Elégia

A kölesdi állomás előtt teleköpdösött járda szélén ül egy napszámos – mellette egy kislány, egy asszony. Az asszony ölében kosár a kislány tökmagot eszik, a férfi fejében lukas kalap, a lukból hajszál sarjadoz. Nem beszélnek, közönyösen várják a vonatot s jövőt, előttük két nagyfejű kapa ölelkezik, hunyorg a napba. Mozdulatlanságukról is látszik, hogy magyarok, e föld népei ők, akik nevében a kormányférfiak beszélnek. Akik nevében hirlapok vitáznak, akik érdekében megcsinálták e csillogó sínt és amott azt a templomot. Értük lelkesednek a költők, a hadsereg értük gyakorol, értük gyűlnek tanácskozások, s koccannak metszett poharak. Nevükben suhan a miniszter halk gépkocsiján s lelkükért hajlong és könyörög a főpap és emel arany serleget. Őket, őket kerestem én is, nékik kívántam szólni mindig. Most itt vannak, néznek reám, ujjammal érinthetném őket. Igen, a nép, a szépszavú, daltermő, munkás, harcias, a végtelen folyam egy habja itt felcsapódik s látható. A férfi meztelen lábának horgas nagy ujjai közül kikaparja a port s a piszkot, zsebébe nyúl, nem húz ki semmit. A sínek mögül egy jegenye kétága közt akár fészekben ül a szárnyas nap, egy percre megpihen itt, szétnéz a tájon. Mint ezredévek mélyiből tekint reá vissza a férfi, mint kék égre a vízbefúló, ki már kiáltani se tud.