Búcsúztató

1 Testvéremet, testem hasonmását tették le a sírba – S én, kinek vére forog még, kinek nyelve mozdul még, hasztalan kiáltanék. Hasztalan, Süketen, mint anyánk susogása áramlik, cseng a szivembe, meghalt ó, megölték, Szájából szakadatlan habzik a híg, tört vér, a panasz, porba bukott szívének hangtalan átka. Vér, mely a véremmel egy forrásból eredt évezredek mélyén, Mintha az én szivemből folyna nehéz csobogással – sajogva hanyatlik Szivem a földre, fivér, mely ma honod lett s hallgatva hallgat az éjben, Első éjed ez ott! Hova vittek tőlünk, mit míveltek véled az éji hatalmak! Földreborult testedből merre futott jajongva az, ami voltál, mily beborult tájak csúcsa felé menekült el! Merre kiáltsak s mily névvel ma utánad, testvéred vagyok én, nem hagytalak én el! Bágyadt fejemet szivesen hajtanám én most is, ez éjjeli órán, a karodba, mint amikor még Édesanyánk lábánál aludtunk összefonódva. Mint akkor, amidőn álmodban néha beszéltél: két napig remegve néztem fagyos ajkad, Remegve vártam, a halál szörnyű susogásaira ha kiáltsz iszonyodva, Melletted legyek én, aki élek, felrázzalak a szörnyű nyomásból, Néma maradtál, álmodban egyre mélyebbre zuhantál –, betemettek. Magát siratta mindenki miattad, mialatt a Nyári meleg föld rettenes hála gyanánt felcsapva porát dörögve reádhullt, Csak én éreztem sorsod, a komor Temetőhegy tetején nyirkos sírodba lenézve Én tehelyetted sírtam, én tehelyetted fordultam átkommal az égre, S néztem már, mint emléket a tájat, nagytávolban az égre lövő Balatont, Lent a virágzó völgyet, ahol két csecsemő fiad aludt künt a napon, Éreztem, testvér, mit tesz a földbe feküdni, éreztem, hogy’ torzul el arcod örökre, Hallgatván kislány-feleséged sikolyát s a falánk föld zuhogását.   2 Mit tudunk mi a fájdalomról, a fájdalomról, minek már jaja sincs, Szörnyű szárnycsapások, közeledtükre bújva hajlik a föld felé a test, Felröppen a lélek, sikoltva kereng, visszafut honába, ó mit tudunk mi, mit a fájdalomról, Az utolsó csengésről, mit hallat a szív s szüntével rezegve eláll dobogása, Néz percig elszálló fénye után a szem, azután lefordul emlékeivel. Sorsának összeállt vidékeit nézi az, aki meghalt, a tárgytalan, örök-élettelen tájat, Melyen csak susogó bánata leng – A legkönyörtelenebb kín, amely megölte őt, áll egyre felette, mint felettünk a hold, Fekszik a halott, nincs égtáj körötte, tudja, nem pirkad már; karjait gyökér fűzi át, Várja, bomoljon szét rettentő bomlással, talán fájdalma is felbomlik véle, Kisarjad a földből és egy virágon át nehéz illattal egyszer eloszolhat, Felszívja az éjjel s ő feledi magát – Ó, ez a fájdalom! zengj fatörő szél, sikoltsd el villám, vidd magaddal felhő, Ti, kik tápláltátok, hitegettétek, futó elemek, vegyétek magatokra testvérem bánatát, Adjatok örök nyugodalmat neki.   3 „Élt huszonnyolc évet…” Fiatal hónapok, szárnyas hetek, zúgó Századok! sikos szeleiddel felettünk magosan iramló jövendő! „Élt huszonnyolc évet…” Megbotlott, évszakok Egy percnyi résén át mozdulatlan, süket tájra hullt a bátyám. Megbotlott – a földben, levegőben kúszó embertelen szörnyek Reárohantak, hogy ifjú testén seb ütődött – Nem védted meg, anyja, föld! Hajnal, fátylaiddal nem kötötted be sebét! Hurkot vetettek rá, iszonyú csápok szívták ki életét, föld alá rántották egyetlen fivérem. Ki e síkos piócáknak férgeknek parancsolsz, Bujkáló, Alattomos, szörnyű pofáddal ne csaholj, Nem rettegem én a fogad, Orgyilkos, nem rettegem én a színed, Ha eléd kerülök – Szennyes karmaidat, aki élő testekbe meríted, Dögevő – – Mint fa, melynek letörték egyetlen páros ágát, csonka Sorsom jajongva hajladoz a szélben.   4 Vihar támadt az éjjel, rázta az ablakot, Rezzent vele szívem, mint hívásra keltem: nem testvérem kopogtatott? Két kutyánk szűkölve vonított az udvaron, Nem bátyám üres hangját hallották az udvaron? És ha künt áll ő, láthatatlanul a kocsik s ekék között? Künt áll tehetetlen, nem mer közeledni, csak néz s szeme könyörög. Ha künt áll, mi bátyám volt, örök, s néz be az ablakon, Néz engem szünetlen, mint szívemet védve görnyedek az asztalon. Ahonnan száműzték: nézi a falakat s nincs tekintete. Villám gyúllad föl, átvág rajtam tüze, mint emlékben az ő tekintete. Fellobban pillanatra, bevilágítja a kútat, az udvart, a kerteket – Testvérem, testvér, nem félek én, jöjj, szólítsd, érintsd meg testvéredet! Engem fájó kötelek fognak még s tart itt lenn rossz burok, Megbúvok benne, hátrálok benne, gyáván meglapulok. De élő fájdalom, mint tojásának héját a madár, Kaparja ezt a burkot és szállna-szállna már! Testvér, ha árnyékodból átláthatsz rajtam, ki botlok harsogó lángok előtt, Fogadd majd magadhoz, mentsd meg igazabb életem, a szárnyverdesőt. Váltakozó fény és sötétség, pillanatnyi fény s örök titok: Halál! érzem mozdulni, ami bennem is örök, keltik erjesztő, forró kínok. Él, éhes a lélek, eszi lakását, már átdereng hozzám a külső világosság, Bátyám, a te arcod fogadjon majd, ha rámtör a szörnyű örök-világosság!   5 Felszáll ez az éj is, már a barackfa könnyeit égi sugár Hörpinti magába, csillog az elszállt könny csókjától a lomb – Harmat-verte, dagadt szívemen is lágy fényt vet a reggeli ég, Békét melegít… kezdődne az élet – Kezdődik az élet – a kút-lánc már csikorog, füst száll szelíden, Im, mozdul a táj… csak az én testvérem nyugszik örökre, Fiatal arcát komoran fordítja a sír fenekére, Elnémult szájából szakadatlan csurran a porba a vér.