| Gyermek voltam és férfi lettem. |
| S a tavasz, az ifjúság hol van? |
| Felhők közt kis fényre emlékszem: |
| két napra, mikor ifjú voltam, |
| Szörnyű esztendők nevelése, |
| virágzásomat vihar tépte, |
| erről szól ez a kis történet. |
|
| Történet? Ó egy villanás csak! |
| A kedves arcok, kik nevetve |
| elémbukkantak, mint az árnyak |
| futnak vissza a sűrű estbe, |
| a vak homályba; honnan félve |
| az ismerős hangra kijöttek. |
| Azért beszélek, azt remélve, |
| hogy újra visszacsaljam őket. |
|
| Két tiszta nap, mint szigetecske |
| a szörnyű évek tengerhabján, |
| két magas nap, mint sziget s benne |
| egy fürgén forgó kis parasztlány, |
| ezt szeretném látni mégegyszer |
| s a földet, – ahogy akkor láttam! |
| fénnyel lobogó friss színekkel, |
| világkezdeti ragyogásban. |
|
|
| siettem át, utat kerülve. |
| Utat és embert, bokron-árkon |
| Haza, előre! harmad napja, |
| mint megcsalt, elűzött szerelmes |
| bolyongtam, mentem jajpanaszra |
| a hűbb anyai szeretethez. |
|
| Tizenhatéves – humanista!1
|
| futottam sírva a jövőből, |
| lángoló arccal néztem vissza, |
| ó szép világom! ottan gőzölt |
| gyönyörű képe még mögöttem, |
| szinte láttam sok új tornyát még |
| sziporkázni arany ködökben, |
| magasan, tiszta délibábként. |
|
| Tizenhatéves szép jövendőm! |
| oly láthatóan, élőn, zengőn |
| csak egyszer tűnnél még előmbe! |
| Lobbanó kendő, édes intés, |
| egy jobb kor tündöklő kapúja, |
| hogy futnék én feléd megint és |
| hogy fognék fegyvert érted újra! |
|
| Mint akkor… Ó mostan is erre |
| emlékezvén és volt magamra, |
| dűlésed látom csak: dörögve |
| hullt égi városom halomba. |
| Kő kő után, mint földrengésre |
| s az omló tornyok közt kiáltva |
| rohan egy gyermek… arcom rejtve |
| futottam vissza a világba. |
|
| Abonytól, Pestről menekültem, |
| a csatavesztés vad lármája |
| ott zúgott, csattogott fülemben. |
| Ingemben piros pántlikásan |
| katonasipkám mentettem még, |
| aztán bevágtam egy bokorba, |
| nem őrizhetlek, drága emlék |
| s mintha szívem dobtam ki volna. |
|
| Abonytól Pestig s Pestről aztán |
| le Tolna felé, mint búvó vad |
| tévelyegtem a Duna partján |
| nádjai közt a tocsogóknak. |
| Nappal, mint orgyilkos osontam |
| s ha föltüntek a csendőr-tollak, |
| elakadt szívvel az árokban |
| lapultam, míg továbblobogtak. |
|
| S az álmatlanságtól, az éhség |
| oly tarka képzelgések űzték |
| egymást zavaros förgetegben, |
| hogy megriadtan, meg-megállva |
| úgy bámultam szét, mintha akkor |
| születtem volna a világra, |
| menten minden tapasztalattól. |
|
| Emlékszem, egyszer gólyák szálltak |
| nagy lassan kerengve felettem, |
| elnéztem őket s egy fűzfának |
| dőlve hangosan sírni kezdtem. |
| Máskor egy fürj kiáltott hosszan |
| és mintha golyó talált volna, |
| megtántorodtam és félholtan |
| rogytam az útmenti bokorba. |
|
| Ó de volt úgy is, hogy egyszerre |
| nevetnem kellett, fölnevettem, |
| mert két virág úgy hajolt össze, |
| mint szívbéli nagy szeretetben, |
| néztem őket, nevettem folyvást, |
| víg-fejcsóválva továbbmentem, |
| kis levelökkel fogták egymást. |
| Hátranéztem, megint nevettem. |
|
| Galamb rebbent föl, szárnyát tárva |
| megállt ragyogva a kéklő ég |
| szeplőtelen szűz magosában, |
| mint maga a fényes dicsőség. |
| Néztem és a futástól, láztól |
| egyszerre gyöngéd hangulatban |
| pislogtam, mintha más világból |
| emlékezném már önmagamra. |
|
| Kérdem ma is még, nem álomban |
| történt-e aztán, ami történt. |
| Így botladozva fűzbozótban |
| követtem épp egy keskeny ösvényt. |
| Léptem s csak arcomról éreztem, |
| hogy el-elmosolyodom néha. |
| Hirtelen egy lány állt előttem, |
| fején nagy ételhordó véka. |
|
| Egy lány, egy kislány, megriadt |
| mint megzavart tengelice. |
| Csak hozzáléptem, megcsókoltam, |
| csak bámult reám, mint a néma, |
| majd nyakonvágott, oly nyugodtan, |
| hogy meg se billent rajt a véka. |
|
| Majd hátralépett s büszke-bátran |
| végigmért ismét. Én is néztem. |
| Úgy állt, kosárral koronásan, |
| mint tündér egy paraszt mesében. |
| Csak néztük egymást pislogatva, |
| két gyerek távoli vidékről |
| s rokonként mégis. Egy mosolyra |
| kipuffantunk a nevetéstől. |
|
| Ez a nevetés, mint egy csengés |
| nyitott játékot, szép cselekvést, |
| mindent, mi a szív boldogsága. |
| Hallom e kedves zajt ma is még, |
| tekintgetek szorongva hátra, |
| lebbenj föl függöny, nyílj meg ismét |
|
| Hogy milyen volt ő? Nem tudom már, |
| mert attól fogva bármi szépség |
| bűvölt, úgy néztem rá, ha hogy már |
| láttam volna s csak emlékeznék. |
| S szépet leányban, szerelemben, |
| tudom már, minél többet látok, |
| ő egyre szebb lesz, egyre szebben |
| ragyogja át a távolságot. |
|
| Gyönyörű volt hát… kedves arca |
| derűt villog, mint ha madárpár |
| s az ág csillogva fel- s alászáll. |
| Így emlékszem rá, karja enyhe |
| mozdulatait látom, lassan |
| letette vékáját a gyepre, |
|
| Beszéltem néki. Mit beszéltem? |
| Tán azt, amit mostan szeretnék, |
| ha első szerelmem: reményem |
| szelíd hősnője megjelennék. |
| Ó hogy fogadnám, hogy karolnám! |
| Ülj ide mellém, olyan boldog |
| vagyok, hogy látlak. Tanítgatnám, |
| ne a szoknyádba fújd az orrod. |
|
| Az elején egy kicsit morcan |
| derengett felém arca, aztán |
| mint tavaszi táj olvadóban |
| egyre lágyabban villogott rám. |
| Fürge szemében meg-megcsillant |
| ravaszkás kisleány-értelme, |
| felbukkant, elbújt, újrabukkant |
| mint lukjából a játszi ürge. |
|
| Mióta élek, nem teszek mást, |
| csak magyarázkodok örökké, |
| bűnöm mondom, kérkedve folyvást, |
| mindent e földön elkövetnék, |
| csak érezhessem azt, mi ottan |
| e gyermek-szemből felémáradt, |
| hogy otthon vagyok, újra otthon, |
| mint egykor karjában anyámnak. |
|
| Ezt éreztem és dorgálását, |
| feddő szavát is úgy hallgattam, |
| mintha dicsérne. Meleg járt át, |
| hallgattam, szinte lubickoltam, |
| ahogy szidott. Majd örömömben |
| föl kellett állnom. Talpraálltam, |
| úgy újultam, hogy szinte nőttem |
| szavai fényes zuhanyában. |
|
| Szapult kegyetlen. Nem szégyenlem |
| De nem ám! mondtam s még tüzeltem, |
| majd látva, szíve kezd megesni: |
| magam még árvábbnak tettettem. |
| Fölkelt, megfordult. Tele hittel, |
| anyját a gyermek, úgy követtem, |
| ha lesi, mikor emelik fel. |
|
| Sürögtem mellette, serényen |
| mintha a szűk, füves ösvényen |
| nem egy, de három-négy alakban |
| táncolt volna körötte kedvem. |
| Ő lépdelt csak, rám se pillantva, |
| szoknyája egyre sebesebben |
| lebbent előttem jobbra, balra. |
|
| Egy tanya tűnt fel. Üljek itt le, |
| parancsolt rám a füzes szélén. |
| Majd kisüt valamit ügyemre, |
| kiáltotta, hogy visszanézvén |
| rámnevetett és búcsút intett. |
| szinte lengett, mint kifeszített |
|
| Kivel beszélt, hogyan csinálta, |
| ma sem tudom, de aznap este |
| már egy széljárta nagy pajtában |
| hallgattam friss szalmán heverve |
| vagy húsz arató lélekzésit. |
| Hasamat három tányér forró |
| krumplileves becézte és vitt |
| szebb létbe a csikasz valóból. |
|
|
| Másnap reggel a nap már jócskán |
| fönt volt az égen, mikor frissen |
| fölültem az aranyló szalmán, |
| hogy otthonom körültekintsem. |
| Egyedül voltam a pajtában, |
| a szétdúlt fekvőhelyek mellett |
| csak zöld munkásládákat láttam, |
| a gerendákról csizmák függtek. |
|
| Az ablakon úgy dőlt a fény be, |
| a szelid napfény, mint egy morgó |
| nagy arany állat lélekzése |
| Füttyöngve, félig öltözötten |
| az ajtóhoz mentem, kinéztem, |
| oly édeni kép állt előttem, |
| hogy elbűvölve hátraléptem. |
|
| Esett az éjjel s most a fényben |
| úgy tündökölt, mint fent az égen |
| Ott jött felém, mezétláb járva |
| emlékeim szelíd kislánya, |
| kezében kék tejes köcsög. |
|
| Ó, tündökölj, hadd lássalak még |
| tisztábban, ki annyit bujkáltál, |
| ó, lépj elébem, kedves emlék |
| valóbban minden valóságnál. |
| Jöjj közelebb és adj egy csókot, |
| ahogy első nap megígérted, |
| jöjj közelebb és adj egy kortyot, |
| hogy friss hangon tovább beszéljek. |
|
| A többiek már kint kaszálnak, |
| hallom szavát – ő mindeneslány, |
| leánya az egyik kaszásnak, |
| itt dolgozik a szabadkonyhán, |
| a tésztát gyúrja, krumplit hámoz, |
| bepislant néha a kondérba, |
| el-elfut ide a magtárhoz, |
| ha valamire épp szükség van. |
|
| Nos magam is, aznap egész nap |
| vizet hordtam, kondért súroltam, |
| hasogattam szörnyű tuskókat, |
| könnyes szemmel a tüzet fujtam. |
| S forogtam újra csak körötte, |
| figyelve minden mosolyára, |
| akár a kanálra – mit lök le – |
| a szakácsné kölyök kutyája. |
|
| Ez a szakácsné s ez a buksi |
| kutya úgy leng e nap emlékén, |
| mint szárnyas kisangyalok holmi |
| régi szentkép két felső szélén. |
| Ó drága kép, egy ifjú és egy |
| kisleány színjátszó világa! |
| ahogy fölötte a nap elmegy, |
| lefordul egy hegy vánkosára. |
|
| Dél volt még és mint részeg ember |
| a ledőlt nap fénye vörössel |
| máris a völgybe bugyborékolt. |
| Szürkült; az úton porfellegben |
| kocsik futottak, ének szállott, |
| a levest egyre sebesebben |
| kavartuk, jöttek a kaszások. |
|
| Megjöttek és a félhomályban |
| végigkezeltek, majd a gazda |
| magához intett. A bandában |
| helyem lehetne – akadozta |
| félig szives, félig erélyes |
| hangon, ahogy már azok szólnak, |
| kik nem értenek a beszédhez, |
| ha szavaik szívükből szállnak. |
|
| Ő – mondta – nem kiváncsi arra, |
| honnan jöttem, ne is beszéljem! |
| szükség van egy-két kézre… karra, |
| mert közülük egypáran éppen |
| most álltak arrébb… köztük éppen |
| az ő fia is… Haj, no, lássam, |
| oly soká nem látták… Nemrégen |
| jött meg… Négy évig volt fogságban. |
|
| Node gyerünk a vacsorához, |
| korán kell kelni… Ilyenkor már |
| ki egész nap fut, bizony álmos, |
| szeretne elnyúlni a szalmán. |
| Holnap vágják végre az alját |
| kilencedért… bíz megkésetten – |
| szólt s vállamon éreztem karját |
| ahogy mellette lépegettem. |
|
| Körben ültünk, szótlanul mertük |
| közös tálakból a friss ételt. |
| Hallgattunk, minthogyha fölöttünk |
| a sötétségben szörnyű rémek |
| szálldostak volna; szívdermesztő |
| hírekről tudtunk s vártuk szinte, |
| hogy testet öltve, rejtekükből |
| lecsapjanak kis köreinkre. |
|
| De én még ott is nyughatatlan |
| és vidám szemmel tekintgettem |
| a kedves lányra. Megzavartan |
| kanalazgatott velem szemben. |
| A leves ködlő páráján át, |
| mint együgyű szép glóriából |
| rámmosolygott. E mosolygását |
| hajnalként őrzi már a távol. |
|
| Később, mikor a többiek már |
| szájuk törölve elköszöntek, |
| én még soká a kondéroknál |
| topogtam, rugdaltam a földet. |
| Mivel küzdöttem? Mint hatalmas |
| úr ajtajánál, félve vártam. |
| Ő mosogatott. De nyugalmat |
| ő sem lelt, mozdulatán láttam. |
|
| Éreztük, hogy szivünk szorongva |
| frissen, fürgén hogy bujna össze, |
| és csak nevettünk félszegen, ha |
| szemem a szemét megkereste. |
| S csak nyeldekeltünk akkor is még, |
| egymás kihagyó lélekzését |
| hallgattuk, mély csöndbe merülve. |
|
| izgatott szíve dobogását, |
| gondolatait nyílni félve, |
| mint virág gyenge fakadását |
| s ültem csak bódultan és vágytam |
| reáhajolni s szemlecsukva |
| keblébe fúrni arcom lágyan, |
| mint illatos virágcsokorba. |
|
| Tavaszi szántások, párolgó |
| mi csapott arcomba? – sóvárgó |
| vágy szállott hirtelen szívembe, |
| tűzhelyet, édes biztonságot, |
| otthont éreztem melegülni |
|
| Szerelem, ó szerelem akkor, |
| még akkor első suttogásod |
| nékem nem buja alkonyatról |
| beszélt, nem vetkező leányok |
| öleléséről, de egy csendes |
| ifjú asszonyról, ki vidáman |
| tartja kezem, dől termetemhez, |
| mint otthon, a fényképen láttam. |
|
| Igen, a vágy… Búsan-mosolygón |
| s búsan-büszkén… az volt a gondom, |
| mikor jöjjek háztűznézőbe. |
| Kebelén fejem és fejemben |
| ház, tehén, mező, szöllő, gyermek |
| villogott egyre sebesebben, |
| nyelvem botlón követte őket. |
|
| Kikérem majd az örökségem, |
| három hold szántó, elég arra, |
| hogy napszámot vállalva télen, |
| paradicsomban éljünk rajta – |
| így törtem fejemet és láttam |
| magam máris ekét követve, |
| ő meg arrébb gyors hajlongásban |
| mártja nagy kapáját a földbe. |
|
| Szép tervek, „tervek”, ó ma is még |
| ha e szót hallom, én előttem |
| három hold föld tűnik föl s ismét |
| az az eke a sötét földben. |
| Jövőm, nem változtál azóta? |
| Nekem ma is még krumplitáblák, |
| zöld rétek felett lengsz ragyogva, |
| jöttödet fényes kaszák várják. |
|
| Emlékszem most is, paprikával |
| kezdtem volna gazdálkodásom, |
| ez – néztem rá – sok kapálással |
| jár, de Kaposban a vásáron |
| jól fizetik… Később e pénzen |
| még egy-két holdat vettünk volna – |
| így terveztem és így beszéltem |
|
| Ő ült csak, kezem simogatta |
| hálából a gondoskodásért. |
| Vagy tán előre vígasztalva |
| Néha hozzámdőlt, oh de szép lesz, |
| suttogta akkor is, midőn épp |
| kértem lelkesen véleményét. |
|
| Majd később már ő is nevetve |
| tódította meg képzelgésem: |
| Igen!… Tudod!… Majd estelente |
| Reggel dallal ugrik mellőlem |
| a dagasztáshoz… Aztán újra |
| elnémult. Node én beszéltem! |
| Reggelig is, ha el nem unja, |
|
| ha el nem alszik… Szégyenkezve |
| bújt karjaimba, hogy fölráztam, |
| meghatva öleltem mellemre: |
| ott aludt el csak igazában. |
| Aludt még akkor is, mikor már |
| feküdni vittem: itt a pajta – |
| Elbúcsúzkodtunk az ajtónál, |
| föl-fölriadt a csókjaimra. |
|
|
| Mint szorgos gazda nyáridőben, |
| frissen sürögve, ezer zajjal, |
| alig egy kicsit szenderegtem, |
| fölriasztott megint a hajnal. |
| a harangláb gyors fecsegése, |
| távoli füttyjel özönölt és |
| szállt imaként a nap elébe. |
|
| Szájból mosdani a nagykútnál, |
| szerszámnyeleket kipróbálni, |
| számítgatni, hogy dűlőnként hány |
| kévekötél kell, kalapálni |
| a kaszaélét, mindezt már jól |
| ismertem én; fürgén mozogtam |
| s hogy megindultunk a tanyáról |
| vitázva jártam már a sorban. |
|
| Illett a kaszanyél kezembe, |
| megmarkoltam, megsuhintottam, |
| beálltam gyorsan a helyemre, |
| megvallom, azért izgatottan. |
| Az ért szálak előttünk hosszan |
| csüggedt fővel nézték a földet, |
| hajlongtak, zúgtak szomorúan, |
|
| Dologba kezdtünk, megtorpantak |
| a szálak, majd sarkon fordulva |
| kidőltek sorra, útat adtak |
| jajdulva a hátrább állókra. |
| És minthogyha a nap csak erre |
| várt volna, hogy munkába kezdjünk, |
| mint bősz hajcsár kiállt a hegyre, |
| tüzelt nagy mérgesen felettünk. |
|
| Izzott, dühöngve verte már rőt |
| ustorát hátunkra, nyakunkba, |
| utánunk jött, a kis felhők közt |
| leskődött, futkosott dohogva. |
| Oldalt kapott, elénkbe állott, |
| szinte hörgött, üvöltött fönnen – |
| a számba csorgó izzadságot, |
| mint dühös macska, úgy köpködtem. |
|
| Kaszáltam én eleget otthon |
| feles földünkön, míg apámra |
| s később bátyámra is a fronton |
| kaszáját a halál próbálta, |
| de mögöttem a markot akkor |
| anyám szedte, de nem pörölve: |
| csitítva, minden fordulatkor |
| leültünk, homlokom törölte. |
|
| Most néztem csak a napra, mennyi |
| lehet tíz óráig még, délig? |
| Egyre többször álltam meg fenni |
| vagy pengetni a kasza élit. |
| Láttam, a többiek hol járnak, |
| fogcsikorgatva újrakezdtem, |
| úgy balrarántottam kaszámat, |
| magam is majd utána estem. |
|
| Látom a gyermeket, ki férfi |
| Ne siess úgy! – szólanék neki, |
| Lesz még idő, hogy visszatérnél, |
| rohannál vissza jajt zokogva. |
| Jöttem csak s néztem, hogy hegyénél |
| kaszám ne ütközzék a torzsba. |
|
| Mentem csak süketen s már lassan |
| erősödvén, tág utat törve |
| a szép bozótban, nem akartam |
| látni se, hogy majd hol dőlök le. |
| Férfi akartam lenni, ember |
| a lány előtt, ki most a sors volt |
| s ki már kegyesen a levessel |
| elindult biztosan hazulról… |
|
| Éreztem, győzök… halk sikollyal |
| tolongtak előlem a rendek, |
| elfeküdtek mögöttem hosszan |
| lágy csomókban, mint most e versek. |
| A mesgyéről a percnyi hűsben, |
| hogy munkámat meg is dícsérjék, |
| jobban vártam, többre becsültem, |
| mint most egy ország véleményét. |
|
| S még délben is, midőn bizsergő |
| karral mártogattam az ételt, |
| boldogság önttött el, ha erről, |
| derekas munkámról beszéltek. |
| Szemem sarkából gőg-rejtette |
| tekintet szállt a kisleányra; |
| kanalát kétszer is a tálba. |
|
| Pirult, de már szemembe nézett |
| és ha gúnyolták, visszavágott; |
| vígan voltunk, a gyors beszédet |
| pezsgették harsány kacagások. |
| Hajlongott ő is, álmélkodva |
| hallgattam kedves kereplését, |
| fölnevetett a tanácsokra, |
| hogyan kezelje majd legényét. |
|
| Árnyékban ültünk, a zöld lombok |
| nyugtalan rezgő homályán át |
| a fejünkre hullt napfényfoltok |
| táncoltak, mint aranymadárkák. |
| Boldog voltam és úgy éreztem, |
| megkezdődött ebben a percben, |
| valósulnak már a remények. |
|
| Ó, ha így folytatódtál volna |
| Ha ott maradok, hol ragyogva |
| mint hajnal dombos messzi tájon, |
| már nyílni kezdett a nyers munka |
| világa, melyre mint szép résen |
| beláthattam, ha újra s újra |
| két kislányszembe belenéztem. |
|
| Nem maradtam ott. Míg egyszerre, |
| egy nap így lettem férfi, gazda, |
| készült a vihar már fejemre, |
| hogy visszabuktasson a gazba, |
| a sárba ismét, hogy lehulltan |
| ismerjem csak meg, mily csodás volt |
| amikor olyan boldog voltam, |
| hogy majd kiléptem a világból. |
|
| Emlékszem, épp oszlani kezdtünk |
| egy-egy árnyékos kepealjba |
| s mi ketten összenevetgettünk, |
| tervünk volt, így osztoztunk rajta, |
| midőn egy hang, nő-sikoltásé, |
| szállt a dombról felénk, mögötte |
| ő jött rohanva, a szakácsné; |
| kutyája is jól megelőzte. |
|
| Hogy is volt? Egy torz villanásnak |
| látom ma is még azt a percet. |
| Az aratók mind fölugrálnak, |
| ő kezem fogja, el nem enged. |
| Az asszony fut csak s futás közben |
| Valaki néven szólít engem, |
| lépek riadtan a gazdához. |
|
| Tekintek rá, de nem is kérdem, |
| követem szemmel pillantását |
| a dombra, hol most már a fényben |
| kardok és csákók csillogását |
| hozta, mint haragos szemeknek |
| szikrázását egy nagy porfelleg – |
| majd látom ismét, hogy rebben meg, |
| torzul el arca az öregnek. |
|
| Még meg sem értettem, mit mondott, |
| fordultam máris és futásra |
| készen, mint sarokba dorongolt |
| ebé, villant szemem a tájra. |
| Látom társaim, mint veszettnek |
| engednek utat s hallom sírva |
| dadog valaki, hangja reszket: |
| Aztán… egyszer majd, gyere vissza. |
|
| Árkon vágtam magam keresztül, |
| előre buktam, fölugrottam, |
| úgy siklottam a rémülettől, |
| mint fecske készülő viharban. |
| Futottam, ugrottam, zihálva |
| Lármát hallottam, majd kiáltva: |
| Testvér! csak erre! az erdőbe! |
|
| Fejem lecsapva félrenéztem, |
| egy legény futott jobbra tőlem |
| meghajolt testtel át a réten, |
| föl-fölugrott a fű-erdőben. |
| Erre emlékszem még s nyomában |
| egy kis csapatra még: a dombrul |
| porfelhősen elébe fordul… |
|
| Rohantam csak, tengeritáblák |
| csillogtak nem messze előttem. |
| fejemet, hogy közébük törtem. |
| Mocsáron gázoltam, bozótban |
| hajlongtam estig, mikor végre |
| félholtan bokor alá rogytam. |
| Mint sírból néztem föl az égre. |
|
| Mint Ádám az ellobbant égre, |
| mint hitves hitvese sírjára, |
| úgy bámultam a sűrű éjbe, |
| a csillagtalan éjszakába. |
| Ifjúság, szép merészség, élet, |
| ki megnyíltál és becsukódtál – |
| mit ott ízleltem zárt kapudnál. |
|
| Mit mondjak még? Három nap múlva |
| otthon voltam. Épp vacsoráztak. |
| Ajtóstul estem be, némultan |
| dőltem anyám kitárt karjának, |
| lefektettek. S mintha csak mostan |
| ébrednék, most mulna az álom, |
| fürkésző szemmel, csalódottan |
| tekintgetek szét a világon. |
|
|
UTÓHANG
| Gyere vissza… Most, rá tíz évre |
| sógorommal csikókat nézni |
| elvonultunk arra a vidékre, |
| hol ifjúságom napja fénylik. |
| Nem volt messze a tanya onnan, |
| hol egykor jövőm építettem, |
| házigazdánktól lovat kaptam, |
| kora hajnalban átügettem. |
|
| De nem találtam senkit már ott |
| járkáltam újra be a tájat, |
| ahonnan egykor ifjú lábbal |
| világgá rohantam. Leültem. |
| Bujdokoltam tíz éven által, |
| hevertem tompán most a fűben. |
|
| Aratók jöttek, köszöntöttek, |
| lányok nevettek rám – hiába |
| kérdeztem újra s újra őket, |
| nem tudtak semmit… utóljára |
| már-már valami nyomozónak, |
| csendőrnek néztek, útrakeltem, |
| kantárom nyakában a lónak |
| s tekintetem a fellegekben. |
|
| Ott kezdtem el a kocogó ló |
| ezt az éneket… hogyha botló: |
| Csak jöttem kantár, gyeplü nélkül |
| merre a vaksors épp kivánta – |
| Férfinak indultam. – Már szürkül – |
| Növekszik a szív árvasága. |
|
| Emlékeim szép pántlikája, |
| mit eddig fürge ujjal fontam, |
| földoblak már a magosságba, |
| lengj a sziszegő, híg habokban. |
| Ez volt az ifjúság, – hadd intsek |
| feléje utolszor, vidáman, |
| mint szép lakodalmi menetnek, |
| már el is tűnt az út porában… |
|
|
|