Az élet fordulóján

Mosolyogd el bágyadt mosolyod, esti ég, nézz rám, ahogy illik, komoly arccal s ti fák takarjátok ritka lábnyomom avarral: Im’ életem hűsebb magoslataira fáradtan lépek a méh-zümmögő völgyből – Hallgass el, sikongó, habzó ünnepély. Ó, szép koszorúm, dongó cserfa-erdő, gúnnyal téplek le már homlokomról, fonnyadj csiklandozó fényes madárdalaiddal, szerelembe futó lágy ösvényeiddel. Ezer lengő karral búcsút integető: utolszór látlak így, leomló ifjúság. Kiértem belőled s nem tudtam meg semmit. Évek csatlakoztak hozzám s évek hagytak szótlanul el sorra s nem súgtak meg semmit, sem ők, sem a karcsú hegyek, mik könnyedén föl-fölnyújtottak a veszélyes ég felé. Hunyjátok le zavart szemetek, virágok: hűvösen csendül már az elkomoruló vándor ajkaidról a magányos ének – De fehér fejem’ bár dér fűzze be gyönggyel ó mégis, ó mégis hirdessem a reményt, ha oly pislákolót, olyan reszketőt is mint ott ez az első könnyel küzdő csillag. Fordítom szigorú arcom már és lépek merre a másik völgy bokáimat rántja – megyek panasztalan a férfias tájra. Fenyves vonít itten, alatta törésre váró lejtő szörnyű facsonkjaival s az érdes lapályon túl a szürke, végtelen tenger, mely dörögve ki-kilő a partra! Férfiak tája ez, barátom! felette nincs még leselkedő, étel-tolvaj isten. Este, hogy a fejsze-csattogás elnémul, a tömör hegyvidék vas csúcsai közül egyenesen száll a füst az üres égbe. A durva szabadság hona ez! szememnek ez kell már, e barbár rend s e társas munka, hol bérem kézfogás, mély lehü alvás lesz – Bízom én erőmben – ezt visszhangozd, környék – ahogy a gerincről még egyszer lenézek a gyenge vidékre, mely mögöttem oszlik.