Hősökről beszélhetek végre. |
|
Törvénnyel, joggal szembeszállva, |
vagy előle bölcsen kitérve |
kelnek naponta új csatára. |
Ezer veszély közt tíz körömmel |
Hordtam fegyverük én is –, büszkén |
kezdem ma dalba fogni hát |
|
|
volt a puszta, hol nevelődtem. |
hallom s a csőszök füttyjelét; |
dobogó futást szerteszét. |
|
Szegény szegények, kényszerült, |
ártatlan, kedves tolvajok, |
hogy róná nektek föl e bűnt, |
ha dalt kezd róla fiatok, |
ha a mult vastag éjjelébe |
mint tolvaj-mécs cikázó fénye |
akkor volt az legemberibb. |
|
Mint kőalatti hűs homályból |
futkos lám emlékezetemben |
máris sok kedves kis alak. |
Néhányukat nagy sietségben |
látom testes terhek alatt, |
ahogy a hangya-had halad. |
|
Ó kedves táj, derűs idill |
hona, mi drága vagy nekem! |
Mint friss korty után, úgy üdül |
lelkem, ha rád emlékezem! |
Ó tiszta, lágy vidéki esték! |
minden hang után egy-egy emlék |
villan, lehunyom szememet |
mint hangverseny alatt. Meleg |
|
borjúbőgés gordonka-hangja |
hullámzik, leng a tájon át! |
Mélyen zeng, mégis mintha kisded |
Ó régi, kedves, ismerős hang, |
emlékek sorát s vidd e verset |
mint postakocsi-trombita. |
|
Vén istállóból jön a zengés. |
Vén néne hallja a panaszt, |
kapja vállára a nagykendőt, |
gyereket, kutyát elriaszt |
s megy, mintha sajátjáért menne |
gyors papucsában sebtiben |
Hogy lopni megy, az fejiben |
nem fordul meg egy percre sem. |
|
Kezében lazsnak és szívében |
békés, ájtatos nyugalom – |
nem első alkalommal lépdel |
Éhes a jószág, széna kell hát |
s széna csak arra van, ugyan |
urasági, igaz, de itt rég |
e szónak oly értelme van: |
mindenkié, csak titkosan. |
|
Mint mesebeli élet-forrás |
Abból jő, ami jó: a tej, vaj – |
Azon át jut sóhoz az asszony, |
egy kis füsthöz a ház ura, |
|
Dicsőség néked, drága állat, |
védője, nem is forrás vagy te: |
úgy ült egy-egy család alattad |
szemét rád úgy vetette fel. |
|
Dicsőség néked, tőgy, jövendőnk |
csuprunkat csordultig tele! |
Tehén, Egyetlen, Egy, Hatalmas! |
innen is úgy látlak: az ég |
a te négy hű lábadon nyugszik, |
annyi hő álom szállt feléd, |
annyit folyt rólad a beszéd. |
|
reménység-tömlők, e kis felhők |
sorsunk sötét mennyboltjain, |
hogyha hívebben, mint a bálvány |
kövét a pogány: jászladat |
nem rakhatnák meg reggel-este |
Egy, az ő istenük te vagy! |
|
Mint fészekben lágy völgyben bú meg |
hegyen a szérű: boglyák, pajták |
s kazlakból egész utcasor. |
Messziről, mintha egy holt város |
világolna a hűs holdfényben – |
|
meddig nappal ellát a szem, |
a láthatár, a nap, a menny. |
Minden övé, ki láthatatlan |
törvénye van, mint annak, ámde |
|
Megy nagyanya is hát az estben |
s bár óvatosan széttekint, |
gyorsan kapaszkodik a hegyre, |
tolnám szét az egek kárpitját, |
hogy a hold lágy fénye alatt |
|
Azt az utat, mely a boglyákhoz |
a cselédekhez, kik felhordták |
valamicske a gazdagságból… |
Vékony az út, bár néhanap |
meg-megdagad és úgy iramlik, |
mint zajló, regényes patak, |
ha tavaszi hegyről szalad. |
|
Megy hát nagyanyám, hajtogatja |
rázza fejét, ha a lombokról |
a friss harmat arcába dől; |
megáll, visszanéz, a cserjésben |
mintha hangokat hallana – |
bátran tovább kúszik és véle |
kúszik tovább a féltanya, |
mint elszánt várvívók raja. |
|
Húsz család él ott lent a mélyben, |
nyüzsögő, tompa zümmögésben, |
bár néha fölcsattannak is. |
Egyetlen hosszú házban laknak, |
mely félig földre roskadott, |
alóla bújnak ki surranva, |
mint karcsú, okos állatok, |
amint feléjük int a hold. |
|
S ők, akik nappal marják egymást, |
most oly békésen sürgenek, |
mint lakmározó fürge ürgék, |
Nincs vita most; itt ősi jóság |
fűzi egymáshoz szívüket – |
mit bánom én, hogy milyen célra – |
megértés, testvérszeretet! |
|
Naponta lop a kicsi béres, |
a gazdatisztek negyedéves |
részben húzzák a gróf alól |
a gyékényt, az viszont… de hagyjuk! |
Elég nekünk a szép jelen, |
a dicső múltat ne bolygassuk, |
kész így is a kör: kecsesen |
forog, mint fényes táncterem. |
|
Kövessük csak a kis anyókát, |
egy tiszta őszi éjszakán. |
Lépdel, csusszan, zihálva is |
mormolgat, terveken dönög, |
végre ott áll a kert árkánál, |
|
|
Közelebbről a hegy nem olyan |
félelmetes, mint messzirül, |
sötét képe, morcos alakja, |
lépésenkint enyhül, derül. |
igyekszem vissza én szelíd |
föl-föltűnnek már hőseink. |
|
Szentiván-éji tündérnépek, |
magas honotokban talán ti |
oly boldogan, mint e kis népek |
ott a szérűshegy tetején! – |
Mint maszkos, bajszos angyalok |
kémlelnek, pislognak felém. |
|
Nyujtja nyakát egy a sövénynél, |
és hosszan huhog, ha olyat lát, |
kinek egy furcsa jog szerint, |
valami messzi érthetetlen, |
szerint több köze van e kerthez, |
mint nekik, kik mint a barom |
|
Arrébb, már a sövény mögött friss |
csoport hajladoz, dolgozik – |
hány kedves hívet ismerek meg |
S ismernek ők is mindahányan, |
ha közöttük most hirtelen |
testem is megjelenne: csöndben |
hogy persze, van köztük helyem. |
|
Látom a szent hegy tisztes őszét, |
nagy bottal jár, parancsnokol; |
ő volna épp a szérű-csősz itt – |
mert annak jutna ez csupán |
eszébe, oly vad-idegennek, |
ki most hullt le az ég taván |
|
Ő itt a csősz…? hisz épp azért megy |
nem túrnak össze semmit és nem |
zaklatják őt fél-éjjelen. |
Nagy rend van itt, s ő tudja jól, |
kinek-kinek miből mi jár. |
Intézkedik s az öregebbnek |
|
Mert rendet tart ő s hogyha kell, hát |
tudja azt is, mi a szigor, |
sőt csak azt tudja… hangja itt is |
egy kis mennydörgés, hogyha szól: |
„A teremtésit! A nemjóját!” |
Sőt: „A keserves rossebit, |
még ezt sem tudod vállra venni?” |
S: „Egyszerre minden kell nekik! |
Nem voltál harmadnapja itt!” |
|
Komor aggastyán meghatottan |
keresztapám, kinek kezére |
Látom, amint egy kis csoportból |
nyújtja két kezét nagyanyámnak, |
magához rántja, rárecseg, |
|
Itt van hát ő is… szertenéz; ha |
– óh Mária – együgyű lelke |
tán ott örvend úgy, ahogy itt. |
Micsoda föld, mily mesebéli |
táj ez, milyen tündérliget! |
Csupa kincs hever szanaszét és |
amit csak megkíván szived, |
már rá is mondják, hát vigyed… |
|
Micsoda ország! a szegények |
répahegyek és széna, széna |
tíz évre is, oly bőviben – |
jártatja szemét jobbra-balra |
s alig tudja, hogy mit kívánjon |
a gazdagságból, oly vidám, |
ahogy lépdel a csősz után. |
|
Kétoldalt hosszan szőke kazlak |
dugják egymáshoz fejüket, |
hallgatóznak, mint méla, csöndes, |
Egyik-másiknál apró boglyák, |
mint jámbor borjak alszanak, |
szinte érezni lélekzésük: |
szecska és sűrű repceszag |
kereng a tiszta hold alatt. |
|
Haladnak – itt-ott a kazalnál |
halk beszéd folyik suttogón, |
arrébb tán épp szerelmet fűz a |
közöttük lépdel el a mord csősz |
s nem lát akkor se, hogyha lát – |
mögötte lépésre, mint illik, |
szülém; mint furcsa bálon át |
|
Beljebb egy jámbor kazal mellől |
szigony-hegyű széna-vonót |
vesz föl a zord agg, nekihajlik |
és villámgyors fejésbe fog. |
Minden vonásra jó nyalábnyi |
omlik a széna, mint a friss vér |
a szívbedöfött kard nyomán, |
|
Ontja vérét a kazal, szüli |
a halmot, nő a kis halom, |
enyhül a csősz, de szinte táncol |
tipor a szénán, hogy minél több |
legyen csak, hogyha már lehet! |
Hogy neki kell majd lecipelni? |
Ha bíztatnák egy keveset, |
vállalná az egész hegyet. |
|
Nyalja otthon a vályú szélét |
a kis tehén s az éjbe bőg, |
szorul a szüle szíve, mintha |
Megyek már, megyek, szól magában, |
Boldog attól is, hogy panaszt hall, |
mert hiszen most majd elcsitul: |
nem járt-kelt ő hasztalanul! |
|
Vidám a hold is fenn az égen, |
nevet ottfenn a grófi hold, |
vigyorog bárgyún ura kárán, |
mint a félküllős udvaronc, |
egyik szeme tán oda néz, hol |
a gróf most alszik, vagy eszik |
mérföldre innen – másikával |
tudja, hogy mi következik. |
|
Telik a lazsnak, próbálgatják, |
összeér-e négy sarka még, |
kár volna, hogyha itt maradna |
hacsak egy marék maradék! |
Gyömködik térddel mind a ketten, |
foggal húzzák a csomó csücskét, |
|
Készen van végre, rátelepszik |
ül rajta diadallal, mint a |
győztes vezér a várfokán, |
s hogy nagy sóhajok közt kiszáll |
a fáradtság melléből, fürge |
szavak csapatja szállna már |
nyomába, mint sereg madár. |
|
Beszélne… ám a csőszt, a csőszt azt |
hát ott is hagyja zsörtölődve |
s tűnik a boglyák közt el, onnan |
hallhatjuk békétlen szavát, |
tanácskoznak… egy idő múlva |
kapa csesszen… egész család |
vermel ki egy kis burgonyát. |
|
Megy itt is, ott is a dolog s ő |
vigyázva jár a kert körül, |
újra az árokpartra ballag, |
nézi a holdas, tiszta völgyet, |
várja mérgesen, hogy mikor |
érkeznek újabb ismerősek, |
ha meg-megrezzen a bokor. |
|
Álmos a hold már, ki-kidugja |
fejét a lágy felhők alól; |
rendbe megy minden… fordul egyet, |
Horkol az ispán is… ha percre |
árvízként futna szét a vészhír – |
De alszik ő… lágy muzsikát |
zenget: forogj tovább világ! |
|
Alszik a gazdatiszt, a gazda, |
csak a kulcsár van éberen, |
a magtár felé indul… ő is |
porciót oszt majd csendesen… |
Rend van mindenütt, ezredéves, |
őshagyomány-szentelte rend! |
Alszik az alvó, jár az élő – |
vén barátunk és elmereng. |
|
Mire gondolhat? Talán erre: |
jól esnék egy pipa dohány |
egy szőlőhegyen, a sajátján, |
négy szép szál fia köriben |
– ki mind a föld alatt pihen! |
|
Nézi a völgyet, mennyi ösvény |
mozog ott, él most, hány kis út! |
Csak ő magányos… odaint egy |
„Neked, mordul rá, semmi dolgod? |
Mi vagy te, keresztfiam, úr?” |
Válaszul az csak mellé áll és |
a völgyet; ám így is okul. |
|
Ilyenkor éjjel, mintha ott lenn |
a réttel, fákkal tiszta táj |
színét-visszáját fölcserélné: |
mögött megérzed a szép hímzés |
alapját, kúsza hátterét. – |
Sorsok bogzódnak, szövik lentről |
|
|
Elfeledve és szerteszórva |
ragyogjatok fel hivalkodva |
a mult kis rejtekhelyein! |
Minden bokroddal ismerős hegy, |
kedves titkok világa! – gyúlj fel, |
messze lobogva, győztesen! |
|
Hirdesd konokul hősi harcod |
egy világ ellen – igazad, |
mely százszor föld alá tiporva |
százegyszerte is égre csap! |
Vess fényt az elszánt harcosokra – |
komor küzdelmük közben épp |
pihennek egyet… a lágy szellő |
üdvözlés, pusmogás neszét |
kavarja és lebbenti szét. |
|
Semmi veszély… végig a pusztán |
béke lebeg, csönd, nyugalom, |
bődül, ha bődül még barom. |
Messziről bíbic-lárma hangzik |
vagy ehhez hasonlóan édes, |
csiklandozó leány-sikoly, |
|
Vagy ott fenn a kazlak tövében, |
hova lassanként összegyűl, |
kinek csak dolga lehet itt fenn – |
de itt forog rajtuk kivül, |
kit ébren tart, nem hagy nyugodni |
valami jó hír, mely oszolni, |
szállni vágyik, mint a szirom, |
|
S a kazlak tetején… ó hányszor |
hevertem én is ott! Hanyatt |
feküdve ábrándoztam, néztem |
Hallgattam, mi történt a pusztán |
s hallgattam később szivemet: |
el-elakadva, majd rohanva |
verte a zsúfolt perceket, |
míg akit várt, meg nem jelent. |
|
S megjelent. Messziről a versek |
szűz-dicsfényében közeleg, |
csak közelebb látni meg édes |
a zsákot… széttekint szerényen; |
nézem, míg forró vágy füröszt, |
hogy száz gróflánynál ékesebben |
elvetvén rothadót, rögöst. |
|
Ha buzg a szív, hogy nekibuzdul |
a mellben attól külön is, |
hogy gondos asszony lesz belőled, |
Néztem, be gyorskezű tapasztalt, |
jó anyja mellett – be serény! |
S be helyre ottan is, a másik |
Dúdol; onnan dalol felém. |
|
Csak egy üdvözlést, így útközben, |
hálaszót neked, szerelem, |
ifjúságom napja, ki most állsz |
csak egy intéssel hadd köszöntsem |
mosolygó szemed és kegyes |
ajkad s köszönjem, hogy már ott is |
kedves voltál hozzám, kezes, |
bár egy kissé szemérmetes. |
|
Lent az öregek s fent a kazlak |
kézből-kézbe ragadva fújtunk |
egy-egy szál szájharmonikát. |
Szállt a gyenge dal, néha-néha |
csúsztunk lefelé megriadtan |
egymás fején át, hogyha lenn |
mozgás támadt, veszedelem. |
|
Majd vissza újra. Tanulgattuk |
a baglyok, a békák szavát, |
Párja hangjával fölkeltettük |
felelt egy-kettőt s aludt ismét, |
|
villanó, fürge füttyjelek |
repdestek össze-vissza tarkán |
ki távozott, ki érkezett meg |
és aki megjött: hova tért? |
egész hadsereg üdvözölte, |
ha felkapaszkodott közénk. |
|
Telt az idő, telt egyre jobban, |
egész kis család öregasszony |
cseveg már szülém körül is; |
kapkodják egymástól a szót, hogy |
hajlongnak fürgén, mint a tyúkok, |
ha az asszony udvarra vet |
egy-egy marék ocsus szemet. |
|
Néha hátranéz egyik-másik, |
hol az a lány? – szól, tudja bár jól, |
hogy hol lehet, ha nincsen itt. |
Elhallgatnak, ha késve néha |
ki nem jött fel végül? Sürít csak |
|
Itt a vénasszonyok csoportja, |
ott a menyecskéké – amott |
egy hosszú bükköny-asztagot. |
Mindegyik közelében ott van, |
sőt egypárnak hátán van a |
lazsnak, a batyu, készen arra, |
hogy ha huhog az őr szava, |
|
Mit tudod te, mi az, egy korty bor, |
ki bár pohárszámra ihatsz! |
Eszel éhedre – mit tudod te, |
egy falatnyi hús is – mi az? |
Micsoda boldogan zsibongó |
úton – mint éljenző tömeg |
sorfala közt az ünnepelt hős – |
rostokon át a – lelkedet! |
|
Facsarja nedved ki a munka |
s nyúljon feléd egy telt pohár: |
a földé vagy, megérted akkor, |
sassal – az ős léttel! Ezért lesz |
|
Itt vannak mind… És nemcsak visznek, |
hoznak is olykor – példa rá |
a pintesüveg, mely az asztag |
tövén épp szájról-szájra jár. |
Dícsérik, aki mérte… az csak |
hunyorog, mint a néma – ő |
a grófi pincék vincellérje –, |
egy másik nyulat vesz elő: |
|
Mellettük a szárító pajta |
kiosztódott a szűr ujjából |
már az ígért kis szűzdohány… |
Nyújtják neki épp áldomásra |
a pintest – bajszához teszi, |
nézi a holdat, véle – lassan |
alakot vált az s mint deli |
|
Itt van a magtáros – ha semmit |
nem hozott is, nagy tisztelet |
fogadja mindenütt: ő méri |
A két juhász se hozott semmit, |
se a bognár, se a kovács – |
bizalom van itt… mindahánnyal |
rendel viszontszolgáltatást. |
|
Amit ma itt kapsz, évek mulva |
adhatod vissza és ha nem, |
majd a fiad… ha egy parányi |
Fűzik békén a puszta sorsát, |
dörzsölik széles kezüket, |
tanácskoznak bölcsen, mint némely |
|
Ki viszi sorsod jóra, ország? |
Nem aki föl, a bakra lép, |
ők, akik lentről nyomják-tolják |
rozzant szekered, árva nép, |
árva magyarság! az ezer bajt |
öreg kocsisok, bölcs kapások – |
az ő szemük lényegre lát, |
őket csodáld ország-világ! |
|
Hajtsd végre csak egy próbahétre |
mind a parancsot és szabályt, |
mellyel csendőrön, szolgabírón |
által a felsőbb hely megáld |
húznának, ha nincs elme lent is; |
|
Így kormányoz ez a mienk is, |
parancsot oszt, törvényt szerez |
s bölcs határozatának otthelyt |
saját maga érvényt keres. |
Jön barmodért a végrehajtó? |
Ez mondja ki, hogy azt ugyan |
nem viszi el senki a háztól, |
|
Lép eléd pirulva a lányod, |
hogy rövidül rajt a kötény? |
A széptevőt ez fogja szóra: |
tudd dolgod mostan is, öcsém! |
Hirdetik mondák, víg legendák |
e kormányzat bölcs tetteit, |
fűtik jókedvvel a cselédek |
Említsek csak még egyet itt. |
|
Híre kelt hajdan: az újonjött |
ifjú férj volt akkor, szemérmes, |
hétszámra koplal a tehén. |
Aznaptól fogva minden este |
s attól fogva nyolc héten át |
telelopták padlását, csűrjét, |
míg meg nem emberlé magát |
és maga is a hegyre járt. |
|
Ez volt a mult – a csősz, a fő hős |
beszélte egykor el nekem. – |
Ez volt a hősi mult, de tőle |
nem marad messze a ma sem. |
Szólok arról is… de – mi történt? – |
mint szisszentető nyilalás |
merengésembe vág egy újabb |
zúg s mindent reszketésbe ráz. |
|
|
Hosszú huhogás, rá fütty s újabb |
füttyök, gyors veszéllyel tele! |
Hallom a lármát, mintha most is |
Hallom az éles szaggatott jelt, |
a percnyi csendet… majd a völgyből |
ebcsaholást, csengők szavát. |
|
Majd lódobogást és egy régibb |
éjből három kemény lövést – |
mintha szívemen át tolongna |
a bomlott, vak menekülés! |
Torkomban érzem, itt ver egyre |
s a félelem, ahogy lihegve |
|
Mint villám, mint jég, mint szapora |
gépfegyverek magvas szele |
söpör a kerten végig a vész |
Látom a kedves nénikéket, |
mint megriasztott madarak |
rebbennek széjjel; forgolódik, |
kapkod kis nagyanyám, szalad, |
botlik a nagy teri alatt. |
|
Amott a bokrok közt fehérlő |
szoknyák villognak: a sötét |
éjben leánykák, lengő hajjal, |
szállnak mint fürge őzikék. |
Repülnek hangtalan – mögöttük |
meglett férfiak, gyors fiúk – |
meg- és megállnak, visszanéznek, |
viszik, vagy gördítik az út |
|
Mentik lihegve a zsákmányt, mely |
megannyi kő, miből tán egyszer |
egy kis falusi ház tapad. |
Húzzák, cibálják, mint a hangyák, |
kúsznak csigaként véle, míg lent |
|
Süvít a fütty, sokszorozódik, |
nyit egymásután lent a kastély, |
a pöffedt, irígy szörnyeteg. |
A hétfejű, húszfejű sárkány |
mély mocsarából s nyitja öblös |
száját, a nagy kastélykaput – |
|
S fölmorran s ugrik ura mellé |
villantja szemeit az éjbe |
az ispán, kasznár laka is |
s folyik a hajsza és ki tudja, |
hogyan folyna ma is tovább, |
ha nem rejtené minden árok, |
bokor, fa, sőt a csősztanyák |
a rémült tolvajok nyomát. |
|
Ahogy a kutya kölyke-védvén |
ahogy a kotlós szembefordul, |
ha szétzavarják a csibét: |
apáért, testvérért, legázolt |
fordul szívembe, elfelejtett |
átkok élednek, vad szavak |
fortyognak és morajlanak. |
|
És vágynék vágyva visszafutni, |
karral a fellegek között, |
hatalmas testtel s mintha hangom |
messzedörgőn a völgybe le. |
|
Lopjatok! helyes! tiszta szívvel |
mondom, csak bátran, lopjatok, |
ez karddal harcol, az arannyal: |
És csak ügyesen! gyomrotokban |
első didergése a testnek, |
felsőbb, isteni bíztatás, |
|
Akinek nincs, nem azért nincs, mert |
nem jut neki – hanem azért, |
mert lefoglalta, ki korábban |
nyitotta ki szemét, kezét. |
S akinek van, ugyan miből van? |
Így, avagy úgy: szerezte, mondják; |
még jó szerencse, hogyha nem |
véren szerezte, fegyveren! |
|
Látom én jól, hogy szavaimra |
felém e szép dombok megett |
börtönajtók nyílnak maguktól, |
mint hajlongó lakájsereg – |
mit bánom azt is! Mit ma mondok, |
jobbra és balra fizetnem kell: |
|
Szólhat a pap: ez isten ellen |
való bűn, másképp élj fiam, |
a kegyes atyának: – hogyan? |
Szólhat a bíró: büntetés jár, |
s ha az jár, bátyámuramék, |
másképp kellene élni, másképp – |
ez az egy csöndes szó: – miképp? |
|
S szólhat a társadalombölcsész, |
csavartan, mint a lápi ér |
és annyi szent idegen szóval, |
mennyi tíz misébe se fér, |
vonjátok elém ezt a bölcset |
hogy sok szavára ráidézzem |
egy igaz bölcs szavaiból: |
la propriété c’est le vol! |
|
Lopás lett a tulajdon! – mondá |
arra mondta, kinek más bőrén |
De kiéből vesztek ti, kérdem, |
A napszámért mentek, amelyet |
– mely testi tulajdonotok! |
|
Megvetem én, ki a szegénynek |
óljából egy tyúkfit kiás, |
az uzsorást, a félkézkalmárt, |
sőt a kétkezit, az sem más! |
De itt ti vagytok meglopottak, |
ti vagytok itt az áldozat! |
De minek is a magyarázás, |
nélkül az ösztön ad utat! |
|
Minden sorsban akad olyan perc, |
amidőn – mert nincs módja más – |
Ha millióknak mondja, akkor |
jelensz te meg, forradalom – |
Nektek csak susog még, de nékem |
nagy szavát is; továbbadom. |
|
Egy ország volt a föld, s egy ország |
hamis a jog, az ige, törvény |
mely másként s másnak rendeli! |
Nem vesztek, mondom, visszavesztek, |
nincs mit szégyelni! – nézzetek |
a vádlók, üldözők szemébe, |
míg pillájuk meg nem remeg: |
ki itt a tolvaj – emberek? |
|
Jön a válasz már, jön a válasz, |
dadogó visszhanggal dől össze |
a fal előled, jobb világ! |
aztán eljön a kor, midőn majd |
a megtisztult mezők, hegyek |
felől nyugodtan hozza terhét |
alatt, ki szántott és vetett. |
|
Közel a kor – szinte szagát is |
érzem én –, könnyű, mint a tél |
szennyes hava fölött ha egy nap |
hirtelen meglágyul a szél. |
Fürge, friss tavaszok sietnek |
felénk, mint portyázó hadak – |
a magaslatról, hova az ének |
látom gyors kanyargásukat! |
|
Lobogóikat! s csillogást, mint |
hozzák, mint ár, az osztályharcok |
Előre! kiáltom búcsúzván, |
Kevély oszlopaival szédült |
jog lesz, mi bűn volt azelőtt! |
|
Lesz kor, midőn e mái furcsa |
ha hallja őket: eltünődve |
könnye között is mosolyog. |
jövőért, készülj kis sereg |
keményebb harcokra, de közben, |
mint minden hadbaszállt sereg, |
tartsd fenn magad, ahogy lehet! |
|
Tartsd fenn magad és gyüjtsd erődet |
mígnem egy nap majd az egészért
|
indul egy széles, szép roham! |
S vidáman mindezt – már előre |
a győzedelmet, a békét, mint |
katonák két csata között. |
|
Lám én is, kit az ősi harc egy |
fiatok, én is már derülten |
Előbb még harag, most mosoly ráng |
beszélő szájam szögletén, |
így nézek kis szülém után is |
fut-fut a veszély éjjelén, |
mint a megtestesült remény. |
|
Lelapul, fülel, megiramlik, |
hogyha utat enged a csönd, |
görnyedten igyekszik előre |
árok alján, palánk mögött. |
Viszi a lazsnakot és mintha |
ős bozótjából a nyomornak: |
|
Hogy itt vagyok, övé a hála! |
felsőbb világba, iskolába, |
egész Párisig – ő nevelt! |
Ha ő lopott, hát mindenestül |
én is egy nagy lopás vagyok, |
lopás eszem, szívem, tudásom, |
lelkem – mely folttalan ragyog, |
így köszöntöm a nagyanyót. |
|
fölbukkan… mily vígan szalad! |
nézem és hangom elakasztja |
s elnémulok meghatva, hogy lám |
mélyén fölcseng egy kis tehénke |
|
|
UTÓHANG
Csönd van köröttem s emlékeim közt. |
A városból, hol most lakom, |
hosszan nézek a sűrű éjbe, |
valamit még… de mit mondhatnék, |
mit szólhatnék még? – nehezen |
válok tőled, szép, nagy családom; |
törném, törném soká fejem |
|
Adjatok jelt, ti adjatok hírt, |
hogyan éltek most ott, ahol |
tudom a jaj is félve száll ki |
a Rend, a szörnyű talp alól. |
Ti üzenjetek végre nékem, |
hogy él a testvér összetartás, |
lobogva bátrabb harcikedv, |
|
|
|