Hol van az aggastyán

Hova tünt közülünk a szelid öregkor ragyogó szemével, s a lágy hószakállal? s mosolyával, mely mint őszi szürkületkor a nap, úgy csillant ránk langy vigasztalással a kis ráncok közül, biztatván, hogy béke várja az utazót, megnyugvás, értelem, ha majd elérkezik útja legvégére és a nagy forduló előtt egyet pihen? Hol van az aggastyán, kinek sovány ujja remegőn is biztos irány felé mutat: „Fiam, kipróbáltam én ott azt az utat, rossz felé vezet az, te ne kezdjed újra”. Hogy tisztelném én őt! fogván eres kezét, ifjú kedvesemet ültetném melléje s ha mosolygnánk is jámbor intésére: halk szívünk felé csurogna a beszéd… Hogy tisztelnélek én – mondjad, mért szégyenled vénülő barátom, hajló termetedet, oldalról befésült fényes-kopasz fejed? színehagyott hangod, ereszkedő térded? Megroggyansz és látom, rágod száraz ajkad, torzuló arcodat hirtelen vidámra rántod s úgy nevetgélsz e fiatat lányra s köhögsz, pirulsz, mint kit valamin rajtkaptak… Állj meg, árva fiú, ne szégyeld sorsodat. Emeld reánk arcod, aki száműzöttnek hitted magad: dísze lehetsz e kis körnek, beszéljed el nékünk vándorlásaidat. Ülj le, öreg pajtás, itt az édes napon, nyúlj lelkünkhöz, hisz te isten kezenyomát annyiszor láthattad, annyi alakzaton, hogy eltanulhattál tőle egy-két fogást. Láttam én egy férfit, aki idő előtt fölvette a bölcs kor nemes alázatát s ki – éreztem! – lelkem tájait látta át, míg kezdő verseim nagy árkusára dőlt, hogy értem én őt ma! – fejének tünődő bólintása vagy lágy tagadása bennem egy-egy világot volt fakasztó vagy döntő. Egy bús nézésétől a fiává lettem. Órákig álltam itt ma Bécsben az öreg Rembrandt képe előtt s néztem, mint forr ki a mély szemekből a legizzóbb tragédia s láttam: urak mégis ők az élet felett! Ily arcot emelj ránk, tisztát, mint az estnek bolygója, mely vigaszt vak bánatba merült földre gyújt; ősz fejek, mint hű égitestek ragyogjatok sötét útainkon nekünk! Add vissza, barátom, a reményt nekem, hogy nem hasztalan ifjúkorom szenvedése! add vissza a reményt, hogyha erőm elfogy, valamit majd mégis megértek belőle! Hogy majd visszanézve látom, amit jövet nem láttam a portól amely beborított: igen, fáradtságos, kínos volt az út ott, kínos és fullasztó, mert fölfelé ivelt…