Mint a mosolygó merénylő…

1 Huszonhat év, mondod? Mit akarsz? Nézd, sima hajadra most kezd csak a napnak sugara merőlegesen és ragyogtatón tűzni! Ládd eddig vakított, mert szembe jött veled, de most melléd pártol s kezd hátulról fejed   köré csokrot fűzni. S szemfényvesztő kézzel lebbentve a fátylat, ajándék-kosárként fedi föl a tájat – igy beszél fiatal kedvesem és szelíd szeme mint hű ebé figyel rám és nevet. Hallgass el, kedvesem, öleld át fejemet,   ha öledbe esik. Fényes tekinteted nem vigasztal engem! Sem a nap arcáról ragyogó gyűrűkben érkező mosolyok, – úgy állok zavartan előttetek, mint az idegen, kit a lány kedvesének néz, fut eléje szaporán –   Megáll majd riadtan!   2 Nem az vagyok, akit, kedvesem, látsz rajtam! Ki itt áll: áll talpig álarcba takartan, félszegen mosolyog, fél hogy mosolygása megcsúszik és ajka torz átokra rándul, mint ki nevet, nevet a gazda borától   s egyszerre kihányja. Megvonagló arccal nézek vissza feléd fáiddal s lányiddal hajbókoló vidék, ki mint habos dagály ifjúságom korán földobtál zajosan merre szívem vágyott. Most rőten visszafutsz. Ősz van. Fázva állok   nyögő fák avarán. Földre dobja lombját az ág, mit jobb kezem markol, másik kezem gyönge vállon pihen. Igy függök csüggedten kifeszített karral – Kifuthat alólam ez a föld, ez a kor. Nem az én korom ez. Fejem hátrahajol.   S az ég se vigasztal.   3 Nem ide jöttem én, nem ide indultam! Valamit rámbíztak, amit elárultam. Tapogatom arcom: hová is tévedtem? S merre tűnök tova? Fülelek, az órák futtukban megrázzák tornyok kongatóját,   s a dacét szívemben. Nem az én időm ez! – Ó te lármás hajnal, ó, hogy nem szégyenled, égre lengő karral futván a gőzölgő hegyeknek tetején fölfedni e bolyként szétfutó világot! Nem az én országom ez a föld. Hazátok   nem hazám. Nem enyém sem a ti istentek, sem a ti királytok. Láttam én eleget. Kapkodva hátrálok – Szolgák nyirkos hona! – ó nagyon eleget láttam, hogy remegő szájjal elforduljak és – magamat védve – lerontsak, fölgyújtsak   mindent hátam megett.   4 Futnék vissza jajjal, ahhoz, aki küldött. Már alig emlékszem. Messze ritka füstöt ereget egy tanya. A nyomornak szaga visszacsapódik s úgy jár házai felett dühödten, akár az eleve kivetett   Káin áldozata. Onnan jöttem. Égő arccal, mintha lángok közt siettem volna, az elémbe állott éveken úgy vágtam át, a szegénységen – Fiatal arcomat szolga-mosolygásba rejtettem s ráégett, ráfagyott e lárva –   Tagadom, hogy éltem. Bocsásd le kedvesem, nyakamról két karod, nem engem ölelsz te, ki arcom csókolod. S fordulj el te is, nap, te sem ismersz éngem! Hogy igazi s méltó arcomat lássátok, le kéne az egész mostani világot   szemem elől tépnem.   5 Most, hogy karok, ajtók nyilnának már felém s nevemen szólítnak: félve nézek körém, s hallgatom szívemet: oly árulón dobog. Úgy fogom lüktető haragod, ifjúság mint sima mosolyú merénylő a bombát –   lassan így bókolok.