Szülőföldem1

 

1

Szekerem zajától
Rebbent föl a hajnal,
A növekvő nappal
Nőtt a táj és szivem!
Folyónkban hajukat
Mosogató fűzfák
A híd-dübörgésre
Mind felém fordultak.
Köszöntő zsebkendőt
Lengető kéményem!
Két karod az égre
Táró csacsi templom!
Nyuljatok, lengjetek,
Intsetek, szóljatok,
Lássam, hogy vártatok,
Oly megverten jövök.
 

2

A padlásgrádicson
találtam anyámra,
le kellett, hogy üljön,
úgy megörült szegény.
Nyakamat ölelő
karjain átfutott
a jó meleg, melybe
hajdan elringatott.
Kemény kötényéből
a tűzhely s az udvar
száz-szinű illata
szállt, megtörölgette
szivem, mint ébredő
szurtos gyerek-arcot:
mosolyogva néztem,
ebbe törölköztem.
 

3

Egy sugár, egy tünő pillantás is elég,
Hogy nevetve nyíljon, ami kész nyílani!
Az udvaron kutyánk egy kis fának szaladt,
Ömöltek rá a fa rózsaszín szirmai –
Megijedt a kutya, nézett föl az égre;
Hogy elállt a hullás, várt, azután sebten
Nekiugrott újra – álltam az ablaknál,
Fölnevettem: öröm hullt rám, fölébredtem!
Lágy szél öblítette ég ízével szemem –
A kis ablakokkal hunyorgató házak!
Illatjukkal karban éneklő virágok,
S a vén fák, helyeslőn bólintva egymásnak!
A tótágast álló fűrészbak! s hitvese
A tuskó s kölykeik a szőke aprófák –
Iszákos kútágas, kacagó kerítés,
Dolgos komoly disznók látták és hallották
Kedvem virágozni, arcomat nyílani
Egy alacsony szoba hasadt ablakából,
Vén parasztház nyirkos, könnyes homályából
Egy hangos májusfát az égre hajtani.
 

4

Különös tájról álmodtam ezen a délután a jászolban fektemben!
Vemhes tehenünk lágy lehelete pirositotta arcomat,
S míg az erjedő széna kedvesem szavait susogta minden mozdulatomra
S be-befüttyentett a nyár a pókhálós ablakon:
Én egy ösvényen lépdeltem Gyánt és Ozora között könnyedén!
Zsenge kukoricák között, mezétláb, leveles faággal kezemben,
Távol a völgyben egy cséplőgép verte a föld szivedobogását,
A friss szélben hajam örömömben majd’ kivirágzott,
Lábujjaimmal tréfált a bársony por, megismertem, nevetésre fakadtam,
S mikor egy fürj csattogva fölröppent előttem, kirobbant kedvem is,
S mikor a fordulónál egy vadszederbokor kedvesemről kérdezett,
Ej-haj, kitártam karom, feledtem életem, dalolni kezdtem!
S azonnal a völgyben a fák hajladozni kezdtek,
Mint kanóc gyors füstje táncolt az úton végig a forgószél,
Cicázott a fákkal, rohant részegen, részegen magát a Sióba vetette,
Felébredt a táj s a pihegő dombokra a nap csodálkozva nézett.
Egy alacsony kis felhőn két szelid tehén legelészett.
– Ej, meglepni őket – gondoltam –, megfejni, nem volna rossz dolog,
Megfejni s tejükkel megitatni kedvesem,
De ekkor már a vidám hegy csucsára értem,
A vén vadkörtefához, átöleltem, megrezzent koronája.
Egy kócsag úszott felettem az ég fodraiban
S kiáltott, kiáltott háromszor felém,
– Hej, kócsag! – feleltem –, hagyj békében engem,
Fiatal vagyok még, ezután csak kedvesemnek élek!
Egy toll hullott elém, felvettem, vele írok neki majd levelet.
Ha hegyemre ér a nap, aranyába mártom s vele írom meg vidám szerelmemet,
Ha ideér a nap… de a nap még szárnyát csattogtatva keringett odafönn magasan,
Leültem a fűbe, néztem a mezőket, a Sió bizalmasan rámnevetett,
Felemelte s lábam elé fektette fejét, szelid állatom! megsimogattam.
Így láttál volna kedvesem! A kis dombok a rónaságon szerteszét alattam
Összehajoltak, mint fiatal lányok, szoknyájukat fujta a szél,
Hátratekintgettek anyjuk felé; a Balaton szélinél
Ült ő komolyan s ezüst sugarakkal kötögetett.
Aranylegyek zümmögtek köröttem, zümmögő fényes gondolatok,
Virág virágzott, lomb lombosodott, emberek megemberesedtek,
Az erdőből égő nagy csillag szállt fel a horizontra,
Szivemre kellett szorítanom röpködni vágyó kezeimet.
Ezt álmodtam s ilyeneket; lombsusogást s szavakat oly lágyakat, hogy rögtön elfeledtem őket
S csak ízüket éreztem, röppenő illatuk, ahogy felébredtem,
Közönyös eső verdeste odakünn az udvart, a meleg ólak tetejét,
Csobogott, mormogott mint gyász-litánia, eloltotta kedvem fiatal kis tüzeit.
 

5

Kaszálásra érett
Sarjuban hevertem,
Hunyt pilláim előtt
Dél opál-vidéke.
Homlokomat meleg
Szél mosta, távoli
Kutyaugatásban
Szállt felém az álom.
Milyen nehéz lettem!
A rét hullámain
Csüggedten merültem
Gyerekkorom felé.
Már majd sírni mertem,
A rezedák anyám
Csókjának ízével
Csókolták homlokom.
 

6

Bús harmónika hangja szállt,
Lágy, karcsu éneket
Ölelt magába s szállt vele
Sötét falunk felett.
Leánydal volt –, be ismerős!
Megálltam a szelíd
Cseresznye-gally alatt, e dal
Rámrázta szirmait.
Énértem szállt a lány dala,
Kis öccse énnekem
Ölelgette vén hangszerét
Fent a szérüs-hegyen.
Ó, fám hótiszta csókjai,
Szerelmes havazás!
Reggelre elmegyek, e dal
Síró búcsuzkodás.
Legénykarom nem öleli
Azt, akit szeretek,
Hányszor kitárul –, s visszahull!
Dalt játszik teveled
Szívem, szelíd harmónikám!
Zengd csak jámbor dalod,
Aranypermet hull majd e szép
Tájra, mit elhagyok.
 

7

Nem vagyok való én,
Mint malom nyelvelni,
Oltatlan ezredes szomjra
Szelet-szavat nyelni.
Szűzi tejjel teli
Bögréje a holdnak,
Döntsétek fel, úszó felhők,
Szomjasak a holtak.
Ha előbb születek,
Betyár lettem volna,
Szegény-népek vadont búvó
Koldus pártfogója.
Sűrűk sűrűjében
Sírni sírni-valóm
S pisztolycsővel bekocogni
Búsan egy ablakon.
Bitófa királyi
Oszlopának dűlve
Ítélkezőn tekinteni
E néma vidékre.
*
Itt úgy ég csak bennem
a kedv, mint e hasadt
konyha-lámpa nyúló lángja,
kormosak a szavak.
Ellobbanok, testem
hallja csak a dörgést,
elfeledi hangom e táj,
mint a levélzörgést.
 

8

A kis ablakon át haldokló muskátlik
leheletével október híg árama
özönlik szobámba s táncoltatja lámpám,
agyagkorsóm teje
összeállt a csendben,
messze van a világ, mint egy búcsuintés
a csillagkönnyes éj
mély áhitatában
hallom a völgy felett úszó felhők torlódását
sötét istállónkban meleg teheneink
hogy’ harapják a fűvet
s a dombról az ugatást, mint áldozat füstjét
az asztal hideg
viaszosvásznára hajtott áldozó
homlokom csak ő, csak ő emlékezik
egy nyári délelőttre
enni
vittem az apámnak
s kilenc évem zajos gondtalansága
töltötte be habzó dalával ezt az egész völgyet
az ételes kosárt mint egy tömjéntartót
lóbáltam az örök lobogó nap felé
kedvem elvegyült a millió illattal
mit a dolgozó föld szerelméről gondolt,
elcsendült a dal, mik tőle ragyogtak
lehulltak, a halál messze tájaira sodródtak a lombok,
idegen lett a táj, szivem alig érti sötét susogását,
lehajló sövény alatt ültem ma sokáig
s szemlélvén az árok kiszáradt fenekét,
megbarátkoztattam szivemet a földdel,
ne féljen, lent igaz nyugalom melegül.
Mint sír mélyén búsan már úgy emlékezem
örömre s bánatra mik jártamban hajdan szivemet vezették
gondjaimra, melyek most oly magasra szállnak,
hogy utjukról csak e könnycsepp beszélhetne sima papiromon.
 

9

Itt fog kézen a szél, vezet, a patakban
Lassan elfoly a dal,
Bucsuszód.
A lombhullató táj tiszta és szelíd,
Szelíd s tétova, mint a köszönés,
Az elbocsátó, a szélbesodort
Mosoly.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]