Hajnali pohár¹

Föl-föl, föl a dallal, a dallal, a dallal! – a tenger árad a borban úszó vén asztalon és ring… reng, fut a szélben – már a kelő nap tűz e messze habokra… barátaim! ó foszló sejtelem: hajnal! s te hajnali harangszó, a boros vizeken fodrozva, csengetve szaladó! – Ránk virrad a reggel… Koszorúm húzza már fejemet lefelé… Zúgj tengerem! Ó zúgj, csengessed te dalom! ringass, dobj, te temess el, vitorlák ragadnak álmomban bíbor tájakra révedőt! hullámok csúcsaira szállót, zuhanva szédült életre ébredőt! Igen-nem, igen-nem, igen, nem, nem, nem, nem! – bongat a harang egy idegen nyelven, melyet hajdanta megértettem – újra-újra hallom, micsoda habokon sodródunk mi tovább, barátaim, egyre, dörgő temetésre, reggelek borzongó lángkeresztségére. Ime itt a hajnal, lármázó madaraival s ömlő tengerével, csengetve húz át fejünk felett, a halál mint a tenger, idegen partokról hoz csókot s hirtelen sós hullámaival szájon csókol engem. Ó hajnal kertjei és ti zengő hárfák! csak egyszer verhetném szívem dallamára húrotokat, egyszer verhetném végig, föl a győztes égig a dalt, ami vagyok, e kimondhatatlan jajt s jajt, dülő testtel, égrenyúlt félkézzel, részeg szabadságban, csak arról, hogy élek s múlok és remélek; bár semmit sem értek.