| November tiszta lehellete illesse arcát, fenyők friss illatától |
| ébredjen tétovázó lelke a kalácstestű kis jövevénynek, |
| Ki búcsú nélkül, fájdalom nélkül indult el s ime közibénk érkezett ma |
| S fölsír az alacsony mennyezetű szobában, |
| Míg mi, nehéz rokonok, zsíros kezeinket kinyujtjuk |
| S vastag üvegpoharakban harsogva koccintjuk össze az újbort |
| A mélytekintetű anya felé. |
|
| Mély, mély tekintetű és messze lát ma ő. |
| Gyűrt vánkosok közt kicsi feje hátrahanyatlik, |
| Mint virág, kinek beteljesült vágya s boldog ájulatban |
| Hallgatja a méhek tompuló zümmögését, |
| Hátrahanyatlik s mosolyog: feldúlt testét máris elfeledte. |
|
| – Sokáig buzogott mélyen a víz, míg kiszakadt – szólok én hozzá – s látod, indul a forrás, |
| Éjjel majd hallani fogod halk csobogását s apró gügyögéseket hallasz a ritkuló csöndben, |
| Két oldalt fák hajolnak fölé, távoli szél lengeti lombjuk, szárnysuhogás ez, elalhatsz, |
| Pihenhetsz, néném, gyermeked pihegésének enyhe zenéjén… |
|
| Alhat ő – nyugodhat –, ő elvégezte dolgát! Csak mi kemény |
| Férfiak állunk itt esetlenül, tavasz és az ősz |
| Szelei alatt értelmetlenül, karunk mint a lomb hajlong, |
| – Igyunk, rokonaim – lehullhatunk mi, elsodorhat minket ez a szél, |
| Nevünk és szögletes arcunk emléke megmarad és eltemetett |
| Kedvünk is kivirradhat még az újszülött mosolyában. |
|
|