Sarjurendek1

1930

 

 

 

 

Nem ily dalra

Nem ily dalra készültem én sem!
Azt hittem, ifjúságomon
leánynevetés, meg madárdal
száll át mint fényes buborék
s azt nézem oszlani az égen.
A szerelem és a barátság
legvidámabb éjein is
egyszerre elnémultam és –
mim is hiányzott? mért nem voltam
boldog? mért lettem nyugtalan,
mint ki: meglopták, arra döbben
és kebeléhez kap riadtan?
Egy vén napszámost láttam
tegnap; pirulva, csaknem sírva
jött ki a kastély udvaráról,
szitkok meleg hegével arcán.
Könnyein keresztül szemében
egy pillanatra fölmerült egy
láng, mint kacsintás, majd víz alá
bukott dideregve újra, de
szívemen, éreztem, szívemben
egy percre átszaladt igéző
nagy fényed, bujkáló szabadság!

 

 

 

Sarjurendek

A holdfényben a lekaszált
rét alattam a hosszú rendekkel:
gyűrűző hullámaival
egy legyőzött tenger.
Az alvó, meg-megzizzenő
hullámokat elfogódva lépem.
Köröttem szép változás van
titkos ébredésben.
Habról-habra úgy közelgek
életem e percein felétek,
mint a könnyű-léptű Krisztus
Judea vizének
átlátszó kék habjain rég –
holdsütötte arcomon a béke
s a lappangó szeretetnek
gyermek-merészsége.
Csillognak az ezüst fényben
a kanyargó messzi sarjurendek –
hozom terhét a kigúnyolt
emberszeretetnek.
Képzelem, hogy állok bátran
fölinduló dagály tetejében,
egy süllyedő világ felé
magas küldetésben.
Mozduljatok, sodorjatok,
segítsetek susogó hullámok,
kisérjetek lábam körül
úszó szarkalábok.
Ki vasat forgató karok
parancsára most lapulva fekszel,
intek neked, tengerem, föld
s földből lett nép, kelj fel!
Mintha egy szebb multból szállna
üzenettel a széna illatja,
emelkedő szívem könnyű
reménység dagasztja;
ó ti távolban hangosan
felzokogók, nagy bajba esettek,
ti virrasztók, kéztördelők,
kétségbeesettek:
Vessétek föl könnyel-küzdő
szemeteket: kiben bizalom van,
száraz lábbal jár majd az új
özönviz-habokban.
Mozdul a föld, törve-zúzva,
tengerként megindul nemsokára.
Lépjetek a hite-bátor
énekes nyomába.

 

 

 

Dunántúli reggel

 

1

Kukorékolások fölfutó lángjától
tisztul a táj és nő szédítve a távol!
röfögve s kapkodva rózsaszínű orrát
gőzt fujva fut a nap a kis halmokról rád!
Táncba köröttem így fogsz ébredő vidék.
Fogom a foghijjas kerítés tetejét
s dülök mosolyogva a kis köcsögfának.
A füvekre, fákra fölugráló fények
körtáncba vinnének,
mintha nem is ember, még álomkép volnék.
Fönt vagyok és élek. Emlékeim még nem
ébredtek föl vélem, oly egyedül léptem
az udvarra, olyan egykedvűn, szabadon,
akár nyújtózkodó kutyám oldalamon –
Hátam mögött a ház, sötét ajtószárnya
mintha most indított volna a világra.
Hunyorgó vidámság,
a szabadság veri bennem fényes szárnyát.
Vívná a friss eget, mint a síkos madár,
mely dalán szalad föl és odafenn megáll
kiterjesztett szárnnyal s egy nagy ölelésben
magához szorítja az egész földtekét.
Széttekint, úgy váltja reggeli énekét.
 

2

Künt a dűlőúton megköpi tenyerét
a zsellér s mint hajós sötétlő tengeren
száll már igájával fekete, idegen
dombokon, felette gyászoló sirályok
károgják, hogy sose ér útja végére.
Állj meg, reggeli nap! a dagadó égre
e szörnyű látomás induljon Keletről
Nyugatra helyetted e kis halmok közül,
lássa őt a világ egyszer maga felett
vonulni, mint sötét lelkiismeretet,
mint barbár átkokat nyögő kisértetet
ahogy sáros öklét arcától eltartva
megtörli homlokát a föltűrt ingújjba
s halad fenyegetőn, komoran a felhők
közt előre dűlve s átkozódva köpköd…
 

3

Így dalol egy költő, ki kétféle gond közt
vergődik és csapkod s úgy száll, mint két szárny közt
a madár, a fényes jövendővel szemközt.

 

 

 

Anyánk

Térdedről gurulva milyen messziről látlak már, kis anyánk!
Ahogy kiszaladtam féltő kezed közül – mint nyögő gally, hogyha
kicsapja gyümölcsét a hirtelen vihar: kezed utánam nyúlt, majd az égre lebbent –
az úti por sodró habjairól még visszatekintettem, a kerítés mellett álltál hajladozva –
kék hegyek s füstölgő városok emelték lengő ingekből titkos karjaikat.
Tiszta szemeddel fürkésztem az ég s föld összegomolyodó, véres útvesztőit
s néztem hátrálva a fellobbant veszélyt: – a te szivedig rezzent! –
komor utcák során bujkáltam, vittem rohanva lázamat
és a bujtogatás mardosó csóváját s gyúltam végezetül
magam is sercegő, önemésztő lánggá, mint vad szerelemben, egy meg-megroppanó barrikád tetején.
Elestem, fölkeltem, megtöröltem kormos arcom átkozódva,
nem beszélek erről szomorú szüléke, mit tehetnél már te, mit tehettél volna –
igen, még sirtam is… te az istállóban este a fejőkén, homlokod a szelid tehén oldalához
hajtva Máriával társalogtál volna fiad érdekében?
mint olvasószemet húzogatva a jó vigaszt csobogtató rózsaszín tőgyeket.
De minden hajnalban új-új alagútból léptem ki, tisztára
mosdottam a szelek friss lehelletében s törülköztem a nap édes kendőibe,
ilyenkor gyakran eszembe jutottál –
egy mosolyt láttam rándulni a nyugvó nap körül, mosolyod egy leány áttetsző szemében, futottam utána,
csillagok alatt aludtam s aludtam karokban mint földben s reád emlékeztem.
Nagy-nagy kerülővel megtértem most hozzád, látod ilyen lettem,
öledből fakadva messze kanyarogtam, hiába füleled éji mormolásom,
nem feledhetem már, amiket megláttam, romokon és vérben tisztuló mezőkön csobog képzeletem –
ma még itt vagyok, ládd, aprítom a fát, de esténként újból szimatolva nézek kelet s nyugat felé –
fejemet kemény kék kötényedbe hajtom, – feledd el, szegény, kis babonáidat!
Kit nagy magányodban, üres éjszakádban csillagnak fogadtál, elárvult nénike,
s aki két melledből századok szomját és sós panaszait szivta éhes szájjal:
csillapíthatatlan szívvel megy, megy fiad hegyeken, völgyeken,
és át századokon hátra és előre, szomorúságával nem fér a világba –
vess keresztet, szegény, reggelre-elfeledt álmaid szaladnak, nekiszabadultan.

 

 

 

A rebbenő hajnal…

A rebbenő hajnal zajában siettem. Izmos, vidám szelek
Vertek a vállamra, bátorítottak és itattak hajnali
Ízes illatokkal – friss volt a reggeli szél, mint egy pohár viz.
Karomban éreztem az útmenti fákat recsegve hajlani.
S szájamban az ifjú vetések tengeri, habos gördülését!
Hegyek gerincén lépdeltem és dallal búcsúztam a vándor
Országtalan holdtól – s mikor az éj fényes hálóját felvonta,
Kedvem új s új hangot tanult a kiszökő madarak szavától.
Mezők füstölögték éji álmaikat, a fák kinyitották
Szép napernyőjüket, az indák vidáman kúsztak a lábomra,
S rám emelték fejük, kezét szeme elé tartva nézett egy nyúl…
Mindenki megismert… a békák cuppanva buktak az árokba.
Szülőházam állt lenn, hogy felkiáltottam, két szeme hirtelen
Felcsillant – hosszasan meredt rám, könnyesen hunyorgott a napban,
Az udvarra kijött a négy sovány tehén, összenéztek s karban
Fölbőgtek… boldogan hajlott szívem a mély hullám fodraiban.
Eldobtam botomat s kezet fogtam a vén kapu kilincsével,
S mint aki kedvese mellé fekhet végre és a drága mellek
Közé fúrja fejét, lefeküdtem a friss lapulevelekbe,
Anyám tejet hozott… így írtam dudolva eddig ezt a verset.
Így írtam a sürgős levél helyett, amit igértem, kedvesem,
Álmosodom… szemem gyerekkorom színes fátylai borítják,
Uszom, mint karokban… nézem a nagy eget… az apró felhőcskék
Lebegnek… mint egykor a konyhakötélen száradó pelenkák.
Sűllyedjünk! távoli ágyudörgés gyanánt zömmög fent, fent egy méh!…
Halkul… ó aludjunk, térjünk haza végre!… álmomban karomban
Boldog életemet ölelem: az alvó s álmában mosolygó
Nagy útra készülő kis parasztfiúcskát, aki itten voltam.

 

 

 

A ház végén ülök…

A ház végén ülök, a padlás-grádicson
s ilyeneket hallok: na te paradicsom
most keresztbe váglak… s mégegyszer keresztbe,
így ni… most azután huppsz, be a levesbe.
A kis öreganya, ő beszél egyre itt
magamagában, azt hiszi, nem figyelik.
De ha hallgatják is, ahogy tipeg-topog,
amihez hozzányúl, azzal eltársalog.
Ne ficánkolj, te tűz, ne füstölj már, hallgass,
mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas.
Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó?
Hozok egy kis rőzsét, az alsó udvarból.
Fölszedünk majd, krumpli, ne félj, hogy megfázol.
Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból…
Feleselve így jő a barackfák alatt,
 
 a csillogó gallyak
lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen,
örömkönnyek folynak a kis leveleken.
Fönt felhők emelik, mint papok az ostyát,
az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják.
Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában
bújkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban,
ki a költőkénél jobban kinyitottad
nagyanyám két fülét ezer szózatodnak,
nekem, ki mint süket s vak tétova lábon
dülöngtem utánad e pörgő világon,
tedd meg nékem is, hogy úgy mint ő füleljek
szavadra s szavadra oly bátran feleljek.
Ime már az alkony, mint hatalmas állat
rámhajol s hüvösen végignyalja vállam.
Nézd az udvarunkból a szederfák alatt
hét tányér levesből száll fehér áldozat
feléd… Mosolyognak s rejlő szavaidnak
őrzői, ládd, meleg hittől áradoznak.
Mint rég ama zsidók végső vacsoráját,
áldd meg e megpróbált család vacsoráját.
Ki búzákba, fákba árasztottad véred,
 
 és mondtad, egyétek,
hadd bekanalaznom e békés igéket
s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek.
Ime a folyókban már az éj közeleg.
Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek.
Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben,
menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve
s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.
Kiknek uruk előtt nézésük is dadog,
oly gyámoltalanok. Szavaik elbujnak.
Tanuljam el, amit mondani sem tudnak.
S mit a némán rángó vonások kérdeznek,
a nyilt kérdéseknek meg is felelhessek
és szavaim, mint nagyszülémnek szájában
hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban,
nem törődve azzal, nevetnek-e rajtuk.
Nem szokták meg itt még a szívbéli hangot.
Tisztán, mint a kérő kisdedek szemei,
könnyeznek a néma csillagok fényei
rajtunk… A virágok helyett vigasztalni
éjszaka ők nyitnak reményt árasztani.
Mint ezer kérdező kék szem tekint felém
a harmatraj is a káposzták levelén.
Ime útra készen, ma este úgy érzem,
állok egy igéző tekintet fényében.
Mosolygó és síró pillantások alatt
biztatgatják egymást cihelődő szavak
bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran
vigyenek e zavart, dadogó világban. –
Én, aki egy földrelapult ház végéről
állok fel, a világ forró mélységéből,
félve nézek körül, remegve szivemben
most sejteni merem, hogy kiszemeltettem.
A holdfényben kétsort hajladozó ágak
az útra fekete csokrokat dobálnak.
Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek,
nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.
Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének
ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.

 

 

 

Hazatérés

Mikor még a futó szellők ízét is éreztem számon, egy leányt szerettem, évekkel ezelőtt,
sercegve nyíltak kamasz ábrándjaim az éltető fényben – úgy láttam:
mosolya istennek volt válasz, szemében délibábbá
hevült előttem a víz-szinű merengés.
Házuk előtt eljőve ma este felparázslott,
apró lángra kapott ezernyi kis gondom, megálltam melegedni
– bemenjek? – tünődtem – dideregve széthajoltak
tüzeim hirtelen – szégyen és önvád sistergett körülöttem.
S mint ázott venyige maró füstje szállt belőlem az emlék,
keserű ízét éreztem és hangját, Káin oltárának futó átkozódásait.
Könnyű szél mozdította hajam ott az uccán, lágy üzenetként a jövendő vádja:
hol siklott ki belőlem életem értelme, a lenge remény? nem akkor, midőn utoljára
megfogtam itt e leánynak kezét s gondolkodva eleresztettem?
Hova tünt a mezőt-kószáló vidámság? hova a kisded-altató meleg kedv?
– Ej! – indultam tovább, fogam közt fütyörészve
s mint üszök között a szél, sípolt át rajtam a férfias bánat.

 

 

 

Hajnali pohár1

Föl-föl, föl a dallal, a dallal, a dallal! – a tenger
árad a borban úszó vén asztalon és ring… reng, fut a szélben –
már a kelő nap tűz e messze habokra… barátaim! ó foszló sejtelem:
hajnal! s te hajnali
harangszó, a boros vizeken fodrozva, csengetve szaladó!
– Ránk virrad a reggel… Koszorúm húzza már
fejemet lefelé… Zúgj tengerem! Ó zúgj,
csengessed te dalom! ringass, dobj, te temess el,
vitorlák ragadnak álmomban bíbor tájakra révedőt!
hullámok csúcsaira szállót, zuhanva szédült életre ébredőt!
Igen-nem, igen-nem, igen, nem, nem, nem, nem! –
bongat a harang egy idegen nyelven,
melyet hajdanta megértettem – újra-újra hallom,
micsoda habokon
sodródunk mi tovább, barátaim, egyre,
dörgő temetésre, reggelek borzongó lángkeresztségére.
Ime itt a hajnal, lármázó madaraival
s ömlő tengerével, csengetve húz át fejünk felett,
a halál mint a tenger,
idegen partokról hoz csókot s hirtelen sós hullámaival
szájon csókol engem.
Ó hajnal kertjei és ti zengő hárfák! csak egyszer verhetném
szívem dallamára húrotokat, egyszer verhetném végig, föl a győztes égig
a dalt, ami vagyok, e kimondhatatlan
jajt s jajt, dülő testtel,
égrenyúlt félkézzel, részeg szabadságban,
csak arról, hogy élek s múlok és remélek; bár semmit sem értek.

 

 

 

Szétvert sereg

…Ez kell nekünk, ez a testes csaplárnő és e vad zsivaj!
E falnak-szánt pohár! s e borfoltos abrosz, mint téli harcmező…
Bor, füst és félhomály – ez, ez kell már nekünk s e trágár férfi-dal!
s a szutykos ujj közül vigan kipendülő
ezüst! s a szolgáló röheje, mely véle arcátlan összecseng.
Bömbölj vitéz! üvöltsd túl lelked jajszavát s a szörnyű roppanást,
midőn a győzelem recsegve összedőlt… Ki egykoron fejed
szűz mellre fektetéd s hallgattál kapkodón-vitázó dobbanást:
borulj e rossz-szagú leányra most! röhögj, vond a sarok felé…
ha már zuhanni kell! Jövődből, lázadó, egedből messzire
repítve hát zuhanj! rejtsd égő arcodat szennyes karok közé,
rántson ocsmány kolonc sorsod legmélyire.
Széthullt a szép sereg! Vértől s vad harci daltól részegen
hevernek távol a halottak s testükön az ellenség zömök
szekereket vezet kurjantva… Rőt pernyét hullajtó éjeken
fut át, mint életén s izzadságát nyeli a gyáva üldözött.
Nem halhatott meg ő – falánk kisértetként folyton bolyongni fog,
ablak alatt szalad, káromkodva csúszik a jégen, földreül,
surranva inni gyűl… Körötte mult idők friss látképe forog!
Néz s felsír hirtelen s társa vállára dűl.
Ott künn a szél szaval. – Hallgass, komisz ripacs, atyáink szelleme!
Szabadság? szent bosszú?! – fütty tör be, leng a mécs, félrőfnyi nyelvet ölt
s kilobban bűzösen – Jön a tragédia! – Kezdd hát nemes zene
a lánysikolyt, röhejt, hörgést, asztalverést! – Fölugrik, hasradől
s vért hány a vén palack! – Kinek reménye nincs, nem él az ő se már!
Önönmagunk kínos emlékei, táncra, barátim! – Véresen
folynak az ablakok… mögöttük messze, lent, mint lázkép léptet át
letiprott földünkön magos sovány lován
a Hódító… nyerít s szétnéz az elhagyott havas vidékeken.

 

 

 

Esti zápor

Zengett a gyors eső, dobolt
a bádogasztalon –
magamba űlve alkonyi
kocsma-eresz alól
nézem az udvaron vadul
ugráló csöppeket,
a künnfeledt tálcákat és
vizesüvegeket
s ott egy pohár vizet… A víz
a gyors zápor alatt,
mint tenger zajlik, habjai
dühödten ránganak,
a víz, e csöpp pohár ital
íme emlékezik
s őrjöngve, mint az óceán
csapna az egekig;
nézem e vad pohárt s szivem
vonaglik titkosan,
szűk öblein rejtelmesen
mély indulat suhan –
– milyen viharra vársz te szív,
mire emlékezel,
hová csapnál ki, gyors habod
kiket söpörne el,
magányodból mily távoli
testvér-sírás emel,
gátat törni a lázadás
vad hörgéseivel,
milyen közösség hí, milyen
káromkodó moraj
üzen e percben, hogy vele
tajtékozva rohanj! –
– nézem a vad pohárt s elönt
zápor gyanánt meleg
harag s mint jégverés jön a
borús emlékezet:
gyermekkorom, mint felleg áll
fölöttem és szakad
sírás, szitok, jaj és velük
ősi panasz-szavak –
kapnám kezembe villogó
fölindult szívemet
és nyujtanám magasra föl
köszöntő serleget
dicséretedre szép világ,
ihol a kóstoló
évszázadoknak erjedő
dühétől fortyogó –
Ülök magamban, künn az est
a záporral szakad,
mint egy baráti hű kezet
szorítom tollamat
kapkodva, mint midőn a szót
váratlan rémület
fojtja a szívbe és a jaj
az ujjakon remeg –
így fut kezem a papiron.
Nem-ismert jóbarát!
halld meg, ki sorsom ismered,
a költő jajszavát!
hadd higyje ő, baráti kéz
fogadja majd kezét
s megérti, mit nem mondhat el,
nem mondhat el beszéd –
de, szív, dagadj te, telj, fogadd
a kínok özönét,
igy csordulsz majd, ömölsz e bús
szomjas világra szét
zokogva, forrva, ám vigan
mégis hogy keserű
tartalmad – hűs könnyebbülés! –
bukdácsolva kidül.

 

 

 

Itt az első csillag

Bocsássátok meg egyszerű boldogságomat.
Ülök le-lehajló eperlombok alatt
egy útmenti kocsma udvarán, az ágak
az alkonyban lágyan meg-megverik vállam;
közöttük mintha most vonulna el végső
szélvésze sorsomnak, csendesül a szellő.
Csendesül, csak arcom simítja még egyszer,
anyámra emlékszem s szinte hallom: nézz fel;
szava a hajdani kedvességgel reszket:
hadd csipegessem le pilládról a könnyet.
Ide-oda lengve, mint tétova tenyér
suhan asztalomra egy nyárvégi levél,
mintha a mult, a mult idők szenvedése,
rossz istenem adná kezét békülésre.
A hegy mögött a nap
lebukott már, de a sötétlő ég alatt
jönnek a csúcs mögül rózsaszín fellegek,
mint rég várt levelek,
mint egy messze testvér szép üzenetei,
sötét napok fényes magyarázatai.
Indítják az arcot békülő derüre.
Könyökömre dűlve
a lágy estből nyugton nézek már elükbe.
Fejükön kosárral a puffogó porban
a hegyről itt lányok jönnek hosszú sorban.
Igy jönnek az évek is majd. Egyik tikkadt
szájjal, szegett fővel, másik rádkacsintgat
s mosolyogva hosszú szőllőfürtöt kinál.
Itt az első csillag. Langyos szememen át
szívembe csurgatja csiklandó vigaszát.
Pezsdül a sziv s ami rajt azelőtt seb volt,
a melegség mostan ottan bugyborékol,
ott ömöl legjobban… Lehajtom fejemet,
a villogó remény, nyugtalan szeretet
futkározásától nehogy fölnevessek.
Mintha az ég mostan fizetné a szegény
népeket, harang cseng a falu közepén.
De szólnék helyette,
csengnének-zúgnának szavaim az estbe,
előbb tétován, majd önmaguktól lassan
bátorkodva egyre-egyre hangosabban
a puszta határból csüggedten lépkedő
cselédnépek felé.
Ó ti üres kézzel, de nagy nehéz szívvel
közelgő testvérek, más világ lesz itten!
pirkad már a jövő, siet már hozzátok,
egyszer csak recsegni kezdnek a határok
és leomló falak porfelleges résén
egy új kor löveli kápráztató fényét,
igavonó népek, csodálkozva állunk,
pislogunk és gyorsan emberekké válunk.
Vegyétek éntőlem küzködéstek bérét:
a jövendő vígan közelgő csöngését.
Tisztán hallom én már, meleg hangon csendül
fegyver-ropogáson, jajokon keresztül –
Közeledik egyre… a sok szenvedőnek
szeméből hirtelen elmúlnak a könnyek,
mint a harmat, amely a legelők szelíd
növényein csillog és délre eltűnik.
*
Igy alkonyul reám az idő, az élet,
Kaposvárhoz közel egy országút mellett.
Künt az országúton napszámosok mennek
s ismeretlenül is hangosan köszönnek.
Ahogy tovább lépnek, vállukon a kapa
a holdfényben mintha visszamosolygana –
vagy fogát mutatva visszavicsorgana?

 

 

 

Telhetetlen kamasz1

Minden lány után, kit esküvőről hoznak,
nem titkolhatom én, fanyarkodva nézek.
Ájtatosan lépdel a kedves lány… ezt is,
lecsapták kezedről – gondolom – s emezt is!
Ott ülök a lagzin, eszem s szívem görbed –
ó drága hajadon, akit bekötöttek!
Hogyha te azt tudnád!… Tudtad volna nemrég,
mennyire értem én hajlongó lelkecskéd…
Senki a világon nem érthet így! Látod,
hogy meglátom most is lapos hunyorgásod
mögött riadalmad’ s illegésed’ egyre
s azt is: mért iszol itt olyan kényeskedve.
És mennyi benned is, ami hozzám illett
s illene! Hány finom részlet, mit csak benned
fedeztem fel s ami nélkül hideg, üres,
jövőm hiányos lesz, mint idegen leves.
Egyszer egy erdőben kis tisztásra értem,
lombokon át villogó ezer ugri fényre –
az volt a vidámság! Ó, gondoltam, hogyha
volna leány, aki rám így mosolyogna! –
Sok ilyen példám volt. A kutyánk is, teszem,
úgy tudja csóválni farkát, oly kezesen
néz félretett fejjel, hogy lelkének ezt a
mozdulatát amely leány utánozza –
Igen, igen! szívem, te kapkodó, balga,
ó te emlékezel s tekintsz jobbra-balra!
Örökké hontalan, megismerhetetlen
leszel, mint áruló népei közt isten!

 

 

 

Hol van az aggastyán

Hova tünt közülünk a szelid öregkor
ragyogó szemével, s a lágy hószakállal?
s mosolyával, mely mint őszi szürkületkor
a nap, úgy csillant ránk langy vigasztalással
a kis ráncok közül, biztatván, hogy béke
várja az utazót, megnyugvás, értelem,
ha majd elérkezik útja legvégére
és a nagy forduló előtt egyet pihen?
Hol van az aggastyán, kinek sovány ujja
remegőn is biztos irány felé mutat:
„Fiam, kipróbáltam én ott azt az utat,
rossz felé vezet az, te ne kezdjed újra”.
Hogy tisztelném én őt! fogván eres kezét,
ifjú kedvesemet ültetném melléje
s ha mosolygnánk is jámbor intésére:
halk szívünk felé csurogna a beszéd…
Hogy tisztelnélek én – mondjad, mért szégyenled
vénülő barátom, hajló termetedet,
oldalról befésült fényes-kopasz fejed?
színehagyott hangod, ereszkedő térded?
Megroggyansz és látom, rágod száraz ajkad,
torzuló arcodat hirtelen vidámra
rántod s úgy nevetgélsz e fiatat lányra
s köhögsz, pirulsz, mint kit valamin rajtkaptak…
Állj meg, árva fiú, ne szégyeld sorsodat.
Emeld reánk arcod, aki száműzöttnek
hitted magad: dísze lehetsz e kis körnek,
beszéljed el nékünk vándorlásaidat.
Ülj le, öreg pajtás, itt az édes napon,
nyúlj lelkünkhöz, hisz te isten kezenyomát
annyiszor láthattad, annyi alakzaton,
hogy eltanulhattál tőle egy-két fogást.
Láttam én egy férfit, aki idő előtt
fölvette a bölcs kor nemes alázatát
s ki – éreztem! – lelkem tájait látta át,
míg kezdő verseim nagy árkusára dőlt,
hogy értem én őt ma! – fejének tünődő
bólintása vagy lágy tagadása bennem
egy-egy világot volt fakasztó vagy döntő.
Egy bús nézésétől a fiává lettem.
Órákig álltam itt ma Bécsben az öreg
Rembrandt képe előtt s néztem, mint forr ki a
mély szemekből a legizzóbb tragédia
s láttam: urak mégis ők az élet felett!
Ily arcot emelj ránk, tisztát, mint az estnek
bolygója, mely vigaszt vak bánatba merült
földre gyújt; ősz fejek, mint hű égitestek
ragyogjatok sötét útainkon nekünk!
Add vissza, barátom, a reményt nekem, hogy
nem hasztalan ifjúkorom szenvedése!
add vissza a reményt, hogyha erőm elfogy,
valamit majd mégis megértek belőle!
Hogy majd visszanézve látom, amit jövet
nem láttam a portól amely beborított:
igen, fáradtságos, kínos volt az út ott,
kínos és fullasztó, mert fölfelé ivelt…

 

 

 

Íme, férfi lettem

Csúcson állok, íme, életem tájait
látom lent s fent szerte ragyogni köröttem,
látom gyerekkorom arany úszályait
úszni vízgyöngyösen dagadó ködökben,
Rácegres-pusztát száz hajló gledicsfával,
apámat botjával s két csahos kutyával.
Látom a hársfasort, melyen elindultam
a dombos világba mezétláb, dalosan.
Ezer vidámsággal, mint sereg vonultam.
Tudjátok, dalommal az eget én mostam
kékre fölöttetek? Folyó tőle pezsdült
s a bús szikár sziklák széle tőle pendült.
Átkeltem hegyeken, meg-megálltam néha
útmenti házaknál, – finom bablevessel
kínált a beszédes háziasszony s néma
férje pohár borral vagy egy nyaklevessel,
ha vacsora után a konyhaajtóban
hajadon leányát vígan átkaroltam.
Szerelemillatú széna között háltam
egyedül vagy mással… de hogy csipogással,
háp-háppal s csengetéssel a mély éjszakában
neszezett a hajnal s láttam, hogyan szárnyal
fényes tollaival a kelő nap, keltem,
ittam a friss kútból, füttyentettem s mentem
hajnali hűs porban… Hátra-hátranézve
vettem csupán észre, egyre magosabbra
léptem rajtad, éltem hajlongó vidéke!
Csúcsra értem végre… a másik oldalra
hogy letekintettem, innen merre az út?
Megtorpantam, látva az út lefelé fut.
Csúcson állok, szél fú, öblíti fejemet
és csavar mint tölgyet, hajam lobogva hull,
hova vándor még friss erőben elérhet,
elérkeztem, szomjas szemem körbe fordul,
kedvem s pályám csúcsa… a lent váró vidék
már az öregségnek küldi őszi ízét.
Látom még mi várhat, látom lent a tájat,
itt gyümölcsfák állnak, azután végtelen
mezőkön át egy út, nap tűz, felhők szállnak,
hófüggöny… s az ég fut, sose érinthetem!
Utam nem ér, tudom, soha magosabbra…
Mit állsz, hegyem? Vess föl, mint a tenger habja!
Se jobbra se balra, vissza vagy előre
nem vágyom én, ettem már minden gyümölcsből
s tudom milyen ízű a lány hamvas bőre.
Szétnézek… mi kéne még e kerek földről?
Ujjam közt kicsorog a világ, mit szerettem
mint homok. Felnézek… ime férfi lettem.
Felnézek s nyelnem kell… oda törtem mindig!
Igaz barátomat, igaz ellenfelem
ott sejtettem s vártam, egyszer majd megnyílik
egy kapu s meglátom… erre fegyverkezem!
Ki harcra, de harcra, halálosra vágyom,
kardom a tajtékzó rőt tengerbe vágom!
Itt állok meztelen ököllel és szájjal
kézzel markolni és izmokkal lebírni.
Ellenségemet is én a birkózással
megismerni vágytam… a véréből inni,
ha méltó szomjamat más nem csillapítja –
érző öklöm üssön, ne bérelt parittya!
Királyfi vagyok én, száműzött, hazámba
jöttem a völgyekből fölfelé álomban;
fölébredtem… Király! ki szépségem sárba
rejtetted, lépj elő veres palástodban,
ha méltó vagyok rád, fényeddel ragadj el,
ha méltatlan, örök titkomtól tagadj el,
De ne maradj fényes, legendás ködökkel
bélelt sátorodban, közönyös! – pusztulok,
mint tábor, amelyet ragály dúl, szöknek el
már áruló gyáva katonáim, futok
magam is tán holnap rémült falvak között,
nyelvem, mint a leprás csengője, jajt csörög.
Most ütközz meg velem: még hiszek célomban,
engedj mezeidre, bonts ki, ma még bízom
friss gondolatomban: csengő acélomban!
Itt állok – állok, mint dülő hajóhídon –
társaim!… – Felhő forg fenn az égi habon
és rohan, mint szétvert, gyáva forradalom.
Vonulj vert seregem, felhőim menjetek,
zászlódat, amelynek gombja a rőt nap volt
borítsd le, merészség… hagyjatok engemet,
tűnjön mint dal, ami egykor zaj és had volt.
Lépek mint holdkóros… Ifjúság párkánya!
Egy hang… s – Annám! – bukom pörgve a világba.
…Az esti csordából a hegynek gerincén
elmarad egy bika… s míg a völgy sötétül
ő felnéz s elmereng a folyó ég fényén.
Sötét gondolatán keserveset bődül,
azután megindul, bután, elátkozva
lefelé… nyála foly a röst úti porba.

 

 

 

Szerelmes leány

Ó, Rozália, szép vagy te mint egy álom
s – hogy így nevetsz – olyan értelmes is – derült
arcodon a mosoly mint lomb közt szökdelő
rigó csapong, fülel, trilláz és elsuhan.
Rezdül a lomb a kis rugástól… Nó, mi az?
mi az megint? Milyen aranyhorgon akadt
fel újra egy pici gondolatod? Szavam
bántott talán?… Szelid szemedben tán ezért
rezzen e víz? rándul… már buggyan… nó ne sírj!
Pislogd el gyorsan ékes-édes könnyeid!
Nézd a virágok is köröttünk rögtön el-
sírják maguk! kicsiny karjukra hajlanak…
Derülj, nó, kis világ! világom, szép egem!
mutasd gyémánt napod s fényében mint vihar
után a csillogó felhőcskék, fussanak
édes homlokodról e ránc foszlányai…
Mély tájra látok én… szemed tópartjain
ülök szomorúan merengve sorsomon –
Indítsd – hab-hab után – panaszod s altató
kicsiny örömeid… Mit kuncogsz?… Nó, beszéld!
Beszélj, beszélj; szép fényt figyelek én futó
mosolyodon, amely mint vízgyűrű szalad
szívemre… s kezeden mely lágy felhő gyanánt
lebeg köröttem s száll hűsítni homlokomon –

 

 

 

Lefelé a hegyről

A gyönyörű égbolt
elvonult fölűlünk,
mint szörnyű átoktól
kiapadó tenger.
Ó, zajongó tavasz,
csengve elvonuló!
Tajtékkal érkező
s elfutó sok évszak!
Mennyi hullámotok
csapott által rajtam
és vitt, vitt valamit
magosan belőlem.
A röppenő fecskék
szövik már az alkonyt,
hegedj be, bukó nap,
ég, ne vérezz értünk.
Földrehajtott fővel
jövök már az úton,
mintha egy régi könyv
sorait betűzném.
Csak amit kedvesem
tűzött kalapomhoz
az ibolyacsokor
illatoz és őrköd
helyettem az éjbe.

 

 

 

Szerelmem huszonegy éves

Szerelmem huszonegy éves ma. Tanárnő
lesz, az akart lenni mindig ha majd megnő.
Iskolát játszott már kisleány korában:
sajnálom erősen, hogy akkor nem láttam.
Itt van ez a fénykép. Rajta ő, a szélén,
Egy kicsit kancsalít, könyvet tart a térdén.
Nem tudja már, míly kép volt e könyvbe írva.
Mit én is szívesen átlapoztam volna.
Milyen állat volt ez, mondjad? Vízitehén?
Máig se láttam még ilyen állatot én.
Lába az égnek áll, vége már szegénynek,
mint gyermekkorunknak, soha föl nem éled.
A szép fénykép-kertben a víg napsugarak
dominót játszanak a hűs lombok alatt,
háttérben a lugas lehajló ágáról
egy duzzadó fényes, édes szőllőfürt lóg.
Örömest sétáltam volna én is éppen
e kertben kilencszáztizennégy őszében
s ha netán e fürtöt leloptam is volna,
véle bizonyosan megfeleztem volna.
Ezt a fényképet – ráírták – Békéscsabán
csinálták. Én akkor még otthon a tanyán
libákat őriztem, s akárhogy is tudom
a jövendőt, nyilván hasztalanul tudom.
Nemcsak az apámnak, az egész családnak
nem telt volna annyi pénze, hogy vasúton
elvigyenek oda. De mit is csináltak
volna belépve e rácsos, magos kapun?
Álltak volna nehéz csizmáikban sután –
„Itt van ez a gyerek…”? – dadogták volna tán.
Mily félszeg helyzetbe sodor a költészet,
ládd, kezdetben nem így képzeltem el én ezt.
Mondjad csak, mondjad, hogy már akkor, e kertben
elringattad volna fejem az öledben
s pohár bort kérve az odaszállítóknak
megváltottál volna örökre magadnak.

 

 

 

Derüs öreg

Ah, szolgám, Feoktiszt, ilyen az ifjúság,
kinevetik a vén, nehéz legényt! foguk
csillog, mint az ablak… s hogy nyílik: gyors kacaj
lármáz belőle ki, mint szemtelen cseléd.
Korunk, igaz, lejárt. De csak most kezdem én
izlelni az aszú síkos kis csöppjeit.
Dagadt lábunk tipeg… de fürge kis szemem
kereng, mint víg kopó, a friss szoknyák körül.
Este kávét iszom s lágyan simogatom
a forró bögrét, mint rég a hölgyek tüzes
domborúlatait… és elméláz kevés
fogam a falaton, mint szép gondolaton.
Hüm… hüm… éltünk bizony. S te is, ecsém, ki most
itt ülsz s tatár szemed oly arcátlan röhög,
ki csak lapítsz, lapítsz öntelten és röhögsz,
mert vár már kedvesed, te hetyke bojsevik,
megjósolom neked: öreg leszöl te is!
eljő, vagy nem a nagy megváltás: – vén leszöl!
öreg s egyre könnyebb, könnyebb! megérted e
magányos felhő szép, szelid útját te is,
útját s – ahogy halad – finom oszlásait
s mely most vízként csobog, ilyen lesz lelked is –
tünődsz, mint az alkony s csak búcsúzás után
látod a táj szíves integetéseit…

 

 

 

Nyárutó

Ránk tör észrevétlen újra egy ősz, nézzed,
bomlik a fák kontya, zokognak a bokrok,
a sárga szőllőhegy illata leömlik
a völgybe s emeli, hajtja újra szívünk!
Töröld le kedvesem szótlan apánk fényes
homlokát s hozz széket a tornác ritkuló
vadszölleje mögé, ülj közénk – e csöndben,
miként házunk elől: lelkünkről is hullong
nyílik a nyers fátyol! társaink a fényes
órák elszaladtak és talán örökre –
mint komor hódítók, fönt a hegy taréján
feltünnek a sápadt, véres őszi napok.
Akik megmaradtunk, láthatjuk most tisztult
arcunkat, a mosoly kiapadt ágyait,
mint halál után… Az erdőből fölcsapó
madár sivítása nyomán vad tölcsérben
megindul az ősz! már zúgnak a zord tölgyek,
hajlik a szederfa, a temetőhegyen
zörög bátyánk sírján a bádog-koszorú
az utcai kapú sikolt s kicsapódik –
Csereg az éles por az ablak üvegén,
hunyjad be szemedet, rejtsd mellembe arcod –
Töltsön Édesapám! ha száll már, dalosan
sodródjon az idő-kavarta levéllel,
porral és szeméttel repülő jövendőnk!

 

 

 

Madarak szóltak fenn…

Törik a vadlibák vonala az őszi
tiszta magos égen s száll nagy karolással –
csapat csapat után, foszló ölelések
úsznak el feletted szűnő csipogással.
Madarak szóltak fenn s te ijedten kaptad
fejedet feléjük… s im most magad elé
bámulsz szótlanul és meg-megállasz, amíg
körül csikorogva fordul az esztendő –
Hányadszor, hányadszor, vándor s te még mindig
tanácstalan tekintsz erre-arra s várod
most valami lesz tán… tán ha hátratekintsz,
egy szelid titok, mint hű kar feléd nyílik…
Tél lesz újra, öcsém, hideg és koplalás!
Nyalja majd a vályú befagyott vizét a
szomjas barom és bőg, rózsaszín orrából
hosszan csap a gőz a hűvös alkonyatba.
Elfordul e táj is tőled és tovább küld.
Csörög lábad alatt majd a göröngyös út
vékony fehér jege, hogy föltürt gallérban
megindulsz hümmögve, merre rendeltetél.
Rázkódik a cserjés, rázza már magából
utolsó zajait, a végső madárdalt,
holnap föltünik és hegyeken, völgyeken
útaidra fekszik a szőrös fehér tél.
Dobd el virágaid s lépteid megnyújtva
födél után nézz már… rakj családi tűzhelyt,
erre figyelmeztet a ritka madárhang
s e távol erdőket durrogtató hideg.
Nem való vagy te már, hogy fűtetlen kamra
előtt rugdald újra lábadról a havat
bosszúsan, mert, lám, te nem gyűjtöttél most sem
se bort, se szalonnát, se kacagva törő
rőzsét, se kis hangon nevetgélő hitvest!

 

 

 

Halott

Fölöttem járnak, élnek,
kutyám máshoz szegődik,
barátom elsiet fölöttem,
asszonyom máshoz búvik.
A szép földről lebukva
nem hazámba, anyám hű
ölébe hulltam vissza, mint
végső percemben súgták.
Elejtett engem a táj,
el a ragyogó felhők.
A nap ujjai közül hűvös
bontó káoszba estem.
Fenyők tömjén szagában,
síromon égő gyertyák
lángján merengő testvér! sírj csak,
elejtsz te is, elárulsz.
Megenyhül az arc lassan,
mely egykoron miattam
vergődött rángva, hullt madárként
és mosolyt rebbent majd – tudom.
Évszakok alatt némán
fekszem én s emlékemmel
foszlom az időbe s tudom,
nincsen vígasz – –
Engedd peregni forró
könnyeid s búd lemosva
indulj útadra, testvér! értem
sorsod s zokogva várlak.

 

 

 

Az élet fordulóján

Ránkborul az éj már! megállnak a felhők, szitál a sötétség –
meztelenek a fák ágai odakünn s csillogó nedvesek
s ahogy a szél suhan, ontják könnyeiket –
Múlik az ifjúság!
Im ablakom előtt két lecsapó fecske szinte kéz-kézt fogva
suhan el, mint halak egy tenger fenekén –
egyik a szerelem, gondolom, s a túlsó a szégyenlős remény!
minden mi elkisért, elmenekül tőlem, visszafut nesztelen egy igazibb honba!
Ime bő ruhában és nagy, aránytalan
tagokkal mellémül a torz melankólia,
fejem nyirkos melleire vonja –
s – könnyezz, ha mersz… – gúnyol – könnyezz, boldogtalan…
Sirasd, ha van midet! tekintsd át életed!
Körül őszi eső zuhog és köd lebeg az erdős halmokon
s rohan tajtékozva a szennyes víz feléd a lejtős útakon,
hol elítélhető szándékkal egykoron vezetted kedvesed.
Mint olvasószemek futnak le a cseppek kicsiny ablakomon.
Ó ti fürge percek, évszakok, századok! – Az őszi alkonyat elfödi papirom,
amelyre hajolok mint tükörre – gyorsan elfödi örökre ifjúi arcomat!
Pergő cseppeken át látom a barna fák az őszi ködbe hogy’ kapkodnak, hajlanak…

 

 

 

Ó, ti…1

Ó, ti szolgák, szolgák! – szememig emelem
vándor köpenyemet s hova hangos dallal
érkeztem, undorral fordulok el s futok
az ismerős völgyből –
Hátam és hegyre-görnyedő alakom
más részét mutatva sietek már barna
csuszamlós avaron, jeges patakágyban – arcom se lássátok!
mint zsugori rejtem, lopom tova magam
és szívem nemtelen
kéjben hánytorog, hogy emlék se maradjon
utánam, egy hang se! tünjek el örökre
és dalom és dalom foszlányai vélem
e csillogó ökörnyálakhoz hasonlón –
Alacsony sorból jöttem én, ahogyan
ajkamon a dallal megindultam, mintha
minden dombbal egy-egy derengő századot
léphettem volna át, lihegve siettem
sürgős üzenettel,
így akadtam rátok –
Ami még keblemet feszíted, nemes tűz, már futásom segítsd!
verjetek arcomba fagyos cserjeágak, szítsátok szégyenem,
ó, a szabadságról kezdtem dalba én itt!
Szóltam s elnémultam s gyorsan megfordultam.
Tekints le reám nagy magasságaidból,
te emberibb korszak: igazság, merészség
emelkedett hona, amihez indultam,
lássad botlásaim, majd menekülésem –
ami felé megyek, térdemet kezemmel
segítve e síkos úton, tekints reám!
mutass egy halvány fényt, hogy zuhantomban is,
te maradj szememben!

 

 

 

Az élet fordulóján

Mosolyogd el bágyadt mosolyod, esti ég,
nézz rám, ahogy illik, komoly arccal s ti fák
takarjátok ritka lábnyomom avarral:
Im’ életem hűsebb magoslataira
fáradtan lépek a méh-zümmögő völgyből –
Hallgass el, sikongó, habzó ünnepély.
Ó, szép koszorúm, dongó cserfa-erdő,
gúnnyal téplek le már homlokomról, fonnyadj
csiklandozó fényes madárdalaiddal,
szerelembe futó lágy ösvényeiddel.
Ezer lengő karral búcsút integető:
utolszór látlak így, leomló ifjúság.
Kiértem belőled s nem tudtam meg semmit.
Évek csatlakoztak hozzám s évek hagytak
szótlanul el sorra s nem súgtak meg semmit,
sem ők, sem a karcsú hegyek, mik könnyedén
föl-fölnyújtottak a veszélyes ég felé.
Hunyjátok le zavart szemetek, virágok:
hűvösen csendül már az elkomoruló
vándor ajkaidról a magányos ének –
De fehér fejem’ bár dér fűzze be gyönggyel
ó mégis, ó mégis hirdessem a reményt,
ha oly pislákolót, olyan reszketőt is
mint ott ez az első könnyel küzdő csillag.
Fordítom szigorú arcom már és lépek
merre a másik völgy bokáimat rántja –
megyek panasztalan a férfias tájra.
Fenyves vonít itten, alatta törésre
váró lejtő szörnyű facsonkjaival s az
érdes lapályon túl a szürke, végtelen
tenger, mely dörögve ki-kilő a partra!
Férfiak tája ez, barátom! felette
nincs még leselkedő, étel-tolvaj isten.
Este, hogy a fejsze-csattogás elnémul,
a tömör hegyvidék vas csúcsai közül
egyenesen száll a füst az üres égbe.
A durva szabadság hona ez! szememnek
ez kell már, e barbár rend s e társas munka,
hol bérem kézfogás, mély lehü alvás lesz –
Bízom én erőmben – ezt visszhangozd, környék –
ahogy a gerincről még egyszer lenézek
a gyenge vidékre, mely mögöttem oszlik.

 

 

 

Búcsú

Jobb oldalamon kedvesem,
balfelől a lebukó nap,
már fordul lassan a világ,
az ifjúság még rámkiált,
haraggal és utat mutat –
Öleljed át hát vállamat,
aztán borítsd rám köpenyem,
füstölög mint tűzáldozat,
lobog a foszló táj körül,
fönt a cserjésből villogón
kitűnnek a gyalogutak,
vetkeződik már a távol,
nézd a jövendőt, hogy lángol
azon, azon kell mennem át
utolérni az életem,
kivívni egy igaz hazát –
Mit balfelől csókolt a nap,
csókold meg jobbról arcomat.
Mondd csak bátorításodat,
ím fölkelek közületek
követni némán sorsomat,
vissza-visszaintegetek.

 

 

 

Elégia

A kölesdi állomás előtt
teleköpdösött járda szélén
ül egy napszámos –
mellette egy kislány, egy asszony.
Az asszony ölében kosár
a kislány tökmagot eszik,
a férfi fejében lukas kalap,
a lukból hajszál sarjadoz.
Nem beszélnek, közönyösen
várják a vonatot s jövőt,
előttük két nagyfejű kapa
ölelkezik, hunyorg a napba.
Mozdulatlanságukról is
látszik, hogy magyarok, e föld
népei ők, akik nevében
a kormányférfiak beszélnek.
Akik nevében hirlapok
vitáznak, akik érdekében
megcsinálták e csillogó sínt
és amott azt a templomot.
Értük lelkesednek a költők,
a hadsereg értük gyakorol,
értük gyűlnek tanácskozások,
s koccannak metszett poharak.
Nevükben suhan a miniszter
halk gépkocsiján s lelkükért
hajlong és könyörög a főpap
és emel arany serleget.
Őket, őket kerestem én is,
nékik kívántam szólni mindig.
Most itt vannak, néznek reám,
ujjammal érinthetném őket.
Igen, a nép, a szépszavú,
daltermő, munkás, harcias,
a végtelen folyam egy habja
itt felcsapódik s látható.
A férfi meztelen lábának
horgas nagy ujjai közül
kikaparja a port s a piszkot,
zsebébe nyúl, nem húz ki semmit.
A sínek mögül egy jegenye
kétága közt akár fészekben
ül a szárnyas nap, egy percre
megpihen itt, szétnéz a tájon.
Mint ezredévek mélyiből
tekint reá vissza a férfi,
mint kék égre a vízbefúló,
ki már kiáltani se tud.

 

 

 

Szennyes sikátorok tövén

Berohantam a kapualjba,
homlokomon és mellemen
szúró cseppekben hirtelen
kiütközött a rémület –
az égre néztem, társaim
rohanó lépte és rekedt
fegyverek csahintásai
verték szivem. Fejem felett
izzottak messzi csillagok.
Távoli korok, ti ózondús,
vihar utáni tág idők!
kiknek jöttében úgy hiszek,
emlékezzetek majd reánk!
emlékezzetek, férfiak, ránk,
s ti jövő boldog lányok is,
szennyes sikátorok tövén
lopakodtunk mi itt előre
szétszórva, félve, remegő
kezünk kapkodó kézfogása
meleg, foganást kereső
szerelem volt, ölelkezés –
erős lelketek szülője!

 

 

 

Növekvő szél

Nyerítve futnak a táj felett a felhők!
Lángkarikás csattan, a csillag-göröngyön
feldörög egy szekér, fordul – felkiáltok,
verj a lovak közé, hajrá, Dózsa Györgyöm.
Menekülj, mentsd magad! – Pocsolyák fröccsennek,
tüzes levük a vén kocsis arcába vág,
hátra és hátranéz, mögötte hajrázva
uszítja Zápolya százezer csahosát.
Leválnak a lőcsök, bukik a saroglya,
Dózsa gyeplőszárral veri a lovakat,
tört szekéren egymás nyakába karolva
ezt képzelem, szikár legények hajlanak
előre és hátra szédült részegségben
és közöttük állva én, én énekelek!
Századok egén így láthattok majd, lantos
ujjaimról tüzes pacsirták ömlenek.
Az út keletre tart, dalom az úszó por,
hogyha berekedek megitat majd a hold,
szél zúgja tanácsát, bosszulatlan holtak,
eltemetett élők hörgéseit dalold.
Varjú veri szárnyát még sűrű fürtömben
s mélyeszti konokul karcsú kemény horgát.
A kis állat, amely hasonfekve issza
az Ádriát, ránknéz egyszer Magyarország.
Ujjaim begyéből vért vágok eléje,
fölkel a kis állat, lerázza terheit.
Hajnalt abrakol majd, kocsink elé fogjuk,
nyerítve röpíti a nap vőfélyeit.

 

 

 

Mulató szolgák

– Nahát, nahát! nahát maradt lám nékünk is még némi tört dió,
a pókhálós palack alján egy-két pohárnyi bor s dicső urunk hibás
fogának szaggatott nyomával sok gyümölcs… Sonka! cukrozott kalács!
– Komák! komák, gyerünk, ez azt’ a dáridó!
– A szent sebekre, hé! – Hortyog már drága püspökünk!
– Álmodjék szépeket! – Akár a végnapig! – Töltsd már meg a kupám!
– Hej, drága sógorom, hadd nyaljalak kupán!
Urak vagyunk, urak! úrként iszunk s pökünk!
Szent Imre napja ma! Csörgő páncélosok a jó papi tized
porzó zsáklisztjeit, kitty-kottyoló borát, sok bőgő tehenét
szerény személyünknek a hegy felé sötét estig kisérgeték –
Sivít a szélkakas? Nekünk, nekünk, komák, csárdázhat a hideg!
Alszik már a merész hadfik seregje is – a korsók s a teli
pórhölgyek keblei itatták őket a szép küzdelem után!
Kérődznek most édes karok közt… Hallga! egy a kastély udvarán
öklendezik! – Na nézd! a hold alatt a kőszüzet ölelgeti!
„Majd úgy fogunk táncolni
Mint a molnár tyúkjai! (még egyszer)
Kik jóllaktak búzával
Az ellopott árpával, (még egyszer)
És zabbal
És zabbal!”
– És zabbal! ki a hanggal, a hála dalával, drága komáim, a hajnal
mossa az ablakot már! Kint a didergő földeken indul
már a paraszt, – hej! – húzza ekéjét, bűzt ereget ki a kíntól
(És cseng a harang s a tiszta harangszó égi zenéjén áthúz a reggeli angyal.)

 

 

 

Megered az eső

Megered az eső – fátyla alól még
kinevet egy percre a zöld hegyvidék,
aztán összerántja gyorsan fátylait
és kezdi már magos zokogásait.
Mint egy antik hősnő, ki a Sors setét
éjébe hullt és ott tördeli kezét,
elfordul jajongva, őrjöngve kiált,
szél zilálja szerte hosszú sikolyát.
Igy hallom a hegyet, ahogy eljövök
lábánál, a köd gyors bokrai között
s átfutok a három patakon, melyek
eltakart arcáról zúgva ömlenek.
Ez hát az ősz! hajt már engem is tovább
a Végzet ösmerni sötétlő honát.
Ködben futok tova, imbolygó világ
oszlik, fut előttem, mint ősz délibáb.
Fölöttem szárnyalva ki jöttél velem,
fordulj más vidékre gyönge szerelem,
eltakarom arcom, egyre távolabb,
mélyebbről halljátok kiáltásomat.

 

 

 

Mint a mosolygó merénylő…

 

1

Huszonhat év, mondod? Mit akarsz? Nézd, sima
hajadra most kezd csak a napnak sugara
merőlegesen és ragyogtatón tűzni!
Ládd eddig vakított, mert szembe jött veled,
de most melléd pártol s kezd hátulról fejed
 
 köré csokrot fűzni.
S szemfényvesztő kézzel lebbentve a fátylat,
ajándék-kosárként fedi föl a tájat –
igy beszél fiatal kedvesem és szelíd
szeme mint hű ebé figyel rám és nevet.
Hallgass el, kedvesem, öleld át fejemet,
 
 ha öledbe esik.
Fényes tekinteted nem vigasztal engem!
Sem a nap arcáról ragyogó gyűrűkben
érkező mosolyok, – úgy állok zavartan
előttetek, mint az idegen, kit a lány
kedvesének néz, fut eléje szaporán –
 
 Megáll majd riadtan!
 

2

Nem az vagyok, akit, kedvesem, látsz rajtam!
Ki itt áll: áll talpig álarcba takartan,
félszegen mosolyog, fél hogy mosolygása
megcsúszik és ajka torz átokra rándul,
mint ki nevet, nevet a gazda borától
 
 s egyszerre kihányja.
Megvonagló arccal nézek vissza feléd
fáiddal s lányiddal hajbókoló vidék,
ki mint habos dagály ifjúságom korán
földobtál zajosan merre szívem vágyott.
Most rőten visszafutsz. Ősz van. Fázva állok
 
 nyögő fák avarán.
Földre dobja lombját az ág, mit jobb kezem
markol, másik kezem gyönge vállon pihen.
Igy függök csüggedten kifeszített karral –
Kifuthat alólam ez a föld, ez a kor.
Nem az én korom ez. Fejem hátrahajol.
 
 S az ég se vigasztal.
 

3

Nem ide jöttem én, nem ide indultam!
Valamit rámbíztak, amit elárultam.
Tapogatom arcom: hová is tévedtem?
S merre tűnök tova? Fülelek, az órák
futtukban megrázzák tornyok kongatóját,
 
 s a dacét szívemben.
Nem az én időm ez! – Ó te lármás hajnal,
ó, hogy nem szégyenled, égre lengő karral
futván a gőzölgő hegyeknek tetején
fölfedni e bolyként szétfutó világot!
Nem az én országom ez a föld. Hazátok
 
 nem hazám. Nem enyém
sem a ti istentek, sem a ti királytok.
Láttam én eleget. Kapkodva hátrálok –
Szolgák nyirkos hona! – ó nagyon eleget
láttam, hogy remegő szájjal elforduljak
és – magamat védve – lerontsak, fölgyújtsak
 
 mindent hátam megett.
 

4

Futnék vissza jajjal, ahhoz, aki küldött.
Már alig emlékszem. Messze ritka füstöt
ereget egy tanya. A nyomornak szaga
visszacsapódik s úgy jár házai felett
dühödten, akár az eleve kivetett
 
 Káin áldozata.
Onnan jöttem. Égő arccal, mintha lángok
közt siettem volna, az elémbe állott
éveken úgy vágtam át, a szegénységen –
Fiatal arcomat szolga-mosolygásba
rejtettem s ráégett, ráfagyott e lárva –
 
 Tagadom, hogy éltem.
Bocsásd le kedvesem, nyakamról két karod,
nem engem ölelsz te, ki arcom csókolod.
S fordulj el te is, nap, te sem ismersz éngem!
Hogy igazi s méltó arcomat lássátok,
le kéne az egész mostani világot
 
 szemem elől tépnem.
 

5

Most, hogy karok, ajtók nyilnának már felém
s nevemen szólítnak: félve nézek körém,
s hallgatom szívemet: oly árulón dobog.
Úgy fogom lüktető haragod, ifjúság
mint sima mosolyú merénylő a bombát –
 
 lassan így bókolok.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]