A rebbenő hajnal…

A rebbenő hajnal zajában siettem. Izmos, vidám szelek Vertek a vállamra, bátorítottak és itattak hajnali Ízes illatokkal – friss volt a reggeli szél, mint egy pohár viz. Karomban éreztem az útmenti fákat recsegve hajlani. S szájamban az ifjú vetések tengeri, habos gördülését! Hegyek gerincén lépdeltem és dallal búcsúztam a vándor Országtalan holdtól – s mikor az éj fényes hálóját felvonta, Kedvem új s új hangot tanult a kiszökő madarak szavától. Mezők füstölögték éji álmaikat, a fák kinyitották Szép napernyőjüket, az indák vidáman kúsztak a lábomra, S rám emelték fejük, kezét szeme elé tartva nézett egy nyúl… Mindenki megismert… a békák cuppanva buktak az árokba. Szülőházam állt lenn, hogy felkiáltottam, két szeme hirtelen Felcsillant – hosszasan meredt rám, könnyesen hunyorgott a napban, Az udvarra kijött a négy sovány tehén, összenéztek s karban Fölbőgtek… boldogan hajlott szívem a mély hullám fodraiban. Eldobtam botomat s kezet fogtam a vén kapu kilincsével, S mint aki kedvese mellé fekhet végre és a drága mellek Közé fúrja fejét, lefeküdtem a friss lapulevelekbe, Anyám tejet hozott… így írtam dudolva eddig ezt a verset. Így írtam a sürgős levél helyett, amit igértem, kedvesem, Álmosodom… szemem gyerekkorom színes fátylai borítják, Uszom, mint karokban… nézem a nagy eget… az apró felhőcskék Lebegnek… mint egykor a konyhakötélen száradó pelenkák. Sűllyedjünk! távoli ágyudörgés gyanánt zömmög fent, fent egy méh!… Halkul… ó aludjunk, térjünk haza végre!… álmomban karomban Boldog életemet ölelem: az alvó s álmában mosolygó Nagy útra készülő kis parasztfiúcskát, aki itten voltam.