Egy ősz

1 Fáradó szél gyanánt az esztendő lassítva szárnyalását Lesiklik a magasból, hajladozva zúgnak fáink koronái. Tetőtlen Július! alig emlékszünk rád, szemünk a földre fordult, Hol a megtérő év véresen kúszik a csörgő, rőt lapályon. Megáll nemsokára egy hóviharos éjen: zuzmarás forgószélben Foszlik jajongva szét a csengő ürbe s véle napos ifjúságunk. Ittam a forrásból ma este és számban megéreztem Üzenetedet rút öregség, számban, mellemben, tagjaimban. Fénylő-rezgő kedvem, mint a lomb foszlott, ágaim, Gyökereim fázva huzódtak vissza hozzám. Az utolsó madár átkot kiáltva száll a vérben gőzölgő erdőből. Mely egykor arcom mutatta, fátylat borít magára a víz. Fáztam, el kellene mennem, gondoltam, itthagyni ezt a tájat, Futni, mint hontalan, komor hegyek élén a hold fényes útjait követve. Vége a játéknak! Tudom én, magam vagyok én hegyeimmel, Az isten messze él, ha él, ezt tudom csak, mást nem mondhatok róla. Futni köpenybe burkolva arcom, hátra se nézve kiáltani: Egy igazi Urat ismertem itt meg én, a halál csámcsogó hatalmát! Hanyatlik a nap, köd mossa a völgyeket, hallom A takarodó nyáj ebeinek csaholását s a gyenge harangszót. Mintha az utolsó kenet csengetyűzője közeledne felém – Boruljatok le, fák, helyettem –   2 Az októberi alkony fénye oly átható volt, oly szívjáró mint kedvesem bucsuzó pillantása. Arany terhétől hajlott a nyirfák koronája, csengő lombok közt jártam, mint emlékeim táján. Messze-messzire láttam egy percre önmagamban. Mezők gőzölték szerte az égre nyári kedvük. Rossz recsegés felel már bennem, ősz, szeleidre! Folyóim megvakultak, diszeim földrehulltak. Bokraim véres karját ápolgató ökörnyál, befonhatnád ősz-nyirkos, lombtalan bátorságom.   3 Lezúdul a szél a hegyekből – túlérett gyümölcsök, Nehéz bucsuja s a halál vörhenyeges Árnyéka bolyong kertünkben; az őszi Levél bús kérdést csörrentve hullik a nap Pocsolyái között a hidegülő földre – Ápold csak telő szőleidet s vigadj, Boldog apám! s dudolj, dudolj, Hogy már szagos dongáju hordaid mosogathatod – Nyári melegében, mit a munka nemes Gyöngyei koszorúztak: homlokod derülhet: Tavaszi kedved csillan nemsokára elő Arany borodban, ha köszöntve a napfénybe emeled – Föl, föl az égi lángba emeld s múló Életünkre köszöntsed, Megért szivünkre, mely mint falevél leng Szállani vágyva az őszi szelekkel!   4 Emlékszel a havas novemberi reggelre, amikor ablakunkat kitárván a völgy dér gyémántporában csillogott elénk, hűvös pompájaként a halálnak? Szemedből még egy percre tavasz patak-mosolya villant reám, a délután kedve! – márciusi rügyeken át csörgedezve patakzott fejünkre a napfény egyszer az erdőn! Most mellemen fejed – miért szóltál volna? tudtad, hallom, szivedbe száraz levelekként zizzentek a percek.   5 Az őszi éjjel íze itt maradt ezen a tájon, soha közelebb nem éreztem magam a földhöz. Az országút két oldalán a szürke köd falai. Ilyen kihalt városban, félve álmomban jártam egyszer. Minden léptemben elmarad valami belőlem, ködbe felejtődik, utcáról-utcára, sarokról-sarokra, zörgő folyók felett hidakról-hidakra hív tovább egy hang, mint álomban, lassan megyek, lassan, egyre sulyosabban, gőzölgő fehér források mentén, a csend, az öröklét szürke tornyai felé.   6 Észrevétlenül, mint a délutáni ég borul homlokom alkonyatba; még nem hagyott el a daloló bátorság, de egyre lassabban jár mögöttem, meg-megáll, hangját egyre távolabbról hallom a szürkületben. Dala völgyi erdők felé hajlik már s hajdani magosságát siratja bús vízesés gyanánt… Huszonöt éves koromban komoran, mint a tünődő hegyi fák hallgatom a völgyet, kardom markolata megnehezül kezemben. Istentelenül s reménytelenül nézem a tájat, meleg szemem fátylas délibábot játszik, felhő kerekedik amottan, hangtalan villám villan föl, dörgése egyre késik, fáradt már útrakelni. Vércse-vijjogás s szél – szél s fent madársírás: fent már a tél vonul éles kürtjeivel! – fáim levelei moccanni is félnek: pihegő ajkak! lengő-hulló szivek! Sűrű seregivel jön már a győzhetetlen – Fegyverem csörrenve bukik ki kezemből. Vártán, fegyverben is, ölelésre vártam.