Dal a galambról

Már ötödik napja haldokolt szomszédunk leánya, nem tudott meghalni, a hatodik reggel egy galambot kért, lehoztam néki a ducról a legszebbet. Hamvas-szürke volt ez a galamb, a fészkek közt repkedett, nem félt még senkitől, csőre puha volt s fénylő mint a rügy, szemei, mint az inggombok, halaványkékek. Mint a fészekben, úgy ült a lány kezében. Ha eleresztette, forró kis arcához húzodott, a pap szavait már nem értette a lány, de a galamb susogásaira még egyre mosolygott. A reggel, midőn halva találták a leányt, a galamb ott ült két kis melle között. Hogy megjöttünk a temetőből, tegnap, a szomszédasszony sírva visszaadta. Azóta itt ül az asztalomon, egy rossz sapkában a tintatartó mellett, néz-néz rám szüntelen, fejét félrehajtja. – Költő, mit tudsz szólni a halálról? Nem fú szél, ablakom előtt önmagának bólongat a holdfényben a nyárfa, egy sercegő lámpa, egy fázó galamb voltak tanuim: mellem megérezte a legfinomabb szellőt. Igen, most száll, most oszlik ifjuságom, tudom, mi jöhet még, ma este meggyóntam magamnak, s hol egykor kedvesem kezét gondoltam melegíteni: szívemen egy galambbal aludtam el.