Ó, ti…1

Ó, ti szolgák, szolgák! – szememig emelem
vándor köpenyemet s hova hangos dallal
érkeztem, undorral fordulok el s futok
az ismerős völgyből –
Hátam és hegyre-görnyedő alakom
más részét mutatva sietek már barna
csuszamlós avaron, jeges patakágyban – arcom se lássátok!
mint zsugori rejtem, lopom tova magam
és szívem nemtelen
kéjben hánytorog, hogy emlék se maradjon
utánam, egy hang se! tünjek el örökre
és dalom és dalom foszlányai vélem
e csillogó ökörnyálakhoz hasonlón –
Alacsony sorból jöttem én, ahogyan
ajkamon a dallal megindultam, mintha
minden dombbal egy-egy derengő századot
léphettem volna át, lihegve siettem
sürgős üzenettel,
így akadtam rátok –
Ami még keblemet feszíted, nemes tűz, már futásom segítsd!
verjetek arcomba fagyos cserjeágak, szítsátok szégyenem,
ó, a szabadságról kezdtem dalba én itt!
Szóltam s elnémultam s gyorsan megfordultam.
Tekints le reám nagy magasságaidból,
te emberibb korszak: igazság, merészség
emelkedett hona, amihez indultam,
lássad botlásaim, majd menekülésem –
ami felé megyek, térdemet kezemmel
segítve e síkos úton, tekints reám!
mutass egy halvány fényt, hogy zuhantomban is,
te maradj szememben!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]