Halott

Fölöttem járnak, élnek, kutyám máshoz szegődik, barátom elsiet fölöttem, asszonyom máshoz búvik. A szép földről lebukva nem hazámba, anyám hű ölébe hulltam vissza, mint végső percemben súgták. Elejtett engem a táj, el a ragyogó felhők. A nap ujjai közül hűvös bontó káoszba estem. Fenyők tömjén szagában, síromon égő gyertyák lángján merengő testvér! sírj csak, elejtsz te is, elárulsz. Megenyhül az arc lassan, mely egykoron miattam vergődött rángva, hullt madárként és mosolyt rebbent majd – tudom. Évszakok alatt némán fekszem én s emlékemmel foszlom az időbe s tudom, nincsen vígasz – – Engedd peregni forró könnyeid s búd lemosva indulj útadra, testvér! értem sorsod s zokogva várlak.