Szennyes sikátorok tövén

Berohantam a kapualjba, homlokomon és mellemen szúró cseppekben hirtelen kiütközött a rémület – az égre néztem, társaim rohanó lépte és rekedt fegyverek csahintásai verték szivem. Fejem felett izzottak messzi csillagok. Távoli korok, ti ózondús, vihar utáni tág idők! kiknek jöttében úgy hiszek, emlékezzetek majd reánk! emlékezzetek, férfiak, ránk, s ti jövő boldog lányok is, szennyes sikátorok tövén lopakodtunk mi itt előre szétszórva, félve, remegő kezünk kapkodó kézfogása meleg, foganást kereső szerelem volt, ölelkezés – erős lelketek szülője!