A ház végén ülök…

A ház végén ülök, a padlás-grádicson s ilyeneket hallok: na te paradicsom most keresztbe váglak… s mégegyszer keresztbe, így ni… most azután huppsz, be a levesbe. A kis öreganya, ő beszél egyre itt magamagában, azt hiszi, nem figyelik. De ha hallgatják is, ahogy tipeg-topog, amihez hozzányúl, azzal eltársalog. Ne ficánkolj, te tűz, ne füstölj már, hallgass, mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas. Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó? Hozok egy kis rőzsét, az alsó udvarból. Fölszedünk majd, krumpli, ne félj, hogy megfázol. Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból… Feleselve így jő a barackfák alatt,   a csillogó gallyak lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen, örömkönnyek folynak a kis leveleken. Fönt felhők emelik, mint papok az ostyát, az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják. Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában bújkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban, ki a költőkénél jobban kinyitottad nagyanyám két fülét ezer szózatodnak, nekem, ki mint süket s vak tétova lábon dülöngtem utánad e pörgő világon, tedd meg nékem is, hogy úgy mint ő füleljek szavadra s szavadra oly bátran feleljek. Ime már az alkony, mint hatalmas állat rámhajol s hüvösen végignyalja vállam. Nézd az udvarunkból a szederfák alatt hét tányér levesből száll fehér áldozat feléd… Mosolyognak s rejlő szavaidnak őrzői, ládd, meleg hittől áradoznak. Mint rég ama zsidók végső vacsoráját, áldd meg e megpróbált család vacsoráját. Ki búzákba, fákba árasztottad véred,   és mondtad, egyétek, hadd bekanalaznom e békés igéket s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek. Ime a folyókban már az éj közeleg. Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek. Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben, menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok. Kiknek uruk előtt nézésük is dadog, oly gyámoltalanok. Szavaik elbujnak. Tanuljam el, amit mondani sem tudnak. S mit a némán rángó vonások kérdeznek, a nyilt kérdéseknek meg is felelhessek és szavaim, mint nagyszülémnek szájában hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban, nem törődve azzal, nevetnek-e rajtuk. Nem szokták meg itt még a szívbéli hangot. Tisztán, mint a kérő kisdedek szemei, könnyeznek a néma csillagok fényei rajtunk… A virágok helyett vigasztalni éjszaka ők nyitnak reményt árasztani. Mint ezer kérdező kék szem tekint felém a harmatraj is a káposzták levelén. Ime útra készen, ma este úgy érzem, állok egy igéző tekintet fényében. Mosolygó és síró pillantások alatt biztatgatják egymást cihelődő szavak bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran vigyenek e zavart, dadogó világban. – Én, aki egy földrelapult ház végéről állok fel, a világ forró mélységéből, félve nézek körül, remegve szivemben most sejteni merem, hogy kiszemeltettem. A holdfényben kétsort hajladozó ágak az útra fekete csokrokat dobálnak. Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek, nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek. Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.