Hazatérés

Mikor még a futó szellők ízét is éreztem számon, egy leányt szerettem, évekkel ezelőtt, sercegve nyíltak kamasz ábrándjaim az éltető fényben – úgy láttam: mosolya istennek volt válasz, szemében délibábbá hevült előttem a víz-szinű merengés. Házuk előtt eljőve ma este felparázslott, apró lángra kapott ezernyi kis gondom, megálltam melegedni – bemenjek? – tünődtem – dideregve széthajoltak tüzeim hirtelen – szégyen és önvád sistergett körülöttem. S mint ázott venyige maró füstje szállt belőlem az emlék, keserű ízét éreztem és hangját, Káin oltárának futó átkozódásait. Könnyű szél mozdította hajam ott az uccán, lágy üzenetként a jövendő vádja: hol siklott ki belőlem életem értelme, a lenge remény? nem akkor, midőn utoljára megfogtam itt e leánynak kezét s gondolkodva eleresztettem? Hova tünt a mezőt-kószáló vidámság? hova a kisded-altató meleg kedv? – Ej! – indultam tovább, fogam közt fütyörészve s mint üszök között a szél, sípolt át rajtam a férfias bánat.