Dunántúli reggel

1 Kukorékolások fölfutó lángjától tisztul a táj és nő szédítve a távol! röfögve s kapkodva rózsaszínű orrát gőzt fujva fut a nap a kis halmokról rád! Táncba köröttem így fogsz ébredő vidék. Fogom a foghijjas kerítés tetejét s dülök mosolyogva a kis köcsögfának. A füvekre, fákra fölugráló fények körtáncba vinnének, mintha nem is ember, még álomkép volnék. Fönt vagyok és élek. Emlékeim még nem ébredtek föl vélem, oly egyedül léptem az udvarra, olyan egykedvűn, szabadon, akár nyújtózkodó kutyám oldalamon – Hátam mögött a ház, sötét ajtószárnya mintha most indított volna a világra. Hunyorgó vidámság, a szabadság veri bennem fényes szárnyát. Vívná a friss eget, mint a síkos madár, mely dalán szalad föl és odafenn megáll kiterjesztett szárnnyal s egy nagy ölelésben magához szorítja az egész földtekét. Széttekint, úgy váltja reggeli énekét.   2 Künt a dűlőúton megköpi tenyerét a zsellér s mint hajós sötétlő tengeren száll már igájával fekete, idegen dombokon, felette gyászoló sirályok károgják, hogy sose ér útja végére. Állj meg, reggeli nap! a dagadó égre e szörnyű látomás induljon Keletről Nyugatra helyetted e kis halmok közül, lássa őt a világ egyszer maga felett vonulni, mint sötét lelkiismeretet, mint barbár átkokat nyögő kisértetet ahogy sáros öklét arcától eltartva megtörli homlokát a föltűrt ingújjba s halad fenyegetőn, komoran a felhők közt előre dűlve s átkozódva köpköd…   3 Így dalol egy költő, ki kétféle gond közt vergődik és csapkod s úgy száll, mint két szárny közt a madár, a fényes jövendővel szemközt.