Lefelé a hegyről
A gyönyörű égbolt
elvonult fölűlünk,
mint szörnyű átoktól
kiapadó tenger.
Ó, zajongó tavasz,
csengve elvonuló!
Tajtékkal érkező
s elfutó sok évszak!
Mennyi hullámotok
csapott által rajtam
és vitt, vitt valamit
magosan belőlem.
A röppenő fecskék
szövik már az alkonyt,
hegedj be, bukó nap,
ég, ne vérezz értünk.
Földrehajtott fővel
jövök már az úton,
mintha egy régi könyv
sorait betűzném.
Csak amit kedvesem
tűzött kalapomhoz
az ibolyacsokor
illatoz és őrköd
helyettem az éjbe.
[
Digitális Irodalmi Akadémia
]