Szerelem¹

1 Amit már majdnem elfeledtél: Csöndes rokonaid szavát tanuld meg újra. A pohár friss víznél is jobban üdíti A fáradt megtérőt a szivélyes fogadj isten, Melyben baráti melegség gyöngyözik. Ime itt a zsellérek csoportjában, kik a heti fizetséget várják, Ingasd te is fejed, ha szólnak és csomós Mondatokkal bontogatják sorsuk, Nyomoruk okait, Szájuk nehéz rebbenésében Pihegő élet verdesi szárnyait. Kaposváron egy fiatal utcában, melynek még neve sincsen, Mindenszentek éjén tüzet kért tőlem egy férfi – szél fútt, Egymáshoz szorultunk, egymás fölé vontuk kabátunkat, Mint egy ölelésben, A gyufa villanásánál arcába néztem, Rám mosolygott, Egy pillanatra szívünk egymásra ismert. Kocsmában ültem máskor, sovány szabó kért helyet mellettem, Oly örömmel, mintha az asztalra jó hazai ételt Csomagolt volna ki, hogy megfelezzük: Kibontotta előttem életét, Előző héten kislánya született. Ahány arc rádnyílik, reád süt: a te arcod annál jobban Tisztul, fénylik, költő, rejtett melegüktől. Ne szégyeld, Hogy pillantásodban nagyanyád szemének Tekintetét érzed langyosulni, Hogy szíved pezsgett, mint boldog szamovár, forrt, Midőn jó hírt mondhattál egy öreg kocsisnak, Meleg pára csapta meg arcod, Dadogtál az örömtől – Ez érdes, szikkadt, sziklás talajon Kedved gyökerei apró repedéseken át Így találnak az édes televényre, Egy arc hirtelen mélyedésén át, Mit villanó mosoly nyit, Egy szem pillanatra nyíló bogarán át – Ez a föld táplál majd! s dalod így lesz hasonló A mély gyökerű tölgyek lombsusogásához, A legfölső levelek szívdobogásához, Ahogy a magasban nesztelenül csúszó Távoli szelek titkait kibeszélik.   2 Köszöntöm ezt a négy falat Mely őrzi ifjúságom. A patyolat mész illata Tisztítja emlékeim. Gyerekálmaim melege Áramlik a sarokból, Ahol annyiszor aludtam Kis kutyánk karjában. Jó állatom, teheneink Ha tudnátok mi lettem, Bejönnétek a szobába, Hogy megvígasztaljatok. Itt vagyok újra, alkonyi Habos fény önt el mint bor, A falakon a tányérok Rózsái kivirulnak. E nagy asztalra görbedve Tanultam a betűket, Míg kis néném a tűzhelynél Őrizte a vacsorát. Oly mélyről jő ez az emlék, Hogy fáradtan örökre Bennem marad, mint szegény Forrás kis erdő-zugban. Az ablakon az alkonyi Nap meleg villanása Anyánk szemének aggódó Tekintete, mit egykor Felénk-felénk vetett, amíg Az udvar másik végén Etette a malacokat Az aranyszín fűz mellett.   3 A határt jártam egész nap kutyánkkal, A munka meleg fáradtságát hoztam Két vállamon este, mint jó köpönyeget, Beléburkolóztam, szívem melegült fel tőle. Lent a lombok között csipogott a szegény Falu, elülő fészekalj, nehéz lehelletét ahogy megéreztem, Mintha hegedő seb indult volna meg hirtelenül bennem, Meg kellett állanom – pirosszoknyás bokor karjaiba dűltem – Itt éltem – szennyes ködben és mocsárban, tudjátok meg jövendő férfiai! Jöttem a hajlongó nyírfák alatt este, hajamat káromló szél verte szemembe, Hoztam a szeretet súlyos örökségét, valakinek át kellett hoznia e koron, Vidéki kocsmák mélyében ültem, szavam tüzesítőbb volt, mint a forró bor. Néztem az asztalon elaludt kezeket, a búvó szemeket – ó ez a szegénység! Mintha századok távolságából tekintett volna rám A vén napszámos megvert pillantása: látod, semmi se változott… Nahát változik majd! szökkent visszahajtott gallyként bennem a szó – susog a levél s átkozódva ömlik – Zsellérek fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, bennem forr örökre, mit emiatt nyeltem, A visszafojtott hang erjedő melege nyílt abban a csókban mely életem adta, az ég a szívemben, Igen! ez a félszeg mosoly az arcomon a vázáttörő cselédlány kezének ijedt rebbenése S e pillantás a szolga rossz leselkedése, ki hátulról vágja urába a kést. Egy költő szól itten népének nevében! kérdezetlenül bár De ő tudja, szava a szél alatt hajló kalászok élő zsinatjából szakadt, Egy elnyugvó zsellér falu lehébe nyujtja kezét és úgy esküszik hulltodra, bitor Elnyomatás! –Tüze, úgy érzi, a földből futott fel szárnyasult szivébe. – Soraim teljes hosszukban e földön feküsznek, belőle táplálkoznak: Zöldelnek, szertehajolnak, pillantástok alatt, úgy érzem, meglebbennek, ágaik emelődnek, Ápolatlan hajtottak nehéz fáradt földből, ó milyen szomjasak…! Fiatal lány-szemek, örök tavasz-egek, öntözzétek meleg szerelemmel őket.   4 Meleg habjaival nyári alkony fürdeti a fákat, füvek selyem hullámai futnak – futnak át a szíven. Halk csillogású, szélfutó Jóság! ezüstlő levelek remegő fényes csókjait hozza szájamra a szellő. Ez az az óra, amikor úgy érzem, gondolataim közt a Kapos gyerek-habjai csillognak, sugdolózkodnak. Futnak, futnak át a szíven, mint gondolat száll rajtam át lombsusogás, fürjek füttye, bugyborékoló madárdal. Szavak, szavak, kik úgy keltek máskor, mint megdobott veréb-raj, nesztelenül suhanjatok az esti áhitat szelén. * Ússz el lobogó nap, ússzatok el felhők, hold szép gondolája, ússzatok emlékek. Kertünkben alattad úgy fekszem, örök ég, mint e vízállás, mely napról-napra apad: szikkadó talajon tudja sorsát, némán száll el – némán száll fel mellemből a panasz. Álmomban már felhő voltam, elsuhantam, árnyékom se bántsa, akiket szerettem.   5 Nem feledhetem én Soha, honnan jöttem. Szalonban is azt hiszem, hogy kutyánk jár mögöttem. Itt élek köztetek, Hallgatok, beszélek S úgy érzem, távolról néma Népek, barmok néznek. Csüggedés ha elfog, Vágy lepi a lelket: Must-ízű szénán aludni Teheneink mellett. Két karomban halt meg Egy kis borjú hajdan, Bús fejét ringató részvét Él most is karomban. Sose feledem már Végső pillantását, Megismertem, mi a szótlan, Tiszta szomorúság! Álmodom, beszélek, S szívem körülállja Kerek szemmel nagyapámnak Hétszázhúsz birkája. Ludakkal vitáztam, Lovakkal beszéltem, Szépérzékem ott finomult Sörény-fésülésben. Ha simogathatnám Kedvesemnek képét, Megérezné kezem madár- Óvó melegségét.   6 Itt élek köztetek, Úgy nyomom a tollat, Mint nemrég feles földünkbe Nyomtam az ásómat. Lassan közelg a dal – Mint ki eke mögött Lép dallal és szétver minden Kiforduló rögöt. Habzó új Csörsz-árkán Erjedő vidékek Boldog szülővérzése küld Követnek felétek. Kiszikkadt földem úgy Várja énekemet, Mint nyári estéken messze Úszó fellegeket. Hosszú gondolatim Lobogva feléje Szállnak vissza, mint vásárra Vert csorda bőgése. Itt élek, itt élek, De hogyan feledjem Gyermekként hány kuss-paraszt-ot, Bugris-t kellett nyelnem. Hej szép gyerekkorom, Fonom soraimat, Mint pántlikát, mint sallangós Fényes ustorokat. A zsíros barázdán Mit dalolva vágok Utánam bugyborékoló Vad víz tör hozzátok.   7 Cece és Sáregres közt fekszik ez a magányos kocsma A malom mellett; ide jöttem be estefelé én. Kifárasztott az út, szünetlen fecsegtem Az útszéli verebekkel s szárnyas gondolataimmal. – Mit jöttök egyre vissza! hagyjatok engem, repüljetek el, Ha hideg is az ég!… Szivem nem lesz örökös fészketek – Hess tovább! De ők visszaszálltak, lármáztak, csiripeltek, Zsibongó madársereggel nyitottam be az ajtón. Egyedül ültem a félhomályban – madaraim Lángoló szárnyuk verdesték, égtek, rikoltoztak, De hogy megitattam őket három pohár friss aranyszín borral, Elaludtak sorra, tüzük sorra kialudt. Sokáig őriztem őket mozdulatlanul merengve a sötétbe, A csend engem is elaltatott néha S ekkor elvétve, mint alvó gyerek gügyögésre, Halk csipogásra neszeltem, elfojtott zokogásra.   8 Hárman könyököltünk a pudvás asztalon, Háromfelől jöttünk; a kocsma előtt Három út találkozik. Estefelé El-elcserélik sorsukat, életük irányát. Mellettem vén béres hörpintgette borát, Kémlelte jövőjét pohara fenekén, Szemben egy molnár várta vacsoráját. Az üvegek fölött egy percre összenéztünk, Amikor a lámpa hirtelen kialudt. Nyitott szemünkből a kigomolygó álmok A gyors sötétségben összekeveredtek. Hármunk jövendője, szilfa három ága Lengette lombjait, susogott felettünk, Három ikertestvér hallgattuk csak messzi hangját, mintha még meg sem születtünk volna. Elmenet sokáig álltam a ház előtt, Ott, ahol a három út egymásba szakad. Elindított végre a gúnyos szél, mentem, Mintha csak most jöttem volna a világra.