Derüs öreg

Ah, szolgám, Feoktiszt, ilyen az ifjúság, kinevetik a vén, nehéz legényt! foguk csillog, mint az ablak… s hogy nyílik: gyors kacaj lármáz belőle ki, mint szemtelen cseléd. Korunk, igaz, lejárt. De csak most kezdem én izlelni az aszú síkos kis csöppjeit. Dagadt lábunk tipeg… de fürge kis szemem kereng, mint víg kopó, a friss szoknyák körül. Este kávét iszom s lágyan simogatom a forró bögrét, mint rég a hölgyek tüzes domborúlatait… és elméláz kevés fogam a falaton, mint szép gondolaton. Hüm… hüm… éltünk bizony. S te is, ecsém, ki most itt ülsz s tatár szemed oly arcátlan röhög, ki csak lapítsz, lapítsz öntelten és röhögsz, mert vár már kedvesed, te hetyke bojsevik, megjósolom neked: öreg leszöl te is! eljő, vagy nem a nagy megváltás: – vén leszöl! öreg s egyre könnyebb, könnyebb! megérted e magányos felhő szép, szelid útját te is, útját s – ahogy halad – finom oszlásait s mely most vízként csobog, ilyen lesz lelked is – tünődsz, mint az alkony s csak búcsúzás után látod a táj szíves integetéseit…