Nehéz föld1
Quis hoc potest videre, quis potest pati
Nisi impudicus et vorax et aleo…
C. V. CATULLUS
Jel1
| Didergő bokor koccantja ablakom, |
| – Ime a néma táj – mutat a völgyre –, ím őseid hona, |
| Csüggedt jegenyék őrzik a hegy taraját, |
| S csak egy elfeledett tűzhely füstje száll a januári híg levegőbe |
| A szegénység néma áldozása, eloszlik – |
|
| – Rejtett tűzhelyen, hajló lángokkal égett itt az én életem is, |
| Sercegve, ki-kigyulva, önemésztő lobogásokban, |
| De most, hogy fájva érezem már, szívemig kapott bennem ez a láng, |
| Szállj magosra kedvem az elfeledett völgy fölé kormosan |
|
| A csengő régiókba! a fölfegyverzett hideg fölé! s mint hajótöröttek |
| Széltépett rongya, lobogj, csattogj: emberek élnek itt! |
| Hajótlan hajósok, atlanti idők feledettjei, |
| Kik feledve hajdani utjukat, honukat, már önmagukat is feledik – |
|
| – Bitorolt földből táplálkozik bokrom, bitorolt földből fakadtam ki én, |
| Egy zsellérház udvarán, a grófi park mögött, vasárnap virradóra, |
| Recsegő hajlások törték, edzették, növelték derekam, |
| Virágom – te tudod, Anna – keserű mosoly. |
|
| Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák indítottak járni, |
| Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja visszhangját, |
| Tőlük e tekintet, mely mindig messze bámul, |
| S erdő felett, barmok szemében közönyösen nézi, hogy füstölög, hogy leng a halál. |
|
| Sokfelé jártam, de magamat jól csak köztük érzem én, |
| Csendesek ők, az vagyok én is, csendesen utálom urainkat, |
| Észrevehetik, nem az ő gyönyörükre való a fény, mely néha lobot vetett bennem, |
| Együgyűbb sziveknek gondoltam innen jelt adni vele. |
|
|
Énekelj, költő
| Meleg szájammal, élő szavaimmal |
| úgy állok itt, mint akit szél ütött, |
| sistergő hirtelen akaratok, |
| fegyverért kellene kapni karomat, |
| kiáltani! – és szédülök, csak |
|
| Hallom, hogy buknak árkokba a vakok – a ködben |
| vér bugyog, elhal… hallom, a ködben, |
| hogy sikoltja sorsát kifeszitett leány, hogyan |
| zuhog a hant a zokogóra, hogyan |
| csobban a víz, állat szűköl… hogy csattog a gőg |
| skárlát lobogója a csendben nyüzsgő táj felett – |
|
| Ha kibomolhatna hangom, mint a fergeteg! mint égi |
| kanóc! fojtott ereje rohanó sercegésbe ha gyúlhatna |
| pillanatra is – de lángolón! |
| e völgyet, mint feldúlt hangyabolyt, tele |
| futó puposokkal, gyilkosokkal, kik arcuk eltakarják – |
|
| suhanás ha lehetne, mint a sikos, |
|
|
Tékozló1
| Üdvözlégy, falu, üdvözlégy, atyám, üdvözlégy, ájtatos ökör. |
| Megtért fiú porlepte cipőimben némán várom a csókot, |
| Eltékozoltam, mit eltékozolhattam, ifjuságom idejét, emlékeimet, |
| Nincstelenül és könnyedén mint születésem napján tárom felétek karjaim. |
|
| Kutasd ki zsebeimet, szél, fújj át fejemen, fogaim között, |
| Semmit sem hoztam magammal, mit elvittem vagy mit másutt gyűjthettem volna, |
| Ébredő fűzesek pilláim, nyugodtan folyhat köztük éltünk széles folyama, |
| Hűtlen szerető, hitszegő barát s a hon ezer baja. |
|
| Üdvözlégy, nehéz föld, horkoló Sárköz, Somogy kies bércei, |
| Kérődző torony, dögvészlengette méla táj, |
| Hol csak Ceres dalol, hol békés a világ, végtelen |
| És lapos, akár Galilei előtt – |
|
| Ezrediziglen e földbe gyökerezve, fajtám önkénytelen szava, |
| Jött-ment grófot, fürge izraélitát lenéző legátus az örök eklézsián, |
| Jogom van, szólván szivemből hozzátok, megfeddni az újszülötteket, |
| Kiprédikálni a késlő halottat, figyelmeztetni a gazdát, erény útjára vezetni a hajadont, |
| Kinek méhében csodálkozó arccal vár a kisded. |
|
|
Számüzött
| Megálmodott vagy elfeledett vidékek követe – |
| Úgy járok itt, oly rettegőn, mintha szívem |
| Hajlongó sötét tájain járnék – |
| Számban az enyhe szél, a sóhaj, a kiéhezett madarak. |
|
| Hol korom ülepszik a szájra, külvárosok forró rengetegeiben, |
| S ingó küszöbön elbűvölt szem issza a homályból a jövendő sós ízét, |
| Halottasház illatu vendéglőkben, omladozó sarkokon szerteszét |
| Várnak reám magányos testvéreim. |
|
| Esti falvak alatt útját kérdi tőlem az eltévedt jegenye, |
| Míg vetések iramló dalában én sorsunk szigorú jóslatát hallgatom |
| Tűzvészről, áradásról, egyenesülő kaszákról s látom |
| Barmok leheletében vérző lábai mint ragadják el az álmodó bérest. |
|
| Fölöttünk óvatosan mozdul a lég, a panaszokkal teli, |
| Szirénák jajai úsznak benne, a napszámos hétfő reggeli kedve, |
| Felvevő irodák csöndje, mindenestől a Grassalkovich utca, |
| S a katona utolsó áldása, ki hősleg honáért halt. |
|
| Csendben nyílik szivem, akasztófák szomoru virága, |
| Keserü próféta, csendben mondom átkaim imáit, |
| Forgószél gyors oszlopában forogva a dülőkön át |
| Magamban hadarom szörnyü jövendöléseimet a palotákról. |
|
| Ki életeden jössz át a fülelő erdei úton át jövet, |
| Szomoru ételek párájában, ki előtt álmok fanyar délibábja forr, |
| Magányos testvérem, neked hozok szívszakító üzenetet, |
| Elhajtott magzatoktól amit kaptam, holt levelektől, értünk hiába elhúllt halottaktól. |
|
|
Énekelj, költő
| Nyomomban szelíd borju lépked fürgén, így láthattok engem, jövök a dombok közt. |
| Kemény homlokomra veres koszorút csapott a nap, mint Árionnak |
| Dalomtól fölhevül a levegő, délibábot villog, ha álmaimról szólok. |
|
| Jövök toronyiránt, meg-megállok néha, a szederfa alatt, hol kőkorsóban hűsöl |
| Az édes ivóvíz, el-eltünődöm, nyugtom sehol sincsen; |
|
| Megyek csak, megyek, lábaim váltakozása friss gondolataimat |
| Ütembe ringatja, lágy hullámokban úszik kedvem aranyló rozstáblák fölött. |
|
| Talpamnak ravasz titkokat kuncog a föld, az én földem ez, belőle fakadtam, |
| Pólyám a dülőút pora volt vagy selymes televény kotló krumplibokrok alján. |
| Az ég fürösztött s tett szárazba meleg ujjaival, míg anyám kapált lent a völgyben, |
| Megnőttem a fákkal, üszőkkel, szelekkel, ezernyi lármázó, hű tejtestvéremmel. |
|
| Fáradtan térek hazafelé este, füttyszómra a nyúl megáll, tiszteleg – éld világod, testvér! |
| Alkonyattal nyílik szívem, akár a tök virága, harmatosan, |
| Fent ülök a padlásajtóban vagy kazlunk tetején, a gólyák másik honáról álmodozom, |
| Vezénylem az éj hangversenyeit, békákét, kutyákét, hajnal előtt a madarakét. |
|
| Néha mégis elborul homlokom, koszorúm lehullik csörögve, |
| A kémény füstjében Dózsa György sercegő bőrére emlékezik orrom, |
| Mintha haraptam volna belőle, gyomrom felkavarog. |
| Köpésem vitriol, ha isten segít, megláthatjátok még fekete marását. |
|
|
Szomorú béres1
| Porhanyó kenyerem, kiszítta a nap, |
| Italom langyos, langyosuló vérem |
| Ülvén gondjaim s verejtékem gőzei alatt |
| Köröttem némán fordul a mező – |
| Erdő fenekén alszik a szél s a jövendő. |
|
| Nehéz kezem fáradtan emeli kalapom, |
| Por temet engem, hamu és pernye, |
| Ökreim tekintete érleli szívem. |
|
| A por mögött, a fák mögött, |
| Felhők terebélye, por lombjai mögött, |
| Amerre egykedvűen eltántorog a nap, |
| Távol városok élnek, fényes terek forognak a csillagok alatt, |
| Vannak tengerek, úszó szigetek, égő aranyhegyek – |
| Telve van a föld, telve van az ég, |
|
| Tanácstalan ülök idegen mezőben, |
| Kéretlen jövevény, ki munkám végeztével |
| Kicsépelt kazal árnyékában ősszel |
| Hangtalan fordulok a közönyös földbe. |
|
|
Szárnyak
| Madarak, madarak, madarak, madarak, |
| Ha több vagyok, mint test: lelkem a csicsergetésetek! |
|
| Hajnalodik már, dalolva jöttünk a réteken át haza, |
| Szárny volt ma éjjel nékem a szó, a korty, az óraütés, szárny a simogatás, kedvesem keze. |
|
| Szárny volt a dal, a kilincs, vígan feküdtem a lepedők szárnyaiba, |
| Már majd elaludtam, midőn ablakom előtt a májusi nap trombitaszavára |
|
| A fák kirázták magukból a madarakat! Lármás reggeli áldozat |
| Harsant: áriák, tollak, gondolatok színes gomolya szállt az ég felé. |
|
| Repdeső zászlók, angyalok rakétái, bomlott mezei ágyutűz, |
| Első zajos csók, miután, lobbanás, elrepül a szerelmesek inge! |
|
| Oly ragyogó, győztes volt e rajzás, hogy szabaduló kedvem feléje lebbent, |
| Síkosan, fürgén beléje fonódott, mint illatba az illat. |
|
| Vízcsobogás e zaj! – Miért siratni hát a tünő ifjuságot? |
| Szabad ragyogó égi mezőkre oszlik el selymes áldozati füstként. |
|
|
Szegénylegény1
| Karom arcom előtt, futok szakadatlan, |
| Árnyékom is már leszakadt rólam, |
| Gazda óvatosan bezárja ajtait. |
|
| Mindenünnen kívül maradtam én, éjjeledik, mesgyék |
| Megállok az első házak előtt, hallom a csap csobogását, |
| Asszonyok kacaját, evőeszközök csengése ez, hallom – |
| Kuvaszok szőre fölborzad szagomra. |
|
| Elfeledett erdők éjféle alatt lakom én, kezemben |
| Furkóvá rándul a virágos ág is, |
| Sóhajaimtól lebben a rengeteg, |
| Éjjel zsellér vezet, könnyezve mutatja ösvényemet, megáld, |
| Szoknyájuk alá rejtenek a lányok, |
| Ha szuronyaival keresgél a nap. |
|
| Alszom forrás mélyén, határkövek alatt, |
| A legsűrűbb éji óra alatt kel ki |
| Öklömből az első tűzmadár, égi rianás, a villám! |
| S – halljátok! – ő lép fölöttetek, döngve, ő a soselátott: |
| Patkó Bandi, likas csizmáiban! dülöng, |
| A halálraszántak részeg toborzóit. |
|
|
Jövevény1
| November tiszta lehellete illesse arcát, fenyők friss illatától |
| ébredjen tétovázó lelke a kalácstestű kis jövevénynek, |
| Ki búcsú nélkül, fájdalom nélkül indult el s ime közibénk érkezett ma |
| S fölsír az alacsony mennyezetű szobában, |
| Míg mi, nehéz rokonok, zsíros kezeinket kinyujtjuk |
| S vastag üvegpoharakban harsogva koccintjuk össze az újbort |
| A mélytekintetű anya felé. |
|
| Mély, mély tekintetű és messze lát ma ő. |
| Gyűrt vánkosok közt kicsi feje hátrahanyatlik, |
| Mint virág, kinek beteljesült vágya s boldog ájulatban |
| Hallgatja a méhek tompuló zümmögését, |
| Hátrahanyatlik s mosolyog: feldúlt testét máris elfeledte. |
|
| – Sokáig buzogott mélyen a víz, míg kiszakadt – szólok én hozzá – s látod, indul a forrás, |
| Éjjel majd hallani fogod halk csobogását s apró gügyögéseket hallasz a ritkuló csöndben, |
| Két oldalt fák hajolnak fölé, távoli szél lengeti lombjuk, szárnysuhogás ez, elalhatsz, |
| Pihenhetsz, néném, gyermeked pihegésének enyhe zenéjén… |
|
| Alhat ő – nyugodhat –, ő elvégezte dolgát! Csak mi kemény |
| Férfiak állunk itt esetlenül, tavasz és az ősz |
| Szelei alatt értelmetlenül, karunk mint a lomb hajlong, |
| – Igyunk, rokonaim – lehullhatunk mi, elsodorhat minket ez a szél, |
| Nevünk és szögletes arcunk emléke megmarad és eltemetett |
| Kedvünk is kivirradhat még az újszülött mosolyában. |
|
|
Szerelem1
| Amit már majdnem elfeledtél: |
| Csöndes rokonaid szavát tanuld meg újra. |
| A pohár friss víznél is jobban üdíti |
| A fáradt megtérőt a szivélyes fogadj isten, |
| Melyben baráti melegség gyöngyözik. |
|
| Ime itt a zsellérek csoportjában, kik a heti fizetséget várják, |
| Ingasd te is fejed, ha szólnak és csomós |
| Mondatokkal bontogatják sorsuk, |
| Szájuk nehéz rebbenésében |
| Pihegő élet verdesi szárnyait. |
|
| Kaposváron egy fiatal utcában, melynek még neve sincsen, |
| Mindenszentek éjén tüzet kért tőlem egy férfi – szél fútt, |
| Egymáshoz szorultunk, egymás fölé vontuk kabátunkat, |
| A gyufa villanásánál arcába néztem, |
| Egy pillanatra szívünk egymásra ismert. |
|
| Kocsmában ültem máskor, sovány szabó kért helyet mellettem, |
| Oly örömmel, mintha az asztalra jó hazai ételt |
| Csomagolt volna ki, hogy megfelezzük: |
| Kibontotta előttem életét, |
| Előző héten kislánya született. |
|
| Ahány arc rádnyílik, reád süt: a te arcod annál jobban |
| Tisztul, fénylik, költő, rejtett melegüktől. |
| Hogy pillantásodban nagyanyád szemének |
| Tekintetét érzed langyosulni, |
| Hogy szíved pezsgett, mint boldog szamovár, forrt, |
| Midőn jó hírt mondhattál egy öreg kocsisnak, |
| Meleg pára csapta meg arcod, |
|
| Ez érdes, szikkadt, sziklás talajon |
| Kedved gyökerei apró repedéseken át |
| Így találnak az édes televényre, |
| Egy arc hirtelen mélyedésén át, |
| Egy szem pillanatra nyíló bogarán át – |
|
| Ez a föld táplál majd! s dalod így lesz hasonló |
| A mély gyökerű tölgyek lombsusogásához, |
| A legfölső levelek szívdobogásához, |
| Ahogy a magasban nesztelenül csúszó |
| Távoli szelek titkait kibeszélik. |
|
|
| Köszöntöm ezt a négy falat |
|
| Habos fény önt el mint bor, |
|
| Míg kis néném a tűzhelynél |
|
| Oly mélyről jő ez az emlék, |
| Bennem marad, mint szegény |
|
| Felénk-felénk vetett, amíg |
| Az aranyszín fűz mellett. |
|
|
| A határt jártam egész nap kutyánkkal, |
| A munka meleg fáradtságát hoztam |
| Két vállamon este, mint jó köpönyeget, |
| Beléburkolóztam, szívem melegült fel tőle. |
|
| Lent a lombok között csipogott a szegény |
| Falu, elülő fészekalj, nehéz lehelletét ahogy megéreztem, |
| Mintha hegedő seb indult volna meg hirtelenül bennem, |
| Meg kellett állanom – pirosszoknyás bokor karjaiba dűltem – |
|
| Itt éltem – szennyes ködben és mocsárban, tudjátok meg jövendő férfiai! |
| Jöttem a hajlongó nyírfák alatt este, hajamat káromló szél verte szemembe, |
| Hoztam a szeretet súlyos örökségét, valakinek át kellett hoznia e koron, |
| Vidéki kocsmák mélyében ültem, szavam tüzesítőbb volt, mint a forró bor. |
|
| Néztem az asztalon elaludt kezeket, a búvó szemeket – ó ez a szegénység! |
| Mintha századok távolságából tekintett volna rám |
| A vén napszámos megvert pillantása: látod, semmi se változott… |
| Nahát változik majd! szökkent visszahajtott gallyként bennem a szó – susog a levél s átkozódva ömlik – |
|
| Zsellérek fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, bennem forr örökre, mit emiatt nyeltem, |
| A visszafojtott hang erjedő melege nyílt abban a csókban mely életem adta, az ég a szívemben, |
| Igen! ez a félszeg mosoly az arcomon a vázáttörő cselédlány kezének ijedt rebbenése |
| S e pillantás a szolga rossz leselkedése, ki hátulról vágja urába a kést. |
|
| Egy költő szól itten népének nevében! kérdezetlenül bár |
| De ő tudja, szava a szél alatt hajló kalászok élő zsinatjából szakadt, |
| Egy elnyugvó zsellér falu lehébe nyujtja kezét és úgy esküszik hulltodra, bitor |
| Elnyomatás! –Tüze, úgy érzi, a földből futott fel szárnyasult szivébe. |
|
| – Soraim teljes hosszukban e földön feküsznek, belőle táplálkoznak: |
| Zöldelnek, szertehajolnak, pillantástok alatt, úgy érzem, meglebbennek, ágaik emelődnek, |
| Ápolatlan hajtottak nehéz fáradt földből, ó milyen szomjasak…! |
| Fiatal lány-szemek, örök tavasz-egek, öntözzétek meleg szerelemmel őket. |
|
|
| futnak – futnak át a szíven. |
|
| Halk csillogású, szélfutó |
|
| úgy érzem, gondolataim közt |
| csillognak, sugdolózkodnak. |
|
| Futnak, futnak át a szíven, |
| mint gondolat száll rajtam át |
| lombsusogás, fürjek füttye, |
|
| Szavak, szavak, kik úgy keltek |
| máskor, mint megdobott veréb-raj, |
|
| száll el – némán száll fel |
|
|
| Szalonban is azt hiszem, hogy |
|
| S úgy érzem, távolról néma |
|
| Bús fejét ringató részvét |
|
| Megismertem, mi a szótlan, |
|
| Kerek szemmel nagyapámnak |
|
|
| Mint nemrég feles földünkbe |
|
| Lép dallal és szétver minden |
|
| Mint nyári estéken messze |
|
| Szállnak vissza, mint vásárra |
|
| Gyermekként hány kuss-paraszt-ot, |
| Bugris-t kellett nyelnem. |
|
| Mint pántlikát, mint sallangós |
|
|
| Cece és Sáregres közt fekszik ez a magányos kocsma |
| A malom mellett; ide jöttem be estefelé én. |
| Kifárasztott az út, szünetlen fecsegtem |
| Az útszéli verebekkel s szárnyas gondolataimmal. |
|
| – Mit jöttök egyre vissza! hagyjatok engem, repüljetek el, |
| Ha hideg is az ég!… Szivem nem lesz örökös fészketek – |
| Hess tovább! De ők visszaszálltak, lármáztak, csiripeltek, |
| Zsibongó madársereggel nyitottam be az ajtón. |
|
| Egyedül ültem a félhomályban – madaraim |
| Lángoló szárnyuk verdesték, égtek, rikoltoztak, |
| De hogy megitattam őket három pohár friss aranyszín borral, |
| Elaludtak sorra, tüzük sorra kialudt. |
|
| Sokáig őriztem őket mozdulatlanul merengve a sötétbe, |
| A csend engem is elaltatott néha |
| S ekkor elvétve, mint alvó gyerek gügyögésre, |
| Halk csipogásra neszeltem, elfojtott zokogásra. |
|
|
| Hárman könyököltünk a pudvás asztalon, |
| Háromfelől jöttünk; a kocsma előtt |
| Három út találkozik. Estefelé |
| El-elcserélik sorsukat, életük irányát. |
|
| Mellettem vén béres hörpintgette borát, |
| Kémlelte jövőjét pohara fenekén, |
| Szemben egy molnár várta vacsoráját. |
| Az üvegek fölött egy percre összenéztünk, |
|
| Amikor a lámpa hirtelen kialudt. |
|
| Nyitott szemünkből a kigomolygó álmok |
| A gyors sötétségben összekeveredtek. |
|
| Hármunk jövendője, szilfa három ága |
| Lengette lombjait, susogott felettünk, |
| Három ikertestvér hallgattuk csak messzi |
| hangját, mintha még meg sem születtünk volna. |
|
| Elmenet sokáig álltam a ház előtt, |
| Ott, ahol a három út egymásba szakad. |
| Elindított végre a gúnyos szél, mentem, |
| Mintha csak most jöttem volna a világra. |
|
|
|
Szülőföldem1
| Egy sugár, egy tünő pillantás is elég, |
| Hogy nevetve nyíljon, ami kész nyílani! |
| Az udvaron kutyánk egy kis fának szaladt, |
| Ömöltek rá a fa rózsaszín szirmai – |
|
| Megijedt a kutya, nézett föl az égre; |
| Hogy elállt a hullás, várt, azután sebten |
| Nekiugrott újra – álltam az ablaknál, |
| Fölnevettem: öröm hullt rám, fölébredtem! |
|
| Lágy szél öblítette ég ízével szemem – |
| A kis ablakokkal hunyorgató házak! |
| Illatjukkal karban éneklő virágok, |
| S a vén fák, helyeslőn bólintva egymásnak! |
|
| A tótágast álló fűrészbak! s hitvese |
| A tuskó s kölykeik a szőke aprófák – |
| Iszákos kútágas, kacagó kerítés, |
| Dolgos komoly disznók látták és hallották |
|
| Kedvem virágozni, arcomat nyílani |
| Egy alacsony szoba hasadt ablakából, |
| Vén parasztház nyirkos, könnyes homályából |
| Egy hangos májusfát az égre hajtani. |
|
|
| Különös tájról álmodtam ezen a délután a jászolban fektemben! |
| Vemhes tehenünk lágy lehelete pirositotta arcomat, |
| S míg az erjedő széna kedvesem szavait susogta minden mozdulatomra |
| S be-befüttyentett a nyár a pókhálós ablakon: |
|
| Én egy ösvényen lépdeltem Gyánt és Ozora között könnyedén! |
| Zsenge kukoricák között, mezétláb, leveles faággal kezemben, |
| Távol a völgyben egy cséplőgép verte a föld szivedobogását, |
| A friss szélben hajam örömömben majd’ kivirágzott, |
|
| Lábujjaimmal tréfált a bársony por, megismertem, nevetésre fakadtam, |
| S mikor egy fürj csattogva fölröppent előttem, kirobbant kedvem is, |
| S mikor a fordulónál egy vadszederbokor kedvesemről kérdezett, |
| Ej-haj, kitártam karom, feledtem életem, dalolni kezdtem! |
|
| S azonnal a völgyben a fák hajladozni kezdtek, |
| Mint kanóc gyors füstje táncolt az úton végig a forgószél, |
| Cicázott a fákkal, rohant részegen, részegen magát a Sióba vetette, |
| Felébredt a táj s a pihegő dombokra a nap csodálkozva nézett. |
|
| Egy alacsony kis felhőn két szelid tehén legelészett. |
|
| – Ej, meglepni őket – gondoltam –, megfejni, nem volna rossz dolog, |
| Megfejni s tejükkel megitatni kedvesem, |
| De ekkor már a vidám hegy csucsára értem, |
| A vén vadkörtefához, átöleltem, megrezzent koronája. |
|
| Egy kócsag úszott felettem az ég fodraiban |
| S kiáltott, kiáltott háromszor felém, |
| – Hej, kócsag! – feleltem –, hagyj békében engem, |
| Fiatal vagyok még, ezután csak kedvesemnek élek! |
|
| Egy toll hullott elém, felvettem, vele írok neki majd levelet. |
|
| Ha hegyemre ér a nap, aranyába mártom s vele írom meg vidám szerelmemet, |
| Ha ideér a nap… de a nap még szárnyát csattogtatva keringett odafönn magasan, |
| Leültem a fűbe, néztem a mezőket, a Sió bizalmasan rámnevetett, |
| Felemelte s lábam elé fektette fejét, szelid állatom! megsimogattam. |
|
| Így láttál volna kedvesem! A kis dombok a rónaságon szerteszét alattam |
| Összehajoltak, mint fiatal lányok, szoknyájukat fujta a szél, |
| Hátratekintgettek anyjuk felé; a Balaton szélinél |
| Ült ő komolyan s ezüst sugarakkal kötögetett. |
|
| Aranylegyek zümmögtek köröttem, zümmögő fényes gondolatok, |
| Virág virágzott, lomb lombosodott, emberek megemberesedtek, |
| Az erdőből égő nagy csillag szállt fel a horizontra, |
| Szivemre kellett szorítanom röpködni vágyó kezeimet. |
|
| Ezt álmodtam s ilyeneket; lombsusogást s szavakat oly lágyakat, hogy rögtön elfeledtem őket |
| S csak ízüket éreztem, röppenő illatuk, ahogy felébredtem, |
| Közönyös eső verdeste odakünn az udvart, a meleg ólak tetejét, |
| Csobogott, mormogott mint gyász-litánia, eloltotta kedvem fiatal kis tüzeit. |
|
|
| Bús harmónika hangja szállt, |
| Ölelt magába s szállt vele |
|
| Leánydal volt –, be ismerős! |
| Cseresznye-gally alatt, e dal |
|
| Énértem szállt a lány dala, |
|
| Hányszor kitárul –, s visszahull! |
|
| Szívem, szelíd harmónikám! |
| Aranypermet hull majd e szép |
|
|
| Döntsétek fel, úszó felhők, |
|
| Szegény-népek vadont búvó |
|
| S pisztolycsővel bekocogni |
|
| konyha-lámpa nyúló lángja, |
|
|
| A kis ablakon át haldokló muskátlik |
| leheletével október híg árama |
| özönlik szobámba s táncoltatja lámpám, |
|
| messze van a világ, mint egy búcsuintés |
|
| hallom a völgy felett úszó felhők torlódását |
| sötét istállónkban meleg teheneink |
| s a dombról az ugatást, mint áldozat füstjét |
|
| viaszosvásznára hajtott áldozó |
| homlokom csak ő, csak ő emlékezik |
|
| s kilenc évem zajos gondtalansága |
| töltötte be habzó dalával ezt az egész völgyet |
|
| az ételes kosárt mint egy tömjéntartót |
| lóbáltam az örök lobogó nap felé |
| kedvem elvegyült a millió illattal |
| mit a dolgozó föld szerelméről gondolt, |
|
| elcsendült a dal, mik tőle ragyogtak |
| lehulltak, a halál messze tájaira sodródtak a lombok, |
| idegen lett a táj, szivem alig érti sötét susogását, |
|
| lehajló sövény alatt ültem ma sokáig |
| s szemlélvén az árok kiszáradt fenekét, |
| megbarátkoztattam szivemet a földdel, |
| ne féljen, lent igaz nyugalom melegül. |
|
| Mint sír mélyén búsan már úgy emlékezem |
| örömre s bánatra mik jártamban hajdan szivemet vezették |
| gondjaimra, melyek most oly magasra szállnak, |
| hogy utjukról csak e könnycsepp beszélhetne sima papiromon. |
|
|
Itt fog kézen a szél, vezet, a patakban |
A lombhullató táj tiszta és szelíd, |
Szelíd s tétova, mint a köszönés, |
Az elbocsátó, a szélbesodort |
|
|
|
Mint a harmat
| Reádcsapódnék mint a harmat, |
| Mint folyóvíz átfolynék rajtad, |
| Gondolataim lágy szellőjét |
| Két kezeden megérezhetnéd. |
|
| Kezem úgy simul, mint hű állat, |
| Fektetnélek szép egem alá és |
| Jövendőm gyönyörű rétjére. |
|
| Hogy mondjam el? Midőn karodban |
| Álmomban gyerekkorom társa |
| Egy kis kutya nyalt a fülembe. |
|
| Búvok melléd s karolván védlek, |
| Győzelmi zászlómnak tűznélek; |
| Mint egykor anyámnak térdére |
| S borulnék úgy is rád, mint sírra. |
|
|
Kacagásod fodrain még megcsillant a lebukó nap, |
Pilláit mégegyszer reádnyitotta, |
Azután buzogó örömödtől megittasulva elaludt |
|
Milyen nyüzsögés támadt a szürkületben! |
Aztán mély tehénbőgések s kolompcsörgés között |
Színig töltötte a völgyet, |
Pezsegő tavunkból a halak már az almafák |
Karjaid közt a szegénység |
|
|
| Egy fiatal parasztleány a kedvesem, mit tagadjam, |
| Hátán hátrakötött kendőben lép el ablakom előtt, hordja a vizet |
| S rámnevet együgyűn, mint ez a téli nap, |
| Dió-szemében ökreim bizalma, |
| Barna, szelíd arca maga a föld, szülőföldem derűs folyóival. |
|
| Ő tetszik nékem, néki tetszem én, |
| Estelente elüldögélünk az istálló küszöbén, |
| Fecseg, rám-rámnéz, fürkészi arcom, én hallgatok, |
| Mit is mondhatnék neki a hánytorgó hegyekről, melyeket megjártam. |
| Pislog, karomba hajlik, bárányfogai közt jóízűn ropog a nyers sárgarépa. |
|
| Hallgatok hát, hallgatom s hallgatom hogy süllyed |
| Bennem egy vidék, lebuknak a tornyok, serceg, kihuny a gőg. |
| Mit is akartam én, mit míveltem, amit elmondhatnék |
| Világosan mint a patak, érthetően mint a kasza suhogása – |
| Hallgatok, köröttünk átmelegszik a csend. |
|
| Szerencse, hogy kemény legény vagyok mégis, megpörgetem a kút kerekét, |
| Hányom az almot, elbirkózok a béresekkel, Anna híg kacagása |
| Itatja izmaim, fehér szoknyájával megtörli homlokom, |
| Leheletétől kivirágzik álmomban egy kert, |
| Míg friss mellein fejem elpihen, mint egy állat. |
|
|
| Ablakom előtt a karcsú torony, rajta a forgó kakas, |
| a nyújtózó felhő, a lármázó patak, |
| egy vidám kurjantás, e lekváros kenyér a kezemben, |
| mindez kedvesemre emlékeztet engem! |
|
| Barna leány ő, énértem született, |
| szemlátomást nő a növekvő nappal, |
| este látjuk egymást, addig énekel |
| panaszos dalától míg bealkonyodik. |
|
| A homlok szelíd kemencéje süt, |
| melegít a tájnak olthatatlanul; |
| ha belétekintek, a két szem |
| békésen legel a domboldalon a nyáj, |
|
| Pezseg az egész test, zajlik, nyüzsög, forr, |
| szája mint víg madár csapkodja színes szárnyait, |
| álmában is rebben, hogy kezemben alszik: |
| fülébe jár hálni a legfínomabb |
| tengeri szellő sikos dallama, |
|
| szívében lassan mint a gyöngy érik |
|
|
| Jöttem egy lánnyal a fasorba, |
| S hirtelen sírni mertem volna. |
|
| Völgyi falunkból úgy szállt, oszlott |
| A jó vasárnap, mint egy boldog |
| Gondolat a szegény fejéből. |
| Szállt az élet, a gőz a rétről. |
|
| Dalolt a lány és szállt remegve |
| Tekintete, mint az egekbe |
| Lágy áldozati füst, foszló jajjal, |
| Szállt az ifjuság szánkból a dallal. |
|
| Rongyszoknyás nyárfáim az árok |
| Partján mint meggyalázott lányok |
| Forogtak, sírtak, águkkal bután |
| Kapkodtak bukó levelük után. |
|
| Suhant a tájon a rőt elmúlás |
| Kedvesem dala mint sziromhullás |
| Lobogott –, mellemre vontam a tört |
| Fejet mint fázó rózsafőt a föld. |
|
|
|
Föld alatt…1
| Föld alatt utazik a városokban ő, reggel a jövendő |
| Tavasz-ősz, sövényei között az ébresztőóra vihara |
| Indítja a varrógép kerekét, |
| Hajtószijak forognak ég és föld között |
|
| S míg hervadó ujjai között zizegő vászon folyik, zizegő emlék, |
| A csattogó tű szaporán férceli |
| Délutánra az estét, estéire álmot, |
| Álmaira sóhaj lebbenő csipkéit. |
|
| Emeletek fölött, a szél fölött, ül Anna, ül, gyenge lábai rohannak, |
| Befutják a kemény meredek szirteket, |
| Tejnedvű fűveket, szájam cserepeit, |
| Hol jár: nyomor vitorlái lebbennek utána: száradó lepedők, |
| A kötelén száradó akasztott – |
|
| – Így száll tova Anna, kit elszántan követek |
| Könnyező ablakok alatt, sikátorokon át, |
| Hol a csend csapdája vigyáz, éjféli tulipán, |
| S fürkészve köszönt a gyanús ismerős – |
|
| Így őrzöm napjaim anyját, névszerint Orosz Annát, |
| Szomorú kezeim levelei így hullnak rá, rejtik, védik a téltől. |
| Csókom így zárja barna szemeibe lázadó |
| Ifjúságom erős, gyönyörű vidékeit. |
|
|
Látod, hogy gőzölög…1
| Látod hogy gőzölög vén Mecsekünk már! Sűrű |
| Habokban csapódik lábához az őszi |
| Köd árja! Gúnyos szél rázza fáink jajongó |
| Ágait, leveri utolsó gyümölcseinket is. |
|
| S antik gondokkal koszorúzza ifjú fejünket! |
| S ránk száll lassan a tél, Annám… s e százados bánat |
| Hűvös üzenetként szálló a Kapos némuló völgyeiből – |
| Hallgasd – már a bibic csipog csak – fiait gyűjti az útra. |
|
| Egy hét s üres lesz szerte a táj és megered újra |
| A szennyes eső, elmossa e bíborban pompázó |
| Templomi szőnyegét az útaknak… cuppan a nehéz |
| Barmok patája majd a vas-színű sárban |
|
| S ereszünkről lerohanó víz bugyborékolva zokog… |
| Mit se sirassunk mi! Önnön mérgeitől |
| Bomlik e förgeteg és termékeny csend havazik majd |
| A vetések álmaira… Rakj addig a tűzre |
|
| S fonván sötét karod nyakam köré, dalolj |
| Madarak elhangzott versenyéről, ágaskodó göndör |
| Bárányokról, egy fel nem osztott tájról, |
| Melyről mint gyermekét viszi kalászát a barna arató. |
|
|
Dal a galambról
| Már ötödik napja haldokolt |
| szomszédunk leánya, nem tudott meghalni, |
| a hatodik reggel egy galambot kért, |
| lehoztam néki a ducról a legszebbet. |
|
| Hamvas-szürke volt ez a galamb, |
| a fészkek közt repkedett, nem félt még senkitől, |
| csőre puha volt s fénylő mint a rügy, |
| szemei, mint az inggombok, halaványkékek. |
|
| Mint a fészekben, úgy ült a lány kezében. |
| Ha eleresztette, forró kis arcához húzodott, |
| a pap szavait már nem értette a lány, |
| de a galamb susogásaira még egyre mosolygott. |
|
| A reggel, midőn halva találták a leányt, |
| a galamb ott ült két kis melle között. |
| Hogy megjöttünk a temetőből, tegnap, |
| a szomszédasszony sírva visszaadta. |
|
| Azóta itt ül az asztalomon, |
| egy rossz sapkában a tintatartó mellett, |
| néz-néz rám szüntelen, fejét félrehajtja. |
| – Költő, mit tudsz szólni a halálról? |
|
| Nem fú szél, ablakom előtt |
| önmagának bólongat a holdfényben a nyárfa, |
| egy sercegő lámpa, egy fázó galamb |
| voltak tanuim: mellem megérezte a legfinomabb szellőt. |
|
| Igen, most száll, most oszlik ifjuságom, |
| tudom, mi jöhet még, ma este meggyóntam magamnak, |
| s hol egykor kedvesem kezét |
| gondoltam melegíteni: szívemen egy galambbal aludtam el. |
|
|
Halott leány
| Nem alszol te, tudom: meghaltál; mosolyod |
| Nem fűti álom, arcodon e kedv, mint a jégvirág – |
| Nem hazudom most már, a közelgő tavasszal nem hitegetlek. |
| Meghaltál örökre… fogaid között megállt a levegő. |
|
| Mi tegnap még küszködött, könyörgött, mint zajló téli patakocska: |
| összeállt szemedben, szálkás lett a fény; |
| szíved megnehezült, elfordult; gyenge |
| testedben elakadt a sűrüsödő vér. |
|
| Nem jössz soha már te a szöllőkbe velünk, |
| Dalolva a lágy homokútakon, |
| Kacagva, mint akkor, hogy a telt meggyfára emeltünk, |
| Kacagva lehúllt cipőid után, |
| Várva szerelmesedet a táj tetején – |
| Combjaidat örökre összezárta a halál. |
|
| Csigás hajadban elaludni ki vágyna most? Idegen, |
| Idegen vagy nékünk s tán ellenségünk is már. |
| Holnap a fagyos föld, s míg mi majd hazatérve |
| Vacsorához ülünk, bánatunk elűzni keressük, |
| A nyirkos deszkán át hűs csepp hull gyenge nyakadra s feletted |
| A friss hant összeolvad, a föld becsukódik könyörtelenül. |
|
| Gondolunk majd reád s azután… anyád is elfeled! |
| Emléked elhúll, mint sorsod, mely könyörtelen játéknak nyílt csupán. |
| Játéknak! – erre gondoltam, hogy jöttem a pattogó cserjésen át ma este. |
| Feledjük véled ifjúságunkat is, dalos kedvünk lassan |
| Ég el a kormosra öregedett szívben s kisleány lelked |
| Elhúzódik tőlünk, ha valahol mégis egymásra találunk! |
|
|
Lombtalan
| Jobban hullatom leveleimet én, mint te, őszi tölgy! |
| Panaszló csörgés fakadt minden léptem után, ahogy |
| A sűrű völgyből feléd jöttem e dombra – |
| Híg levegő borzolja itt hajam, a halál lehelete. |
|
| Még láttam egy rózsát; hogy leszakítottam |
| Szirmai habzón ömöltek lábam elé – |
| Egy leányt is megszólítottam. |
|
| Kezem érintésére ijedten rezzent, megdidergett, |
| Lezizzent a mosoly ajkáról, elköszöntem tőle, |
| Jöttem tovább felfelé s mintha a sűrü év |
| Völgyeiből léptem volna egyre magasabbra, kifelé. |
|
| November magaslatán megállok itt, érzem, a csendben |
| Hogy’ lengedez belőlem az utolsó levél – |
| Szólj, kemény tölgy hozzám! feléd indultam én, kezemben |
| Szikkadt koponyájával az utmenti virágnak. |
|
|
Egy ősz
| Fáradó szél gyanánt az esztendő lassítva szárnyalását |
| Lesiklik a magasból, hajladozva zúgnak fáink koronái. |
|
| Tetőtlen Július! alig emlékszünk rád, szemünk a földre fordult, |
| Hol a megtérő év véresen kúszik a csörgő, rőt lapályon. |
|
| Megáll nemsokára egy hóviharos éjen: zuzmarás forgószélben |
| Foszlik jajongva szét a csengő ürbe s véle napos ifjúságunk. |
|
| Ittam a forrásból ma este és számban megéreztem |
| Üzenetedet rút öregség, számban, mellemben, tagjaimban. |
|
| Fénylő-rezgő kedvem, mint a lomb foszlott, ágaim, |
| Gyökereim fázva huzódtak vissza hozzám. |
|
| Az utolsó madár átkot kiáltva száll a vérben gőzölgő erdőből. |
| Mely egykor arcom mutatta, fátylat borít magára a víz. |
|
| Fáztam, el kellene mennem, gondoltam, itthagyni ezt a tájat, |
| Futni, mint hontalan, komor hegyek élén a hold fényes útjait követve. |
|
| Vége a játéknak! Tudom én, magam vagyok én hegyeimmel, |
| Az isten messze él, ha él, ezt tudom csak, mást nem mondhatok róla. |
|
| Futni köpenybe burkolva arcom, hátra se nézve kiáltani: |
| Egy igazi Urat ismertem itt meg én, a halál csámcsogó hatalmát! |
|
| Hanyatlik a nap, köd mossa a völgyeket, hallom |
| A takarodó nyáj ebeinek csaholását s a gyenge harangszót. |
|
| Mintha az utolsó kenet csengetyűzője közeledne felém – |
| Boruljatok le, fák, helyettem – |
|
|
| oly szívjáró mint kedvesem |
|
| csengő lombok közt jártam, |
|
|
| Lezúdul a szél a hegyekből – túlérett gyümölcsök, |
| Nehéz bucsuja s a halál vörhenyeges |
| Árnyéka bolyong kertünkben; az őszi |
| Levél bús kérdést csörrentve hullik a nap |
| Pocsolyái között a hidegülő földre – |
|
| Ápold csak telő szőleidet s vigadj, |
| Boldog apám! s dudolj, dudolj, |
| Hogy már szagos dongáju hordaid mosogathatod – |
|
| Nyári melegében, mit a munka nemes |
| Gyöngyei koszorúztak: homlokod derülhet: |
| Tavaszi kedved csillan nemsokára elő |
| Arany borodban, ha köszöntve a napfénybe emeled – |
|
| Föl, föl az égi lángba emeld s múló |
| Megért szivünkre, mely mint falevél leng |
| Szállani vágyva az őszi szelekkel! |
|
|
| Emlékszel a havas novemberi |
| ablakunkat kitárván a völgy |
| dér gyémántporában csillogott elénk, |
| hűvös pompájaként a halálnak? |
|
| tavasz patak-mosolya villant reám, |
|
| a délután kedve! – márciusi |
| rügyeken át csörgedezve patakzott |
| fejünkre a napfény egyszer az erdőn! |
|
| miért szóltál volna? tudtad, |
| szivedbe száraz levelekként |
|
|
| Az őszi éjjel íze itt maradt ezen a tájon, |
| nem éreztem magam a földhöz. |
|
| Az országút két oldalán a szürke köd falai. |
| Ilyen kihalt városban, félve |
|
| Minden léptemben elmarad valami belőlem, |
| utcáról-utcára, sarokról-sarokra, |
| zörgő folyók felett hidakról-hidakra |
| lassan megyek, lassan, egyre sulyosabban, |
| gőzölgő fehér források mentén, |
| az öröklét szürke tornyai felé. |
|
|
| Észrevétlenül, mint a délutáni ég |
| borul homlokom alkonyatba; még nem |
| hagyott el a daloló bátorság, de egyre |
| lassabban jár mögöttem, meg-megáll, hangját |
| egyre távolabbról hallom a szürkületben. Dala |
| völgyi erdők felé hajlik már s hajdani |
| magosságát siratja bús vízesés gyanánt… |
|
| komoran, mint a tünődő hegyi fák |
| kardom markolata megnehezül kezemben. |
|
| Istentelenül s reménytelenül |
| nézem a tájat, meleg szemem fátylas délibábot játszik, |
| felhő kerekedik amottan, hangtalan |
| villám villan föl, dörgése egyre késik, |
|
| Vércse-vijjogás s szél – szél s fent madársírás: |
| fent már a tél vonul éles kürtjeivel! |
| – fáim levelei moccanni is félnek: |
| pihegő ajkak! lengő-hulló szivek! |
| Sűrű seregivel jön már a győzhetetlen – |
| Fegyverem csörrenve bukik ki kezemből. |
| Vártán, fegyverben is, ölelésre vártam. |
|
|
|
Elégia1
| Nem volt elég a szerelem, |
| A gazdagság sem volna elég |
| S ha piros szájamról úgy ömlene |
| A dal mint habzó esti ábránd. |
|
| Nem volna elég a dicsőség |
| S ha jártamkor az utcán minden ember |
| Úgy fordítaná arcát felém mint selymes |
| Tavaszi napba –, akkor sem volnék boldog. |
|
| Ennek az országnak legszebb leánya |
| Fonja két karját nyakam köré, |
| Pelyhes jósága szívemet úgy takarja |
| Mint szerelmes szárnyak madárfiókát. |
|
| Feküdtem forrón mint fészekben |
| Puha arc sugallta mellembe melegét |
| Nem költem ki, nem feledtem el |
| Magamat, egyedül, egyedül voltam. |
|
| Egyedül voltam s míg két szemem |
| Csókok lágy vigaszát itta, |
| Húzott mint nyitott ablakokon. |
|
| Nyílani vágyó fényes szárnnyal |
| Számon mindig maradt egy csók, |
| Miben életem heve rebben. |
|
| Legtisztább könnyeim fagy utáni |
| Nem hullottak ki belőlem. |
|
| Az elfulladt vagy összetört szívből |
| Szállana mindig egy sóhaj még tovább. |
|
| Hűsitő hold, szomjamat szédítő |
|
| Között siettem dús fejemen |
| Harmatok csengő ékszerével |
| Nem volt elég a diadal sem. |
|
| Nem volt elég a szabadság sem, |
| Csillagok hangos részegese |
|
| Felmerűltem, partradobódtam, |
|
| Mint Dózsa Györgyét a vakító |
|
| Nem volt elég a hazúgság sem, |
| Nem vigasztalt meg engemet, |
| Mint állat többi állatokkal. |
|
| Mosakodó lombok, kerti éjjel, |
| Ime, erőmmel már felszálló, |
| Szívem verése ver hullámot? |
| Mint hajótörött palackját, úgy bizom rád. |
|
| Egy dobbanásban halhatatlan |
| Magos szerelmem’ szálljon e vad |
| Zavaros, embertelen korból |
| Mint forgó gyémánt buborék. |
|
|
Úrfelmutatás
| Poharainkban már a hajnalcsillag tüzes |
| Tekintete sistereg… Barátaim, az én magányosságom |
| Nagyobb, mint ez az éj! Keserűbb, nehezebb |
| Volt nekem ez az éj, akár az óceán. |
|
| Nem veszem számra az isten nevét, |
| Ha nem látom szenvedésem okát, |
| Ha nincs kire panaszkodnom – |
| Lapúlva szűköl, forog mellemben egy állat. |
|
| Egy állat, mely kínjaiban saját |
| Lábába harap. Nem vonít ő, tudja, |
| Üres az éj, az ég. Tudja, egyedül van. |
|
| Néma tanúja leszek halálig önmagamnak: |
| Bármit tegyek is, ártatlan vagyok. |
|
|
Búcsúztató
| Testvéremet, testem hasonmását tették le a sírba – |
| S én, kinek vére forog még, kinek nyelve mozdul még, hasztalan kiáltanék. Hasztalan, |
| Süketen, mint anyánk susogása áramlik, cseng a szivembe, meghalt ó, megölték, |
| Szájából szakadatlan habzik a híg, tört vér, a panasz, porba bukott szívének hangtalan átka. |
|
| Vér, mely a véremmel egy forrásból eredt évezredek mélyén, |
| Mintha az én szivemből folyna nehéz csobogással – sajogva hanyatlik |
| Szivem a földre, fivér, mely ma honod lett s hallgatva hallgat az éjben, |
| Első éjed ez ott! Hova vittek tőlünk, mit míveltek véled az éji hatalmak! |
|
| Földreborult testedből merre futott jajongva az, ami voltál, mily beborult tájak csúcsa felé menekült el! |
| Merre kiáltsak s mily névvel ma utánad, testvéred vagyok én, nem hagytalak én el! |
| Bágyadt fejemet szivesen hajtanám én most is, ez éjjeli órán, a karodba, mint amikor még |
| Édesanyánk lábánál aludtunk összefonódva. |
|
| Mint akkor, amidőn álmodban néha beszéltél: két napig remegve néztem fagyos ajkad, |
| Remegve vártam, a halál szörnyű susogásaira ha kiáltsz iszonyodva, |
| Melletted legyek én, aki élek, felrázzalak a szörnyű nyomásból, |
| Néma maradtál, álmodban egyre mélyebbre zuhantál –, betemettek. |
|
| Magát siratta mindenki miattad, mialatt a |
| Nyári meleg föld rettenes hála gyanánt felcsapva porát dörögve reádhullt, |
| Csak én éreztem sorsod, a komor Temetőhegy tetején nyirkos sírodba lenézve |
| Én tehelyetted sírtam, én tehelyetted fordultam átkommal az égre, |
|
| S néztem már, mint emléket a tájat, nagytávolban az égre lövő Balatont, |
| Lent a virágzó völgyet, ahol két csecsemő fiad aludt künt a napon, |
| Éreztem, testvér, mit tesz a földbe feküdni, éreztem, hogy’ torzul el arcod örökre, |
| Hallgatván kislány-feleséged sikolyát s a falánk föld zuhogását. |
|
|
| Mit tudunk mi a fájdalomról, a fájdalomról, minek már jaja sincs, |
| Szörnyű szárnycsapások, közeledtükre bújva hajlik a föld felé a test, |
| Felröppen a lélek, sikoltva kereng, visszafut honába, ó mit tudunk mi, mit a fájdalomról, |
| Az utolsó csengésről, mit hallat a szív s szüntével rezegve eláll dobogása, |
| Néz percig elszálló fénye után a szem, azután lefordul emlékeivel. |
|
| Sorsának összeállt vidékeit nézi az, aki meghalt, a tárgytalan, örök-élettelen tájat, |
| Melyen csak susogó bánata leng – |
| A legkönyörtelenebb kín, amely megölte őt, áll egyre felette, mint felettünk a hold, |
| Fekszik a halott, nincs égtáj körötte, tudja, nem pirkad már; karjait gyökér fűzi át, |
| Várja, bomoljon szét rettentő bomlással, talán fájdalma is felbomlik véle, |
|
| Kisarjad a földből és egy virágon át nehéz illattal egyszer eloszolhat, |
| Felszívja az éjjel s ő feledi magát – |
| Ó, ez a fájdalom! zengj fatörő szél, sikoltsd el villám, vidd magaddal felhő, |
| Ti, kik tápláltátok, hitegettétek, futó elemek, vegyétek magatokra testvérem bánatát, |
| Adjatok örök nyugodalmat neki. |
|
|
| „Élt huszonnyolc évet…” Fiatal hónapok, szárnyas hetek, zúgó |
| Századok! sikos szeleiddel felettünk magosan iramló jövendő! |
|
| „Élt huszonnyolc évet…” Megbotlott, évszakok |
| Egy percnyi résén át mozdulatlan, süket tájra hullt a bátyám. |
|
| Megbotlott – a földben, levegőben kúszó embertelen szörnyek |
| Reárohantak, hogy ifjú testén seb ütődött – |
|
| Nem védted meg, anyja, föld! Hajnal, fátylaiddal nem kötötted be sebét! |
| Hurkot vetettek rá, iszonyú csápok szívták ki életét, föld alá rántották egyetlen fivérem. |
|
| Ki e síkos piócáknak férgeknek parancsolsz, Bujkáló, |
| Alattomos, szörnyű pofáddal ne csaholj, |
| Nem rettegem én a fogad, Orgyilkos, nem rettegem én a színed, |
|
| Szennyes karmaidat, aki élő testekbe meríted, Dögevő – |
|
| – Mint fa, melynek letörték egyetlen páros ágát, csonka |
| Sorsom jajongva hajladoz a szélben. |
|
|
| Vihar támadt az éjjel, rázta az ablakot, |
| Rezzent vele szívem, mint hívásra keltem: nem testvérem kopogtatott? |
|
| Két kutyánk szűkölve vonított az udvaron, |
| Nem bátyám üres hangját hallották az udvaron? |
|
| És ha künt áll ő, láthatatlanul a kocsik s ekék között? |
| Künt áll tehetetlen, nem mer közeledni, csak néz s szeme könyörög. |
|
| Ha künt áll, mi bátyám volt, örök, s néz be az ablakon, |
| Néz engem szünetlen, mint szívemet védve görnyedek az asztalon. |
|
| Ahonnan száműzték: nézi a falakat s nincs tekintete. |
| Villám gyúllad föl, átvág rajtam tüze, mint emlékben az ő tekintete. |
|
| Fellobban pillanatra, bevilágítja a kútat, az udvart, a kerteket – |
| Testvérem, testvér, nem félek én, jöjj, szólítsd, érintsd meg testvéredet! |
|
| Engem fájó kötelek fognak még s tart itt lenn rossz burok, |
| Megbúvok benne, hátrálok benne, gyáván meglapulok. |
|
| De élő fájdalom, mint tojásának héját a madár, |
| Kaparja ezt a burkot és szállna-szállna már! |
|
| Testvér, ha árnyékodból átláthatsz rajtam, ki botlok harsogó lángok előtt, |
| Fogadd majd magadhoz, mentsd meg igazabb életem, a szárnyverdesőt. |
|
| Váltakozó fény és sötétség, pillanatnyi fény s örök titok: |
| Halál! érzem mozdulni, ami bennem is örök, keltik erjesztő, forró kínok. |
|
| Él, éhes a lélek, eszi lakását, már átdereng hozzám a külső világosság, |
| Bátyám, a te arcod fogadjon majd, ha rámtör a szörnyű örök-világosság! |
|
|
| Felszáll ez az éj is, már a barackfa könnyeit égi sugár |
| Hörpinti magába, csillog az elszállt könny csókjától a lomb – |
| Harmat-verte, dagadt szívemen is lágy fényt vet a reggeli ég, |
| Békét melegít… kezdődne az élet – |
|
| Kezdődik az élet – a kút-lánc már csikorog, füst száll szelíden, |
| Im, mozdul a táj… csak az én testvérem nyugszik örökre, |
| Fiatal arcát komoran fordítja a sír fenekére, |
| Elnémult szájából szakadatlan csurran a porba a vér. |
|
|
|
Forrás
„ad aquae lene caput sacrae” (Horatius) |
| Feloldta a nap a vidéket, napbahunyorgó virágok között |
| Vigan dúdol patakom, villog a kedve, fecseg – |
| Hallgatom, itt fekszem partján, értem jól szavait. |
| Átfoly rajtam e boldog zaj, percenként ellep a béke, |
| A feloldódó csend, a szeretők csendje, a sziveket átmelegítő – |
| Feloldódik bennem s hangtalan elfoly a dal – |
|
| A dal, a szólító, az egyetlen, a kiáltó! |
| A dal, amire készültem, amire vártam! |
| Amit annyi fényes reggelen, midőn házunkból a ragyogó udvarra kiléptem, |
| Éreztem rebbenni, szárnyat bontani bennem. |
| A dal, amibe annyiszor belekezdtem, elnémultam, hangom sose volt elég tiszta hozzá, |
|
| A dal, a kiáltó áldozás, amiről hittem, nem hangzik hiába, |
| Nem párolog köddé – földeket önt el! |
| A dal, minek hallatára, ezt hittem, ablakok nyílnak, asztalától felkel a szikár napszámos, |
| Hallgatózva megáll a konyhában a leány, műhelyéből kilép a kovács s széttekint, |
| Megállítja lovait a szántó, fölegyenesednek a kapálók, |
| A dal, mire fölébred ez a völgy, zászló lesz jegenyém, |
| A domb taraján! mitől felhő foszlik, mi után dörögve |
| Századok betelő jóslatát halljátok menetelni s a jövendő éles kürtszavát – |
|
| Mint a fiatal anya mosolygása. |
|
| A dal!… fájdalmam oly nehéz, |
| Oly sűrű, oly mozdíthatatlan volt, |
|
| Hány hangot próbáltam! – szóltam keményen, lázasan, lágyan, |
| Hizelgőn, mint a csiga-csalogató – kiáltottam haraggal, |
| Napsütésben forrás boldog csergését sohasem éreztem – |
|
| Süss nap, nőjj virág, dalolj csak patakom, |
| Megindul belőlem is egyszer a szó – nem az altató, |
| Az én szivemből való, a vérből induló, a kiáltó, |
| A számotadó, az elszámoló, a vádló – |
| Megrághatatlan szavaimmal, téli gondolataimmal, oldhatatlan kínnal. |
|
|
|