Esti zápor

Zengett a gyors eső, dobolt a bádogasztalon – magamba űlve alkonyi kocsma-eresz alól nézem az udvaron vadul ugráló csöppeket, a künnfeledt tálcákat és vizesüvegeket s ott egy pohár vizet… A víz a gyors zápor alatt, mint tenger zajlik, habjai dühödten ránganak, a víz, e csöpp pohár ital íme emlékezik s őrjöngve, mint az óceán csapna az egekig; nézem e vad pohárt s szivem vonaglik titkosan, szűk öblein rejtelmesen mély indulat suhan – – milyen viharra vársz te szív, mire emlékezel, hová csapnál ki, gyors habod kiket söpörne el, magányodból mily távoli testvér-sírás emel, gátat törni a lázadás vad hörgéseivel, milyen közösség hí, milyen káromkodó moraj üzen e percben, hogy vele tajtékozva rohanj! – – nézem a vad pohárt s elönt zápor gyanánt meleg harag s mint jégverés jön a borús emlékezet: gyermekkorom, mint felleg áll fölöttem és szakad sírás, szitok, jaj és velük ősi panasz-szavak – kapnám kezembe villogó fölindult szívemet és nyujtanám magasra föl köszöntő serleget dicséretedre szép világ, ihol a kóstoló évszázadoknak erjedő dühétől fortyogó – Ülök magamban, künn az est a záporral szakad, mint egy baráti hű kezet szorítom tollamat kapkodva, mint midőn a szót váratlan rémület fojtja a szívbe és a jaj az ujjakon remeg – így fut kezem a papiron. Nem-ismert jóbarát! halld meg, ki sorsom ismered, a költő jajszavát! hadd higyje ő, baráti kéz fogadja majd kezét s megérti, mit nem mondhat el, nem mondhat el beszéd – de, szív, dagadj te, telj, fogadd a kínok özönét, igy csordulsz majd, ömölsz e bús szomjas világra szét zokogva, forrva, ám vigan mégis hogy keserű tartalmad – hűs könnyebbülés! – bukdácsolva kidül.