Forrás
„ad aquae lene caput sacrae” (Horatius) |
| Feloldta a nap a vidéket, napbahunyorgó virágok között |
| Vigan dúdol patakom, villog a kedve, fecseg – |
| Hallgatom, itt fekszem partján, értem jól szavait. |
| Átfoly rajtam e boldog zaj, percenként ellep a béke, |
| A feloldódó csend, a szeretők csendje, a sziveket átmelegítő – |
| Feloldódik bennem s hangtalan elfoly a dal – |
|
| A dal, a szólító, az egyetlen, a kiáltó! |
| A dal, amire készültem, amire vártam! |
| Amit annyi fényes reggelen, midőn házunkból a ragyogó udvarra kiléptem, |
| Éreztem rebbenni, szárnyat bontani bennem. |
| A dal, amibe annyiszor belekezdtem, elnémultam, hangom sose volt elég tiszta hozzá, |
|
| A dal, a kiáltó áldozás, amiről hittem, nem hangzik hiába, |
| Nem párolog köddé – földeket önt el! |
| A dal, minek hallatára, ezt hittem, ablakok nyílnak, asztalától felkel a szikár napszámos, |
| Hallgatózva megáll a konyhában a leány, műhelyéből kilép a kovács s széttekint, |
| Megállítja lovait a szántó, fölegyenesednek a kapálók, |
| A dal, mire fölébred ez a völgy, zászló lesz jegenyém, |
| A domb taraján! mitől felhő foszlik, mi után dörögve |
| Századok betelő jóslatát halljátok menetelni s a jövendő éles kürtszavát – |
|
| Mint a fiatal anya mosolygása. |
|
| A dal!… fájdalmam oly nehéz, |
| Oly sűrű, oly mozdíthatatlan volt, |
|
| Hány hangot próbáltam! – szóltam keményen, lázasan, lágyan, |
| Hizelgőn, mint a csiga-csalogató – kiáltottam haraggal, |
| Napsütésben forrás boldog csergését sohasem éreztem – |
|
| Süss nap, nőjj virág, dalolj csak patakom, |
| Megindul belőlem is egyszer a szó – nem az altató, |
| Az én szivemből való, a vérből induló, a kiáltó, |
| A számotadó, az elszámoló, a vádló – |
| Megrághatatlan szavaimmal, téli gondolataimmal, oldhatatlan kínnal. |
|
|
|