Gyermek voltam és férfi lettem.
S a tavasz, az ifjúság hol van?
Felhők közt kis fényre emlékszem:
két napra, mikor ifjú voltam,
Szörnyű esztendők nevelése,
keserű szívű kora-érett,
virágzásomat vihar tépte,
erről szól ez a kis történet.
Történet? Ó egy villanás csak!
A kedves arcok, kik nevetve
elémbukkantak, mint az árnyak
futnak vissza a sűrű estbe,
a vak homályba; honnan félve
az ismerős hangra kijöttek.
Azért beszélek, azt remélve,
hogy újra visszacsaljam őket.
Két tiszta nap, mint szigetecske
a szörnyű évek tengerhabján,
két magas nap, mint sziget s benne
egy fürgén forgó kis parasztlány,
ezt szeretném látni mégegyszer
s a földet, – ahogy akkor láttam!
fénnyel lobogó friss színekkel,
világkezdeti ragyogásban.
 

1

Bozótokon, kukoricáson
siettem át, utat kerülve.
Utat és embert, bokron-árkon
loptam kis életem előre.
Haza, előre! harmad napja,
mint megcsalt, elűzött szerelmes
bolyongtam, mentem jajpanaszra
a hűbb anyai szeretethez.
Tizenhatéves – humanista!1
futottam sírva a jövőből,
lángoló arccal néztem vissza,
ó szép világom! ottan gőzölt
gyönyörű képe még mögöttem,
szinte láttam sok új tornyát még
sziporkázni arany ködökben,
magasan, tiszta délibábként.
Tizenhatéves szép jövendőm!
ifjú álmaim csodaföldje,
oly láthatóan, élőn, zengőn
csak egyszer tűnnél még előmbe!
Lobbanó kendő, édes intés,
egy jobb kor tündöklő kapúja,
hogy futnék én feléd megint és
hogy fognék fegyvert érted újra!
Mint akkor… Ó mostan is erre
emlékezvén és volt magamra,
dűlésed látom csak: dörögve
hullt égi városom halomba.
Kő kő után, mint földrengésre
s az omló tornyok közt kiáltva
rohan egy gyermek… arcom rejtve
futottam vissza a világba.
Abonytól, Pestről menekültem,
a csatavesztés vad lármája
ott zúgott, csattogott fülemben.
Ingemben piros pántlikásan
katonasipkám mentettem még,
aztán bevágtam egy bokorba,
nem őrizhetlek, drága emlék
s mintha szívem dobtam ki volna.
Abonytól Pestig s Pestről aztán
le Tolna felé, mint búvó vad
tévelyegtem a Duna partján
nádjai közt a tocsogóknak.
Nappal, mint orgyilkos osontam
s ha föltüntek a csendőr-tollak,
elakadt szívvel az árokban
lapultam, míg továbblobogtak.
S az álmatlanságtól, az éhség
vad rohamaitól fejemben
oly tarka képzelgések űzték
egymást zavaros förgetegben,
hogy megriadtan, meg-megállva
úgy bámultam szét, mintha akkor
születtem volna a világra,
menten minden tapasztalattól.
Emlékszem, egyszer gólyák szálltak
nagy lassan kerengve felettem,
elnéztem őket s egy fűzfának
dőlve hangosan sírni kezdtem.
Máskor egy fürj kiáltott hosszan
és mintha golyó talált volna,
megtántorodtam és félholtan
rogytam az útmenti bokorba.
Ó de volt úgy is, hogy egyszerre
nevetnem kellett, fölnevettem,
mert két virág úgy hajolt össze,
mint szívbéli nagy szeretetben,
néztem őket, nevettem folyvást,
víg-fejcsóválva továbbmentem,
kis levelökkel fogták egymást.
Hátranéztem, megint nevettem.
Galamb rebbent föl, szárnyát tárva
megállt ragyogva a kéklő ég
szeplőtelen szűz magosában,
mint maga a fényes dicsőség.
Néztem és a futástól, láztól
egyszerre gyöngéd hangulatban
pislogtam, mintha más világból
emlékezném már önmagamra.
Kérdem ma is még, nem álomban
történt-e aztán, ami történt.
Így botladozva fűzbozótban
követtem épp egy keskeny ösvényt.
Léptem s csak arcomról éreztem,
hogy el-elmosolyodom néha.
Hirtelen egy lány állt előttem,
fején nagy ételhordó véka.
Egy lány, egy kislány, megriadt
fürge, fényes tekintete
úgy ugrálta be arcomat,
mint megzavart tengelice.
Csak hozzáléptem, megcsókoltam,
csak bámult reám, mint a néma,
majd nyakonvágott, oly nyugodtan,
hogy meg se billent rajt a véka.
Majd hátralépett s büszke-bátran
végigmért ismét. Én is néztem.
Úgy állt, kosárral koronásan,
mint tündér egy paraszt mesében.
Csak néztük egymást pislogatva,
két gyerek távoli vidékről
s rokonként mégis. Egy mosolyra
kipuffantunk a nevetéstől.
Ez a nevetés, mint egy csengés
életem tündér szakaszára
nyitott játékot, szép cselekvést,
mindent, mi a szív boldogsága.
Hallom e kedves zajt ma is még,
tekintgetek szorongva hátra,
lebbenj föl függöny, nyílj meg ismét
ifjúság elborult világa!
Hogy milyen volt ő? Nem tudom már,
mert attól fogva bármi szépség
bűvölt, úgy néztem rá, ha hogy már
láttam volna s csak emlékeznék.
S szépet leányban, szerelemben,
tudom már, minél többet látok,
ő egyre szebb lesz, egyre szebben
ragyogja át a távolságot.
Gyönyörű volt hát… kedves arca
derűt villog, mint ha madárpár
ül virágzó almafagallyra
s az ág csillogva fel- s alászáll.
Így emlékszem rá, karja enyhe
mozdulatait látom, lassan
letette vékáját a gyepre,
nevetve mellékuporodtam.
Beszéltem néki. Mit beszéltem?
Tán azt, amit mostan szeretnék,
ha első szerelmem: reményem
szelíd hősnője megjelennék.
Ó hogy fogadnám, hogy karolnám!
Ülj ide mellém, olyan boldog
vagyok, hogy látlak. Tanítgatnám,
ne a szoknyádba fújd az orrod.
Az elején egy kicsit morcan
derengett felém arca, aztán
mint tavaszi táj olvadóban
egyre lágyabban villogott rám.
Fürge szemében meg-megcsillant
ravaszkás kisleány-értelme,
felbukkant, elbújt, újrabukkant
mint lukjából a játszi ürge.
Mióta élek, nem teszek mást,
csak magyarázkodok örökké,
bűnöm mondom, kérkedve folyvást,
mindent e földön elkövetnék,
csak érezhessem azt, mi ottan
e gyermek-szemből felémáradt,
hogy otthon vagyok, újra otthon,
mint egykor karjában anyámnak.
Ezt éreztem és dorgálását,
feddő szavát is úgy hallgattam,
mintha dicsérne. Meleg járt át,
hallgattam, szinte lubickoltam,
ahogy szidott. Majd örömömben
föl kellett állnom. Talpraálltam,
úgy újultam, hogy szinte nőttem
szavai fényes zuhanyában.
Szapult kegyetlen. Nem szégyenlem
urak dolgába keveredni?
De nem ám! mondtam s még tüzeltem,
majd látva, szíve kezd megesni:
magam még árvábbnak tettettem.
Fölkelt, megfordult. Tele hittel,
anyját a gyermek, úgy követtem,
ha lesi, mikor emelik fel.
Sürögtem mellette, serényen
elékerültem, elmaradtam,
mintha a szűk, füves ösvényen
nem egy, de három-négy alakban
táncolt volna körötte kedvem.
Ő lépdelt csak, rám se pillantva,
szoknyája egyre sebesebben
lebbent előttem jobbra, balra.
Egy tanya tűnt fel. Üljek itt le,
parancsolt rám a füzes szélén.
Majd kisüt valamit ügyemre,
kiáltotta, hogy visszanézvén
rámnevetett és búcsút intett.
A csillogó ösvény alatta
szinte lengett, mint kifeszített
kötél, a délutáni napba.
Kivel beszélt, hogyan csinálta,
ma sem tudom, de aznap este
már egy széljárta nagy pajtában
hallgattam friss szalmán heverve
vagy húsz arató lélekzésit.
Hasamat három tányér forró
krumplileves becézte és vitt
szebb létbe a csikasz valóból.
 

2

Másnap reggel a nap már jócskán
fönt volt az égen, mikor frissen
fölültem az aranyló szalmán,
hogy otthonom körültekintsem.
Egyedül voltam a pajtában,
a szétdúlt fekvőhelyek mellett
csak zöld munkásládákat láttam,
a gerendákról csizmák függtek.
Az ablakon úgy dőlt a fény be,
a szelid napfény, mint egy morgó
nagy arany állat lélekzése
édesen meleg illatoktól.
Füttyöngve, félig öltözötten
az ajtóhoz mentem, kinéztem,
oly édeni kép állt előttem,
hogy elbűvölve hátraléptem.
Esett az éjjel s most a fényben
a fürge csibék lábanyoma
úgy tündökölt, mint fent az égen
augusztus csillagtábora.
Ott jött felém, mezétláb járva
a villogó díszek között
emlékeim szelíd kislánya,
kezében kék tejes köcsög.
Ó, tündökölj, hadd lássalak még
tisztábban, ki annyit bujkáltál,
ó, lépj elébem, kedves emlék
valóbban minden valóságnál.
Jöjj közelebb és adj egy csókot,
ahogy első nap megígérted,
jöjj közelebb és adj egy kortyot,
hogy friss hangon tovább beszéljek.
A többiek már kint kaszálnak,
hallom szavát – ő mindeneslány,
leánya az egyik kaszásnak,
itt dolgozik a szabadkonyhán,
a tésztát gyúrja, krumplit hámoz,
bepislant néha a kondérba,
el-elfut ide a magtárhoz,
ha valamire épp szükség van.
Nos magam is, aznap egész nap
vizet hordtam, kondért súroltam,
hasogattam szörnyű tuskókat,
könnyes szemmel a tüzet fujtam.
S forogtam újra csak körötte,
figyelve minden mosolyára,
akár a kanálra – mit lök le –
a szakácsné kölyök kutyája.
Ez a szakácsné s ez a buksi
kutya úgy leng e nap emlékén,
mint szárnyas kisangyalok holmi
régi szentkép két felső szélén.
Ó drága kép, egy ifjú és egy
kisleány színjátszó világa!
ahogy fölötte a nap elmegy,
lefordul egy hegy vánkosára.
Dél volt még és mint részeg ember
üvegéből a maradék bor
a ledőlt nap fénye vörössel
máris a völgybe bugyborékolt.
Szürkült; az úton porfellegben
kocsik futottak, ének szállott,
a levest egyre sebesebben
kavartuk, jöttek a kaszások.
Megjöttek és a félhomályban
végigkezeltek, majd a gazda
magához intett. A bandában
helyem lehetne – akadozta
félig szives, félig erélyes
hangon, ahogy már azok szólnak,
kik nem értenek a beszédhez,
ha szavaik szívükből szállnak.
Ő – mondta – nem kiváncsi arra,
honnan jöttem, ne is beszéljem!
szükség van egy-két kézre… karra,
mert közülük egypáran éppen
most álltak arrébb… köztük éppen
az ő fia is… Haj, no, lássam,
oly soká nem látták… Nemrégen
jött meg… Négy évig volt fogságban.
Node gyerünk a vacsorához,
korán kell kelni… Ilyenkor már
ki egész nap fut, bizony álmos,
szeretne elnyúlni a szalmán.
Holnap vágják végre az alját
kilencedért… bíz megkésetten –
szólt s vállamon éreztem karját
ahogy mellette lépegettem.
Körben ültünk, szótlanul mertük
közös tálakból a friss ételt.
Hallgattunk, minthogyha fölöttünk
a sötétségben szörnyű rémek
szálldostak volna; szívdermesztő
hírekről tudtunk s vártuk szinte,
hogy testet öltve, rejtekükből
lecsapjanak kis köreinkre.
De én még ott is nyughatatlan
és vidám szemmel tekintgettem
a kedves lányra. Megzavartan
kanalazgatott velem szemben.
A leves ködlő páráján át,
mint együgyű szép glóriából
rámmosolygott. E mosolygását
hajnalként őrzi már a távol.
Később, mikor a többiek már
szájuk törölve elköszöntek,
én még soká a kondéroknál
topogtam, rugdaltam a földet.
Mivel küzdöttem? Mint hatalmas
úr ajtajánál, félve vártam.
Ő mosogatott. De nyugalmat
ő sem lelt, mozdulatán láttam.
Éreztük, hogy szivünk szorongva
frissen, fürgén hogy bujna össze,
és csak nevettünk félszegen, ha
szemem a szemét megkereste.
S csak nyeldekeltünk akkor is még,
midőn a pajta elé ülve
egymás kihagyó lélekzését
hallgattuk, mély csöndbe merülve.
Éreztem a forró sötétben
izgatott szíve dobogását,
gondolatait nyílni félve,
mint virág gyenge fakadását
s ültem csak bódultan és vágytam
reáhajolni s szemlecsukva
keblébe fúrni arcom lágyan,
mint illatos virágcsokorba.
Tavaszi szántások, párolgó
hazai étel drága gőze –
mi csapott arcomba? – sóvárgó
vágy szállott hirtelen szívembe,
tűzhelyet, édes biztonságot,
otthont éreztem melegülni
oldalamon és kívánságot
vele örökre egyesülni.
Szerelem, ó szerelem akkor,
még akkor első suttogásod
nékem nem buja alkonyatról
beszélt, nem vetkező leányok
öleléséről, de egy csendes
ifjú asszonyról, ki vidáman
tartja kezem, dől termetemhez,
mint otthon, a fényképen láttam.
Igen, a vágy… Búsan-mosolygón
gondolok arra az estére
s búsan-büszkén… az volt a gondom,
mikor jöjjek háztűznézőbe.
Kebelén fejem és fejemben
ház, tehén, mező, szöllő, gyermek
villogott egyre sebesebben,
nyelvem botlón követte őket.
Kikérem majd az örökségem,
három hold szántó, elég arra,
hogy napszámot vállalva télen,
paradicsomban éljünk rajta –
így törtem fejemet és láttam
magam máris ekét követve,
ő meg arrébb gyors hajlongásban
mártja nagy kapáját a földbe.
Szép tervek, „tervek”, ó ma is még
ha e szót hallom, én előttem
három hold föld tűnik föl s ismét
az az eke a sötét földben.
Jövőm, nem változtál azóta?
Nekem ma is még krumplitáblák,
zöld rétek felett lengsz ragyogva,
jöttödet fényes kaszák várják.
Emlékszem most is, paprikával
kezdtem volna gazdálkodásom,
ez – néztem rá – sok kapálással
jár, de Kaposban a vásáron
jól fizetik… Később e pénzen
még egy-két holdat vettünk volna –
így terveztem és így beszéltem
jövő életpáromnak róla.
Ő ült csak, kezem simogatta
hálából a gondoskodásért.
Vagy tán előre vígasztalva
az ólálkodó csalódásért?
Néha hozzámdőlt, oh de szép lesz,
suttogta akkor is, midőn épp
délibábos képtelenséghez
kértem lelkesen véleményét.
Majd később már ő is nevetve
tódította meg képzelgésem:
Igen!… Tudod!… Majd estelente
szalad a kapuba elébem.
Reggel dallal ugrik mellőlem
a dagasztáshoz… Aztán újra
elnémult. Node én beszéltem!
Reggelig is, ha el nem unja,
ha el nem alszik… Szégyenkezve
bújt karjaimba, hogy fölráztam,
meghatva öleltem mellemre:
ott aludt el csak igazában.
Aludt még akkor is, mikor már
feküdni vittem: itt a pajta –
Elbúcsúzkodtunk az ajtónál,
föl-fölriadt a csókjaimra.
 

3

Mint szorgos gazda nyáridőben,
frissen sürögve, ezer zajjal,
alig egy kicsit szenderegtem,
fölriasztott megint a hajnal.
Kutyaugatás, ökörbőgés,
a harangláb gyors fecsegése,
távoli füttyjel özönölt és
szállt imaként a nap elébe.
Szájból mosdani a nagykútnál,
szerszámnyeleket kipróbálni,
számítgatni, hogy dűlőnként hány
kévekötél kell, kalapálni
a kaszaélét, mindezt már jól
ismertem én; fürgén mozogtam
s hogy megindultunk a tanyáról
vitázva jártam már a sorban.
Illett a kaszanyél kezembe,
megmarkoltam, megsuhintottam,
beálltam gyorsan a helyemre,
megvallom, azért izgatottan.
Az ért szálak előttünk hosszan
csüggedt fővel nézték a földet,
hajlongtak, zúgtak szomorúan,
mint imádkozó elítéltek.
Dologba kezdtünk, megtorpantak
a szálak, majd sarkon fordulva
kidőltek sorra, útat adtak
jajdulva a hátrább állókra.
És minthogyha a nap csak erre
várt volna, hogy munkába kezdjünk,
mint bősz hajcsár kiállt a hegyre,
tüzelt nagy mérgesen felettünk.
Izzott, dühöngve verte már rőt
ustorát hátunkra, nyakunkba,
utánunk jött, a kis felhők közt
leskődött, futkosott dohogva.
Oldalt kapott, elénkbe állott,
szinte hörgött, üvöltött fönnen –
a számba csorgó izzadságot,
mint dühös macska, úgy köpködtem.
Kaszáltam én eleget otthon
feles földünkön, míg apámra
s később bátyámra is a fronton
kaszáját a halál próbálta,
de mögöttem a markot akkor
anyám szedte, de nem pörölve:
csitítva, minden fordulatkor
leültünk, homlokom törölte.
Most néztem csak a napra, mennyi
lehet tíz óráig még, délig?
Egyre többször álltam meg fenni
vagy pengetni a kasza élit.
Láttam, a többiek hol járnak,
fogcsikorgatva újrakezdtem,
úgy balrarántottam kaszámat,
magam is majd utána estem.
Látom a gyermeket, ki férfi
akar lenni időelőtte –
Ne siess úgy! – szólanék neki,
kiáltanám a múlt időkbe.
Lesz még idő, hogy visszatérnél,
rohannál vissza jajt zokogva.
Jöttem csak s néztem, hogy hegyénél
kaszám ne ütközzék a torzsba.
Mentem csak süketen s már lassan
erősödvén, tág utat törve
a szép bozótban, nem akartam
látni se, hogy majd hol dőlök le.
Férfi akartam lenni, ember
a lány előtt, ki most a sors volt
s ki már kegyesen a levessel
elindult biztosan hazulról…
Éreztem, győzök… halk sikollyal
tolongtak előlem a rendek,
elfeküdtek mögöttem hosszan
lágy csomókban, mint most e versek.
A mesgyéről a percnyi hűsben,
hogy munkámat meg is dícsérjék,
jobban vártam, többre becsültem,
mint most egy ország véleményét.
S még délben is, midőn bizsergő
karral mártogattam az ételt,
boldogság önttött el, ha erről,
derekas munkámról beszéltek.
Szemem sarkából gőg-rejtette
tekintet szállt a kisleányra;
el-elpirult ő, beejtette
kanalát kétszer is a tálba.
Pirult, de már szemembe nézett
és ha gúnyolták, visszavágott;
vígan voltunk, a gyors beszédet
pezsgették harsány kacagások.
Hajlongott ő is, álmélkodva
hallgattam kedves kereplését,
fölnevetett a tanácsokra,
hogyan kezelje majd legényét.
Árnyékban ültünk, a zöld lombok
nyugtalan rezgő homályán át
a fejünkre hullt napfényfoltok
táncoltak, mint aranymadárkák.
Boldog voltam és úgy éreztem,
az igazi, a férfi élet
megkezdődött ebben a percben,
valósulnak már a remények.
Ó, ha így folytatódtál volna
hullámfutású ifjúságom!
Ha ott maradok, hol ragyogva
mint hajnal dombos messzi tájon,
már nyílni kezdett a nyers munka
világa, melyre mint szép résen
beláthattam, ha újra s újra
két kislányszembe belenéztem.
Nem maradtam ott. Míg egyszerre,
egy nap így lettem férfi, gazda,
készült a vihar már fejemre,
hogy visszabuktasson a gazba,
a sárba ismét, hogy lehulltan
ismerjem csak meg, mily csodás volt
amikor olyan boldog voltam,
hogy majd kiléptem a világból.
Emlékszem, épp oszlani kezdtünk
egy-egy árnyékos kepealjba
s mi ketten összenevetgettünk,
tervünk volt, így osztoztunk rajta,
midőn egy hang, nő-sikoltásé,
szállt a dombról felénk, mögötte
ő jött rohanva, a szakácsné;
kutyája is jól megelőzte.
Hogy is volt? Egy torz villanásnak
látom ma is még azt a percet.
Az aratók mind fölugrálnak,
ő kezem fogja, el nem enged.
Az asszony fut csak s futás közben
hátramutogat és kiáltoz.
Valaki néven szólít engem,
lépek riadtan a gazdához.
Tekintek rá, de nem is kérdem,
követem szemmel pillantását
a dombra, hol most már a fényben
kardok és csákók csillogását
hozta, mint haragos szemeknek
szikrázását egy nagy porfelleg –
majd látom ismét, hogy rebben meg,
torzul el arca az öregnek.
Még meg sem értettem, mit mondott,
fordultam máris és futásra
készen, mint sarokba dorongolt
ebé, villant szemem a tájra.
Látom társaim, mint veszettnek
engednek utat s hallom sírva
dadog valaki, hangja reszket:
Aztán… egyszer majd, gyere vissza.
Árkon vágtam magam keresztül,
előre buktam, fölugrottam,
úgy siklottam a rémülettől,
mint fecske készülő viharban.
Futottam, ugrottam, zihálva
iramodtam újra előre.
Lármát hallottam, majd kiáltva:
Testvér! csak erre! az erdőbe!
Fejem lecsapva félrenéztem,
egy legény futott jobbra tőlem
meghajolt testtel át a réten,
föl-fölugrott a fű-erdőben.
Erre emlékszem még s nyomában
egy kis csapatra még: a dombrul
leügetve nagy karikában
porfelhősen elébe fordul…
Rohantam csak, tengeritáblák
csillogtak nem messze előttem.
Levelek kardélei vágták
fejemet, hogy közébük törtem.
Mocsáron gázoltam, bozótban
hajlongtam estig, mikor végre
félholtan bokor alá rogytam.
Mint sírból néztem föl az égre.
Mint Ádám az ellobbant égre,
mint hitves hitvese sírjára,
úgy bámultam a sűrű éjbe,
a csillagtalan éjszakába.
Ifjúság, szép merészség, élet,
ki megnyíltál és becsukódtál –
érzem még a keserűséget,
mit ott ízleltem zárt kapudnál.
Mit mondjak még? Három nap múlva
otthon voltam. Épp vacsoráztak.
Ajtóstul estem be, némultan
dőltem anyám kitárt karjának,
lefektettek. S mintha csak mostan
ébrednék, most mulna az álom,
fürkésző szemmel, csalódottan
tekintgetek szét a világon.
UTÓHANG
Gyere vissza… Most, rá tíz évre
sógorommal csikókat nézni
elvonultunk arra a vidékre,
hol ifjúságom napja fénylik.
Nem volt messze a tanya onnan,
hol egykor jövőm építettem,
házigazdánktól lovat kaptam,
kora hajnalban átügettem.
De nem találtam senkit már ott
a régiekből – eltűnődve
járkáltam újra be a tájat,
elvetődtem a dombtetőre,
ahonnan egykor ifjú lábbal
világgá rohantam. Leültem.
Bujdokoltam tíz éven által,
hevertem tompán most a fűben.
Aratók jöttek, köszöntöttek,
lányok nevettek rám – hiába
kérdeztem újra s újra őket,
nem tudtak semmit… utóljára
már-már valami nyomozónak,
csendőrnek néztek, útrakeltem,
kantárom nyakában a lónak
s tekintetem a fellegekben.
Ott kezdtem el a kocogó ló
hullámos, lassú ütemére
ezt az éneket… hogyha botló:
nemigen figyeltem előre.
Csak jöttem kantár, gyeplü nélkül
merre a vaksors épp kivánta –
Férfinak indultam. – Már szürkül –
Növekszik a szív árvasága.
Emlékeim szép pántlikája,
mit eddig fürge ujjal fontam,
földoblak már a magosságba,
lengj a sziszegő, híg habokban.
Ez volt az ifjúság, – hadd intsek
feléje utolszor, vidáman,
mint szép lakodalmi menetnek,
már el is tűnt az út porában…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]