Szerelmes leány

Ó, Rozália, szép vagy te mint egy álom s – hogy így nevetsz – olyan értelmes is – derült arcodon a mosoly mint lomb közt szökdelő rigó csapong, fülel, trilláz és elsuhan. Rezdül a lomb a kis rugástól… Nó, mi az? mi az megint? Milyen aranyhorgon akadt fel újra egy pici gondolatod? Szavam bántott talán?… Szelid szemedben tán ezért rezzen e víz? rándul… már buggyan… nó ne sírj! Pislogd el gyorsan ékes-édes könnyeid! Nézd a virágok is köröttünk rögtön el- sírják maguk! kicsiny karjukra hajlanak… Derülj, nó, kis világ! világom, szép egem! mutasd gyémánt napod s fényében mint vihar után a csillogó felhőcskék, fussanak édes homlokodról e ránc foszlányai… Mély tájra látok én… szemed tópartjain ülök szomorúan merengve sorsomon – Indítsd – hab-hab után – panaszod s altató kicsiny örömeid… Mit kuncogsz?… Nó, beszéld! Beszélj, beszélj; szép fényt figyelek én futó mosolyodon, amely mint vízgyűrű szalad szívemre… s kezeden mely lágy felhő gyanánt lebeg köröttem s száll hűsítni homlokomon –