Itt az első csillag

Bocsássátok meg egyszerű boldogságomat. Ülök le-lehajló eperlombok alatt egy útmenti kocsma udvarán, az ágak az alkonyban lágyan meg-megverik vállam; közöttük mintha most vonulna el végső szélvésze sorsomnak, csendesül a szellő. Csendesül, csak arcom simítja még egyszer, anyámra emlékszem s szinte hallom: nézz fel; szava a hajdani kedvességgel reszket: hadd csipegessem le pilládról a könnyet. Ide-oda lengve, mint tétova tenyér suhan asztalomra egy nyárvégi levél, mintha a mult, a mult idők szenvedése, rossz istenem adná kezét békülésre. A hegy mögött a nap lebukott már, de a sötétlő ég alatt jönnek a csúcs mögül rózsaszín fellegek, mint rég várt levelek, mint egy messze testvér szép üzenetei, sötét napok fényes magyarázatai. Indítják az arcot békülő derüre. Könyökömre dűlve a lágy estből nyugton nézek már elükbe. Fejükön kosárral a puffogó porban a hegyről itt lányok jönnek hosszú sorban. Igy jönnek az évek is majd. Egyik tikkadt szájjal, szegett fővel, másik rádkacsintgat s mosolyogva hosszú szőllőfürtöt kinál. Itt az első csillag. Langyos szememen át szívembe csurgatja csiklandó vigaszát. Pezsdül a sziv s ami rajt azelőtt seb volt, a melegség mostan ottan bugyborékol, ott ömöl legjobban… Lehajtom fejemet, a villogó remény, nyugtalan szeretet futkározásától nehogy fölnevessek. Mintha az ég mostan fizetné a szegény népeket, harang cseng a falu közepén. De szólnék helyette, csengnének-zúgnának szavaim az estbe, előbb tétován, majd önmaguktól lassan bátorkodva egyre-egyre hangosabban a puszta határból csüggedten lépkedő cselédnépek felé. Ó ti üres kézzel, de nagy nehéz szívvel közelgő testvérek, más világ lesz itten! pirkad már a jövő, siet már hozzátok, egyszer csak recsegni kezdnek a határok és leomló falak porfelleges résén egy új kor löveli kápráztató fényét, igavonó népek, csodálkozva állunk, pislogunk és gyorsan emberekké válunk. Vegyétek éntőlem küzködéstek bérét: a jövendő vígan közelgő csöngését. Tisztán hallom én már, meleg hangon csendül fegyver-ropogáson, jajokon keresztül – Közeledik egyre… a sok szenvedőnek szeméből hirtelen elmúlnak a könnyek, mint a harmat, amely a legelők szelíd növényein csillog és délre eltűnik. * Igy alkonyul reám az idő, az élet, Kaposvárhoz közel egy országút mellett. Künt az országúton napszámosok mennek s ismeretlenül is hangosan köszönnek. Ahogy tovább lépnek, vállukon a kapa a holdfényben mintha visszamosolygana – vagy fogát mutatva visszavicsorgana?