Nyárutó

Ránk tör észrevétlen újra egy ősz, nézzed, bomlik a fák kontya, zokognak a bokrok, a sárga szőllőhegy illata leömlik a völgybe s emeli, hajtja újra szívünk! Töröld le kedvesem szótlan apánk fényes homlokát s hozz széket a tornác ritkuló vadszölleje mögé, ülj közénk – e csöndben, miként házunk elől: lelkünkről is hullong nyílik a nyers fátyol! társaink a fényes órák elszaladtak és talán örökre – mint komor hódítók, fönt a hegy taréján feltünnek a sápadt, véres őszi napok. Akik megmaradtunk, láthatjuk most tisztult arcunkat, a mosoly kiapadt ágyait, mint halál után… Az erdőből fölcsapó madár sivítása nyomán vad tölcsérben megindul az ősz! már zúgnak a zord tölgyek, hajlik a szederfa, a temetőhegyen zörög bátyánk sírján a bádog-koszorú az utcai kapú sikolt s kicsapódik – Csereg az éles por az ablak üvegén, hunyjad be szemedet, rejtsd mellembe arcod – Töltsön Édesapám! ha száll már, dalosan sodródjon az idő-kavarta levéllel, porral és szeméttel repülő jövendőnk!