Mint a harmat

1

Reádcsapódnék mint a harmat,

Mint folyóvíz átfolynék rajtad,

Gondolataim lágy szellőjét

Két kezeden megérezhetnéd.

Kezem úgy simul, mint hű állat,

Pilláim alá takarnálak,

Fektetnélek szép egem alá és

Jövendőm gyönyörű rétjére.

Hogy mondjam el? Midőn karodban

Legeslegelőször aludtam,

Álmomban gyerekkorom társa

Egy kis kutya nyalt a fülembe.

Búvok melléd s karolván védlek,

Győzelmi zászlómnak tűznélek;

Mint egykor anyámnak térdére

S borulnék úgy is rád, mint sírra.

2

Kacagásod fodrain még megcsillant a lebukó nap,

Pilláit mégegyszer reádnyitotta,

Azután buzogó örömödtől megittasulva elaludt

A puha dombok ölén.

Milyen nyüzsögés támadt a szürkületben!

Aztán mély tehénbőgések s kolompcsörgés között

Ömölni kezdett

Hegyeinkről az est,

Színig töltötte a völgyet,

Pezsegő tavunkból a halak már az almafák

Ágai között kergetőztek.

Aztán elaludtam én is

Karjaid közt a szegénység

Tápláló melegén, Annám!

3

A szomszédleány –

Egy fiatal parasztleány a kedvesem, mit tagadjam,

Hátán hátrakötött kendőben lép el ablakom előtt, hordja a vizet

S rámnevet együgyűn, mint ez a téli nap,

Dió-szemében ökreim bizalma,

Barna, szelíd arca maga a föld, szülőföldem derűs folyóival.

Ő tetszik nékem, néki tetszem én,

Estelente elüldögélünk az istálló küszöbén,

Fecseg, rám-rámnéz, fürkészi arcom, én hallgatok,

Mit is mondhatnék neki a hánytorgó hegyekről, melyeket megjártam.

Pislog, karomba hajlik, bárányfogai közt jóízűn ropog a nyers sárgarépa.

Hallgatok hát, hallgatom s hallgatom hogy süllyed

Bennem egy vidék, lebuknak a tornyok, serceg, kihuny a gőg.

Mit is akartam én, mit míveltem, amit elmondhatnék

Világosan mint a patak, érthetően mint a kasza suhogása –

Hallgatok, köröttünk átmelegszik a csend.

Szerencse, hogy kemény legény vagyok mégis, megpörgetem a kút kerekét,

Hányom az almot, elbirkózok a béresekkel, Anna híg kacagása

Itatja izmaim, fehér szoknyájával megtörli homlokom,

Leheletétől kivirágzik álmomban egy kert,

Míg friss mellein fejem elpihen, mint egy állat.

4

Ablakom előtt a karcsú torony, rajta a forgó kakas,

a nyújtózó felhő, a lármázó patak,

egy vidám kurjantás, e lekváros kenyér a kezemben,

a fürge fény, a dal:

mindez kedvesemre emlékeztet engem!

Barna leány ő, énértem született,

anyját elfeledte,

reményeit, multját,

szemlátomást nő a növekvő nappal,

este látjuk egymást, addig énekel

panaszos dalától míg bealkonyodik.

A homlok szelíd kemencéje süt,

melegít a tájnak olthatatlanul;

ha belétekintek, a két szem

micsoda tájra mutat,

lengő erős vidék,

jövendőm,

békésen legel a domboldalon a nyáj,

pásztortalanul.

Pezseg az egész test, zajlik, nyüzsög, forr,

szája mint víg madár csapkodja színes szárnyait,

álmában is rebben, hogy kezemben alszik:

fülébe jár hálni a legfínomabb

tengeri szellő sikos dallama,

szívében lassan mint a gyöngy érik

az opálos fényű

kisded-szeretet.

5

Mint meleg állat-lehelet

Érte jóság a szivemet,

Jöttem egy lánnyal a fasorba,

S hirtelen sírni mertem volna.

Völgyi falunkból úgy szállt, oszlott

A jó vasárnap, mint egy boldog

Gondolat a szegény fejéből.

Szállt az élet, a gőz a rétről.

Dalolt a lány és szállt remegve

Tekintete, mint az egekbe

Lágy áldozati füst, foszló jajjal,

Szállt az ifjuság szánkból a dallal.

Rongyszoknyás nyárfáim az árok

Partján mint meggyalázott lányok

Forogtak, sírtak, águkkal bután

Kapkodtak bukó levelük után.

Suhant a tájon a rőt elmúlás

Kedvesem dala mint sziromhullás

Lobogott –, mellemre vontam a tört

Fejet mint fázó rózsafőt a föld.