Énekelj, költő
| Nyomomban szelíd borju lépked fürgén, így láthattok engem, jövök a dombok közt. |
| Kemény homlokomra veres koszorút csapott a nap, mint Árionnak |
| Dalomtól fölhevül a levegő, délibábot villog, ha álmaimról szólok. |
|
| Jövök toronyiránt, meg-megállok néha, a szederfa alatt, hol kőkorsóban hűsöl |
| Az édes ivóvíz, el-eltünődöm, nyugtom sehol sincsen; |
|
| Megyek csak, megyek, lábaim váltakozása friss gondolataimat |
| Ütembe ringatja, lágy hullámokban úszik kedvem aranyló rozstáblák fölött. |
|
| Talpamnak ravasz titkokat kuncog a föld, az én földem ez, belőle fakadtam, |
| Pólyám a dülőút pora volt vagy selymes televény kotló krumplibokrok alján. |
| Az ég fürösztött s tett szárazba meleg ujjaival, míg anyám kapált lent a völgyben, |
| Megnőttem a fákkal, üszőkkel, szelekkel, ezernyi lármázó, hű tejtestvéremmel. |
|
| Fáradtan térek hazafelé este, füttyszómra a nyúl megáll, tiszteleg – éld világod, testvér! |
| Alkonyattal nyílik szívem, akár a tök virága, harmatosan, |
| Fent ülök a padlásajtóban vagy kazlunk tetején, a gólyák másik honáról álmodozom, |
| Vezénylem az éj hangversenyeit, békákét, kutyákét, hajnal előtt a madarakét. |
|
| Néha mégis elborul homlokom, koszorúm lehullik csörögve, |
| A kémény füstjében Dózsa György sercegő bőrére emlékezik orrom, |
| Mintha haraptam volna belőle, gyomrom felkavarog. |
| Köpésem vitriol, ha isten segít, megláthatjátok még fekete marását. |
|
|
|