Anyánk

Térdedről gurulva milyen messziről látlak már, kis anyánk! Ahogy kiszaladtam féltő kezed közül – mint nyögő gally, hogyha kicsapja gyümölcsét a hirtelen vihar: kezed utánam nyúlt, majd az égre lebbent – az úti por sodró habjairól még visszatekintettem, a kerítés mellett álltál hajladozva – kék hegyek s füstölgő városok emelték lengő ingekből titkos karjaikat. Tiszta szemeddel fürkésztem az ég s föld összegomolyodó, véres útvesztőit s néztem hátrálva a fellobbant veszélyt: – a te szivedig rezzent! – komor utcák során bujkáltam, vittem rohanva lázamat és a bujtogatás mardosó csóváját s gyúltam végezetül magam is sercegő, önemésztő lánggá, mint vad szerelemben, egy meg-megroppanó barrikád tetején. Elestem, fölkeltem, megtöröltem kormos arcom átkozódva, nem beszélek erről szomorú szüléke, mit tehetnél már te, mit tehettél volna – igen, még sirtam is… te az istállóban este a fejőkén, homlokod a szelid tehén oldalához hajtva Máriával társalogtál volna fiad érdekében? mint olvasószemet húzogatva a jó vigaszt csobogtató rózsaszín tőgyeket. De minden hajnalban új-új alagútból léptem ki, tisztára mosdottam a szelek friss lehelletében s törülköztem a nap édes kendőibe, ilyenkor gyakran eszembe jutottál – egy mosolyt láttam rándulni a nyugvó nap körül, mosolyod egy leány áttetsző szemében, futottam utána, csillagok alatt aludtam s aludtam karokban mint földben s reád emlékeztem. Nagy-nagy kerülővel megtértem most hozzád, látod ilyen lettem, öledből fakadva messze kanyarogtam, hiába füleled éji mormolásom, nem feledhetem már, amiket megláttam, romokon és vérben tisztuló mezőkön csobog képzeletem – ma még itt vagyok, ládd, aprítom a fát, de esténként újból szimatolva nézek kelet s nyugat felé – fejemet kemény kék kötényedbe hajtom, – feledd el, szegény, kis babonáidat! Kit nagy magányodban, üres éjszakádban csillagnak fogadtál, elárvult nénike, s aki két melledből századok szomját és sós panaszait szivta éhes szájjal: csillapíthatatlan szívvel megy, megy fiad hegyeken, völgyeken, és át századokon hátra és előre, szomorúságával nem fér a világba – vess keresztet, szegény, reggelre-elfeledt álmaid szaladnak, nekiszabadultan.