| Előbb a kalapot, aztán a kabátot, |
| aztán nyakkendőmet tettem le a székre. |
| Hazaértem. Anyám gyors főzéshez látott, |
| hallatszott a sülő tojás sercegése. |
|
| Nyitva volt az ablak, künt liba csapkodott |
| a házvégi ólban, ugattak a kutyák. |
| Ültem csak merengve, az ismerős zajok |
| hozzámnyúltak s lágyan vetkőztettek tovább. |
|
| Fáradtan hajtottam a viaszos vászon |
| hűs lapjára arcom, átadtam magamat. |
| Apró pöfögéssel ment tova a tájról |
| utolsó emlékem, az estéli vonat. |
|
| Ültem csak egykedvűn s éreztem, hogy kedves |
| ujjak szívem körül babrálnak már s róla |
| fejtenek valamit… Ültem mosolyogva, |
| mint ki elérkezik egy szép értelemhez. |
|
| Hogy mit is értettem? Hallgattam egy szelíd |
| tehén szuszogását a tiszta nagy estben, |
| majd egy kisded sírást… Hallgattam a csendben |
| a nyugvó szegénység halk csobbanásait. |
|
| Ültem s fülemen át fürge gondolatok |
| sürögtek mint fényes halak és madarak, |
| néha-néha majd elnevettem magamat, |
| egyik-másik oly víg volt, úgy csiklandozott. |
|
| Tétován az öreg szekrény tetejéről |
| kinyúlt ekkor felém s szinte hivalkodva |
| illatával hitet tett egy téli alma |
| a szegények rejtő, halk szeretetéről. |
|
| Ez volt a nagy élmény. Dalra méltóbb minden |
| csörömpölő harcnál! Mint szelíd karok közt |
| pislogtam, forogtam a vén butorok közt |
| s a meghatottságtól torkom köszörültem. |
|
| Igen, hazaértél, ilyesmit értettem, |
| – ó forró szegénység, ömölj által rajtam! |
| életem, jövendőm a te sorsodban van |
| s itt-ott benned csillog most is ifjú kedvem. |
|
|
| mint ahogy ez a nagyitott |
|
| csinált helyet bajsza alatt. |
|
| Keveset beszélt, annak is |
| szája körül fénylett tisztán. |
|
| Így nézett szét reggelente |
|
| Déltájt egy kicsit farigcsált, |
| igen ügyes volt mindenben, |
| rudat csinált a szomszédnak |
|
| Templomban, mióta emlékszem, |
| egyetlen egyszer se volt, |
| csak egy méhész folyóirat. |
|
| Nem ment hazulról el soha, |
| bár volt szép ruhája a sifonban, |
| levágott csizmaszárt viselt s alatta |
| fiától örökölt bakancsot. |
|
| Harminchat esztendőt szolgált |
| munka közben most már gyakran |
| leült és két kezét nézte. |
|
| öt pengő kegydíjat a gróftól, |
| később ezt is beszüntették, |
| ma sem tudja senki, miért. |
|
| évente öt malacot hízlalt, |
| így tudták venni ezt a házat |
| békében hatszázhúsz forintért. |
|
| És férjhez adtak három leányt |
|
| Ezt emlegette, ha idegennel |
| társalgott vásáron, vasúton |
| s elmondta kiki sorsa útját, |
| mint utazók vad világrészben. |
|
| Szegény nagyapa hunyorgásán |
| meglátszott ilyenkor, hogy szive |
| háromfelé is hogy futna szét |
| egy-egy röpke látogatásra. |
|
| Így múlt szépen az élete, |
| egyszer régen összekapott |
| legjobb barátjával, de később |
|
| a nyelvek sorra megoldódtak, |
| Junkuncz István kovácsmesterről. |
|
| Jókedvű ember volt e kovács, |
| megtudtam sok-sok szép kalandját, |
| bevágott négy görögdinnyét. |
|
| S volt dolga egy özveggyel is, |
| nagy kópé volt… mosolyogta |
| mintha ő lett volna a hősük. |
|
| Hogyha beszélt a nagyapa, |
| szeme a messzeségbe nézett, |
| bajsza komolyan bólogatott, |
|
| rézzel pántolt botot kaptam |
|
| legjobban rá, szégyellem is |
| dicsérni külső, belső ékét, |
| minthogyha önmagam dicsérném. |
|
| Ezernyolcszáznegyvennégytől |
| kilencszázhuszonnégyig élt, |
| Ferenc Józsefnél nagyobb volt ő |
| s e kor minden királyinál. |
|
| Most már három éve halott. |
| Az volt az utolsó gondja, hogy |
| ne ünneplőben temessék el, |
| kár volna a drága ruháért. |
|
| Ha lelke visszatérhet néha |
| szárnyán csillog vagy a fényes |
|
| rágondolván, szivemen áthúz |
| a százados szelid szegénység. |
|
|
| Elmondanám másik nagyapám életét, |
| aki negyven évnél tovább szintén cseléd |
| volt, de az ő sorsát, élete folyását |
| messziről látom csak, mint szerény folyócskát |
| egy távoli völgyben… Fűzfabokrok fedik, |
| ott megy észrevétlen s csak egy-egy kanyarnál |
| hunyorgatja felém ravaszkás fényeit – |
| Juhász volt ő a gróf gyánti uradalmán. |
|
| Gyánt, közel Cecéhez, a Kapos lapályán |
| fekszik Simontornya és Ozora között… |
| Vasárnapi hangos reggelre emlékszem, |
| amidőn pirosra mosdott s törülközött |
| arccal és ünnepi fekete zekében |
| mi gyerekek vidám, boldog izgalomban |
| ültünk sivalkodva a kocsiderékban, |
| míg a bakon apám ifjú anyám mellett |
| a lovakhoz beszélt, a zöld búzaföldek |
| mentén csettintgetve – Gyánt felé röpültünk, |
| fogtuk a lőcsöket, úgy rázta belőlünk |
| az ugráló szekér a csengő kacagást. |
| Mily ünnepi nap volt! Az úton fölöttünk |
| összehajoltak a kövér szedergallyak; |
| el-elkaptuk őket s dőlt reánk a harmat. |
| Kétfelől a dombok riadtan szaladtak |
| hanyatt hátrafelé, mint ijedt hatalmak. |
| Messzire füstölgött kocsink után az út. |
|
| Távolban ha láttunk egy-egy fehér falut, |
| fölálltunk s zötyögve bámultuk a tornyát. |
| még falut sem láttunk. Mikor Simontornyát |
| elértük, hát Klári szava is elakadt. |
| Zengett a Sió-híd a gyors paták alatt! |
| Miséről tódultak ki ott épp a népek |
| s a vidám fogatra mosolyogva néztek. |
| Tündökölt a fényben a sok piros bársony, |
| álom ez már nékem, tarka, boldog álom, |
| ahogy kiabáltak, intettek utánunk… |
|
| Aztán újra duzzadt dűlők között jártunk, |
| mint éljenző tábor: a tengeri táblák |
| kardjukat jöttünkre ragyogtatva rázták. |
| Vagy mint lázadt sereg, mely a jelet várja, |
| hogy szerterohanjon, végre otthonába |
| térjen ezredéves, kínos szolgaságból? |
| Egyetlen nagybirtok az egész Dunántúl. |
|
| Aztán átkocogtunk a Kapos fahídján, |
| ahol három krajcár volt akkor a hídvám, |
| mért morgott is apám – és mi is utána, |
| míg hátra nem nézett. – Ezután már láttunk |
| nagy birkanyájakat. Ez már Gyánt határa, |
| látszott a számadó frissen meszelt háza, |
| de mielőtt oda lehajtottunk volna, |
| megálltak a lovak, tetején a csúcsnak, |
| lekefélte anyánk fölborzolt hajunkat, |
| megtöröltük sorra csizmánkat a fűben |
| s így vágtunk a völgynek, tisztán és kevélyen; |
| mint az uraságok, mi gyerekek hárman |
| kihúztuk magunkat a fonott ülésben. |
| Láttuk nagyanyánkat futni a tornácban |
| s nagyapát a porban lépegetni felénk. |
| Kiemeltek minket. Finom birka-ebéd |
| illata keringett a szikrázó légben. |
|
| Apám apja ezernyolcszázharmincnégyben |
| született Gyulajon. Az apja is juhász |
| volt s a nagyapja is hasonképen juhász |
| s annak apja szintén. Tán Ádámig juhász |
| volt a család, csupán ezerhatszáz táján |
| áll a hosszú sorban egy bús kanász árván. |
|
| Mosolygás csikordult nagyapánk arcára, |
| mint láncokat rázta ráncait a vén arc |
| ahogy ránk nevetett. Bementünk a házba, |
| amely egyszerű volt mint egy kisleány-rajz. |
|
| Két szoba volt benne, mindegyik szobában |
| egy-egy család lakott, hány, annyi tagjával. |
| A két szoba között volt a közös konyha, |
| nyitott tűzhelyekkel. Nagyapám szomszédja |
| az öreg parádés-kocsis volt. Bokrétás |
| kalapját, emlékszem, fejembe próbálták. |
| A kicsiny szobában együtt lakott vele |
| négy fia, két lánya és az egyik veje |
| és az egyik fiú négy fehér egere… |
|
| Hol nagyapám lakott, a szoba belseje |
| olyan volt, mint hűvös ünnepi kápolna. |
| Le volt függönyözve. A falakon sorba |
| nagy szentképek függtek, fölülről reájuk |
| a szögre akasztva dús rozmaring-ágak |
| borultak; alattuk a lepedős szentek, |
| mint honukban, pálmák hűsén lépdelgettek. |
|
| Volt a szobában még egy szép örökmécses, |
| nagy kék pohár volt ez s benne olaj égett. |
| Felette kereszten függött isten fia |
| és az ablak fölött egy szép harmonika. |
|
| Kicsiny volt a szoba, ámde hajdanába, |
| mint bővizű forrás vidám zajjal buzgott, |
| minden esztendőben új kisgyerek kúszott |
| kopott küszöbéről ki a napvilágba! |
|
| Felnőttek a fiúk és szerteoszoltak, |
| egyik fölfelé ment, a másik lefelé; |
| kiapadt a forrás. Már csak imádkoztak |
| az öregek s egyre több unoka-képet |
| akasztottak a nagy Mária-kép köré. |
|
| Középütt Mária s körülötte rajban |
| húsz-harminc meztelen tatárképű angyal; |
| fehér vánkoson a keretüveg alatt |
| úgy úszkáltak ott, mint a tóban a halak. |
| Ó fájdalmas Anya, akinek a könnye |
| hét zord tőrre csordult s vegyült piros vérrel, |
| hogyha rájuk néztél és e két öregre, |
| mosolyogtál mégis, legalább is éjjel. |
|
| Így éltek ők csendben s csak vasárnap reggel |
| dobogott fel szívük minden kocsizajra |
| s találgatták, hogy a dombtetején porzó |
| kocsi hátha egyik családjukat hozza. |
| Ha az jött, ó én is el tudom képzelni, |
| mily öröm lehetett nézni pisla szemmel, |
| ahogy a szekérből, mint előbb is láttuk, |
| egy halom víg gyerek, mint tej a lábosból |
| sisteregve három oldalra kifordul – |
| s ugrálnak, élesztik összezsibbadt lábuk… |
|
| S mily öröm lehetett nézni, hogy az asztal |
| végén miként nyelik, zsírtól fényes arccal |
| a sok nagy darab húst, amiket az anyjuk |
| rózsás tányérjukra szépen összevagdal. |
|
| Ebéd után egy-egy kockacukrot kaptunk, |
| vörösborba mártva. Azután nagyapánk |
| kivett a sublótból egy hosszú furulyát, |
| ránkpislantott egyet s ment ki a ház elé. |
|
| Meghatva veszem még most is néha elő |
| ezt a régi eszközt. Tétován kereső |
| ujjaim nyomában félve úgy kerengnek |
| az apró lukakból az elfeledt dalok, |
| mint sírhantok alól hosszú sovány lelkek – |
| egyik nevet, másik hirtelen felzokog, |
| jajongva szalad ki a tárt ablakon át, |
| sír, a régi fényes világ után kiált – |
|
| Amikor még éltek! Amikor még övék |
| volt a lapály s a gyors kapák fényeivel |
| kilométerekre kacsintó hegyvidék! |
| Úgy repdeshettek ott, mint madarak, szóltak, |
| a szeretők között hireket váltottak. |
| Volt ki börtönrácson csapott ki a szabad |
| levegőbe és szállt, mint a postagalamb, |
| fölhangzott egy tanyán és senki sem tudta, |
| mért fakad el sírva egy tízéves kislány |
| s mért szipog sokáig anyja széles vállán, |
| mikor azt a dalt egy sánta koldus fujta. |
|
| Pihegett nagyapánk, kis öreg tüdeje |
| meg-megakadt néha és ilyenkor vele, |
| megállt az ének is, mintha csak fülelne, |
| kijöjjön-e vajon az ósdi szerszámból. |
|
| Megcsóválta fejét az öreg varázsló, |
| lélekzetet vett és újra nekikezdte |
| s most ömöltek azok, jöttek kavarogva, |
| táncoltak a légben; összecsimpaszkodva |
| járták azt az édes láthatatlan táncot, |
| amit csak a lélek, s az se mindig láthat. |
| Hallgattam, hallgattam s úgy éreztem mintha |
| a dalok a fényes, csillogó gyepen s a |
| ragyogó lombokon ugrándoztak volna. |
|
| Körénk gyűlt a puszta egész gyereksége. |
| Kérkedve pislogtunk nagyapánk kezére, |
| amely járt, járt fürgén, fonogatta csodás |
| szallagát a dalnak… mikor abbahagyta, |
| hallatszott bentről az edény-mosogatás |
| és nagyanyánk szava, ahogy oktatgatta |
| eretnek kis menyét sütésre, főzésre, |
| fia szokásira s a szent üdvösségre… |
|
| Aztán zsivajogva csak fölkerekedtünk, |
| elmentünk megnézni a pusztát. Serényen |
| szedte nehéz lábát nagyapánk közöttünk, |
| egy-egy kisgyerek-kéz csapdolódzott… Lássák, |
| visznek ezek engem, ezek a szárnyacskák, |
| mondta, hogyha itt-ott megkérdezték tőle: |
| nem fáradsz el, János, a nagy sietségbe? |
|
| Fáradt szegény, fújt, de jött mégis, nevetve |
| vonszoltatta magát, amerre akartuk, |
| megnéztük a rácson át a grófi hattyúk |
| úszkálását, s szintén rácson át, a kertet, |
| hol a pávák éltek; sajnos nem láthattuk |
| farkukat mert éppen ketrecükben ültek. |
| De láttuk a birkaitatást, a birkák |
| kiváncsin emelték felénk okos arcuk |
| s hirtelen kórusban s mintegy vezényszóra |
|
| Benyitottunk aztán minden istállóba; |
| kicammogott itt-ott a tehenek közül |
| egy-egy csirásbéres, a kezét nyújtotta |
| nagyapánknak, aztán tréfából nekünk is. |
| Kezeltünk komolyan és megmondtuk sorra |
| nevünket, korunkat, apánk, anyánk nevét |
| s némi faggatásra, hogy mi volt az ebéd. |
| Hirtelen az ólak tájáról az egész |
| pusztát vad visongás, torz jajveszékelés, |
| üvöltés és hörgés egetverő zaja |
| töltötte be, mint egy szörnyű görög csata. |
| Így kezdődik mindig a disznóetetés. |
| Szaladva rángattuk nagyapánkat oda. |
| Apánkat leltük ott, a kis keritésre |
| könyökölve szítta pipáját s szemlélte |
| szakértő szemmel a csíkos állatkákat, |
| visítozva egymás hátára ugráltak. |
|
| Ez aztán a jószág! Az etetők közül |
| sokan mellénkgyűltek bámulni a falkát. |
| Kifogtak belőle egy hangos malackát |
| s méricskélték szegényt két lábánál fogva, |
| aztán kérésemre a kezembe adták – |
| Elcsitult és orrát hónom alá nyomta. |
|
| Így telt a nap Gyánton. Még sok mindent tudnék |
| beszélni e napról, melynek napja-holdja |
| mintha nagyapánk vén bronz-arca lett volna. |
| jön felém dödögve, mint estéli dongó. |
| Egy húron zenélve édes, szívbezsongó |
| dallal kötnek körül, hogy körberepdesnek. |
| Gyermeki reménység buggyan meg a szívben, |
| vigasztaló meleg bizalom a földben, |
| mint egykor anyánkban, ha az éj közelgett. |
| Remény és bizalom mégis a jövőben, |
| mintha most is ama régi gyánti estnek |
| tehénbőgései zengnének köröttem – |
| hasonlón egy harsány győzelmi nyitányhoz. |
|
| Még megvacsoráztunk. És vacsora után – |
| hogy vitt a kocsihoz zihálva nagyapám, |
| s a zörgő szalmával hogy takart be szépen. |
| Aztán megindultunk. Néha fölébredtem, |
| zötyögött a kocsi, pihegve mellettem |
| kicsi néném aludt s mellette kis bátyám |
| s lábukon keresztben egy ajándék bárány. |
|
| Szüleim halk hangon beszéltek a bakon. |
| Néha apám súgva rászólt a lovakra. |
| Fent csillagok égtek s köztük hallgatagon |
| úszott utánunk a hold arany ladikja. |
| Ladik, vagy hogy újra révedve fölnéztem: |
| mint fényes vadkacsa fiai körében. |
|
| Reggel álmélkodva ültem föl az ágyban, |
| egyetlen szép álom lett az, amit láttam. |
|
| Távoli kis tanya, hadd dobjam le reád |
| innen a távolból s immár férfi kézzel |
| emlékezetemnek fényes angyalhaját! |
| Tündökölj örökre e különös fénnyel; |
| a futó időben kis cselédházaid, |
| óljaid vidáman ragyogjanak, mintha |
| hálás tekintetem aranyozni tudna. |
|
| Viharok jönnek majd, dörögve omlanak, |
| tornyok és országok, de te földre fekve |
| őrzöd mint nőstény eb csöndes fiaidat. |
| ne is sejtsék, hogy dal szól róluk; az ének |
| hangosan ünneplő fényében feszengve |
| a sok tekintettől zavarba esnének. |
|
|
| most is, hogyha betűt vetek |
| itt érzem kezét kezemben. |
|
| úgy vágyom most is, Czabuk Pál, |
| mint midőn ácsplajbászt nyalva |
| kinlódtunk az istállóknál. |
|
| gyönge volt már az ostorra, |
|
| ott dülöngélt bent a pusztán, |
|
| kutyaként folyton mögötte. |
|
| nézett csüggedten a völgybe, |
| mely elfért e kicsiny völgyben. |
|
| s négy fia is – szegény árva, |
|
| járt, járt, egyre nemet intett. |
| Mit tagadtál, szegény öreg? |
| Azt hogy nincs boldogság itt lent? |
|
| mit az isten s a gróf itten |
| élni rendelt a szegénynek? |
|
| sem lel a szegény hazára. |
|
| hangon magad mellé hívtad |
|
| porba, kőre, meszelt falra, |
| ránk-ránkkacsintott biztatva. |
|
| ott öltöttek testet, küzdve |
| mozgatták torz tagjaikat. |
|
| mint kis kacsák a homokban. |
|
| egy reszkető vén száraz kéz |
| segített, ha megálltatok. |
|
| mint viszi karma között föl, |
| mint biztatja gyönge fiát |
|
| fönt, fönt, a nagy levegőben? |
| – Lelkem apja, vén Czabuk Pál, |
|
| hogy tanulhassak. Tanultam, |
| fortyog, zúg ifjú agyamban. |
|
| attól, ha majd írni tudok: |
| nyúlként futnak, sasként szállnak |
|
| szárnycsapásokkal ragadtak, |
| s én repültem útján magas |
|
| itt vagyok a régi pusztán, |
| ujjam közt az írószerszám. |
|
| Most, most, hogy bejártam |
| minden utat, ami kint várt, |
| holt mesterem, tanácskérőn |
| látnád a régi tanítványt. |
|
| szólanom, de ládd lelkemben |
| gubbadnak a szavak, szárnyuk |
| próbálgatva, félve rebben. |
|
| köröttem egy néma ország, |
| jaj reccsen, de fülét fogja |
|
| nézzem e sort, mintha volna |
|
| s én is, én is nemet intek, |
| öreg bátyám, mégis, mégis |
|
| de még nem bús lemondással, |
|
| van szükségem, segítségre, |
| gyermekszemem friss fényére. |
|
| mért kellett nekem tanulnom, |
| mért kellett egykor zokogva |
|
| s búcsúzáskor a te selymes |
|
| dalolni száz holt parasztnak |
| és tűnődni szántás közben, |
| hogy én majd szóra fakadjak. |
|
| haragját egykor keservvel |
| ura előtt egy jobbágy, hogy |
|
| hogy az a jaj egykor fényes |
| hanggal szálljon a magasba. |
|
| földből szétmállott markodat, |
| vén bátyám s ti többiek mind, |
|
| egy nagy új honfoglalásra. |
|
| nyögő fa vad vihar előtt, |
|
| zúdulj föl nép, sustorogd szét, |
|
| te diktáld a hangos szókat. |
| Légy velem s ha büntetnének, |
|
|
| Nem előre – hátrafordulva |
| mondom búcsúm, az ellenséges |
| szél, mely arcom egy percre megkíméli, |
| hosszan elnyujtva viszi hangom – |
|
| Kiáltásom! – de meghallják-e? |
| hosszú szavát, amely a sodró |
| időben egyre vékonyul s tán |
| csak halni érkezik haza – |
|
| Ó ti, akik utánunk jöttök – |
| Álljatok meg egy percre majd sírunknál. |
| Ha sírjainkra rátaláltok. |
|
| A dalos kedv, mellyel indultunk |
| hű völgyeinkből: csikasz-üvöltés |
| s gyanú, düh pokla lett az arc, mely |
| egykor mosolyok fészke volt. |
|
| Hazátlanok – így kémlelődtünk |
| síkos hágóin, szerteszórva, |
| fegyverek, csapdák, vérebek közt. |
|
| De szűkölve is úgy halódtunk |
| győztes torokkal, hogy talán |
| meghallja ott lent jeladásunk: |
|
| kinek én itt is meggyalázott |
| nevére hitet teszek, igen: |
|
| egy új Dózsa egy új sereggel! |
|
|
|