Hol van az aggastyán

Hova tünt közülünk a szelid öregkor
ragyogó szemével, s a lágy hószakállal?
s mosolyával, mely mint őszi szürkületkor
a nap, úgy csillant ránk langy vigasztalással
a kis ráncok közül, biztatván, hogy béke
várja az utazót, megnyugvás, értelem,
ha majd elérkezik útja legvégére
és a nagy forduló előtt egyet pihen?
Hol van az aggastyán, kinek sovány ujja
remegőn is biztos irány felé mutat:
„Fiam, kipróbáltam én ott azt az utat,
rossz felé vezet az, te ne kezdjed újra”.
Hogy tisztelném én őt! fogván eres kezét,
ifjú kedvesemet ültetném melléje
s ha mosolygnánk is jámbor intésére:
halk szívünk felé csurogna a beszéd…
Hogy tisztelnélek én – mondjad, mért szégyenled
vénülő barátom, hajló termetedet,
oldalról befésült fényes-kopasz fejed?
színehagyott hangod, ereszkedő térded?
Megroggyansz és látom, rágod száraz ajkad,
torzuló arcodat hirtelen vidámra
rántod s úgy nevetgélsz e fiatat lányra
s köhögsz, pirulsz, mint kit valamin rajtkaptak…
Állj meg, árva fiú, ne szégyeld sorsodat.
Emeld reánk arcod, aki száműzöttnek
hitted magad: dísze lehetsz e kis körnek,
beszéljed el nékünk vándorlásaidat.
Ülj le, öreg pajtás, itt az édes napon,
nyúlj lelkünkhöz, hisz te isten kezenyomát
annyiszor láthattad, annyi alakzaton,
hogy eltanulhattál tőle egy-két fogást.
Láttam én egy férfit, aki idő előtt
fölvette a bölcs kor nemes alázatát
s ki – éreztem! – lelkem tájait látta át,
míg kezdő verseim nagy árkusára dőlt,
hogy értem én őt ma! – fejének tünődő
bólintása vagy lágy tagadása bennem
egy-egy világot volt fakasztó vagy döntő.
Egy bús nézésétől a fiává lettem.
Órákig álltam itt ma Bécsben az öreg
Rembrandt képe előtt s néztem, mint forr ki a
mély szemekből a legizzóbb tragédia
s láttam: urak mégis ők az élet felett!
Ily arcot emelj ránk, tisztát, mint az estnek
bolygója, mely vigaszt vak bánatba merült
földre gyújt; ősz fejek, mint hű égitestek
ragyogjatok sötét útainkon nekünk!
Add vissza, barátom, a reményt nekem, hogy
nem hasztalan ifjúkorom szenvedése!
add vissza a reményt, hogyha erőm elfogy,
valamit majd mégis megértek belőle!
Hogy majd visszanézve látom, amit jövet
nem láttam a portól amely beborított:
igen, fáradtságos, kínos volt az út ott,
kínos és fullasztó, mert fölfelé ivelt…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]