Ó, ti…¹

Ó, ti szolgák, szolgák! – szememig emelem vándor köpenyemet s hova hangos dallal érkeztem, undorral fordulok el s futok az ismerős völgyből – Hátam és hegyre-görnyedő alakom más részét mutatva sietek már barna csuszamlós avaron, jeges patakágyban – arcom se lássátok! mint zsugori rejtem, lopom tova magam és szívem nemtelen kéjben hánytorog, hogy emlék se maradjon utánam, egy hang se! tünjek el örökre és dalom és dalom foszlányai vélem e csillogó ökörnyálakhoz hasonlón – Alacsony sorból jöttem én, ahogyan ajkamon a dallal megindultam, mintha minden dombbal egy-egy derengő századot léphettem volna át, lihegve siettem sürgős üzenettel, így akadtam rátok – Ami még keblemet feszíted, nemes tűz, már futásom segítsd! verjetek arcomba fagyos cserjeágak, szítsátok szégyenem, ó, a szabadságról kezdtem dalba én itt! Szóltam s elnémultam s gyorsan megfordultam. Tekints le reám nagy magasságaidból, te emberibb korszak: igazság, merészség emelkedett hona, amihez indultam, lássad botlásaim, majd menekülésem – ami felé megyek, térdemet kezemmel segítve e síkos úton, tekints reám! mutass egy halvány fényt, hogy zuhantomban is, te maradj szememben!