Madarak szóltak fenn…

Törik a vadlibák vonala az őszi tiszta magos égen s száll nagy karolással – csapat csapat után, foszló ölelések úsznak el feletted szűnő csipogással. Madarak szóltak fenn s te ijedten kaptad fejedet feléjük… s im most magad elé bámulsz szótlanul és meg-megállasz, amíg körül csikorogva fordul az esztendő – Hányadszor, hányadszor, vándor s te még mindig tanácstalan tekintsz erre-arra s várod most valami lesz tán… tán ha hátratekintsz, egy szelid titok, mint hű kar feléd nyílik… Tél lesz újra, öcsém, hideg és koplalás! Nyalja majd a vályú befagyott vizét a szomjas barom és bőg, rózsaszín orrából hosszan csap a gőz a hűvös alkonyatba. Elfordul e táj is tőled és tovább küld. Csörög lábad alatt majd a göröngyös út vékony fehér jege, hogy föltürt gallérban megindulsz hümmögve, merre rendeltetél. Rázkódik a cserjés, rázza már magából utolsó zajait, a végső madárdalt, holnap föltünik és hegyeken, völgyeken útaidra fekszik a szőrös fehér tél. Dobd el virágaid s lépteid megnyújtva födél után nézz már… rakj családi tűzhelyt, erre figyelmeztet a ritka madárhang s e távol erdőket durrogtató hideg. Nem való vagy te már, hogy fűtetlen kamra előtt rugdald újra lábadról a havat bosszúsan, mert, lám, te nem gyűjtöttél most sem se bort, se szalonnát, se kacagva törő rőzsét, se kis hangon nevetgélő hitvest!