| Hősökről beszélhetek végre. |
|
| Törvénnyel, joggal szembeszállva, |
| vagy előle bölcsen kitérve |
| kelnek naponta új csatára. |
| Ezer veszély közt tíz körömmel |
| Hordtam fegyverük én is –, büszkén |
| kezdem ma dalba fogni hát |
|
|
| volt a puszta, hol nevelődtem. |
| hallom s a csőszök füttyjelét; |
| dobogó futást szerteszét. |
|
| Szegény szegények, kényszerült, |
| ártatlan, kedves tolvajok, |
| hogy róná nektek föl e bűnt, |
| ha dalt kezd róla fiatok, |
| ha a mult vastag éjjelébe |
| mint tolvaj-mécs cikázó fénye |
| akkor volt az legemberibb. |
|
| Mint kőalatti hűs homályból |
| futkos lám emlékezetemben |
| máris sok kedves kis alak. |
| Néhányukat nagy sietségben |
| látom testes terhek alatt, |
| ahogy a hangya-had halad. |
|
| Ó kedves táj, derűs idill |
| hona, mi drága vagy nekem! |
| Mint friss korty után, úgy üdül |
| lelkem, ha rád emlékezem! |
| Ó tiszta, lágy vidéki esték! |
| minden hang után egy-egy emlék |
| villan, lehunyom szememet |
| mint hangverseny alatt. Meleg |
|
| borjúbőgés gordonka-hangja |
| hullámzik, leng a tájon át! |
| Mélyen zeng, mégis mintha kisded |
| Ó régi, kedves, ismerős hang, |
| emlékek sorát s vidd e verset |
| mint postakocsi-trombita. |
|
| Vén istállóból jön a zengés. |
| Vén néne hallja a panaszt, |
| kapja vállára a nagykendőt, |
| gyereket, kutyát elriaszt |
| s megy, mintha sajátjáért menne |
| gyors papucsában sebtiben |
| Hogy lopni megy, az fejiben |
| nem fordul meg egy percre sem. |
|
| Kezében lazsnak és szívében |
| békés, ájtatos nyugalom – |
| nem első alkalommal lépdel |
| Éhes a jószág, széna kell hát |
| s széna csak arra van, ugyan |
| urasági, igaz, de itt rég |
| e szónak oly értelme van: |
| mindenkié, csak titkosan. |
|
| Mint mesebeli élet-forrás |
| Abból jő, ami jó: a tej, vaj – |
| Azon át jut sóhoz az asszony, |
| egy kis füsthöz a ház ura, |
|
| Dicsőség néked, drága állat, |
| védője, nem is forrás vagy te: |
| úgy ült egy-egy család alattad |
| szemét rád úgy vetette fel. |
|
| Dicsőség néked, tőgy, jövendőnk |
| csuprunkat csordultig tele! |
| Tehén, Egyetlen, Egy, Hatalmas! |
| innen is úgy látlak: az ég |
| a te négy hű lábadon nyugszik, |
| annyi hő álom szállt feléd, |
| annyit folyt rólad a beszéd. |
|
| reménység-tömlők, e kis felhők |
| sorsunk sötét mennyboltjain, |
| hogyha hívebben, mint a bálvány |
| kövét a pogány: jászladat |
| nem rakhatnák meg reggel-este |
| Egy, az ő istenük te vagy! |
|
| Mint fészekben lágy völgyben bú meg |
| hegyen a szérű: boglyák, pajták |
| s kazlakból egész utcasor. |
| Messziről, mintha egy holt város |
| világolna a hűs holdfényben – |
|
| meddig nappal ellát a szem, |
| a láthatár, a nap, a menny. |
| Minden övé, ki láthatatlan |
| törvénye van, mint annak, ámde |
|
| Megy nagyanya is hát az estben |
| s bár óvatosan széttekint, |
| gyorsan kapaszkodik a hegyre, |
| tolnám szét az egek kárpitját, |
| hogy a hold lágy fénye alatt |
|
| Azt az utat, mely a boglyákhoz |
| a cselédekhez, kik felhordták |
| valamicske a gazdagságból… |
| Vékony az út, bár néhanap |
| meg-megdagad és úgy iramlik, |
| mint zajló, regényes patak, |
| ha tavaszi hegyről szalad. |
|
| Megy hát nagyanyám, hajtogatja |
| rázza fejét, ha a lombokról |
| a friss harmat arcába dől; |
| megáll, visszanéz, a cserjésben |
| mintha hangokat hallana – |
| bátran tovább kúszik és véle |
| kúszik tovább a féltanya, |
| mint elszánt várvívók raja. |
|
| Húsz család él ott lent a mélyben, |
| nyüzsögő, tompa zümmögésben, |
| bár néha fölcsattannak is. |
| Egyetlen hosszú házban laknak, |
| mely félig földre roskadott, |
| alóla bújnak ki surranva, |
| mint karcsú, okos állatok, |
| amint feléjük int a hold. |
|
| S ők, akik nappal marják egymást, |
| most oly békésen sürgenek, |
| mint lakmározó fürge ürgék, |
| Nincs vita most; itt ősi jóság |
| fűzi egymáshoz szívüket – |
| mit bánom én, hogy milyen célra – |
| megértés, testvérszeretet! |
|
| Naponta lop a kicsi béres, |
| a gazdatisztek negyedéves |
| részben húzzák a gróf alól |
| a gyékényt, az viszont… de hagyjuk! |
| Elég nekünk a szép jelen, |
| a dicső múltat ne bolygassuk, |
| kész így is a kör: kecsesen |
| forog, mint fényes táncterem. |
|
| Kövessük csak a kis anyókát, |
| egy tiszta őszi éjszakán. |
| Lépdel, csusszan, zihálva is |
| mormolgat, terveken dönög, |
| végre ott áll a kert árkánál, |
|
|
| Közelebbről a hegy nem olyan |
| félelmetes, mint messzirül, |
| sötét képe, morcos alakja, |
| lépésenkint enyhül, derül. |
| igyekszem vissza én szelíd |
| föl-föltűnnek már hőseink. |
|
| Szentiván-éji tündérnépek, |
| magas honotokban talán ti |
| oly boldogan, mint e kis népek |
| ott a szérűshegy tetején! – |
| Mint maszkos, bajszos angyalok |
| kémlelnek, pislognak felém. |
|
| Nyujtja nyakát egy a sövénynél, |
| és hosszan huhog, ha olyat lát, |
| kinek egy furcsa jog szerint, |
| valami messzi érthetetlen, |
| szerint több köze van e kerthez, |
| mint nekik, kik mint a barom |
|
| Arrébb, már a sövény mögött friss |
| csoport hajladoz, dolgozik – |
| hány kedves hívet ismerek meg |
| S ismernek ők is mindahányan, |
| ha közöttük most hirtelen |
| testem is megjelenne: csöndben |
| hogy persze, van köztük helyem. |
|
| Látom a szent hegy tisztes őszét, |
| nagy bottal jár, parancsnokol; |
| ő volna épp a szérű-csősz itt – |
| mert annak jutna ez csupán |
| eszébe, oly vad-idegennek, |
| ki most hullt le az ég taván |
|
| Ő itt a csősz…? hisz épp azért megy |
| nem túrnak össze semmit és nem |
| zaklatják őt fél-éjjelen. |
| Nagy rend van itt, s ő tudja jól, |
| kinek-kinek miből mi jár. |
| Intézkedik s az öregebbnek |
|
| Mert rendet tart ő s hogyha kell, hát |
| tudja azt is, mi a szigor, |
| sőt csak azt tudja… hangja itt is |
| egy kis mennydörgés, hogyha szól: |
| „A teremtésit! A nemjóját!” |
| Sőt: „A keserves rossebit, |
| még ezt sem tudod vállra venni?” |
| S: „Egyszerre minden kell nekik! |
| Nem voltál harmadnapja itt!” |
|
| Komor aggastyán meghatottan |
| keresztapám, kinek kezére |
| Látom, amint egy kis csoportból |
| nyújtja két kezét nagyanyámnak, |
| magához rántja, rárecseg, |
|
| Itt van hát ő is… szertenéz; ha |
| – óh Mária – együgyű lelke |
| tán ott örvend úgy, ahogy itt. |
| Micsoda föld, mily mesebéli |
| táj ez, milyen tündérliget! |
| Csupa kincs hever szanaszét és |
| amit csak megkíván szived, |
| már rá is mondják, hát vigyed… |
|
| Micsoda ország! a szegények |
| répahegyek és széna, széna |
| tíz évre is, oly bőviben – |
| jártatja szemét jobbra-balra |
| s alig tudja, hogy mit kívánjon |
| a gazdagságból, oly vidám, |
| ahogy lépdel a csősz után. |
|
| Kétoldalt hosszan szőke kazlak |
| dugják egymáshoz fejüket, |
| hallgatóznak, mint méla, csöndes, |
| Egyik-másiknál apró boglyák, |
| mint jámbor borjak alszanak, |
| szinte érezni lélekzésük: |
| szecska és sűrű repceszag |
| kereng a tiszta hold alatt. |
|
| Haladnak – itt-ott a kazalnál |
| halk beszéd folyik suttogón, |
| arrébb tán épp szerelmet fűz a |
| közöttük lépdel el a mord csősz |
| s nem lát akkor se, hogyha lát – |
| mögötte lépésre, mint illik, |
| szülém; mint furcsa bálon át |
|
| Beljebb egy jámbor kazal mellől |
| szigony-hegyű széna-vonót |
| vesz föl a zord agg, nekihajlik |
| és villámgyors fejésbe fog. |
| Minden vonásra jó nyalábnyi |
| omlik a széna, mint a friss vér |
| a szívbedöfött kard nyomán, |
|
| Ontja vérét a kazal, szüli |
| a halmot, nő a kis halom, |
| enyhül a csősz, de szinte táncol |
| tipor a szénán, hogy minél több |
| legyen csak, hogyha már lehet! |
| Hogy neki kell majd lecipelni? |
| Ha bíztatnák egy keveset, |
| vállalná az egész hegyet. |
|
| Nyalja otthon a vályú szélét |
| a kis tehén s az éjbe bőg, |
| szorul a szüle szíve, mintha |
| Megyek már, megyek, szól magában, |
| Boldog attól is, hogy panaszt hall, |
| mert hiszen most majd elcsitul: |
| nem járt-kelt ő hasztalanul! |
|
| Vidám a hold is fenn az égen, |
| nevet ottfenn a grófi hold, |
| vigyorog bárgyún ura kárán, |
| mint a félküllős udvaronc, |
| egyik szeme tán oda néz, hol |
| a gróf most alszik, vagy eszik |
| mérföldre innen – másikával |
| tudja, hogy mi következik. |
|
| Telik a lazsnak, próbálgatják, |
| összeér-e négy sarka még, |
| kár volna, hogyha itt maradna |
| hacsak egy marék maradék! |
| Gyömködik térddel mind a ketten, |
| foggal húzzák a csomó csücskét, |
|
| Készen van végre, rátelepszik |
| ül rajta diadallal, mint a |
| győztes vezér a várfokán, |
| s hogy nagy sóhajok közt kiszáll |
| a fáradtság melléből, fürge |
| szavak csapatja szállna már |
| nyomába, mint sereg madár. |
|
| Beszélne… ám a csőszt, a csőszt azt |
| hát ott is hagyja zsörtölődve |
| s tűnik a boglyák közt el, onnan |
| hallhatjuk békétlen szavát, |
| tanácskoznak… egy idő múlva |
| kapa csesszen… egész család |
| vermel ki egy kis burgonyát. |
|
| Megy itt is, ott is a dolog s ő |
| vigyázva jár a kert körül, |
| újra az árokpartra ballag, |
| nézi a holdas, tiszta völgyet, |
| várja mérgesen, hogy mikor |
| érkeznek újabb ismerősek, |
| ha meg-megrezzen a bokor. |
|
| Álmos a hold már, ki-kidugja |
| fejét a lágy felhők alól; |
| rendbe megy minden… fordul egyet, |
| Horkol az ispán is… ha percre |
| árvízként futna szét a vészhír – |
| De alszik ő… lágy muzsikát |
| zenget: forogj tovább világ! |
|
| Alszik a gazdatiszt, a gazda, |
| csak a kulcsár van éberen, |
| a magtár felé indul… ő is |
| porciót oszt majd csendesen… |
| Rend van mindenütt, ezredéves, |
| őshagyomány-szentelte rend! |
| Alszik az alvó, jár az élő – |
| vén barátunk és elmereng. |
|
| Mire gondolhat? Talán erre: |
| jól esnék egy pipa dohány |
| egy szőlőhegyen, a sajátján, |
| négy szép szál fia köriben |
| – ki mind a föld alatt pihen! |
|
| Nézi a völgyet, mennyi ösvény |
| mozog ott, él most, hány kis út! |
| Csak ő magányos… odaint egy |
| „Neked, mordul rá, semmi dolgod? |
| Mi vagy te, keresztfiam, úr?” |
| Válaszul az csak mellé áll és |
| a völgyet; ám így is okul. |
|
| Ilyenkor éjjel, mintha ott lenn |
| a réttel, fákkal tiszta táj |
| színét-visszáját fölcserélné: |
| mögött megérzed a szép hímzés |
| alapját, kúsza hátterét. – |
| Sorsok bogzódnak, szövik lentről |
|
|
| Elfeledve és szerteszórva |
| ragyogjatok fel hivalkodva |
| a mult kis rejtekhelyein! |
| Minden bokroddal ismerős hegy, |
| kedves titkok világa! – gyúlj fel, |
| messze lobogva, győztesen! |
|
| Hirdesd konokul hősi harcod |
| egy világ ellen – igazad, |
| mely százszor föld alá tiporva |
| százegyszerte is égre csap! |
| Vess fényt az elszánt harcosokra – |
| komor küzdelmük közben épp |
| pihennek egyet… a lágy szellő |
| üdvözlés, pusmogás neszét |
| kavarja és lebbenti szét. |
|
| Semmi veszély… végig a pusztán |
| béke lebeg, csönd, nyugalom, |
| bődül, ha bődül még barom. |
| Messziről bíbic-lárma hangzik |
| vagy ehhez hasonlóan édes, |
| csiklandozó leány-sikoly, |
|
| Vagy ott fenn a kazlak tövében, |
| hova lassanként összegyűl, |
| kinek csak dolga lehet itt fenn – |
| de itt forog rajtuk kivül, |
| kit ébren tart, nem hagy nyugodni |
| valami jó hír, mely oszolni, |
| szállni vágyik, mint a szirom, |
|
| S a kazlak tetején… ó hányszor |
| hevertem én is ott! Hanyatt |
| feküdve ábrándoztam, néztem |
| Hallgattam, mi történt a pusztán |
| s hallgattam később szivemet: |
| el-elakadva, majd rohanva |
| verte a zsúfolt perceket, |
| míg akit várt, meg nem jelent. |
|
| S megjelent. Messziről a versek |
| szűz-dicsfényében közeleg, |
| csak közelebb látni meg édes |
| a zsákot… széttekint szerényen; |
| nézem, míg forró vágy füröszt, |
| hogy száz gróflánynál ékesebben |
| elvetvén rothadót, rögöst. |
|
| Ha buzg a szív, hogy nekibuzdul |
| a mellben attól külön is, |
| hogy gondos asszony lesz belőled, |
| Néztem, be gyorskezű tapasztalt, |
| jó anyja mellett – be serény! |
| S be helyre ottan is, a másik |
| Dúdol; onnan dalol felém. |
|
| Csak egy üdvözlést, így útközben, |
| hálaszót neked, szerelem, |
| ifjúságom napja, ki most állsz |
| csak egy intéssel hadd köszöntsem |
| mosolygó szemed és kegyes |
| ajkad s köszönjem, hogy már ott is |
| kedves voltál hozzám, kezes, |
| bár egy kissé szemérmetes. |
|
| Lent az öregek s fent a kazlak |
| kézből-kézbe ragadva fújtunk |
| egy-egy szál szájharmonikát. |
| Szállt a gyenge dal, néha-néha |
| csúsztunk lefelé megriadtan |
| egymás fején át, hogyha lenn |
| mozgás támadt, veszedelem. |
|
| Majd vissza újra. Tanulgattuk |
| a baglyok, a békák szavát, |
| Párja hangjával fölkeltettük |
| felelt egy-kettőt s aludt ismét, |
|
| villanó, fürge füttyjelek |
| repdestek össze-vissza tarkán |
| ki távozott, ki érkezett meg |
| és aki megjött: hova tért? |
| egész hadsereg üdvözölte, |
| ha felkapaszkodott közénk. |
|
| Telt az idő, telt egyre jobban, |
| egész kis család öregasszony |
| cseveg már szülém körül is; |
| kapkodják egymástól a szót, hogy |
| hajlongnak fürgén, mint a tyúkok, |
| ha az asszony udvarra vet |
| egy-egy marék ocsus szemet. |
|
| Néha hátranéz egyik-másik, |
| hol az a lány? – szól, tudja bár jól, |
| hogy hol lehet, ha nincsen itt. |
| Elhallgatnak, ha késve néha |
| ki nem jött fel végül? Sürít csak |
|
| Itt a vénasszonyok csoportja, |
| ott a menyecskéké – amott |
| egy hosszú bükköny-asztagot. |
| Mindegyik közelében ott van, |
| sőt egypárnak hátán van a |
| lazsnak, a batyu, készen arra, |
| hogy ha huhog az őr szava, |
|
| Mit tudod te, mi az, egy korty bor, |
| ki bár pohárszámra ihatsz! |
| Eszel éhedre – mit tudod te, |
| egy falatnyi hús is – mi az? |
| Micsoda boldogan zsibongó |
| úton – mint éljenző tömeg |
| sorfala közt az ünnepelt hős – |
| rostokon át a – lelkedet! |
|
| Facsarja nedved ki a munka |
| s nyúljon feléd egy telt pohár: |
| a földé vagy, megérted akkor, |
| sassal – az ős léttel! Ezért lesz |
|
| Itt vannak mind… És nemcsak visznek, |
| hoznak is olykor – példa rá |
| a pintesüveg, mely az asztag |
| tövén épp szájról-szájra jár. |
| Dícsérik, aki mérte… az csak |
| hunyorog, mint a néma – ő |
| a grófi pincék vincellérje –, |
| egy másik nyulat vesz elő: |
|
| Mellettük a szárító pajta |
| kiosztódott a szűr ujjából |
| már az ígért kis szűzdohány… |
| Nyújtják neki épp áldomásra |
| a pintest – bajszához teszi, |
| nézi a holdat, véle – lassan |
| alakot vált az s mint deli |
|
| Itt van a magtáros – ha semmit |
| nem hozott is, nagy tisztelet |
| fogadja mindenütt: ő méri |
| A két juhász se hozott semmit, |
| se a bognár, se a kovács – |
| bizalom van itt… mindahánnyal |
| rendel viszontszolgáltatást. |
|
| Amit ma itt kapsz, évek mulva |
| adhatod vissza és ha nem, |
| majd a fiad… ha egy parányi |
| Fűzik békén a puszta sorsát, |
| dörzsölik széles kezüket, |
| tanácskoznak bölcsen, mint némely |
|
| Ki viszi sorsod jóra, ország? |
| Nem aki föl, a bakra lép, |
| ők, akik lentről nyomják-tolják |
| rozzant szekered, árva nép, |
| árva magyarság! az ezer bajt |
| öreg kocsisok, bölcs kapások – |
| az ő szemük lényegre lát, |
| őket csodáld ország-világ! |
|
| Hajtsd végre csak egy próbahétre |
| mind a parancsot és szabályt, |
| mellyel csendőrön, szolgabírón |
| által a felsőbb hely megáld |
| húznának, ha nincs elme lent is; |
|
| Így kormányoz ez a mienk is, |
| parancsot oszt, törvényt szerez |
| s bölcs határozatának otthelyt |
| saját maga érvényt keres. |
| Jön barmodért a végrehajtó? |
| Ez mondja ki, hogy azt ugyan |
| nem viszi el senki a háztól, |
|
| Lép eléd pirulva a lányod, |
| hogy rövidül rajt a kötény? |
| A széptevőt ez fogja szóra: |
| tudd dolgod mostan is, öcsém! |
| Hirdetik mondák, víg legendák |
| e kormányzat bölcs tetteit, |
| fűtik jókedvvel a cselédek |
| Említsek csak még egyet itt. |
|
| Híre kelt hajdan: az újonjött |
| ifjú férj volt akkor, szemérmes, |
| hétszámra koplal a tehén. |
| Aznaptól fogva minden este |
| s attól fogva nyolc héten át |
| telelopták padlását, csűrjét, |
| míg meg nem emberlé magát |
| és maga is a hegyre járt. |
|
| Ez volt a mult – a csősz, a fő hős |
| beszélte egykor el nekem. – |
| Ez volt a hősi mult, de tőle |
| nem marad messze a ma sem. |
| Szólok arról is… de – mi történt? – |
| mint szisszentető nyilalás |
| merengésembe vág egy újabb |
| zúg s mindent reszketésbe ráz. |
|
|
| Hosszú huhogás, rá fütty s újabb |
| füttyök, gyors veszéllyel tele! |
| Hallom a lármát, mintha most is |
| Hallom az éles szaggatott jelt, |
| a percnyi csendet… majd a völgyből |
| ebcsaholást, csengők szavát. |
|
| Majd lódobogást és egy régibb |
| éjből három kemény lövést – |
| mintha szívemen át tolongna |
| a bomlott, vak menekülés! |
| Torkomban érzem, itt ver egyre |
| s a félelem, ahogy lihegve |
|
| Mint villám, mint jég, mint szapora |
| gépfegyverek magvas szele |
| söpör a kerten végig a vész |
| Látom a kedves nénikéket, |
| mint megriasztott madarak |
| rebbennek széjjel; forgolódik, |
| kapkod kis nagyanyám, szalad, |
| botlik a nagy teri alatt. |
|
| Amott a bokrok közt fehérlő |
| szoknyák villognak: a sötét |
| éjben leánykák, lengő hajjal, |
| szállnak mint fürge őzikék. |
| Repülnek hangtalan – mögöttük |
| meglett férfiak, gyors fiúk – |
| meg- és megállnak, visszanéznek, |
| viszik, vagy gördítik az út |
|
| Mentik lihegve a zsákmányt, mely |
| megannyi kő, miből tán egyszer |
| egy kis falusi ház tapad. |
| Húzzák, cibálják, mint a hangyák, |
| kúsznak csigaként véle, míg lent |
|
| Süvít a fütty, sokszorozódik, |
| nyit egymásután lent a kastély, |
| a pöffedt, irígy szörnyeteg. |
| A hétfejű, húszfejű sárkány |
| mély mocsarából s nyitja öblös |
| száját, a nagy kastélykaput – |
|
| S fölmorran s ugrik ura mellé |
| villantja szemeit az éjbe |
| az ispán, kasznár laka is |
| s folyik a hajsza és ki tudja, |
| hogyan folyna ma is tovább, |
| ha nem rejtené minden árok, |
| bokor, fa, sőt a csősztanyák |
| a rémült tolvajok nyomát. |
|
| Ahogy a kutya kölyke-védvén |
| ahogy a kotlós szembefordul, |
| ha szétzavarják a csibét: |
| apáért, testvérért, legázolt |
| fordul szívembe, elfelejtett |
| átkok élednek, vad szavak |
| fortyognak és morajlanak. |
|
| És vágynék vágyva visszafutni, |
| karral a fellegek között, |
| hatalmas testtel s mintha hangom |
| messzedörgőn a völgybe le. |
|
| Lopjatok! helyes! tiszta szívvel |
| mondom, csak bátran, lopjatok, |
| ez karddal harcol, az arannyal: |
| És csak ügyesen! gyomrotokban |
| első didergése a testnek, |
| felsőbb, isteni bíztatás, |
|
| Akinek nincs, nem azért nincs, mert |
| nem jut neki – hanem azért, |
| mert lefoglalta, ki korábban |
| nyitotta ki szemét, kezét. |
| S akinek van, ugyan miből van? |
| Így, avagy úgy: szerezte, mondják; |
| még jó szerencse, hogyha nem |
| véren szerezte, fegyveren! |
|
| Látom én jól, hogy szavaimra |
| felém e szép dombok megett |
| börtönajtók nyílnak maguktól, |
| mint hajlongó lakájsereg – |
| mit bánom azt is! Mit ma mondok, |
| jobbra és balra fizetnem kell: |
|
| Szólhat a pap: ez isten ellen |
| való bűn, másképp élj fiam, |
| a kegyes atyának: – hogyan? |
| Szólhat a bíró: büntetés jár, |
| s ha az jár, bátyámuramék, |
| másképp kellene élni, másképp – |
| ez az egy csöndes szó: – miképp? |
|
| S szólhat a társadalombölcsész, |
| csavartan, mint a lápi ér |
| és annyi szent idegen szóval, |
| mennyi tíz misébe se fér, |
| vonjátok elém ezt a bölcset |
| hogy sok szavára ráidézzem |
| egy igaz bölcs szavaiból: |
| la propriété c’est le vol! |
|
| Lopás lett a tulajdon! – mondá |
| arra mondta, kinek más bőrén |
| De kiéből vesztek ti, kérdem, |
| A napszámért mentek, amelyet |
| – mely testi tulajdonotok! |
|
| Megvetem én, ki a szegénynek |
| óljából egy tyúkfit kiás, |
| az uzsorást, a félkézkalmárt, |
| sőt a kétkezit, az sem más! |
| De itt ti vagytok meglopottak, |
| ti vagytok itt az áldozat! |
| De minek is a magyarázás, |
| nélkül az ösztön ad utat! |
|
| Minden sorsban akad olyan perc, |
| amidőn – mert nincs módja más – |
| Ha millióknak mondja, akkor |
| jelensz te meg, forradalom – |
| Nektek csak susog még, de nékem |
| nagy szavát is; továbbadom. |
|
| Egy ország volt a föld, s egy ország |
| hamis a jog, az ige, törvény |
| mely másként s másnak rendeli! |
| Nem vesztek, mondom, visszavesztek, |
| nincs mit szégyelni! – nézzetek |
| a vádlók, üldözők szemébe, |
| míg pillájuk meg nem remeg: |
| ki itt a tolvaj – emberek? |
|
| Jön a válasz már, jön a válasz, |
| dadogó visszhanggal dől össze |
| a fal előled, jobb világ! |
| aztán eljön a kor, midőn majd |
| a megtisztult mezők, hegyek |
| felől nyugodtan hozza terhét |
| alatt, ki szántott és vetett. |
|
| Közel a kor – szinte szagát is |
| érzem én –, könnyű, mint a tél |
| szennyes hava fölött ha egy nap |
| hirtelen meglágyul a szél. |
| Fürge, friss tavaszok sietnek |
| felénk, mint portyázó hadak – |
| a magaslatról, hova az ének |
| látom gyors kanyargásukat! |
|
| Lobogóikat! s csillogást, mint |
| hozzák, mint ár, az osztályharcok |
| Előre! kiáltom búcsúzván, |
| Kevély oszlopaival szédült |
| jog lesz, mi bűn volt azelőtt! |
|
| Lesz kor, midőn e mái furcsa |
| ha hallja őket: eltünődve |
| könnye között is mosolyog. |
| jövőért, készülj kis sereg |
| keményebb harcokra, de közben, |
| mint minden hadbaszállt sereg, |
| tartsd fenn magad, ahogy lehet! |
|
| Tartsd fenn magad és gyüjtsd erődet |
| mígnem egy nap majd az egészért
|
| indul egy széles, szép roham! |
| S vidáman mindezt – már előre |
| a győzedelmet, a békét, mint |
| katonák két csata között. |
|
| Lám én is, kit az ősi harc egy |
| fiatok, én is már derülten |
| Előbb még harag, most mosoly ráng |
| beszélő szájam szögletén, |
| így nézek kis szülém után is |
| fut-fut a veszély éjjelén, |
| mint a megtestesült remény. |
|
| Lelapul, fülel, megiramlik, |
| hogyha utat enged a csönd, |
| görnyedten igyekszik előre |
| árok alján, palánk mögött. |
| Viszi a lazsnakot és mintha |
| ős bozótjából a nyomornak: |
|
| Hogy itt vagyok, övé a hála! |
| felsőbb világba, iskolába, |
| egész Párisig – ő nevelt! |
| Ha ő lopott, hát mindenestül |
| én is egy nagy lopás vagyok, |
| lopás eszem, szívem, tudásom, |
| lelkem – mely folttalan ragyog, |
| így köszöntöm a nagyanyót. |
|
| fölbukkan… mily vígan szalad! |
| nézem és hangom elakasztja |
| s elnémulok meghatva, hogy lám |
| mélyén fölcseng egy kis tehénke |
|
|
UTÓHANG
| Csönd van köröttem s emlékeim közt. |
| A városból, hol most lakom, |
| hosszan nézek a sűrű éjbe, |
| valamit még… de mit mondhatnék, |
| mit szólhatnék még? – nehezen |
| válok tőled, szép, nagy családom; |
| törném, törném soká fejem |
|
| Adjatok jelt, ti adjatok hírt, |
| hogyan éltek most ott, ahol |
| tudom a jaj is félve száll ki |
| a Rend, a szörnyű talp alól. |
| Ti üzenjetek végre nékem, |
| hogy él a testvér összetartás, |
| lobogva bátrabb harcikedv, |
|
|
|
|