Szálló egek alatt1

1935

 

 

 

 

Egy sápadt nő egy kis szobában…1

 
Nem volt riadalom a pusztán,
amikor megszülettem én
váratlanul, hivatlanul tán
halottak estelén,
 
novemberben, halottak napján,
gyertyagyújtáskor, amidőn
fejfák tövén a puszta népe
künn térdepelt a dombtetőn,
 
harangszókor, mikor a szomszéd
falvak magas sírkertjei
hirtelen testvér-őrtüzekként
elkezdtek fényleni.
 
A völgyben egy kis házban akkor
szédült nehéz kínra anyánk.
Elképzelem a téli tájat
és azt az éjszakát:
 
egy sápadt nő egy kis szobában
s körül a komor hegytetők
ormán villogó koronákként
lobogó temetők.
 
Körül a halál diadalma,
gyertyás, kisértő ünnepély
és lent egy váratlan sikoltás
a párás völgy ölén.
 
Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
és lentről a völgy, mint meleg
tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp
sikongó életet.

 

 

 

Téli búcsú

Nyílik az ajtó, dús ködoszlop
csap ki a fagyba, fölszalad,
helyén a küszöbön röhögve
egy testes mészáros marad –
– Az ajtót, hé! – De lobban újra
és akár Mózes lángoló
bokrából: most egy kovács lép ki,
aztán egy kádár, egy szabó,
egy sánta kocsis – telik egyre,
zümmög a kocsma, sustorog,
pácolja, főzi már pöfögve,
mit a téli szél beledob.
Fedő billen így, gőzt sípolva,
ahogy kifordul ajtaja;
most egy kupec merült el benne,
egy kondás, egy csizmadia –
Gyűl bent a tábor, bőgve, minden
érkezőt rikoltva fogad,
mint bajtársak vesztett csatából
szállingó bajtársaikat.
Itt a púpos is! – Külön púpként
púpján a hó, vállán a hó!
A planétás zöld madarával –
Ez is a bandába való!
Jelen van még: egy utazó ács
s öt-hat más gyanús hontalan.
És köztük én is, nyughatatlan
bús eszméimmel, nyugtalan
képzeletemmel, két veszekvő
félkéz-kalmár közt, ez a jó,
ez a társaság már szívemnek,
e hóba, csöndbe roskadó
darabos hegyek s a szirt szélén
ez a kis kocsma – ez a nép,
mely így üli meg, öklendezvén,
hálaadó szent ünnepét:
üvöltve, szinte kérkedőn már,
hogy megmutathatja magát,
ilyenek lettünk! – szájba dönti
s falhozdurrantja poharát,
gajdolva egyre s nyelve egyre
a nyálkás murci nyers tüzét,
kész a vásár! – a pénz a zsebben,
– egy félmeszelyre épp elég!
Megvolt a vásár, a sok sátor
csattogó, vén ponyváival
repül a négy égtáj felé már,
kergeti markos hóvihar!
Siet haza, fut már bokázva,
ki lovon, kocsin érkezett,
meg-megcsusszan a kaptatókon
és szitkozódva hempereg.
Künt szikrázik a fagy és dörren;
egy éjjelen még jó helyen,
füstben, fellegben, mint a szentek –
– Itt csücsülünk a melegen!
Leng a füst, leng a sűrű füstben
a kocsmárosné maga is,
bő mellével a drága angyal!
Lebeg és hoz hozomra is!
Füstfellegekben, jó magasban
lakjuk vígan a lakomát,
messze gőzlik a föld alattunk,
a lapos, halandó világ,
a hitvány föld, hóval, gyerekkel
és vénasszonyokkal tele,
ünnep ez ma, a büszke tervek,
a férfi munka ünnepe! –
a kitartásnak, szorgalomnak
tora ez! – aki dolgozik,
hisz és remél és álla koppan,
egyszer kedvére ihatik,
s dalolhat hozzá maga módján,
maga hangján a sok torok
sipíthat, nyíhat, mint félfarral
csapdába szorult farkasok,
ahogy illik! – hogy klastromában
sok gondja közt dicső urunk,
hallván a messzi brummogó neszt,
tünődjön el, de jól vagyunk,
hogy’ mulatunk, együgyű szívünk
e bús napokban hogy’ derül,
hogy’ fújjuk, ropjuk! – Mint akiknek
maga az ördög hegedül.

 

 

 

Utazunk, rázódunk…1

Ó, az a finom szín! A lágy zöld, melyet
az őszi vetések, fák felöltenek,
mikor a legelső dér rájuk leszáll.
Mikor az éj alatt csonttá fagy a táj.
Kocsin utazunk, a szaladó szekér
összeráz a kemény hantok tetején.
Körül a napfényben szikrázó mező –
szöcskemód szökdel a milljó drágakő.
A zöld táj a jég friss fénymázain át
úgy vakit, úgy villog, mint a másvilág.
Gőzt fúnak a lovak, mint a táltosok,
oldalukból órjás, fehér szárny lobog.
Nagy fehér szárnyakkal vágtató lovak –
Illés! hova visz e lángoló fogat?
Nem szólhatok, sajna, nem felelhetek,
nehogy leharapjam dalos nyelvemet.
Utazunk, rázódunk, szikrázó rögök
tetején, mint érdes csillagok között.
Ki ez útra téved, óh az néma már,
lemond a világról, önmagába száll.
Némán, elfogódva nézek szerteszét
táncoló környékem, gyémántló vidék.
Te vagy? Mintha már fent, halálom után
idézne sóváran hű fantáziám.
Fehér ez az út itt, akár a tejút.
Elmarad a föld és elmarad a múlt.
– Kirázza ez, bátyám, még a lelket is –
Még a gyereket is – mekeg a kocsis.
Köznapi mennyország! – Ilyet akarok,
ily kétkezi jámbor kocsis-angyalok
röpítsenek majd, ha fagyos orromon
az öröklét éles legét kapkodom.
Ez az örök-győztes szép szin várjon ott!
Ez az eleven zöld! amely úgy lobog,
ismerősen, mégis titokkal tele,
mint ifjú kedvesem nevető szeme.
(Kedvesemé, aki – míg én e magas
bús eszmevilággal töltöm agyamat –
békésen kuporog, puhán, csendesen
mint fészekben alszik itt a térdemen…)

 

 

 

Újév napján írtam

Karácsonyra hó lesz, jósolta a naptár
és lett is valóban. Mintha ezer kaptár
nyílt volna az égen: zümmögve kerengtek,
belepték a pihék már az egész kertet.
Néztem hogyan szállnak,
 
néha visszaszálltak,
mint aki megfordul még egy búcsúszóra.
Rajzott az egész táj! Estefelé csöngve
szánok szaladtak el valahol a völgybe,
láthatatlan, mintha mind álmodtam volna…
A lágy alkonyattal szétömölt a tájon
 
a zsongó karácsony.
Nyugtalan forogtam a kicsi konyhában.
Mire vártam? Ma sem tudom mire vártam.
Akkoriban én úgy képzeltem az évet,
mint egy hosszú utat. Mostan ér majd véget,
hallottam és láttam, hogy mindenki örül,
 
a kis tűzhely körül. –
Akkoriban én úgy képzeltem az időt,
 
mint egy hosszú mezőt.
Elején tavaszi virágok nyílottak,
arrébb a nyár arany kepéi ragyogtak,
majd gyömölccsel terhes őszi fák… e megett
 
magas, havas hegyek –
s ott a hegyek mögött, ott volt az év vége:
iszonyú szakadék zuzmorával, jéggel –
így képzeltem nyáron… és hittem előre,
hogy ott feljutok majd valami tetőre
s megláthatom onnan, a havas táj fölött,
reményeink honát, azt a híres jövőt,
 
mit el sosem értem.
 
Szép ligetnek véltem,
lombjai a szélben fényesen lengenek,
felette koszorút állnak a fellegek.
 
Titkos szorongásban
éltem napról napra december havában.
 
Kint a nedves kazlak
reggelente harsány aranyszint ontottak.
Aztán hó lett és csend. Nagy csend, csak a bezárt
kakasok hallattak pár kukorékolást.
Szinte emelkedni éreztem a tájat,
a kedves dombokat, az ismerős fákat,
havas udvarunkat fürge talpam alatt –
És eljött az ünnep s minden régi maradt.
Évre évek multak s azóta én sokszor
vártam még gyermekként az évfordulatkor,
hogy majd csúcsra érek s gyakran már-már hittem,
látok is valamit –, másszor legyintettem
s Szilveszter csuszamló, sikongató éjén
részegen pörögtem az év meredélyén.
Megtörten ébredtem, sík, havas reggelen
járt szemem s borzongva láttam: ez a jelen,
ez a lapos hideg, amelyből sárosan
nyult egy-egy országút előre gyászosan –
Megindultam rajta, tudtam nem fölfelé,
fázva lépdeltem új s új szakadék elé.
Néha még fölvágtam rémülten fejemet,
 
feléd, régi liget!
Újév napján írtam, amit eddig írtam,
halott emlékeim fölött virrasztottam.
Melyen át először néztem szét e földön,
a kis ablakot most szomorúan törlöm
s nézem a hófedte határt fáradt szemmel:
fehér buckáival, mint megőszült tenger. –
Elállt a havazás, csak itt-ott csap még fel
egy kis halfarknyi hó, mint vihar szüntével
az utolsó habok, aztán az is elül –
s ím a hajótörött szemén könny melegül:
 
hol vagy te jövendő?
 
Hóban, ködben állnak
jegenyéi ott fenn a régi hegyhátnak
s az uj esztendőbe bukott vidék felett
el-eltünedeznek, mint a kisértetek.
Ország süllyedt itt hó, éhség, nyomor alá,
rajta mint vizipók futkároz a halál.

 

 

 

Havas emlék

Megettünk téged kis malac.
Nyakonszúrt a szegény paraszt.
Kiknek jöttére boldogan
sikongattál és untalan
ugráltál a deszkák mögött,
rádrohantak az emberek.
Mert már november elején
nem volt számodra eleség.
Fülednél fogva húztak és
hiába volt a kérlelés,
aki úgy ápolt, mint fiát,
ki gazt hozott s kukoricát
és vakarta a hátadat,
anyám fogta a lábadat.
Hallottam jajgatásodat,
bent a meleg dunyhák alatt.
Sírtam, befogtam fülemet,
átöleltem testvéremet.
S képzeltem, jaj, mi lesz, mikor
reánk is ránkkerül a sor.
De már a pörköléseden
vidám szívvel voltam jelen.
Néztem a felcsapó tüzet,
körmömre húztam körmödet.
S a füstös, pernyés ég alatt
rágcsáltam megsült farkadat.

 

 

 

Az első tél, amire emlékszem1

Lehullt a hó, a szürkületben
villogva szálltak a pihék,
megülték a barna göröngyök
apróka alpes tetejét.
Falta őket a sár, de jöttek,
csak kanyarogtak – ügyesen
gyűltek, mint nemrég még a lepkék
a kis pocsolya-széleken.
Ökrök bőgtek az itatónál,
kapkodták gőzlő orrukat,
rázták panaszosan nyakukról
a konok fehér rajokat.
Távolról ebvonítás hallott,
tyúkok karácsolásai,
rémült csipogás, mint egy szétvert
sereg vad sikoltásai.
Sötétül egyre s a sötétre
mint egy „Mene-Tekel” nyoma
fenyegetőn kirajzolódott
a fák tündöklő ág-boga.
Vonal vonalra, ág után ág,
a hófehér sövény megett
fölálltak sorra a gyümölcsfák
mint visszajáró szellemek.
Mesékben élő gyermek, vártam
ott az ablaknál a – csodát;
most jön talán, mostan „jövend el”,
most, fehéren, a másvilág!
Csak a hideg jött. Hasoncsúszva
bujt, bujt be az ajtó alatt
és harapdálta, harapdálta,
harapdálta a lábamat.

 

 

 

Fűrészelés

Fűrészelés gyermek-sírása,
a fejsze öntelt csattogása
keltett s litty-lottya a köcsögnek,
mit ablakomnál öblögettek.
Friss téli dél. A jeges gangot
napfény és fürge kislány-hangok
pezsgették, majd a kis harangok
kezdtek verni egy tiszta marsot.
Nem voltam itthon három éve,
most se jöttem épp vereséggel –
kedves környék sok kis zajoddal
tapsolj csak büszke vigalommal –
Itthon voltam hát végre bátran,
tisztán a régi cselédházban,
beváltva – kitünő diák –
mit elvárt pap és uraság.
Fölültem, aztán kiugrottam,
két vén papucs alázatossan
várt ott, mint két görnyedő szolga,
csak lépjek rá kövér hátukra…
Úgy, ahogy voltam, dudolgatva
pislantottam ki az udvarra,
apám izzadva a fűrésznél
rám nevetett, de nagy úr lettél.
Tisztelt úr, ha nem sértlek ezzel,
tüntess ki megjelenéseddel,
nézd a fejszét, hogy vár a baknál,
hogy neki is már kezet adjál…
Fűrészeltünk s mert előző nap
a nagy francia forradalmat
olvastam, füttyömre a sok fa,
mint zsarnok-fő fordult a porba.

 

 

 

Téli éj

Úgy, úgy, jó gyermekem, úgy lesz újra minden, mint e világban volt.
Künt az ablak előtt megropog a friss hó, csikorog, nyikorgál,
ahogy a favágók elcsoszognak sorra… Lent a puszta kútnál
szomjas ökrök bőgnek… nyujtva s panaszosan… mint e világban volt.
Mint e világban volt, úgy lesz újra minden… zsong a téli reggel,
Nagyanya dödögve tüzet rak a szoba kicsiny kályhájába,
söpröget, törölget, behoz három bögrét reszkető kezekkel.
Alszol még, de beleng álmodba is a tej édeskés párája.
Így lesz újra minden; álmélkodó szemmel ismersz mindent újra,
páros drótja közt a megtisztitott lámpát… a hű varrógépet, mely vígan csörömpöl.
Mintha minden újra kezdődne!… Egyszerre tisztán, megújulva
ülsz föl a dunyhák közt, pislogsz nevetve a hirtelen örömtől.
Ez lesz a másvilág… nevetve ismerünk egymásra, kik hajdan
elváltak, nevetve fűzzük egymás nyaka köré karjainkat –
Künt kerék nyikordul, a disznók visongva döngenek az ólban.
Tele fürge zajjal, nyüzsgő igérettel megkezdődik a nap.
Az édes, a könnyű, meghitt nap, a szép nap! és mostan beváltja,
mivel hajdan újra s újra hitegetett: sohase lesz vége –
Becsilingel a dél. Megáll a délután; ott ülsz az ablaknál és anyád karjába
dőlsz és nevetgélve tekintgetsz a téli derűs szép vidékre!
A gyönyörű völgybe! – s integetsz, ha néha ismerősök jönnek küszködve a hóba’
S elfeledsz más mindent, ami máskor történt és másutt: azóta mindig idegenben!
Ifjú könnyeidet, férfi vergődésed… a jajt, hajh-t, a négy sírt, melyeknél zokogva
nyögtél s átkozódtál… elfeledted mindezt. Ahogy kezdetben volt, úgy lesz újra minden!
S ezt az éjszakát is, e téli éjszakát, bús éjt, születésed harmincadik éjét, mikor zengve-búgva
leomlott körötted a jövő légvára, gyermeki játékvár! s te dideregve-fázva
kiáltottál volna – már az ég felé is! – s szenvedtél csak némán asztalra borulva,
mert se földön, se égen nem lelted helyedet, sehol e világba…

 

 

 

Isten ostora

Kik voltak, honnan, hova tűntek?
messze jártak már, amidőn
nagy robajukra kiszaladtunk,
megszorultunk a küszöbön.
Három megyéből ami pompa,
fény lehetett és hatalom,
ott száguldott a messze völgyben
fogat előtt és fogaton.
Lovak és urak és csillagként
forgó fénymázas kerekek
s büszke kocsisok vas derékkal
urak és paripák felett.
Isteneket képzeltem én így
később – a gyeplős Phaeton
szállhatott úgy, mint ezek szálltak
azon a nyári alkonyon.
Csak néztük őket elbűvölve,
élő mese volt! – a kövér,
kemény lovak farán síkos, gyors
villámokat dobált a fény.
Országúton és dülőúton
gyöngyházbélű híg ég alatt
versenyeztek, hátuk mögötte
nagy port vetettek az utak.
Itt is, amott is messzenyúlva
porzott a vidék, mintha csak
egy láthatatlan kéz mért volna
hátára vad csapásokat.
Egy láthatatlan szíjas ostor,
mely a mosolygó ég mögül
csak üt, csak veri azt a földet
dühödten, érthetetlenül.
Így látom egyre azt a tájat –
s népét, akit azóta sem
védett senki, hacsak a testvér,
a fiú költők szava nem.
– Ütésre ének! – golyónál is
messzebb száll – szálljon hát a dal!
sziszegve, élesen, a válasz
kitörő panaszaival!
Csatázva, küzdve, míg a régi
tájról csitítva, szeliden
föl nem süt anyánk mosolyával
a megbocsátó győzelem…

 

 

 

Újoncok

Rákóczi táborába
Egy csókot az anyának, egy intést a jóbarátnak
s egy hosszú rozmaringot, szerelmesem néked, nagy aluvó!
és ahogy az illik: havat a határnak,
bort, lámpát, citerát
s künn a kapun túl verje a földet a ló…
Aztán ti, társaim: táncra az éjjeli szép havazásban
egymás nyakát ölelve s szökkenve, ahogyan sikong a duda,
míg a toronyból elcsendül néhány éles ütés – száll könnyen a tájra,
e tájra, e házra
s lányra, akit nem lát közülünk már senki soha!
Ez való mihozzánk s nyeregbe zökkenve majd a csendes utcán
bódultan ügetni, mintha ez az éj is már csak emlék volna –
kakas szól majd, itt-ott kemence világol, kenyérszag száll… aztán
künn a határban
vágtára a porzó északi hóba!
Apánkat, anyánkat, így hagyjuk el édes szép szeretőnket;
dalra fiúk! – hogy lám, ha nevünket emlegetik majd
egykor, a holtat,
könny közt is mosolyogva mondja anyánk majd:
ó a szegények,
hogy’ táncoltak a hóban, hogy vigadoztak…

 

 

 

Szerelem

Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.

 

 

 

Ami újra elmarad

Cseppre csepp, csöpög a hólé
sűrűn már az ereszen,
gyöngyfüggöny leng a ház hosszán,
hajladozik fényesen.
Minden ház egy tündérkastély,
csupa ékszer, csupa dísz,
gyémántos a kazal, boglya,
még a kutya óla is.
Cseng és csorog és sugárzik,
ünnepet ül a nyomor –
oly tétován, mint zokogó
koldus arcán a mosoly.
Süt a nap, a vékony sárban
vet biborló gyűrüket,
csülkig olvasztott aranyban
ballagnak a tehenek.
Oly fájdalmas, oly esetlen
ez a szikrázó öröm!
oly hontalan az új napfény
a fagyos göröngyökön,
oly fájdalmas, oly esetlen
a szívben is melege,
ingadozik, itt maradjon,
maradjon-e, menjen-e.
Hull arcomra, símogatja,
tűröm bársony-melegét,
félszegen bár, mint az árva
kegyes úrhölgyek kezét.
A cirógató, becéző,
jószagú ujjak nyomán
sötét bánat kél a szívben
igaz szeretet után!
Fénnyel, zajjal közelgő nyár,
elsőt csengő madarak,
azt idézitek csak újra,
ami újra elmarad.
Büszke nyitány, szép igéret,
harmincadik! – nagy zenéd
zajából kihallom az ősz
gúnyolódó fütty-jelét.

 

 

 

Tavasz volt

Puskámmal vállamon, tapostam
a szántást órák óta már,
hajamat a szél lódítgatta,
bokáimat a barna sár;
futottam is, elért a zápor,
de egy bőlombú tölgy alatt,
mint óriás kotlós tövében
kibőjtöltem a zivatart;
dőlt az eső, de ott meleg volt,
mint fészkek fülledt fenekén,
vígan forogtam, míg fejemben
kölni kezdett e költemény;
kiderült újra, füttyentgetve
kószáltam tovább, a nyulak
(tilalom volt rájuk) nevetve
rázták felém kis jobbukat;
galambcsapat rebbent előttem,
mint széthulló fehér csokor,
fölfelé hulló tiszta szirmok!
mint bugyborék a víz alól!
Hirtelen mintha víz alatt, mély
tó alatt, egy mesebeli
tájon álltam és néztem volna
meleg sóhajom szállani!
egy füttynyi fürge buborékot,
mely szívemből lobban elő
és száll feléd föl, a fölszínre
levegős, napfényes jövő!
Már alkonyult, midőn a tisztes
malom mellett, melynek öreg
szíve oly békésen tagolta,
mérte a könnyű perceket,
amidőn ráeszméltem arra,
hogy nem a zsákmány, nem a vad
csalt el hazulról… mást kutattam,
a rejlő, bujkáló tavaszt,
az érkező tavaszt, a lágyan
csipegőt, be-beüzenőt,
azt hajszoltam, a megújuló,
a megújító friss időt
s tán ifjúságomat… merengve
indultam üresen haza,
fiatal kutyámat vidáman
messziről üdvözölte a
völgyből egy másik kis kutya.

 

 

 

Oly időben éltem

Oly időben éltem, midőn halványodtak a királyok,
hátráltak, hátráltak s hirtelen porrá estek.
A lármás hegyhatárról ingatag füst kóválygott.
Nem sajnáltam őket, hogy sorra odavesztek.
Kezem hátul kulcsolva botomra nehezedtem.
Felettem évek úsztak, mint fellegek oly gyorsan.
Estékre emlékszem… csak vártam, míg köröttem
a táj horpadni látszott, mint tenger fuvalomban.
A táj, a városok, a zsarnokok szobrai –
Oly esendő volt mindez s nyúló, mint ostoba álom!
Csak vártam, mikor fognak már arcra omlani,
porfelhőt és bűzt vetve, végig a láthatáron.
Fejem leszegtem s álltam, vagy felnéztem meredten.
Előttem vetés habzott s mosta dühödten lábam.
Mint tőr szúrásai: hosszúkat lélegeztem…
Csak bokáig álltam ebben a világban.
Közöny és szomorúság. Ifjú lány állt mellettem,
alakja lágyan ingott ide-oda a szélben.
Sóhajtva vállamra dőlt, elaludt kimerülten.
Ez minden, minden, minden, amire még emlékszem.

 

 

 

Gyermekkor

Szép hullámvonalban madár repült felettem
s utána épp azonmód lebegve fürge párja;
harang csendült meg akkor s mintha e zaj még szebben
ringatta volna őket tovább a könnyű nyárba.
Szép kép volt ez, barátom, néztem utána hosszan
libáim közt meghatva s tán könnyel is szememben,
mintha egy titkos intés, hívó kar tünne ottan;
dél volt, a földre ültem, száraz kenyeret ettem.

 

 

 

Két régi vers egy kutyáról

 

1

Dícsérjék mások háladó
lélekkel tanítójukat,
az élet felé nékem egy
kutya mutatta az utat.
Vele indultam legelőször
az udvarból ki a világba.
Szaglászva cikázott előttem,
tanulékonyan én utána.
Futott az úton és a réten,
és hogyha valamit talált,
csahintott egyet. Szinte intett,
ahogy vígan kétlábra állt.
Egy ürgeluk itt – magyarázta,
itt meg egy róka fekhetett.
Félmétert szökkent, hogy elkapja
a fölrebbenő fürjeket.
Kavicsot dobtam a folyóba –
úszott máris. A közepén
szemrehányóan vakkantott és
fejcsóválva lépdelt felém.
Elébe térdeltem, fejét
magamhoz öleltem zavart
szívvel és néztem hű szemét,
de ő vígan arcomba nyalt.
Elugrott, rázta a vizet,
fröcskölte a virágokat –
így kellene már nékem is
lerázni minden gondomat.
És megbocsátani neked,
játékaidat, istenem
és játszani, míg fejemet
át nem öleled hirtelen.
 

1920

 

2

Völgyeken át és dobogó
hidakon át és hűvös kertek
mentén futottam lángvető
porban a zörgő kocsi mellett.
Futottam, fuldokoltam,
bordáim közül víz szakadt,
a porba-fénybe lógó nyelvvel
hullattam izzadságomat.
Senki sem hívott, senki nem
küldött, nem is nézett reám,
fent részegen dalolt a gazda,
futottam a gazda után.
Ugrottam, bukfenceztem is,
a szekér felhők között dörgött –
szóltam volna: jaj! – s újra: jaj!
torkom rekedten hörgött.
Zihálva, futva tértek
udvarba végre a lovak,
leszállt a gazda és megindult
az árnyékos tornác alatt.
Léptem dülöngve én is, végre
lábához hullni boldogan –
lehullni és felugrani,
ha csak egy kívánsága van.
Nyíva röpültem ki az ajtón,
ahogy vadul belémrugott –
zuhant szívem az éjszakában,
akár ti, hulló csillagok.
 

1921

 

 

 

Ajándék

Tudom, mi szolgának a jó szó,
fogolynak séta, nap,
egy kézfogás a hontalannak,
egy korty, szives falat,
sokat próbáltam. Köszönöm,
hogy megtaláltalak.
Se jobb, se rosszabb, csak a rossztól
tán jobban szenvedett,
hálás vagyok csak és köszönni
véletlent is merek,
szerelmet, ezt az éjt, szerelmed;
ne bánjad sose meg.
Egy szót se szóltam, ajkaidra
nyomtam öt ujjamat
lefogni győztesen megindult
boldog sikolyodat:
őrizd egy életre, mit eztán
ad még e pillanat.
Tudom, szegénynek percnyi jókedv
örök vagyon lehet,
engem melenget, hogyha rád ím
mosolyt melengetek,
játékom, díjam, büszkeségem,
hogy fényesítelek.
Szerelem volt ez? Azt tudom csak,
hogy mi a meggyötört
szívnek a munka elbutító
két ocsmány napja közt
emberré válni s bár egy éjre
vállalni a jövőt.
Dől künn a hó, végy két harisnyát,
elmentem, dolgozom,
ha csöngve felriaszt az óra,
derítsen kis dalom,
itt rögtönöztem, itt hagyom
az asztalon.

 

 

 

Az évszakok futásáról

 

1

Gyorsan röppentek az évszakok, be gyorsan,
 
be gyorsan, gyorsan, angyalom!
rozsdállott, fehérlett – zöldel az út újra
 
a domboldalakon.
Évszak, évszak után – milyen diadallal
 
futott le mindegyik
győztesen a maga színébe borítva
 
a nyír leveleit.
Dörögtek, cikáztak, óh be vakítottak –
 
már nem vakítanak,
lassul az iram már, szorongva lesem már
 
fordulataikat.
Jön a tavasz újra – be tétova már ez!
 
meg-megáll, csöndesen,
lépésről-lépésre jő, hogy ragyogását
 
megszokhassa szemem.
Szelíd napjaival úgy seregül körém,
 
mint ismerős család.
Egyenként veszem el, forgatom zavartan,
 
amit kezembe ád.
Mire jó már nékem, kérdezem tünődve –
 
ránézek s lepörög
lám a virág szirma, mit repkedő kezed
 
kabátomra tüzött.
 

2

Sört kortyolok, míg te kedvenc gyümölcsödet,
 
e tál epret eszed,
szívom a reggeli rét szagát és érzem,
 
ahogy öregedek.
Tisztul az illat is, ez is, az is külön
 
küldi lágy áramát;
oldódik a csomó, a régi, a tarka,
 
a boldog kuszaság.
Oldódik, s mi marad belőle? Ideje,
 
hogy nekem is legyen
kedvenc gyümölcsöm és kedvenc virágom itt
 
és kedvenc istenem.
Előbb a liliom sűrű illata, most
 
a tavalyi avar
rothadó szaga csap arcomba és vonna
 
lengő karjaival.
Erre-e vagy arra – jobb volna semerre,
 
jobb volna sehova!
szüköl a szív, mikor eszmélnie kell már
 
és választania!
Akármit választasz, csak szegényebb leszel,
 
szegény szív koldusabb,
míg a gazdag vásár csengő kincseivel
 
vígan tovább halad.
Elcsörömpöl s vissza már egyre ritkábban
 
fordítja a rudat…
Járt a tavasz hozzám s a rögös hegyhátban
 
egyszer csak elakadt.

 

 

 

Hársfák

Hosszú boros-pincét idéz
ez a tavaszi hársfasor,
hova az alkonyat határán
az ellobbanó ég alól
befordultam és enyhülést,
vigaszt keresve, meg-megállva
lépegetek magányosan
egyre szagosabb félhomályba.
A két oldalról összehajló
nyirkos, hűs boltozat alatt
ingerlő, sikos ízek úsznak,
mint pincék nyers fala alatt.
A bokrok, ágak, mint a dongák,
minden lépésnél új zamat,
fortyogó sűrű illatukkal
emlékek állnak sorfalat.
Mintha kétfelől a homályban
nagyhasú hordók ontanák
elmult nyarak hívogató
hevének tiszta illatát.
Mintha kétfelől mindegyik fa
törzséből csepegő csapok
nyúlnának, várnak, hogy nyikorgó
nyakukat ha megcsavarod:
hadd öntsék lelkesülve, mint a
néma, ki megleli szavát,
a föld, a hűtlen évszakoknak
hízelgő édes vigaszát.
Vigaszt a szívnek és ha kell, hát
mámort, hogy annyi tél alól
fényre vezet, tavaszra mégis
ez a hajlongó folyosó…
Más napra, égre – mosolyogva
magam már úgy figyelek,
oly megbocsátón, mint a csöndes
csecsemő-léptű részegek.
Úgy távolodom a városból,
mint titkos alagúton át.
Gyerünk, reméld te árva lélek,
vár még egy másik, jobb világ.

 

 

 

A hirtelen nyárra

Ország-világi vigalom,
gyepen, tetőn gyors fényű bál;
reggel óta az asztalon,
a morzsák közt is áll a nyár.
Füttyel lépek az udvaron,
mosolyom friss szárnyai visznek.
Peng a kútkerék ujjamon.
Jó szaga van a mosdóvíznek.
Napszagú a törülköző,
mely a sövényen vakitott.
Nyakadon is, szeplősödő
arcodon napfényt szagolok.
Mert bújnak ők is már elő,
kedves virág mindnyája nékem!
Négy kelt ki ma. Szerénykedőn
lapulnak itt szemed gödrében.
Te voltál ifjú tavaszom,
ékesebb, hűbb, mint a mezők.
Rajtad, mosolygó arcodon
szemlélem én már az időt.
Bízva köszöntöm benned őt,
benned a siető nyarat,
az ízzel-szesszel teletölt
fürtöt és a feledtetőt:
a daloltató poharat.

 

 

 

Fiatal asszony

Úgy ébredtél, oly nesztelenül, mint egy madár.
S most kérdeznéd éltedet –
Kis szemed pislog – kint süt a nap már,
igen, egy új nap érkezett.
S tán röppennél is már, oly könnyű vagy, oly boldog,
frissen hunyorogsz a napon,
puha arcod kis gödreiből mosolyok
szálldosnak szabadon.
Boldog a test s te jószívvel véle vigadsz, hogy
újra meglelte helyét –,
forgolódj csak, duruzsolj – mint a patak, ha
érzi a nap melegét.
Lám, újra születtél… vár a világ már,
hogy zord tárgyai közt
elkanyarogtassa kicsi sorsod, rázza nevetve
bujkáló örömöd.
Nézd, hogy nyúlna feléd síkos ujjaival már,
az ablakon át ügyesen
hogy csiklandozna a vén hunyori, hogy csak a hangod
hallja, naiv szerelem.
Szökkenj hát, mint a patak, röppenj hát mint a madár,
verd föl bús életemet,
e kietlen völgyet, a hajnali s alkonyi pírnak
páros rácsa megett.
Mindezt a néma vidéket! amely, lásd, annyi tavaszból,
annyi csapat
elsuhanó szép évszakból nem tartott vissza borongó
dombjai közt csak egy madarat…

 

 

 

Testvérek

Három nap néztem volna csak szemed
árnyékos völgyét, szemöldöködet,
a pillák sűrű sását, mely között
az eleven kis vadvíz incseleg,
villantja fényét, fürge terveit,
síkos halacskák szökdeléseit –
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
S töltöttem volna három új napot
csak nézni némán a lágy hajlatot:
ruhád alól kisejlő kebledet,
a csillagot, mely rajta szendereg,
s készül, fényküllőt feszítve selyem
leplén ragyogni vak éjjelemen –
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
S elég lett volna újonnan nekem
csak legeltetni, itatni szemem
szép szárba szökkent páros térdeden,
melyek hivalgón, mégis félszegen,
mint fényes kapu kettős szárnyai
tán biztatták már egymást nyílani –
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
Az enyhe hőben, amely szeliden
testedből áradt, tested fényiben
elültem volna, napon a beteg,
lesve, mellemben hogyan bizsereg,
hogy’ oldódik a fájdalom, hogyan
oszlana már a test is boldogan
el, föl egy könnyebb táj felhőibe,
mely maga már az altató mese –
És lettem volna gyermek, gyermeked,
hogy, ha ölellek: úgy öleljelek.
Hogy mit szerelem csak sokára ad,
halljam már most vígasztaló szavad.
Fi a lánytestvért – úgy öleltelek,
ős vágy ízével enyhítve a bűnt,
így aludtam el – leghűbb kedvesed,
mire az első éjjel tovatünt.

 

 

 

Dél

 

1

Illik teneked ez a szépség,
kedvesem, ez a ragyogás,
arcodról ez a szétiramló
szemérmes elmosolyodás
s rá e pirulás – ez a lányos
nyujtózás, amelynek meleg
hullámaiból diadallal
merül föl, fénylik ki szemed –,
minden selyemnél, selyemingnél
ez, ez a testedre szabott
ifjúság, jókedv, melybe büszkén
fordul, csillan minden tagod,
a borzoló szél is fejednél,
fejed mögött a tág világ,
e nyár, e lomb, mely hódolattal
könnyű aranypénzt szór reád –:
 

2

kedveznek néked! – Hozzád illik
mint megnyugtató szép keret
még a hegylánc is és fölötte
a mozdulatlan fellegek,
még a madár is ott az ágon,
a bámész kutya is amott,
minden, mit dúdolva-dohogva
a természet körénk rakott,
minden e földön, tán még én is,
aki melletted heverek
s fütyörészve egy öröklétre
megörökítem ezeket,
e zsúfolt, sűrű, meleg órát,
nyugtalan zajokkal tele,
melyből kikél és szétcsap máris
a szép emlékek serege.
 

3

Ez a boldogság, ha nem tudnád,
a röppenő – most tudhatod,
a szép kárpótlás egy életre,
hogy asszonysorsod vállalod.
A legtöbb öröm, mit elérhetsz,
amit elértél – Soha tán
nem leszel ilyen tiszta fényben,
az élet ilyen szép csucsán,
ily lelkes légben, hol magasban
lebegő madárként szived
csak ringatódzik mozdulatlan
a zajló, messze föld felett,
ily tág csöndben, mit elviselni
nem is lehetne tán soká –
oly hihetetlen máris, mintha
csupán emlékeznék reá.
 

4

Ilyen békében! – Hogyan mondod?
Mintha lehúnyt pillád mögött
benned csillogna, csiklandozna
a fényes rét, a tó, a rög,
az egész tájék és úgy érzed,
mintha minden hang s gondolat
növelné, nemcsak lelkedet, de
tested is, két jó karodat
még egy, még bensőbb ölelésre,
melyben a földek, tengerek,
az egész föld beszorul, mint egy
anyátlan, árva kisgyerek –
Az egész föld és benne én is
kiről mosolyod még előbb
könnyes hálával azt vallotta,
hogy urad vagyok, vezetőd.

 

 

 

Óda egy hivatalba lépő afgán miniszterhez

Nem lopsz te többet! Ami még lopható
s egyáltalán mi még elemelhető vala:
magas elődeid már mind elemelék –
Kongó puszta honod! Reménytelen egén
kifordított zsebek gyanánt lobognak a
felhők s mögöttük, mint a forgalomból rég’
kiment tallér méláz antik fénnyel a nap –
nem váltható fel ő… hunyorg arcátlanul.
Szegény haza! nincs más disze már, csak amit
költői raknak rá: az őszi lomb nehéz
aranya, a folyók ezüstje s hölgyei
gyémánt szeme… de te tudod, mindez mit ér!
Te a valóságot fürkészed gondteli
arccal s objektiven! s meg nem téveszthetőn –
A helyzettel, öreg, te számolni akarsz
mesterséged finom szabályai szerint…
Azt nézed, hogy mi van… és – elhiszem – szived
búsong! Mit messziről édes oázisnak
véltél: délibáb volt! szélhordta homok és
állathulladékok halmán ülsz merengve…
Értem keserved én! Ezért volt hát vitéz
könyökforgatásod az ősi mód szerént?
Ezért hajlongásod? Ilyen pályadijért
nyaltál, miként csiga, utat e polc felé?
Ah, eljő majd a kor, tudod, akárcsak én,
eljő a nap, midőn minden tolvaj felel –
remegve állsz te is köztük – ártatlanul!
szégyenkezve dicső eleid közt: kontár!
korcs ivadék, aki már lopni sem tudott…

 

 

 

Paprikák

Király-kérdés megoldása,
pénzügyeink rendezése
nem érinti szívem úgy, mint
hogy a paprika megért-e.
Villognak már, testesednek,
fejjel le a kicsi fákon
úgy hintáznak, mint víg lány-had
pajkos kerti mulatságon.
A hegyükre nyomott csókban,
a ropogó harapásban,
a zöld ízek nyelésében
tudtam meg, hogy újra nyár van.
Mily ifjúság, mily vígasság
érlelődött friss husukba,
mily üdítő tiszta lelket
lehelnek beléd rajongva.
Nyár van, újra, nem is újra:
először ízlelem, érzem
e susogó kertben, e tág
vidék fölött és szívemben.
Túl vagyok én a virágon,
már nem köntös, nem a virág:
gyümölcs és hús nyisson rám hű
tekintetű vigasztalást.
Jönnek sorba, egyik édes,
másik szép szinét kínálja,
rádmosolyog s eszeveszett
haraggal harap a szádba.
Apáimnak eledele,
szülőházam koszorúja,
hálás szívvel dicsérlek én,
férfi nyeldeklők virtussa,
télen-nyáron a kiszáradt
kenyér hű ízesítője,
emlékeim váltakozón
csilingelő csengettyűje.

 

 

 

A szív szava

Ne nézz a villamos-szomszéd nyitott
olvasmányába – egy elszánt betű
reádugorhat és – vakarhatod! –
csíp, mar, tapad már, akár a tetű.
Ne olvasd el az ékes falragaszt,
mely ebzárlatról és szívről szaval,
sunyin reád vadászik mindegyik,
a körmondatok dróthurkaival.
Ódd kis családod nyugalmát! Kerüld
a különálló épületeket,
melyekben, úgymond, a tudás lakik,
művészet, szépség, stb. és szeretet.
Kültelki csapszékek előtt időzz,
az ablakokon át éjfél felé,
megütheti füled ott néha még
a szív szava s a tiszta szellemé.
Hasonképen a dutyikból, ahol
a hányt-vetett hős végre enyhre dűl
és népkonyhákból, amidőn a felsült
potyázó épp az utcára repül.

 

 

 

Ökrök

A kis tó közepén, melyre az est már kéklő
zománcot von, hasig merülve állanak.
Mintha innának a mesék varázsvizéből,
csurgatnak szájukból aranyló szálakat.
Buták, esetlenek; toprongyos szolgahadként
bámulják, siratják az elbukó napot;
hangjuk rossz trombita, de szarvuk, mint a gyöngén,
vágyódó égretárt finom leánykarok.

 

 

 

Nomádok1

Így láttam a Gironde-parton őket
s a Don-vidéken. Főzték a dögöt.
Ültek a szabad tűz körül és ősi
fölénnyel falták az ürgét. Röhögtek
Európa szolga népei között,
mint nagy titkok tudói-őrizői.

 

 

 

Üdvözlet bécsből

A munkásházakon a gránát
nyomait még nem meszelték be.
Különben rend. Vigyáz az Úr és
Fey úr tovább a drága Bécsre.
Csillog a fényes kirakatban
gyöngyök és hurkák garmadája.
S előttük léptekként a néma
koldusok kutya-pillantása.
Béke van, általános. Béke
ragyog a puskán, ágyúcsőben.
Sima arccal, rendben hevernek
a lázadók a temetőben.
Cseng a harang. A törökűző
hős unokája lovon, gőggel
viszi hadát, mely bajt vívott a
pékinasokkal s mosónőkkel.

 

 

 

Ajándék

Tengeri táblán fut át a vonat.
Integetnek a napszámos-leányok,
szórják két kézzel a jókívánságot,
a sok szerencsét, kellemes utat!
Annyi van nekik belőle? Olyan
fölös náluk a boldogság, szerencse,
hogy így dobálhatják csak a szelekbe?
Még sikongnak is hozzá boldogan.
Püspök az áldást, király a kegyet
nem oszthatná jobb szívvel, könnyedébben.
Senki sem omlik térdre a fülkékben.
Vissza is csak egy gyermek integet.

 

 

 

Mint két fuvallat közt az ág…

Harmadnapja se hír, se újság?
micsoda béke! – hirtelen
milyen szabadság leng köröttünk
e nyár eleji reggelen!
A váratlan csöndben, mely félve
lapul még, fülel és remeg,
a hajszolt szív, a fáradt elme
kapkodva föllélegzenek.
Végre egyedül! Végre nyugton!
Ha zúg is messze a világ,
ha úgy piheg is ez a béke,
mint két fuvallat közt az ág:
csend, csend egy napnyi még! – A pusztát
elkerülte jó messzire,
messze porzik az úton újra
a postás könnyű szekere.
Halkul és halkul – mintha morgás,
vad falka, dühös vérebek
fogcsikorgása távolodna
a fák között, a domb megett.
Elmúlt; fölöttünk mintha szennyes
hullám tajtékzott volna át,
rázza magát a völgy a szélben
s nevetve lélegzik tovább.

 

 

 

Ünnep

Csak a kutyák vakkannak néha
s a nyugtalan libasereg
csap zajt, ahogy futásnak indul
s kiválva hirtelen a porból
elszáll a malacok felett.
Csak méhek zsongnak itt a kertben,
s velük ez az árvácska-had
sugdolózik köröttem halkan,
oly halkan, hogy még én se halljam
hamvas, kislányos titkukat.
Ezt figyelem, ezt fülelem csak
lehúnyva csüggedt szememet
s a tiszta csöngést – mintha messze
hajnali időkből érkezne –
ahogy ottbenn terítenek.
Ünnep ez, ünnep; harangszó sem
kondul itt benne; hallgatag
áll a harangláb, kis kolompját
még gyermekkoromban kilopták,
mint hírlik, a szilasiak.
Eltűnt örökre… lám, de így is,
emléke is, hogy földerít!
hajdani eleven világnak,
együgyű vaskos valóságnak
hallom friss csöngetéseit.
Így ünnep az ünnep: fölnézni
s nem bánni, ami elsuhant.
Ha van még, szót váltani így kell,
békét a rejtező istennel,
ez az igazi áhitat.
Ez az igazi ima, melyhez
se szó – még gondolat se kell.
Itt vagyok. Élek. Nap melenget.
Mint nyájat őrizem a csendet.
Ottbenn a tepsi énekel.

 

 

 

Feledni

Feledni, feledni, feledni,
simítsd homlokom enyhe szellő,
gyógyítsd meggyötört szememet lágy
vonulásoddal puha felhő –
Feledni, mindent, elfeledni,
kiheverni, mint betegséget –
oldjatok fel, muljatok már,
hegedjetek be, óh, emlékek.
Fejem fordítom, fülem zárom,
óh hol a bölcs, a tudós hol van,
ki feledtetni tudná vélem
mit keservesen megtanultam?
A hasztalan harcot feledni,
óh feledtetni kudarcunkat,
hol a történész, ki homályba
borítaná megint a multat?
Hol az új hajós, ki útjáról
nagy híradással hazatérve,
szigeteket, új és új földrészt
lökne vissza a feledésbe?
Népeket, fajtákat feledni,
várost vágyok feledni, falvat,
csúcsokat, hol bukásaim most
gúnyoló visszhangként lapulnak.
Törlődjetek el messze tájak,
melyeken ifjan átsiettem,
merülj el hívó, büszke bércek
hona, szép ifjúság köröttem.
Elégni, mint máglyán, pirosló
arcom perzselő szégyenében.
Dajkáló vidék küldj egy álmot,
ránts vissza hozzád, szülőföldem.
Feledni, ahogy láncokat tépsz –
óh vakon, tétován, tudatlan,
beh biztosabban léptem én itt,
amikor hajdan elindultam.
Feledni, ahogy kigyult házból
fulladva kifutsz a szabadba,
míg mögötted kő kőre omlik
porosan, füstösen, ropogva.

 

 

 

Minden mi elválaszt

Elváltunk s minden, mi elválaszt:
éppen az egyesít;
ahány akadály, azt emeli,
szép foglalatként csak, amit
elzár előlem: kebledet, szemed,
jövőm tündöklő kincseit.
Mint lég a hangot, víz a fodrot:
a távolság szerelmemet
úgy sokszorozza, villogtatja,
erejét most mutatja meg,
torló dühét, mit nem éreztem,
míg együtt lehettem veled.
Áruló utat, anyagot
ez a messzeség ad neki,
áthatóvá, mindenütt-mindég
jelenvalóvá, ez teszi,
mint a bujkáló, észrevétlen
szellőt a fák levelei.
Ahogy a nyári föld csak este
ontja a meleget:
most hogy letűntél, én most érzem
lobogni szívemet,
most érzem tikkadtan, hogy akkor
nem is szerettelek.
Elmentél s mindig igazad lesz.
Te leszel mindig már a jobb.
Szolgálóm voltál: sorsomat most
kezedbe markolod
zsarnokin, durván és gyötörve,
ha nem is akarod.

 

 

 

Gyertyafénynél

Háromszáz ökör bőg köröttem,
lakásom körül – szakgatott
kórusuk csapong a vak éjben
mint meg-megiramló habok;
elülnek s újra nekitörnek,
szinte már asztalom verik –
az asztalon vén üveg ajkán
magányos gyertya küszködik.
Tanyán lakom most, itt a régin,
mely annyi romlás, szenny felett
úgy élt, úgy él emlékeimben
mint víhatatlan szép sziget;
mintha szigeten, hű magasban
ülnék s nem is itt, hanem ott,
azon a boldog ifjú tájon: –
reménykedek, ábrándozok.
Hajlik a gyertya, ejti könnyét,
szalad a könny az üvegen,
futnak szívemen csiklandozva
pajkos emlékek melegen;
leng a láng bent is, ott a szívben,
s ha meglebben is, föllobog,
peregnek róla percig élő
forró, futó indulatok.
Kis körben s enyhén mint a gyertya,
így jó már nékem fényleni,
országos sűrű sötétségben
virrasztani, merengeni:
végezni munkám… hogyha érte
nem ér is egyéb jutalom,
mint a mosoly, mely a dal végén
köszönni lebben ajkamon.
Künt zeng az éjjel, zeng a csorda,
a hegyről ma verték haza,
zeng, mint az őszi rengeteg, mint
az árvíz magas moraja,
mint kavargón ostromra szálló,
jelszavát bömbölő sereg,
amelybe itt-ott a vezérek
bikatorka is belezeng.
Lobog a gyertya – a fal hosszán
csatáztat kövér árnyakat,
mint künt a világ: azért vívnak,
hogy engem mulattassanak.
Elnézem őket és mosolygok;
a vén ágyból, hol dédszülém
aludt és fogant, kedvesemnek
lágy pihegése száll felém.

 

 

 

A kis cselédleányra gondolok…

A kis cselédleányra gondolok, aki hajdan
e régi házban szolgált. E huzatos pitvarban
szaladgált napestig, hol most oly elfogultan
állok, ahogy ő tán, amikor a mezőkről,
a tanyáról ide bevezették először.
S ahogy ő nézhetett akkor itt a jövőbe,
oly félve nézek én is vissza a mult időkbe.
Hogy bántak véle itt? Alig múlt el tizéves.
Hogy készült szegényke az első lefekvéshez?
Első éjére az idegenek között?
Úgy bámultak reá, mint morc mezei vadra.
A konyhában aludt, itt a tűzhely mögött,
mutatja asszonya, ki hajdan megfogadta.
Ismerem ezt a házat, tudok én sokat róla.
 
Mikor már bóbiskolva
hallgattam a nagyok szavát, egy puha keblen,
ez a ház úgy fénylett föl félszendergésemben,
mint a mesebeli próbáltatások tornya,
a felnyúlt idegenség, aláztatások pokla,
hol rémek kínoznak egy ártatlan, ijedt lányt.
Papuccsal ütötték, ha csak egy bögrét elhányt.
Nem láthatott ő senkit hetekig, mert vasárnap
délután is kötött, vagy mosta a harisnyákat.
Elképzelem az árvát, ismerős, szelíd arca
hogy torzulhatott félve kénytelen-mosolygóra
és félve hogy derült fel, ha ünnep reggelente
a víg mesterlegények a főtérre mentükbe
 
megálltak egy-egy szóra,
tréfáltak s mentek is már, gyors nádpálcát forgatva.
Mit gondolhatott ő? Ó, ha tudta volna: eljön
egyszer egy ifjú nővel egy férfi, hogy bejárja
minden lábanyomát és mit ő súrolt, e lépcsőn
szenvedve emlékszik majd hajlongó alakjára.
Arcára, mosolyára, így foszlányonként gyüjtve
e földről már örökre elröppent drága lényét.
Könnyezik s rángó ajakkal hallgatja a mögötte
csoszogó öregasszony fogatlan fecsegését.
Mert ez, ez még él itt. Tekintget nyálkás szemmel.
Pillog, feszeng, akár bírája előtt állna.
Ez volt. Ez verte hát. Nézz arcába mégegyszer,
ő az, a tünt mesék csonttörő boszorkánya.
Öreg már, félbolond már, nem tud már csak remegni.
Aztán könnyezni csak, látva a pénzt kezedben.
Köszönj és menj tovább. Nem, nem bűnös itt senki.
De mégsem lesz bocsánat, nem már hetedíziglen.

 

 

 

Házasok

Felriadtam, kerestelek,
felriadtál karom között,
mily idegen arccal! szemed
mily riadalmat tükrözött?
Honnan jöttél? Mily borzadály
villant rám egy pillanatig?
egy más létből mily vád s talán
átkozódás is már, amíg
lassankint ez a gyermeki,
görcsös harag lám ellobog
és kisüt szád körül megint
asszonyi meleg mosolyod –
s fej fej mellett, halálosan
összefonódva, mint nevünk
betűi itt a vánkoson
újra álomba merülünk.

 

 

 

Kiderül, beborul

Az előbb sütött még,
most vastagon esik:
kiderül, beborul
reggeltől estelig.
Az előbb a sárnak
nehéz szaga szállt még,
most meg nem érzek mást
csak a violáét.
Ülök a tornácon
borulva-derülve,
mintha megannyi ősz
és tavasz repülne.
Csöpög és szikrázik
az eresz fölöttem,
repül az ősz, repül a nyár,
száz évet öregszem.
Tünődve-nevetve
nézem a játékot,
ezer éve a gyászt s rá a
fényes ajándékot.
Befutnak a csibék,
azután kifutnak,
csillog-villog a napfényben
farka a kukacnak.

 

 

 

Jön az ősz

Jön az ősz, jönnek az őszi nagy alvások!
sűrű borzongások, hosszú ásítások,
melyektől a szív is megleng, mint a levél –
Hályogos az ablak, finom párájára
szerelmese nevét irkálja a lányka
s ásít hozzá, hogy majd’ beleomlik szegény.
Ásít jó anyja is; künn az istállóba’
a gazda is lova farára borulva.
Hátra néz a hű ló s ásit ő is egyet –
Ó, ez az unalom! – a beborult égre
harsogó ásítás a barmok bőgése,
ahogyan egymásnak visszafelelgetnek.
Dél volt s már este van. Dől a köd vastagon.
Csöpögnek az ágak. A nyálkás utakon
mint ingó kisértet, csusszanva tünedez
a vén levélhordó – eloszlik a tájról,
bekapta, benyelte a tejhabú távol,
mely lomhán nyújtózva, szuszogva közeleg.
Álmos a költő is, rímei botolnak,
a sor végén egymás karjába omolnak –
hullna velük ő is, hallgatja tünődve
távoli muzsika ki-kifutó zaját,
ahogy nyitják, csukják a kocsma ajtaját
s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe.
Kiért sarat, fagyot nem kell immár tűrni,
ó, drága szerelmem, gyerünk lefeküdni,
nem a mi világunk, mi odaki most van!
Egymással, egymásban hív nyarat keresni,
most jó szerelemmel igazán szeretni,
félig itt a földön s félig már álomban.

 

 

 

A töltés mellett

Egy tagban álló ezerholdakon
fut a vonat már órákon keresztül.
Nagy messze egy-egy falu; tornya félve
erőlködik a nap felé a ködből.
Minthogyha Pestet elhagyva e mái
időkből is kifutna a vonat,
s egy régi korba, egy letűnt világba
törne magának csattogó utat:
eldőlt temetőt vág ketté, odébb
pusztai tanya szalmafedeles
cselédviskói közt rohan… előle
sovány kutya fut, csirkehad repes.
Egy mezétlábas gyermek áll a sárban,
egy félvad, kócos jobbágy-ivadék.
Mit érez, ő nem tudja, én tudom csak,
minthogyha most is helyén állanék.

 

 

 

A Dunánál Esztergomban

 

1

Az ott a határ. Nézd az alkony
pírjában lent a vén Duna
úgy vöröslik, mint a térképen
határok piros vonala.
A tárt rét közepén a régi
ködlő rejtelem, ott halad
elevenen, mint mesebéli
állat, a fényes fák alatt.
A határ, határ, egy darabka
a nagy láncból, mellyel magát
gúzsba kötteti újra s újra,
ha feleszmél is a világ.
A határ, határ. Európa
tág mezein a néma jel,
amelyen innen élni, halni,
túlnan gyülölni, ölni kell.
Az árva nemzetek körül a
sötét folt… Mintha vádolón
vér szivárogna, áruló vér
megannyi haldokló alól.
 

2

Országom határa! – Túlnan
kis házak ülnek meglapultan,
nyakát nyujtva a zsuppos nyájból
egy vén gémeskút visszabámul.
Országom határa! – Földem
határa, melyből nevelődtem,
mely táplált illattal és fénnyel
szavak ropogó jóizével.
És ahol most fű, virág, hogyha
néven nevezem, bólogatva
néz vissza reám, emlékeztet,
megannyi ismerős tekintet.
Országom határa! – melyben
jogom van fennen énekelnem,
hol hangom otthonosan rebben,
mint jó visszhangzású teremben.
Melynek én is, ha nyelvem birja,
szívbeli, zengő akaratja,
követe lehetek, kiáltva
kiáltó szava a világba.
Minden árok és határ ellen,
minden átok és csaták ellen,
minden ellen, mi gátat vethet
mi bátor, tisztuló szivünknek!
 

3

Motorzúgás és dal is átjön
csempész-áruként a vizen,
bokrok közt, habról habra szökve
és fegyverek közt ügyesen.
Nagy ívben jönnek át a felhők
napfény űzte árnyékai,
váltakozva hullnak a kettős
partra az ég játékai.
Csupán a híd áll mozdulatlan,
két ország között idegen,
kitárt karokkal ég és föld közt,
mint a holt Krisztus mereven.
Jobbról és balról életosztó
tenyerét szögek verik át,
fáradtan őrzik itt is, ott is
elárvult néma katonák.
Itt is, ott is csillogó ifjú
szuronyok –, ide érezem
kamasz vágyukat: tüzes csókkal
ütni át békés szívemen.
 

1932

 

 

 

Őszi részegség

Kacsák bujkálnak lábaink között
e meghitt kocsmaudvaron… csipegnek
a borzas csibék, gyürt levél zörög,
hull asztalunkra, legyinti fülünket.
Alma lóg az ágon s fent pirosan
lóg a vén nap is fanyar mosolyával.
Hullóba’ van ő is – egy szélroham
s szétloccsant egy messzi, poshadt pocsolyában.
Tünnek a díszek körülünk! hideg
szél emelinti fent a dombos erdők
aranyos ingét: fölszáll és libeg
a lomb a légben – repülnek a felhők,
repülnek a gyors madarak, betör
a szél közénk is, fodrozza borunkat,
leng az emelt bor, csintalan’ kidől,
hűs cseppel hintve bódult homlokunkat.
Férges nap, őszi, gyümölcstelen ág
s alattuk, lengve az ősztől, a bortól,
fölgyürt gallérral öten cimborák,
poharainkkal csengőn olykor-olykor
összeütődve, mint az őszi gally
s mormolva hozzá, mint az őszi lombok!
dal volna az, dünnyögő őszi dal –
szakítják hosszú, eltünődő kortyok.
Oldódik, kavarog, szétrepül a táj!
s minden, mi józan s helyén volt köröttünk –
felleggel billen a tág láthatár,
reményeink lágy hazája fölöttünk.
És száll a dal és szállnak, mint kövér
őszi cseppek a kortyok mind sürübben,
jajong a környék s mit a szem elér:
hanyattesik az őszi őrületben.
Csattog az abrosz, repked, szárnya van,
fordul és röpül ő is már az őszbe!
s peremét fogva mi boldogtalan
öt száműzöttek, már fennen üvöltve!
Repül a szék s ha karod felveted,
röpül az udvar! szállnak és forognak
a fák, az asztal s az asztal felett
anyjukhoz fürgén a sóskifli-holdak.
Repül a szélben bukdácsolva egy
hajdani ének, egyre harsogóbban,
foszlánya rongyként száll a fák felett
és fennakad a hajlongó bokorban;
száll fent az ének arról, hogy mi volt
és megszakítja csuklás és a sirás
s mire himbálva feltűnik a hold,
úgy zeng a tájon, mint bús ebvonitás.

 

 

 

Érkezőben – távozóban

Két szomszéddal, három rokonnal
az állomásról a tanyára
úgy lépdelek, mint nagy családi
asztalhoz, mint hazai ágyba.
Akik sorából kikerültem,
úgy néznek már e kis népek rám,
mintha egy szép hír, jó megoldás:
életük boldog titkát hoznám.
Egy varázsszót, egy aranykulcsot,
mit elraboltak tőlünk hajdan,
élet, halál, szenvedés nyitját –
talán én visszahódíthattam!
Ki egykor rongyosan indultam,
szegényebben, mint a mesékben,
diadallal, a mosoly fényes
diadalával visszatértem.
Beszélgetünk és lassan-lassan
úgy látom én is már a multat,
magamat benne olyan hősnek,
ahogyan ők itt hinni tudtak.
Sárkánnyal küzdöttem, királylányt
gyógyítottam egy érintéssel –
Megfényesülve, tündökölve,
az emlék csoda-multat érlel.
Országom van és trónom is van,
varázshatalmam – hiszem én is,
örvendezek, hogy bár hatalmas,
mily hálás vagyok, tiszta mégis.
Elönt a melegség, dadogva
reszket a szeretet szívemben,
szemérmesen, mint hajadon lány
magátengedő szerelemben.
Melyőtök harmadolt apámmal,
ki kölcsönzött anyámnak lisztet?
Asszonynak gyöngy-pillést kínálok
és férfinak főúri tisztet.
Vegyétek díszemet, gyűrűmet,
a kardot és a cserfalombot,
a palástot és a palástról
a gyerekhad az aranygombot.
Fosszatok ki és küldjetek el
útravalóul mást nem adván,
csak a panaszt, csak: valahol még
visszavárnak, számítanak rám.

 

 

 

A kocsis csak állt…

A kocsis csak állt, állt s akkor hirtelen
a gazdatiszt rámért egy hatalmasat –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – A lélekzetem elakadt.
Szívem fölugrott, mint vad a hurokban.
Egy kutya szűkölt. A kocsis riadtan
szétnézett a tájon, szegény idegen!
s egymásután kétszer azt mondta: igen.
Aztán urára nézett szánakozva
mintha az ütést a tiszt kapta volna.
Vörös lett az, dőlt belőle vad átka,
rondán, akár a részeg hányadéka.
A kocsis csak állt, nézett könnyes szemmel,
nyugodtan, mint egy megcsúfolt új Mester.
Kalapot emelt, indult tova némán
s kutyája véle, mint ijedt tanitvány.

 

 

 

Bérestemető

A legelőn túl, négy akác között
licium védi a kis temetőt.
Márvány nem fénylik benne, semmi jel.
Kötésig érő gazfű veri fel.
Csalán veri fel ezt a temetőt,
mintha a holtak lelke még a föld,
a sír mélyén is rejtené magát,
fortyogna, égne: kínlódna tovább.
Itt nyugszanak az ősök. A magos
gazban az ifjú utas rátapos
néha egy dombra, rajt még a kereszt,
azon egy szép név: Énekes Ferenc.
Itt nyugszik minden őse. Légy dönög;
arrébb, a törpe licium mögött
csorda konog; ritkás kolomp-szava,
mintha egy mély álomból hangzana.
Az ott az élet, tompa, hangtalan.
Ez itt a múlt. Néha egy nyugtalan
tehén betéved a sírok közé.
Szaglász és felbőg a nagy ég felé.

 

 

 

Motoz a hold…

Motoz a hold a ház alján,
nem lel mást egy rossz csupornál.
Fölnéz a padlás-ablakra,
csorba kasza csüng ki rajta,
gúnyolódva, kötekedve,
mint akasztott betyár nyelve.
Szél támad a berek-aljból,
villog az istálló-ajtó.
Fölriad rá bent a bojtár,
azt se kérdezd: mit álmodtál.
Ha álmodott, olyat látott,
fölgyújtotta a világot.

 

 

 

Szennyesen, mocskosan, árván

Árnyékban, kövér kepe alján
hevertek már az aratók,
tagjukból ólmos fáradtsággal,
gyomrukban vén kődarabok
súlya gyanánt a bőlevü
gulyással, mit versengve faltak
s mely osztotta a friss erőt már
a zsibbadt lábaknak, karoknak.
Puffadt gyomorral, kiizzadva
hevertem köztük magam is,
a csípő polyvával hajamban,
viszketve tán szívemben is,
feküdtem ott a többi közt
szutykosan és halálra váltan,
mint kidőlt ló az út porában,
hevertem, mint disznó a sárban.
Összetörten, hogy nyujtózásra
sem tudtam testemben erőt,
oly tehetetlenül, mint mázsás
bilincsek, rabláncok között,
kinyitott szájjal, fennakadt
szemmel meredve a magosba,
a könnyű égre, melyen apró
felhők lebegtek hosszú sorba.
Nehéz pillákkal, álmélkodva,
mint ki még nem látott ilyet,
bámultam csak a felhők csendes
vonulását fejem felett.
Mentek, csak mentek – mintha mind
lábujjhegyen libegett volna,
hogy senkit föl ne költsenek
idő előtt a vad valóra.
Meghatva nézegettem őket,
majd könny futotta el szemem:
oly jól esett ez a parányi,
ez a véletlen figyelem!
Oly kevés ért, ha ért is olykor.
Anyámra – lányokra gondoltam,
és szennyesen, mocskosan, árván,
a porban én is elaludtam.

 

 

 

Édes babám isten veled…

Szeménél kezdődött szakálla,
szinte bugyogott, úgy ömölt
foltozott öreg újjasára,
mit össze madzaggal kötött.
Ó a jó öreg! E szakállban
orra szigetként csillogott
s e sziget körül a dús árban
föl-fölcsapódtak a habok,
ahogy énekre nyílt a szája,
mert énekelt, a kék eget
nézve azt fújta a világba,
édes babám Isten veled.

 

 

 

Koldusok

Jöttek a koldusok naponta,
tarisznya kétfelől nyakukba –
harsogva, fennen énekelve
kapaszkodtak föl a hegyekre.
S ereszkedtek le libasorban
hosszú felhőt verve a porban,
fújtak templomi éneket,
jósoltak szörnyű éveket.
Vállukon kétfelől tarisznya,
jöttek a hegyről nagy visítva,
nyakukban zacskók ennek, annak,
lisztnek, kenyérnek – amit adnak!
Mintha csak a szél hozná mindet:
zacskók, szütyők, rossz kendők, ingek
rongy-szárnyai közt tántorogtak,
egy szellőszóra föllobogtak.
Szinte repdestek, énekelvén!
Azóta is így képzelem én
az angyalokat – öregeknek,
énekelnek és kéregetnek.
Jöttek egyenként, görbe bottal,
egy lábavesztett köztük lóval,
kicsi szekérben, mint egy bálvány,
kövéren, sötéten kántálván!
Nem kért az semmit önmagának,
csak egy kis szénát a lovának,
egy kis szénát a saroglyába,
hol már egy fél petrence álla.
Sánták érkeztek nagy mankókkal
és vakok sápadt kislányokkal,
ők nyújtották a csempe bögrét,
a kanálnyi zsírt belekenték.
És némák, akik csak hörögtek,
szapora könnyeket töröltek
és mutogattak a torkukra,
majd a távolba, majd hasukra.
És undorítók, oly sebekkel,
akikhez már a szegény ember
fia-leánya mert csak szólni,
a szörnyű kézbe krajcárt nyomni.
És őrültek, kik fintort vágva
csak beröhögtek a konyhákba;
követeltek, ha meg nem kapták,
a szemérmüket mutogatták.
És bohók, játszik, komor szentek,
kik nagy csontolvasót cipeltek,
s özvegyek, hülyék össze-vissza
dalolva, zengve, sipítozva.
Jöttek, csak jöttek, egyre jöttek,
micsoda földről özönlöttek,
mily szörnyű múltból, ahol karjuk
elmaradt szemük, lábuk, orruk.
Mily vad világból, amely ottan
kezdődött fent a hegyoldalban,
hol az országút lapult s tért el
tele varázzsal és veszéllyel.
Jöttek bőgve a vad csatából,
rettentő ütések nyomával,
mint dorongolt eb a kertvégbe,
a szegény népek küszöbére.
Volt köztük régi rab és elvert
pap és olyan, ki ölt már embert,
hajdani dáma és diák is,
volt köztük még egy vén betyár is.
Jöttek s mentek üvöltve s mégis
hogy mentem volna vélük én is
el, ki a messzi nagy világba,
egy próba-szerencse csatára.

 

 

 

Betyár

Lógó bajsza, szemöldöke:
egy-egy havas borzolt bokor;
havas bokrok ütöttek ki
két füle hajlataiból.
Csapzott őszes haja a szélben,
ahogy lefödte vén fejét:
mint téli táj fölött gomolygó
zuzmorás, szélkavarta ég.
Így emlékszem rá, félszeme,
ép félszeme is, mint fagyott
pocsolyán az el-feltünő
téli nap, félve csillogott.
Hangja is, mint a téli szél,
mint félholt farkasok rekedt
üvöltése, kiket nagy messze
most ölnek épp az emberek.
Így állt a küszöbön. Mohón
falta a nagy bögre levest,
s törölte reszkető kezével
állán, mellén a csöppeket.
Majd alázatosan lerakva
a bögrét kis anyánk elé,
búcsúzott Krisztussal, megindult
eldülöngélt a domb felé.
Eltünt, mint egy darab fehér
tél, téli mese, tétován,
úgy, ahogy jött azon a forró,
tikkasztó nyári délután.

 

 

 

Ezer mérföldre

Mint őrtüzek, mint hajdani
hiradó harci tűzjelek:
ablakom alatt éjről-éjre
apró tüzecskék lengenek;
Öt-hat sovány láng, mit a gödrös
telken az épülő falak
végében a napszámosok
bográcsuk alá gyujtanak.
Estéről-estére kigyúlnak;
nézem őket fél éjen át,
multam sötét hegy-völgyein
keltik az emlékek sorát.
Körébük csákánnyal, kapával
szállingóznak zord férfiak;
mintha a multból gyűlne föl
egy-egy didergő holt csapat.
Ott fáznak-áznak; néha már
az óra hogy éjfélre üt,
álmomból is fölver keserves,
elnyújtott, hosszú énekük.
Nincs köztük asszony, nincs gyerek,
eltévedt, árva harcosok,
így virraszthattak hajdanán
ama kalandos magyarok.
Ezer mérföldre, ami jó,
ezer mérföldre, ami vár,
minthogyha ismerős vidékre
nem juthatnának soha már,
mintha egy ezredévbe bolygó
csapat vert volna itt tanyát,
vert had, mely annyi harc után
haza még máig sem talált:
úgy ülnek, panaszosan úgy
szűkölnek ott a tűz körül.
Úgy vetik néha föl az égre
fejüket reménytelenül,
mintha már minden, ami vár,
és ami jó volt valaha,
a föld, a hon, az ő hazájuk
ottfenn a holdban ingana.
Volt idő, midőn állati
jajjal jajongtak. Hallgatag
merengnek már a tűz körül,
nézik a bíbor lángokat.
Mellettük asztag városok
szökkennek talpra, paloták;
út születik – a kész úton
csüggedten indulnak tovább.
Hová és meddig? – kérdezi,
ki soraikból kiszakadt
és útmentéről nézheti
lázálmú vonulásukat.
Őrülten, mint az állatok,
viszik az átkot, az igát,
éveken, évszázadokon,
a porzó történelmen át.
Ültem közöttük sokat én,
istállók, barakok előtt
raktuk dünnyögve a szabad
tűzre a ringy-rongy tüzelőt.
A láng vivódva, sírva lobbant
a kormos, vén bogrács alatt,
vad kisértetekké varázsolt
mindnyájunkat a füst, a szag.

 

 

 

Apám halálára

Imádkozó asszonyok, kezdjétek a Fájdalmas Urangyalát!
Szóljatok erősen, kiáltsatok fülébe – daloljátok fennen a legszörnyűbb imát,
hogy ő, aki porból vétetett s érzi már, szélben repül majd újra, mint a por:
higyje, valami mégis megmenekül belőle, kiszökik a por piszkos forgatagaiból!
Valami, ami ő volt, több e didergő testnél, – itt az idő,
távoli szép sejtés, lenge reménység: lélek, ha vagy, most tünj lebbenve elő!
Kit csalogattak: a férfi, a megpróbált, ím tartja magát még, néz mereven:
számotadás kell neki, Rend! Igazság s nem kegyelem!
Kalapját vánkosára kérte – úgy, ahogy illik –, tudja már ő, hogy eltávozik!
fekszik szigorún, szemrebbenésre se méltatja leánya kegyes hazudozásait.
Ritka haját borzolja a szél, nyitva az ablak – bólint hidegen –, nyitva az út!
Elvégzett íme mindent, gyónást, az imát, sorra az áldást és a búcsút,
mindent, ami kell! földjeiről is ott az írás, kis vagyonáról a vánkos alatt,
végső erejével, árnyékként mi a hajdani munkás karban visszamaradt,
ítéletet int: mellére jelet, az utolsó néma keresztet
s fölnéz komoran: átadja íme, lökjék vissza a földbe a testet.
Nem ez vala ő! Hogy mi volt: – most válik az el!
Most harcol az ottbent csapdája bogával, foszló kötelékeivel!
Harcol s rettegi ön-diadalmát – merre repül, ha ledönti honát? –
Imádkozó asszonyok, ti kilencen, harsogjátok erősen az ősi imát,
hogy az, ami ő volt, hogy a hajdani lélek, a férfi, ki benne lakott,
dal szárnyai közt szárnyalja keresztül azt is, azt az Éjt!
megvetve-feledve mindent, ami lesz, mindent, ami volt!
gyermekeit, házát, a határt, a hajnali drága fényt,
a mult gondjait s a játszi vak reményt!

 

 

 

Jog

Jogod van mindenhez, jogod,
míg ezt a köntöst hordozod,
ezt a hatalmat, örökséget,
ezt a lobogó szegénységet,
mely homlokodra annyiszor csap,
szorít parázsló koronát
és nyomja markodba a düh vad
tűzvésszel töltött jogarát.
Légy büszke rájuk, szívbeli
elrendeltetés jelei,
kiválasztásé: küzdened kell
bitorló ős szörnyetegekkel –
készülj fel, s hogy légy láthatatlan:
az aljnép szürke köpenyét
terítsd válladra s vedd kezedbe
a mesék minden fegyverét.
Kígyózsírt, lószőrt, őseid
fondorlatát, tanácsait,
kivül a falkán: hős, szabad vagy,
ha győztél, ne félj, föloldoznak,
ravasz légy hát – egy nép figyel rád,
csodát kell mívelned, csodát!
mert ha nem, jő máris a hóhér,
emeli máris pallosát.
Ó szép, ó édes büszke jog,
megvetni minden gazdagot!
fönnfénylő gőgjük ékességét,
bódító kegyük édességét,
ahogy ők egykor megvetették
a szolganép szavát, szagát,
mind a táborét, mely szivedben
zászlót emel, csatát kiált.
Eljuss bármeddig, le ne tedd
ezt a köntöst, mely fölemelt,
ezt a koronát; – soha semmi
ne legyen elég engesztelni –
a lázadást, amely halálig,
halálon túl is elvezet,
nyomva halott fogad közé is
kemény, konok kérdéseket.

 

 

 

Farsang

A zene harmadnapja szólt már,
harmadnapja a friss zene,
a kis parasztház harmadik nap
keringett szinte már bele!
A víg zenében, ami nappal
megragad még a ház körül,
de éjjel, már harmadik éje,
diadalmasan szétterül,
szétfoly és fölszáll büszke jelként
s a kicsi ház, a tél, a hó
fölött lebeg, mint mesebéli
víg népekkel telt léghajó –
Örömmel, vígsággal, reménnyel
duzzadó léggömb odafent
a téli éjben s kosarában
mi a kis házban idelent;
a kis házban, hol harmadnapja
a konyha és a két szoba
félfalunak volt etető-
itató paradicsoma;
mérföldre szállott hivogatva
a káposzta, a bor szaga –
körül a fákat is belepte
a kiváncsiskodók raja.
Kamasz voltam már, serkedő
bajúszú, embernyi diák,
hogy megmutassam, álltam én is
a tort már három éjen át.
Fujtam a nótát és a füstöt,
s a sűrű füstfelhők alatt
forgattam vidáman a tömzsi,
sikongó hajadonokat.
És ittam egyre, ha egy percre
a zene el-elhallgatott.
Mintha temetnem kellett volna
valami ősi bánatot.
S nevettem egyre, bár bújával
majdnem leszakadt a szivem.
Vadul, bolondul megszerettem
a kis menyasszonyt, kit sosem
láttam azelőtt s aki itt is
zavartan és szégyenkező
arccal és egyre félszegebben
csak néha-néha tűnt elő.
Tétova szeme a szegénynek
s már kendőbe kötött feje
hirdette, hogy mi már ilyenkor
megesik: megesett vele.
Néztem kerekded, szöszke arcát
s úgy elfogott a fájdalom,
hogy ültömben csak végignyúltam
féltesttel ott az asztalon,
könny és kidőlt bor mosta arcom,
sírt szívem mintha ezután
nem maradt volna, a világon
nem maradt volna több leány.
Mintha megcsaltak volna, mintha
egy szép ígéret foszlana –
mintha a földön senki engem
nem szerethetne már soha.
Künt pisztolyok durrogtak egyre,
hirdetni a hírt mindenütt.
Kutyák nyítak. Óh, vonítottam,
hogy nyítam vón’ én is velük.
Nyeltem a bort, hogy csillapítsam
az őrületet, mit magam
félve figyeltem; de a bor csak
tűzre olaj volt, magasan,
egyre dúsabban lángolt tőle
fájdalmam, vakítva, amíg
ködlő szemmel már azt sem tudtam,
hogy a sok lány közt ő melyik.
Körülnéztem – összefolyt minden.
Mindenre jól emlékezem,
mintha még egy alakban láttam
volna magamat mögülem.
Tudtam mit teszek, s tudtam azt is,
hogy mást teszek, mit akarok,
börtönben voltam s tudtam azt is,
hogy rab vagyok, vagy vak vagyok.
Kapkodva forgolódtam. Hol vagy
te szép, egyetlen, drága lány!
Megnéztem mind. Megnéztem újra.
Egyforma volt már mindahány.
Tehetetlenül, mint bűbájló
szemverés, varázslat alatt
bús mesehős, kerestem azt, ki
régi magamnak visszaad.
Jártam a párok közt s belül bár
csavart, fojtott a fájdalom
riadtan hallgattam a részeg
dadogásait ajkamon.
Derékon kaptam, akit értem
és roptam a táncot vele
a vad zenére, amely zengett –
bongott már harmad éjjele.
A zenére, mely most is itt cseng
fülemben, lelkemig riad:
azóta sem mult még a vakság!
nem lelted még ma sem magad!
A zenére, mely vad folyamként
sodort, forgatott, pörgetett,
a zenére, mely végül mégis
valaki karjába vetett.
Magam sem tudtam már, mióta
keringtem, amikor szemem
észrevette, hogy órák óta
mindig egy lány forog velem.
Csak szemem tudta ezt sokáig,
a szemem s még nem a szivem.
A szemem s talán derekának
karcsúságáról tenyerem.
Egy lány, ugyanaz járta vélem,
lebbent, fordult, de visszatért,
elémtünt folyvást, megismertem
két vállamon már a kezét.
Az asztalhoz is velem jött már,
mellettem ült, el nem maradt:
dugdosta, már ahogy az illik,
kezem elől a poharat.
Így folyt az éj, a harmadik már,
egyre sűrűbben, vastagon.
Mintha szédülve egyszer künt is
jártunk volna az udvaron.
Ott mondhattam el néki mindent:
holdat és csillagsereget
vélek látni szavát idézve:
„itt én is jó leszek neked!”
Ezt mondta – búsan, vagy nevetve?
nem tudom. Nem is szólt talán.
Se rá, se másra, semmire sem
emlékszem vissza ezután.
Reggel sápadtan, dideregve
oszolt a násznép a havon.
Az új párral a zene messze
szállt már egy zörgő fogaton.
Borzongva fürkésztem a csizmás,
kendős lányokat sorra mind,
nem ismertem meg egyiket sem,
nem ismertem már senkit itt –
Mintha akikkel együtt voltam,
az a vigadó, daloló
boldog násznép elrepült volna
egy mesebeli léghajón…
Kifosztva, idegenül, árván
tekintgettem magam köré
és botladoztam be a törpe
szánba apám, bátyám közé.
Futott a két ló, kövér combjuk
szapora változásai,
mint másvilági szörnyű arcok
rettentő vigyorgásai
gúnyoltak, ugráltak előttem,
amíg pillám le nem ragadt.
Verte hazáig gyors patájuk
arcomba a havat, sarat.

 

 

 

Magyar vagy?

Magyar vagy? Az se vagy.
Szomorú szolga vagy.
Bú, szép gond, a könnyek:
akiké a földek.
Tán ha német volnál,
pezsdülnél, rajongnál.
Mint mezőn a fűszál,
ezrekkel inognál.
Tán ha zsidó volnál,
sírva átkozódnál.
Milliókkal halnál,
ha szünne a felszél.
Magyar vagy, na hullj el
a bukó levéllel.
Százezernyi fájó
szív közt az ős fáról.
Nem őriz, nem táplál,
ki is dőlt talán már.

 

 

 

Emlékezés egy téli napra Debrecenben

Debrecen – szoba, nagy kemencés,
voltál gyermek-képzeletemben,
nagy hideg szoba, hol Petőfi
ül és versel füstfellegekben.
Szobában ültünk, füstbe mink is
reggel óta, lap-tervbe főttünk,
hideg volt ottkünn, hókuszálta
a város, az ország köröttünk.
Vasárnap délelőtt volt, ittuk
a homoki bort, egyikünk
fölsóhajtott, nem terem itt fű
a szellemnek már, minekünk.
Mint száz éve, oly lent a nemzet,
a nép ügye, az ősi nyelv –
koccintottunk, kalácsot rágtunk,
egyikünk folyton énekelt.
Kimentem aztán, jártam az utcákat,
melyek a város szélei felé
egyre tágulnak, mint a baromjárás
érdeke hajdan rendelé.
Míg megszólalt egyszerre
három torony is, csöngve
mintha ezer kést, villát, tányért
dobtak volna a földre.
Visszaindultam, mosolyogva
hallgattam, ahogy az órák
minden házból a tizenkettőt
más és más hangon eldalolták.
Sőt, megtudtam még a szagokból
azt is, hogy itt és ott mit főztek,
majd’ mindenütt káposztát főztek,
egy-két helyen birkapörköltet.
Ez hát a város, hol mindenki
oly zordon, konokan keresztyén,
rámtörnének tán, ha megtudnák,
itt járok, egyedül keresztény.
Ebéd után folyt a szó ismét
a lapról, lelkesen, noha
lelkünk mélyén tudtuk mindnyájan,
hogy nem születik meg soha.
Megszületik vagy nem születik,
születik-e új Magyarország –
fontuk, csak győzedelmünk
tervét és gyöngyös koszorúját.
Ó, ez a furcsa, csaló szép láng,
ez a mi életünk, gondoltam –
az ablak párájába búsan
nagy halálfejeket rajzoltam.
Kinéztem rajtuk, künn az utcán
nevetgélve két apró kislány
szaladt s utánuk egy ijedt eb:
meg-megcsúszott a jeges járdán.
Alkonyult aztán, a homályban
eltörlődtek a fák, a tervek,
nőtt a hőség, a kedv – daloljunk
hallottam s rá: na Jóska kezdd meg.
Koccintottunk és hörpintettünk
és rákezdtük, hogy megrezegtek
az ablakok és szapora,
kövér könnyeket eresztettek.

 

 

 

Ének Pannóniáról

 

1

Eső után, ha fölragyog a nap,
tört csattot, gyűrűt még ma is kivet
a föld magából, mint a lomha agy
ifjonti, régi, szép emlékeket.
Eljátszik velük – ez maradt csupán
a nagy időkből, a szabad világból,
midőn még hullám csillogott e völgyön,
hol most barázdák kormos húsa lángol.
Midőn a kis ér, a szerény Kapos,
nem száműzött, távoli rokona
volt a Dunának, de testvére: tágas,
rengő folyam, mint maga a Duna.
Hegytől hegyig mérföldes, ősi ágyban,
mit neki még egy jobb isten vetett,
hempergett, játszott és gyűrűs mosollyal
kerülgette a sok kis szigetet.
A földnyelveket, melyeknek magos
döngölt bástyáin kőbaltás vitéz
ügyelte a végtelen áradás
szellő-borzolta, pikkelyes vizét,
amíg mögötte szállt az ifjú füst
s a pörkölődő pontyok illata
s forgott a tűz körül gyors asszonyok,
éhes halászok meztelen hada.
A vár körül, hol most a kis falu:
Regöly magoslik, biztos őrhelyek,
földvárak álltak, melyeket a vízbe
emberkéz, férfi tervezés emelt.
Megannyi óriás vakondoktúrás,
gyepük, töltések, melyeken ma is
fölmenet lovát ostorozza és
lefelé kereket köt a kocsis.
Állt még Leányvár, Pillevár – Nyedám,
s amott Nebojsza vén szőlőhegye.
Hírül a harcos népből és időből
nem maradt rajta fenn csak a neve.
Áll még a sánc, hol egykor gepidák
izzadtak, ettek s táncoltak bizonnyal,
űzték a szép lányt s véreztek ezerszám
új nép baltái alatt vad jajokkal.
Új nép özönlött s újra özönlött.
Új fegyverével mindig új csapat
ült tort a sáncon, míg a víz, vörösen,
lebegtette az elmaradtakat…
Jazigok, kelták, avarok, herúlok
váltották egymást, míg egy reggelen
lovát egy tömzsi, ferdeszemű nép
úsztatta harcra a bodros vizen…
 

2

Nép népre, század századra merült.
Mint itt feledt nagy ős gyík fut magos
partjai közt, a szoknyás fák alatt
a hajdan tengerként habzó Kapos.
Apadt a hű víz, még Majtény után
kurucok búttak mocsaraiba;
betyárok később, majd a nád között
lövöldöző pandúrok csónaka.
Eltűntek mind. A dombokon új haddal
megjelentek a birtokos urak,
az új hódítók!… Népre nép, soha
nem ülhet el az örök forgatag.
Új fegyver, új mód – megy, folyik tovább
a nagy csere –, már egy-egy rezzenetben
látni a munkát, mit fűt, mit kavar
a történelem: mit jósol kegyetlen’.
Áll fönn a gyepű s körötte ma is
hullámzik, zúg a népek árama,
pusztul az egykor győztes, büszke faj,
s új nép dől a völgy lapályaira.
Szárazd, Kurd, Hőgyész… Pécsig, Kaposvárig
német az egész vidék már. Szakad,
olvad közöttük a magyarság, oszlik,
mint az utolsó nádas mocsarak.
Belőlük szállott föl, a pusztuló
völgyekből, mint fészkéből vert madár,
e riadt ének halálos hírével;
megyék hosszán nem érti senki már.
Tünnek a magyar falvak, bontja mind
fogas nyomor, halálos száradás.
Sikít az új kor szele, az ős házból
a fal marad, az életből a váz…
Mennyi van hátra? Száz év? Vagy ötvennel
több mégis ennél? midőn majd kiváncsi
utazók jönnek csak erre egy furcsa
szikkadó fajta foltjait csodálni.
Itt élt, igen s évezredig se tudta
e földet itt megszerezni – magának.
Zsellérként tengett rajta, tűrve-húzva
nehéz igáját, míg halálra fáradt.
S örül, ha hull – míg fent a föld öle
könnyű özvegyként friss erőnek tárul.
Ing már, egy intés: és nyugat felé
új nép karjába fordul a Dunántúl.
Nem harag: – bánat füstöl csak szívemben.
Körül új tervvel hangosak a népek.
Ez eltünt, mondják, nem tudott magának
új hont rakni: új gátat az időnek.
Új gátat rakni, rombolni a régit.
Fejét szegte csak s mint ketrecbe zárt
büszke vad ölte, gyilkolta magát,
taposta dühvel önnön magzatát.
Zajlik a táj és némul a magyar!
Csak urai vígadnak még dicsően.
Eb ura fakó! – reszkethet a föld,
ők fentmaradtak még minden időben.
Figyel a föld és dübörög az út,
villámlik rajta vonat és fogat,
néznek utána meggörnyedt cselédek
tartva kezükben gyűrt kalapjukat.
 

1933

 

 

 

Magyarok

Négy cölöpön nyaláb szalma,
ez a fészer, az a pajta,
közöttük az aklok, ólak
egymás nyakába omolnak.
Egy jó szél, ha kedvet kap rá,
az egészet elfúhatná.
Mintha csupán tegnap este
vetődtek volna e helyre
s azt forgatnák, hogy már holnap
újra tovább vándorolnak:
amit raknak, csak úgy rakják,
ha ledől is, ne sirassák.
Sátor-forma ma is a ház,
végiben már a ló tanyáz,
ablak előtt a pitvarba
bundán éjjelez a gazda,
nézi a csillagos eget,
sóhajt is hozzá eleget,
Vágyna nyögve már aludni
és ha alszik: fölriadni.
Szunnyad, ébred, úgy néz körül,
mint aki a vízbe merül;
amit elkap a valóbul:
még fojtóbb lidérccé torzul.
A gémeskút az udvaron
forgatja nyakát nyugtalan,
föl-fölszimatol az ürbe,
mintha ugorni készülne,
szökni feszült innal vissza,
honába az ősi síkra.
Oly szomorú, oly nyomorú,
olyan ez az egész falu,
mint egy megtorlott falka juh,
mint egy elvesztett háború.
Sűrű, tömött, mégis olyan,
mint ki a földön maga van.
Hűsöl a kutya a porban,
elnézi magát a holdban.
Mit őrizzen, amit őriz,
lopkodja azt még az ég is.
Úgy dől a panasz belőle,
mintha maga a föld bőgne.
Ezer éve vár így itten,
ezer éve idegenben,
tépázva a szélben, éjben,
ezer éve útrakészen
ez a falu, ez az ország,
ez az egész Magyarország.
Az utca a kapu előtt,
megbánta tán, hogy idejött,
visszatorpan, kanyarogva,
mintha görcsben fuldokolna.
Jobbról-balról az árkon át,
ráejti a palánk magát.
Túl a falun köröskörül
rejtelmes új világ terül,
idegen, mint valaha rég
Don partján a nyugati ég,
hatalmas is, tilalmas is,
elvesztél, ha befogad is.
Kik ott élnek, nem is élnek,
jó volnának kisértésnek.
Mintha mind évezrede már
cammogna így ökre után
más szavára, más földjére,
a sír felé, az övébe.
Haj, szegény nép, haj magyar nép,
napod hátra mennyi van még,
talán halott is vagy már rég,
nem vagy több, mint hiú emlék,
már hantot rád én is vetnék,
ha nem a te fiad volnék.
Emlék, hogy még jobban fájjon,
olyan vagy te már e tájon
vígságoddal, keserveddel
egész lenge életeddel,
mint rég hangzott jajszó, mellyet
a hegyek még visszavernek.
Hol örököd, hol a földed,
futó barmaid körötted?
Mit az ősök neked hagytak:
szép réteid merre vannak
s a kerítés, a friss fegyver,
ha a jussot vitatnod kell?
Hol a hazád, mondd meg nékem?
eltanyázni békességben?
Hol a hazám, haj, feleljél,
ha nemzettél, ha megszültél.
Az az otthon, mit igértél,
mikor emberré neveltél?
Ne e voltra, ne szavakra,
mutass egyszer tenmagadra.
Mit sirassak, mit sajnáljak,
hogyha egyszer itthagynálak?
Mutass csupán annyi földre,
hol egy ibolyám kikölne.
Haj szegény nép, haj magyar nép,
megfakult, füstös tükörkép,
nézek beléd, félve nézem
milyen arcot mutatsz nékem?
Mosolygót-e? Kesergőt-e?
Gyilkolásra örjöngőt-e?
Haj szegény nép, földre rántva
arccal a fekete sárba,
árvábban a fuldoklónál,
mintha szívemben forognál,
hogy felnyögjek én is, állván
apám pusztuló portáján.
Felhők közt a véres hold fenn
nyílik-zárul, mint húnyó szem.
Mint borús hír, gyászüzenet,
lengenek el a fellegek.
Úsznak, úsznak kelet felé,
a szívük megreped belé.
Az országút két fasorral
integet, mint felnyúló kar.
Ha kedves a sorsod, költő,
fuss tova te is e földről.
Amit láttál, amit szántál,
hallgasd el, mit megsiratnál.

 

 

 

Utóhang

Ez voltam én. Mint megsajtolt gyümölcs
leve ujjaid közt kiserked,
sor-sor után szívemből úgy ömöltek,
csordultak gyöngyözőn e versek.
Érzem a sajtoló nyomást még,
ritka órákon még felém nyúl
egy titkos kéz a messzeségből,
emlékeim lágy vidékén túl.
Szorongás fog el – mit vétettem,
mit kell vezekelnem? – vívódva
találgatom, hogy megfeleljek
a szóra-keltő ősi okra.
Szorul a szív – de egyre ritkább
könnyítő édes csordulása,
ha csordul is, nincs édessége,
karca van csak, savanyúsága.
Halál, szabadság s kit nevén is
szégyelve szólítottam: isten –
elérnek – s mint vihar után a
felhők lebegnek el felettem.
Közeleg a tél felém. Tágul
a láthatár, a lombok hullnak;
élesedik a tág hidegtől
fénye a messzi csillagoknak.
Nő a világ, nő árvaságom.
És nő az árvaság szívemben.
Jön a szél, hogy meddő magányom,
törzsem jajait elrecsegjem.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]