Énekelj, költő

Meleg szájammal, élő szavaimmal úgy állok itt, mint akit szél ütött, megbénitanak villanó dühök, sistergő hirtelen akaratok, fegyverért kellene kapni karomat, kiáltani! – és szédülök, csak dadogok – Hallom, hogy buknak árkokba a vakok – a ködben vér bugyog, elhal… hallom, a ködben, hogy sikoltja sorsát kifeszitett leány, hogyan zuhog a hant a zokogóra, hogyan csobban a víz, állat szűköl… hogy csattog a gőg skárlát lobogója a csendben nyüzsgő táj felett – Ha kibomolhatna hangom, mint a fergeteg! mint égi kanóc! fojtott ereje rohanó sercegésbe ha gyúlhatna pillanatra is – de lángolón! láthatnátok e völgyet, mint feldúlt hangyabolyt, tele futó puposokkal, gyilkosokkal, kik arcuk eltakarják – éles suhanás ha lehetne, mint a sikos, precíz istennyila.