| Egy sugár, egy tünő pillantás is elég, |
| Hogy nevetve nyíljon, ami kész nyílani! |
| Az udvaron kutyánk egy kis fának szaladt, |
| Ömöltek rá a fa rózsaszín szirmai – |
|
| Megijedt a kutya, nézett föl az égre; |
| Hogy elállt a hullás, várt, azután sebten |
| Nekiugrott újra – álltam az ablaknál, |
| Fölnevettem: öröm hullt rám, fölébredtem! |
|
| Lágy szél öblítette ég ízével szemem – |
| A kis ablakokkal hunyorgató házak! |
| Illatjukkal karban éneklő virágok, |
| S a vén fák, helyeslőn bólintva egymásnak! |
|
| A tótágast álló fűrészbak! s hitvese |
| A tuskó s kölykeik a szőke aprófák – |
| Iszákos kútágas, kacagó kerítés, |
| Dolgos komoly disznók látták és hallották |
|
| Kedvem virágozni, arcomat nyílani |
| Egy alacsony szoba hasadt ablakából, |
| Vén parasztház nyirkos, könnyes homályából |
| Egy hangos májusfát az égre hajtani. |
|
|
| Különös tájról álmodtam ezen a délután a jászolban fektemben! |
| Vemhes tehenünk lágy lehelete pirositotta arcomat, |
| S míg az erjedő széna kedvesem szavait susogta minden mozdulatomra |
| S be-befüttyentett a nyár a pókhálós ablakon: |
|
| Én egy ösvényen lépdeltem Gyánt és Ozora között könnyedén! |
| Zsenge kukoricák között, mezétláb, leveles faággal kezemben, |
| Távol a völgyben egy cséplőgép verte a föld szivedobogását, |
| A friss szélben hajam örömömben majd’ kivirágzott, |
|
| Lábujjaimmal tréfált a bársony por, megismertem, nevetésre fakadtam, |
| S mikor egy fürj csattogva fölröppent előttem, kirobbant kedvem is, |
| S mikor a fordulónál egy vadszederbokor kedvesemről kérdezett, |
| Ej-haj, kitártam karom, feledtem életem, dalolni kezdtem! |
|
| S azonnal a völgyben a fák hajladozni kezdtek, |
| Mint kanóc gyors füstje táncolt az úton végig a forgószél, |
| Cicázott a fákkal, rohant részegen, részegen magát a Sióba vetette, |
| Felébredt a táj s a pihegő dombokra a nap csodálkozva nézett. |
|
| Egy alacsony kis felhőn két szelid tehén legelészett. |
|
| – Ej, meglepni őket – gondoltam –, megfejni, nem volna rossz dolog, |
| Megfejni s tejükkel megitatni kedvesem, |
| De ekkor már a vidám hegy csucsára értem, |
| A vén vadkörtefához, átöleltem, megrezzent koronája. |
|
| Egy kócsag úszott felettem az ég fodraiban |
| S kiáltott, kiáltott háromszor felém, |
| – Hej, kócsag! – feleltem –, hagyj békében engem, |
| Fiatal vagyok még, ezután csak kedvesemnek élek! |
|
| Egy toll hullott elém, felvettem, vele írok neki majd levelet. |
|
| Ha hegyemre ér a nap, aranyába mártom s vele írom meg vidám szerelmemet, |
| Ha ideér a nap… de a nap még szárnyát csattogtatva keringett odafönn magasan, |
| Leültem a fűbe, néztem a mezőket, a Sió bizalmasan rámnevetett, |
| Felemelte s lábam elé fektette fejét, szelid állatom! megsimogattam. |
|
| Így láttál volna kedvesem! A kis dombok a rónaságon szerteszét alattam |
| Összehajoltak, mint fiatal lányok, szoknyájukat fujta a szél, |
| Hátratekintgettek anyjuk felé; a Balaton szélinél |
| Ült ő komolyan s ezüst sugarakkal kötögetett. |
|
| Aranylegyek zümmögtek köröttem, zümmögő fényes gondolatok, |
| Virág virágzott, lomb lombosodott, emberek megemberesedtek, |
| Az erdőből égő nagy csillag szállt fel a horizontra, |
| Szivemre kellett szorítanom röpködni vágyó kezeimet. |
|
| Ezt álmodtam s ilyeneket; lombsusogást s szavakat oly lágyakat, hogy rögtön elfeledtem őket |
| S csak ízüket éreztem, röppenő illatuk, ahogy felébredtem, |
| Közönyös eső verdeste odakünn az udvart, a meleg ólak tetejét, |
| Csobogott, mormogott mint gyász-litánia, eloltotta kedvem fiatal kis tüzeit. |
|
|
| Bús harmónika hangja szállt, |
| Ölelt magába s szállt vele |
|
| Leánydal volt –, be ismerős! |
| Cseresznye-gally alatt, e dal |
|
| Énértem szállt a lány dala, |
|
| Hányszor kitárul –, s visszahull! |
|
| Szívem, szelíd harmónikám! |
| Aranypermet hull majd e szép |
|
|
| Döntsétek fel, úszó felhők, |
|
| Szegény-népek vadont búvó |
|
| S pisztolycsővel bekocogni |
|
| konyha-lámpa nyúló lángja, |
|
|
| A kis ablakon át haldokló muskátlik |
| leheletével október híg árama |
| özönlik szobámba s táncoltatja lámpám, |
|
| messze van a világ, mint egy búcsuintés |
|
| hallom a völgy felett úszó felhők torlódását |
| sötét istállónkban meleg teheneink |
| s a dombról az ugatást, mint áldozat füstjét |
|
| viaszosvásznára hajtott áldozó |
| homlokom csak ő, csak ő emlékezik |
|
| s kilenc évem zajos gondtalansága |
| töltötte be habzó dalával ezt az egész völgyet |
|
| az ételes kosárt mint egy tömjéntartót |
| lóbáltam az örök lobogó nap felé |
| kedvem elvegyült a millió illattal |
| mit a dolgozó föld szerelméről gondolt, |
|
| elcsendült a dal, mik tőle ragyogtak |
| lehulltak, a halál messze tájaira sodródtak a lombok, |
| idegen lett a táj, szivem alig érti sötét susogását, |
|
| lehajló sövény alatt ültem ma sokáig |
| s szemlélvén az árok kiszáradt fenekét, |
| megbarátkoztattam szivemet a földdel, |
| ne féljen, lent igaz nyugalom melegül. |
|
| Mint sír mélyén búsan már úgy emlékezem |
| örömre s bánatra mik jártamban hajdan szivemet vezették |
| gondjaimra, melyek most oly magasra szállnak, |
| hogy utjukról csak e könnycsepp beszélhetne sima papiromon. |
|
|
Itt fog kézen a szél, vezet, a patakban |
A lombhullató táj tiszta és szelíd, |
Szelíd s tétova, mint a köszönés, |
Az elbocsátó, a szélbesodort |
|
|
|