| Didergő bokor koccantja ablakom, |
| – Ime a néma táj – mutat a völgyre –, ím őseid hona, |
| Csüggedt jegenyék őrzik a hegy taraját, |
| S csak egy elfeledett tűzhely füstje száll a januári híg levegőbe |
| A szegénység néma áldozása, eloszlik – |
|
| – Rejtett tűzhelyen, hajló lángokkal égett itt az én életem is, |
| Sercegve, ki-kigyulva, önemésztő lobogásokban, |
| De most, hogy fájva érezem már, szívemig kapott bennem ez a láng, |
| Szállj magosra kedvem az elfeledett völgy fölé kormosan |
|
| A csengő régiókba! a fölfegyverzett hideg fölé! s mint hajótöröttek |
| Széltépett rongya, lobogj, csattogj: emberek élnek itt! |
| Hajótlan hajósok, atlanti idők feledettjei, |
| Kik feledve hajdani utjukat, honukat, már önmagukat is feledik – |
|
| – Bitorolt földből táplálkozik bokrom, bitorolt földből fakadtam ki én, |
| Egy zsellérház udvarán, a grófi park mögött, vasárnap virradóra, |
| Recsegő hajlások törték, edzették, növelték derekam, |
| Virágom – te tudod, Anna – keserű mosoly. |
|
| Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák indítottak járni, |
| Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja visszhangját, |
| Tőlük e tekintet, mely mindig messze bámul, |
| S erdő felett, barmok szemében közönyösen nézi, hogy füstölög, hogy leng a halál. |
|
| Sokfelé jártam, de magamat jól csak köztük érzem én, |
| Csendesek ők, az vagyok én is, csendesen utálom urainkat, |
| Észrevehetik, nem az ő gyönyörükre való a fény, mely néha lobot vetett bennem, |
| Együgyűbb sziveknek gondoltam innen jelt adni vele. |
|
|