Szerelem1

 

1

Amit már majdnem elfeledtél:
Csöndes rokonaid szavát tanuld meg újra.
A pohár friss víznél is jobban üdíti
A fáradt megtérőt a szivélyes fogadj isten,
Melyben baráti melegség gyöngyözik.
Ime itt a zsellérek csoportjában, kik a heti fizetséget várják,
Ingasd te is fejed, ha szólnak és csomós
Mondatokkal bontogatják sorsuk,
Nyomoruk okait,
Szájuk nehéz rebbenésében
Pihegő élet verdesi szárnyait.
Kaposváron egy fiatal utcában, melynek még neve sincsen,
Mindenszentek éjén tüzet kért tőlem egy férfi – szél fútt,
Egymáshoz szorultunk, egymás fölé vontuk kabátunkat,
Mint egy ölelésben,
A gyufa villanásánál arcába néztem,
Rám mosolygott,
Egy pillanatra szívünk egymásra ismert.
Kocsmában ültem máskor, sovány szabó kért helyet mellettem,
Oly örömmel, mintha az asztalra jó hazai ételt
Csomagolt volna ki, hogy megfelezzük:
Kibontotta előttem életét,
Előző héten kislánya született.
Ahány arc rádnyílik, reád süt: a te arcod annál jobban
Tisztul, fénylik, költő, rejtett melegüktől.
Ne szégyeld,
Hogy pillantásodban nagyanyád szemének
Tekintetét érzed langyosulni,
Hogy szíved pezsgett, mint boldog szamovár, forrt,
Midőn jó hírt mondhattál egy öreg kocsisnak,
Meleg pára csapta meg arcod,
Dadogtál az örömtől –
Ez érdes, szikkadt, sziklás talajon
Kedved gyökerei apró repedéseken át
Így találnak az édes televényre,
Egy arc hirtelen mélyedésén át,
Mit villanó mosoly nyit,
Egy szem pillanatra nyíló bogarán át –
Ez a föld táplál majd! s dalod így lesz hasonló
A mély gyökerű tölgyek lombsusogásához,
A legfölső levelek szívdobogásához,
Ahogy a magasban nesztelenül csúszó
Távoli szelek titkait kibeszélik.
 

2

Köszöntöm ezt a négy falat
Mely őrzi ifjúságom.
A patyolat mész illata
Tisztítja emlékeim.
Gyerekálmaim melege
Áramlik a sarokból,
Ahol annyiszor aludtam
Kis kutyánk karjában.
Jó állatom, teheneink
Ha tudnátok mi lettem,
Bejönnétek a szobába,
Hogy megvígasztaljatok.
Itt vagyok újra, alkonyi
Habos fény önt el mint bor,
A falakon a tányérok
Rózsái kivirulnak.
E nagy asztalra görbedve
Tanultam a betűket,
Míg kis néném a tűzhelynél
Őrizte a vacsorát.
Oly mélyről jő ez az emlék,
Hogy fáradtan örökre
Bennem marad, mint szegény
Forrás kis erdő-zugban.
Az ablakon az alkonyi
Nap meleg villanása
Anyánk szemének aggódó
Tekintete, mit egykor
Felénk-felénk vetett, amíg
Az udvar másik végén
Etette a malacokat
Az aranyszín fűz mellett.
 

3

A határt jártam egész nap kutyánkkal,
A munka meleg fáradtságát hoztam
Két vállamon este, mint jó köpönyeget,
Beléburkolóztam, szívem melegült fel tőle.
Lent a lombok között csipogott a szegény
Falu, elülő fészekalj, nehéz lehelletét ahogy megéreztem,
Mintha hegedő seb indult volna meg hirtelenül bennem,
Meg kellett állanom – pirosszoknyás bokor karjaiba dűltem –
Itt éltem – szennyes ködben és mocsárban, tudjátok meg jövendő férfiai!
Jöttem a hajlongó nyírfák alatt este, hajamat káromló szél verte szemembe,
Hoztam a szeretet súlyos örökségét, valakinek át kellett hoznia e koron,
Vidéki kocsmák mélyében ültem, szavam tüzesítőbb volt, mint a forró bor.
Néztem az asztalon elaludt kezeket, a búvó szemeket – ó ez a szegénység!
Mintha századok távolságából tekintett volna rám
A vén napszámos megvert pillantása: látod, semmi se változott…
Nahát változik majd! szökkent visszahajtott gallyként bennem a szó – susog a levél s átkozódva ömlik –
Zsellérek fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, bennem forr örökre, mit emiatt nyeltem,
A visszafojtott hang erjedő melege nyílt abban a csókban mely életem adta, az ég a szívemben,
Igen! ez a félszeg mosoly az arcomon a vázáttörő cselédlány kezének ijedt rebbenése
S e pillantás a szolga rossz leselkedése, ki hátulról vágja urába a kést.
Egy költő szól itten népének nevében! kérdezetlenül bár
De ő tudja, szava a szél alatt hajló kalászok élő zsinatjából szakadt,
Egy elnyugvó zsellér falu lehébe nyujtja kezét és úgy esküszik hulltodra, bitor
Elnyomatás! –Tüze, úgy érzi, a földből futott fel szárnyasult szivébe.
– Soraim teljes hosszukban e földön feküsznek, belőle táplálkoznak:
Zöldelnek, szertehajolnak, pillantástok alatt, úgy érzem, meglebbennek, ágaik emelődnek,
Ápolatlan hajtottak nehéz fáradt földből, ó milyen szomjasak…!
Fiatal lány-szemek, örök tavasz-egek, öntözzétek meleg szerelemmel őket.
 

4

Meleg habjaival nyári
alkony fürdeti a fákat,
füvek selyem hullámai
futnak – futnak át a szíven.
Halk csillogású, szélfutó
Jóság! ezüstlő levelek
remegő fényes csókjait
hozza szájamra a szellő.
Ez az az óra, amikor
úgy érzem, gondolataim közt
a Kapos gyerek-habjai
csillognak, sugdolózkodnak.
Futnak, futnak át a szíven,
mint gondolat száll rajtam át
lombsusogás, fürjek füttye,
bugyborékoló madárdal.
Szavak, szavak, kik úgy keltek
máskor, mint megdobott veréb-raj,
nesztelenül suhanjatok
az esti áhitat szelén.
*
Ússz el lobogó nap,
ússzatok el felhők,
hold szép gondolája,
ússzatok emlékek.
Kertünkben alattad
úgy fekszem, örök ég,
mint e vízállás, mely
napról-napra apad:
szikkadó talajon
tudja sorsát, némán
száll el – némán száll fel
mellemből a panasz.
Álmomban már felhő
voltam, elsuhantam,
árnyékom se bántsa,
akiket szerettem.
 

5

Nem feledhetem én
Soha, honnan jöttem.
Szalonban is azt hiszem, hogy
kutyánk jár mögöttem.
Itt élek köztetek,
Hallgatok, beszélek
S úgy érzem, távolról néma
Népek, barmok néznek.
Csüggedés ha elfog,
Vágy lepi a lelket:
Must-ízű szénán aludni
Teheneink mellett.
Két karomban halt meg
Egy kis borjú hajdan,
Bús fejét ringató részvét
Él most is karomban.
Sose feledem már
Végső pillantását,
Megismertem, mi a szótlan,
Tiszta szomorúság!
Álmodom, beszélek,
S szívem körülállja
Kerek szemmel nagyapámnak
Hétszázhúsz birkája.
Ludakkal vitáztam,
Lovakkal beszéltem,
Szépérzékem ott finomult
Sörény-fésülésben.
Ha simogathatnám
Kedvesemnek képét,
Megérezné kezem madár-
Óvó melegségét.
 

6

Itt élek köztetek,
Úgy nyomom a tollat,
Mint nemrég feles földünkbe
Nyomtam az ásómat.
Lassan közelg a dal –
Mint ki eke mögött
Lép dallal és szétver minden
Kiforduló rögöt.
Habzó új Csörsz-árkán
Erjedő vidékek
Boldog szülővérzése küld
Követnek felétek.
Kiszikkadt földem úgy
Várja énekemet,
Mint nyári estéken messze
Úszó fellegeket.
Hosszú gondolatim
Lobogva feléje
Szállnak vissza, mint vásárra
Vert csorda bőgése.
Itt élek, itt élek,
De hogyan feledjem
Gyermekként hány kuss-paraszt-ot,
Bugris-t kellett nyelnem.
Hej szép gyerekkorom,
Fonom soraimat,
Mint pántlikát, mint sallangós
Fényes ustorokat.
A zsíros barázdán
Mit dalolva vágok
Utánam bugyborékoló
Vad víz tör hozzátok.
 

7

Cece és Sáregres közt fekszik ez a magányos kocsma
A malom mellett; ide jöttem be estefelé én.
Kifárasztott az út, szünetlen fecsegtem
Az útszéli verebekkel s szárnyas gondolataimmal.
– Mit jöttök egyre vissza! hagyjatok engem, repüljetek el,
Ha hideg is az ég!… Szivem nem lesz örökös fészketek –
Hess tovább! De ők visszaszálltak, lármáztak, csiripeltek,
Zsibongó madársereggel nyitottam be az ajtón.
Egyedül ültem a félhomályban – madaraim
Lángoló szárnyuk verdesték, égtek, rikoltoztak,
De hogy megitattam őket három pohár friss aranyszín borral,
Elaludtak sorra, tüzük sorra kialudt.
Sokáig őriztem őket mozdulatlanul merengve a sötétbe,
A csend engem is elaltatott néha
S ekkor elvétve, mint alvó gyerek gügyögésre,
Halk csipogásra neszeltem, elfojtott zokogásra.
 

8

Hárman könyököltünk a pudvás asztalon,
Háromfelől jöttünk; a kocsma előtt
Három út találkozik. Estefelé
El-elcserélik sorsukat, életük irányát.
Mellettem vén béres hörpintgette borát,
Kémlelte jövőjét pohara fenekén,
Szemben egy molnár várta vacsoráját.
Az üvegek fölött egy percre összenéztünk,
Amikor a lámpa hirtelen kialudt.
Nyitott szemünkből a kigomolygó álmok
A gyors sötétségben összekeveredtek.
Hármunk jövendője, szilfa három ága
Lengette lombjait, susogott felettünk,
Három ikertestvér hallgattuk csak messzi
hangját, mintha még meg sem születtünk volna.
Elmenet sokáig álltam a ház előtt,
Ott, ahol a három út egymásba szakad.
Elindított végre a gúnyos szél, mentem,
Mintha csak most jöttem volna a világra.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]