Elégia¹

Nem volt elég a szerelem, A gazdagság sem volna elég S ha piros szájamról úgy ömlene A dal mint habzó esti ábránd. Nem volna elég a dicsőség S ha jártamkor az utcán minden ember Úgy fordítaná arcát felém mint selymes Tavaszi napba –, akkor sem volnék boldog. Ennek az országnak legszebb leánya Fonja két karját nyakam köré, Pelyhes jósága szívemet úgy takarja Mint szerelmes szárnyak madárfiókát. Feküdtem forrón mint fészekben Puha arc sugallta mellembe melegét Nem költem ki, nem feledtem el Magamat, egyedül, egyedül voltam. Egyedül voltam s míg két szemem Csókok lágy vigaszát itta, Szívem alatt hűvös áram Húzott mint nyitott ablakokon. * Nyílani vágyó fényes szárnnyal Számon mindig maradt egy csók, A legutolsó, a legelső, Miben életem heve rebben. Legtisztább könnyeim fagy utáni Ágak zöld vízcseppjeként Remegve ültek, néztek, Nem hullottak ki belőlem. A legzengőbb magasban, A legsüketebb mélyben, Az elfulladt vagy összetört szívből Szállana mindig egy sóhaj még tovább. Hajlongó, őszi kertem Kőasztalán síkos boromat Hűsitő hold, szomjamat szédítő Fényed sem csillapítja. Hajnalok gőzölgő bokrai Között siettem dús fejemen Harmatok csengő ékszerével Nem volt elég a diadal sem. Nem volt elég a szabadság sem, Csillagok hangos részegese Jártam dűlöngve dallal S keserű ízzel számban. * Merűltem karokba, részeg Álomba, feledésbe. Felmerűltem, partradobódtam, Kihányt e tenger. Felébredtem, a kerek táj Fejemet úgy szorította Mint Dózsa Györgyét a vakító Fehéren izzó vaskorona. Nem volt elég a hazúgság sem, Nem vigasztalt meg engemet, Hogy élni élnem kellett Mint állat többi állatokkal. Mosakodó lombok, kerti éjjel, Ime, erőmmel már felszálló, Szívem verése ver hullámot? Mint hajótörött palackját, úgy bizom rád. Egy dobbanásban halhatatlan Magos szerelmem’ szálljon e vad Zavaros, embertelen korból Mint forgó gyémánt buborék.