Téli búcsú

Nyílik az ajtó, dús ködoszlop csap ki a fagyba, fölszalad, helyén a küszöbön röhögve egy testes mészáros marad – – Az ajtót, hé! – De lobban újra és akár Mózes lángoló bokrából: most egy kovács lép ki, aztán egy kádár, egy szabó, egy sánta kocsis – telik egyre, zümmög a kocsma, sustorog, pácolja, főzi már pöfögve, mit a téli szél beledob. Fedő billen így, gőzt sípolva, ahogy kifordul ajtaja; most egy kupec merült el benne, egy kondás, egy csizmadia – Gyűl bent a tábor, bőgve, minden érkezőt rikoltva fogad, mint bajtársak vesztett csatából szállingó bajtársaikat. Itt a púpos is! – Külön púpként púpján a hó, vállán a hó! A planétás zöld madarával – Ez is a bandába való! Jelen van még: egy utazó ács s öt-hat más gyanús hontalan. És köztük én is, nyughatatlan bús eszméimmel, nyugtalan képzeletemmel, két veszekvő félkéz-kalmár közt, ez a jó, ez a társaság már szívemnek, e hóba, csöndbe roskadó darabos hegyek s a szirt szélén ez a kis kocsma – ez a nép, mely így üli meg, öklendezvén, hálaadó szent ünnepét: üvöltve, szinte kérkedőn már, hogy megmutathatja magát, ilyenek lettünk! – szájba dönti s falhozdurrantja poharát, gajdolva egyre s nyelve egyre a nyálkás murci nyers tüzét, kész a vásár! – a pénz a zsebben, – egy félmeszelyre épp elég! Megvolt a vásár, a sok sátor csattogó, vén ponyváival repül a négy égtáj felé már, kergeti markos hóvihar! Siet haza, fut már bokázva, ki lovon, kocsin érkezett, meg-megcsusszan a kaptatókon és szitkozódva hempereg. Künt szikrázik a fagy és dörren; egy éjjelen még jó helyen, füstben, fellegben, mint a szentek – – Itt csücsülünk a melegen! Leng a füst, leng a sűrű füstben a kocsmárosné maga is, bő mellével a drága angyal! Lebeg és hoz hozomra is! Füstfellegekben, jó magasban lakjuk vígan a lakomát, messze gőzlik a föld alattunk, a lapos, halandó világ, a hitvány föld, hóval, gyerekkel és vénasszonyokkal tele, ünnep ez ma, a büszke tervek, a férfi munka ünnepe! – a kitartásnak, szorgalomnak tora ez! – aki dolgozik, hisz és remél és álla koppan, egyszer kedvére ihatik, s dalolhat hozzá maga módján, maga hangján a sok torok sipíthat, nyíhat, mint félfarral csapdába szorult farkasok, ahogy illik! – hogy klastromában sok gondja közt dicső urunk, hallván a messzi brummogó neszt, tünődjön el, de jól vagyunk, hogy’ mulatunk, együgyű szívünk e bús napokban hogy’ derül, hogy’ fújjuk, ropjuk! – Mint akiknek maga az ördög hegedül.