Egy sápadt nő egy kis szobában…1
|
Nem volt riadalom a pusztán, |
| váratlanul, hivatlanul tán |
|
novemberben, halottak napján, |
| gyertyagyújtáskor, amidőn |
| fejfák tövén a puszta népe |
| künn térdepelt a dombtetőn, |
|
harangszókor, mikor a szomszéd |
| hirtelen testvér-őrtüzekként |
|
A völgyben egy kis házban akkor |
| szédült nehéz kínra anyánk. |
|
egy sápadt nő egy kis szobában |
| s körül a komor hegytetők |
| ormán villogó koronákként |
| gyertyás, kisértő ünnepély |
| és lent egy váratlan sikoltás |
|
Fönt sírás, tompa jaj, harangszó |
| és lentről a völgy, mint meleg |
| tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp |
|
Téli búcsú
| Nyílik az ajtó, dús ködoszlop |
| csap ki a fagyba, fölszalad, |
| helyén a küszöbön röhögve |
| egy testes mészáros marad – |
|
| – Az ajtót, hé! – De lobban újra |
| bokrából: most egy kovács lép ki, |
| aztán egy kádár, egy szabó, |
|
| egy sánta kocsis – telik egyre, |
| zümmög a kocsma, sustorog, |
| pácolja, főzi már pöfögve, |
|
| Fedő billen így, gőzt sípolva, |
| most egy kupec merült el benne, |
| egy kondás, egy csizmadia – |
|
| Gyűl bent a tábor, bőgve, minden |
| mint bajtársak vesztett csatából |
|
| Itt a púpos is! – Külön púpként |
| púpján a hó, vállán a hó! |
| A planétás zöld madarával – |
|
| Jelen van még: egy utazó ács |
| s öt-hat más gyanús hontalan. |
| És köztük én is, nyughatatlan |
| bús eszméimmel, nyugtalan |
|
| képzeletemmel, két veszekvő |
| félkéz-kalmár közt, ez a jó, |
| ez a társaság már szívemnek, |
|
| darabos hegyek s a szirt szélén |
| ez a kis kocsma – ez a nép, |
| mely így üli meg, öklendezvén, |
|
| üvöltve, szinte kérkedőn már, |
| hogy megmutathatja magát, |
| ilyenek lettünk! – szájba dönti |
| s falhozdurrantja poharát, |
|
| gajdolva egyre s nyelve egyre |
| a nyálkás murci nyers tüzét, |
| kész a vásár! – a pénz a zsebben, |
| – egy félmeszelyre épp elég! |
|
| Megvolt a vásár, a sok sátor |
| repül a négy égtáj felé már, |
|
| Siet haza, fut már bokázva, |
| ki lovon, kocsin érkezett, |
| meg-megcsusszan a kaptatókon |
|
| Künt szikrázik a fagy és dörren; |
| egy éjjelen még jó helyen, |
| füstben, fellegben, mint a szentek – |
| – Itt csücsülünk a melegen! |
|
| Leng a füst, leng a sűrű füstben |
| bő mellével a drága angyal! |
|
| Füstfellegekben, jó magasban |
| messze gőzlik a föld alattunk, |
|
| a hitvány föld, hóval, gyerekkel |
| ünnep ez ma, a büszke tervek, |
|
| a kitartásnak, szorgalomnak |
| hisz és remél és álla koppan, |
|
| s dalolhat hozzá maga módján, |
| sipíthat, nyíhat, mint félfarral |
| csapdába szorult farkasok, |
|
| ahogy illik! – hogy klastromában |
| sok gondja közt dicső urunk, |
| hallván a messzi brummogó neszt, |
| tünődjön el, de jól vagyunk, |
|
| hogy’ mulatunk, együgyű szívünk |
| e bús napokban hogy’ derül, |
| hogy’ fújjuk, ropjuk! – Mint akiknek |
|
|
Utazunk, rázódunk…1
| Ó, az a finom szín! A lágy zöld, melyet |
| az őszi vetések, fák felöltenek, |
| mikor a legelső dér rájuk leszáll. |
| Mikor az éj alatt csonttá fagy a táj. |
|
| Kocsin utazunk, a szaladó szekér |
| összeráz a kemény hantok tetején. |
| Körül a napfényben szikrázó mező – |
| szöcskemód szökdel a milljó drágakő. |
|
| A zöld táj a jég friss fénymázain át |
| úgy vakit, úgy villog, mint a másvilág. |
| Gőzt fúnak a lovak, mint a táltosok, |
| oldalukból órjás, fehér szárny lobog. |
|
| Nagy fehér szárnyakkal vágtató lovak – |
| Illés! hova visz e lángoló fogat? |
| Nem szólhatok, sajna, nem felelhetek, |
| nehogy leharapjam dalos nyelvemet. |
|
| Utazunk, rázódunk, szikrázó rögök |
| tetején, mint érdes csillagok között. |
| Ki ez útra téved, óh az néma már, |
| lemond a világról, önmagába száll. |
|
| Némán, elfogódva nézek szerteszét |
| táncoló környékem, gyémántló vidék. |
| Te vagy? Mintha már fent, halálom után |
| idézne sóváran hű fantáziám. |
|
| Fehér ez az út itt, akár a tejút. |
| Elmarad a föld és elmarad a múlt. |
| – Kirázza ez, bátyám, még a lelket is – |
| Még a gyereket is – mekeg a kocsis. |
|
| Köznapi mennyország! – Ilyet akarok, |
| ily kétkezi jámbor kocsis-angyalok |
| röpítsenek majd, ha fagyos orromon |
| az öröklét éles legét kapkodom. |
|
| Ez az örök-győztes szép szin várjon ott! |
| Ez az eleven zöld! amely úgy lobog, |
| ismerősen, mégis titokkal tele, |
| mint ifjú kedvesem nevető szeme. |
|
| (Kedvesemé, aki – míg én e magas |
| bús eszmevilággal töltöm agyamat – |
| békésen kuporog, puhán, csendesen |
| mint fészekben alszik itt a térdemen…) |
|
|
Újév napján írtam
| Karácsonyra hó lesz, jósolta a naptár |
| és lett is valóban. Mintha ezer kaptár |
| nyílt volna az égen: zümmögve kerengtek, |
| belepték a pihék már az egész kertet. |
| mint aki megfordul még egy búcsúszóra. |
| Rajzott az egész táj! Estefelé csöngve |
| szánok szaladtak el valahol a völgybe, |
| láthatatlan, mintha mind álmodtam volna… |
|
| A lágy alkonyattal szétömölt a tájon |
| Nyugtalan forogtam a kicsi konyhában. |
| Mire vártam? Ma sem tudom mire vártam. |
| Akkoriban én úgy képzeltem az évet, |
| mint egy hosszú utat. Mostan ér majd véget, |
| hallottam és láttam, hogy mindenki örül, |
|
| Akkoriban én úgy képzeltem az időt, |
| Elején tavaszi virágok nyílottak, |
| arrébb a nyár arany kepéi ragyogtak, |
| majd gyömölccsel terhes őszi fák… e megett |
| s ott a hegyek mögött, ott volt az év vége: |
| iszonyú szakadék zuzmorával, jéggel – |
| így képzeltem nyáron… és hittem előre, |
| hogy ott feljutok majd valami tetőre |
| s megláthatom onnan, a havas táj fölött, |
| reményeink honát, azt a híres jövőt, |
| lombjai a szélben fényesen lengenek, |
| felette koszorút állnak a fellegek. |
|
| éltem napról napra december havában. |
| reggelente harsány aranyszint ontottak. |
| Aztán hó lett és csend. Nagy csend, csak a bezárt |
| kakasok hallattak pár kukorékolást. |
| Szinte emelkedni éreztem a tájat, |
| a kedves dombokat, az ismerős fákat, |
| havas udvarunkat fürge talpam alatt – |
| És eljött az ünnep s minden régi maradt. |
|
| Évre évek multak s azóta én sokszor |
| vártam még gyermekként az évfordulatkor, |
| hogy majd csúcsra érek s gyakran már-már hittem, |
| látok is valamit –, másszor legyintettem |
| s Szilveszter csuszamló, sikongató éjén |
| részegen pörögtem az év meredélyén. |
| Megtörten ébredtem, sík, havas reggelen |
| járt szemem s borzongva láttam: ez a jelen, |
| ez a lapos hideg, amelyből sárosan |
| nyult egy-egy országút előre gyászosan – |
| Megindultam rajta, tudtam nem fölfelé, |
| fázva lépdeltem új s új szakadék elé. |
| Néha még fölvágtam rémülten fejemet, |
|
| Újév napján írtam, amit eddig írtam, |
| halott emlékeim fölött virrasztottam. |
| Melyen át először néztem szét e földön, |
| a kis ablakot most szomorúan törlöm |
| s nézem a hófedte határt fáradt szemmel: |
| fehér buckáival, mint megőszült tenger. – |
| Elállt a havazás, csak itt-ott csap még fel |
| egy kis halfarknyi hó, mint vihar szüntével |
| az utolsó habok, aztán az is elül – |
| s ím a hajótörött szemén könny melegül: |
|
| jegenyéi ott fenn a régi hegyhátnak |
| s az uj esztendőbe bukott vidék felett |
| el-eltünedeznek, mint a kisértetek. |
| Ország süllyedt itt hó, éhség, nyomor alá, |
| rajta mint vizipók futkároz a halál. |
|
|
Havas emlék
| Megettünk téged kis malac. |
| Nyakonszúrt a szegény paraszt. |
|
| ugráltál a deszkák mögött, |
|
| nem volt számodra eleség. |
|
| aki úgy ápolt, mint fiát, |
| ki gazt hozott s kukoricát |
|
| bent a meleg dunyhák alatt. |
|
| Sírtam, befogtam fülemet, |
|
| S képzeltem, jaj, mi lesz, mikor |
| reánk is ránkkerül a sor. |
|
| vidám szívvel voltam jelen. |
|
| körmömre húztam körmödet. |
|
| S a füstös, pernyés ég alatt |
| rágcsáltam megsült farkadat. |
|
|
Az első tél, amire emlékszem1
| Lehullt a hó, a szürkületben |
| villogva szálltak a pihék, |
| megülték a barna göröngyök |
|
| Falta őket a sár, de jöttek, |
| csak kanyarogtak – ügyesen |
| gyűltek, mint nemrég még a lepkék |
|
| Ökrök bőgtek az itatónál, |
| rázták panaszosan nyakukról |
|
| Távolról ebvonítás hallott, |
| rémült csipogás, mint egy szétvert |
|
| Sötétül egyre s a sötétre |
| mint egy „Mene-Tekel” nyoma |
|
| Vonal vonalra, ág után ág, |
| fölálltak sorra a gyümölcsfák |
| mint visszajáró szellemek. |
|
| Mesékben élő gyermek, vártam |
| ott az ablaknál a – csodát; |
| most jön talán, mostan „jövend el”, |
| most, fehéren, a másvilág! |
|
| Csak a hideg jött. Hasoncsúszva |
| bujt, bujt be az ajtó alatt |
| és harapdálta, harapdálta, |
|
|
Fűrészelés
| Fűrészelés gyermek-sírása, |
| a fejsze öntelt csattogása |
| keltett s litty-lottya a köcsögnek, |
| mit ablakomnál öblögettek. |
|
| Friss téli dél. A jeges gangot |
| napfény és fürge kislány-hangok |
| pezsgették, majd a kis harangok |
| kezdtek verni egy tiszta marsot. |
|
| Nem voltam itthon három éve, |
| most se jöttem épp vereséggel – |
| kedves környék sok kis zajoddal |
| tapsolj csak büszke vigalommal – |
|
| Itthon voltam hát végre bátran, |
| tisztán a régi cselédházban, |
| mit elvárt pap és uraság. |
|
| Fölültem, aztán kiugrottam, |
| két vén papucs alázatossan |
| várt ott, mint két görnyedő szolga, |
| csak lépjek rá kövér hátukra… |
|
| Úgy, ahogy voltam, dudolgatva |
| pislantottam ki az udvarra, |
| rám nevetett, de nagy úr lettél. |
|
| Tisztelt úr, ha nem sértlek ezzel, |
| tüntess ki megjelenéseddel, |
| nézd a fejszét, hogy vár a baknál, |
| hogy neki is már kezet adjál… |
|
| Fűrészeltünk s mert előző nap |
| a nagy francia forradalmat |
| olvastam, füttyömre a sok fa, |
| mint zsarnok-fő fordult a porba. |
|
|
Téli éj
| Úgy, úgy, jó gyermekem, úgy lesz újra minden, mint e világban volt. |
| Künt az ablak előtt megropog a friss hó, csikorog, nyikorgál, |
| ahogy a favágók elcsoszognak sorra… Lent a puszta kútnál |
| szomjas ökrök bőgnek… nyujtva s panaszosan… mint e világban volt. |
|
| Mint e világban volt, úgy lesz újra minden… zsong a téli reggel, |
| Nagyanya dödögve tüzet rak a szoba kicsiny kályhájába, |
| söpröget, törölget, behoz három bögrét reszkető kezekkel. |
| Alszol még, de beleng álmodba is a tej édeskés párája. |
|
| Így lesz újra minden; álmélkodó szemmel ismersz mindent újra, |
| páros drótja közt a megtisztitott lámpát… a hű varrógépet, mely vígan csörömpöl. |
| Mintha minden újra kezdődne!… Egyszerre tisztán, megújulva |
| ülsz föl a dunyhák közt, pislogsz nevetve a hirtelen örömtől. |
|
| Ez lesz a másvilág… nevetve ismerünk egymásra, kik hajdan |
| elváltak, nevetve fűzzük egymás nyaka köré karjainkat – |
| Künt kerék nyikordul, a disznók visongva döngenek az ólban. |
| Tele fürge zajjal, nyüzsgő igérettel megkezdődik a nap. |
|
| Az édes, a könnyű, meghitt nap, a szép nap! és mostan beváltja, |
| mivel hajdan újra s újra hitegetett: sohase lesz vége – |
| Becsilingel a dél. Megáll a délután; ott ülsz az ablaknál és anyád karjába |
| dőlsz és nevetgélve tekintgetsz a téli derűs szép vidékre! |
|
| A gyönyörű völgybe! – s integetsz, ha néha ismerősök jönnek küszködve a hóba’ |
| S elfeledsz más mindent, ami máskor történt és másutt: azóta mindig idegenben! |
| Ifjú könnyeidet, férfi vergődésed… a jajt, hajh-t, a négy sírt, melyeknél zokogva |
| nyögtél s átkozódtál… elfeledted mindezt. Ahogy kezdetben volt, úgy lesz újra minden! |
|
| S ezt az éjszakát is, e téli éjszakát, bús éjt, születésed harmincadik éjét, mikor zengve-búgva |
| leomlott körötted a jövő légvára, gyermeki játékvár! s te dideregve-fázva |
| kiáltottál volna – már az ég felé is! – s szenvedtél csak némán asztalra borulva, |
| mert se földön, se égen nem lelted helyedet, sehol e világba… |
|
|
Isten ostora
| Kik voltak, honnan, hova tűntek? |
| messze jártak már, amidőn |
| nagy robajukra kiszaladtunk, |
| megszorultunk a küszöbön. |
|
| Három megyéből ami pompa, |
| fény lehetett és hatalom, |
| ott száguldott a messze völgyben |
|
| Lovak és urak és csillagként |
| s büszke kocsisok vas derékkal |
|
| Isteneket képzeltem én így |
| később – a gyeplős Phaeton |
| szállhatott úgy, mint ezek szálltak |
|
| Csak néztük őket elbűvölve, |
| élő mese volt! – a kövér, |
| kemény lovak farán síkos, gyors |
| villámokat dobált a fény. |
|
| gyöngyházbélű híg ég alatt |
| versenyeztek, hátuk mögötte |
| nagy port vetettek az utak. |
|
| Itt is, amott is messzenyúlva |
| porzott a vidék, mintha csak |
| egy láthatatlan kéz mért volna |
|
| Egy láthatatlan szíjas ostor, |
| csak üt, csak veri azt a földet |
|
| Így látom egyre azt a tájat – |
| védett senki, hacsak a testvér, |
|
| – Ütésre ének! – golyónál is |
| messzebb száll – szálljon hát a dal! |
| sziszegve, élesen, a válasz |
|
| Csatázva, küzdve, míg a régi |
| tájról csitítva, szeliden |
| föl nem süt anyánk mosolyával |
|
|
Újoncok
| Egy csókot az anyának, egy intést a jóbarátnak |
| s egy hosszú rozmaringot, szerelmesem néked, nagy aluvó! |
| és ahogy az illik: havat a határnak, |
| s künn a kapun túl verje a földet a ló… |
|
| Aztán ti, társaim: táncra az éjjeli szép havazásban |
| egymás nyakát ölelve s szökkenve, ahogyan sikong a duda, |
| míg a toronyból elcsendül néhány éles ütés – száll könnyen a tájra, |
| s lányra, akit nem lát közülünk már senki soha! |
|
| Ez való mihozzánk s nyeregbe zökkenve majd a csendes utcán |
| bódultan ügetni, mintha ez az éj is már csak emlék volna – |
| kakas szól majd, itt-ott kemence világol, kenyérszag száll… aztán |
| vágtára a porzó északi hóba! |
|
| Apánkat, anyánkat, így hagyjuk el édes szép szeretőnket; |
| dalra fiúk! – hogy lám, ha nevünket emlegetik majd |
| könny közt is mosolyogva mondja anyánk majd: |
| hogy’ táncoltak a hóban, hogy vigadoztak… |
|
|
Szerelem
| Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam |
| szerelmedbe és úgy sodortatom magam. |
| Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten |
| rámront az izmos szél, birkózni kezd velem. |
|
| Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és |
| aki köré a bor egy régi nyárt igéz, |
| nem állanék meg, ha tekintetemtől e |
| hófedte hársfasor rügyezni kezdene. |
|
| Járok habok gyanánt futó finom havon, |
| mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom |
| egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát, |
| két kezemen maradt szerelmed illatát. |
|
|
Ami újra elmarad
| Cseppre csepp, csöpög a hólé |
| gyöngyfüggöny leng a ház hosszán, |
| Minden ház egy tündérkastély, |
| csupa ékszer, csupa dísz, |
| gyémántos a kazal, boglya, |
|
| Cseng és csorog és sugárzik, |
| Süt a nap, a vékony sárban |
| csülkig olvasztott aranyban |
|
| Oly fájdalmas, oly esetlen |
| oly hontalan az új napfény |
| oly fájdalmas, oly esetlen |
|
| félszegen bár, mint az árva |
| sötét bánat kél a szívben |
|
| Fénnyel, zajjal közelgő nyár, |
| Büszke nyitány, szép igéret, |
| harmincadik! – nagy zenéd |
|
|
Tavasz volt
| Puskámmal vállamon, tapostam |
| hajamat a szél lódítgatta, |
| futottam is, elért a zápor, |
| de egy bőlombú tölgy alatt, |
| mint óriás kotlós tövében |
| dőlt az eső, de ott meleg volt, |
| mint fészkek fülledt fenekén, |
| vígan forogtam, míg fejemben |
| kölni kezdett e költemény; |
| kiderült újra, füttyentgetve |
| kószáltam tovább, a nyulak |
| (tilalom volt rájuk) nevetve |
| rázták felém kis jobbukat; |
| galambcsapat rebbent előttem, |
| mint széthulló fehér csokor, |
| fölfelé hulló tiszta szirmok! |
| mint bugyborék a víz alól! |
| Hirtelen mintha víz alatt, mély |
| tájon álltam és néztem volna |
| egy füttynyi fürge buborékot, |
| mely szívemből lobban elő |
| és száll feléd föl, a fölszínre |
| Már alkonyult, midőn a tisztes |
| malom mellett, melynek öreg |
| szíve oly békésen tagolta, |
| hogy nem a zsákmány, nem a vad |
| csalt el hazulról… mást kutattam, |
| a rejlő, bujkáló tavaszt, |
| az érkező tavaszt, a lágyan |
| azt hajszoltam, a megújuló, |
| s tán ifjúságomat… merengve |
| völgyből egy másik kis kutya. |
|
Oly időben éltem
| Oly időben éltem, midőn halványodtak a királyok, |
| hátráltak, hátráltak s hirtelen porrá estek. |
| A lármás hegyhatárról ingatag füst kóválygott. |
| Nem sajnáltam őket, hogy sorra odavesztek. |
|
| Kezem hátul kulcsolva botomra nehezedtem. |
| Felettem évek úsztak, mint fellegek oly gyorsan. |
| Estékre emlékszem… csak vártam, míg köröttem |
| a táj horpadni látszott, mint tenger fuvalomban. |
|
| A táj, a városok, a zsarnokok szobrai – |
| Oly esendő volt mindez s nyúló, mint ostoba álom! |
| Csak vártam, mikor fognak már arcra omlani, |
| porfelhőt és bűzt vetve, végig a láthatáron. |
|
| Fejem leszegtem s álltam, vagy felnéztem meredten. |
| Előttem vetés habzott s mosta dühödten lábam. |
| Mint tőr szúrásai: hosszúkat lélegeztem… |
| Csak bokáig álltam ebben a világban. |
|
| Közöny és szomorúság. Ifjú lány állt mellettem, |
| alakja lágyan ingott ide-oda a szélben. |
| Sóhajtva vállamra dőlt, elaludt kimerülten. |
| Ez minden, minden, minden, amire még emlékszem. |
|
|
Gyermekkor
| Szép hullámvonalban madár repült felettem |
| s utána épp azonmód lebegve fürge párja; |
| harang csendült meg akkor s mintha e zaj még szebben |
| ringatta volna őket tovább a könnyű nyárba. |
|
| Szép kép volt ez, barátom, néztem utána hosszan |
| libáim közt meghatva s tán könnyel is szememben, |
| mintha egy titkos intés, hívó kar tünne ottan; |
| dél volt, a földre ültem, száraz kenyeret ettem. |
|
|
Két régi vers egy kutyáról
| az udvarból ki a világba. |
| Szaglászva cikázott előttem, |
|
| Futott az úton és a réten, |
| és hogyha valamit talált, |
| csahintott egyet. Szinte intett, |
| ahogy vígan kétlábra állt. |
|
| Egy ürgeluk itt – magyarázta, |
| itt meg egy róka fekhetett. |
| Félmétert szökkent, hogy elkapja |
|
| Kavicsot dobtam a folyóba – |
| szemrehányóan vakkantott és |
| fejcsóválva lépdelt felém. |
|
| szívvel és néztem hű szemét, |
| de ő vígan arcomba nyalt. |
|
|
| hidakon át és hűvös kertek |
| porban a zörgő kocsi mellett. |
|
| bordáim közül víz szakadt, |
| a porba-fénybe lógó nyelvvel |
|
| Senki sem hívott, senki nem |
| küldött, nem is nézett reám, |
| fent részegen dalolt a gazda, |
|
| Ugrottam, bukfenceztem is, |
| a szekér felhők között dörgött – |
| szóltam volna: jaj! – s újra: jaj! |
|
| leszállt a gazda és megindult |
| az árnyékos tornác alatt. |
|
| Léptem dülöngve én is, végre |
| lábához hullni boldogan – |
| ha csak egy kívánsága van. |
|
| Nyíva röpültem ki az ajtón, |
| ahogy vadul belémrugott – |
| zuhant szívem az éjszakában, |
| akár ti, hulló csillagok. |
|
|
|
Ajándék
| Tudom, mi szolgának a jó szó, |
| egy kézfogás a hontalannak, |
| sokat próbáltam. Köszönöm, |
|
| Se jobb, se rosszabb, csak a rossztól |
| hálás vagyok csak és köszönni |
| szerelmet, ezt az éjt, szerelmed; |
|
| Egy szót se szóltam, ajkaidra |
| lefogni győztesen megindult |
| őrizd egy életre, mit eztán |
|
| Tudom, szegénynek percnyi jókedv |
| engem melenget, hogyha rád ím |
| játékom, díjam, büszkeségem, |
|
| Szerelem volt ez? Azt tudom csak, |
| emberré válni s bár egy éjre |
|
| Dől künn a hó, végy két harisnyát, |
| ha csöngve felriaszt az óra, |
| itt rögtönöztem, itt hagyom |
|
|
Az évszakok futásáról
| Gyorsan röppentek az évszakok, be gyorsan, |
|
be gyorsan, gyorsan, angyalom! |
| rozsdállott, fehérlett – zöldel az út újra |
|
| Évszak, évszak után – milyen diadallal |
| győztesen a maga színébe borítva |
|
| Dörögtek, cikáztak, óh be vakítottak – |
| lassul az iram már, szorongva lesem már |
|
| Jön a tavasz újra – be tétova már ez! |
| lépésről-lépésre jő, hogy ragyogását |
|
| Szelíd napjaival úgy seregül körém, |
| Egyenként veszem el, forgatom zavartan, |
|
| Mire jó már nékem, kérdezem tünődve – |
| lám a virág szirma, mit repkedő kezed |
|
|
| Sört kortyolok, míg te kedvenc gyümölcsödet, |
| szívom a reggeli rét szagát és érzem, |
|
| Tisztul az illat is, ez is, az is külön |
| oldódik a csomó, a régi, a tarka, |
|
| Oldódik, s mi marad belőle? Ideje, |
| kedvenc gyümölcsöm és kedvenc virágom itt |
|
| Előbb a liliom sűrű illata, most |
| rothadó szaga csap arcomba és vonna |
|
| Erre-e vagy arra – jobb volna semerre, |
| szüköl a szív, mikor eszmélnie kell már |
|
| Akármit választasz, csak szegényebb leszel, |
| míg a gazdag vásár csengő kincseivel |
|
| Elcsörömpöl s vissza már egyre ritkábban |
| Járt a tavasz hozzám s a rögös hegyhátban |
|
|
|
Hársfák
| befordultam és enyhülést, |
| vigaszt keresve, meg-megállva |
| egyre szagosabb félhomályba. |
|
| A két oldalról összehajló |
| nyirkos, hűs boltozat alatt |
| ingerlő, sikos ízek úsznak, |
| mint pincék nyers fala alatt. |
| A bokrok, ágak, mint a dongák, |
| minden lépésnél új zamat, |
|
| Mintha kétfelől a homályban |
| Mintha kétfelől mindegyik fa |
| nyúlnának, várnak, hogy nyikorgó |
|
| hadd öntsék lelkesülve, mint a |
| a föld, a hűtlen évszakoknak |
| Vigaszt a szívnek és ha kell, hát |
| mámort, hogy annyi tél alól |
| fényre vezet, tavaszra mégis |
|
| Más napra, égre – mosolyogva |
| oly megbocsátón, mint a csöndes |
| Úgy távolodom a városból, |
| Gyerünk, reméld te árva lélek, |
| vár még egy másik, jobb világ. |
|
|
A hirtelen nyárra
| gyepen, tetőn gyors fényű bál; |
| a morzsák közt is áll a nyár. |
| Füttyel lépek az udvaron, |
| mosolyom friss szárnyai visznek. |
| Jó szaga van a mosdóvíznek. |
|
| mely a sövényen vakitott. |
| arcodon napfényt szagolok. |
| Mert bújnak ők is már elő, |
| kedves virág mindnyája nékem! |
| Négy kelt ki ma. Szerénykedőn |
| lapulnak itt szemed gödrében. |
|
| ékesebb, hűbb, mint a mezők. |
| szemlélem én már az időt. |
| Bízva köszöntöm benned őt, |
| az ízzel-szesszel teletölt |
|
|
Fiatal asszony
| Úgy ébredtél, oly nesztelenül, mint egy madár. |
| S most kérdeznéd éltedet – |
| Kis szemed pislog – kint süt a nap már, |
| igen, egy új nap érkezett. |
|
| S tán röppennél is már, oly könnyű vagy, oly boldog, |
| frissen hunyorogsz a napon, |
| puha arcod kis gödreiből mosolyok |
|
| Boldog a test s te jószívvel véle vigadsz, hogy |
| forgolódj csak, duruzsolj – mint a patak, ha |
|
| Lám, újra születtél… vár a világ már, |
| elkanyarogtassa kicsi sorsod, rázza nevetve |
|
| Nézd, hogy nyúlna feléd síkos ujjaival már, |
| hogy csiklandozna a vén hunyori, hogy csak a hangod |
|
| Szökkenj hát, mint a patak, röppenj hát mint a madár, |
| e kietlen völgyet, a hajnali s alkonyi pírnak |
|
| Mindezt a néma vidéket! amely, lásd, annyi tavaszból, |
| elsuhanó szép évszakból nem tartott vissza borongó |
| dombjai közt csak egy madarat… |
|
|
Testvérek
| Három nap néztem volna csak szemed |
| árnyékos völgyét, szemöldöködet, |
| a pillák sűrű sását, mely között |
| az eleven kis vadvíz incseleg, |
| villantja fényét, fürge terveit, |
| síkos halacskák szökdeléseit – |
| Három nap néztem volna hallgatag |
| az egyiket, aztán a másikat. |
|
| S töltöttem volna három új napot |
| csak nézni némán a lágy hajlatot: |
| ruhád alól kisejlő kebledet, |
| a csillagot, mely rajta szendereg, |
| s készül, fényküllőt feszítve selyem |
| leplén ragyogni vak éjjelemen – |
| Három nap néztem volna hallgatag |
| az egyiket, aztán a másikat. |
|
| S elég lett volna újonnan nekem |
| csak legeltetni, itatni szemem |
| szép szárba szökkent páros térdeden, |
| melyek hivalgón, mégis félszegen, |
| mint fényes kapu kettős szárnyai |
| tán biztatták már egymást nyílani – |
| Három nap néztem volna hallgatag |
| az egyiket, aztán a másikat. |
|
| Az enyhe hőben, amely szeliden |
| testedből áradt, tested fényiben |
| elültem volna, napon a beteg, |
| lesve, mellemben hogyan bizsereg, |
| hogy’ oldódik a fájdalom, hogyan |
| oszlana már a test is boldogan |
| el, föl egy könnyebb táj felhőibe, |
| mely maga már az altató mese – |
|
| És lettem volna gyermek, gyermeked, |
| hogy, ha ölellek: úgy öleljelek. |
| Hogy mit szerelem csak sokára ad, |
| halljam már most vígasztaló szavad. |
| Fi a lánytestvért – úgy öleltelek, |
| ős vágy ízével enyhítve a bűnt, |
| így aludtam el – leghűbb kedvesed, |
| mire az első éjjel tovatünt. |
|
|
Dél
| Illik teneked ez a szépség, |
|
| s rá e pirulás – ez a lányos |
| nyujtózás, amelynek meleg |
| merül föl, fénylik ki szemed –, |
|
| minden selyemnél, selyemingnél |
| ez, ez a testedre szabott |
| ifjúság, jókedv, melybe büszkén |
| fordul, csillan minden tagod, |
|
| a borzoló szél is fejednél, |
| fejed mögött a tág világ, |
| e nyár, e lomb, mely hódolattal |
| könnyű aranypénzt szór reád –: |
|
|
| kedveznek néked! – Hozzád illik |
| mint megnyugtató szép keret |
| még a hegylánc is és fölötte |
|
| még a madár is ott az ágon, |
| minden, mit dúdolva-dohogva |
| a természet körénk rakott, |
|
| minden e földön, tán még én is, |
| s fütyörészve egy öröklétre |
|
| e zsúfolt, sűrű, meleg órát, |
| melyből kikél és szétcsap máris |
|
|
| Ez a boldogság, ha nem tudnád, |
| a röppenő – most tudhatod, |
| a szép kárpótlás egy életre, |
| hogy asszonysorsod vállalod. |
|
| A legtöbb öröm, mit elérhetsz, |
| nem leszel ilyen tiszta fényben, |
| az élet ilyen szép csucsán, |
|
| ily lelkes légben, hol magasban |
| csak ringatódzik mozdulatlan |
| a zajló, messze föld felett, |
|
| ily tág csöndben, mit elviselni |
| nem is lehetne tán soká – |
| oly hihetetlen máris, mintha |
|
|
| Ilyen békében! – Hogyan mondod? |
| Mintha lehúnyt pillád mögött |
| benned csillogna, csiklandozna |
| a fényes rét, a tó, a rög, |
|
| az egész tájék és úgy érzed, |
| mintha minden hang s gondolat |
| növelné, nemcsak lelkedet, de |
| tested is, két jó karodat |
|
| még egy, még bensőbb ölelésre, |
| melyben a földek, tengerek, |
| az egész föld beszorul, mint egy |
| anyátlan, árva kisgyerek – |
|
| Az egész föld és benne én is |
| könnyes hálával azt vallotta, |
| hogy urad vagyok, vezetőd. |
|
|
|
Óda egy hivatalba lépő afgán miniszterhez
| Nem lopsz te többet! Ami még lopható |
| s egyáltalán mi még elemelhető vala: |
| magas elődeid már mind elemelék – |
| Kongó puszta honod! Reménytelen egén |
|
| kifordított zsebek gyanánt lobognak a |
| felhők s mögöttük, mint a forgalomból rég’ |
| kiment tallér méláz antik fénnyel a nap – |
| nem váltható fel ő… hunyorg arcátlanul. |
|
| Szegény haza! nincs más disze már, csak amit |
| költői raknak rá: az őszi lomb nehéz |
| aranya, a folyók ezüstje s hölgyei |
| gyémánt szeme… de te tudod, mindez mit ér! |
|
| Te a valóságot fürkészed gondteli |
| arccal s objektiven! s meg nem téveszthetőn – |
| A helyzettel, öreg, te számolni akarsz |
| mesterséged finom szabályai szerint… |
|
| Azt nézed, hogy mi van… és – elhiszem – szived |
| búsong! Mit messziről édes oázisnak |
| véltél: délibáb volt! szélhordta homok és |
| állathulladékok halmán ülsz merengve… |
|
| Értem keserved én! Ezért volt hát vitéz |
| könyökforgatásod az ősi mód szerént? |
| Ezért hajlongásod? Ilyen pályadijért |
| nyaltál, miként csiga, utat e polc felé? |
|
| Ah, eljő majd a kor, tudod, akárcsak én, |
| eljő a nap, midőn minden tolvaj felel – |
| remegve állsz te is köztük – ártatlanul! |
| szégyenkezve dicső eleid közt: kontár! |
| korcs ivadék, aki már lopni sem tudott… |
|
|
Paprikák
| nem érinti szívem úgy, mint |
|
| Villognak már, testesednek, |
| úgy hintáznak, mint víg lány-had |
|
| A hegyükre nyomott csókban, |
| tudtam meg, hogy újra nyár van. |
|
| Mily ifjúság, mily vígasság |
| érlelődött friss husukba, |
|
| Nyár van, újra, nem is újra: |
| vidék fölött és szívemben. |
|
| már nem köntös, nem a virág: |
| gyümölcs és hús nyisson rám hű |
|
| Jönnek sorba, egyik édes, |
| másik szép szinét kínálja, |
| rádmosolyog s eszeveszett |
|
| hálás szívvel dicsérlek én, |
| férfi nyeldeklők virtussa, |
|
|
A szív szava
| Ne nézz a villamos-szomszéd nyitott |
| olvasmányába – egy elszánt betű |
| reádugorhat és – vakarhatod! – |
| csíp, mar, tapad már, akár a tetű. |
|
| Ne olvasd el az ékes falragaszt, |
| mely ebzárlatról és szívről szaval, |
| sunyin reád vadászik mindegyik, |
| a körmondatok dróthurkaival. |
|
| Ódd kis családod nyugalmát! Kerüld |
| melyekben, úgymond, a tudás lakik, |
| művészet, szépség, stb. és szeretet. |
|
| Kültelki csapszékek előtt időzz, |
| az ablakokon át éjfél felé, |
| megütheti füled ott néha még |
| a szív szava s a tiszta szellemé. |
|
| Hasonképen a dutyikból, ahol |
| a hányt-vetett hős végre enyhre dűl |
| és népkonyhákból, amidőn a felsült |
| potyázó épp az utcára repül. |
|
|
Ökrök
| A kis tó közepén, melyre az est már kéklő |
| zománcot von, hasig merülve állanak. |
| Mintha innának a mesék varázsvizéből, |
| csurgatnak szájukból aranyló szálakat. |
|
| Buták, esetlenek; toprongyos szolgahadként |
| bámulják, siratják az elbukó napot; |
| hangjuk rossz trombita, de szarvuk, mint a gyöngén, |
| vágyódó égretárt finom leánykarok. |
|
|
Nomádok1
| Így láttam a Gironde-parton őket |
| s a Don-vidéken. Főzték a dögöt. |
| Ültek a szabad tűz körül és ősi |
| fölénnyel falták az ürgét. Röhögtek |
| Európa szolga népei között, |
| mint nagy titkok tudói-őrizői. |
|
Üdvözlet bécsből
| nyomait még nem meszelték be. |
| Különben rend. Vigyáz az Úr és |
| Fey úr tovább a drága Bécsre. |
|
| Csillog a fényes kirakatban |
| gyöngyök és hurkák garmadája. |
| S előttük léptekként a néma |
| koldusok kutya-pillantása. |
|
| Béke van, általános. Béke |
| ragyog a puskán, ágyúcsőben. |
| Sima arccal, rendben hevernek |
|
| Cseng a harang. A törökűző |
| hős unokája lovon, gőggel |
| viszi hadát, mely bajt vívott a |
| pékinasokkal s mosónőkkel. |
|
|
Ajándék
| Tengeri táblán fut át a vonat. |
| Integetnek a napszámos-leányok, |
| szórják két kézzel a jókívánságot, |
| a sok szerencsét, kellemes utat! |
|
| Annyi van nekik belőle? Olyan |
| fölös náluk a boldogság, szerencse, |
| hogy így dobálhatják csak a szelekbe? |
| Még sikongnak is hozzá boldogan. |
|
| Püspök az áldást, király a kegyet |
| nem oszthatná jobb szívvel, könnyedébben. |
| Senki sem omlik térdre a fülkékben. |
| Vissza is csak egy gyermek integet. |
|
|
Mint két fuvallat közt az ág…
| Harmadnapja se hír, se újság? |
| milyen szabadság leng köröttünk |
|
| A váratlan csöndben, mely félve |
| lapul még, fülel és remeg, |
| a hajszolt szív, a fáradt elme |
|
| Végre egyedül! Végre nyugton! |
| Ha zúg is messze a világ, |
| ha úgy piheg is ez a béke, |
| mint két fuvallat közt az ág: |
|
| csend, csend egy napnyi még! – A pusztát |
| messze porzik az úton újra |
|
| Halkul és halkul – mintha morgás, |
| a fák között, a domb megett. |
|
| Elmúlt; fölöttünk mintha szennyes |
| hullám tajtékzott volna át, |
| rázza magát a völgy a szélben |
| s nevetve lélegzik tovább. |
|
|
Ünnep
| Csak a kutyák vakkannak néha |
| csap zajt, ahogy futásnak indul |
| s kiválva hirtelen a porból |
| elszáll a malacok felett. |
|
| Csak méhek zsongnak itt a kertben, |
| s velük ez az árvácska-had |
| sugdolózik köröttem halkan, |
| oly halkan, hogy még én se halljam |
| hamvas, kislányos titkukat. |
|
| Ezt figyelem, ezt fülelem csak |
| lehúnyva csüggedt szememet |
| s a tiszta csöngést – mintha messze |
| hajnali időkből érkezne – |
|
| Ünnep ez, ünnep; harangszó sem |
| kondul itt benne; hallgatag |
| áll a harangláb, kis kolompját |
| még gyermekkoromban kilopták, |
| mint hírlik, a szilasiak. |
|
| Eltűnt örökre… lám, de így is, |
| emléke is, hogy földerít! |
| együgyű vaskos valóságnak |
| hallom friss csöngetéseit. |
|
| Így ünnep az ünnep: fölnézni |
| s nem bánni, ami elsuhant. |
| Ha van még, szót váltani így kell, |
| békét a rejtező istennel, |
|
| se szó – még gondolat se kell. |
| Itt vagyok. Élek. Nap melenget. |
| Mint nyájat őrizem a csendet. |
|
|
Feledni
| Feledni, feledni, feledni, |
| simítsd homlokom enyhe szellő, |
| gyógyítsd meggyötört szememet lágy |
| vonulásoddal puha felhő – |
|
| Feledni, mindent, elfeledni, |
| kiheverni, mint betegséget – |
| oldjatok fel, muljatok már, |
| hegedjetek be, óh, emlékek. |
|
| Fejem fordítom, fülem zárom, |
| óh hol a bölcs, a tudós hol van, |
| ki feledtetni tudná vélem |
| mit keservesen megtanultam? |
|
| A hasztalan harcot feledni, |
| óh feledtetni kudarcunkat, |
| hol a történész, ki homályba |
| borítaná megint a multat? |
|
| Hol az új hajós, ki útjáról |
| nagy híradással hazatérve, |
| szigeteket, új és új földrészt |
| lökne vissza a feledésbe? |
|
| Népeket, fajtákat feledni, |
| várost vágyok feledni, falvat, |
| csúcsokat, hol bukásaim most |
| gúnyoló visszhangként lapulnak. |
|
| Törlődjetek el messze tájak, |
| melyeken ifjan átsiettem, |
| merülj el hívó, büszke bércek |
| hona, szép ifjúság köröttem. |
|
| Elégni, mint máglyán, pirosló |
| arcom perzselő szégyenében. |
| Dajkáló vidék küldj egy álmot, |
| ránts vissza hozzád, szülőföldem. |
|
| Feledni, ahogy láncokat tépsz – |
| óh vakon, tétován, tudatlan, |
| beh biztosabban léptem én itt, |
| amikor hajdan elindultam. |
|
| Feledni, ahogy kigyult házból |
| fulladva kifutsz a szabadba, |
| míg mögötted kő kőre omlik |
| porosan, füstösen, ropogva. |
|
|
Minden mi elválaszt
| Elváltunk s minden, mi elválaszt: |
| ahány akadály, azt emeli, |
| szép foglalatként csak, amit |
| elzár előlem: kebledet, szemed, |
|
| Mint lég a hangot, víz a fodrot: |
| úgy sokszorozza, villogtatja, |
| torló dühét, mit nem éreztem, |
| míg együtt lehettem veled. |
|
| áthatóvá, mindenütt-mindég |
| mint a bujkáló, észrevétlen |
|
| Ahogy a nyári föld csak este |
| most hogy letűntél, én most érzem |
| most érzem tikkadtan, hogy akkor |
|
| Elmentél s mindig igazad lesz. |
| Te leszel mindig már a jobb. |
| Szolgálóm voltál: sorsomat most |
| zsarnokin, durván és gyötörve, |
|
|
Gyertyafénynél
| Háromszáz ökör bőg köröttem, |
| lakásom körül – szakgatott |
| kórusuk csapong a vak éjben |
| mint meg-megiramló habok; |
| elülnek s újra nekitörnek, |
| szinte már asztalom verik – |
| az asztalon vén üveg ajkán |
| magányos gyertya küszködik. |
|
| Tanyán lakom most, itt a régin, |
| mely annyi romlás, szenny felett |
| úgy élt, úgy él emlékeimben |
| mint víhatatlan szép sziget; |
| mintha szigeten, hű magasban |
| ülnék s nem is itt, hanem ott, |
| azon a boldog ifjú tájon: – |
|
| Hajlik a gyertya, ejti könnyét, |
| szalad a könny az üvegen, |
| futnak szívemen csiklandozva |
| leng a láng bent is, ott a szívben, |
| s ha meglebben is, föllobog, |
|
| Kis körben s enyhén mint a gyertya, |
| így jó már nékem fényleni, |
| országos sűrű sötétségben |
| végezni munkám… hogyha érte |
| mint a mosoly, mely a dal végén |
|
| Künt zeng az éjjel, zeng a csorda, |
| a hegyről ma verték haza, |
| zeng, mint az őszi rengeteg, mint |
| mint kavargón ostromra szálló, |
| amelybe itt-ott a vezérek |
|
| Lobog a gyertya – a fal hosszán |
| csatáztat kövér árnyakat, |
| mint künt a világ: azért vívnak, |
| hogy engem mulattassanak. |
| Elnézem őket és mosolygok; |
| a vén ágyból, hol dédszülém |
| aludt és fogant, kedvesemnek |
| lágy pihegése száll felém. |
|
|
A kis cselédleányra gondolok…
| A kis cselédleányra gondolok, aki hajdan |
| e régi házban szolgált. E huzatos pitvarban |
| szaladgált napestig, hol most oly elfogultan |
| állok, ahogy ő tán, amikor a mezőkről, |
| a tanyáról ide bevezették először. |
|
| S ahogy ő nézhetett akkor itt a jövőbe, |
| oly félve nézek én is vissza a mult időkbe. |
| Hogy bántak véle itt? Alig múlt el tizéves. |
| Hogy készült szegényke az első lefekvéshez? |
| Első éjére az idegenek között? |
| Úgy bámultak reá, mint morc mezei vadra. |
| A konyhában aludt, itt a tűzhely mögött, |
| mutatja asszonya, ki hajdan megfogadta. |
|
| Ismerem ezt a házat, tudok én sokat róla. |
| hallgattam a nagyok szavát, egy puha keblen, |
| ez a ház úgy fénylett föl félszendergésemben, |
| mint a mesebeli próbáltatások tornya, |
| a felnyúlt idegenség, aláztatások pokla, |
| hol rémek kínoznak egy ártatlan, ijedt lányt. |
| Papuccsal ütötték, ha csak egy bögrét elhányt. |
|
| Nem láthatott ő senkit hetekig, mert vasárnap |
| délután is kötött, vagy mosta a harisnyákat. |
| Elképzelem az árvát, ismerős, szelíd arca |
| hogy torzulhatott félve kénytelen-mosolygóra |
| és félve hogy derült fel, ha ünnep reggelente |
| a víg mesterlegények a főtérre mentükbe |
| tréfáltak s mentek is már, gyors nádpálcát forgatva. |
|
| Mit gondolhatott ő? Ó, ha tudta volna: eljön |
| egyszer egy ifjú nővel egy férfi, hogy bejárja |
| minden lábanyomát és mit ő súrolt, e lépcsőn |
| szenvedve emlékszik majd hajlongó alakjára. |
| Arcára, mosolyára, így foszlányonként gyüjtve |
| e földről már örökre elröppent drága lényét. |
| Könnyezik s rángó ajakkal hallgatja a mögötte |
| csoszogó öregasszony fogatlan fecsegését. |
|
| Mert ez, ez még él itt. Tekintget nyálkás szemmel. |
| Pillog, feszeng, akár bírája előtt állna. |
| Ez volt. Ez verte hát. Nézz arcába mégegyszer, |
| ő az, a tünt mesék csonttörő boszorkánya. |
| Öreg már, félbolond már, nem tud már csak remegni. |
| Aztán könnyezni csak, látva a pénzt kezedben. |
| Köszönj és menj tovább. Nem, nem bűnös itt senki. |
| De mégsem lesz bocsánat, nem már hetedíziglen. |
|
|
Házasok
| mily idegen arccal! szemed |
| mily riadalmat tükrözött? |
|
| Honnan jöttél? Mily borzadály |
| villant rám egy pillanatig? |
| egy más létből mily vád s talán |
|
| lassankint ez a gyermeki, |
| görcsös harag lám ellobog |
| és kisüt szád körül megint |
| asszonyi meleg mosolyod – |
|
| s fej fej mellett, halálosan |
| összefonódva, mint nevünk |
|
|
Kiderül, beborul
| repül az ősz, repül a nyár, |
|
| csillog-villog a napfényben |
|
|
Jön az ősz
| Jön az ősz, jönnek az őszi nagy alvások! |
| sűrű borzongások, hosszú ásítások, |
| melyektől a szív is megleng, mint a levél – |
| Hályogos az ablak, finom párájára |
| szerelmese nevét irkálja a lányka |
| s ásít hozzá, hogy majd’ beleomlik szegény. |
|
| Ásít jó anyja is; künn az istállóba’ |
| a gazda is lova farára borulva. |
| Hátra néz a hű ló s ásit ő is egyet – |
| Ó, ez az unalom! – a beborult égre |
| harsogó ásítás a barmok bőgése, |
| ahogyan egymásnak visszafelelgetnek. |
|
| Dél volt s már este van. Dől a köd vastagon. |
| Csöpögnek az ágak. A nyálkás utakon |
| mint ingó kisértet, csusszanva tünedez |
| a vén levélhordó – eloszlik a tájról, |
| bekapta, benyelte a tejhabú távol, |
| mely lomhán nyújtózva, szuszogva közeleg. |
|
| Álmos a költő is, rímei botolnak, |
| a sor végén egymás karjába omolnak – |
| hullna velük ő is, hallgatja tünődve |
| távoli muzsika ki-kifutó zaját, |
| ahogy nyitják, csukják a kocsma ajtaját |
| s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe. |
|
| Kiért sarat, fagyot nem kell immár tűrni, |
| ó, drága szerelmem, gyerünk lefeküdni, |
| nem a mi világunk, mi odaki most van! |
| Egymással, egymásban hív nyarat keresni, |
| most jó szerelemmel igazán szeretni, |
| félig itt a földön s félig már álomban. |
|
|
A töltés mellett
| Egy tagban álló ezerholdakon |
| fut a vonat már órákon keresztül. |
| Nagy messze egy-egy falu; tornya félve |
| erőlködik a nap felé a ködből. |
|
| Minthogyha Pestet elhagyva e mái |
| időkből is kifutna a vonat, |
| s egy régi korba, egy letűnt világba |
| törne magának csattogó utat: |
|
| eldőlt temetőt vág ketté, odébb |
| pusztai tanya szalmafedeles |
| cselédviskói közt rohan… előle |
| sovány kutya fut, csirkehad repes. |
|
| Egy mezétlábas gyermek áll a sárban, |
| egy félvad, kócos jobbágy-ivadék. |
| Mit érez, ő nem tudja, én tudom csak, |
| minthogyha most is helyén állanék. |
|
|
A Dunánál Esztergomban
| Az ott a határ. Nézd az alkony |
| úgy vöröslik, mint a térképen |
|
| A tárt rét közepén a régi |
| ködlő rejtelem, ott halad |
| állat, a fényes fák alatt. |
|
| A határ, határ, egy darabka |
| a nagy láncból, mellyel magát |
| gúzsba kötteti újra s újra, |
|
| amelyen innen élni, halni, |
| túlnan gyülölni, ölni kell. |
|
| sötét folt… Mintha vádolón |
| vér szivárogna, áruló vér |
|
|
| Országom határa! – Túlnan |
| kis házak ülnek meglapultan, |
| nyakát nyujtva a zsuppos nyájból |
| egy vén gémeskút visszabámul. |
|
| Országom határa! – Földem |
| határa, melyből nevelődtem, |
| mely táplált illattal és fénnyel |
|
| És ahol most fű, virág, hogyha |
| néz vissza reám, emlékeztet, |
| megannyi ismerős tekintet. |
|
| Országom határa! – melyben |
| jogom van fennen énekelnem, |
| hol hangom otthonosan rebben, |
| mint jó visszhangzású teremben. |
|
| Melynek én is, ha nyelvem birja, |
| szívbeli, zengő akaratja, |
|
| Minden árok és határ ellen, |
| minden átok és csaták ellen, |
| minden ellen, mi gátat vethet |
| mi bátor, tisztuló szivünknek! |
|
|
| Motorzúgás és dal is átjön |
| csempész-áruként a vizen, |
| bokrok közt, habról habra szökve |
| és fegyverek közt ügyesen. |
|
| Nagy ívben jönnek át a felhők |
| váltakozva hullnak a kettős |
|
| Csupán a híd áll mozdulatlan, |
| két ország között idegen, |
| kitárt karokkal ég és föld közt, |
| mint a holt Krisztus mereven. |
|
| Jobbról és balról életosztó |
| tenyerét szögek verik át, |
| fáradtan őrzik itt is, ott is |
|
| Itt is, ott is csillogó ifjú |
| kamasz vágyukat: tüzes csókkal |
|
|
|
Őszi részegség
| Kacsák bujkálnak lábaink között |
| e meghitt kocsmaudvaron… csipegnek |
| a borzas csibék, gyürt levél zörög, |
| hull asztalunkra, legyinti fülünket. |
| Alma lóg az ágon s fent pirosan |
| lóg a vén nap is fanyar mosolyával. |
| Hullóba’ van ő is – egy szélroham |
| s szétloccsant egy messzi, poshadt pocsolyában. |
|
| Tünnek a díszek körülünk! hideg |
| szél emelinti fent a dombos erdők |
| aranyos ingét: fölszáll és libeg |
| a lomb a légben – repülnek a felhők, |
| repülnek a gyors madarak, betör |
| a szél közénk is, fodrozza borunkat, |
| leng az emelt bor, csintalan’ kidől, |
| hűs cseppel hintve bódult homlokunkat. |
|
| Férges nap, őszi, gyümölcstelen ág |
| s alattuk, lengve az ősztől, a bortól, |
| fölgyürt gallérral öten cimborák, |
| poharainkkal csengőn olykor-olykor |
| összeütődve, mint az őszi gally |
| s mormolva hozzá, mint az őszi lombok! |
| dal volna az, dünnyögő őszi dal – |
| szakítják hosszú, eltünődő kortyok. |
|
| Oldódik, kavarog, szétrepül a táj! |
| s minden, mi józan s helyén volt köröttünk – |
| felleggel billen a tág láthatár, |
| reményeink lágy hazája fölöttünk. |
| És száll a dal és szállnak, mint kövér |
| őszi cseppek a kortyok mind sürübben, |
| jajong a környék s mit a szem elér: |
| hanyattesik az őszi őrületben. |
|
| Csattog az abrosz, repked, szárnya van, |
| fordul és röpül ő is már az őszbe! |
| s peremét fogva mi boldogtalan |
| öt száműzöttek, már fennen üvöltve! |
| Repül a szék s ha karod felveted, |
| röpül az udvar! szállnak és forognak |
| a fák, az asztal s az asztal felett |
| anyjukhoz fürgén a sóskifli-holdak. |
|
| Repül a szélben bukdácsolva egy |
| hajdani ének, egyre harsogóbban, |
| foszlánya rongyként száll a fák felett |
| és fennakad a hajlongó bokorban; |
| száll fent az ének arról, hogy mi volt |
| és megszakítja csuklás és a sirás |
| s mire himbálva feltűnik a hold, |
| úgy zeng a tájon, mint bús ebvonitás. |
|
|
Érkezőben – távozóban
| Két szomszéddal, három rokonnal |
| úgy lépdelek, mint nagy családi |
| asztalhoz, mint hazai ágyba. |
|
| úgy néznek már e kis népek rám, |
| mintha egy szép hír, jó megoldás: |
| életük boldog titkát hoznám. |
|
| Egy varázsszót, egy aranykulcsot, |
| mit elraboltak tőlünk hajdan, |
| élet, halál, szenvedés nyitját – |
| talán én visszahódíthattam! |
|
| Ki egykor rongyosan indultam, |
| szegényebben, mint a mesékben, |
| diadallal, a mosoly fényes |
|
| Beszélgetünk és lassan-lassan |
| úgy látom én is már a multat, |
| magamat benne olyan hősnek, |
| ahogyan ők itt hinni tudtak. |
|
| Sárkánnyal küzdöttem, királylányt |
| gyógyítottam egy érintéssel – |
| Megfényesülve, tündökölve, |
| az emlék csoda-multat érlel. |
|
| Országom van és trónom is van, |
| varázshatalmam – hiszem én is, |
| örvendezek, hogy bár hatalmas, |
| mily hálás vagyok, tiszta mégis. |
|
| Elönt a melegség, dadogva |
| reszket a szeretet szívemben, |
| szemérmesen, mint hajadon lány |
|
| Melyőtök harmadolt apámmal, |
| ki kölcsönzött anyámnak lisztet? |
| Asszonynak gyöngy-pillést kínálok |
| és férfinak főúri tisztet. |
|
| Vegyétek díszemet, gyűrűmet, |
| a kardot és a cserfalombot, |
| a palástot és a palástról |
| a gyerekhad az aranygombot. |
|
| Fosszatok ki és küldjetek el |
| útravalóul mást nem adván, |
| csak a panaszt, csak: valahol még |
| visszavárnak, számítanak rám. |
|
|
A kocsis csak állt…
| A kocsis csak állt, állt s akkor hirtelen |
| a gazdatiszt rámért egy hatalmasat – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – A lélekzetem elakadt. |
|
| Szívem fölugrott, mint vad a hurokban. |
| Egy kutya szűkölt. A kocsis riadtan |
| szétnézett a tájon, szegény idegen! |
| s egymásután kétszer azt mondta: igen. |
|
| Aztán urára nézett szánakozva |
| mintha az ütést a tiszt kapta volna. |
| Vörös lett az, dőlt belőle vad átka, |
| rondán, akár a részeg hányadéka. |
|
| A kocsis csak állt, nézett könnyes szemmel, |
| nyugodtan, mint egy megcsúfolt új Mester. |
| Kalapot emelt, indult tova némán |
| s kutyája véle, mint ijedt tanitvány. |
|
|
Bérestemető
| A legelőn túl, négy akác között |
| licium védi a kis temetőt. |
| Márvány nem fénylik benne, semmi jel. |
| Kötésig érő gazfű veri fel. |
|
| Csalán veri fel ezt a temetőt, |
| mintha a holtak lelke még a föld, |
| a sír mélyén is rejtené magát, |
| fortyogna, égne: kínlódna tovább. |
|
| Itt nyugszanak az ősök. A magos |
| gazban az ifjú utas rátapos |
| néha egy dombra, rajt még a kereszt, |
| azon egy szép név: Énekes Ferenc. |
|
| Itt nyugszik minden őse. Légy dönög; |
| arrébb, a törpe licium mögött |
| csorda konog; ritkás kolomp-szava, |
| mintha egy mély álomból hangzana. |
|
| Az ott az élet, tompa, hangtalan. |
| Ez itt a múlt. Néha egy nyugtalan |
| tehén betéved a sírok közé. |
| Szaglász és felbőg a nagy ég felé. |
|
|
Motoz a hold…
| Motoz a hold a ház alján, |
| nem lel mást egy rossz csupornál. |
|
| csorba kasza csüng ki rajta, |
|
| mint akasztott betyár nyelve. |
|
| Szél támad a berek-aljból, |
|
| Fölriad rá bent a bojtár, |
| azt se kérdezd: mit álmodtál. |
|
| Ha álmodott, olyat látott, |
|
|
Szennyesen, mocskosan, árván
| Árnyékban, kövér kepe alján |
| tagjukból ólmos fáradtsággal, |
| gulyással, mit versengve faltak |
| s mely osztotta a friss erőt már |
| a zsibbadt lábaknak, karoknak. |
|
| Puffadt gyomorral, kiizzadva |
| hevertem köztük magam is, |
| a csípő polyvával hajamban, |
| viszketve tán szívemben is, |
| feküdtem ott a többi közt |
| szutykosan és halálra váltan, |
| mint kidőlt ló az út porában, |
| hevertem, mint disznó a sárban. |
|
| Összetörten, hogy nyujtózásra |
| sem tudtam testemben erőt, |
| oly tehetetlenül, mint mázsás |
| bilincsek, rabláncok között, |
| kinyitott szájjal, fennakadt |
| szemmel meredve a magosba, |
| a könnyű égre, melyen apró |
| felhők lebegtek hosszú sorba. |
|
| Nehéz pillákkal, álmélkodva, |
| mint ki még nem látott ilyet, |
| bámultam csak a felhők csendes |
| Mentek, csak mentek – mintha mind |
| lábujjhegyen libegett volna, |
| hogy senkit föl ne költsenek |
|
| Meghatva nézegettem őket, |
| majd könny futotta el szemem: |
| oly jól esett ez a parányi, |
| Oly kevés ért, ha ért is olykor. |
| Anyámra – lányokra gondoltam, |
| és szennyesen, mocskosan, árván, |
| a porban én is elaludtam. |
|
|
Édes babám isten veled…
| Szeménél kezdődött szakálla, |
| szinte bugyogott, úgy ömölt |
| mit össze madzaggal kötött. |
| Ó a jó öreg! E szakállban |
| orra szigetként csillogott |
| s e sziget körül a dús árban |
| föl-fölcsapódtak a habok, |
| ahogy énekre nyílt a szája, |
| nézve azt fújta a világba, |
|
Koldusok
| Jöttek a koldusok naponta, |
| tarisznya kétfelől nyakukba – |
| harsogva, fennen énekelve |
| kapaszkodtak föl a hegyekre. |
|
| S ereszkedtek le libasorban |
| hosszú felhőt verve a porban, |
|
| Vállukon kétfelől tarisznya, |
| jöttek a hegyről nagy visítva, |
| nyakukban zacskók ennek, annak, |
| lisztnek, kenyérnek – amit adnak! |
|
| Mintha csak a szél hozná mindet: |
| zacskók, szütyők, rossz kendők, ingek |
| rongy-szárnyai közt tántorogtak, |
| egy szellőszóra föllobogtak. |
|
| Szinte repdestek, énekelvén! |
| az angyalokat – öregeknek, |
|
| Jöttek egyenként, görbe bottal, |
| egy lábavesztett köztük lóval, |
| kicsi szekérben, mint egy bálvány, |
| kövéren, sötéten kántálván! |
|
| Nem kért az semmit önmagának, |
| csak egy kis szénát a lovának, |
| egy kis szénát a saroglyába, |
| hol már egy fél petrence álla. |
|
| Sánták érkeztek nagy mankókkal |
| és vakok sápadt kislányokkal, |
| ők nyújtották a csempe bögrét, |
| a kanálnyi zsírt belekenték. |
|
| És némák, akik csak hörögtek, |
| szapora könnyeket töröltek |
| és mutogattak a torkukra, |
| majd a távolba, majd hasukra. |
|
| És undorítók, oly sebekkel, |
| akikhez már a szegény ember |
| fia-leánya mert csak szólni, |
| a szörnyű kézbe krajcárt nyomni. |
|
| És őrültek, kik fintort vágva |
| csak beröhögtek a konyhákba; |
| követeltek, ha meg nem kapták, |
| a szemérmüket mutogatták. |
|
| És bohók, játszik, komor szentek, |
| kik nagy csontolvasót cipeltek, |
| s özvegyek, hülyék össze-vissza |
| dalolva, zengve, sipítozva. |
|
| Jöttek, csak jöttek, egyre jöttek, |
| micsoda földről özönlöttek, |
| mily szörnyű múltból, ahol karjuk |
| elmaradt szemük, lábuk, orruk. |
|
| Mily vad világból, amely ottan |
| kezdődött fent a hegyoldalban, |
| hol az országút lapult s tért el |
| tele varázzsal és veszéllyel. |
|
| Jöttek bőgve a vad csatából, |
| rettentő ütések nyomával, |
| mint dorongolt eb a kertvégbe, |
| a szegény népek küszöbére. |
|
| Volt köztük régi rab és elvert |
| pap és olyan, ki ölt már embert, |
| volt köztük még egy vén betyár is. |
|
| Jöttek s mentek üvöltve s mégis |
| hogy mentem volna vélük én is |
| el, ki a messzi nagy világba, |
| egy próba-szerencse csatára. |
|
|
Betyár
| egy-egy havas borzolt bokor; |
| Csapzott őszes haja a szélben, |
| mint téli táj fölött gomolygó |
| zuzmorás, szélkavarta ég. |
| Így emlékszem rá, félszeme, |
| ép félszeme is, mint fagyott |
| téli nap, félve csillogott. |
| Hangja is, mint a téli szél, |
| mint félholt farkasok rekedt |
| üvöltése, kiket nagy messze |
| most ölnek épp az emberek. |
| Így állt a küszöbön. Mohón |
| falta a nagy bögre levest, |
| s törölte reszkető kezével |
| állán, mellén a csöppeket. |
| búcsúzott Krisztussal, megindult |
| Eltünt, mint egy darab fehér |
| úgy, ahogy jött azon a forró, |
|
Ezer mérföldre
| Mint őrtüzek, mint hajdani |
| Öt-hat sovány láng, mit a gödrös |
|
| Estéről-estére kigyúlnak; |
| multam sötét hegy-völgyein |
| Körébük csákánnyal, kapával |
| szállingóznak zord férfiak; |
| mintha a multból gyűlne föl |
| egy-egy didergő holt csapat. |
|
| Ott fáznak-áznak; néha már |
| álmomból is fölver keserves, |
| elnyújtott, hosszú énekük. |
| Nincs köztük asszony, nincs gyerek, |
| így virraszthattak hajdanán |
|
| minthogyha ismerős vidékre |
| nem juthatnának soha már, |
| mintha egy ezredévbe bolygó |
| csapat vert volna itt tanyát, |
| vert had, mely annyi harc után |
| haza még máig sem talált: |
|
| úgy ülnek, panaszosan úgy |
| szűkölnek ott a tűz körül. |
| Úgy vetik néha föl az égre |
| mintha már minden, ami vár, |
| a föld, a hon, az ő hazájuk |
| ottfenn a holdban ingana. |
|
| jajjal jajongtak. Hallgatag |
| merengnek már a tűz körül, |
| szökkennek talpra, paloták; |
| út születik – a kész úton |
| csüggedten indulnak tovább. |
|
| Hová és meddig? – kérdezi, |
| Őrülten, mint az állatok, |
| viszik az átkot, az igát, |
|
| raktuk dünnyögve a szabad |
| tűzre a ringy-rongy tüzelőt. |
| A láng vivódva, sírva lobbant |
| a kormos, vén bogrács alatt, |
| vad kisértetekké varázsolt |
| mindnyájunkat a füst, a szag. |
|
|
Apám halálára
| Imádkozó asszonyok, kezdjétek a Fájdalmas Urangyalát! |
| Szóljatok erősen, kiáltsatok fülébe – daloljátok fennen a legszörnyűbb imát, |
| hogy ő, aki porból vétetett s érzi már, szélben repül majd újra, mint a por: |
| higyje, valami mégis megmenekül belőle, kiszökik a por piszkos forgatagaiból! |
|
| Valami, ami ő volt, több e didergő testnél, – itt az idő, |
| távoli szép sejtés, lenge reménység: lélek, ha vagy, most tünj lebbenve elő! |
| Kit csalogattak: a férfi, a megpróbált, ím tartja magát még, néz mereven: |
| számotadás kell neki, Rend! Igazság s nem kegyelem! |
|
| Kalapját vánkosára kérte – úgy, ahogy illik –, tudja már ő, hogy eltávozik! |
| fekszik szigorún, szemrebbenésre se méltatja leánya kegyes hazudozásait. |
| Ritka haját borzolja a szél, nyitva az ablak – bólint hidegen –, nyitva az út! |
| Elvégzett íme mindent, gyónást, az imát, sorra az áldást és a búcsút, |
|
| mindent, ami kell! földjeiről is ott az írás, kis vagyonáról a vánkos alatt, |
| végső erejével, árnyékként mi a hajdani munkás karban visszamaradt, |
| ítéletet int: mellére jelet, az utolsó néma keresztet |
| s fölnéz komoran: átadja íme, lökjék vissza a földbe a testet. |
|
| Nem ez vala ő! Hogy mi volt: – most válik az el! |
| Most harcol az ottbent csapdája bogával, foszló kötelékeivel! |
| Harcol s rettegi ön-diadalmát – merre repül, ha ledönti honát? – |
| Imádkozó asszonyok, ti kilencen, harsogjátok erősen az ősi imát, |
|
| hogy az, ami ő volt, hogy a hajdani lélek, a férfi, ki benne lakott, |
| dal szárnyai közt szárnyalja keresztül azt is, azt az Éjt! |
| megvetve-feledve mindent, ami lesz, mindent, ami volt! |
| gyermekeit, házát, a határt, a hajnali drága fényt, |
| a mult gondjait s a játszi vak reményt! |
|
|
Jog
| Jogod van mindenhez, jogod, |
| míg ezt a köntöst hordozod, |
| ezt a hatalmat, örökséget, |
| ezt a lobogó szegénységet, |
| mely homlokodra annyiszor csap, |
| és nyomja markodba a düh vad |
| tűzvésszel töltött jogarát. |
|
| Légy büszke rájuk, szívbeli |
| kiválasztásé: küzdened kell |
| bitorló ős szörnyetegekkel – |
| készülj fel, s hogy légy láthatatlan: |
| az aljnép szürke köpenyét |
| terítsd válladra s vedd kezedbe |
| a mesék minden fegyverét. |
|
| Kígyózsírt, lószőrt, őseid |
| kivül a falkán: hős, szabad vagy, |
| ha győztél, ne félj, föloldoznak, |
| ravasz légy hát – egy nép figyel rád, |
| csodát kell mívelned, csodát! |
| mert ha nem, jő máris a hóhér, |
|
| Ó szép, ó édes büszke jog, |
| megvetni minden gazdagot! |
| fönnfénylő gőgjük ékességét, |
| ahogy ők egykor megvetették |
| a szolganép szavát, szagát, |
| mind a táborét, mely szivedben |
| zászlót emel, csatát kiált. |
|
| Eljuss bármeddig, le ne tedd |
| ezt a köntöst, mely fölemelt, |
| ezt a koronát; – soha semmi |
| ne legyen elég engesztelni – |
| a lázadást, amely halálig, |
| nyomva halott fogad közé is |
| kemény, konok kérdéseket. |
|
|
Farsang
| A zene harmadnapja szólt már, |
| harmadnapja a friss zene, |
| a kis parasztház harmadik nap |
| keringett szinte már bele! |
| A víg zenében, ami nappal |
| megragad még a ház körül, |
| de éjjel, már harmadik éje, |
| szétfoly és fölszáll büszke jelként |
| s a kicsi ház, a tél, a hó |
| fölött lebeg, mint mesebéli |
| víg népekkel telt léghajó – |
|
| Örömmel, vígsággal, reménnyel |
| a kis házban, hol harmadnapja |
| mérföldre szállott hivogatva |
| a káposzta, a bor szaga – |
|
| Kamasz voltam már, serkedő |
| hogy megmutassam, álltam én is |
| a tort már három éjen át. |
| Fujtam a nótát és a füstöt, |
| s a sűrű füstfelhők alatt |
| forgattam vidáman a tömzsi, |
| És ittam egyre, ha egy percre |
| Mintha temetnem kellett volna |
|
| S nevettem egyre, bár bújával |
| majdnem leszakadt a szivem. |
| Vadul, bolondul megszerettem |
| a kis menyasszonyt, kit sosem |
| láttam azelőtt s aki itt is |
| arccal és egyre félszegebben |
| Tétova szeme a szegénynek |
| s már kendőbe kötött feje |
| hirdette, hogy mi már ilyenkor |
|
| Néztem kerekded, szöszke arcát |
| s úgy elfogott a fájdalom, |
| hogy ültömben csak végignyúltam |
| féltesttel ott az asztalon, |
| könny és kidőlt bor mosta arcom, |
| sírt szívem mintha ezután |
| nem maradt volna, a világon |
| nem maradt volna több leány. |
| Mintha megcsaltak volna, mintha |
| egy szép ígéret foszlana – |
| mintha a földön senki engem |
| nem szerethetne már soha. |
|
| Künt pisztolyok durrogtak egyre, |
| hirdetni a hírt mindenütt. |
| Kutyák nyítak. Óh, vonítottam, |
| hogy nyítam vón’ én is velük. |
| Nyeltem a bort, hogy csillapítsam |
| félve figyeltem; de a bor csak |
| tűzre olaj volt, magasan, |
| egyre dúsabban lángolt tőle |
| ködlő szemmel már azt sem tudtam, |
| hogy a sok lány közt ő melyik. |
|
| Körülnéztem – összefolyt minden. |
| mintha még egy alakban láttam |
| Tudtam mit teszek, s tudtam azt is, |
| hogy mást teszek, mit akarok, |
| börtönben voltam s tudtam azt is, |
| hogy rab vagyok, vagy vak vagyok. |
| Kapkodva forgolódtam. Hol vagy |
| te szép, egyetlen, drága lány! |
| Megnéztem mind. Megnéztem újra. |
| Egyforma volt már mindahány. |
|
| Tehetetlenül, mint bűbájló |
| szemverés, varázslat alatt |
| bús mesehős, kerestem azt, ki |
| Jártam a párok közt s belül bár |
| csavart, fojtott a fájdalom |
| riadtan hallgattam a részeg |
| Derékon kaptam, akit értem |
| a vad zenére, amely zengett – |
| bongott már harmad éjjele. |
|
| A zenére, mely most is itt cseng |
| azóta sem mult még a vakság! |
| nem lelted még ma sem magad! |
| A zenére, mely vad folyamként |
| sodort, forgatott, pörgetett, |
| a zenére, mely végül mégis |
| Magam sem tudtam már, mióta |
| észrevette, hogy órák óta |
| mindig egy lány forog velem. |
|
| Csak szemem tudta ezt sokáig, |
| a szemem s még nem a szivem. |
| A szemem s talán derekának |
| Egy lány, ugyanaz járta vélem, |
| lebbent, fordult, de visszatért, |
| elémtünt folyvást, megismertem |
| két vállamon már a kezét. |
| Az asztalhoz is velem jött már, |
| mellettem ült, el nem maradt: |
| dugdosta, már ahogy az illik, |
|
| Így folyt az éj, a harmadik már, |
| egyre sűrűbben, vastagon. |
| Mintha szédülve egyszer künt is |
| jártunk volna az udvaron. |
| Ott mondhattam el néki mindent: |
| vélek látni szavát idézve: |
| „itt én is jó leszek neked!” |
| Ezt mondta – búsan, vagy nevetve? |
| nem tudom. Nem is szólt talán. |
| Se rá, se másra, semmire sem |
|
| Reggel sápadtan, dideregve |
| oszolt a násznép a havon. |
| Az új párral a zene messze |
| szállt már egy zörgő fogaton. |
| Borzongva fürkésztem a csizmás, |
| kendős lányokat sorra mind, |
| nem ismertem meg egyiket sem, |
| nem ismertem már senkit itt – |
| Mintha akikkel együtt voltam, |
| boldog násznép elrepült volna |
|
| Kifosztva, idegenül, árván |
| és botladoztam be a törpe |
| szánba apám, bátyám közé. |
| Futott a két ló, kövér combjuk |
| mint másvilági szörnyű arcok |
| gúnyoltak, ugráltak előttem, |
| amíg pillám le nem ragadt. |
| Verte hazáig gyors patájuk |
|
|
Magyar vagy?
| Bú, szép gond, a könnyek: |
|
|
Emlékezés egy téli napra Debrecenben
| Debrecen – szoba, nagy kemencés, |
| voltál gyermek-képzeletemben, |
| nagy hideg szoba, hol Petőfi |
| ül és versel füstfellegekben. |
|
| Szobában ültünk, füstbe mink is |
| reggel óta, lap-tervbe főttünk, |
| hideg volt ottkünn, hókuszálta |
| a város, az ország köröttünk. |
|
| Vasárnap délelőtt volt, ittuk |
| fölsóhajtott, nem terem itt fű |
| a szellemnek már, minekünk. |
|
| Mint száz éve, oly lent a nemzet, |
| a nép ügye, az ősi nyelv – |
| koccintottunk, kalácsot rágtunk, |
| egyikünk folyton énekelt. |
|
| Kimentem aztán, jártam az utcákat, |
| melyek a város szélei felé |
| egyre tágulnak, mint a baromjárás |
|
| mintha ezer kést, villát, tányért |
|
| Visszaindultam, mosolyogva |
| hallgattam, ahogy az órák |
| minden házból a tizenkettőt |
| más és más hangon eldalolták. |
|
| Sőt, megtudtam még a szagokból |
| azt is, hogy itt és ott mit főztek, |
| majd’ mindenütt káposztát főztek, |
| egy-két helyen birkapörköltet. |
|
| Ez hát a város, hol mindenki |
| oly zordon, konokan keresztyén, |
| rámtörnének tán, ha megtudnák, |
| itt járok, egyedül keresztény. |
|
| Ebéd után folyt a szó ismét |
| lelkünk mélyén tudtuk mindnyájan, |
| hogy nem születik meg soha. |
|
| Megszületik vagy nem születik, |
| születik-e új Magyarország – |
| fontuk, csak győzedelmünk |
| tervét és gyöngyös koszorúját. |
|
| Ó, ez a furcsa, csaló szép láng, |
| ez a mi életünk, gondoltam – |
| nagy halálfejeket rajzoltam. |
|
| Kinéztem rajtuk, künn az utcán |
| nevetgélve két apró kislány |
| szaladt s utánuk egy ijedt eb: |
| meg-megcsúszott a jeges járdán. |
|
| Alkonyult aztán, a homályban |
| eltörlődtek a fák, a tervek, |
| nőtt a hőség, a kedv – daloljunk |
| hallottam s rá: na Jóska kezdd meg. |
|
| Koccintottunk és hörpintettünk |
| és rákezdtük, hogy megrezegtek |
| kövér könnyeket eresztettek. |
|
|
Ének Pannóniáról
| Eső után, ha fölragyog a nap, |
| tört csattot, gyűrűt még ma is kivet |
| a föld magából, mint a lomha agy |
| ifjonti, régi, szép emlékeket. |
|
| Eljátszik velük – ez maradt csupán |
| a nagy időkből, a szabad világból, |
| midőn még hullám csillogott e völgyön, |
| hol most barázdák kormos húsa lángol. |
|
| Midőn a kis ér, a szerény Kapos, |
| nem száműzött, távoli rokona |
| volt a Dunának, de testvére: tágas, |
| rengő folyam, mint maga a Duna. |
|
| Hegytől hegyig mérföldes, ősi ágyban, |
| mit neki még egy jobb isten vetett, |
| hempergett, játszott és gyűrűs mosollyal |
| kerülgette a sok kis szigetet. |
|
| A földnyelveket, melyeknek magos |
| döngölt bástyáin kőbaltás vitéz |
| ügyelte a végtelen áradás |
| szellő-borzolta, pikkelyes vizét, |
|
| amíg mögötte szállt az ifjú füst |
| s a pörkölődő pontyok illata |
| s forgott a tűz körül gyors asszonyok, |
| éhes halászok meztelen hada. |
|
| A vár körül, hol most a kis falu: |
| Regöly magoslik, biztos őrhelyek, |
| földvárak álltak, melyeket a vízbe |
| emberkéz, férfi tervezés emelt. |
|
| Megannyi óriás vakondoktúrás, |
| gyepük, töltések, melyeken ma is |
| fölmenet lovát ostorozza és |
| lefelé kereket köt a kocsis. |
|
| Állt még Leányvár, Pillevár – Nyedám, |
| s amott Nebojsza vén szőlőhegye. |
| Hírül a harcos népből és időből |
| nem maradt rajta fenn csak a neve. |
|
| Áll még a sánc, hol egykor gepidák |
| izzadtak, ettek s táncoltak bizonnyal, |
| űzték a szép lányt s véreztek ezerszám |
| új nép baltái alatt vad jajokkal. |
|
| Új nép özönlött s újra özönlött. |
| Új fegyverével mindig új csapat |
| ült tort a sáncon, míg a víz, vörösen, |
| lebegtette az elmaradtakat… |
|
| Jazigok, kelták, avarok, herúlok |
| váltották egymást, míg egy reggelen |
| lovát egy tömzsi, ferdeszemű nép |
| úsztatta harcra a bodros vizen… |
|
|
| Nép népre, század századra merült. |
| Mint itt feledt nagy ős gyík fut magos |
| partjai közt, a szoknyás fák alatt |
| a hajdan tengerként habzó Kapos. |
|
| Apadt a hű víz, még Majtény után |
| kurucok búttak mocsaraiba; |
| betyárok később, majd a nád között |
| lövöldöző pandúrok csónaka. |
|
| Eltűntek mind. A dombokon új haddal |
| megjelentek a birtokos urak, |
| az új hódítók!… Népre nép, soha |
| nem ülhet el az örök forgatag. |
|
| Új fegyver, új mód – megy, folyik tovább |
| a nagy csere –, már egy-egy rezzenetben |
| látni a munkát, mit fűt, mit kavar |
| a történelem: mit jósol kegyetlen’. |
|
| Áll fönn a gyepű s körötte ma is |
| hullámzik, zúg a népek árama, |
| pusztul az egykor győztes, büszke faj, |
| s új nép dől a völgy lapályaira. |
|
| Szárazd, Kurd, Hőgyész… Pécsig, Kaposvárig |
| német az egész vidék már. Szakad, |
| olvad közöttük a magyarság, oszlik, |
| mint az utolsó nádas mocsarak. |
|
| Belőlük szállott föl, a pusztuló |
| völgyekből, mint fészkéből vert madár, |
| e riadt ének halálos hírével; |
| megyék hosszán nem érti senki már. |
|
| Tünnek a magyar falvak, bontja mind |
| fogas nyomor, halálos száradás. |
| Sikít az új kor szele, az ős házból |
| a fal marad, az életből a váz… |
|
| Mennyi van hátra? Száz év? Vagy ötvennel |
| több mégis ennél? midőn majd kiváncsi |
| utazók jönnek csak erre egy furcsa |
| szikkadó fajta foltjait csodálni. |
|
| Itt élt, igen s évezredig se tudta |
| e földet itt megszerezni – magának. |
| Zsellérként tengett rajta, tűrve-húzva |
| nehéz igáját, míg halálra fáradt. |
|
| S örül, ha hull – míg fent a föld öle |
| könnyű özvegyként friss erőnek tárul. |
| Ing már, egy intés: és nyugat felé |
| új nép karjába fordul a Dunántúl. |
|
| Nem harag: – bánat füstöl csak szívemben. |
| Körül új tervvel hangosak a népek. |
| Ez eltünt, mondják, nem tudott magának |
| új hont rakni: új gátat az időnek. |
|
| Új gátat rakni, rombolni a régit. |
| Fejét szegte csak s mint ketrecbe zárt |
| büszke vad ölte, gyilkolta magát, |
| taposta dühvel önnön magzatát. |
|
| Zajlik a táj és némul a magyar! |
| Csak urai vígadnak még dicsően. |
| Eb ura fakó! – reszkethet a föld, |
| ők fentmaradtak még minden időben. |
|
| Figyel a föld és dübörög az út, |
| villámlik rajta vonat és fogat, |
| néznek utána meggörnyedt cselédek |
| tartva kezükben gyűrt kalapjukat. |
|
|
|
Magyarok
| Négy cölöpön nyaláb szalma, |
| Egy jó szél, ha kedvet kap rá, |
|
| Mintha csupán tegnap este |
| s azt forgatnák, hogy már holnap |
| amit raknak, csak úgy rakják, |
| ha ledől is, ne sirassák. |
|
| Szunnyad, ébred, úgy néz körül, |
| még fojtóbb lidérccé torzul. |
|
| forgatja nyakát nyugtalan, |
| szökni feszült innal vissza, |
|
| Oly szomorú, oly nyomorú, |
| mint egy megtorlott falka juh, |
| mint egy elvesztett háború. |
| Sűrű, tömött, mégis olyan, |
| mint ki a földön maga van. |
|
| lopkodja azt még az ég is. |
| mintha maga a föld bőgne. |
|
| tépázva a szélben, éjben, |
| ez az egész Magyarország. |
|
| megbánta tán, hogy idejött, |
| visszatorpan, kanyarogva, |
| mintha görcsben fuldokolna. |
| Jobbról-balról az árkon át, |
|
| rejtelmes új világ terül, |
| Don partján a nyugati ég, |
| hatalmas is, tilalmas is, |
| elvesztél, ha befogad is. |
|
| Kik ott élnek, nem is élnek, |
| más szavára, más földjére, |
|
| Haj, szegény nép, haj magyar nép, |
| napod hátra mennyi van még, |
| talán halott is vagy már rég, |
| nem vagy több, mint hiú emlék, |
| már hantot rád én is vetnék, |
|
| Emlék, hogy még jobban fájjon, |
| olyan vagy te már e tájon |
| mint rég hangzott jajszó, mellyet |
| a hegyek még visszavernek. |
|
| Hol örököd, hol a földed, |
| Mit az ősök neked hagytak: |
| s a kerítés, a friss fegyver, |
| ha a jussot vitatnod kell? |
|
| Hol a hazád, mondd meg nékem? |
| Hol a hazám, haj, feleljél, |
| ha nemzettél, ha megszültél. |
| Az az otthon, mit igértél, |
|
| Ne e voltra, ne szavakra, |
| mutass egyszer tenmagadra. |
| Mit sirassak, mit sajnáljak, |
| hogyha egyszer itthagynálak? |
| Mutass csupán annyi földre, |
|
| Haj szegény nép, haj magyar nép, |
| megfakult, füstös tükörkép, |
| milyen arcot mutatsz nékem? |
|
| Haj szegény nép, földre rántva |
| mintha szívemben forognál, |
| hogy felnyögjek én is, állván |
|
| Felhők közt a véres hold fenn |
| nyílik-zárul, mint húnyó szem. |
| Mint borús hír, gyászüzenet, |
| Úsznak, úsznak kelet felé, |
|
| integet, mint felnyúló kar. |
| Ha kedves a sorsod, költő, |
| fuss tova te is e földről. |
| Amit láttál, amit szántál, |
| hallgasd el, mit megsiratnál. |
|
|
Utóhang
| Ez voltam én. Mint megsajtolt gyümölcs |
| leve ujjaid közt kiserked, |
| sor-sor után szívemből úgy ömöltek, |
| csordultak gyöngyözőn e versek. |
| Érzem a sajtoló nyomást még, |
| ritka órákon még felém nyúl |
| egy titkos kéz a messzeségből, |
| emlékeim lágy vidékén túl. |
| Szorongás fog el – mit vétettem, |
| mit kell vezekelnem? – vívódva |
| találgatom, hogy megfeleljek |
| Szorul a szív – de egyre ritkább |
| könnyítő édes csordulása, |
| ha csordul is, nincs édessége, |
| karca van csak, savanyúsága. |
| Halál, szabadság s kit nevén is |
| szégyelve szólítottam: isten – |
| elérnek – s mint vihar után a |
| felhők lebegnek el felettem. |
| Közeleg a tél felém. Tágul |
| a láthatár, a lombok hullnak; |
| fénye a messzi csillagoknak. |
| Nő a világ, nő árvaságom. |
| És nő az árvaság szívemben. |
| Jön a szél, hogy meddő magányom, |
| törzsem jajait elrecsegjem. |
|
|