Az élet fordulóján

Ránkborul az éj már! megállnak a felhők, szitál a sötétség – meztelenek a fák ágai odakünn s csillogó nedvesek s ahogy a szél suhan, ontják könnyeiket – Múlik az ifjúság! Im ablakom előtt két lecsapó fecske szinte kéz-kézt fogva suhan el, mint halak egy tenger fenekén – egyik a szerelem, gondolom, s a túlsó a szégyenlős remény! minden mi elkisért, elmenekül tőlem, visszafut nesztelen egy igazibb honba! Ime bő ruhában és nagy, aránytalan tagokkal mellémül a torz melankólia, fejem nyirkos melleire vonja – s – könnyezz, ha mersz… – gúnyol – könnyezz, boldogtalan… Sirasd, ha van midet! tekintsd át életed! Körül őszi eső zuhog és köd lebeg az erdős halmokon s rohan tajtékozva a szennyes víz feléd a lejtős útakon, hol elítélhető szándékkal egykoron vezetted kedvesed. Mint olvasószemek futnak le a cseppek kicsiny ablakomon. Ó ti fürge percek, évszakok, századok! – Az őszi alkonyat elfödi papirom, amelyre hajolok mint tükörre – gyorsan elfödi örökre ifjúi arcomat! Pergő cseppeken át látom a barna fák az őszi ködbe hogy’ kapkodnak, hajlanak…