Sarjurendek

A holdfényben a lekaszált rét alattam a hosszú rendekkel: gyűrűző hullámaival egy legyőzött tenger. Az alvó, meg-megzizzenő hullámokat elfogódva lépem. Köröttem szép változás van titkos ébredésben. Habról-habra úgy közelgek életem e percein felétek, mint a könnyű-léptű Krisztus Judea vizének átlátszó kék habjain rég – holdsütötte arcomon a béke s a lappangó szeretetnek gyermek-merészsége. Csillognak az ezüst fényben a kanyargó messzi sarjurendek – hozom terhét a kigúnyolt emberszeretetnek. Képzelem, hogy állok bátran fölinduló dagály tetejében, egy süllyedő világ felé magas küldetésben. Mozduljatok, sodorjatok, segítsetek susogó hullámok, kisérjetek lábam körül úszó szarkalábok. Ki vasat forgató karok parancsára most lapulva fekszel, intek neked, tengerem, föld s földből lett nép, kelj fel! Mintha egy szebb multból szállna üzenettel a széna illatja, emelkedő szívem könnyű reménység dagasztja; ó ti távolban hangosan felzokogók, nagy bajba esettek, ti virrasztók, kéztördelők, kétségbeesettek: Vessétek föl könnyel-küzdő szemeteket: kiben bizalom van, száraz lábbal jár majd az új özönviz-habokban. Mozdul a föld, törve-zúzva, tengerként megindul nemsokára. Lépjetek a hite-bátor énekes nyomába.