Elégia1

Nem volt elég a szerelem,
A gazdagság sem volna elég
S ha piros szájamról úgy ömlene
A dal mint habzó esti ábránd.
Nem volna elég a dicsőség
S ha jártamkor az utcán minden ember
Úgy fordítaná arcát felém mint selymes
Tavaszi napba –, akkor sem volnék boldog.
Ennek az országnak legszebb leánya
Fonja két karját nyakam köré,
Pelyhes jósága szívemet úgy takarja
Mint szerelmes szárnyak madárfiókát.
Feküdtem forrón mint fészekben
Puha arc sugallta mellembe melegét
Nem költem ki, nem feledtem el
Magamat, egyedül, egyedül voltam.
Egyedül voltam s míg két szemem
Csókok lágy vigaszát itta,
Szívem alatt hűvös áram
Húzott mint nyitott ablakokon.
*
Nyílani vágyó fényes szárnnyal
Számon mindig maradt egy csók,
A legutolsó, a legelső,
Miben életem heve rebben.
Legtisztább könnyeim fagy utáni
Ágak zöld vízcseppjeként
Remegve ültek, néztek,
Nem hullottak ki belőlem.
A legzengőbb magasban,
A legsüketebb mélyben,
Az elfulladt vagy összetört szívből
Szállana mindig egy sóhaj még tovább.
Hajlongó, őszi kertem
Kőasztalán síkos boromat
Hűsitő hold, szomjamat szédítő
Fényed sem csillapítja.
Hajnalok gőzölgő bokrai
Között siettem dús fejemen
Harmatok csengő ékszerével
Nem volt elég a diadal sem.
Nem volt elég a szabadság sem,
Csillagok hangos részegese
Jártam dűlöngve dallal
S keserű ízzel számban.
*
Merűltem karokba, részeg
Álomba, feledésbe.
Felmerűltem, partradobódtam,
Kihányt e tenger.
Felébredtem, a kerek táj
Fejemet úgy szorította
Mint Dózsa Györgyét a vakító
Fehéren izzó vaskorona.
Nem volt elég a hazúgság sem,
Nem vigasztalt meg engemet,
Hogy élni élnem kellett
Mint állat többi állatokkal.
Mosakodó lombok, kerti éjjel,
Ime, erőmmel már felszálló,
Szívem verése ver hullámot?
Mint hajótörött palackját, úgy bizom rád.
Egy dobbanásban halhatatlan
Magos szerelmem’ szálljon e vad
Zavaros, embertelen korból
Mint forgó gyémánt buborék.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]