Szerelmem huszonegy éves

Szerelmem huszonegy éves ma. Tanárnő lesz, az akart lenni mindig ha majd megnő. Iskolát játszott már kisleány korában: sajnálom erősen, hogy akkor nem láttam. Itt van ez a fénykép. Rajta ő, a szélén, Egy kicsit kancsalít, könyvet tart a térdén. Nem tudja már, míly kép volt e könyvbe írva. Mit én is szívesen átlapoztam volna. Milyen állat volt ez, mondjad? Vízitehén? Máig se láttam még ilyen állatot én. Lába az égnek áll, vége már szegénynek, mint gyermekkorunknak, soha föl nem éled. A szép fénykép-kertben a víg napsugarak dominót játszanak a hűs lombok alatt, háttérben a lugas lehajló ágáról egy duzzadó fényes, édes szőllőfürt lóg. Örömest sétáltam volna én is éppen e kertben kilencszáztizennégy őszében s ha netán e fürtöt leloptam is volna, véle bizonyosan megfeleztem volna. Ezt a fényképet – ráírták – Békéscsabán csinálták. Én akkor még otthon a tanyán libákat őriztem, s akárhogy is tudom a jövendőt, nyilván hasztalanul tudom. Nemcsak az apámnak, az egész családnak nem telt volna annyi pénze, hogy vasúton elvigyenek oda. De mit is csináltak volna belépve e rácsos, magos kapun? Álltak volna nehéz csizmáikban sután – „Itt van ez a gyerek…”? – dadogták volna tán. Mily félszeg helyzetbe sodor a költészet, ládd, kezdetben nem így képzeltem el én ezt. Mondjad csak, mondjad, hogy már akkor, e kertben elringattad volna fejem az öledben s pohár bort kérve az odaszállítóknak megváltottál volna örökre magadnak.