Íme, férfi lettem

Csúcson állok, íme, életem tájait látom lent s fent szerte ragyogni köröttem, látom gyerekkorom arany úszályait úszni vízgyöngyösen dagadó ködökben, Rácegres-pusztát száz hajló gledicsfával, apámat botjával s két csahos kutyával. Látom a hársfasort, melyen elindultam a dombos világba mezétláb, dalosan. Ezer vidámsággal, mint sereg vonultam. Tudjátok, dalommal az eget én mostam kékre fölöttetek? Folyó tőle pezsdült s a bús szikár sziklák széle tőle pendült. Átkeltem hegyeken, meg-megálltam néha útmenti házaknál, – finom bablevessel kínált a beszédes háziasszony s néma férje pohár borral vagy egy nyaklevessel, ha vacsora után a konyhaajtóban hajadon leányát vígan átkaroltam. Szerelemillatú széna között háltam egyedül vagy mással… de hogy csipogással, háp-háppal s csengetéssel a mély éjszakában neszezett a hajnal s láttam, hogyan szárnyal fényes tollaival a kelő nap, keltem, ittam a friss kútból, füttyentettem s mentem hajnali hűs porban… Hátra-hátranézve vettem csupán észre, egyre magosabbra léptem rajtad, éltem hajlongó vidéke! Csúcsra értem végre… a másik oldalra hogy letekintettem, innen merre az út? Megtorpantam, látva az út lefelé fut. Csúcson állok, szél fú, öblíti fejemet és csavar mint tölgyet, hajam lobogva hull, hova vándor még friss erőben elérhet, elérkeztem, szomjas szemem körbe fordul, kedvem s pályám csúcsa… a lent váró vidék már az öregségnek küldi őszi ízét. Látom még mi várhat, látom lent a tájat, itt gyümölcsfák állnak, azután végtelen mezőkön át egy út, nap tűz, felhők szállnak, hófüggöny… s az ég fut, sose érinthetem! Utam nem ér, tudom, soha magosabbra… Mit állsz, hegyem? Vess föl, mint a tenger habja! Se jobbra se balra, vissza vagy előre nem vágyom én, ettem már minden gyümölcsből s tudom milyen ízű a lány hamvas bőre. Szétnézek… mi kéne még e kerek földről? Ujjam közt kicsorog a világ, mit szerettem mint homok. Felnézek… ime férfi lettem. Felnézek s nyelnem kell… oda törtem mindig! Igaz barátomat, igaz ellenfelem ott sejtettem s vártam, egyszer majd megnyílik egy kapu s meglátom… erre fegyverkezem! Ki harcra, de harcra, halálosra vágyom, kardom a tajtékzó rőt tengerbe vágom! Itt állok meztelen ököllel és szájjal kézzel markolni és izmokkal lebírni. Ellenségemet is én a birkózással megismerni vágytam… a véréből inni, ha méltó szomjamat más nem csillapítja – érző öklöm üssön, ne bérelt parittya! Királyfi vagyok én, száműzött, hazámba jöttem a völgyekből fölfelé álomban; fölébredtem… Király! ki szépségem sárba rejtetted, lépj elő veres palástodban, ha méltó vagyok rád, fényeddel ragadj el, ha méltatlan, örök titkomtól tagadj el, De ne maradj fényes, legendás ködökkel bélelt sátorodban, közönyös! – pusztulok, mint tábor, amelyet ragály dúl, szöknek el már áruló gyáva katonáim, futok magam is tán holnap rémült falvak között, nyelvem, mint a leprás csengője, jajt csörög. Most ütközz meg velem: még hiszek célomban, engedj mezeidre, bonts ki, ma még bízom friss gondolatomban: csengő acélomban! Itt állok – állok, mint dülő hajóhídon – társaim!… – Felhő forg fenn az égi habon és rohan, mint szétvert, gyáva forradalom. Vonulj vert seregem, felhőim menjetek, zászlódat, amelynek gombja a rőt nap volt borítsd le, merészség… hagyjatok engemet, tűnjön mint dal, ami egykor zaj és had volt. Lépek mint holdkóros… Ifjúság párkánya! Egy hang… s – Annám! – bukom pörgve a világba. …Az esti csordából a hegynek gerincén elmarad egy bika… s míg a völgy sötétül ő felnéz s elmereng a folyó ég fényén. Sötét gondolatán keserveset bődül, azután megindul, bután, elátkozva lefelé… nyála foly a röst úti porba.