Halott leány

Nem alszol te, tudom: meghaltál; mosolyod Nem fűti álom, arcodon e kedv, mint a jégvirág – Nem hazudom most már, a közelgő tavasszal nem hitegetlek. Meghaltál örökre… fogaid között megállt a levegő. Mi tegnap még küszködött, könyörgött, mint zajló téli patakocska: összeállt szemedben, szálkás lett a fény; szíved megnehezült, elfordult; gyenge testedben elakadt a sűrüsödő vér. Nem jössz soha már te a szöllőkbe velünk, Dalolva a lágy homokútakon, Kacagva, mint akkor, hogy a telt meggyfára emeltünk, Kacagva lehúllt cipőid után, Várva szerelmesedet a táj tetején – Combjaidat örökre összezárta a halál. Csigás hajadban elaludni ki vágyna most? Idegen, Idegen vagy nékünk s tán ellenségünk is már. Ráddübörög Holnap a fagyos föld, s míg mi majd hazatérve Vacsorához ülünk, bánatunk elűzni keressük, A nyirkos deszkán át hűs csepp hull gyenge nyakadra s feletted A friss hant összeolvad, a föld becsukódik könyörtelenül. Gondolunk majd reád s azután… anyád is elfeled! Emléked elhúll, mint sorsod, mely könyörtelen játéknak nyílt csupán. Játéknak! – erre gondoltam, hogy jöttem a pattogó cserjésen át ma este. Feledjük véled ifjúságunkat is, dalos kedvünk lassan Ég el a kormosra öregedett szívben s kisleány lelked Elhúzódik tőlünk, ha valahol mégis egymásra találunk!