Illyés Gyula összegyűjtött versei

 

 

 

 

Nehéz föld1

1928

Quis hoc potest videre, quis potest pati

Nisi impudicus et vorax et aleo…

C. V. CATULLUS

 

 

 

Jel1

Didergő bokor koccantja ablakom,
– Ime a néma táj – mutat a völgyre –, ím őseid hona,
Csüggedt jegenyék őrzik a hegy taraját,
S csak egy elfeledett tűzhely füstje száll a januári híg levegőbe
A szegénység néma áldozása, eloszlik –
– Rejtett tűzhelyen, hajló lángokkal égett itt az én életem is,
Sercegve, ki-kigyulva, önemésztő lobogásokban,
De most, hogy fájva érezem már, szívemig kapott bennem ez a láng,
Szállj magosra kedvem az elfeledett völgy fölé kormosan
A csengő régiókba! a fölfegyverzett hideg fölé! s mint hajótöröttek
Széltépett rongya, lobogj, csattogj: emberek élnek itt!
Hajótlan hajósok, atlanti idők feledettjei,
Kik feledve hajdani utjukat, honukat, már önmagukat is feledik –
– Bitorolt földből táplálkozik bokrom, bitorolt földből fakadtam ki én,
Egy zsellérház udvarán, a grófi park mögött, vasárnap virradóra,
Recsegő hajlások törték, edzették, növelték derekam,
Virágom – te tudod, Anna – keserű mosoly.
Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák indítottak járni,
Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja visszhangját,
Tőlük e tekintet, mely mindig messze bámul,
S erdő felett, barmok szemében közönyösen nézi, hogy füstölög, hogy leng a halál.
Sokfelé jártam, de magamat jól csak köztük érzem én,
Csendesek ők, az vagyok én is, csendesen utálom urainkat,
Észrevehetik, nem az ő gyönyörükre való a fény, mely néha lobot vetett bennem,
Együgyűbb sziveknek gondoltam innen jelt adni vele.

 

 

 

Énekelj, költő

Meleg szájammal, élő szavaimmal
úgy állok itt, mint akit szél ütött,
megbénitanak
villanó dühök,
sistergő hirtelen akaratok,
fegyverért kellene kapni karomat,
kiáltani! – és szédülök, csak
dadogok –
Hallom, hogy buknak árkokba a vakok – a ködben
vér bugyog, elhal… hallom, a ködben,
hogy sikoltja sorsát kifeszitett leány, hogyan
zuhog a hant a zokogóra, hogyan
csobban a víz, állat szűköl… hogy csattog a gőg
skárlát lobogója a csendben nyüzsgő táj felett –
Ha kibomolhatna hangom, mint a fergeteg! mint égi
kanóc! fojtott ereje rohanó sercegésbe ha gyúlhatna
pillanatra is – de lángolón!
láthatnátok
e völgyet, mint feldúlt hangyabolyt, tele
futó puposokkal, gyilkosokkal, kik arcuk eltakarják –
éles
suhanás ha lehetne, mint a sikos,
precíz istennyila.

 

 

 

Tékozló1

Üdvözlégy, falu, üdvözlégy, atyám, üdvözlégy, ájtatos ökör.
Megtért fiú porlepte cipőimben némán várom a csókot,
Eltékozoltam, mit eltékozolhattam, ifjuságom idejét, emlékeimet,
Nincstelenül és könnyedén mint születésem napján tárom felétek karjaim.
Kutasd ki zsebeimet, szél, fújj át fejemen, fogaim között,
Semmit sem hoztam magammal, mit elvittem vagy mit másutt gyűjthettem volna,
Ébredő fűzesek pilláim, nyugodtan folyhat köztük éltünk széles folyama,
Hűtlen szerető, hitszegő barát s a hon ezer baja.
Üdvözlégy, nehéz föld, horkoló Sárköz, Somogy kies bércei,
Kérődző torony, dögvészlengette méla táj,
Hol csak Ceres dalol, hol békés a világ, végtelen
És lapos, akár Galilei előtt –
Ezrediziglen e földbe gyökerezve, fajtám önkénytelen szava,
Jött-ment grófot, fürge izraélitát lenéző legátus az örök eklézsián,
Jogom van, szólván szivemből hozzátok, megfeddni az újszülötteket,
Kiprédikálni a késlő halottat, figyelmeztetni a gazdát, erény útjára vezetni a hajadont,
Kinek méhében csodálkozó arccal vár a kisded.

 

 

 

Számüzött

Megálmodott vagy elfeledett vidékek követe –
Úgy járok itt, oly rettegőn, mintha szívem
Hajlongó sötét tájain járnék –
Számban az enyhe szél, a sóhaj, a kiéhezett madarak.
Hol korom ülepszik a szájra, külvárosok forró rengetegeiben,
S ingó küszöbön elbűvölt szem issza a homályból a jövendő sós ízét,
Halottasház illatu vendéglőkben, omladozó sarkokon szerteszét
Várnak reám magányos testvéreim.
Esti falvak alatt útját kérdi tőlem az eltévedt jegenye,
Míg vetések iramló dalában én sorsunk szigorú jóslatát hallgatom
Tűzvészről, áradásról, egyenesülő kaszákról s látom
Barmok leheletében vérző lábai mint ragadják el az álmodó bérest.
Fölöttünk óvatosan mozdul a lég, a panaszokkal teli,
Szirénák jajai úsznak benne, a napszámos hétfő reggeli kedve,
Felvevő irodák csöndje, mindenestől a Grassalkovich utca,
S a katona utolsó áldása, ki hősleg honáért halt.
Csendben nyílik szivem, akasztófák szomoru virága,
Keserü próféta, csendben mondom átkaim imáit,
Forgószél gyors oszlopában forogva a dülőkön át
Magamban hadarom szörnyü jövendöléseimet a palotákról.
Ki életeden jössz át a fülelő erdei úton át jövet,
Szomoru ételek párájában, ki előtt álmok fanyar délibábja forr,
Magányos testvérem, neked hozok szívszakító üzenetet,
Elhajtott magzatoktól amit kaptam, holt levelektől, értünk hiába elhúllt halottaktól.

 

 

 

Énekelj, költő

Nyomomban szelíd borju lépked fürgén, így láthattok engem, jövök a dombok közt.
Kemény homlokomra veres koszorút csapott a nap, mint Árionnak
S énekelni küldött –
Dalomtól fölhevül a levegő, délibábot villog, ha álmaimról szólok.
Jövök toronyiránt, meg-megállok néha, a szederfa alatt, hol kőkorsóban hűsöl
Az édes ivóvíz, el-eltünődöm, nyugtom sehol sincsen;
Megyek csak, megyek, lábaim váltakozása friss gondolataimat
Ütembe ringatja, lágy hullámokban úszik kedvem aranyló rozstáblák fölött.
Talpamnak ravasz titkokat kuncog a föld, az én földem ez, belőle fakadtam,
Pólyám a dülőút pora volt vagy selymes televény kotló krumplibokrok alján.
Az ég fürösztött s tett szárazba meleg ujjaival, míg anyám kapált lent a völgyben,
Megnőttem a fákkal, üszőkkel, szelekkel, ezernyi lármázó, hű tejtestvéremmel.
Fáradtan térek hazafelé este, füttyszómra a nyúl megáll, tiszteleg – éld világod, testvér!
Alkonyattal nyílik szívem, akár a tök virága, harmatosan,
Fent ülök a padlásajtóban vagy kazlunk tetején, a gólyák másik honáról álmodozom,
Vezénylem az éj hangversenyeit, békákét, kutyákét, hajnal előtt a madarakét.
Néha mégis elborul homlokom, koszorúm lehullik csörögve,
A kémény füstjében Dózsa György sercegő bőrére emlékezik orrom,
Mintha haraptam volna belőle, gyomrom felkavarog.
Köpésem vitriol, ha isten segít, megláthatjátok még fekete marását.

 

 

 

Szomorú béres1

Porhanyó kenyerem, kiszítta a nap,
Italom langyos, langyosuló vérem
Lassítja a nap,
Ülvén gondjaim s verejtékem gőzei alatt
Köröttem némán fordul a mező –
Dél van,
Erdő fenekén alszik a szél s a jövendő.
Kasznár hintaja gördül,
Nehéz kezem fáradtan emeli kalapom,
Por temet engem, hamu és pernye,
Ökreim tekintete érleli szívem.
A por mögött, a fák mögött,
Felhők terebélye, por lombjai mögött,
Amerre egykedvűen eltántorog a nap,
Távol városok élnek, fényes terek forognak a csillagok alatt,
Vannak tengerek, úszó szigetek, égő aranyhegyek –
Mindenről tudok én,
Telve van a föld, telve van az ég,
 
de én,
Tanácstalan ülök idegen mezőben,
Kéretlen jövevény, ki munkám végeztével
Kicsépelt kazal árnyékában ősszel
Hangtalan fordulok a közönyös földbe.

 

 

 

Szárnyak

Madarak, madarak, madarak, madarak,
Ha több vagyok, mint test: lelkem a csicsergetésetek!
Hajnalodik már, dalolva jöttünk a réteken át haza,
Szárny volt ma éjjel nékem a szó, a korty, az óraütés, szárny a simogatás, kedvesem keze.
Szárny volt a dal, a kilincs, vígan feküdtem a lepedők szárnyaiba,
Már majd elaludtam, midőn ablakom előtt a májusi nap trombitaszavára
A fák kirázták magukból a madarakat! Lármás reggeli áldozat
Harsant: áriák, tollak, gondolatok színes gomolya szállt az ég felé.
Repdeső zászlók, angyalok rakétái, bomlott mezei ágyutűz,
Első zajos csók, miután, lobbanás, elrepül a szerelmesek inge!
Oly ragyogó, győztes volt e rajzás, hogy szabaduló kedvem feléje lebbent,
Síkosan, fürgén beléje fonódott, mint illatba az illat.
Vízcsobogás e zaj! – Miért siratni hát a tünő ifjuságot?
Szabad ragyogó égi mezőkre oszlik el selymes áldozati füstként.

 

 

 

Szegénylegény1

Bozótból bozótba,
Karom arcom előtt, futok szakadatlan,
Árnyékom is már leszakadt rólam,
Falvak fölé az esti szél
Hordja sötét áldásaimat,
Gazda óvatosan bezárja ajtait.
Mindenünnen kívül maradtam én, éjjeledik, mesgyék
Bokámra fonódnak,
Eddig és ne tovább –
Megállok az első házak előtt, hallom a csap csobogását,
Asszonyok kacaját, evőeszközök csengése ez, hallom –
Kuvaszok szőre fölborzad szagomra.
Fű alatt, láp alatt,
Elfeledett erdők éjféle alatt lakom én, kezemben
Furkóvá rándul a virágos ág is,
Így van – éhes vagyok.
Sóhajaimtól lebben a rengeteg,
Éjjel zsellér vezet, könnyezve mutatja ösvényemet, megáld,
Szoknyájuk alá rejtenek a lányok,
Ha szuronyaival keresgél a nap.
Itt alszom évekig.
Alszom forrás mélyén, határkövek alatt,
Érlelődik a csend –
A legsűrűbb éji óra alatt kel ki
Öklömből az első tűzmadár, égi rianás, a villám!
Megtorpan rá az ég
S – halljátok! – ő lép fölöttetek, döngve, ő a soselátott:
Patkó Bandi, likas csizmáiban! dülöng,
Énekel rekedten,
Nyakában a kötél,
Énekli rekedten
A halálraszántak részeg toborzóit.

 

 

 

Jövevény1

November tiszta lehellete illesse arcát, fenyők friss illatától
ébredjen tétovázó lelke a kalácstestű kis jövevénynek,
Ki búcsú nélkül, fájdalom nélkül indult el s ime közibénk érkezett ma
S fölsír az alacsony mennyezetű szobában,
Míg mi, nehéz rokonok, zsíros kezeinket kinyujtjuk
S vastag üvegpoharakban harsogva koccintjuk össze az újbort
A mélytekintetű anya felé.
Mély, mély tekintetű és messze lát ma ő.
Gyűrt vánkosok közt kicsi feje hátrahanyatlik,
Mint virág, kinek beteljesült vágya s boldog ájulatban
Hallgatja a méhek tompuló zümmögését,
Hátrahanyatlik s mosolyog: feldúlt testét máris elfeledte.
– Sokáig buzogott mélyen a víz, míg kiszakadt – szólok én hozzá – s látod, indul a forrás,
Éjjel majd hallani fogod halk csobogását s apró gügyögéseket hallasz a ritkuló csöndben,
Két oldalt fák hajolnak fölé, távoli szél lengeti lombjuk, szárnysuhogás ez, elalhatsz,
Pihenhetsz, néném, gyermeked pihegésének enyhe zenéjén…
Alhat ő – nyugodhat –, ő elvégezte dolgát! Csak mi kemény
Férfiak állunk itt esetlenül, tavasz és az ősz
Szelei alatt értelmetlenül, karunk mint a lomb hajlong,
– Igyunk, rokonaim – lehullhatunk mi, elsodorhat minket ez a szél,
Nevünk és szögletes arcunk emléke megmarad és eltemetett
Kedvünk is kivirradhat még az újszülött mosolyában.

 

 

 

Szerelem1

 

1

Amit már majdnem elfeledtél:
Csöndes rokonaid szavát tanuld meg újra.
A pohár friss víznél is jobban üdíti
A fáradt megtérőt a szivélyes fogadj isten,
Melyben baráti melegség gyöngyözik.
Ime itt a zsellérek csoportjában, kik a heti fizetséget várják,
Ingasd te is fejed, ha szólnak és csomós
Mondatokkal bontogatják sorsuk,
Nyomoruk okait,
Szájuk nehéz rebbenésében
Pihegő élet verdesi szárnyait.
Kaposváron egy fiatal utcában, melynek még neve sincsen,
Mindenszentek éjén tüzet kért tőlem egy férfi – szél fútt,
Egymáshoz szorultunk, egymás fölé vontuk kabátunkat,
Mint egy ölelésben,
A gyufa villanásánál arcába néztem,
Rám mosolygott,
Egy pillanatra szívünk egymásra ismert.
Kocsmában ültem máskor, sovány szabó kért helyet mellettem,
Oly örömmel, mintha az asztalra jó hazai ételt
Csomagolt volna ki, hogy megfelezzük:
Kibontotta előttem életét,
Előző héten kislánya született.
Ahány arc rádnyílik, reád süt: a te arcod annál jobban
Tisztul, fénylik, költő, rejtett melegüktől.
Ne szégyeld,
Hogy pillantásodban nagyanyád szemének
Tekintetét érzed langyosulni,
Hogy szíved pezsgett, mint boldog szamovár, forrt,
Midőn jó hírt mondhattál egy öreg kocsisnak,
Meleg pára csapta meg arcod,
Dadogtál az örömtől –
Ez érdes, szikkadt, sziklás talajon
Kedved gyökerei apró repedéseken át
Így találnak az édes televényre,
Egy arc hirtelen mélyedésén át,
Mit villanó mosoly nyit,
Egy szem pillanatra nyíló bogarán át –
Ez a föld táplál majd! s dalod így lesz hasonló
A mély gyökerű tölgyek lombsusogásához,
A legfölső levelek szívdobogásához,
Ahogy a magasban nesztelenül csúszó
Távoli szelek titkait kibeszélik.
 

2

Köszöntöm ezt a négy falat
Mely őrzi ifjúságom.
A patyolat mész illata
Tisztítja emlékeim.
Gyerekálmaim melege
Áramlik a sarokból,
Ahol annyiszor aludtam
Kis kutyánk karjában.
Jó állatom, teheneink
Ha tudnátok mi lettem,
Bejönnétek a szobába,
Hogy megvígasztaljatok.
Itt vagyok újra, alkonyi
Habos fény önt el mint bor,
A falakon a tányérok
Rózsái kivirulnak.
E nagy asztalra görbedve
Tanultam a betűket,
Míg kis néném a tűzhelynél
Őrizte a vacsorát.
Oly mélyről jő ez az emlék,
Hogy fáradtan örökre
Bennem marad, mint szegény
Forrás kis erdő-zugban.
Az ablakon az alkonyi
Nap meleg villanása
Anyánk szemének aggódó
Tekintete, mit egykor
Felénk-felénk vetett, amíg
Az udvar másik végén
Etette a malacokat
Az aranyszín fűz mellett.
 

3

A határt jártam egész nap kutyánkkal,
A munka meleg fáradtságát hoztam
Két vállamon este, mint jó köpönyeget,
Beléburkolóztam, szívem melegült fel tőle.
Lent a lombok között csipogott a szegény
Falu, elülő fészekalj, nehéz lehelletét ahogy megéreztem,
Mintha hegedő seb indult volna meg hirtelenül bennem,
Meg kellett állanom – pirosszoknyás bokor karjaiba dűltem –
Itt éltem – szennyes ködben és mocsárban, tudjátok meg jövendő férfiai!
Jöttem a hajlongó nyírfák alatt este, hajamat káromló szél verte szemembe,
Hoztam a szeretet súlyos örökségét, valakinek át kellett hoznia e koron,
Vidéki kocsmák mélyében ültem, szavam tüzesítőbb volt, mint a forró bor.
Néztem az asztalon elaludt kezeket, a búvó szemeket – ó ez a szegénység!
Mintha századok távolságából tekintett volna rám
A vén napszámos megvert pillantása: látod, semmi se változott…
Nahát változik majd! szökkent visszahajtott gallyként bennem a szó – susog a levél s átkozódva ömlik –
Zsellérek fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, bennem forr örökre, mit emiatt nyeltem,
A visszafojtott hang erjedő melege nyílt abban a csókban mely életem adta, az ég a szívemben,
Igen! ez a félszeg mosoly az arcomon a vázáttörő cselédlány kezének ijedt rebbenése
S e pillantás a szolga rossz leselkedése, ki hátulról vágja urába a kést.
Egy költő szól itten népének nevében! kérdezetlenül bár
De ő tudja, szava a szél alatt hajló kalászok élő zsinatjából szakadt,
Egy elnyugvó zsellér falu lehébe nyujtja kezét és úgy esküszik hulltodra, bitor
Elnyomatás! –Tüze, úgy érzi, a földből futott fel szárnyasult szivébe.
– Soraim teljes hosszukban e földön feküsznek, belőle táplálkoznak:
Zöldelnek, szertehajolnak, pillantástok alatt, úgy érzem, meglebbennek, ágaik emelődnek,
Ápolatlan hajtottak nehéz fáradt földből, ó milyen szomjasak…!
Fiatal lány-szemek, örök tavasz-egek, öntözzétek meleg szerelemmel őket.
 

4

Meleg habjaival nyári
alkony fürdeti a fákat,
füvek selyem hullámai
futnak – futnak át a szíven.
Halk csillogású, szélfutó
Jóság! ezüstlő levelek
remegő fényes csókjait
hozza szájamra a szellő.
Ez az az óra, amikor
úgy érzem, gondolataim közt
a Kapos gyerek-habjai
csillognak, sugdolózkodnak.
Futnak, futnak át a szíven,
mint gondolat száll rajtam át
lombsusogás, fürjek füttye,
bugyborékoló madárdal.
Szavak, szavak, kik úgy keltek
máskor, mint megdobott veréb-raj,
nesztelenül suhanjatok
az esti áhitat szelén.
*
Ússz el lobogó nap,
ússzatok el felhők,
hold szép gondolája,
ússzatok emlékek.
Kertünkben alattad
úgy fekszem, örök ég,
mint e vízállás, mely
napról-napra apad:
szikkadó talajon
tudja sorsát, némán
száll el – némán száll fel
mellemből a panasz.
Álmomban már felhő
voltam, elsuhantam,
árnyékom se bántsa,
akiket szerettem.
 

5

Nem feledhetem én
Soha, honnan jöttem.
Szalonban is azt hiszem, hogy
kutyánk jár mögöttem.
Itt élek köztetek,
Hallgatok, beszélek
S úgy érzem, távolról néma
Népek, barmok néznek.
Csüggedés ha elfog,
Vágy lepi a lelket:
Must-ízű szénán aludni
Teheneink mellett.
Két karomban halt meg
Egy kis borjú hajdan,
Bús fejét ringató részvét
Él most is karomban.
Sose feledem már
Végső pillantását,
Megismertem, mi a szótlan,
Tiszta szomorúság!
Álmodom, beszélek,
S szívem körülállja
Kerek szemmel nagyapámnak
Hétszázhúsz birkája.
Ludakkal vitáztam,
Lovakkal beszéltem,
Szépérzékem ott finomult
Sörény-fésülésben.
Ha simogathatnám
Kedvesemnek képét,
Megérezné kezem madár-
Óvó melegségét.
 

6

Itt élek köztetek,
Úgy nyomom a tollat,
Mint nemrég feles földünkbe
Nyomtam az ásómat.
Lassan közelg a dal –
Mint ki eke mögött
Lép dallal és szétver minden
Kiforduló rögöt.
Habzó új Csörsz-árkán
Erjedő vidékek
Boldog szülővérzése küld
Követnek felétek.
Kiszikkadt földem úgy
Várja énekemet,
Mint nyári estéken messze
Úszó fellegeket.
Hosszú gondolatim
Lobogva feléje
Szállnak vissza, mint vásárra
Vert csorda bőgése.
Itt élek, itt élek,
De hogyan feledjem
Gyermekként hány kuss-paraszt-ot,
Bugris-t kellett nyelnem.
Hej szép gyerekkorom,
Fonom soraimat,
Mint pántlikát, mint sallangós
Fényes ustorokat.
A zsíros barázdán
Mit dalolva vágok
Utánam bugyborékoló
Vad víz tör hozzátok.
 

7

Cece és Sáregres közt fekszik ez a magányos kocsma
A malom mellett; ide jöttem be estefelé én.
Kifárasztott az út, szünetlen fecsegtem
Az útszéli verebekkel s szárnyas gondolataimmal.
– Mit jöttök egyre vissza! hagyjatok engem, repüljetek el,
Ha hideg is az ég!… Szivem nem lesz örökös fészketek –
Hess tovább! De ők visszaszálltak, lármáztak, csiripeltek,
Zsibongó madársereggel nyitottam be az ajtón.
Egyedül ültem a félhomályban – madaraim
Lángoló szárnyuk verdesték, égtek, rikoltoztak,
De hogy megitattam őket három pohár friss aranyszín borral,
Elaludtak sorra, tüzük sorra kialudt.
Sokáig őriztem őket mozdulatlanul merengve a sötétbe,
A csend engem is elaltatott néha
S ekkor elvétve, mint alvó gyerek gügyögésre,
Halk csipogásra neszeltem, elfojtott zokogásra.
 

8

Hárman könyököltünk a pudvás asztalon,
Háromfelől jöttünk; a kocsma előtt
Három út találkozik. Estefelé
El-elcserélik sorsukat, életük irányát.
Mellettem vén béres hörpintgette borát,
Kémlelte jövőjét pohara fenekén,
Szemben egy molnár várta vacsoráját.
Az üvegek fölött egy percre összenéztünk,
Amikor a lámpa hirtelen kialudt.
Nyitott szemünkből a kigomolygó álmok
A gyors sötétségben összekeveredtek.
Hármunk jövendője, szilfa három ága
Lengette lombjait, susogott felettünk,
Három ikertestvér hallgattuk csak messzi
hangját, mintha még meg sem születtünk volna.
Elmenet sokáig álltam a ház előtt,
Ott, ahol a három út egymásba szakad.
Elindított végre a gúnyos szél, mentem,
Mintha csak most jöttem volna a világra.

 

 

 

Szülőföldem1

 

1

Szekerem zajától
Rebbent föl a hajnal,
A növekvő nappal
Nőtt a táj és szivem!
Folyónkban hajukat
Mosogató fűzfák
A híd-dübörgésre
Mind felém fordultak.
Köszöntő zsebkendőt
Lengető kéményem!
Két karod az égre
Táró csacsi templom!
Nyuljatok, lengjetek,
Intsetek, szóljatok,
Lássam, hogy vártatok,
Oly megverten jövök.
 

2

A padlásgrádicson
találtam anyámra,
le kellett, hogy üljön,
úgy megörült szegény.
Nyakamat ölelő
karjain átfutott
a jó meleg, melybe
hajdan elringatott.
Kemény kötényéből
a tűzhely s az udvar
száz-szinű illata
szállt, megtörölgette
szivem, mint ébredő
szurtos gyerek-arcot:
mosolyogva néztem,
ebbe törölköztem.
 

3

Egy sugár, egy tünő pillantás is elég,
Hogy nevetve nyíljon, ami kész nyílani!
Az udvaron kutyánk egy kis fának szaladt,
Ömöltek rá a fa rózsaszín szirmai –
Megijedt a kutya, nézett föl az égre;
Hogy elállt a hullás, várt, azután sebten
Nekiugrott újra – álltam az ablaknál,
Fölnevettem: öröm hullt rám, fölébredtem!
Lágy szél öblítette ég ízével szemem –
A kis ablakokkal hunyorgató házak!
Illatjukkal karban éneklő virágok,
S a vén fák, helyeslőn bólintva egymásnak!
A tótágast álló fűrészbak! s hitvese
A tuskó s kölykeik a szőke aprófák –
Iszákos kútágas, kacagó kerítés,
Dolgos komoly disznók látták és hallották
Kedvem virágozni, arcomat nyílani
Egy alacsony szoba hasadt ablakából,
Vén parasztház nyirkos, könnyes homályából
Egy hangos májusfát az égre hajtani.
 

4

Különös tájról álmodtam ezen a délután a jászolban fektemben!
Vemhes tehenünk lágy lehelete pirositotta arcomat,
S míg az erjedő széna kedvesem szavait susogta minden mozdulatomra
S be-befüttyentett a nyár a pókhálós ablakon:
Én egy ösvényen lépdeltem Gyánt és Ozora között könnyedén!
Zsenge kukoricák között, mezétláb, leveles faággal kezemben,
Távol a völgyben egy cséplőgép verte a föld szivedobogását,
A friss szélben hajam örömömben majd’ kivirágzott,
Lábujjaimmal tréfált a bársony por, megismertem, nevetésre fakadtam,
S mikor egy fürj csattogva fölröppent előttem, kirobbant kedvem is,
S mikor a fordulónál egy vadszederbokor kedvesemről kérdezett,
Ej-haj, kitártam karom, feledtem életem, dalolni kezdtem!
S azonnal a völgyben a fák hajladozni kezdtek,
Mint kanóc gyors füstje táncolt az úton végig a forgószél,
Cicázott a fákkal, rohant részegen, részegen magát a Sióba vetette,
Felébredt a táj s a pihegő dombokra a nap csodálkozva nézett.
Egy alacsony kis felhőn két szelid tehén legelészett.
– Ej, meglepni őket – gondoltam –, megfejni, nem volna rossz dolog,
Megfejni s tejükkel megitatni kedvesem,
De ekkor már a vidám hegy csucsára értem,
A vén vadkörtefához, átöleltem, megrezzent koronája.
Egy kócsag úszott felettem az ég fodraiban
S kiáltott, kiáltott háromszor felém,
– Hej, kócsag! – feleltem –, hagyj békében engem,
Fiatal vagyok még, ezután csak kedvesemnek élek!
Egy toll hullott elém, felvettem, vele írok neki majd levelet.
Ha hegyemre ér a nap, aranyába mártom s vele írom meg vidám szerelmemet,
Ha ideér a nap… de a nap még szárnyát csattogtatva keringett odafönn magasan,
Leültem a fűbe, néztem a mezőket, a Sió bizalmasan rámnevetett,
Felemelte s lábam elé fektette fejét, szelid állatom! megsimogattam.
Így láttál volna kedvesem! A kis dombok a rónaságon szerteszét alattam
Összehajoltak, mint fiatal lányok, szoknyájukat fujta a szél,
Hátratekintgettek anyjuk felé; a Balaton szélinél
Ült ő komolyan s ezüst sugarakkal kötögetett.
Aranylegyek zümmögtek köröttem, zümmögő fényes gondolatok,
Virág virágzott, lomb lombosodott, emberek megemberesedtek,
Az erdőből égő nagy csillag szállt fel a horizontra,
Szivemre kellett szorítanom röpködni vágyó kezeimet.
Ezt álmodtam s ilyeneket; lombsusogást s szavakat oly lágyakat, hogy rögtön elfeledtem őket
S csak ízüket éreztem, röppenő illatuk, ahogy felébredtem,
Közönyös eső verdeste odakünn az udvart, a meleg ólak tetejét,
Csobogott, mormogott mint gyász-litánia, eloltotta kedvem fiatal kis tüzeit.
 

5

Kaszálásra érett
Sarjuban hevertem,
Hunyt pilláim előtt
Dél opál-vidéke.
Homlokomat meleg
Szél mosta, távoli
Kutyaugatásban
Szállt felém az álom.
Milyen nehéz lettem!
A rét hullámain
Csüggedten merültem
Gyerekkorom felé.
Már majd sírni mertem,
A rezedák anyám
Csókjának ízével
Csókolták homlokom.
 

6

Bús harmónika hangja szállt,
Lágy, karcsu éneket
Ölelt magába s szállt vele
Sötét falunk felett.
Leánydal volt –, be ismerős!
Megálltam a szelíd
Cseresznye-gally alatt, e dal
Rámrázta szirmait.
Énértem szállt a lány dala,
Kis öccse énnekem
Ölelgette vén hangszerét
Fent a szérüs-hegyen.
Ó, fám hótiszta csókjai,
Szerelmes havazás!
Reggelre elmegyek, e dal
Síró búcsuzkodás.
Legénykarom nem öleli
Azt, akit szeretek,
Hányszor kitárul –, s visszahull!
Dalt játszik teveled
Szívem, szelíd harmónikám!
Zengd csak jámbor dalod,
Aranypermet hull majd e szép
Tájra, mit elhagyok.
 

7

Nem vagyok való én,
Mint malom nyelvelni,
Oltatlan ezredes szomjra
Szelet-szavat nyelni.
Szűzi tejjel teli
Bögréje a holdnak,
Döntsétek fel, úszó felhők,
Szomjasak a holtak.
Ha előbb születek,
Betyár lettem volna,
Szegény-népek vadont búvó
Koldus pártfogója.
Sűrűk sűrűjében
Sírni sírni-valóm
S pisztolycsővel bekocogni
Búsan egy ablakon.
Bitófa királyi
Oszlopának dűlve
Ítélkezőn tekinteni
E néma vidékre.
*
Itt úgy ég csak bennem
a kedv, mint e hasadt
konyha-lámpa nyúló lángja,
kormosak a szavak.
Ellobbanok, testem
hallja csak a dörgést,
elfeledi hangom e táj,
mint a levélzörgést.
 

8

A kis ablakon át haldokló muskátlik
leheletével október híg árama
özönlik szobámba s táncoltatja lámpám,
agyagkorsóm teje
összeállt a csendben,
messze van a világ, mint egy búcsuintés
a csillagkönnyes éj
mély áhitatában
hallom a völgy felett úszó felhők torlódását
sötét istállónkban meleg teheneink
hogy’ harapják a fűvet
s a dombról az ugatást, mint áldozat füstjét
az asztal hideg
viaszosvásznára hajtott áldozó
homlokom csak ő, csak ő emlékezik
egy nyári délelőttre
enni
vittem az apámnak
s kilenc évem zajos gondtalansága
töltötte be habzó dalával ezt az egész völgyet
az ételes kosárt mint egy tömjéntartót
lóbáltam az örök lobogó nap felé
kedvem elvegyült a millió illattal
mit a dolgozó föld szerelméről gondolt,
elcsendült a dal, mik tőle ragyogtak
lehulltak, a halál messze tájaira sodródtak a lombok,
idegen lett a táj, szivem alig érti sötét susogását,
lehajló sövény alatt ültem ma sokáig
s szemlélvén az árok kiszáradt fenekét,
megbarátkoztattam szivemet a földdel,
ne féljen, lent igaz nyugalom melegül.
Mint sír mélyén búsan már úgy emlékezem
örömre s bánatra mik jártamban hajdan szivemet vezették
gondjaimra, melyek most oly magasra szállnak,
hogy utjukról csak e könnycsepp beszélhetne sima papiromon.
 

9

Itt fog kézen a szél, vezet, a patakban
Lassan elfoly a dal,
Bucsuszód.
A lombhullató táj tiszta és szelíd,
Szelíd s tétova, mint a köszönés,
Az elbocsátó, a szélbesodort
Mosoly.

 

 

 

Mint a harmat

 

1

Reádcsapódnék mint a harmat,
Mint folyóvíz átfolynék rajtad,
Gondolataim lágy szellőjét
Két kezeden megérezhetnéd.
Kezem úgy simul, mint hű állat,
Pilláim alá takarnálak,
Fektetnélek szép egem alá és
Jövendőm gyönyörű rétjére.
Hogy mondjam el? Midőn karodban
Legeslegelőször aludtam,
Álmomban gyerekkorom társa
Egy kis kutya nyalt a fülembe.
Búvok melléd s karolván védlek,
Győzelmi zászlómnak tűznélek;
Mint egykor anyámnak térdére
S borulnék úgy is rád, mint sírra.
 

2

Kacagásod fodrain még megcsillant a lebukó nap,
Pilláit mégegyszer reádnyitotta,
Azután buzogó örömödtől megittasulva elaludt
A puha dombok ölén.
Milyen nyüzsögés támadt a szürkületben!
Aztán mély tehénbőgések s kolompcsörgés között
Ömölni kezdett
Hegyeinkről az est,
Színig töltötte a völgyet,
Pezsegő tavunkból a halak már az almafák
Ágai között kergetőztek.
Aztán elaludtam én is
Karjaid közt a szegénység
Tápláló melegén, Annám!
 

3

A szomszédleány –
Egy fiatal parasztleány a kedvesem, mit tagadjam,
Hátán hátrakötött kendőben lép el ablakom előtt, hordja a vizet
S rámnevet együgyűn, mint ez a téli nap,
Dió-szemében ökreim bizalma,
Barna, szelíd arca maga a föld, szülőföldem derűs folyóival.
Ő tetszik nékem, néki tetszem én,
Estelente elüldögélünk az istálló küszöbén,
Fecseg, rám-rámnéz, fürkészi arcom, én hallgatok,
Mit is mondhatnék neki a hánytorgó hegyekről, melyeket megjártam.
Pislog, karomba hajlik, bárányfogai közt jóízűn ropog a nyers sárgarépa.
Hallgatok hát, hallgatom s hallgatom hogy süllyed
Bennem egy vidék, lebuknak a tornyok, serceg, kihuny a gőg.
Mit is akartam én, mit míveltem, amit elmondhatnék
Világosan mint a patak, érthetően mint a kasza suhogása –
Hallgatok, köröttünk átmelegszik a csend.
Szerencse, hogy kemény legény vagyok mégis, megpörgetem a kút kerekét,
Hányom az almot, elbirkózok a béresekkel, Anna híg kacagása
Itatja izmaim, fehér szoknyájával megtörli homlokom,
Leheletétől kivirágzik álmomban egy kert,
Míg friss mellein fejem elpihen, mint egy állat.
 

4

Ablakom előtt a karcsú torony, rajta a forgó kakas,
a nyújtózó felhő, a lármázó patak,
egy vidám kurjantás, e lekváros kenyér a kezemben,
a fürge fény, a dal:
mindez kedvesemre emlékeztet engem!
Barna leány ő, énértem született,
anyját elfeledte,
reményeit, multját,
szemlátomást nő a növekvő nappal,
este látjuk egymást, addig énekel
panaszos dalától míg bealkonyodik.
A homlok szelíd kemencéje süt,
melegít a tájnak olthatatlanul;
ha belétekintek, a két szem
micsoda tájra mutat,
lengő erős vidék,
jövendőm,
békésen legel a domboldalon a nyáj,
pásztortalanul.
Pezseg az egész test, zajlik, nyüzsög, forr,
szája mint víg madár csapkodja színes szárnyait,
álmában is rebben, hogy kezemben alszik:
fülébe jár hálni a legfínomabb
tengeri szellő sikos dallama,
szívében lassan mint a gyöngy érik
az opálos fényű
kisded-szeretet.
 

5

Mint meleg állat-lehelet
Érte jóság a szivemet,
Jöttem egy lánnyal a fasorba,
S hirtelen sírni mertem volna.
Völgyi falunkból úgy szállt, oszlott
A jó vasárnap, mint egy boldog
Gondolat a szegény fejéből.
Szállt az élet, a gőz a rétről.
Dalolt a lány és szállt remegve
Tekintete, mint az egekbe
Lágy áldozati füst, foszló jajjal,
Szállt az ifjuság szánkból a dallal.
Rongyszoknyás nyárfáim az árok
Partján mint meggyalázott lányok
Forogtak, sírtak, águkkal bután
Kapkodtak bukó levelük után.
Suhant a tájon a rőt elmúlás
Kedvesem dala mint sziromhullás
Lobogott –, mellemre vontam a tört
Fejet mint fázó rózsafőt a föld.

 

 

 

Föld alatt…1

Föld alatt utazik a városokban ő, reggel a jövendő
S este a halál felé,
Tavasz-ősz, sövényei között az ébresztőóra vihara
Indítja a varrógép kerekét,
Dalaim kerekét
Hajta a varrógép szele,
Anna szive
Forog a varrógép dalán,
Hajtószijak forognak ég és föld között
S míg hervadó ujjai között zizegő vászon folyik, zizegő emlék,
A csattogó tű szaporán férceli
Délutánra az estét, estéire álmot,
Álmaira sóhaj lebbenő csipkéit.
Emeletek fölött, a szél fölött, ül Anna, ül, gyenge lábai rohannak,
Befutják a kemény meredek szirteket,
Tejnedvű fűveket, szájam cserepeit,
Hol jár: nyomor vitorlái lebbennek utána: száradó lepedők,
Gyárfüst, száradó ing
A kötelén száradó akasztott –
– Így száll tova Anna, kit elszántan követek
Könnyező ablakok alatt, sikátorokon át,
Hol a csend csapdája vigyáz, éjféli tulipán,
S fürkészve köszönt a gyanús ismerős –
Így őrzöm napjaim anyját, névszerint Orosz Annát,
Szomorú kezeim levelei így hullnak rá, rejtik, védik a téltől.
Csókom így zárja barna szemeibe lázadó
Ifjúságom erős, gyönyörű vidékeit.

 

 

 

Látod, hogy gőzölög…1

Látod hogy gőzölög vén Mecsekünk már! Sűrű
Habokban csapódik lábához az őszi
Köd árja! Gúnyos szél rázza fáink jajongó
Ágait, leveri utolsó gyümölcseinket is.
S antik gondokkal koszorúzza ifjú fejünket!
S ránk száll lassan a tél, Annám… s e százados bánat
Hűvös üzenetként szálló a Kapos némuló völgyeiből –
Hallgasd – már a bibic csipog csak – fiait gyűjti az útra.
Egy hét s üres lesz szerte a táj és megered újra
A szennyes eső, elmossa e bíborban pompázó
Templomi szőnyegét az útaknak… cuppan a nehéz
Barmok patája majd a vas-színű sárban
S ereszünkről lerohanó víz bugyborékolva zokog…
Mit se sirassunk mi! Önnön mérgeitől
Bomlik e förgeteg és termékeny csend havazik majd
A vetések álmaira… Rakj addig a tűzre
S fonván sötét karod nyakam köré, dalolj
Madarak elhangzott versenyéről, ágaskodó göndör
Bárányokról, egy fel nem osztott tájról,
Melyről mint gyermekét viszi kalászát a barna arató.

 

 

 

Dal a galambról

Már ötödik napja haldokolt
szomszédunk leánya, nem tudott meghalni,
a hatodik reggel egy galambot kért,
lehoztam néki a ducról a legszebbet.
Hamvas-szürke volt ez a galamb,
a fészkek közt repkedett, nem félt még senkitől,
csőre puha volt s fénylő mint a rügy,
szemei, mint az inggombok, halaványkékek.
Mint a fészekben, úgy ült a lány kezében.
Ha eleresztette, forró kis arcához húzodott,
a pap szavait már nem értette a lány,
de a galamb susogásaira még egyre mosolygott.
A reggel, midőn halva találták a leányt,
a galamb ott ült két kis melle között.
Hogy megjöttünk a temetőből, tegnap,
a szomszédasszony sírva visszaadta.
Azóta itt ül az asztalomon,
egy rossz sapkában a tintatartó mellett,
néz-néz rám szüntelen, fejét félrehajtja.
– Költő, mit tudsz szólni a halálról?
Nem fú szél, ablakom előtt
önmagának bólongat a holdfényben a nyárfa,
egy sercegő lámpa, egy fázó galamb
voltak tanuim: mellem megérezte a legfinomabb szellőt.
Igen, most száll, most oszlik ifjuságom,
tudom, mi jöhet még, ma este meggyóntam magamnak,
s hol egykor kedvesem kezét
gondoltam melegíteni: szívemen egy galambbal aludtam el.

 

 

 

Halott leány

Nem alszol te, tudom: meghaltál; mosolyod
Nem fűti álom, arcodon e kedv, mint a jégvirág –
Nem hazudom most már, a közelgő tavasszal nem hitegetlek.
Meghaltál örökre… fogaid között megállt a levegő.
Mi tegnap még küszködött, könyörgött, mint zajló téli patakocska:
összeállt szemedben, szálkás lett a fény;
szíved megnehezült, elfordult; gyenge
testedben elakadt a sűrüsödő vér.
Nem jössz soha már te a szöllőkbe velünk,
Dalolva a lágy homokútakon,
Kacagva, mint akkor, hogy a telt meggyfára emeltünk,
Kacagva lehúllt cipőid után,
Várva szerelmesedet a táj tetején –
Combjaidat örökre összezárta a halál.
Csigás hajadban elaludni ki vágyna most? Idegen,
Idegen vagy nékünk s tán ellenségünk is már.
Ráddübörög
Holnap a fagyos föld, s míg mi majd hazatérve
Vacsorához ülünk, bánatunk elűzni keressük,
A nyirkos deszkán át hűs csepp hull gyenge nyakadra s feletted
A friss hant összeolvad, a föld becsukódik könyörtelenül.
Gondolunk majd reád s azután… anyád is elfeled!
Emléked elhúll, mint sorsod, mely könyörtelen játéknak nyílt csupán.
Játéknak! – erre gondoltam, hogy jöttem a pattogó cserjésen át ma este.
Feledjük véled ifjúságunkat is, dalos kedvünk lassan
Ég el a kormosra öregedett szívben s kisleány lelked
Elhúzódik tőlünk, ha valahol mégis egymásra találunk!

 

 

 

Lombtalan

Jobban hullatom leveleimet én, mint te, őszi tölgy!
Panaszló csörgés fakadt minden léptem után, ahogy
A sűrű völgyből feléd jöttem e dombra –
Híg levegő borzolja itt hajam, a halál lehelete.
A völgyben
Még láttam egy rózsát; hogy leszakítottam
Szirmai habzón ömöltek lábam elé –
Egy leányt is megszólítottam.
Kezem érintésére ijedten rezzent, megdidergett,
Lezizzent a mosoly ajkáról, elköszöntem tőle,
Jöttem tovább felfelé s mintha a sűrü év
Völgyeiből léptem volna egyre magasabbra, kifelé.
November magaslatán megállok itt, érzem, a csendben
Hogy’ lengedez belőlem az utolsó levél –
Szólj, kemény tölgy hozzám! feléd indultam én, kezemben
Szikkadt koponyájával az utmenti virágnak.

 

 

 

Egy ősz

 

1

Fáradó szél gyanánt az esztendő lassítva szárnyalását
Lesiklik a magasból, hajladozva zúgnak fáink koronái.
Tetőtlen Július! alig emlékszünk rád, szemünk a földre fordult,
Hol a megtérő év véresen kúszik a csörgő, rőt lapályon.
Megáll nemsokára egy hóviharos éjen: zuzmarás forgószélben
Foszlik jajongva szét a csengő ürbe s véle napos ifjúságunk.
Ittam a forrásból ma este és számban megéreztem
Üzenetedet rút öregség, számban, mellemben, tagjaimban.
Fénylő-rezgő kedvem, mint a lomb foszlott, ágaim,
Gyökereim fázva huzódtak vissza hozzám.
Az utolsó madár átkot kiáltva száll a vérben gőzölgő erdőből.
Mely egykor arcom mutatta, fátylat borít magára a víz.
Fáztam, el kellene mennem, gondoltam, itthagyni ezt a tájat,
Futni, mint hontalan, komor hegyek élén a hold fényes útjait követve.
Vége a játéknak! Tudom én, magam vagyok én hegyeimmel,
Az isten messze él, ha él, ezt tudom csak, mást nem mondhatok róla.
Futni köpenybe burkolva arcom, hátra se nézve kiáltani:
Egy igazi Urat ismertem itt meg én, a halál csámcsogó hatalmát!
Hanyatlik a nap, köd mossa a völgyeket, hallom
A takarodó nyáj ebeinek csaholását s a gyenge harangszót.
Mintha az utolsó kenet csengetyűzője közeledne felém –
Boruljatok le, fák, helyettem –
 

2

Az októberi alkony
fénye oly átható volt,
oly szívjáró mint kedvesem
bucsuzó pillantása.
Arany terhétől hajlott
a nyirfák koronája,
csengő lombok közt jártam,
mint emlékeim táján.
Messze-messzire láttam
egy percre önmagamban.
Mezők gőzölték szerte
az égre nyári kedvük.
Rossz recsegés felel már
bennem, ősz, szeleidre!
Folyóim megvakultak,
diszeim földrehulltak.
Bokraim véres karját
ápolgató ökörnyál,
befonhatnád ősz-nyirkos,
lombtalan bátorságom.
 

3

Lezúdul a szél a hegyekből – túlérett gyümölcsök,
Nehéz bucsuja s a halál vörhenyeges
Árnyéka bolyong kertünkben; az őszi
Levél bús kérdést csörrentve hullik a nap
Pocsolyái között a hidegülő földre –
Ápold csak telő szőleidet s vigadj,
Boldog apám! s dudolj, dudolj,
Hogy már szagos dongáju hordaid mosogathatod –
Nyári melegében, mit a munka nemes
Gyöngyei koszorúztak: homlokod derülhet:
Tavaszi kedved csillan nemsokára elő
Arany borodban, ha köszöntve a napfénybe emeled –
Föl, föl az égi lángba emeld s múló
Életünkre köszöntsed,
Megért szivünkre, mely mint falevél leng
Szállani vágyva az őszi szelekkel!
 

4

Emlékszel a havas novemberi
reggelre, amikor
ablakunkat kitárván a völgy
dér gyémántporában csillogott elénk,
hűvös pompájaként a halálnak?
Szemedből még egy percre
tavasz patak-mosolya villant reám,
a délután kedve! – márciusi
rügyeken át csörgedezve patakzott
fejünkre a napfény egyszer az erdőn!
Most mellemen fejed –
miért szóltál volna? tudtad,
hallom,
szivedbe száraz levelekként
zizzentek a percek.
 

5

Az őszi éjjel íze itt maradt ezen a tájon,
soha közelebb
nem éreztem magam a földhöz.
Az országút két oldalán a szürke köd falai.
Ilyen kihalt városban, félve
álmomban jártam egyszer.
Minden léptemben elmarad valami belőlem,
ködbe felejtődik,
utcáról-utcára, sarokról-sarokra,
zörgő folyók felett hidakról-hidakra
hív tovább egy hang,
mint álomban,
lassan megyek, lassan, egyre sulyosabban,
gőzölgő fehér források mentén,
a csend,
az öröklét szürke tornyai felé.
 

6

Észrevétlenül, mint a délutáni ég
borul homlokom alkonyatba; még nem
hagyott el a daloló bátorság, de egyre
lassabban jár mögöttem, meg-megáll, hangját
egyre távolabbról hallom a szürkületben. Dala
völgyi erdők felé hajlik már s hajdani
magosságát siratja bús vízesés gyanánt…
Huszonöt éves koromban
komoran, mint a tünődő hegyi fák
hallgatom a völgyet,
kardom markolata megnehezül kezemben.
Istentelenül s reménytelenül
nézem a tájat, meleg szemem fátylas délibábot játszik,
felhő kerekedik amottan, hangtalan
villám villan föl, dörgése egyre késik,
fáradt már útrakelni.
Vércse-vijjogás s szél – szél s fent madársírás:
fent már a tél vonul éles kürtjeivel!
– fáim levelei moccanni is félnek:
pihegő ajkak! lengő-hulló szivek!
Sűrű seregivel jön már a győzhetetlen –
Fegyverem csörrenve bukik ki kezemből.
Vártán, fegyverben is, ölelésre vártam.

 

 

 

Elégia1

Nem volt elég a szerelem,
A gazdagság sem volna elég
S ha piros szájamról úgy ömlene
A dal mint habzó esti ábránd.
Nem volna elég a dicsőség
S ha jártamkor az utcán minden ember
Úgy fordítaná arcát felém mint selymes
Tavaszi napba –, akkor sem volnék boldog.
Ennek az országnak legszebb leánya
Fonja két karját nyakam köré,
Pelyhes jósága szívemet úgy takarja
Mint szerelmes szárnyak madárfiókát.
Feküdtem forrón mint fészekben
Puha arc sugallta mellembe melegét
Nem költem ki, nem feledtem el
Magamat, egyedül, egyedül voltam.
Egyedül voltam s míg két szemem
Csókok lágy vigaszát itta,
Szívem alatt hűvös áram
Húzott mint nyitott ablakokon.
*
Nyílani vágyó fényes szárnnyal
Számon mindig maradt egy csók,
A legutolsó, a legelső,
Miben életem heve rebben.
Legtisztább könnyeim fagy utáni
Ágak zöld vízcseppjeként
Remegve ültek, néztek,
Nem hullottak ki belőlem.
A legzengőbb magasban,
A legsüketebb mélyben,
Az elfulladt vagy összetört szívből
Szállana mindig egy sóhaj még tovább.
Hajlongó, őszi kertem
Kőasztalán síkos boromat
Hűsitő hold, szomjamat szédítő
Fényed sem csillapítja.
Hajnalok gőzölgő bokrai
Között siettem dús fejemen
Harmatok csengő ékszerével
Nem volt elég a diadal sem.
Nem volt elég a szabadság sem,
Csillagok hangos részegese
Jártam dűlöngve dallal
S keserű ízzel számban.
*
Merűltem karokba, részeg
Álomba, feledésbe.
Felmerűltem, partradobódtam,
Kihányt e tenger.
Felébredtem, a kerek táj
Fejemet úgy szorította
Mint Dózsa Györgyét a vakító
Fehéren izzó vaskorona.
Nem volt elég a hazúgság sem,
Nem vigasztalt meg engemet,
Hogy élni élnem kellett
Mint állat többi állatokkal.
Mosakodó lombok, kerti éjjel,
Ime, erőmmel már felszálló,
Szívem verése ver hullámot?
Mint hajótörött palackját, úgy bizom rád.
Egy dobbanásban halhatatlan
Magos szerelmem’ szálljon e vad
Zavaros, embertelen korból
Mint forgó gyémánt buborék.

 

 

 

Úrfelmutatás

Poharainkban már a hajnalcsillag tüzes
Tekintete sistereg… Barátaim, az én magányosságom
Nagyobb, mint ez az éj! Keserűbb, nehezebb
Volt nekem ez az éj, akár az óceán.
Nem veszem számra az isten nevét,
Ha nem látom szenvedésem okát,
Ha nincs kire panaszkodnom –
Lapúlva szűköl, forog mellemben egy állat.
Egy állat, mely kínjaiban saját
Lábába harap. Nem vonít ő, tudja,
Üres az éj, az ég. Tudja, egyedül van.
Néma tanúja leszek halálig önmagamnak:
Bármit tegyek is, ártatlan vagyok.

 

 

 

Novemberi ég alatt

Rémülten egymás
Kezét keresve
Egymásba bukva
Futnak a hajszolt
Felhők – –
 
– nékem
Ki mondja mitől
Kellene jaj futnom
Ha egyedűl is
Szálló könnyekkel
Sírja színét és
Tavaszi kedvét
S ég felé ijedten
Kapkod a cserfa.

 

 

 

Búcsúztató

 

1

Testvéremet, testem hasonmását tették le a sírba –
S én, kinek vére forog még, kinek nyelve mozdul még, hasztalan kiáltanék. Hasztalan,
Süketen, mint anyánk susogása áramlik, cseng a szivembe, meghalt ó, megölték,
Szájából szakadatlan habzik a híg, tört vér, a panasz, porba bukott szívének hangtalan átka.
Vér, mely a véremmel egy forrásból eredt évezredek mélyén,
Mintha az én szivemből folyna nehéz csobogással – sajogva hanyatlik
Szivem a földre, fivér, mely ma honod lett s hallgatva hallgat az éjben,
Első éjed ez ott! Hova vittek tőlünk, mit míveltek véled az éji hatalmak!
Földreborult testedből merre futott jajongva az, ami voltál, mily beborult tájak csúcsa felé menekült el!
Merre kiáltsak s mily névvel ma utánad, testvéred vagyok én, nem hagytalak én el!
Bágyadt fejemet szivesen hajtanám én most is, ez éjjeli órán, a karodba, mint amikor még
Édesanyánk lábánál aludtunk összefonódva.
Mint akkor, amidőn álmodban néha beszéltél: két napig remegve néztem fagyos ajkad,
Remegve vártam, a halál szörnyű susogásaira ha kiáltsz iszonyodva,
Melletted legyek én, aki élek, felrázzalak a szörnyű nyomásból,
Néma maradtál, álmodban egyre mélyebbre zuhantál –, betemettek.
Magát siratta mindenki miattad, mialatt a
Nyári meleg föld rettenes hála gyanánt felcsapva porát dörögve reádhullt,
Csak én éreztem sorsod, a komor Temetőhegy tetején nyirkos sírodba lenézve
Én tehelyetted sírtam, én tehelyetted fordultam átkommal az égre,
S néztem már, mint emléket a tájat, nagytávolban az égre lövő Balatont,
Lent a virágzó völgyet, ahol két csecsemő fiad aludt künt a napon,
Éreztem, testvér, mit tesz a földbe feküdni, éreztem, hogy’ torzul el arcod örökre,
Hallgatván kislány-feleséged sikolyát s a falánk föld zuhogását.
 

2

Mit tudunk mi a fájdalomról, a fájdalomról, minek már jaja sincs,
Szörnyű szárnycsapások, közeledtükre bújva hajlik a föld felé a test,
Felröppen a lélek, sikoltva kereng, visszafut honába, ó mit tudunk mi, mit a fájdalomról,
Az utolsó csengésről, mit hallat a szív s szüntével rezegve eláll dobogása,
Néz percig elszálló fénye után a szem, azután lefordul emlékeivel.
Sorsának összeállt vidékeit nézi az, aki meghalt, a tárgytalan, örök-élettelen tájat,
Melyen csak susogó bánata leng –
A legkönyörtelenebb kín, amely megölte őt, áll egyre felette, mint felettünk a hold,
Fekszik a halott, nincs égtáj körötte, tudja, nem pirkad már; karjait gyökér fűzi át,
Várja, bomoljon szét rettentő bomlással, talán fájdalma is felbomlik véle,
Kisarjad a földből és egy virágon át nehéz illattal egyszer eloszolhat,
Felszívja az éjjel s ő feledi magát –
Ó, ez a fájdalom! zengj fatörő szél, sikoltsd el villám, vidd magaddal felhő,
Ti, kik tápláltátok, hitegettétek, futó elemek, vegyétek magatokra testvérem bánatát,
Adjatok örök nyugodalmat neki.
 

3

„Élt huszonnyolc évet…” Fiatal hónapok, szárnyas hetek, zúgó
Századok! sikos szeleiddel felettünk magosan iramló jövendő!
„Élt huszonnyolc évet…” Megbotlott, évszakok
Egy percnyi résén át mozdulatlan, süket tájra hullt a bátyám.
Megbotlott – a földben, levegőben kúszó embertelen szörnyek
Reárohantak, hogy ifjú testén seb ütődött –
Nem védted meg, anyja, föld! Hajnal, fátylaiddal nem kötötted be sebét!
Hurkot vetettek rá, iszonyú csápok szívták ki életét, föld alá rántották egyetlen fivérem.
Ki e síkos piócáknak férgeknek parancsolsz, Bujkáló,
Alattomos, szörnyű pofáddal ne csaholj,
Nem rettegem én a fogad, Orgyilkos, nem rettegem én a színed,
Ha eléd kerülök –
Szennyes karmaidat, aki élő testekbe meríted, Dögevő –
– Mint fa, melynek letörték egyetlen páros ágát, csonka
Sorsom jajongva hajladoz a szélben.
 

4

Vihar támadt az éjjel, rázta az ablakot,
Rezzent vele szívem, mint hívásra keltem: nem testvérem kopogtatott?
Két kutyánk szűkölve vonított az udvaron,
Nem bátyám üres hangját hallották az udvaron?
És ha künt áll ő, láthatatlanul a kocsik s ekék között?
Künt áll tehetetlen, nem mer közeledni, csak néz s szeme könyörög.
Ha künt áll, mi bátyám volt, örök, s néz be az ablakon,
Néz engem szünetlen, mint szívemet védve görnyedek az asztalon.
Ahonnan száműzték: nézi a falakat s nincs tekintete.
Villám gyúllad föl, átvág rajtam tüze, mint emlékben az ő tekintete.
Fellobban pillanatra, bevilágítja a kútat, az udvart, a kerteket –
Testvérem, testvér, nem félek én, jöjj, szólítsd, érintsd meg testvéredet!
Engem fájó kötelek fognak még s tart itt lenn rossz burok,
Megbúvok benne, hátrálok benne, gyáván meglapulok.
De élő fájdalom, mint tojásának héját a madár,
Kaparja ezt a burkot és szállna-szállna már!
Testvér, ha árnyékodból átláthatsz rajtam, ki botlok harsogó lángok előtt,
Fogadd majd magadhoz, mentsd meg igazabb életem, a szárnyverdesőt.
Váltakozó fény és sötétség, pillanatnyi fény s örök titok:
Halál! érzem mozdulni, ami bennem is örök, keltik erjesztő, forró kínok.
Él, éhes a lélek, eszi lakását, már átdereng hozzám a külső világosság,
Bátyám, a te arcod fogadjon majd, ha rámtör a szörnyű örök-világosság!
 

5

Felszáll ez az éj is, már a barackfa könnyeit égi sugár
Hörpinti magába, csillog az elszállt könny csókjától a lomb –
Harmat-verte, dagadt szívemen is lágy fényt vet a reggeli ég,
Békét melegít… kezdődne az élet –
Kezdődik az élet – a kút-lánc már csikorog, füst száll szelíden,
Im, mozdul a táj… csak az én testvérem nyugszik örökre,
Fiatal arcát komoran fordítja a sír fenekére,
Elnémult szájából szakadatlan csurran a porba a vér.

 

 

 

Forrás

„ad aquae lene caput sacrae” (Horatius)

 
Feloldta a nap a vidéket, napbahunyorgó virágok között
Vigan dúdol patakom, villog a kedve, fecseg –
Hallgatom, itt fekszem partján, értem jól szavait.
Átfoly rajtam e boldog zaj, percenként ellep a béke,
A feloldódó csend, a szeretők csendje, a sziveket átmelegítő –
Feloldódik bennem s hangtalan elfoly a dal –
A dal, a szólító, az egyetlen, a kiáltó!
A dal, amire készültem, amire vártam!
Amit annyi fényes reggelen, midőn házunkból a ragyogó udvarra kiléptem,
Éreztem rebbenni, szárnyat bontani bennem.
A dal, amibe annyiszor belekezdtem, elnémultam, hangom sose volt elég tiszta hozzá,
Sose elég bátor.
A dal, a kiáltó áldozás, amiről hittem, nem hangzik hiába,
Nem párolog köddé – földeket önt el!
A dal, minek hallatára, ezt hittem, ablakok nyílnak, asztalától felkel a szikár napszámos,
Hallgatózva megáll a konyhában a leány, műhelyéből kilép a kovács s széttekint,
Megállítja lovait a szántó, fölegyenesednek a kapálók,
A dal, mire fölébred ez a völgy, zászló lesz jegenyém,
A domb taraján! mitől felhő foszlik, mi után dörögve
Századok betelő jóslatát halljátok menetelni s a jövendő éles kürtszavát –
Ami megtörli arcotok,
Mint a fiatal anya mosolygása.
A dal!… fájdalmam oly nehéz,
Oly sűrű, oly mozdíthatatlan volt,
Alig lélegezhettem –
Hány hangot próbáltam! – szóltam keményen, lázasan, lágyan,
Hizelgőn, mint a csiga-csalogató – kiáltottam haraggal,
Napsütésben forrás boldog csergését sohasem éreztem –
Süss nap, nőjj virág, dalolj csak patakom,
Megindul belőlem is egyszer a szó – nem az altató,
Az én szivemből való, a vérből induló, a kiáltó,
A számotadó, az elszámoló, a vádló –
Ne feledjetek el
Itt élek
Megrághatatlan szavaimmal, téli gondolataimmal, oldhatatlan kínnal.

 

 

 

Sarjurendek1

1930

 

 

 

 

Nem ily dalra

Nem ily dalra készültem én sem!
Azt hittem, ifjúságomon
leánynevetés, meg madárdal
száll át mint fényes buborék
s azt nézem oszlani az égen.
A szerelem és a barátság
legvidámabb éjein is
egyszerre elnémultam és –
mim is hiányzott? mért nem voltam
boldog? mért lettem nyugtalan,
mint ki: meglopták, arra döbben
és kebeléhez kap riadtan?
Egy vén napszámost láttam
tegnap; pirulva, csaknem sírva
jött ki a kastély udvaráról,
szitkok meleg hegével arcán.
Könnyein keresztül szemében
egy pillanatra fölmerült egy
láng, mint kacsintás, majd víz alá
bukott dideregve újra, de
szívemen, éreztem, szívemben
egy percre átszaladt igéző
nagy fényed, bujkáló szabadság!

 

 

 

Sarjurendek

A holdfényben a lekaszált
rét alattam a hosszú rendekkel:
gyűrűző hullámaival
egy legyőzött tenger.
Az alvó, meg-megzizzenő
hullámokat elfogódva lépem.
Köröttem szép változás van
titkos ébredésben.
Habról-habra úgy közelgek
életem e percein felétek,
mint a könnyű-léptű Krisztus
Judea vizének
átlátszó kék habjain rég –
holdsütötte arcomon a béke
s a lappangó szeretetnek
gyermek-merészsége.
Csillognak az ezüst fényben
a kanyargó messzi sarjurendek –
hozom terhét a kigúnyolt
emberszeretetnek.
Képzelem, hogy állok bátran
fölinduló dagály tetejében,
egy süllyedő világ felé
magas küldetésben.
Mozduljatok, sodorjatok,
segítsetek susogó hullámok,
kisérjetek lábam körül
úszó szarkalábok.
Ki vasat forgató karok
parancsára most lapulva fekszel,
intek neked, tengerem, föld
s földből lett nép, kelj fel!
Mintha egy szebb multból szállna
üzenettel a széna illatja,
emelkedő szívem könnyű
reménység dagasztja;
ó ti távolban hangosan
felzokogók, nagy bajba esettek,
ti virrasztók, kéztördelők,
kétségbeesettek:
Vessétek föl könnyel-küzdő
szemeteket: kiben bizalom van,
száraz lábbal jár majd az új
özönviz-habokban.
Mozdul a föld, törve-zúzva,
tengerként megindul nemsokára.
Lépjetek a hite-bátor
énekes nyomába.

 

 

 

Dunántúli reggel

 

1

Kukorékolások fölfutó lángjától
tisztul a táj és nő szédítve a távol!
röfögve s kapkodva rózsaszínű orrát
gőzt fujva fut a nap a kis halmokról rád!
Táncba köröttem így fogsz ébredő vidék.
Fogom a foghijjas kerítés tetejét
s dülök mosolyogva a kis köcsögfának.
A füvekre, fákra fölugráló fények
körtáncba vinnének,
mintha nem is ember, még álomkép volnék.
Fönt vagyok és élek. Emlékeim még nem
ébredtek föl vélem, oly egyedül léptem
az udvarra, olyan egykedvűn, szabadon,
akár nyújtózkodó kutyám oldalamon –
Hátam mögött a ház, sötét ajtószárnya
mintha most indított volna a világra.
Hunyorgó vidámság,
a szabadság veri bennem fényes szárnyát.
Vívná a friss eget, mint a síkos madár,
mely dalán szalad föl és odafenn megáll
kiterjesztett szárnnyal s egy nagy ölelésben
magához szorítja az egész földtekét.
Széttekint, úgy váltja reggeli énekét.
 

2

Künt a dűlőúton megköpi tenyerét
a zsellér s mint hajós sötétlő tengeren
száll már igájával fekete, idegen
dombokon, felette gyászoló sirályok
károgják, hogy sose ér útja végére.
Állj meg, reggeli nap! a dagadó égre
e szörnyű látomás induljon Keletről
Nyugatra helyetted e kis halmok közül,
lássa őt a világ egyszer maga felett
vonulni, mint sötét lelkiismeretet,
mint barbár átkokat nyögő kisértetet
ahogy sáros öklét arcától eltartva
megtörli homlokát a föltűrt ingújjba
s halad fenyegetőn, komoran a felhők
közt előre dűlve s átkozódva köpköd…
 

3

Így dalol egy költő, ki kétféle gond közt
vergődik és csapkod s úgy száll, mint két szárny közt
a madár, a fényes jövendővel szemközt.

 

 

 

Anyánk

Térdedről gurulva milyen messziről látlak már, kis anyánk!
Ahogy kiszaladtam féltő kezed közül – mint nyögő gally, hogyha
kicsapja gyümölcsét a hirtelen vihar: kezed utánam nyúlt, majd az égre lebbent –
az úti por sodró habjairól még visszatekintettem, a kerítés mellett álltál hajladozva –
kék hegyek s füstölgő városok emelték lengő ingekből titkos karjaikat.
Tiszta szemeddel fürkésztem az ég s föld összegomolyodó, véres útvesztőit
s néztem hátrálva a fellobbant veszélyt: – a te szivedig rezzent! –
komor utcák során bujkáltam, vittem rohanva lázamat
és a bujtogatás mardosó csóváját s gyúltam végezetül
magam is sercegő, önemésztő lánggá, mint vad szerelemben, egy meg-megroppanó barrikád tetején.
Elestem, fölkeltem, megtöröltem kormos arcom átkozódva,
nem beszélek erről szomorú szüléke, mit tehetnél már te, mit tehettél volna –
igen, még sirtam is… te az istállóban este a fejőkén, homlokod a szelid tehén oldalához
hajtva Máriával társalogtál volna fiad érdekében?
mint olvasószemet húzogatva a jó vigaszt csobogtató rózsaszín tőgyeket.
De minden hajnalban új-új alagútból léptem ki, tisztára
mosdottam a szelek friss lehelletében s törülköztem a nap édes kendőibe,
ilyenkor gyakran eszembe jutottál –
egy mosolyt láttam rándulni a nyugvó nap körül, mosolyod egy leány áttetsző szemében, futottam utána,
csillagok alatt aludtam s aludtam karokban mint földben s reád emlékeztem.
Nagy-nagy kerülővel megtértem most hozzád, látod ilyen lettem,
öledből fakadva messze kanyarogtam, hiába füleled éji mormolásom,
nem feledhetem már, amiket megláttam, romokon és vérben tisztuló mezőkön csobog képzeletem –
ma még itt vagyok, ládd, aprítom a fát, de esténként újból szimatolva nézek kelet s nyugat felé –
fejemet kemény kék kötényedbe hajtom, – feledd el, szegény, kis babonáidat!
Kit nagy magányodban, üres éjszakádban csillagnak fogadtál, elárvult nénike,
s aki két melledből századok szomját és sós panaszait szivta éhes szájjal:
csillapíthatatlan szívvel megy, megy fiad hegyeken, völgyeken,
és át századokon hátra és előre, szomorúságával nem fér a világba –
vess keresztet, szegény, reggelre-elfeledt álmaid szaladnak, nekiszabadultan.

 

 

 

A rebbenő hajnal…

A rebbenő hajnal zajában siettem. Izmos, vidám szelek
Vertek a vállamra, bátorítottak és itattak hajnali
Ízes illatokkal – friss volt a reggeli szél, mint egy pohár viz.
Karomban éreztem az útmenti fákat recsegve hajlani.
S szájamban az ifjú vetések tengeri, habos gördülését!
Hegyek gerincén lépdeltem és dallal búcsúztam a vándor
Országtalan holdtól – s mikor az éj fényes hálóját felvonta,
Kedvem új s új hangot tanult a kiszökő madarak szavától.
Mezők füstölögték éji álmaikat, a fák kinyitották
Szép napernyőjüket, az indák vidáman kúsztak a lábomra,
S rám emelték fejük, kezét szeme elé tartva nézett egy nyúl…
Mindenki megismert… a békák cuppanva buktak az árokba.
Szülőházam állt lenn, hogy felkiáltottam, két szeme hirtelen
Felcsillant – hosszasan meredt rám, könnyesen hunyorgott a napban,
Az udvarra kijött a négy sovány tehén, összenéztek s karban
Fölbőgtek… boldogan hajlott szívem a mély hullám fodraiban.
Eldobtam botomat s kezet fogtam a vén kapu kilincsével,
S mint aki kedvese mellé fekhet végre és a drága mellek
Közé fúrja fejét, lefeküdtem a friss lapulevelekbe,
Anyám tejet hozott… így írtam dudolva eddig ezt a verset.
Így írtam a sürgős levél helyett, amit igértem, kedvesem,
Álmosodom… szemem gyerekkorom színes fátylai borítják,
Uszom, mint karokban… nézem a nagy eget… az apró felhőcskék
Lebegnek… mint egykor a konyhakötélen száradó pelenkák.
Sűllyedjünk! távoli ágyudörgés gyanánt zömmög fent, fent egy méh!…
Halkul… ó aludjunk, térjünk haza végre!… álmomban karomban
Boldog életemet ölelem: az alvó s álmában mosolygó
Nagy útra készülő kis parasztfiúcskát, aki itten voltam.

 

 

 

A ház végén ülök…

A ház végén ülök, a padlás-grádicson
s ilyeneket hallok: na te paradicsom
most keresztbe váglak… s mégegyszer keresztbe,
így ni… most azután huppsz, be a levesbe.
A kis öreganya, ő beszél egyre itt
magamagában, azt hiszi, nem figyelik.
De ha hallgatják is, ahogy tipeg-topog,
amihez hozzányúl, azzal eltársalog.
Ne ficánkolj, te tűz, ne füstölj már, hallgass,
mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas.
Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó?
Hozok egy kis rőzsét, az alsó udvarból.
Fölszedünk majd, krumpli, ne félj, hogy megfázol.
Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból…
Feleselve így jő a barackfák alatt,
 
a csillogó gallyak
lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen,
örömkönnyek folynak a kis leveleken.
Fönt felhők emelik, mint papok az ostyát,
az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják.
Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában
bújkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban,
ki a költőkénél jobban kinyitottad
nagyanyám két fülét ezer szózatodnak,
nekem, ki mint süket s vak tétova lábon
dülöngtem utánad e pörgő világon,
tedd meg nékem is, hogy úgy mint ő füleljek
szavadra s szavadra oly bátran feleljek.
Ime már az alkony, mint hatalmas állat
rámhajol s hüvösen végignyalja vállam.
Nézd az udvarunkból a szederfák alatt
hét tányér levesből száll fehér áldozat
feléd… Mosolyognak s rejlő szavaidnak
őrzői, ládd, meleg hittől áradoznak.
Mint rég ama zsidók végső vacsoráját,
áldd meg e megpróbált család vacsoráját.
Ki búzákba, fákba árasztottad véred,
 
és mondtad, egyétek,
hadd bekanalaznom e békés igéket
s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek.
Ime a folyókban már az éj közeleg.
Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek.
Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben,
menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve
s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.
Kiknek uruk előtt nézésük is dadog,
oly gyámoltalanok. Szavaik elbujnak.
Tanuljam el, amit mondani sem tudnak.
S mit a némán rángó vonások kérdeznek,
a nyilt kérdéseknek meg is felelhessek
és szavaim, mint nagyszülémnek szájában
hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban,
nem törődve azzal, nevetnek-e rajtuk.
Nem szokták meg itt még a szívbéli hangot.
Tisztán, mint a kérő kisdedek szemei,
könnyeznek a néma csillagok fényei
rajtunk… A virágok helyett vigasztalni
éjszaka ők nyitnak reményt árasztani.
Mint ezer kérdező kék szem tekint felém
a harmatraj is a káposzták levelén.
Ime útra készen, ma este úgy érzem,
állok egy igéző tekintet fényében.
Mosolygó és síró pillantások alatt
biztatgatják egymást cihelődő szavak
bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran
vigyenek e zavart, dadogó világban. –
Én, aki egy földrelapult ház végéről
állok fel, a világ forró mélységéből,
félve nézek körül, remegve szivemben
most sejteni merem, hogy kiszemeltettem.
A holdfényben kétsort hajladozó ágak
az útra fekete csokrokat dobálnak.
Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek,
nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.
Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének
ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.

 

 

 

Hazatérés

Mikor még a futó szellők ízét is éreztem számon, egy leányt szerettem, évekkel ezelőtt,
sercegve nyíltak kamasz ábrándjaim az éltető fényben – úgy láttam:
mosolya istennek volt válasz, szemében délibábbá
hevült előttem a víz-szinű merengés.
Házuk előtt eljőve ma este felparázslott,
apró lángra kapott ezernyi kis gondom, megálltam melegedni
– bemenjek? – tünődtem – dideregve széthajoltak
tüzeim hirtelen – szégyen és önvád sistergett körülöttem.
S mint ázott venyige maró füstje szállt belőlem az emlék,
keserű ízét éreztem és hangját, Káin oltárának futó átkozódásait.
Könnyű szél mozdította hajam ott az uccán, lágy üzenetként a jövendő vádja:
hol siklott ki belőlem életem értelme, a lenge remény? nem akkor, midőn utoljára
megfogtam itt e leánynak kezét s gondolkodva eleresztettem?
Hova tünt a mezőt-kószáló vidámság? hova a kisded-altató meleg kedv?
– Ej! – indultam tovább, fogam közt fütyörészve
s mint üszök között a szél, sípolt át rajtam a férfias bánat.

 

 

 

Hajnali pohár1

Föl-föl, föl a dallal, a dallal, a dallal! – a tenger
árad a borban úszó vén asztalon és ring… reng, fut a szélben –
már a kelő nap tűz e messze habokra… barátaim! ó foszló sejtelem:
hajnal! s te hajnali
harangszó, a boros vizeken fodrozva, csengetve szaladó!
– Ránk virrad a reggel… Koszorúm húzza már
fejemet lefelé… Zúgj tengerem! Ó zúgj,
csengessed te dalom! ringass, dobj, te temess el,
vitorlák ragadnak álmomban bíbor tájakra révedőt!
hullámok csúcsaira szállót, zuhanva szédült életre ébredőt!
Igen-nem, igen-nem, igen, nem, nem, nem, nem! –
bongat a harang egy idegen nyelven,
melyet hajdanta megértettem – újra-újra hallom,
micsoda habokon
sodródunk mi tovább, barátaim, egyre,
dörgő temetésre, reggelek borzongó lángkeresztségére.
Ime itt a hajnal, lármázó madaraival
s ömlő tengerével, csengetve húz át fejünk felett,
a halál mint a tenger,
idegen partokról hoz csókot s hirtelen sós hullámaival
szájon csókol engem.
Ó hajnal kertjei és ti zengő hárfák! csak egyszer verhetném
szívem dallamára húrotokat, egyszer verhetném végig, föl a győztes égig
a dalt, ami vagyok, e kimondhatatlan
jajt s jajt, dülő testtel,
égrenyúlt félkézzel, részeg szabadságban,
csak arról, hogy élek s múlok és remélek; bár semmit sem értek.

 

 

 

Szétvert sereg

…Ez kell nekünk, ez a testes csaplárnő és e vad zsivaj!
E falnak-szánt pohár! s e borfoltos abrosz, mint téli harcmező…
Bor, füst és félhomály – ez, ez kell már nekünk s e trágár férfi-dal!
s a szutykos ujj közül vigan kipendülő
ezüst! s a szolgáló röheje, mely véle arcátlan összecseng.
Bömbölj vitéz! üvöltsd túl lelked jajszavát s a szörnyű roppanást,
midőn a győzelem recsegve összedőlt… Ki egykoron fejed
szűz mellre fektetéd s hallgattál kapkodón-vitázó dobbanást:
borulj e rossz-szagú leányra most! röhögj, vond a sarok felé…
ha már zuhanni kell! Jövődből, lázadó, egedből messzire
repítve hát zuhanj! rejtsd égő arcodat szennyes karok közé,
rántson ocsmány kolonc sorsod legmélyire.
Széthullt a szép sereg! Vértől s vad harci daltól részegen
hevernek távol a halottak s testükön az ellenség zömök
szekereket vezet kurjantva… Rőt pernyét hullajtó éjeken
fut át, mint életén s izzadságát nyeli a gyáva üldözött.
Nem halhatott meg ő – falánk kisértetként folyton bolyongni fog,
ablak alatt szalad, káromkodva csúszik a jégen, földreül,
surranva inni gyűl… Körötte mult idők friss látképe forog!
Néz s felsír hirtelen s társa vállára dűl.
Ott künn a szél szaval. – Hallgass, komisz ripacs, atyáink szelleme!
Szabadság? szent bosszú?! – fütty tör be, leng a mécs, félrőfnyi nyelvet ölt
s kilobban bűzösen – Jön a tragédia! – Kezdd hát nemes zene
a lánysikolyt, röhejt, hörgést, asztalverést! – Fölugrik, hasradől
s vért hány a vén palack! – Kinek reménye nincs, nem él az ő se már!
Önönmagunk kínos emlékei, táncra, barátim! – Véresen
folynak az ablakok… mögöttük messze, lent, mint lázkép léptet át
letiprott földünkön magos sovány lován
a Hódító… nyerít s szétnéz az elhagyott havas vidékeken.

 

 

 

Esti zápor

Zengett a gyors eső, dobolt
a bádogasztalon –
magamba űlve alkonyi
kocsma-eresz alól
nézem az udvaron vadul
ugráló csöppeket,
a künnfeledt tálcákat és
vizesüvegeket
s ott egy pohár vizet… A víz
a gyors zápor alatt,
mint tenger zajlik, habjai
dühödten ránganak,
a víz, e csöpp pohár ital
íme emlékezik
s őrjöngve, mint az óceán
csapna az egekig;
nézem e vad pohárt s szivem
vonaglik titkosan,
szűk öblein rejtelmesen
mély indulat suhan –
– milyen viharra vársz te szív,
mire emlékezel,
hová csapnál ki, gyors habod
kiket söpörne el,
magányodból mily távoli
testvér-sírás emel,
gátat törni a lázadás
vad hörgéseivel,
milyen közösség hí, milyen
káromkodó moraj
üzen e percben, hogy vele
tajtékozva rohanj! –
– nézem a vad pohárt s elönt
zápor gyanánt meleg
harag s mint jégverés jön a
borús emlékezet:
gyermekkorom, mint felleg áll
fölöttem és szakad
sírás, szitok, jaj és velük
ősi panasz-szavak –
kapnám kezembe villogó
fölindult szívemet
és nyujtanám magasra föl
köszöntő serleget
dicséretedre szép világ,
ihol a kóstoló
évszázadoknak erjedő
dühétől fortyogó –
Ülök magamban, künn az est
a záporral szakad,
mint egy baráti hű kezet
szorítom tollamat
kapkodva, mint midőn a szót
váratlan rémület
fojtja a szívbe és a jaj
az ujjakon remeg –
így fut kezem a papiron.
Nem-ismert jóbarát!
halld meg, ki sorsom ismered,
a költő jajszavát!
hadd higyje ő, baráti kéz
fogadja majd kezét
s megérti, mit nem mondhat el,
nem mondhat el beszéd –
de, szív, dagadj te, telj, fogadd
a kínok özönét,
igy csordulsz majd, ömölsz e bús
szomjas világra szét
zokogva, forrva, ám vigan
mégis hogy keserű
tartalmad – hűs könnyebbülés! –
bukdácsolva kidül.

 

 

 

Itt az első csillag

Bocsássátok meg egyszerű boldogságomat.
Ülök le-lehajló eperlombok alatt
egy útmenti kocsma udvarán, az ágak
az alkonyban lágyan meg-megverik vállam;
közöttük mintha most vonulna el végső
szélvésze sorsomnak, csendesül a szellő.
Csendesül, csak arcom simítja még egyszer,
anyámra emlékszem s szinte hallom: nézz fel;
szava a hajdani kedvességgel reszket:
hadd csipegessem le pilládról a könnyet.
Ide-oda lengve, mint tétova tenyér
suhan asztalomra egy nyárvégi levél,
mintha a mult, a mult idők szenvedése,
rossz istenem adná kezét békülésre.
A hegy mögött a nap
lebukott már, de a sötétlő ég alatt
jönnek a csúcs mögül rózsaszín fellegek,
mint rég várt levelek,
mint egy messze testvér szép üzenetei,
sötét napok fényes magyarázatai.
Indítják az arcot békülő derüre.
Könyökömre dűlve
a lágy estből nyugton nézek már elükbe.
Fejükön kosárral a puffogó porban
a hegyről itt lányok jönnek hosszú sorban.
Igy jönnek az évek is majd. Egyik tikkadt
szájjal, szegett fővel, másik rádkacsintgat
s mosolyogva hosszú szőllőfürtöt kinál.
Itt az első csillag. Langyos szememen át
szívembe csurgatja csiklandó vigaszát.
Pezsdül a sziv s ami rajt azelőtt seb volt,
a melegség mostan ottan bugyborékol,
ott ömöl legjobban… Lehajtom fejemet,
a villogó remény, nyugtalan szeretet
futkározásától nehogy fölnevessek.
Mintha az ég mostan fizetné a szegény
népeket, harang cseng a falu közepén.
De szólnék helyette,
csengnének-zúgnának szavaim az estbe,
előbb tétován, majd önmaguktól lassan
bátorkodva egyre-egyre hangosabban
a puszta határból csüggedten lépkedő
cselédnépek felé.
Ó ti üres kézzel, de nagy nehéz szívvel
közelgő testvérek, más világ lesz itten!
pirkad már a jövő, siet már hozzátok,
egyszer csak recsegni kezdnek a határok
és leomló falak porfelleges résén
egy új kor löveli kápráztató fényét,
igavonó népek, csodálkozva állunk,
pislogunk és gyorsan emberekké válunk.
Vegyétek éntőlem küzködéstek bérét:
a jövendő vígan közelgő csöngését.
Tisztán hallom én már, meleg hangon csendül
fegyver-ropogáson, jajokon keresztül –
Közeledik egyre… a sok szenvedőnek
szeméből hirtelen elmúlnak a könnyek,
mint a harmat, amely a legelők szelíd
növényein csillog és délre eltűnik.
*
Igy alkonyul reám az idő, az élet,
Kaposvárhoz közel egy országút mellett.
Künt az országúton napszámosok mennek
s ismeretlenül is hangosan köszönnek.
Ahogy tovább lépnek, vállukon a kapa
a holdfényben mintha visszamosolygana –
vagy fogát mutatva visszavicsorgana?

 

 

 

Telhetetlen kamasz1

Minden lány után, kit esküvőről hoznak,
nem titkolhatom én, fanyarkodva nézek.
Ájtatosan lépdel a kedves lány… ezt is,
lecsapták kezedről – gondolom – s emezt is!
Ott ülök a lagzin, eszem s szívem görbed –
ó drága hajadon, akit bekötöttek!
Hogyha te azt tudnád!… Tudtad volna nemrég,
mennyire értem én hajlongó lelkecskéd…
Senki a világon nem érthet így! Látod,
hogy meglátom most is lapos hunyorgásod
mögött riadalmad’ s illegésed’ egyre
s azt is: mért iszol itt olyan kényeskedve.
És mennyi benned is, ami hozzám illett
s illene! Hány finom részlet, mit csak benned
fedeztem fel s ami nélkül hideg, üres,
jövőm hiányos lesz, mint idegen leves.
Egyszer egy erdőben kis tisztásra értem,
lombokon át villogó ezer ugri fényre –
az volt a vidámság! Ó, gondoltam, hogyha
volna leány, aki rám így mosolyogna! –
Sok ilyen példám volt. A kutyánk is, teszem,
úgy tudja csóválni farkát, oly kezesen
néz félretett fejjel, hogy lelkének ezt a
mozdulatát amely leány utánozza –
Igen, igen! szívem, te kapkodó, balga,
ó te emlékezel s tekintsz jobbra-balra!
Örökké hontalan, megismerhetetlen
leszel, mint áruló népei közt isten!

 

 

 

Hol van az aggastyán

Hova tünt közülünk a szelid öregkor
ragyogó szemével, s a lágy hószakállal?
s mosolyával, mely mint őszi szürkületkor
a nap, úgy csillant ránk langy vigasztalással
a kis ráncok közül, biztatván, hogy béke
várja az utazót, megnyugvás, értelem,
ha majd elérkezik útja legvégére
és a nagy forduló előtt egyet pihen?
Hol van az aggastyán, kinek sovány ujja
remegőn is biztos irány felé mutat:
„Fiam, kipróbáltam én ott azt az utat,
rossz felé vezet az, te ne kezdjed újra”.
Hogy tisztelném én őt! fogván eres kezét,
ifjú kedvesemet ültetném melléje
s ha mosolygnánk is jámbor intésére:
halk szívünk felé csurogna a beszéd…
Hogy tisztelnélek én – mondjad, mért szégyenled
vénülő barátom, hajló termetedet,
oldalról befésült fényes-kopasz fejed?
színehagyott hangod, ereszkedő térded?
Megroggyansz és látom, rágod száraz ajkad,
torzuló arcodat hirtelen vidámra
rántod s úgy nevetgélsz e fiatat lányra
s köhögsz, pirulsz, mint kit valamin rajtkaptak…
Állj meg, árva fiú, ne szégyeld sorsodat.
Emeld reánk arcod, aki száműzöttnek
hitted magad: dísze lehetsz e kis körnek,
beszéljed el nékünk vándorlásaidat.
Ülj le, öreg pajtás, itt az édes napon,
nyúlj lelkünkhöz, hisz te isten kezenyomát
annyiszor láthattad, annyi alakzaton,
hogy eltanulhattál tőle egy-két fogást.
Láttam én egy férfit, aki idő előtt
fölvette a bölcs kor nemes alázatát
s ki – éreztem! – lelkem tájait látta át,
míg kezdő verseim nagy árkusára dőlt,
hogy értem én őt ma! – fejének tünődő
bólintása vagy lágy tagadása bennem
egy-egy világot volt fakasztó vagy döntő.
Egy bús nézésétől a fiává lettem.
Órákig álltam itt ma Bécsben az öreg
Rembrandt képe előtt s néztem, mint forr ki a
mély szemekből a legizzóbb tragédia
s láttam: urak mégis ők az élet felett!
Ily arcot emelj ránk, tisztát, mint az estnek
bolygója, mely vigaszt vak bánatba merült
földre gyújt; ősz fejek, mint hű égitestek
ragyogjatok sötét útainkon nekünk!
Add vissza, barátom, a reményt nekem, hogy
nem hasztalan ifjúkorom szenvedése!
add vissza a reményt, hogyha erőm elfogy,
valamit majd mégis megértek belőle!
Hogy majd visszanézve látom, amit jövet
nem láttam a portól amely beborított:
igen, fáradtságos, kínos volt az út ott,
kínos és fullasztó, mert fölfelé ivelt…

 

 

 

Íme, férfi lettem

Csúcson állok, íme, életem tájait
látom lent s fent szerte ragyogni köröttem,
látom gyerekkorom arany úszályait
úszni vízgyöngyösen dagadó ködökben,
Rácegres-pusztát száz hajló gledicsfával,
apámat botjával s két csahos kutyával.
Látom a hársfasort, melyen elindultam
a dombos világba mezétláb, dalosan.
Ezer vidámsággal, mint sereg vonultam.
Tudjátok, dalommal az eget én mostam
kékre fölöttetek? Folyó tőle pezsdült
s a bús szikár sziklák széle tőle pendült.
Átkeltem hegyeken, meg-megálltam néha
útmenti házaknál, – finom bablevessel
kínált a beszédes háziasszony s néma
férje pohár borral vagy egy nyaklevessel,
ha vacsora után a konyhaajtóban
hajadon leányát vígan átkaroltam.
Szerelemillatú széna között háltam
egyedül vagy mással… de hogy csipogással,
háp-háppal s csengetéssel a mély éjszakában
neszezett a hajnal s láttam, hogyan szárnyal
fényes tollaival a kelő nap, keltem,
ittam a friss kútból, füttyentettem s mentem
hajnali hűs porban… Hátra-hátranézve
vettem csupán észre, egyre magosabbra
léptem rajtad, éltem hajlongó vidéke!
Csúcsra értem végre… a másik oldalra
hogy letekintettem, innen merre az út?
Megtorpantam, látva az út lefelé fut.
Csúcson állok, szél fú, öblíti fejemet
és csavar mint tölgyet, hajam lobogva hull,
hova vándor még friss erőben elérhet,
elérkeztem, szomjas szemem körbe fordul,
kedvem s pályám csúcsa… a lent váró vidék
már az öregségnek küldi őszi ízét.
Látom még mi várhat, látom lent a tájat,
itt gyümölcsfák állnak, azután végtelen
mezőkön át egy út, nap tűz, felhők szállnak,
hófüggöny… s az ég fut, sose érinthetem!
Utam nem ér, tudom, soha magosabbra…
Mit állsz, hegyem? Vess föl, mint a tenger habja!
Se jobbra se balra, vissza vagy előre
nem vágyom én, ettem már minden gyümölcsből
s tudom milyen ízű a lány hamvas bőre.
Szétnézek… mi kéne még e kerek földről?
Ujjam közt kicsorog a világ, mit szerettem
mint homok. Felnézek… ime férfi lettem.
Felnézek s nyelnem kell… oda törtem mindig!
Igaz barátomat, igaz ellenfelem
ott sejtettem s vártam, egyszer majd megnyílik
egy kapu s meglátom… erre fegyverkezem!
Ki harcra, de harcra, halálosra vágyom,
kardom a tajtékzó rőt tengerbe vágom!
Itt állok meztelen ököllel és szájjal
kézzel markolni és izmokkal lebírni.
Ellenségemet is én a birkózással
megismerni vágytam… a véréből inni,
ha méltó szomjamat más nem csillapítja –
érző öklöm üssön, ne bérelt parittya!
Királyfi vagyok én, száműzött, hazámba
jöttem a völgyekből fölfelé álomban;
fölébredtem… Király! ki szépségem sárba
rejtetted, lépj elő veres palástodban,
ha méltó vagyok rád, fényeddel ragadj el,
ha méltatlan, örök titkomtól tagadj el,
De ne maradj fényes, legendás ködökkel
bélelt sátorodban, közönyös! – pusztulok,
mint tábor, amelyet ragály dúl, szöknek el
már áruló gyáva katonáim, futok
magam is tán holnap rémült falvak között,
nyelvem, mint a leprás csengője, jajt csörög.
Most ütközz meg velem: még hiszek célomban,
engedj mezeidre, bonts ki, ma még bízom
friss gondolatomban: csengő acélomban!
Itt állok – állok, mint dülő hajóhídon –
társaim!… – Felhő forg fenn az égi habon
és rohan, mint szétvert, gyáva forradalom.
Vonulj vert seregem, felhőim menjetek,
zászlódat, amelynek gombja a rőt nap volt
borítsd le, merészség… hagyjatok engemet,
tűnjön mint dal, ami egykor zaj és had volt.
Lépek mint holdkóros… Ifjúság párkánya!
Egy hang… s – Annám! – bukom pörgve a világba.
…Az esti csordából a hegynek gerincén
elmarad egy bika… s míg a völgy sötétül
ő felnéz s elmereng a folyó ég fényén.
Sötét gondolatán keserveset bődül,
azután megindul, bután, elátkozva
lefelé… nyála foly a röst úti porba.

 

 

 

Szerelmes leány

Ó, Rozália, szép vagy te mint egy álom
s – hogy így nevetsz – olyan értelmes is – derült
arcodon a mosoly mint lomb közt szökdelő
rigó csapong, fülel, trilláz és elsuhan.
Rezdül a lomb a kis rugástól… Nó, mi az?
mi az megint? Milyen aranyhorgon akadt
fel újra egy pici gondolatod? Szavam
bántott talán?… Szelid szemedben tán ezért
rezzen e víz? rándul… már buggyan… nó ne sírj!
Pislogd el gyorsan ékes-édes könnyeid!
Nézd a virágok is köröttünk rögtön el-
sírják maguk! kicsiny karjukra hajlanak…
Derülj, nó, kis világ! világom, szép egem!
mutasd gyémánt napod s fényében mint vihar
után a csillogó felhőcskék, fussanak
édes homlokodról e ránc foszlányai…
Mély tájra látok én… szemed tópartjain
ülök szomorúan merengve sorsomon –
Indítsd – hab-hab után – panaszod s altató
kicsiny örömeid… Mit kuncogsz?… Nó, beszéld!
Beszélj, beszélj; szép fényt figyelek én futó
mosolyodon, amely mint vízgyűrű szalad
szívemre… s kezeden mely lágy felhő gyanánt
lebeg köröttem s száll hűsítni homlokomon –

 

 

 

Lefelé a hegyről

A gyönyörű égbolt
elvonult fölűlünk,
mint szörnyű átoktól
kiapadó tenger.
Ó, zajongó tavasz,
csengve elvonuló!
Tajtékkal érkező
s elfutó sok évszak!
Mennyi hullámotok
csapott által rajtam
és vitt, vitt valamit
magosan belőlem.
A röppenő fecskék
szövik már az alkonyt,
hegedj be, bukó nap,
ég, ne vérezz értünk.
Földrehajtott fővel
jövök már az úton,
mintha egy régi könyv
sorait betűzném.
Csak amit kedvesem
tűzött kalapomhoz
az ibolyacsokor
illatoz és őrköd
helyettem az éjbe.

 

 

 

Szerelmem huszonegy éves

Szerelmem huszonegy éves ma. Tanárnő
lesz, az akart lenni mindig ha majd megnő.
Iskolát játszott már kisleány korában:
sajnálom erősen, hogy akkor nem láttam.
Itt van ez a fénykép. Rajta ő, a szélén,
Egy kicsit kancsalít, könyvet tart a térdén.
Nem tudja már, míly kép volt e könyvbe írva.
Mit én is szívesen átlapoztam volna.
Milyen állat volt ez, mondjad? Vízitehén?
Máig se láttam még ilyen állatot én.
Lába az égnek áll, vége már szegénynek,
mint gyermekkorunknak, soha föl nem éled.
A szép fénykép-kertben a víg napsugarak
dominót játszanak a hűs lombok alatt,
háttérben a lugas lehajló ágáról
egy duzzadó fényes, édes szőllőfürt lóg.
Örömest sétáltam volna én is éppen
e kertben kilencszáztizennégy őszében
s ha netán e fürtöt leloptam is volna,
véle bizonyosan megfeleztem volna.
Ezt a fényképet – ráírták – Békéscsabán
csinálták. Én akkor még otthon a tanyán
libákat őriztem, s akárhogy is tudom
a jövendőt, nyilván hasztalanul tudom.
Nemcsak az apámnak, az egész családnak
nem telt volna annyi pénze, hogy vasúton
elvigyenek oda. De mit is csináltak
volna belépve e rácsos, magos kapun?
Álltak volna nehéz csizmáikban sután –
„Itt van ez a gyerek…”? – dadogták volna tán.
Mily félszeg helyzetbe sodor a költészet,
ládd, kezdetben nem így képzeltem el én ezt.
Mondjad csak, mondjad, hogy már akkor, e kertben
elringattad volna fejem az öledben
s pohár bort kérve az odaszállítóknak
megváltottál volna örökre magadnak.

 

 

 

Derüs öreg

Ah, szolgám, Feoktiszt, ilyen az ifjúság,
kinevetik a vén, nehéz legényt! foguk
csillog, mint az ablak… s hogy nyílik: gyors kacaj
lármáz belőle ki, mint szemtelen cseléd.
Korunk, igaz, lejárt. De csak most kezdem én
izlelni az aszú síkos kis csöppjeit.
Dagadt lábunk tipeg… de fürge kis szemem
kereng, mint víg kopó, a friss szoknyák körül.
Este kávét iszom s lágyan simogatom
a forró bögrét, mint rég a hölgyek tüzes
domborúlatait… és elméláz kevés
fogam a falaton, mint szép gondolaton.
Hüm… hüm… éltünk bizony. S te is, ecsém, ki most
itt ülsz s tatár szemed oly arcátlan röhög,
ki csak lapítsz, lapítsz öntelten és röhögsz,
mert vár már kedvesed, te hetyke bojsevik,
megjósolom neked: öreg leszöl te is!
eljő, vagy nem a nagy megváltás: – vén leszöl!
öreg s egyre könnyebb, könnyebb! megérted e
magányos felhő szép, szelid útját te is,
útját s – ahogy halad – finom oszlásait
s mely most vízként csobog, ilyen lesz lelked is –
tünődsz, mint az alkony s csak búcsúzás után
látod a táj szíves integetéseit…

 

 

 

Nyárutó

Ránk tör észrevétlen újra egy ősz, nézzed,
bomlik a fák kontya, zokognak a bokrok,
a sárga szőllőhegy illata leömlik
a völgybe s emeli, hajtja újra szívünk!
Töröld le kedvesem szótlan apánk fényes
homlokát s hozz széket a tornác ritkuló
vadszölleje mögé, ülj közénk – e csöndben,
miként házunk elől: lelkünkről is hullong
nyílik a nyers fátyol! társaink a fényes
órák elszaladtak és talán örökre –
mint komor hódítók, fönt a hegy taréján
feltünnek a sápadt, véres őszi napok.
Akik megmaradtunk, láthatjuk most tisztult
arcunkat, a mosoly kiapadt ágyait,
mint halál után… Az erdőből fölcsapó
madár sivítása nyomán vad tölcsérben
megindul az ősz! már zúgnak a zord tölgyek,
hajlik a szederfa, a temetőhegyen
zörög bátyánk sírján a bádog-koszorú
az utcai kapú sikolt s kicsapódik –
Csereg az éles por az ablak üvegén,
hunyjad be szemedet, rejtsd mellembe arcod –
Töltsön Édesapám! ha száll már, dalosan
sodródjon az idő-kavarta levéllel,
porral és szeméttel repülő jövendőnk!

 

 

 

Madarak szóltak fenn…

Törik a vadlibák vonala az őszi
tiszta magos égen s száll nagy karolással –
csapat csapat után, foszló ölelések
úsznak el feletted szűnő csipogással.
Madarak szóltak fenn s te ijedten kaptad
fejedet feléjük… s im most magad elé
bámulsz szótlanul és meg-megállasz, amíg
körül csikorogva fordul az esztendő –
Hányadszor, hányadszor, vándor s te még mindig
tanácstalan tekintsz erre-arra s várod
most valami lesz tán… tán ha hátratekintsz,
egy szelid titok, mint hű kar feléd nyílik…
Tél lesz újra, öcsém, hideg és koplalás!
Nyalja majd a vályú befagyott vizét a
szomjas barom és bőg, rózsaszín orrából
hosszan csap a gőz a hűvös alkonyatba.
Elfordul e táj is tőled és tovább küld.
Csörög lábad alatt majd a göröngyös út
vékony fehér jege, hogy föltürt gallérban
megindulsz hümmögve, merre rendeltetél.
Rázkódik a cserjés, rázza már magából
utolsó zajait, a végső madárdalt,
holnap föltünik és hegyeken, völgyeken
útaidra fekszik a szőrös fehér tél.
Dobd el virágaid s lépteid megnyújtva
födél után nézz már… rakj családi tűzhelyt,
erre figyelmeztet a ritka madárhang
s e távol erdőket durrogtató hideg.
Nem való vagy te már, hogy fűtetlen kamra
előtt rugdald újra lábadról a havat
bosszúsan, mert, lám, te nem gyűjtöttél most sem
se bort, se szalonnát, se kacagva törő
rőzsét, se kis hangon nevetgélő hitvest!

 

 

 

Halott

Fölöttem járnak, élnek,
kutyám máshoz szegődik,
barátom elsiet fölöttem,
asszonyom máshoz búvik.
A szép földről lebukva
nem hazámba, anyám hű
ölébe hulltam vissza, mint
végső percemben súgták.
Elejtett engem a táj,
el a ragyogó felhők.
A nap ujjai közül hűvös
bontó káoszba estem.
Fenyők tömjén szagában,
síromon égő gyertyák
lángján merengő testvér! sírj csak,
elejtsz te is, elárulsz.
Megenyhül az arc lassan,
mely egykoron miattam
vergődött rángva, hullt madárként
és mosolyt rebbent majd – tudom.
Évszakok alatt némán
fekszem én s emlékemmel
foszlom az időbe s tudom,
nincsen vígasz – –
Engedd peregni forró
könnyeid s búd lemosva
indulj útadra, testvér! értem
sorsod s zokogva várlak.

 

 

 

Az élet fordulóján

Ránkborul az éj már! megállnak a felhők, szitál a sötétség –
meztelenek a fák ágai odakünn s csillogó nedvesek
s ahogy a szél suhan, ontják könnyeiket –
Múlik az ifjúság!
Im ablakom előtt két lecsapó fecske szinte kéz-kézt fogva
suhan el, mint halak egy tenger fenekén –
egyik a szerelem, gondolom, s a túlsó a szégyenlős remény!
minden mi elkisért, elmenekül tőlem, visszafut nesztelen egy igazibb honba!
Ime bő ruhában és nagy, aránytalan
tagokkal mellémül a torz melankólia,
fejem nyirkos melleire vonja –
s – könnyezz, ha mersz… – gúnyol – könnyezz, boldogtalan…
Sirasd, ha van midet! tekintsd át életed!
Körül őszi eső zuhog és köd lebeg az erdős halmokon
s rohan tajtékozva a szennyes víz feléd a lejtős útakon,
hol elítélhető szándékkal egykoron vezetted kedvesed.
Mint olvasószemek futnak le a cseppek kicsiny ablakomon.
Ó ti fürge percek, évszakok, századok! – Az őszi alkonyat elfödi papirom,
amelyre hajolok mint tükörre – gyorsan elfödi örökre ifjúi arcomat!
Pergő cseppeken át látom a barna fák az őszi ködbe hogy’ kapkodnak, hajlanak…

 

 

 

Ó, ti…1

Ó, ti szolgák, szolgák! – szememig emelem
vándor köpenyemet s hova hangos dallal
érkeztem, undorral fordulok el s futok
az ismerős völgyből –
Hátam és hegyre-görnyedő alakom
más részét mutatva sietek már barna
csuszamlós avaron, jeges patakágyban – arcom se lássátok!
mint zsugori rejtem, lopom tova magam
és szívem nemtelen
kéjben hánytorog, hogy emlék se maradjon
utánam, egy hang se! tünjek el örökre
és dalom és dalom foszlányai vélem
e csillogó ökörnyálakhoz hasonlón –
Alacsony sorból jöttem én, ahogyan
ajkamon a dallal megindultam, mintha
minden dombbal egy-egy derengő századot
léphettem volna át, lihegve siettem
sürgős üzenettel,
így akadtam rátok –
Ami még keblemet feszíted, nemes tűz, már futásom segítsd!
verjetek arcomba fagyos cserjeágak, szítsátok szégyenem,
ó, a szabadságról kezdtem dalba én itt!
Szóltam s elnémultam s gyorsan megfordultam.
Tekints le reám nagy magasságaidból,
te emberibb korszak: igazság, merészség
emelkedett hona, amihez indultam,
lássad botlásaim, majd menekülésem –
ami felé megyek, térdemet kezemmel
segítve e síkos úton, tekints reám!
mutass egy halvány fényt, hogy zuhantomban is,
te maradj szememben!

 

 

 

Az élet fordulóján

Mosolyogd el bágyadt mosolyod, esti ég,
nézz rám, ahogy illik, komoly arccal s ti fák
takarjátok ritka lábnyomom avarral:
Im’ életem hűsebb magoslataira
fáradtan lépek a méh-zümmögő völgyből –
Hallgass el, sikongó, habzó ünnepély.
Ó, szép koszorúm, dongó cserfa-erdő,
gúnnyal téplek le már homlokomról, fonnyadj
csiklandozó fényes madárdalaiddal,
szerelembe futó lágy ösvényeiddel.
Ezer lengő karral búcsút integető:
utolszór látlak így, leomló ifjúság.
Kiértem belőled s nem tudtam meg semmit.
Évek csatlakoztak hozzám s évek hagytak
szótlanul el sorra s nem súgtak meg semmit,
sem ők, sem a karcsú hegyek, mik könnyedén
föl-fölnyújtottak a veszélyes ég felé.
Hunyjátok le zavart szemetek, virágok:
hűvösen csendül már az elkomoruló
vándor ajkaidról a magányos ének –
De fehér fejem’ bár dér fűzze be gyönggyel
ó mégis, ó mégis hirdessem a reményt,
ha oly pislákolót, olyan reszketőt is
mint ott ez az első könnyel küzdő csillag.
Fordítom szigorú arcom már és lépek
merre a másik völgy bokáimat rántja –
megyek panasztalan a férfias tájra.
Fenyves vonít itten, alatta törésre
váró lejtő szörnyű facsonkjaival s az
érdes lapályon túl a szürke, végtelen
tenger, mely dörögve ki-kilő a partra!
Férfiak tája ez, barátom! felette
nincs még leselkedő, étel-tolvaj isten.
Este, hogy a fejsze-csattogás elnémul,
a tömör hegyvidék vas csúcsai közül
egyenesen száll a füst az üres égbe.
A durva szabadság hona ez! szememnek
ez kell már, e barbár rend s e társas munka,
hol bérem kézfogás, mély lehü alvás lesz –
Bízom én erőmben – ezt visszhangozd, környék –
ahogy a gerincről még egyszer lenézek
a gyenge vidékre, mely mögöttem oszlik.

 

 

 

Búcsú

Jobb oldalamon kedvesem,
balfelől a lebukó nap,
már fordul lassan a világ,
az ifjúság még rámkiált,
haraggal és utat mutat –
Öleljed át hát vállamat,
aztán borítsd rám köpenyem,
füstölög mint tűzáldozat,
lobog a foszló táj körül,
fönt a cserjésből villogón
kitűnnek a gyalogutak,
vetkeződik már a távol,
nézd a jövendőt, hogy lángol
azon, azon kell mennem át
utolérni az életem,
kivívni egy igaz hazát –
Mit balfelől csókolt a nap,
csókold meg jobbról arcomat.
Mondd csak bátorításodat,
ím fölkelek közületek
követni némán sorsomat,
vissza-visszaintegetek.

 

 

 

Elégia

A kölesdi állomás előtt
teleköpdösött járda szélén
ül egy napszámos –
mellette egy kislány, egy asszony.
Az asszony ölében kosár
a kislány tökmagot eszik,
a férfi fejében lukas kalap,
a lukból hajszál sarjadoz.
Nem beszélnek, közönyösen
várják a vonatot s jövőt,
előttük két nagyfejű kapa
ölelkezik, hunyorg a napba.
Mozdulatlanságukról is
látszik, hogy magyarok, e föld
népei ők, akik nevében
a kormányférfiak beszélnek.
Akik nevében hirlapok
vitáznak, akik érdekében
megcsinálták e csillogó sínt
és amott azt a templomot.
Értük lelkesednek a költők,
a hadsereg értük gyakorol,
értük gyűlnek tanácskozások,
s koccannak metszett poharak.
Nevükben suhan a miniszter
halk gépkocsiján s lelkükért
hajlong és könyörög a főpap
és emel arany serleget.
Őket, őket kerestem én is,
nékik kívántam szólni mindig.
Most itt vannak, néznek reám,
ujjammal érinthetném őket.
Igen, a nép, a szépszavú,
daltermő, munkás, harcias,
a végtelen folyam egy habja
itt felcsapódik s látható.
A férfi meztelen lábának
horgas nagy ujjai közül
kikaparja a port s a piszkot,
zsebébe nyúl, nem húz ki semmit.
A sínek mögül egy jegenye
kétága közt akár fészekben
ül a szárnyas nap, egy percre
megpihen itt, szétnéz a tájon.
Mint ezredévek mélyiből
tekint reá vissza a férfi,
mint kék égre a vízbefúló,
ki már kiáltani se tud.

 

 

 

Szennyes sikátorok tövén

Berohantam a kapualjba,
homlokomon és mellemen
szúró cseppekben hirtelen
kiütközött a rémület –
az égre néztem, társaim
rohanó lépte és rekedt
fegyverek csahintásai
verték szivem. Fejem felett
izzottak messzi csillagok.
Távoli korok, ti ózondús,
vihar utáni tág idők!
kiknek jöttében úgy hiszek,
emlékezzetek majd reánk!
emlékezzetek, férfiak, ránk,
s ti jövő boldog lányok is,
szennyes sikátorok tövén
lopakodtunk mi itt előre
szétszórva, félve, remegő
kezünk kapkodó kézfogása
meleg, foganást kereső
szerelem volt, ölelkezés –
erős lelketek szülője!

 

 

 

Növekvő szél

Nyerítve futnak a táj felett a felhők!
Lángkarikás csattan, a csillag-göröngyön
feldörög egy szekér, fordul – felkiáltok,
verj a lovak közé, hajrá, Dózsa Györgyöm.
Menekülj, mentsd magad! – Pocsolyák fröccsennek,
tüzes levük a vén kocsis arcába vág,
hátra és hátranéz, mögötte hajrázva
uszítja Zápolya százezer csahosát.
Leválnak a lőcsök, bukik a saroglya,
Dózsa gyeplőszárral veri a lovakat,
tört szekéren egymás nyakába karolva
ezt képzelem, szikár legények hajlanak
előre és hátra szédült részegségben
és közöttük állva én, én énekelek!
Századok egén így láthattok majd, lantos
ujjaimról tüzes pacsirták ömlenek.
Az út keletre tart, dalom az úszó por,
hogyha berekedek megitat majd a hold,
szél zúgja tanácsát, bosszulatlan holtak,
eltemetett élők hörgéseit dalold.
Varjú veri szárnyát még sűrű fürtömben
s mélyeszti konokul karcsú kemény horgát.
A kis állat, amely hasonfekve issza
az Ádriát, ránknéz egyszer Magyarország.
Ujjaim begyéből vért vágok eléje,
fölkel a kis állat, lerázza terheit.
Hajnalt abrakol majd, kocsink elé fogjuk,
nyerítve röpíti a nap vőfélyeit.

 

 

 

Mulató szolgák

– Nahát, nahát! nahát maradt lám nékünk is még némi tört dió,
a pókhálós palack alján egy-két pohárnyi bor s dicső urunk hibás
fogának szaggatott nyomával sok gyümölcs… Sonka! cukrozott kalács!
– Komák! komák, gyerünk, ez azt’ a dáridó!
– A szent sebekre, hé! – Hortyog már drága püspökünk!
– Álmodjék szépeket! – Akár a végnapig! – Töltsd már meg a kupám!
– Hej, drága sógorom, hadd nyaljalak kupán!
Urak vagyunk, urak! úrként iszunk s pökünk!
Szent Imre napja ma! Csörgő páncélosok a jó papi tized
porzó zsáklisztjeit, kitty-kottyoló borát, sok bőgő tehenét
szerény személyünknek a hegy felé sötét estig kisérgeték –
Sivít a szélkakas? Nekünk, nekünk, komák, csárdázhat a hideg!
Alszik már a merész hadfik seregje is – a korsók s a teli
pórhölgyek keblei itatták őket a szép küzdelem után!
Kérődznek most édes karok közt… Hallga! egy a kastély udvarán
öklendezik! – Na nézd! a hold alatt a kőszüzet ölelgeti!
„Majd úgy fogunk táncolni
Mint a molnár tyúkjai! (még egyszer)
Kik jóllaktak búzával
Az ellopott árpával, (még egyszer)
És zabbal
És zabbal!”
– És zabbal! ki a hanggal, a hála dalával, drága komáim, a hajnal
mossa az ablakot már! Kint a didergő földeken indul
már a paraszt, – hej! – húzza ekéjét, bűzt ereget ki a kíntól
(És cseng a harang s a tiszta harangszó égi zenéjén áthúz a reggeli angyal.)

 

 

 

Megered az eső

Megered az eső – fátyla alól még
kinevet egy percre a zöld hegyvidék,
aztán összerántja gyorsan fátylait
és kezdi már magos zokogásait.
Mint egy antik hősnő, ki a Sors setét
éjébe hullt és ott tördeli kezét,
elfordul jajongva, őrjöngve kiált,
szél zilálja szerte hosszú sikolyát.
Igy hallom a hegyet, ahogy eljövök
lábánál, a köd gyors bokrai között
s átfutok a három patakon, melyek
eltakart arcáról zúgva ömlenek.
Ez hát az ősz! hajt már engem is tovább
a Végzet ösmerni sötétlő honát.
Ködben futok tova, imbolygó világ
oszlik, fut előttem, mint ősz délibáb.
Fölöttem szárnyalva ki jöttél velem,
fordulj más vidékre gyönge szerelem,
eltakarom arcom, egyre távolabb,
mélyebbről halljátok kiáltásomat.

 

 

 

Mint a mosolygó merénylő…

 

1

Huszonhat év, mondod? Mit akarsz? Nézd, sima
hajadra most kezd csak a napnak sugara
merőlegesen és ragyogtatón tűzni!
Ládd eddig vakított, mert szembe jött veled,
de most melléd pártol s kezd hátulról fejed
 
köré csokrot fűzni.
S szemfényvesztő kézzel lebbentve a fátylat,
ajándék-kosárként fedi föl a tájat –
igy beszél fiatal kedvesem és szelíd
szeme mint hű ebé figyel rám és nevet.
Hallgass el, kedvesem, öleld át fejemet,
 
ha öledbe esik.
Fényes tekinteted nem vigasztal engem!
Sem a nap arcáról ragyogó gyűrűkben
érkező mosolyok, – úgy állok zavartan
előttetek, mint az idegen, kit a lány
kedvesének néz, fut eléje szaporán –
 
Megáll majd riadtan!
 

2

Nem az vagyok, akit, kedvesem, látsz rajtam!
Ki itt áll: áll talpig álarcba takartan,
félszegen mosolyog, fél hogy mosolygása
megcsúszik és ajka torz átokra rándul,
mint ki nevet, nevet a gazda borától
 
s egyszerre kihányja.
Megvonagló arccal nézek vissza feléd
fáiddal s lányiddal hajbókoló vidék,
ki mint habos dagály ifjúságom korán
földobtál zajosan merre szívem vágyott.
Most rőten visszafutsz. Ősz van. Fázva állok
 
nyögő fák avarán.
Földre dobja lombját az ág, mit jobb kezem
markol, másik kezem gyönge vállon pihen.
Igy függök csüggedten kifeszített karral –
Kifuthat alólam ez a föld, ez a kor.
Nem az én korom ez. Fejem hátrahajol.
 
S az ég se vigasztal.
 

3

Nem ide jöttem én, nem ide indultam!
Valamit rámbíztak, amit elárultam.
Tapogatom arcom: hová is tévedtem?
S merre tűnök tova? Fülelek, az órák
futtukban megrázzák tornyok kongatóját,
 
s a dacét szívemben.
Nem az én időm ez! – Ó te lármás hajnal,
ó, hogy nem szégyenled, égre lengő karral
futván a gőzölgő hegyeknek tetején
fölfedni e bolyként szétfutó világot!
Nem az én országom ez a föld. Hazátok
 
nem hazám. Nem enyém
sem a ti istentek, sem a ti királytok.
Láttam én eleget. Kapkodva hátrálok –
Szolgák nyirkos hona! – ó nagyon eleget
láttam, hogy remegő szájjal elforduljak
és – magamat védve – lerontsak, fölgyújtsak
 
mindent hátam megett.
 

4

Futnék vissza jajjal, ahhoz, aki küldött.
Már alig emlékszem. Messze ritka füstöt
ereget egy tanya. A nyomornak szaga
visszacsapódik s úgy jár házai felett
dühödten, akár az eleve kivetett
 
Káin áldozata.
Onnan jöttem. Égő arccal, mintha lángok
közt siettem volna, az elémbe állott
éveken úgy vágtam át, a szegénységen –
Fiatal arcomat szolga-mosolygásba
rejtettem s ráégett, ráfagyott e lárva –
 
Tagadom, hogy éltem.
Bocsásd le kedvesem, nyakamról két karod,
nem engem ölelsz te, ki arcom csókolod.
S fordulj el te is, nap, te sem ismersz éngem!
Hogy igazi s méltó arcomat lássátok,
le kéne az egész mostani világot
 
szemem elől tépnem.
 

5

Most, hogy karok, ajtók nyilnának már felém
s nevemen szólítnak: félve nézek körém,
s hallgatom szívemet: oly árulón dobog.
Úgy fogom lüktető haragod, ifjúság
mint sima mosolyú merénylő a bombát –
 
lassan így bókolok.

 

 

 

Három öreg1

1931

 

 

 

 

Előbb a kalapot, aztán a kabátot,
aztán nyakkendőmet tettem le a székre.
Hazaértem. Anyám gyors főzéshez látott,
hallatszott a sülő tojás sercegése.
Nyitva volt az ablak, künt liba csapkodott
a házvégi ólban, ugattak a kutyák.
Ültem csak merengve, az ismerős zajok
hozzámnyúltak s lágyan vetkőztettek tovább.
Fáradtan hajtottam a viaszos vászon
hűs lapjára arcom, átadtam magamat.
Apró pöfögéssel ment tova a tájról
utolsó emlékem, az estéli vonat.
Ültem csak egykedvűn s éreztem, hogy kedves
ujjak szívem körül babrálnak már s róla
fejtenek valamit… Ültem mosolyogva,
mint ki elérkezik egy szép értelemhez.
Hogy mit is értettem? Hallgattam egy szelíd
tehén szuszogását a tiszta nagy estben,
majd egy kisded sírást… Hallgattam a csendben
a nyugvó szegénység halk csobbanásait.
Ültem s fülemen át fürge gondolatok
sürögtek mint fényes halak és madarak,
néha-néha majd elnevettem magamat,
egyik-másik oly víg volt, úgy csiklandozott.
Tétován az öreg szekrény tetejéről
kinyúlt ekkor felém s szinte hivalkodva
illatával hitet tett egy téli alma
a szegények rejtő, halk szeretetéről.
Ez volt a nagy élmény. Dalra méltóbb minden
csörömpölő harcnál! Mint szelíd karok közt
pislogtam, forogtam a vén butorok közt
s a meghatottságtól torkom köszörültem.
Igen, hazaértél, ilyesmit értettem,
– ó forró szegénység, ömölj által rajtam!
életem, jövendőm a te sorsodban van
s itt-ott benned csillog most is ifjú kedvem.
 

1

Nem volt olyan szigorú
ember a szegény nagyapa,
mint ahogy ez a nagyitott
fényképe mutatja.
Ahogy reggel szalonnázás
után megtörölte száját,
egész napra mosolyának
csinált helyet bajsza alatt.
Keveset beszélt, annak is
vége mosolyba változott,
további véleménye már
szája körül fénylett tisztán.
Így nézett szét reggelente
a fényes világba lépve,
kiballagott a méhesbe
s ott motoszkált ebédig.
Déltájt egy kicsit farigcsált,
igen ügyes volt mindenben,
rudat csinált a szomszédnak
vagy egy kocsikereket.
Templomban, mióta emlékszem,
egyetlen egyszer se volt,
ujság sem járt a házhoz,
csak egy méhész folyóirat.
Nem ment hazulról el soha,
bár volt szép ruhája a sifonban,
levágott csizmaszárt viselt s alatta
fiától örökölt bakancsot.
Harminchat esztendőt szolgált
az Apponyiak uradalmán,
munka közben most már gyakran
leült és két kezét nézte.
Egy ideig kapott havi
öt pengő kegydíjat a gróftól,
később ezt is beszüntették,
ma sem tudja senki, miért.
Harminchat évig nagymama
évente öt malacot hízlalt,
így tudták venni ezt a házat
békében hatszázhúsz forintért.
És férjhez adtak három leányt
s elég jól, a középsőt
egy módos juhász-számadó
hatodik fia vette el.
Ezt emlegette, ha idegennel
társalgott vásáron, vasúton
s elmondta kiki sorsa útját,
mint utazók vad világrészben.
Szegény nagyapa hunyorgásán
meglátszott ilyenkor, hogy szive
háromfelé is hogy futna szét
egy-egy röpke látogatásra.
Így múlt szépen az élete,
egyszer régen összekapott
legjobb barátjával, de később
szerencsésen kibékültek.
Ha néha borozás mellett
a nyelvek sorra megoldódtak,
ő e barátjáról beszélt,
Junkuncz István kovácsmesterről.
Jókedvű ember volt e kovács,
megtudtam sok-sok szép kalandját,
katonáéknál egy vasárnap
bevágott négy görögdinnyét.
S volt dolga egy özveggyel is,
nagy kópé volt… mosolyogta
kalandjait a nagyapa,
mintha ő lett volna a hősük.
Hogyha beszélt a nagyapa,
szeme a messzeségbe nézett,
bajsza komolyan bólogatott,
igazolta a szavait.
Örökségül tőle én egy
saját faragású fényes
rézzel pántolt botot kaptam
s e tünődő tekintetet.
A családból én ütöttem
legjobban rá, szégyellem is
dicsérni külső, belső ékét,
minthogyha önmagam dicsérném.
Ezernyolcszáznegyvennégytől
kilencszázhuszonnégyig élt,
Ferenc Józsefnél nagyobb volt ő
s e kor minden királyinál.
Most már három éve halott.
Az volt az utolsó gondja, hogy
ne ünneplőben temessék el,
kár volna a drága ruháért.
A cecei református
temetőben fekszik kopott
kabátjában otthonosan
több jó ismerőse között.
Ha lelke visszatérhet néha
e földre, tudom méhei
szárnyán csillog vagy a fényes
topor élén örvendezik.
Ha tükörbe nézek, reá
emlékezem és este így
rágondolván, szivemen áthúz
a százados szelid szegénység.
 

2

Elmondanám másik nagyapám életét,
aki negyven évnél tovább szintén cseléd
volt, de az ő sorsát, élete folyását
messziről látom csak, mint szerény folyócskát
egy távoli völgyben… Fűzfabokrok fedik,
ott megy észrevétlen s csak egy-egy kanyarnál
hunyorgatja felém ravaszkás fényeit –
Juhász volt ő a gróf gyánti uradalmán.
Gyánt, közel Cecéhez, a Kapos lapályán
fekszik Simontornya és Ozora között…
Vasárnapi hangos reggelre emlékszem,
amidőn pirosra mosdott s törülközött
arccal és ünnepi fekete zekében
mi gyerekek vidám, boldog izgalomban
ültünk sivalkodva a kocsiderékban,
míg a bakon apám ifjú anyám mellett
a lovakhoz beszélt, a zöld búzaföldek
mentén csettintgetve – Gyánt felé röpültünk,
fogtuk a lőcsöket, úgy rázta belőlünk
az ugráló szekér a csengő kacagást.
Mily ünnepi nap volt! Az úton fölöttünk
összehajoltak a kövér szedergallyak;
el-elkaptuk őket s dőlt reánk a harmat.
Kétfelől a dombok riadtan szaladtak
hanyatt hátrafelé, mint ijedt hatalmak.
Messzire füstölgött kocsink után az út.
Távolban ha láttunk egy-egy fehér falut,
fölálltunk s zötyögve bámultuk a tornyát.
 
Szegény pusztaiak
még falut sem láttunk. Mikor Simontornyát
elértük, hát Klári szava is elakadt.
Zengett a Sió-híd a gyors paták alatt!
Miséről tódultak ki ott épp a népek
s a vidám fogatra mosolyogva néztek.
Tündökölt a fényben a sok piros bársony,
álom ez már nékem, tarka, boldog álom,
ahogy kiabáltak, intettek utánunk…
Aztán újra duzzadt dűlők között jártunk,
mint éljenző tábor: a tengeri táblák
kardjukat jöttünkre ragyogtatva rázták.
Vagy mint lázadt sereg, mely a jelet várja,
hogy szerterohanjon, végre otthonába
térjen ezredéves, kínos szolgaságból?
Egyetlen nagybirtok az egész Dunántúl.
Aztán átkocogtunk a Kapos fahídján,
ahol három krajcár volt akkor a hídvám,
mért morgott is apám – és mi is utána,
míg hátra nem nézett. – Ezután már láttunk
nagy birkanyájakat. Ez már Gyánt határa,
látszott a számadó frissen meszelt háza,
de mielőtt oda lehajtottunk volna,
megálltak a lovak, tetején a csúcsnak,
lekefélte anyánk fölborzolt hajunkat,
megtöröltük sorra csizmánkat a fűben
s így vágtunk a völgynek, tisztán és kevélyen;
mint az uraságok, mi gyerekek hárman
kihúztuk magunkat a fonott ülésben.
Láttuk nagyanyánkat futni a tornácban
s nagyapát a porban lépegetni felénk.
Kiemeltek minket. Finom birka-ebéd
illata keringett a szikrázó légben.
Apám apja ezernyolcszázharmincnégyben
született Gyulajon. Az apja is juhász
volt s a nagyapja is hasonképen juhász
s annak apja szintén. Tán Ádámig juhász
volt a család, csupán ezerhatszáz táján
áll a hosszú sorban egy bús kanász árván.
Mosolygás csikordult nagyapánk arcára,
mint láncokat rázta ráncait a vén arc
ahogy ránk nevetett. Bementünk a házba,
amely egyszerű volt mint egy kisleány-rajz.
Két szoba volt benne, mindegyik szobában
egy-egy család lakott, hány, annyi tagjával.
A két szoba között volt a közös konyha,
nyitott tűzhelyekkel. Nagyapám szomszédja
az öreg parádés-kocsis volt. Bokrétás
kalapját, emlékszem, fejembe próbálták.
A kicsiny szobában együtt lakott vele
négy fia, két lánya és az egyik veje
és az egyik fiú négy fehér egere…
Hol nagyapám lakott, a szoba belseje
olyan volt, mint hűvös ünnepi kápolna.
Le volt függönyözve. A falakon sorba
nagy szentképek függtek, fölülről reájuk
a szögre akasztva dús rozmaring-ágak
borultak; alattuk a lepedős szentek,
mint honukban, pálmák hűsén lépdelgettek.
Volt a szobában még egy szép örökmécses,
nagy kék pohár volt ez s benne olaj égett.
Felette kereszten függött isten fia
és az ablak fölött egy szép harmonika.
Kicsiny volt a szoba, ámde hajdanába,
mint bővizű forrás vidám zajjal buzgott,
minden esztendőben új kisgyerek kúszott
kopott küszöbéről ki a napvilágba!
Felnőttek a fiúk és szerteoszoltak,
egyik fölfelé ment, a másik lefelé;
kiapadt a forrás. Már csak imádkoztak
az öregek s egyre több unoka-képet
akasztottak a nagy Mária-kép köré.
Középütt Mária s körülötte rajban
húsz-harminc meztelen tatárképű angyal;
fehér vánkoson a keretüveg alatt
úgy úszkáltak ott, mint a tóban a halak.
Ó fájdalmas Anya, akinek a könnye
hét zord tőrre csordult s vegyült piros vérrel,
hogyha rájuk néztél és e két öregre,
mosolyogtál mégis, legalább is éjjel.
Így éltek ők csendben s csak vasárnap reggel
dobogott fel szívük minden kocsizajra
s találgatták, hogy a dombtetején porzó
kocsi hátha egyik családjukat hozza.
Ha az jött, ó én is el tudom képzelni,
mily öröm lehetett nézni pisla szemmel,
ahogy a szekérből, mint előbb is láttuk,
egy halom víg gyerek, mint tej a lábosból
sisteregve három oldalra kifordul –
s ugrálnak, élesztik összezsibbadt lábuk…
S mily öröm lehetett nézni, hogy az asztal
végén miként nyelik, zsírtól fényes arccal
a sok nagy darab húst, amiket az anyjuk
rózsás tányérjukra szépen összevagdal.
Ebéd után egy-egy kockacukrot kaptunk,
vörösborba mártva. Azután nagyapánk
kivett a sublótból egy hosszú furulyát,
ránkpislantott egyet s ment ki a ház elé.
Meghatva veszem még most is néha elő
ezt a régi eszközt. Tétován kereső
ujjaim nyomában félve úgy kerengnek
az apró lukakból az elfeledt dalok,
mint sírhantok alól hosszú sovány lelkek –
egyik nevet, másik hirtelen felzokog,
jajongva szalad ki a tárt ablakon át,
sír, a régi fényes világ után kiált –
Amikor még éltek! Amikor még övék
volt a lapály s a gyors kapák fényeivel
kilométerekre kacsintó hegyvidék!
Úgy repdeshettek ott, mint madarak, szóltak,
a szeretők között hireket váltottak.
Volt ki börtönrácson csapott ki a szabad
levegőbe és szállt, mint a postagalamb,
fölhangzott egy tanyán és senki sem tudta,
mért fakad el sírva egy tízéves kislány
s mért szipog sokáig anyja széles vállán,
mikor azt a dalt egy sánta koldus fujta.
Pihegett nagyapánk, kis öreg tüdeje
meg-megakadt néha és ilyenkor vele,
megállt az ének is, mintha csak fülelne,
kijöjjön-e vajon az ósdi szerszámból.
Megcsóválta fejét az öreg varázsló,
lélekzetet vett és újra nekikezdte
s most ömöltek azok, jöttek kavarogva,
táncoltak a légben; összecsimpaszkodva
járták azt az édes láthatatlan táncot,
amit csak a lélek, s az se mindig láthat.
Hallgattam, hallgattam s úgy éreztem mintha
a dalok a fényes, csillogó gyepen s a
ragyogó lombokon ugrándoztak volna.
Körénk gyűlt a puszta egész gyereksége.
Kérkedve pislogtunk nagyapánk kezére,
amely járt, járt fürgén, fonogatta csodás
szallagát a dalnak… mikor abbahagyta,
hallatszott bentről az edény-mosogatás
és nagyanyánk szava, ahogy oktatgatta
eretnek kis menyét sütésre, főzésre,
fia szokásira s a szent üdvösségre…
Aztán zsivajogva csak fölkerekedtünk,
elmentünk megnézni a pusztát. Serényen
szedte nehéz lábát nagyapánk közöttünk,
 
mindegyik kezében
egy-egy kisgyerek-kéz csapdolódzott… Lássák,
visznek ezek engem, ezek a szárnyacskák,
mondta, hogyha itt-ott megkérdezték tőle:
nem fáradsz el, János, a nagy sietségbe?
Fáradt szegény, fújt, de jött mégis, nevetve
vonszoltatta magát, amerre akartuk,
megnéztük a rácson át a grófi hattyúk
úszkálását, s szintén rácson át, a kertet,
hol a pávák éltek; sajnos nem láthattuk
farkukat mert éppen ketrecükben ültek.
De láttuk a birkaitatást, a birkák
kiváncsin emelték felénk okos arcuk
s hirtelen kórusban s mintegy vezényszóra
 
mind bégetni kezdtek –
Benyitottunk aztán minden istállóba;
kicammogott itt-ott a tehenek közül
egy-egy csirásbéres, a kezét nyújtotta
nagyapánknak, aztán tréfából nekünk is.
Kezeltünk komolyan és megmondtuk sorra
nevünket, korunkat, apánk, anyánk nevét
s némi faggatásra, hogy mi volt az ebéd.
Hirtelen az ólak tájáról az egész
pusztát vad visongás, torz jajveszékelés,
üvöltés és hörgés egetverő zaja
töltötte be, mint egy szörnyű görög csata.
Így kezdődik mindig a disznóetetés.
Szaladva rángattuk nagyapánkat oda.
Apánkat leltük ott, a kis keritésre
könyökölve szítta pipáját s szemlélte
szakértő szemmel a csíkos állatkákat,
visítozva egymás hátára ugráltak.
Ez aztán a jószág! Az etetők közül
sokan mellénkgyűltek bámulni a falkát.
Kifogtak belőle egy hangos malackát
s méricskélték szegényt két lábánál fogva,
aztán kérésemre a kezembe adták –
Elcsitult és orrát hónom alá nyomta.
Így telt a nap Gyánton. Még sok mindent tudnék
beszélni e napról, melynek napja-holdja
mintha nagyapánk vén bronz-arca lett volna.
 
Az sütött be mindent.
 
Egyre újabb emlék
jön felém dödögve, mint estéli dongó.
Egy húron zenélve édes, szívbezsongó
dallal kötnek körül, hogy körberepdesnek.
Gyermeki reménység buggyan meg a szívben,
vigasztaló meleg bizalom a földben,
mint egykor anyánkban, ha az éj közelgett.
Remény és bizalom mégis a jövőben,
mintha most is ama régi gyánti estnek
tehénbőgései zengnének köröttem –
hasonlón egy harsány győzelmi nyitányhoz.
Még megvacsoráztunk. És vacsora után –
 
Arra még emlékszem
hogy vitt a kocsihoz zihálva nagyapám,
s a zörgő szalmával hogy takart be szépen.
Aztán megindultunk. Néha fölébredtem,
zötyögött a kocsi, pihegve mellettem
kicsi néném aludt s mellette kis bátyám
s lábukon keresztben egy ajándék bárány.
Szüleim halk hangon beszéltek a bakon.
Néha apám súgva rászólt a lovakra.
Fent csillagok égtek s köztük hallgatagon
úszott utánunk a hold arany ladikja.
Ladik, vagy hogy újra révedve fölnéztem:
mint fényes vadkacsa fiai körében.
Reggel álmélkodva ültem föl az ágyban,
egyetlen szép álom lett az, amit láttam.
Távoli kis tanya, hadd dobjam le reád
innen a távolból s immár férfi kézzel
emlékezetemnek fényes angyalhaját!
Tündökölj örökre e különös fénnyel;
a futó időben kis cselédházaid,
óljaid vidáman ragyogjanak, mintha
hálás tekintetem aranyozni tudna.
Viharok jönnek majd, dörögve omlanak,
tornyok és országok, de te földre fekve
őrzöd mint nőstény eb csöndes fiaidat.
 
Ó e csöndes népek –
ne is sejtsék, hogy dal szól róluk; az ének
hangosan ünneplő fényében feszengve
 
forgatnák nyakukat,
a sok tekintettől zavarba esnének.
 

3

A beteg béresnek,
ki tanított írni engem,
most is, hogyha betűt vetek
itt érzem kezét kezemben.
Reszkető kezedet
úgy vágyom most is, Czabuk Pál,
mint midőn ácsplajbászt nyalva
kinlódtunk az istállóknál.
Anyámnak nagybátyja,
gyönge volt már az ostorra,
mig társai a dülőkben
boronáltak kurjongatva:
ő két kanna között
jobbra-balra hajladozva
ott dülöngélt bent a pusztán,
a kis borjakat itatta.
S én, magányos gyerek,
kutyaként folyton mögötte.
Munka után le-lepihent
a nagy istálló-küszöbre.
Ott ült fent a dombon,
nézett csüggedten a völgybe,
visszanézett életére,
mely elfért e kicsiny völgyben.
Felesége meghalt
s négy fia is – szegény árva,
elsírta magát az ispán
első keményebb szavára.
Reszketett vén feje,
járt, járt, egyre nemet intett.
Mit tagadtál, szegény öreg?
Azt hogy nincs boldogság itt lent?
Azt hogy nem igazi
élet, nem élet az élet,
mit az isten s a gróf itten
élni rendelt a szegénynek?
Így látlak én, most is
fejet rázva e világra,
hol hatvan év robot után
sem lel a szegény hazára.
Anyámnak nagybátyja,
az itatás után vénhedt
hangon magad mellé hívtad
porban futkosó öcsédet.
Hallgattam, kapkodtam
összerázott szavaidat.
Hízelegve ujjad közé
fontam apró ujjaimat.
Írtunk, írtunk, írtunk
porba, kőre, meszelt falra,
ablakával szülőházam
ránk-ránkkacsintott biztatva.
Betűim, a néma
lélek jelei, a szavak
ott öltöttek testet, küzdve
mozgatták torz tagjaikat.
Szavaim először
ott indultak útra, ottan
lépegettek, bukdácsoltak
mint kis kacsák a homokban.
Lelkem jelei, ó
repülni ott tanultatok,
egy reszkető vén száraz kéz
segített, ha megálltatok.
Láttatok madarat
mint viszi karma között föl,
mint biztatja gyönge fiát
kirepülni a fészekből?
Mint ingerli szállni
fönt, fönt, a nagy levegőben?
– Lelkem apja, vén Czabuk Pál,
mit reméltél te éntőlem?
Te akartad, kérted,
hogy tanulhassak. Tanultam,
évezredek tanulsága
fortyog, zúg ifjú agyamban.
Emlékszem, mit vártam
attól, ha majd írni tudok:
nyúlként futnak, sasként szállnak
ujjamból a gondolatok.
Ó, a sorok széles
szárnycsapásokkal ragadtak,
s én repültem útján magas
gondolatoknak, daloknak.
Tegnap visszatértem
évek múltán e vidékre,
madárszivem, emlékezzél
a feldobó meleg kézre.
Tegnap óta újra
itt vagyok a régi pusztán,
emlékezem s akadozik
ujjam közt az írószerszám.
Most, most, hogy bejártam
minden utat, ami kint várt,
holt mesterem, tanácskérőn
látnád a régi tanítványt.
Tudom már, mit kéne
szólanom, de ládd lelkemben
gubbadnak a szavak, szárnyuk
próbálgatva, félve rebben.
Villám villan, fegyver,
köröttem egy néma ország,
jaj reccsen, de fülét fogja
aki hallja e jajongást.
Nyulj ki a sírodból,
tedd kezemre újra kezed,
nézzem e sort, mintha volna
félig enyém, félig tied.
Láttam a világot
s én is, én is nemet intek,
öreg bátyám, mégis, mégis
emeljük fel sziveinket.
Nemet intek én is
de még nem bús lemondással,
de haraggal, de kihívó,
harcra szító jeladással.
Aki papír hijján
irkáltam itt tenyeremre,
akarok e néma tájról
írni eleven szívekre.
Nagy-nagy bátorságra
van szükségem, segítségre,
őseim tömör szavára,
gyermekszemem friss fényére.
Most ébredek reá,
mért kellett nekem tanulnom,
mért kellett egykor zokogva
idegenbe kiindulnom.
Mért kellett apámnak
fáradtsága, anyám könnye
s búcsúzáskor a te selymes
simogatásod fejemre.
Azért kellett talán
dalolni száz holt parasztnak
és tűnődni szántás közben,
hogy én majd szóra fakadjak.
Nyelte le azért tán
haragját egykor keservvel
ura előtt egy jobbágy, hogy
belőlem keseredjen fel.
Csattogott az ostor,
a jobbágy ajkát harapta,
hogy az a jaj egykor fényes
hanggal szálljon a magasba.
Nyujtsd föl a grófi
földből szétmállott markodat,
vén bátyám s ti többiek mind,
ti mutassátok az utat.
Nemet intek én is
s kiáltok is e világra
és kiáltva és biztatva
nézek egy új pirkadásba.
Magyarország népe,
történelem mostohája,
kerekedj föl a pusztából
egy nagy új honfoglalásra.
Itt állok a földön,
amely neked igértetett,
nyögő fa vad vihar előtt,
hajladozok, integetek.
Repüljetek szavak,
kiáltsatok, ti emlékek,
zúdulj föl nép, sustorogd szét,
a te nevedben beszélek.
Állj mögém, Czabuk Pál,
te diktáld a hangos szókat.
Légy velem s ha büntetnének,
karjaid közé omoljak.
Nem előre – hátrafordulva
mondom búcsúm, az ellenséges
szél, mely arcom egy percre megkíméli,
hosszan elnyujtva viszi hangom –
Kiáltásom! – de meghallják-e?
és megértik-e az előörs
hosszú szavát, amely a sodró
időben egyre vékonyul s tán
csak halni érkezik haza –
Ó ti, akik utánunk jöttök –
Álljatok meg egy percre majd sírunknál.
Ha sírjainkra rátaláltok.
A dalos kedv, mellyel indultunk
hű völgyeinkből: csikasz-üvöltés
s gyanú, düh pokla lett az arc, mely
egykor mosolyok fészke volt.
Hazátlanok – így kémlelődtünk
fogcsikorgatva a jövendő
síkos hágóin, szerteszórva,
fegyverek, csapdák, vérebek közt.
De szűkölve is úgy halódtunk
győztes torokkal, hogy talán
meghallja ott lent jeladásunk:
kinek én itt is meggyalázott
nevére hitet teszek, igen:
egy új Dózsa egy új sereggel!

 

 

 

Ifjúság1

1932

 

 

 

 

Gyermek voltam és férfi lettem.
S a tavasz, az ifjúság hol van?
Felhők közt kis fényre emlékszem:
két napra, mikor ifjú voltam,
Szörnyű esztendők nevelése,
keserű szívű kora-érett,
virágzásomat vihar tépte,
erről szól ez a kis történet.
Történet? Ó egy villanás csak!
A kedves arcok, kik nevetve
elémbukkantak, mint az árnyak
futnak vissza a sűrű estbe,
a vak homályba; honnan félve
az ismerős hangra kijöttek.
Azért beszélek, azt remélve,
hogy újra visszacsaljam őket.
Két tiszta nap, mint szigetecske
a szörnyű évek tengerhabján,
két magas nap, mint sziget s benne
egy fürgén forgó kis parasztlány,
ezt szeretném látni mégegyszer
s a földet, – ahogy akkor láttam!
fénnyel lobogó friss színekkel,
világkezdeti ragyogásban.
 

1

Bozótokon, kukoricáson
siettem át, utat kerülve.
Utat és embert, bokron-árkon
loptam kis életem előre.
Haza, előre! harmad napja,
mint megcsalt, elűzött szerelmes
bolyongtam, mentem jajpanaszra
a hűbb anyai szeretethez.
Tizenhatéves – humanista!1
futottam sírva a jövőből,
lángoló arccal néztem vissza,
ó szép világom! ottan gőzölt
gyönyörű képe még mögöttem,
szinte láttam sok új tornyát még
sziporkázni arany ködökben,
magasan, tiszta délibábként.
Tizenhatéves szép jövendőm!
ifjú álmaim csodaföldje,
oly láthatóan, élőn, zengőn
csak egyszer tűnnél még előmbe!
Lobbanó kendő, édes intés,
egy jobb kor tündöklő kapúja,
hogy futnék én feléd megint és
hogy fognék fegyvert érted újra!
Mint akkor… Ó mostan is erre
emlékezvén és volt magamra,
dűlésed látom csak: dörögve
hullt égi városom halomba.
Kő kő után, mint földrengésre
s az omló tornyok közt kiáltva
rohan egy gyermek… arcom rejtve
futottam vissza a világba.
Abonytól, Pestről menekültem,
a csatavesztés vad lármája
ott zúgott, csattogott fülemben.
Ingemben piros pántlikásan
katonasipkám mentettem még,
aztán bevágtam egy bokorba,
nem őrizhetlek, drága emlék
s mintha szívem dobtam ki volna.
Abonytól Pestig s Pestről aztán
le Tolna felé, mint búvó vad
tévelyegtem a Duna partján
nádjai közt a tocsogóknak.
Nappal, mint orgyilkos osontam
s ha föltüntek a csendőr-tollak,
elakadt szívvel az árokban
lapultam, míg továbblobogtak.
S az álmatlanságtól, az éhség
vad rohamaitól fejemben
oly tarka képzelgések űzték
egymást zavaros förgetegben,
hogy megriadtan, meg-megállva
úgy bámultam szét, mintha akkor
születtem volna a világra,
menten minden tapasztalattól.
Emlékszem, egyszer gólyák szálltak
nagy lassan kerengve felettem,
elnéztem őket s egy fűzfának
dőlve hangosan sírni kezdtem.
Máskor egy fürj kiáltott hosszan
és mintha golyó talált volna,
megtántorodtam és félholtan
rogytam az útmenti bokorba.
Ó de volt úgy is, hogy egyszerre
nevetnem kellett, fölnevettem,
mert két virág úgy hajolt össze,
mint szívbéli nagy szeretetben,
néztem őket, nevettem folyvást,
víg-fejcsóválva továbbmentem,
kis levelökkel fogták egymást.
Hátranéztem, megint nevettem.
Galamb rebbent föl, szárnyát tárva
megállt ragyogva a kéklő ég
szeplőtelen szűz magosában,
mint maga a fényes dicsőség.
Néztem és a futástól, láztól
egyszerre gyöngéd hangulatban
pislogtam, mintha más világból
emlékezném már önmagamra.
Kérdem ma is még, nem álomban
történt-e aztán, ami történt.
Így botladozva fűzbozótban
követtem épp egy keskeny ösvényt.
Léptem s csak arcomról éreztem,
hogy el-elmosolyodom néha.
Hirtelen egy lány állt előttem,
fején nagy ételhordó véka.
Egy lány, egy kislány, megriadt
fürge, fényes tekintete
úgy ugrálta be arcomat,
mint megzavart tengelice.
Csak hozzáléptem, megcsókoltam,
csak bámult reám, mint a néma,
majd nyakonvágott, oly nyugodtan,
hogy meg se billent rajt a véka.
Majd hátralépett s büszke-bátran
végigmért ismét. Én is néztem.
Úgy állt, kosárral koronásan,
mint tündér egy paraszt mesében.
Csak néztük egymást pislogatva,
két gyerek távoli vidékről
s rokonként mégis. Egy mosolyra
kipuffantunk a nevetéstől.
Ez a nevetés, mint egy csengés
életem tündér szakaszára
nyitott játékot, szép cselekvést,
mindent, mi a szív boldogsága.
Hallom e kedves zajt ma is még,
tekintgetek szorongva hátra,
lebbenj föl függöny, nyílj meg ismét
ifjúság elborult világa!
Hogy milyen volt ő? Nem tudom már,
mert attól fogva bármi szépség
bűvölt, úgy néztem rá, ha hogy már
láttam volna s csak emlékeznék.
S szépet leányban, szerelemben,
tudom már, minél többet látok,
ő egyre szebb lesz, egyre szebben
ragyogja át a távolságot.
Gyönyörű volt hát… kedves arca
derűt villog, mint ha madárpár
ül virágzó almafagallyra
s az ág csillogva fel- s alászáll.
Így emlékszem rá, karja enyhe
mozdulatait látom, lassan
letette vékáját a gyepre,
nevetve mellékuporodtam.
Beszéltem néki. Mit beszéltem?
Tán azt, amit mostan szeretnék,
ha első szerelmem: reményem
szelíd hősnője megjelennék.
Ó hogy fogadnám, hogy karolnám!
Ülj ide mellém, olyan boldog
vagyok, hogy látlak. Tanítgatnám,
ne a szoknyádba fújd az orrod.
Az elején egy kicsit morcan
derengett felém arca, aztán
mint tavaszi táj olvadóban
egyre lágyabban villogott rám.
Fürge szemében meg-megcsillant
ravaszkás kisleány-értelme,
felbukkant, elbújt, újrabukkant
mint lukjából a játszi ürge.
Mióta élek, nem teszek mást,
csak magyarázkodok örökké,
bűnöm mondom, kérkedve folyvást,
mindent e földön elkövetnék,
csak érezhessem azt, mi ottan
e gyermek-szemből felémáradt,
hogy otthon vagyok, újra otthon,
mint egykor karjában anyámnak.
Ezt éreztem és dorgálását,
feddő szavát is úgy hallgattam,
mintha dicsérne. Meleg járt át,
hallgattam, szinte lubickoltam,
ahogy szidott. Majd örömömben
föl kellett állnom. Talpraálltam,
úgy újultam, hogy szinte nőttem
szavai fényes zuhanyában.
Szapult kegyetlen. Nem szégyenlem
urak dolgába keveredni?
De nem ám! mondtam s még tüzeltem,
majd látva, szíve kezd megesni:
magam még árvábbnak tettettem.
Fölkelt, megfordult. Tele hittel,
anyját a gyermek, úgy követtem,
ha lesi, mikor emelik fel.
Sürögtem mellette, serényen
elékerültem, elmaradtam,
mintha a szűk, füves ösvényen
nem egy, de három-négy alakban
táncolt volna körötte kedvem.
Ő lépdelt csak, rám se pillantva,
szoknyája egyre sebesebben
lebbent előttem jobbra, balra.
Egy tanya tűnt fel. Üljek itt le,
parancsolt rám a füzes szélén.
Majd kisüt valamit ügyemre,
kiáltotta, hogy visszanézvén
rámnevetett és búcsút intett.
A csillogó ösvény alatta
szinte lengett, mint kifeszített
kötél, a délutáni napba.
Kivel beszélt, hogyan csinálta,
ma sem tudom, de aznap este
már egy széljárta nagy pajtában
hallgattam friss szalmán heverve
vagy húsz arató lélekzésit.
Hasamat három tányér forró
krumplileves becézte és vitt
szebb létbe a csikasz valóból.
 

2

Másnap reggel a nap már jócskán
fönt volt az égen, mikor frissen
fölültem az aranyló szalmán,
hogy otthonom körültekintsem.
Egyedül voltam a pajtában,
a szétdúlt fekvőhelyek mellett
csak zöld munkásládákat láttam,
a gerendákról csizmák függtek.
Az ablakon úgy dőlt a fény be,
a szelid napfény, mint egy morgó
nagy arany állat lélekzése
édesen meleg illatoktól.
Füttyöngve, félig öltözötten
az ajtóhoz mentem, kinéztem,
oly édeni kép állt előttem,
hogy elbűvölve hátraléptem.
Esett az éjjel s most a fényben
a fürge csibék lábanyoma
úgy tündökölt, mint fent az égen
augusztus csillagtábora.
Ott jött felém, mezétláb járva
a villogó díszek között
emlékeim szelíd kislánya,
kezében kék tejes köcsög.
Ó, tündökölj, hadd lássalak még
tisztábban, ki annyit bujkáltál,
ó, lépj elébem, kedves emlék
valóbban minden valóságnál.
Jöjj közelebb és adj egy csókot,
ahogy első nap megígérted,
jöjj közelebb és adj egy kortyot,
hogy friss hangon tovább beszéljek.
A többiek már kint kaszálnak,
hallom szavát – ő mindeneslány,
leánya az egyik kaszásnak,
itt dolgozik a szabadkonyhán,
a tésztát gyúrja, krumplit hámoz,
bepislant néha a kondérba,
el-elfut ide a magtárhoz,
ha valamire épp szükség van.
Nos magam is, aznap egész nap
vizet hordtam, kondért súroltam,
hasogattam szörnyű tuskókat,
könnyes szemmel a tüzet fujtam.
S forogtam újra csak körötte,
figyelve minden mosolyára,
akár a kanálra – mit lök le –
a szakácsné kölyök kutyája.
Ez a szakácsné s ez a buksi
kutya úgy leng e nap emlékén,
mint szárnyas kisangyalok holmi
régi szentkép két felső szélén.
Ó drága kép, egy ifjú és egy
kisleány színjátszó világa!
ahogy fölötte a nap elmegy,
lefordul egy hegy vánkosára.
Dél volt még és mint részeg ember
üvegéből a maradék bor
a ledőlt nap fénye vörössel
máris a völgybe bugyborékolt.
Szürkült; az úton porfellegben
kocsik futottak, ének szállott,
a levest egyre sebesebben
kavartuk, jöttek a kaszások.
Megjöttek és a félhomályban
végigkezeltek, majd a gazda
magához intett. A bandában
helyem lehetne – akadozta
félig szives, félig erélyes
hangon, ahogy már azok szólnak,
kik nem értenek a beszédhez,
ha szavaik szívükből szállnak.
Ő – mondta – nem kiváncsi arra,
honnan jöttem, ne is beszéljem!
szükség van egy-két kézre… karra,
mert közülük egypáran éppen
most álltak arrébb… köztük éppen
az ő fia is… Haj, no, lássam,
oly soká nem látták… Nemrégen
jött meg… Négy évig volt fogságban.
Node gyerünk a vacsorához,
korán kell kelni… Ilyenkor már
ki egész nap fut, bizony álmos,
szeretne elnyúlni a szalmán.
Holnap vágják végre az alját
kilencedért… bíz megkésetten –
szólt s vállamon éreztem karját
ahogy mellette lépegettem.
Körben ültünk, szótlanul mertük
közös tálakból a friss ételt.
Hallgattunk, minthogyha fölöttünk
a sötétségben szörnyű rémek
szálldostak volna; szívdermesztő
hírekről tudtunk s vártuk szinte,
hogy testet öltve, rejtekükből
lecsapjanak kis köreinkre.
De én még ott is nyughatatlan
és vidám szemmel tekintgettem
a kedves lányra. Megzavartan
kanalazgatott velem szemben.
A leves ködlő páráján át,
mint együgyű szép glóriából
rámmosolygott. E mosolygását
hajnalként őrzi már a távol.
Később, mikor a többiek már
szájuk törölve elköszöntek,
én még soká a kondéroknál
topogtam, rugdaltam a földet.
Mivel küzdöttem? Mint hatalmas
úr ajtajánál, félve vártam.
Ő mosogatott. De nyugalmat
ő sem lelt, mozdulatán láttam.
Éreztük, hogy szivünk szorongva
frissen, fürgén hogy bujna össze,
és csak nevettünk félszegen, ha
szemem a szemét megkereste.
S csak nyeldekeltünk akkor is még,
midőn a pajta elé ülve
egymás kihagyó lélekzését
hallgattuk, mély csöndbe merülve.
Éreztem a forró sötétben
izgatott szíve dobogását,
gondolatait nyílni félve,
mint virág gyenge fakadását
s ültem csak bódultan és vágytam
reáhajolni s szemlecsukva
keblébe fúrni arcom lágyan,
mint illatos virágcsokorba.
Tavaszi szántások, párolgó
hazai étel drága gőze –
mi csapott arcomba? – sóvárgó
vágy szállott hirtelen szívembe,
tűzhelyet, édes biztonságot,
otthont éreztem melegülni
oldalamon és kívánságot
vele örökre egyesülni.
Szerelem, ó szerelem akkor,
még akkor első suttogásod
nékem nem buja alkonyatról
beszélt, nem vetkező leányok
öleléséről, de egy csendes
ifjú asszonyról, ki vidáman
tartja kezem, dől termetemhez,
mint otthon, a fényképen láttam.
Igen, a vágy… Búsan-mosolygón
gondolok arra az estére
s búsan-büszkén… az volt a gondom,
mikor jöjjek háztűznézőbe.
Kebelén fejem és fejemben
ház, tehén, mező, szöllő, gyermek
villogott egyre sebesebben,
nyelvem botlón követte őket.
Kikérem majd az örökségem,
három hold szántó, elég arra,
hogy napszámot vállalva télen,
paradicsomban éljünk rajta –
így törtem fejemet és láttam
magam máris ekét követve,
ő meg arrébb gyors hajlongásban
mártja nagy kapáját a földbe.
Szép tervek, „tervek”, ó ma is még
ha e szót hallom, én előttem
három hold föld tűnik föl s ismét
az az eke a sötét földben.
Jövőm, nem változtál azóta?
Nekem ma is még krumplitáblák,
zöld rétek felett lengsz ragyogva,
jöttödet fényes kaszák várják.
Emlékszem most is, paprikával
kezdtem volna gazdálkodásom,
ez – néztem rá – sok kapálással
jár, de Kaposban a vásáron
jól fizetik… Később e pénzen
még egy-két holdat vettünk volna –
így terveztem és így beszéltem
jövő életpáromnak róla.
Ő ült csak, kezem simogatta
hálából a gondoskodásért.
Vagy tán előre vígasztalva
az ólálkodó csalódásért?
Néha hozzámdőlt, oh de szép lesz,
suttogta akkor is, midőn épp
délibábos képtelenséghez
kértem lelkesen véleményét.
Majd később már ő is nevetve
tódította meg képzelgésem:
Igen!… Tudod!… Majd estelente
szalad a kapuba elébem.
Reggel dallal ugrik mellőlem
a dagasztáshoz… Aztán újra
elnémult. Node én beszéltem!
Reggelig is, ha el nem unja,
ha el nem alszik… Szégyenkezve
bújt karjaimba, hogy fölráztam,
meghatva öleltem mellemre:
ott aludt el csak igazában.
Aludt még akkor is, mikor már
feküdni vittem: itt a pajta –
Elbúcsúzkodtunk az ajtónál,
föl-fölriadt a csókjaimra.
 

3

Mint szorgos gazda nyáridőben,
frissen sürögve, ezer zajjal,
alig egy kicsit szenderegtem,
fölriasztott megint a hajnal.
Kutyaugatás, ökörbőgés,
a harangláb gyors fecsegése,
távoli füttyjel özönölt és
szállt imaként a nap elébe.
Szájból mosdani a nagykútnál,
szerszámnyeleket kipróbálni,
számítgatni, hogy dűlőnként hány
kévekötél kell, kalapálni
a kaszaélét, mindezt már jól
ismertem én; fürgén mozogtam
s hogy megindultunk a tanyáról
vitázva jártam már a sorban.
Illett a kaszanyél kezembe,
megmarkoltam, megsuhintottam,
beálltam gyorsan a helyemre,
megvallom, azért izgatottan.
Az ért szálak előttünk hosszan
csüggedt fővel nézték a földet,
hajlongtak, zúgtak szomorúan,
mint imádkozó elítéltek.
Dologba kezdtünk, megtorpantak
a szálak, majd sarkon fordulva
kidőltek sorra, útat adtak
jajdulva a hátrább állókra.
És minthogyha a nap csak erre
várt volna, hogy munkába kezdjünk,
mint bősz hajcsár kiállt a hegyre,
tüzelt nagy mérgesen felettünk.
Izzott, dühöngve verte már rőt
ustorát hátunkra, nyakunkba,
utánunk jött, a kis felhők közt
leskődött, futkosott dohogva.
Oldalt kapott, elénkbe állott,
szinte hörgött, üvöltött fönnen –
a számba csorgó izzadságot,
mint dühös macska, úgy köpködtem.
Kaszáltam én eleget otthon
feles földünkön, míg apámra
s később bátyámra is a fronton
kaszáját a halál próbálta,
de mögöttem a markot akkor
anyám szedte, de nem pörölve:
csitítva, minden fordulatkor
leültünk, homlokom törölte.
Most néztem csak a napra, mennyi
lehet tíz óráig még, délig?
Egyre többször álltam meg fenni
vagy pengetni a kasza élit.
Láttam, a többiek hol járnak,
fogcsikorgatva újrakezdtem,
úgy balrarántottam kaszámat,
magam is majd utána estem.
Látom a gyermeket, ki férfi
akar lenni időelőtte –
Ne siess úgy! – szólanék neki,
kiáltanám a múlt időkbe.
Lesz még idő, hogy visszatérnél,
rohannál vissza jajt zokogva.
Jöttem csak s néztem, hogy hegyénél
kaszám ne ütközzék a torzsba.
Mentem csak süketen s már lassan
erősödvén, tág utat törve
a szép bozótban, nem akartam
látni se, hogy majd hol dőlök le.
Férfi akartam lenni, ember
a lány előtt, ki most a sors volt
s ki már kegyesen a levessel
elindult biztosan hazulról…
Éreztem, győzök… halk sikollyal
tolongtak előlem a rendek,
elfeküdtek mögöttem hosszan
lágy csomókban, mint most e versek.
A mesgyéről a percnyi hűsben,
hogy munkámat meg is dícsérjék,
jobban vártam, többre becsültem,
mint most egy ország véleményét.
S még délben is, midőn bizsergő
karral mártogattam az ételt,
boldogság önttött el, ha erről,
derekas munkámról beszéltek.
Szemem sarkából gőg-rejtette
tekintet szállt a kisleányra;
el-elpirult ő, beejtette
kanalát kétszer is a tálba.
Pirult, de már szemembe nézett
és ha gúnyolták, visszavágott;
vígan voltunk, a gyors beszédet
pezsgették harsány kacagások.
Hajlongott ő is, álmélkodva
hallgattam kedves kereplését,
fölnevetett a tanácsokra,
hogyan kezelje majd legényét.
Árnyékban ültünk, a zöld lombok
nyugtalan rezgő homályán át
a fejünkre hullt napfényfoltok
táncoltak, mint aranymadárkák.
Boldog voltam és úgy éreztem,
az igazi, a férfi élet
megkezdődött ebben a percben,
valósulnak már a remények.
Ó, ha így folytatódtál volna
hullámfutású ifjúságom!
Ha ott maradok, hol ragyogva
mint hajnal dombos messzi tájon,
már nyílni kezdett a nyers munka
világa, melyre mint szép résen
beláthattam, ha újra s újra
két kislányszembe belenéztem.
Nem maradtam ott. Míg egyszerre,
egy nap így lettem férfi, gazda,
készült a vihar már fejemre,
hogy visszabuktasson a gazba,
a sárba ismét, hogy lehulltan
ismerjem csak meg, mily csodás volt
amikor olyan boldog voltam,
hogy majd kiléptem a világból.
Emlékszem, épp oszlani kezdtünk
egy-egy árnyékos kepealjba
s mi ketten összenevetgettünk,
tervünk volt, így osztoztunk rajta,
midőn egy hang, nő-sikoltásé,
szállt a dombról felénk, mögötte
ő jött rohanva, a szakácsné;
kutyája is jól megelőzte.
Hogy is volt? Egy torz villanásnak
látom ma is még azt a percet.
Az aratók mind fölugrálnak,
ő kezem fogja, el nem enged.
Az asszony fut csak s futás közben
hátramutogat és kiáltoz.
Valaki néven szólít engem,
lépek riadtan a gazdához.
Tekintek rá, de nem is kérdem,
követem szemmel pillantását
a dombra, hol most már a fényben
kardok és csákók csillogását
hozta, mint haragos szemeknek
szikrázását egy nagy porfelleg –
majd látom ismét, hogy rebben meg,
torzul el arca az öregnek.
Még meg sem értettem, mit mondott,
fordultam máris és futásra
készen, mint sarokba dorongolt
ebé, villant szemem a tájra.
Látom társaim, mint veszettnek
engednek utat s hallom sírva
dadog valaki, hangja reszket:
Aztán… egyszer majd, gyere vissza.
Árkon vágtam magam keresztül,
előre buktam, fölugrottam,
úgy siklottam a rémülettől,
mint fecske készülő viharban.
Futottam, ugrottam, zihálva
iramodtam újra előre.
Lármát hallottam, majd kiáltva:
Testvér! csak erre! az erdőbe!
Fejem lecsapva félrenéztem,
egy legény futott jobbra tőlem
meghajolt testtel át a réten,
föl-fölugrott a fű-erdőben.
Erre emlékszem még s nyomában
egy kis csapatra még: a dombrul
leügetve nagy karikában
porfelhősen elébe fordul…
Rohantam csak, tengeritáblák
csillogtak nem messze előttem.
Levelek kardélei vágták
fejemet, hogy közébük törtem.
Mocsáron gázoltam, bozótban
hajlongtam estig, mikor végre
félholtan bokor alá rogytam.
Mint sírból néztem föl az égre.
Mint Ádám az ellobbant égre,
mint hitves hitvese sírjára,
úgy bámultam a sűrű éjbe,
a csillagtalan éjszakába.
Ifjúság, szép merészség, élet,
ki megnyíltál és becsukódtál –
érzem még a keserűséget,
mit ott ízleltem zárt kapudnál.
Mit mondjak még? Három nap múlva
otthon voltam. Épp vacsoráztak.
Ajtóstul estem be, némultan
dőltem anyám kitárt karjának,
lefektettek. S mintha csak mostan
ébrednék, most mulna az álom,
fürkésző szemmel, csalódottan
tekintgetek szét a világon.
UTÓHANG
Gyere vissza… Most, rá tíz évre
sógorommal csikókat nézni
elvonultunk arra a vidékre,
hol ifjúságom napja fénylik.
Nem volt messze a tanya onnan,
hol egykor jövőm építettem,
házigazdánktól lovat kaptam,
kora hajnalban átügettem.
De nem találtam senkit már ott
a régiekből – eltűnődve
járkáltam újra be a tájat,
elvetődtem a dombtetőre,
ahonnan egykor ifjú lábbal
világgá rohantam. Leültem.
Bujdokoltam tíz éven által,
hevertem tompán most a fűben.
Aratók jöttek, köszöntöttek,
lányok nevettek rám – hiába
kérdeztem újra s újra őket,
nem tudtak semmit… utóljára
már-már valami nyomozónak,
csendőrnek néztek, útrakeltem,
kantárom nyakában a lónak
s tekintetem a fellegekben.
Ott kezdtem el a kocogó ló
hullámos, lassú ütemére
ezt az éneket… hogyha botló:
nemigen figyeltem előre.
Csak jöttem kantár, gyeplü nélkül
merre a vaksors épp kivánta –
Férfinak indultam. – Már szürkül –
Növekszik a szív árvasága.
Emlékeim szép pántlikája,
mit eddig fürge ujjal fontam,
földoblak már a magosságba,
lengj a sziszegő, híg habokban.
Ez volt az ifjúság, – hadd intsek
feléje utolszor, vidáman,
mint szép lakodalmi menetnek,
már el is tűnt az út porában…

 

 

 

Hősökről beszélek1

1933

 

 

 

 

Hősökről beszélhetek végre.
Törvénnyel, joggal szembeszállva,
vagy előle bölcsen kitérve
kelnek naponta új csatára.
Ezer veszély közt tíz körömmel
kaparnak rettegve hazát.
Hordtam fegyverük én is –, büszkén
kezdem ma dalba fogni hát
e viadal diadalát.
 

1

Egyetlen tolvaj-társaság
volt a puszta, hol nevelődtem.
Ujjak nyúlnak az uraság
java felé képzeletemben.
Ujjakat, mohó markokat
vélek látni a mult sötét
éjében, matatásukat
hallom s a csőszök füttyjelét;
dobogó futást szerteszét.
Szegény szegények, kényszerült,
ártatlan, kedves tolvajok,
hogy róná nektek föl e bűnt,
ha dalt kezd róla fiatok,
ha a mult vastag éjjelébe
futó sorai fölfedik,
mint tolvaj-mécs cikázó fénye
arcotok rebbenéseit,
akkor volt az legemberibb.
Ha leemeli eltünődve
a kis tanya éj-fedelét…
Mint kőalatti hűs homályból
fölriasztott bogárka nép
futkos lám emlékezetemben
máris sok kedves kis alak.
Néhányukat nagy sietségben
látom testes terhek alatt,
ahogy a hangya-had halad.
Ó kedves táj, derűs idill
hona, mi drága vagy nekem!
Mint friss korty után, úgy üdül
lelkem, ha rád emlékezem!
Ó tiszta, lágy vidéki esték!
hallom ma is a neszeket…
minden hang után egy-egy emlék
villan, lehunyom szememet
mint hangverseny alatt. Meleg
borjúbőgés gordonka-hangja
hullámzik, leng a tájon át!
Mélyen zeng, mégis mintha kisded
fújná végtelen panaszát.
Ó régi, kedves, ismerős hang,
te indítsd el e tétova
emlékek sorát s vidd e verset
magasabb kanyarjaira,
mint postakocsi-trombita.
Vén istállóból jön a zengés.
Vén néne hallja a panaszt,
kapja vállára a nagykendőt,
gyereket, kutyát elriaszt
s megy, mintha sajátjáért menne
gyors papucsában sebtiben
az urasági szérűskertbe…
Hogy lopni megy, az fejiben
nem fordul meg egy percre sem.
Kezében lazsnak és szívében
békés, ájtatos nyugalom –
nem első alkalommal lépdel
azon a meredek uton.
Éhes a jószág, széna kell hát
s széna csak arra van, ugyan
urasági, igaz, de itt rég
e szónak oly értelme van:
mindenkié, csak titkosan.
Mint mesebeli élet-forrás
kiaszott vidék közepén,
kietlen sorsa sivatagján
az a szegénynek a tehén.
Abból jő, ami jó: a tej, vaj –
aranytej, örök valuta!
Azon át jut sóhoz az asszony,
egy kis füsthöz a ház ura,
és irkához az unoka…
Dicsőség néked, drága állat,
Egyiptom szentje, India
védője, nem is forrás vagy te:
éginél édesebb anya!
Mint a római anyafarkas
szobra alatt a két iker,
úgy ült egy-egy család alattad
jótorkú kisdedeivel,
szemét rád úgy vetette fel.
Dicsőség néked, tőgy, jövendőnk
áldást himbáló fellege,
fehérvillámú, aki töltöd
csuprunkat csordultig tele!
Tehén, Egyetlen, Egy, Hatalmas!
innen is úgy látlak: az ég
a te négy hű lábadon nyugszik,
annyi hő álom szállt feléd,
annyit folyt rólad a beszéd.
Mi lenne, ha elapadnának
egyszer ezek a rózsaszín
reménység-tömlők, e kis felhők
sorsunk sötét mennyboltjain,
hogyha hívebben, mint a bálvány
kövét a pogány: jászladat
nem rakhatnák meg reggel-este
szénával a pusztaiak?
Egy, az ő istenük te vagy!
Mint fészekben lágy völgyben bú meg
a puszta – felette komor
hegyen a szérű: boglyák, pajták
s kazlakból egész utcasor.
Messziről, mintha egy holt város
házteteje, toronycsucsa
világolna a hűs holdfényben –
körötte jegenyék sora,
megannyi sötét katona.
A határ körben urasági
meddig nappal ellát a szem,
sőt azon túl is… urasági
a láthatár, a nap, a menny.
Minden övé, ki láthatatlan
akár a mennybéli maga,
törvénye van, mint annak, ámde
a szegény mire jutna, ha
minden igét betartana?
Megy nagyanya is hát az estben
s bár óvatosan széttekint,
gyorsan kapaszkodik a hegyre,
meg-meghalkítja lépteit.
Látom siető kis alakját,
kerülgeti a bokrokat,
tolnám szét az egek kárpitját,
hogy a hold lágy fénye alatt
biztosan lássa az utat.
Azt az utat, mely a boglyákhoz
hátulról vezet s amelyen
a cselédekhez, kik felhordták
visszaszivárog szelíden
valamicske a gazdagságból…
Vékony az út, bár néhanap
meg-megdagad és úgy iramlik,
mint zajló, regényes patak,
ha tavaszi hegyről szalad.
Megy hát nagyanyám, hajtogatja
az ágakat maga elől,
rázza fejét, ha a lombokról
a friss harmat arcába dől;
megáll, visszanéz, a cserjésben
mintha hangokat hallana –
bátran tovább kúszik és véle
kúszik tovább a féltanya,
mint elszánt várvívók raja.
Húsz család él ott lent a mélyben,
kommenciós béres, kocsis
nyüzsögő, tompa zümmögésben,
bár néha fölcsattannak is.
Egyetlen hosszú házban laknak,
mely félig földre roskadott,
alóla bújnak ki surranva,
mint karcsú, okos állatok,
amint feléjük int a hold.
S ők, akik nappal marják egymást,
most oly békésen sürgenek,
mint lakmározó fürge ürgék,
valami dús falat felett.
Nincs vita most; itt ősi jóság
fűzi egymáshoz szívüket –
mit bánom én, hogy milyen célra –
boldogan zengem éneked,
megértés, testvérszeretet!
Naponta lop a kicsi béres,
hetente csen a számadó,
a gazdatisztek negyedéves
részben húzzák a gróf alól
a gyékényt, az viszont… de hagyjuk!
Elég nekünk a szép jelen,
a dicső múltat ne bolygassuk,
kész így is a kör: kecsesen
forog, mint fényes táncterem.
Kövessük csak a kis anyókát,
ahogyan én őt hajdanán
legelső ízben elkísértem
egy tiszta őszi éjszakán.
Lépdel, csusszan, zihálva is
mormolgat, terveken dönög,
végre ott áll a kert árkánál,
pihen az új munka előtt,
hosszan fújja a levegőt.
 

2

Közelebbről a hegy nem olyan
félelmetes, mint messzirül,
sötét képe, morcos alakja,
lépésenkint enyhül, derül.
Ó, képzeletben is sietve
igyekszem vissza én szelíd
hajlataira, dús ölébe,
hol ősi szokásuk szerint
föl-föltűnnek már hőseink.
Szentiván-éji tündérnépek,
víg olimpuszi istenek,
magas honotokban talán ti
éltetek úgy, sürögtetek,
oly boldogan, mint e kis népek
ott a szérűshegy tetején! –
Mint maszkos, bajszos angyalok
dagadó felhők peremén
kémlelnek, pislognak felém.
Nyujtja nyakát egy a sövénynél,
az ismerőse ráköhint
és hosszan huhog, ha olyat lát,
kinek egy furcsa jog szerint,
valami messzi érthetetlen,
urak-fundálta hatalom
szerint több köze van e kerthez,
mint nekik, kik mint a barom
túrnak érte az ugaron.
Arrébb, már a sövény mögött friss
csoport hajladoz, dolgozik –
hány kedves hívet ismerek meg
köztük a mozgásáról is!
S ismernek ők is mindahányan,
ha közöttük most hirtelen
testem is megjelenne: csöndben
sorra kezelnének velem
hogy persze, van köztük helyem.
Látom a szent hegy tisztes őszét,
nagy bottal jár, parancsnokol;
ő volna épp a szérű-csősz itt –
ám hívna arcára mosolyt,
aki most eszébe idézné,
mert annak jutna ez csupán
eszébe, oly vad-idegennek,
ki most hullt le az ég taván
csónakázó holdból talán.
Ő itt a csősz…? hisz épp azért megy
a dolog olyan rendesen!
nem túrnak össze semmit és nem
zaklatják őt fél-éjjelen.
Nagy rend van itt, s ő tudja jól,
kinek-kinek miből mi jár.
Intézkedik s az öregebbnek
segít emelni is, ha már
az indulásra készen áll.
Mert rendet tart ő s hogyha kell, hát
tudja azt is, mi a szigor,
sőt csak azt tudja… hangja itt is
egy kis mennydörgés, hogyha szól:
„A teremtésit! A nemjóját!”
Sőt: „A keserves rossebit,
még ezt sem tudod vállra venni?”
S: „Egyszerre minden kell nekik!
Nem voltál harmadnapja itt!”
Komor aggastyán meghatottan
idézem hajlott alakod,
keresztapám, kinek kezére
a lelkem üdve bízatott!
Látom, amint egy kis csoportból
a szérű árkához siet,
nyújtja két kezét nagyanyámnak,
magához rántja, rárecseg,
amiért késve érkezett.
Itt van hát ő is… szertenéz; ha
egykor a mennybe érkezik
– óh Mária – együgyű lelke
tán ott örvend úgy, ahogy itt.
Micsoda föld, mily mesebéli
táj ez, milyen tündérliget!
Csupa kincs hever szanaszét és
amit csak megkíván szived,
már rá is mondják, hát vigyed…
Micsoda ország! a szegények
álmában épül csak ilyen!
répahegyek és széna, széna
tíz évre is, oly bőviben –
jártatja szemét jobbra-balra
mint koldus úri lakomán
s alig tudja, hogy mit kívánjon
a gazdagságból, oly vidám,
ahogy lépdel a csősz után.
Kétoldalt hosszan szőke kazlak
dugják egymáshoz fejüket,
hallgatóznak, mint méla, csöndes,
fejésre váró tehenek.
Egyik-másiknál apró boglyák,
mint jámbor borjak alszanak,
szinte érezni lélekzésük:
szecska és sűrű repceszag
kereng a tiszta hold alatt.
Haladnak – itt-ott a kazalnál
halk beszéd folyik suttogón,
arrébb tán épp szerelmet fűz a
csábító édes alkalom –,
közöttük lépdel el a mord csősz
s nem lát akkor se, hogyha lát –
mögötte lépésre, mint illik,
szülém; mint furcsa bálon át
követi néma lovagát.
Beljebb egy jámbor kazal mellől
szigony-hegyű széna-vonót
vesz föl a zord agg, nekihajlik
és villámgyors fejésbe fog.
Minden vonásra jó nyalábnyi
dől ki a kazal oldalán,
omlik a széna, mint a friss vér
a szívbedöfött kard nyomán,
lelkesülve és szaporán.
Ontja vérét a kazal, szüli
a halmot, nő a kis halom,
enyhül a csősz, de szinte táncol
a nagyanya a lazsnakon,
tipor a szénán, hogy minél több
legyen csak, hogyha már lehet!
Hogy neki kell majd lecipelni?
Ha bíztatnák egy keveset,
vállalná az egész hegyet.
Nyalja otthon a vályú szélét
a kis tehén s az éjbe bőg,
szorul a szüle szíve, mintha
hallana éhes csecsemőt.
Megyek már, megyek, szól magában,
sőt bólogat is válaszul.
Boldog attól is, hogy panaszt hall,
mert hiszen most majd elcsitul:
nem járt-kelt ő hasztalanul!
Vidám a hold is fenn az égen,
nevet ottfenn a grófi hold,
vigyorog bárgyún ura kárán,
mint a félküllős udvaronc,
egyik szeme tán oda néz, hol
a gróf most alszik, vagy eszik
mérföldre innen – másikával
hunyorogva idetekint,
tudja, hogy mi következik.
Telik a lazsnak, próbálgatják,
összeér-e négy sarka még,
kár volna, hogyha itt maradna
hacsak egy marék maradék!
Gyömködik térddel mind a ketten,
erőltetik a sarkokat,
foggal húzzák a csomó csücskét,
hogy lélegzésük elakad
a szívbeli munka alatt.
Készen van végre, rátelepszik
a batyujára nagyanyám,
ül rajta diadallal, mint a
győztes vezér a várfokán,
törli homlokát kötényébe
s hogy nagy sóhajok közt kiszáll
a fáradtság melléből, fürge
szavak csapatja szállna már
nyomába, mint sereg madár.
Beszélne… ám a csőszt, a csőszt azt
elszólítja a hivatal,
hát ott is hagyja zsörtölődve
szülémet kész szavaival,
s tűnik a boglyák közt el, onnan
hallhatjuk békétlen szavát,
tanácskoznak… egy idő múlva
kapa csesszen… egész család
vermel ki egy kis burgonyát.
Megy itt is, ott is a dolog s ő
vigyázva jár a kert körül,
újra az árokpartra ballag,
hosszú botjára könyökül,
nézi a holdas, tiszta völgyet,
várja mérgesen, hogy mikor
érkeznek újabb ismerősek,
zord jóestével odaszól,
ha meg-megrezzen a bokor.
Álmos a hold már, ki-kidugja
fejét a lágy felhők alól;
rendbe megy minden… fordul egyet,
a takaró alá hajol.
Horkol az ispán is… ha percre
nem rezegtetné ablakát:
árvízként futna szét a vészhír –
De alszik ő… lágy muzsikát
zenget: forogj tovább világ!
Alszik a gazdatiszt, a gazda,
csak a kulcsár van éberen,
a magtár felé indul… ő is
porciót oszt majd csendesen…
Rend van mindenütt, ezredéves,
őshagyomány-szentelte rend!
Alszik az alvó, jár az élő –
Elnéz a tájon odafent
vén barátunk és elmereng.
Mire gondolhat? Talán erre:
jól esnék egy pipa dohány
egy pohár bor tetejébe
egy tisztes vacsora után
egy szőlőhegyen, a sajátján,
túlesve már a szüreten,
a pince előtt üldögélve
négy szép szál fia köriben
– ki mind a föld alatt pihen!
Nézi a völgyet, mennyi ösvény
mozog ott, él most, hány kis út!
Csak ő magányos… odaint egy
magában lődörgő fiút.
„Neked, mordul rá, semmi dolgod?
Mi vagy te, keresztfiam, úr?”
Válaszul az csak mellé áll és
vele szemléli szótlanul
a völgyet; ám így is okul.
Ilyenkor éjjel, mintha ott lenn
a réttel, fákkal tiszta táj
színét-visszáját fölcserélné:
a nappal oly hímes határ
mögött megérzed a szép hímzés
alapját, kúsza hátterét. –
Sorsok bogzódnak, szövik lentről
a vidék, az isteni nép
nemzetdíszítő életét.
 

3

Elfeledve és szerteszórva
emlékek, drága kincseim,
ragyogjatok fel hivalkodva
a mult kis rejtekhelyein!
Minden bokroddal ismerős hegy,
mesebeli gyémánthegyem,
kedves titkok világa! – gyúlj fel,
világosítsd meg énekem
messze lobogva, győztesen!
Hirdesd konokul hősi harcod
egy világ ellen – igazad,
mely százszor föld alá tiporva
százegyszerte is égre csap!
Vess fényt az elszánt harcosokra –
komor küzdelmük közben épp
pihennek egyet… a lágy szellő
üdvözlés, pusmogás neszét
kavarja és lebbenti szét.
Semmi veszély… végig a pusztán
béke lebeg, csönd, nyugalom,
egekbe zengő, méla hálát
bődül, ha bődül még barom.
Messziről bíbic-lárma hangzik
a sárvíz mocsaraiból,
vagy ehhez hasonlóan édes,
csiklandozó leány-sikoly,
a bokrok közül valahol.
Vagy ott fenn a kazlak tövében,
hova lassanként összegyűl,
kinek csak dolga lehet itt fenn –
de itt forog rajtuk kivül,
kit ébren tart, nem hagy nyugodni
valami öröm, fájdalom,
valami jó hír, mely oszolni,
szállni vágyik, mint a szirom,
ha rá lehel a fuvalom.
S a kazlak tetején… ó hányszor
hevertem én is ott! Hanyatt
feküdve ábrándoztam, néztem
a fészkelő csillagokat.
Hallgattam, mi történt a pusztán
s hallgattam később szivemet:
el-elakadva, majd rohanva
verte a zsúfolt perceket,
míg akit várt, meg nem jelent.
S megjelent. Messziről a versek
szűz-dicsfényében közeleg,
csak közelebb látni meg édes
kezében a jó kötelet,
a zsákot… széttekint szerényen;
nézem, míg forró vágy füröszt,
hogy száz gróflánynál ékesebben
mint válogat a répa közt
elvetvén rothadót, rögöst.
Ha buzg a szív, hogy nekibuzdul
a mellben attól külön is,
hogy gondos asszony lesz belőled,
világravaló, kis Maris!
Néztem, be gyorskezű tapasztalt,
jó anyja mellett – be serény!
S be helyre ottan is, a másik
szénakazlon, a lányokén.
Dúdol; onnan dalol felém.
Csak egy üdvözlést, így útközben,
hálaszót neked, szerelem,
ifjúságom napja, ki most állsz
delelőben tág egemen,
csak egy intéssel hadd köszöntsem
mosolygó szemed és kegyes
ajkad s köszönjem, hogy már ott is
kedves voltál hozzám, kezes,
bár egy kissé szemérmetes.
Lent az öregek s fent a kazlak
lágy tetején mi ifjúság,
kézből-kézbe ragadva fújtunk
egy-egy szál szájharmonikát.
Szállt a gyenge dal, néha-néha
szava elakadt hirtelen,
csúsztunk lefelé megriadtan
egymás fején át, hogyha lenn
mozgás támadt, veszedelem.
Majd vissza újra. Tanulgattuk
a baglyok, a békák szavát,
a fülemüléét – madárdal
töltötte be az éjszakát.
Párja hangjával fölkeltettük
a sárgarigót – álmosan
felelt egy-kettőt s aludt ismét,
új álmában tán boldogan
már kedvese szárnyaiban.
Egyik kazalról a másikra
villanó, fürge füttyjelek
repdestek össze-vissza tarkán
megannyi titkos üzenet:
ki távozott, ki érkezett meg
és aki megjött: hova tért?
egész hadsereg üdvözölte,
víg zenekar a jövevényt,
ha felkapaszkodott közénk.
Telt az idő, telt egyre jobban,
elevenült a szérű is,
egész kis család öregasszony
cseveg már szülém körül is;
kapkodják egymástól a szót, hogy
majd összeverik fejüket,
hajlongnak fürgén, mint a tyúkok,
ha az asszony udvarra vet
egy-egy marék ocsus szemet.
Néha hátranéz egyik-másik,
mintha keresne valakit:
hol az a lány? – szól, tudja bár jól,
hogy hol lehet, ha nincsen itt.
Elhallgatnak, ha késve néha
valaki feljön még, noha
ki nem jött fel végül? Sürít csak
a képzelet: egy éjszaka
idézve mindenkit oda.
Itt a vénasszonyok csoportja,
ott a menyecskéké – amott
sötét férfiak támogatnak
egy hosszú bükköny-asztagot.
Mindegyik közelében ott van,
sőt egypárnak hátán van a
lazsnak, a batyu, készen arra,
hogy ha huhog az őr szava,
könnyű legyen inalnia.
Mit tudod te, mi az, egy korty bor,
ki bár pohárszámra ihatsz!
Eszel éhedre – mit tudod te,
egy falatnyi hús is – mi az?
Micsoda boldogan zsibongó
úton – mint éljenző tömeg
sorfala közt az ünnepelt hős –
bátorítják a csüggeteg
rostokon át a – lelkedet!
Facsarja nedved ki a munka
s nyúljon feléd egy telt pohár:
a földé vagy, megérted akkor,
eredben annak vére jár,
általa vagy atyafiságban
a nyírfával, a repülő
sassal – az ős léttel! Ezért lesz
minden kínálás hittevő
szertartás, lélekemelő!
Itt vannak mind… És nemcsak visznek,
hoznak is olykor – példa rá
a pintesüveg, mely az asztag
tövén épp szájról-szájra jár.
Dícsérik, aki mérte… az csak
hunyorog, mint a néma – ő
a grófi pincék vincellérje –,
egy másik nyulat vesz elő:
ez meg az erdőkerülő.
Mellettük a szárító pajta
hallgatag őre álldogál,
kiosztódott a szűr ujjából
már az ígért kis szűzdohány…
Nyújtják neki épp áldomásra
a pintest – bajszához teszi,
nézi a holdat, véle – lassan
alakot vált az s mint deli
kakas, farkát billegeti.
Itt van a magtáros – ha semmit
nem hozott is, nagy tisztelet
fogadja mindenütt: ő méri
havonta a sórészletet…
A két juhász se hozott semmit,
se a bognár, se a kovács –
bizalom van itt… mindahánnyal
íratlan testvéri szokás
rendel viszontszolgáltatást.
Amit ma itt kapsz, évek mulva
adhatod vissza és ha nem,
majd a fiad… ha egy parányi
emberség marad szíviben.
Fűzik békén a puszta sorsát,
dörzsölik széles kezüket,
tanácskoznak bölcsen, mint némely
országban a miniszterek,
népvezérek és hercegek.
Ki viszi sorsod jóra, ország?
Nem aki föl, a bakra lép,
ők, akik lentről nyomják-tolják
rozzant szekered, árva nép,
árva magyarság! az ezer bajt
elütő nénék, nagyatyák,
öreg kocsisok, bölcs kapások –
az ő szemük lényegre lát,
őket csodáld ország-világ!
Hajtsd végre csak egy próbahétre
mind a parancsot és szabályt,
mellyel csendőrön, szolgabírón
által a felsőbb hely megáld
és háztetődön nő a búzád
és ekét húznak fiaid –
húznának, ha nincs elme lent is;
a sok szabályon valamit
az javít és az igazít.
Így kormányoz ez a mienk is,
parancsot oszt, törvényt szerez
s bölcs határozatának otthelyt
saját maga érvényt keres.
Jön barmodért a végrehajtó?
Ez mondja ki, hogy azt ugyan
nem viszi el senki a háztól,
nem veszi meg a faluban,
ha derekára gondja van.
Lép eléd pirulva a lányod,
hogy rövidül rajt a kötény?
A széptevőt ez fogja szóra:
tudd dolgod mostan is, öcsém!
Hirdetik mondák, víg legendák
e kormányzat bölcs tetteit,
fűtik jókedvvel a cselédek
lámpátlan, téli estjeit.
Említsek csak még egyet itt.
Híre kelt hajdan: az újonjött
tanítónál, aki szerény
ifjú férj volt akkor, szemérmes,
hétszámra koplal a tehén.
Aznaptól fogva minden este
s attól fogva nyolc héten át
telelopták padlását, csűrjét,
míg meg nem emberlé magát
és maga is a hegyre járt.
Ez volt a mult – a csősz, a fő hős
beszélte egykor el nekem. –
Ez volt a hősi mult, de tőle
nem marad messze a ma sem.
Szólok arról is… de – mi történt? –
mint szisszentető nyilalás
merengésembe vág egy újabb
emlék… viharként huhogás
zúg s mindent reszketésbe ráz.
 

4

Hosszú huhogás, rá fütty s újabb
füttyök, gyors veszéllyel tele!
Hallom a lármát, mintha most is
fülem mellett süvítene.
Hallom az éles szaggatott jelt,
a rohanó léptek zaját,
a percnyi csendet… majd a völgyből
a káromkodást s odaát
ebcsaholást, csengők szavát.
Majd lódobogást és egy régibb
éjből három kemény lövést –
mintha szívemen át tolongna
a bomlott, vak menekülés!
Torkomban érzem, itt ver egyre
a megindult riadalom
s a félelem, ahogy lihegve
átugrálnak az árkokon,
hőseim, a domboldalon.
Mint villám, mint jég, mint szapora
gépfegyverek magvas szele
söpör a kerten végig a vész
meg-megismétlődő jele.
Látom a kedves nénikéket,
mint megriasztott madarak
rebbennek széjjel; forgolódik,
kapkod kis nagyanyám, szalad,
botlik a nagy teri alatt.
Amott a bokrok közt fehérlő
szoknyák villognak: a sötét
éjben leánykák, lengő hajjal,
szállnak mint fürge őzikék.
Repülnek hangtalan – mögöttük
meglett férfiak, gyors fiúk –
meg- és megállnak, visszanéznek,
viszik, vagy gördítik az út
mentén a duzzadó batyut.
Mentik lihegve a zsákmányt, mely
az életnél is fontosabb:
megannyi kő, miből tán egyszer
egy kis falusi ház tapad.
Húzzák, cibálják, mint a hangyák,
átesnek rajta, púposan
kúsznak csigaként véle, míg lent
a két gazda, papucsosan
egyszerre hétfelé rohan.
Süvít a fütty, sokszorozódik,
vérveres, álmos szemeket
nyit egymásután lent a kastély,
a pöffedt, irígy szörnyeteg.
A hétfejű, húszfejű sárkány
dugja ki fejeit a mult
mély mocsarából s nyitja öblös
száját, a nagy kastélykaput –
már az is megvilágosult.
S fölmorran s ugrik ura mellé
a sárkány szolgahada is:
villantja szemeit az éjbe
az ispán, kasznár laka is
s folyik a hajsza és ki tudja,
hogyan folyna ma is tovább,
ha nem rejtené minden árok,
bokor, fa, sőt a csősztanyák
a rémült tolvajok nyomát.
Ahogy a kutya kölyke-védvén
kimutatja fehér dühét,
ahogy a kotlós szembefordul,
ha szétzavarják a csibét:
apáért, testvérért, legázolt
népemért hirtelen harag
fordul szívembe, elfelejtett
átkok élednek, vad szavak
fortyognak és morajlanak.
És vágynék vágyva visszafutni,
állni a régi táj fölött
védelmezőként, óriási
karral a fellegek között,
hatalmas testtel s mintha hangom
a tátott holdból ömlene:
kiáltani keserűen, mint
a föld és vizek szelleme
messzedörgőn a völgybe le.
Lopjatok! helyes! tiszta szívvel
mondom, csak bátran, lopjatok,
ez karddal harcol, az arannyal:
tinektek ez a harcotok!
És csak ügyesen! gyomrotokban
a tétova, halk kordulás,
első didergése a testnek,
felsőbb, isteni bíztatás,
tiszta kinyilatkoztatás!
Akinek nincs, nem azért nincs, mert
nem jut neki – hanem azért,
mert lefoglalta, ki korábban
nyitotta ki szemét, kezét.
S akinek van, ugyan miből van?
Két keze után nemigen!
Így, avagy úgy: szerezte, mondják;
még jó szerencse, hogyha nem
véren szerezte, fegyveren!
Látom én jól, hogy szavaimra
felém e szép dombok megett
börtönajtók nyílnak maguktól,
mint hajlongó lakájsereg –
mit bánom azt is! Mit ma mondok,
adósság, ősi tartozás –
jobbra és balra fizetnem kell:
oda bosszú és vádolás,
ide hála s vígasztalás.
Szólhat a pap: ez isten ellen
való bűn, másképp élj fiam,
feleljétek illemtudóan
a kegyes atyának: – hogyan?
Szólhat a bíró: büntetés jár,
s ha az jár, bátyámuramék,
másképp kellene élni, másképp –
válaszul neki is elég
ez az egy csöndes szó: – miképp?
S szólhat a társadalombölcsész,
csavartan, mint a lápi ér
és annyi szent idegen szóval,
mennyi tíz misébe se fér,
vonjátok elém ezt a bölcset
erdőnyi kötete alól,
hogy sok szavára ráidézzem
egy igaz bölcs szavaiból:
la propriété c’est le vol!
Lopás lett a tulajdon! – mondá
ez a derék jó francia,
arra mondta, kinek más bőrén
sikerül gazdagodnia.
De kiéből vesztek ti, kérdem,
ha sikerül markolnotok?
A napszámért mentek, amelyet
az erőszak visszafogott,
– mely testi tulajdonotok!
Megvetem én, ki a szegénynek
óljából egy tyúkfit kiás,
az uzsorást, a félkézkalmárt,
sőt a kétkezit, az sem más!
De itt ti vagytok meglopottak,
ti vagytok itt az áldozat!
De minek is a magyarázás,
hol ős időktől bűntudat
nélkül az ösztön ad utat!
Minden sorsban akad olyan perc,
amidőn – mert nincs módja más –
maga az igazság kiáltja
sorodat, önbíráskodás!
Ha millióknak mondja, akkor
jelensz te meg, forradalom –
Nektek csak susog még, de nékem
megadatott már hallanom
nagy szavát is; továbbadom.
Egy ország volt a föld, s egy ország
lesz, azé, aki műveli,
hamis a jog, az ige, törvény
mely másként s másnak rendeli!
Nem vesztek, mondom, visszavesztek,
nincs mit szégyelni! – nézzetek
a vádlók, üldözők szemébe,
míg pillájuk meg nem remeg:
ki itt a tolvaj – emberek?
Jön a válasz már, jön a válasz,
mennydörgőn hova odavág,
dadogó visszhanggal dől össze
a fal előled, jobb világ!
aztán eljön a kor, midőn majd
a megtisztult mezők, hegyek
felől nyugodtan hozza terhét
haza az őszi fellegek
alatt, ki szántott és vetett.
Közel a kor – szinte szagát is
érzem én –, könnyű, mint a tél
szennyes hava fölött ha egy nap
hirtelen meglágyul a szél.
Fürge, friss tavaszok sietnek
felénk, mint portyázó hadak –
a magaslatról, hova az ének
váratlan heve fölragadt,
látom gyors kanyargásukat!
Lobogóikat! s csillogást, mint
távol folyók acél-tüzét,
hozzák, mint ár, az osztályharcok
merész, magas üzenetét –
Előre! kiáltom búcsúzván,
betöltik végre az időt!
Kevély oszlopaival szédült
fordulatot végez a föld,
jog lesz, mi bűn volt azelőtt!
Lesz kor, midőn e mái furcsa
harcokon késő fiatok,
ha hallja őket: eltünődve
könnye között is mosolyog.
E mosolyért is, a derülő
jövőért, készülj kis sereg
keményebb harcokra, de közben,
mint minden hadbaszállt sereg,
tartsd fenn magad, ahogy lehet!
Tartsd fenn magad és gyüjtsd erődet
barátkozva, bajtársian,
mígnem egy nap majd az egészért
indul egy széles, szép roham!
S vidáman mindezt – már előre
ízlelve a jó örömöt:
a győzedelmet, a békét, mint
jó ügyért hadbaöltözött
katonák két csata között.
Lám én is, kit az ősi harc egy
hulláma előre dobott:
fiatok, én is már derülten
figyelem bujkálásotok.
Előbb még harag, most mosoly ráng
beszélő szájam szögletén,
így nézek kis szülém után is
fut-fut a veszély éjjelén,
mint a megtestesült remény.
Lelapul, fülel, megiramlik,
hogyha utat enged a csönd,
görnyedten igyekszik előre
árok alján, palánk mögött.
Viszi a lazsnakot és mintha
sorsom, jövendőm mentené
ős bozótjából a nyomornak:
hálásan szaladnék elé,
emelni egy világ fölé.
Hogy itt vagyok, övé a hála!
Kis batyujával ő emelt
felsőbb világba, iskolába,
egész Párisig – ő nevelt!
Ha ő lopott, hát mindenestül
én is egy nagy lopás vagyok,
lopás eszem, szívem, tudásom,
lelkem – mely folttalan ragyog,
így köszöntöm a nagyanyót.
Eltűnik előlem, de újra
fölbukkan… mily vígan szalad!
nézem és hangom elakasztja
szívbéli forró indulat
s elnémulok meghatva, hogy lám
haza ér… hogy az éjszaka
mélyén fölcseng egy kis tehénke
elégedett, öntelt szava,
mint győzedelmi harsona.
UTÓHANG
Csönd van köröttem s emlékeim közt.
A városból, hol most lakom,
hosszan nézek a sűrű éjbe,
könnyű ceruzám forgatom:
valamit még… de mit mondhatnék,
mit szólhatnék még? – nehezen
válok tőled, szép, nagy családom;
törném, törném soká fejem
valami jó üzeneten:
Adjatok jelt, ti adjatok hírt,
hogyan éltek most ott, ahol
tudom a jaj is félve száll ki
a Rend, a szörnyű talp alól.
Ti üzenjetek végre nékem,
adjatok bátor harcijelt,
hogy él a testvér összetartás,
lobogva bátrabb harcikedv,
miről fiatok énekelt.

 

 

 

Szálló egek alatt1

1935

 

 

 

 

Egy sápadt nő egy kis szobában…1

 
Nem volt riadalom a pusztán,
amikor megszülettem én
váratlanul, hivatlanul tán
halottak estelén,
 
novemberben, halottak napján,
gyertyagyújtáskor, amidőn
fejfák tövén a puszta népe
künn térdepelt a dombtetőn,
 
harangszókor, mikor a szomszéd
falvak magas sírkertjei
hirtelen testvér-őrtüzekként
elkezdtek fényleni.
 
A völgyben egy kis házban akkor
szédült nehéz kínra anyánk.
Elképzelem a téli tájat
és azt az éjszakát:
 
egy sápadt nő egy kis szobában
s körül a komor hegytetők
ormán villogó koronákként
lobogó temetők.
 
Körül a halál diadalma,
gyertyás, kisértő ünnepély
és lent egy váratlan sikoltás
a párás völgy ölén.
 
Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
és lentről a völgy, mint meleg
tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp
sikongó életet.

 

 

 

Téli búcsú

Nyílik az ajtó, dús ködoszlop
csap ki a fagyba, fölszalad,
helyén a küszöbön röhögve
egy testes mészáros marad –
– Az ajtót, hé! – De lobban újra
és akár Mózes lángoló
bokrából: most egy kovács lép ki,
aztán egy kádár, egy szabó,
egy sánta kocsis – telik egyre,
zümmög a kocsma, sustorog,
pácolja, főzi már pöfögve,
mit a téli szél beledob.
Fedő billen így, gőzt sípolva,
ahogy kifordul ajtaja;
most egy kupec merült el benne,
egy kondás, egy csizmadia –
Gyűl bent a tábor, bőgve, minden
érkezőt rikoltva fogad,
mint bajtársak vesztett csatából
szállingó bajtársaikat.
Itt a púpos is! – Külön púpként
púpján a hó, vállán a hó!
A planétás zöld madarával –
Ez is a bandába való!
Jelen van még: egy utazó ács
s öt-hat más gyanús hontalan.
És köztük én is, nyughatatlan
bús eszméimmel, nyugtalan
képzeletemmel, két veszekvő
félkéz-kalmár közt, ez a jó,
ez a társaság már szívemnek,
e hóba, csöndbe roskadó
darabos hegyek s a szirt szélén
ez a kis kocsma – ez a nép,
mely így üli meg, öklendezvén,
hálaadó szent ünnepét:
üvöltve, szinte kérkedőn már,
hogy megmutathatja magát,
ilyenek lettünk! – szájba dönti
s falhozdurrantja poharát,
gajdolva egyre s nyelve egyre
a nyálkás murci nyers tüzét,
kész a vásár! – a pénz a zsebben,
– egy félmeszelyre épp elég!
Megvolt a vásár, a sok sátor
csattogó, vén ponyváival
repül a négy égtáj felé már,
kergeti markos hóvihar!
Siet haza, fut már bokázva,
ki lovon, kocsin érkezett,
meg-megcsusszan a kaptatókon
és szitkozódva hempereg.
Künt szikrázik a fagy és dörren;
egy éjjelen még jó helyen,
füstben, fellegben, mint a szentek –
– Itt csücsülünk a melegen!
Leng a füst, leng a sűrű füstben
a kocsmárosné maga is,
bő mellével a drága angyal!
Lebeg és hoz hozomra is!
Füstfellegekben, jó magasban
lakjuk vígan a lakomát,
messze gőzlik a föld alattunk,
a lapos, halandó világ,
a hitvány föld, hóval, gyerekkel
és vénasszonyokkal tele,
ünnep ez ma, a büszke tervek,
a férfi munka ünnepe! –
a kitartásnak, szorgalomnak
tora ez! – aki dolgozik,
hisz és remél és álla koppan,
egyszer kedvére ihatik,
s dalolhat hozzá maga módján,
maga hangján a sok torok
sipíthat, nyíhat, mint félfarral
csapdába szorult farkasok,
ahogy illik! – hogy klastromában
sok gondja közt dicső urunk,
hallván a messzi brummogó neszt,
tünődjön el, de jól vagyunk,
hogy’ mulatunk, együgyű szívünk
e bús napokban hogy’ derül,
hogy’ fújjuk, ropjuk! – Mint akiknek
maga az ördög hegedül.

 

 

 

Utazunk, rázódunk…1

Ó, az a finom szín! A lágy zöld, melyet
az őszi vetések, fák felöltenek,
mikor a legelső dér rájuk leszáll.
Mikor az éj alatt csonttá fagy a táj.
Kocsin utazunk, a szaladó szekér
összeráz a kemény hantok tetején.
Körül a napfényben szikrázó mező –
szöcskemód szökdel a milljó drágakő.
A zöld táj a jég friss fénymázain át
úgy vakit, úgy villog, mint a másvilág.
Gőzt fúnak a lovak, mint a táltosok,
oldalukból órjás, fehér szárny lobog.
Nagy fehér szárnyakkal vágtató lovak –
Illés! hova visz e lángoló fogat?
Nem szólhatok, sajna, nem felelhetek,
nehogy leharapjam dalos nyelvemet.
Utazunk, rázódunk, szikrázó rögök
tetején, mint érdes csillagok között.
Ki ez útra téved, óh az néma már,
lemond a világról, önmagába száll.
Némán, elfogódva nézek szerteszét
táncoló környékem, gyémántló vidék.
Te vagy? Mintha már fent, halálom után
idézne sóváran hű fantáziám.
Fehér ez az út itt, akár a tejút.
Elmarad a föld és elmarad a múlt.
– Kirázza ez, bátyám, még a lelket is –
Még a gyereket is – mekeg a kocsis.
Köznapi mennyország! – Ilyet akarok,
ily kétkezi jámbor kocsis-angyalok
röpítsenek majd, ha fagyos orromon
az öröklét éles legét kapkodom.
Ez az örök-győztes szép szin várjon ott!
Ez az eleven zöld! amely úgy lobog,
ismerősen, mégis titokkal tele,
mint ifjú kedvesem nevető szeme.
(Kedvesemé, aki – míg én e magas
bús eszmevilággal töltöm agyamat –
békésen kuporog, puhán, csendesen
mint fészekben alszik itt a térdemen…)

 

 

 

Újév napján írtam

Karácsonyra hó lesz, jósolta a naptár
és lett is valóban. Mintha ezer kaptár
nyílt volna az égen: zümmögve kerengtek,
belepték a pihék már az egész kertet.
Néztem hogyan szállnak,
 
néha visszaszálltak,
mint aki megfordul még egy búcsúszóra.
Rajzott az egész táj! Estefelé csöngve
szánok szaladtak el valahol a völgybe,
láthatatlan, mintha mind álmodtam volna…
A lágy alkonyattal szétömölt a tájon
 
a zsongó karácsony.
Nyugtalan forogtam a kicsi konyhában.
Mire vártam? Ma sem tudom mire vártam.
Akkoriban én úgy képzeltem az évet,
mint egy hosszú utat. Mostan ér majd véget,
hallottam és láttam, hogy mindenki örül,
 
a kis tűzhely körül. –
Akkoriban én úgy képzeltem az időt,
 
mint egy hosszú mezőt.
Elején tavaszi virágok nyílottak,
arrébb a nyár arany kepéi ragyogtak,
majd gyömölccsel terhes őszi fák… e megett
 
magas, havas hegyek –
s ott a hegyek mögött, ott volt az év vége:
iszonyú szakadék zuzmorával, jéggel –
így képzeltem nyáron… és hittem előre,
hogy ott feljutok majd valami tetőre
s megláthatom onnan, a havas táj fölött,
reményeink honát, azt a híres jövőt,
 
mit el sosem értem.
 
Szép ligetnek véltem,
lombjai a szélben fényesen lengenek,
felette koszorút állnak a fellegek.
 
Titkos szorongásban
éltem napról napra december havában.
 
Kint a nedves kazlak
reggelente harsány aranyszint ontottak.
Aztán hó lett és csend. Nagy csend, csak a bezárt
kakasok hallattak pár kukorékolást.
Szinte emelkedni éreztem a tájat,
a kedves dombokat, az ismerős fákat,
havas udvarunkat fürge talpam alatt –
És eljött az ünnep s minden régi maradt.
Évre évek multak s azóta én sokszor
vártam még gyermekként az évfordulatkor,
hogy majd csúcsra érek s gyakran már-már hittem,
látok is valamit –, másszor legyintettem
s Szilveszter csuszamló, sikongató éjén
részegen pörögtem az év meredélyén.
Megtörten ébredtem, sík, havas reggelen
járt szemem s borzongva láttam: ez a jelen,
ez a lapos hideg, amelyből sárosan
nyult egy-egy országút előre gyászosan –
Megindultam rajta, tudtam nem fölfelé,
fázva lépdeltem új s új szakadék elé.
Néha még fölvágtam rémülten fejemet,
 
feléd, régi liget!
Újév napján írtam, amit eddig írtam,
halott emlékeim fölött virrasztottam.
Melyen át először néztem szét e földön,
a kis ablakot most szomorúan törlöm
s nézem a hófedte határt fáradt szemmel:
fehér buckáival, mint megőszült tenger. –
Elállt a havazás, csak itt-ott csap még fel
egy kis halfarknyi hó, mint vihar szüntével
az utolsó habok, aztán az is elül –
s ím a hajótörött szemén könny melegül:
 
hol vagy te jövendő?
 
Hóban, ködben állnak
jegenyéi ott fenn a régi hegyhátnak
s az uj esztendőbe bukott vidék felett
el-eltünedeznek, mint a kisértetek.
Ország süllyedt itt hó, éhség, nyomor alá,
rajta mint vizipók futkároz a halál.

 

 

 

Havas emlék

Megettünk téged kis malac.
Nyakonszúrt a szegény paraszt.
Kiknek jöttére boldogan
sikongattál és untalan
ugráltál a deszkák mögött,
rádrohantak az emberek.
Mert már november elején
nem volt számodra eleség.
Fülednél fogva húztak és
hiába volt a kérlelés,
aki úgy ápolt, mint fiát,
ki gazt hozott s kukoricát
és vakarta a hátadat,
anyám fogta a lábadat.
Hallottam jajgatásodat,
bent a meleg dunyhák alatt.
Sírtam, befogtam fülemet,
átöleltem testvéremet.
S képzeltem, jaj, mi lesz, mikor
reánk is ránkkerül a sor.
De már a pörköléseden
vidám szívvel voltam jelen.
Néztem a felcsapó tüzet,
körmömre húztam körmödet.
S a füstös, pernyés ég alatt
rágcsáltam megsült farkadat.

 

 

 

Az első tél, amire emlékszem1

Lehullt a hó, a szürkületben
villogva szálltak a pihék,
megülték a barna göröngyök
apróka alpes tetejét.
Falta őket a sár, de jöttek,
csak kanyarogtak – ügyesen
gyűltek, mint nemrég még a lepkék
a kis pocsolya-széleken.
Ökrök bőgtek az itatónál,
kapkodták gőzlő orrukat,
rázták panaszosan nyakukról
a konok fehér rajokat.
Távolról ebvonítás hallott,
tyúkok karácsolásai,
rémült csipogás, mint egy szétvert
sereg vad sikoltásai.
Sötétül egyre s a sötétre
mint egy „Mene-Tekel” nyoma
fenyegetőn kirajzolódott
a fák tündöklő ág-boga.
Vonal vonalra, ág után ág,
a hófehér sövény megett
fölálltak sorra a gyümölcsfák
mint visszajáró szellemek.
Mesékben élő gyermek, vártam
ott az ablaknál a – csodát;
most jön talán, mostan „jövend el”,
most, fehéren, a másvilág!
Csak a hideg jött. Hasoncsúszva
bujt, bujt be az ajtó alatt
és harapdálta, harapdálta,
harapdálta a lábamat.

 

 

 

Fűrészelés

Fűrészelés gyermek-sírása,
a fejsze öntelt csattogása
keltett s litty-lottya a köcsögnek,
mit ablakomnál öblögettek.
Friss téli dél. A jeges gangot
napfény és fürge kislány-hangok
pezsgették, majd a kis harangok
kezdtek verni egy tiszta marsot.
Nem voltam itthon három éve,
most se jöttem épp vereséggel –
kedves környék sok kis zajoddal
tapsolj csak büszke vigalommal –
Itthon voltam hát végre bátran,
tisztán a régi cselédházban,
beváltva – kitünő diák –
mit elvárt pap és uraság.
Fölültem, aztán kiugrottam,
két vén papucs alázatossan
várt ott, mint két görnyedő szolga,
csak lépjek rá kövér hátukra…
Úgy, ahogy voltam, dudolgatva
pislantottam ki az udvarra,
apám izzadva a fűrésznél
rám nevetett, de nagy úr lettél.
Tisztelt úr, ha nem sértlek ezzel,
tüntess ki megjelenéseddel,
nézd a fejszét, hogy vár a baknál,
hogy neki is már kezet adjál…
Fűrészeltünk s mert előző nap
a nagy francia forradalmat
olvastam, füttyömre a sok fa,
mint zsarnok-fő fordult a porba.

 

 

 

Téli éj

Úgy, úgy, jó gyermekem, úgy lesz újra minden, mint e világban volt.
Künt az ablak előtt megropog a friss hó, csikorog, nyikorgál,
ahogy a favágók elcsoszognak sorra… Lent a puszta kútnál
szomjas ökrök bőgnek… nyujtva s panaszosan… mint e világban volt.
Mint e világban volt, úgy lesz újra minden… zsong a téli reggel,
Nagyanya dödögve tüzet rak a szoba kicsiny kályhájába,
söpröget, törölget, behoz három bögrét reszkető kezekkel.
Alszol még, de beleng álmodba is a tej édeskés párája.
Így lesz újra minden; álmélkodó szemmel ismersz mindent újra,
páros drótja közt a megtisztitott lámpát… a hű varrógépet, mely vígan csörömpöl.
Mintha minden újra kezdődne!… Egyszerre tisztán, megújulva
ülsz föl a dunyhák közt, pislogsz nevetve a hirtelen örömtől.
Ez lesz a másvilág… nevetve ismerünk egymásra, kik hajdan
elváltak, nevetve fűzzük egymás nyaka köré karjainkat –
Künt kerék nyikordul, a disznók visongva döngenek az ólban.
Tele fürge zajjal, nyüzsgő igérettel megkezdődik a nap.
Az édes, a könnyű, meghitt nap, a szép nap! és mostan beváltja,
mivel hajdan újra s újra hitegetett: sohase lesz vége –
Becsilingel a dél. Megáll a délután; ott ülsz az ablaknál és anyád karjába
dőlsz és nevetgélve tekintgetsz a téli derűs szép vidékre!
A gyönyörű völgybe! – s integetsz, ha néha ismerősök jönnek küszködve a hóba’
S elfeledsz más mindent, ami máskor történt és másutt: azóta mindig idegenben!
Ifjú könnyeidet, férfi vergődésed… a jajt, hajh-t, a négy sírt, melyeknél zokogva
nyögtél s átkozódtál… elfeledted mindezt. Ahogy kezdetben volt, úgy lesz újra minden!
S ezt az éjszakát is, e téli éjszakát, bús éjt, születésed harmincadik éjét, mikor zengve-búgva
leomlott körötted a jövő légvára, gyermeki játékvár! s te dideregve-fázva
kiáltottál volna – már az ég felé is! – s szenvedtél csak némán asztalra borulva,
mert se földön, se égen nem lelted helyedet, sehol e világba…

 

 

 

Isten ostora

Kik voltak, honnan, hova tűntek?
messze jártak már, amidőn
nagy robajukra kiszaladtunk,
megszorultunk a küszöbön.
Három megyéből ami pompa,
fény lehetett és hatalom,
ott száguldott a messze völgyben
fogat előtt és fogaton.
Lovak és urak és csillagként
forgó fénymázas kerekek
s büszke kocsisok vas derékkal
urak és paripák felett.
Isteneket képzeltem én így
később – a gyeplős Phaeton
szállhatott úgy, mint ezek szálltak
azon a nyári alkonyon.
Csak néztük őket elbűvölve,
élő mese volt! – a kövér,
kemény lovak farán síkos, gyors
villámokat dobált a fény.
Országúton és dülőúton
gyöngyházbélű híg ég alatt
versenyeztek, hátuk mögötte
nagy port vetettek az utak.
Itt is, amott is messzenyúlva
porzott a vidék, mintha csak
egy láthatatlan kéz mért volna
hátára vad csapásokat.
Egy láthatatlan szíjas ostor,
mely a mosolygó ég mögül
csak üt, csak veri azt a földet
dühödten, érthetetlenül.
Így látom egyre azt a tájat –
s népét, akit azóta sem
védett senki, hacsak a testvér,
a fiú költők szava nem.
– Ütésre ének! – golyónál is
messzebb száll – szálljon hát a dal!
sziszegve, élesen, a válasz
kitörő panaszaival!
Csatázva, küzdve, míg a régi
tájról csitítva, szeliden
föl nem süt anyánk mosolyával
a megbocsátó győzelem…

 

 

 

Újoncok

Rákóczi táborába
Egy csókot az anyának, egy intést a jóbarátnak
s egy hosszú rozmaringot, szerelmesem néked, nagy aluvó!
és ahogy az illik: havat a határnak,
bort, lámpát, citerát
s künn a kapun túl verje a földet a ló…
Aztán ti, társaim: táncra az éjjeli szép havazásban
egymás nyakát ölelve s szökkenve, ahogyan sikong a duda,
míg a toronyból elcsendül néhány éles ütés – száll könnyen a tájra,
e tájra, e házra
s lányra, akit nem lát közülünk már senki soha!
Ez való mihozzánk s nyeregbe zökkenve majd a csendes utcán
bódultan ügetni, mintha ez az éj is már csak emlék volna –
kakas szól majd, itt-ott kemence világol, kenyérszag száll… aztán
künn a határban
vágtára a porzó északi hóba!
Apánkat, anyánkat, így hagyjuk el édes szép szeretőnket;
dalra fiúk! – hogy lám, ha nevünket emlegetik majd
egykor, a holtat,
könny közt is mosolyogva mondja anyánk majd:
ó a szegények,
hogy’ táncoltak a hóban, hogy vigadoztak…

 

 

 

Szerelem

Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.

 

 

 

Ami újra elmarad

Cseppre csepp, csöpög a hólé
sűrűn már az ereszen,
gyöngyfüggöny leng a ház hosszán,
hajladozik fényesen.
Minden ház egy tündérkastély,
csupa ékszer, csupa dísz,
gyémántos a kazal, boglya,
még a kutya óla is.
Cseng és csorog és sugárzik,
ünnepet ül a nyomor –
oly tétován, mint zokogó
koldus arcán a mosoly.
Süt a nap, a vékony sárban
vet biborló gyűrüket,
csülkig olvasztott aranyban
ballagnak a tehenek.
Oly fájdalmas, oly esetlen
ez a szikrázó öröm!
oly hontalan az új napfény
a fagyos göröngyökön,
oly fájdalmas, oly esetlen
a szívben is melege,
ingadozik, itt maradjon,
maradjon-e, menjen-e.
Hull arcomra, símogatja,
tűröm bársony-melegét,
félszegen bár, mint az árva
kegyes úrhölgyek kezét.
A cirógató, becéző,
jószagú ujjak nyomán
sötét bánat kél a szívben
igaz szeretet után!
Fénnyel, zajjal közelgő nyár,
elsőt csengő madarak,
azt idézitek csak újra,
ami újra elmarad.
Büszke nyitány, szép igéret,
harmincadik! – nagy zenéd
zajából kihallom az ősz
gúnyolódó fütty-jelét.

 

 

 

Tavasz volt

Puskámmal vállamon, tapostam
a szántást órák óta már,
hajamat a szél lódítgatta,
bokáimat a barna sár;
futottam is, elért a zápor,
de egy bőlombú tölgy alatt,
mint óriás kotlós tövében
kibőjtöltem a zivatart;
dőlt az eső, de ott meleg volt,
mint fészkek fülledt fenekén,
vígan forogtam, míg fejemben
kölni kezdett e költemény;
kiderült újra, füttyentgetve
kószáltam tovább, a nyulak
(tilalom volt rájuk) nevetve
rázták felém kis jobbukat;
galambcsapat rebbent előttem,
mint széthulló fehér csokor,
fölfelé hulló tiszta szirmok!
mint bugyborék a víz alól!
Hirtelen mintha víz alatt, mély
tó alatt, egy mesebeli
tájon álltam és néztem volna
meleg sóhajom szállani!
egy füttynyi fürge buborékot,
mely szívemből lobban elő
és száll feléd föl, a fölszínre
levegős, napfényes jövő!
Már alkonyult, midőn a tisztes
malom mellett, melynek öreg
szíve oly békésen tagolta,
mérte a könnyű perceket,
amidőn ráeszméltem arra,
hogy nem a zsákmány, nem a vad
csalt el hazulról… mást kutattam,
a rejlő, bujkáló tavaszt,
az érkező tavaszt, a lágyan
csipegőt, be-beüzenőt,
azt hajszoltam, a megújuló,
a megújító friss időt
s tán ifjúságomat… merengve
indultam üresen haza,
fiatal kutyámat vidáman
messziről üdvözölte a
völgyből egy másik kis kutya.

 

 

 

Oly időben éltem

Oly időben éltem, midőn halványodtak a királyok,
hátráltak, hátráltak s hirtelen porrá estek.
A lármás hegyhatárról ingatag füst kóválygott.
Nem sajnáltam őket, hogy sorra odavesztek.
Kezem hátul kulcsolva botomra nehezedtem.
Felettem évek úsztak, mint fellegek oly gyorsan.
Estékre emlékszem… csak vártam, míg köröttem
a táj horpadni látszott, mint tenger fuvalomban.
A táj, a városok, a zsarnokok szobrai –
Oly esendő volt mindez s nyúló, mint ostoba álom!
Csak vártam, mikor fognak már arcra omlani,
porfelhőt és bűzt vetve, végig a láthatáron.
Fejem leszegtem s álltam, vagy felnéztem meredten.
Előttem vetés habzott s mosta dühödten lábam.
Mint tőr szúrásai: hosszúkat lélegeztem…
Csak bokáig álltam ebben a világban.
Közöny és szomorúság. Ifjú lány állt mellettem,
alakja lágyan ingott ide-oda a szélben.
Sóhajtva vállamra dőlt, elaludt kimerülten.
Ez minden, minden, minden, amire még emlékszem.

 

 

 

Gyermekkor

Szép hullámvonalban madár repült felettem
s utána épp azonmód lebegve fürge párja;
harang csendült meg akkor s mintha e zaj még szebben
ringatta volna őket tovább a könnyű nyárba.
Szép kép volt ez, barátom, néztem utána hosszan
libáim közt meghatva s tán könnyel is szememben,
mintha egy titkos intés, hívó kar tünne ottan;
dél volt, a földre ültem, száraz kenyeret ettem.

 

 

 

Két régi vers egy kutyáról

 

1

Dícsérjék mások háladó
lélekkel tanítójukat,
az élet felé nékem egy
kutya mutatta az utat.
Vele indultam legelőször
az udvarból ki a világba.
Szaglászva cikázott előttem,
tanulékonyan én utána.
Futott az úton és a réten,
és hogyha valamit talált,
csahintott egyet. Szinte intett,
ahogy vígan kétlábra állt.
Egy ürgeluk itt – magyarázta,
itt meg egy róka fekhetett.
Félmétert szökkent, hogy elkapja
a fölrebbenő fürjeket.
Kavicsot dobtam a folyóba –
úszott máris. A közepén
szemrehányóan vakkantott és
fejcsóválva lépdelt felém.
Elébe térdeltem, fejét
magamhoz öleltem zavart
szívvel és néztem hű szemét,
de ő vígan arcomba nyalt.
Elugrott, rázta a vizet,
fröcskölte a virágokat –
így kellene már nékem is
lerázni minden gondomat.
És megbocsátani neked,
játékaidat, istenem
és játszani, míg fejemet
át nem öleled hirtelen.
 

1920

 

2

Völgyeken át és dobogó
hidakon át és hűvös kertek
mentén futottam lángvető
porban a zörgő kocsi mellett.
Futottam, fuldokoltam,
bordáim közül víz szakadt,
a porba-fénybe lógó nyelvvel
hullattam izzadságomat.
Senki sem hívott, senki nem
küldött, nem is nézett reám,
fent részegen dalolt a gazda,
futottam a gazda után.
Ugrottam, bukfenceztem is,
a szekér felhők között dörgött –
szóltam volna: jaj! – s újra: jaj!
torkom rekedten hörgött.
Zihálva, futva tértek
udvarba végre a lovak,
leszállt a gazda és megindult
az árnyékos tornác alatt.
Léptem dülöngve én is, végre
lábához hullni boldogan –
lehullni és felugrani,
ha csak egy kívánsága van.
Nyíva röpültem ki az ajtón,
ahogy vadul belémrugott –
zuhant szívem az éjszakában,
akár ti, hulló csillagok.
 

1921

 

 

 

Ajándék

Tudom, mi szolgának a jó szó,
fogolynak séta, nap,
egy kézfogás a hontalannak,
egy korty, szives falat,
sokat próbáltam. Köszönöm,
hogy megtaláltalak.
Se jobb, se rosszabb, csak a rossztól
tán jobban szenvedett,
hálás vagyok csak és köszönni
véletlent is merek,
szerelmet, ezt az éjt, szerelmed;
ne bánjad sose meg.
Egy szót se szóltam, ajkaidra
nyomtam öt ujjamat
lefogni győztesen megindult
boldog sikolyodat:
őrizd egy életre, mit eztán
ad még e pillanat.
Tudom, szegénynek percnyi jókedv
örök vagyon lehet,
engem melenget, hogyha rád ím
mosolyt melengetek,
játékom, díjam, büszkeségem,
hogy fényesítelek.
Szerelem volt ez? Azt tudom csak,
hogy mi a meggyötört
szívnek a munka elbutító
két ocsmány napja közt
emberré válni s bár egy éjre
vállalni a jövőt.
Dől künn a hó, végy két harisnyát,
elmentem, dolgozom,
ha csöngve felriaszt az óra,
derítsen kis dalom,
itt rögtönöztem, itt hagyom
az asztalon.

 

 

 

Az évszakok futásáról

 

1

Gyorsan röppentek az évszakok, be gyorsan,
 
be gyorsan, gyorsan, angyalom!
rozsdállott, fehérlett – zöldel az út újra
 
a domboldalakon.
Évszak, évszak után – milyen diadallal
 
futott le mindegyik
győztesen a maga színébe borítva
 
a nyír leveleit.
Dörögtek, cikáztak, óh be vakítottak –
 
már nem vakítanak,
lassul az iram már, szorongva lesem már
 
fordulataikat.
Jön a tavasz újra – be tétova már ez!
 
meg-megáll, csöndesen,
lépésről-lépésre jő, hogy ragyogását
 
megszokhassa szemem.
Szelíd napjaival úgy seregül körém,
 
mint ismerős család.
Egyenként veszem el, forgatom zavartan,
 
amit kezembe ád.
Mire jó már nékem, kérdezem tünődve –
 
ránézek s lepörög
lám a virág szirma, mit repkedő kezed
 
kabátomra tüzött.
 

2

Sört kortyolok, míg te kedvenc gyümölcsödet,
 
e tál epret eszed,
szívom a reggeli rét szagát és érzem,
 
ahogy öregedek.
Tisztul az illat is, ez is, az is külön
 
küldi lágy áramát;
oldódik a csomó, a régi, a tarka,
 
a boldog kuszaság.
Oldódik, s mi marad belőle? Ideje,
 
hogy nekem is legyen
kedvenc gyümölcsöm és kedvenc virágom itt
 
és kedvenc istenem.
Előbb a liliom sűrű illata, most
 
a tavalyi avar
rothadó szaga csap arcomba és vonna
 
lengő karjaival.
Erre-e vagy arra – jobb volna semerre,
 
jobb volna sehova!
szüköl a szív, mikor eszmélnie kell már
 
és választania!
Akármit választasz, csak szegényebb leszel,
 
szegény szív koldusabb,
míg a gazdag vásár csengő kincseivel
 
vígan tovább halad.
Elcsörömpöl s vissza már egyre ritkábban
 
fordítja a rudat…
Járt a tavasz hozzám s a rögös hegyhátban
 
egyszer csak elakadt.

 

 

 

Hársfák

Hosszú boros-pincét idéz
ez a tavaszi hársfasor,
hova az alkonyat határán
az ellobbanó ég alól
befordultam és enyhülést,
vigaszt keresve, meg-megállva
lépegetek magányosan
egyre szagosabb félhomályba.
A két oldalról összehajló
nyirkos, hűs boltozat alatt
ingerlő, sikos ízek úsznak,
mint pincék nyers fala alatt.
A bokrok, ágak, mint a dongák,
minden lépésnél új zamat,
fortyogó sűrű illatukkal
emlékek állnak sorfalat.
Mintha kétfelől a homályban
nagyhasú hordók ontanák
elmult nyarak hívogató
hevének tiszta illatát.
Mintha kétfelől mindegyik fa
törzséből csepegő csapok
nyúlnának, várnak, hogy nyikorgó
nyakukat ha megcsavarod:
hadd öntsék lelkesülve, mint a
néma, ki megleli szavát,
a föld, a hűtlen évszakoknak
hízelgő édes vigaszát.
Vigaszt a szívnek és ha kell, hát
mámort, hogy annyi tél alól
fényre vezet, tavaszra mégis
ez a hajlongó folyosó…
Más napra, égre – mosolyogva
magam már úgy figyelek,
oly megbocsátón, mint a csöndes
csecsemő-léptű részegek.
Úgy távolodom a városból,
mint titkos alagúton át.
Gyerünk, reméld te árva lélek,
vár még egy másik, jobb világ.

 

 

 

A hirtelen nyárra

Ország-világi vigalom,
gyepen, tetőn gyors fényű bál;
reggel óta az asztalon,
a morzsák közt is áll a nyár.
Füttyel lépek az udvaron,
mosolyom friss szárnyai visznek.
Peng a kútkerék ujjamon.
Jó szaga van a mosdóvíznek.
Napszagú a törülköző,
mely a sövényen vakitott.
Nyakadon is, szeplősödő
arcodon napfényt szagolok.
Mert bújnak ők is már elő,
kedves virág mindnyája nékem!
Négy kelt ki ma. Szerénykedőn
lapulnak itt szemed gödrében.
Te voltál ifjú tavaszom,
ékesebb, hűbb, mint a mezők.
Rajtad, mosolygó arcodon
szemlélem én már az időt.
Bízva köszöntöm benned őt,
benned a siető nyarat,
az ízzel-szesszel teletölt
fürtöt és a feledtetőt:
a daloltató poharat.

 

 

 

Fiatal asszony

Úgy ébredtél, oly nesztelenül, mint egy madár.
S most kérdeznéd éltedet –
Kis szemed pislog – kint süt a nap már,
igen, egy új nap érkezett.
S tán röppennél is már, oly könnyű vagy, oly boldog,
frissen hunyorogsz a napon,
puha arcod kis gödreiből mosolyok
szálldosnak szabadon.
Boldog a test s te jószívvel véle vigadsz, hogy
újra meglelte helyét –,
forgolódj csak, duruzsolj – mint a patak, ha
érzi a nap melegét.
Lám, újra születtél… vár a világ már,
hogy zord tárgyai közt
elkanyarogtassa kicsi sorsod, rázza nevetve
bujkáló örömöd.
Nézd, hogy nyúlna feléd síkos ujjaival már,
az ablakon át ügyesen
hogy csiklandozna a vén hunyori, hogy csak a hangod
hallja, naiv szerelem.
Szökkenj hát, mint a patak, röppenj hát mint a madár,
verd föl bús életemet,
e kietlen völgyet, a hajnali s alkonyi pírnak
páros rácsa megett.
Mindezt a néma vidéket! amely, lásd, annyi tavaszból,
annyi csapat
elsuhanó szép évszakból nem tartott vissza borongó
dombjai közt csak egy madarat…

 

 

 

Testvérek

Három nap néztem volna csak szemed
árnyékos völgyét, szemöldöködet,
a pillák sűrű sását, mely között
az eleven kis vadvíz incseleg,
villantja fényét, fürge terveit,
síkos halacskák szökdeléseit –
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
S töltöttem volna három új napot
csak nézni némán a lágy hajlatot:
ruhád alól kisejlő kebledet,
a csillagot, mely rajta szendereg,
s készül, fényküllőt feszítve selyem
leplén ragyogni vak éjjelemen –
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
S elég lett volna újonnan nekem
csak legeltetni, itatni szemem
szép szárba szökkent páros térdeden,
melyek hivalgón, mégis félszegen,
mint fényes kapu kettős szárnyai
tán biztatták már egymást nyílani –
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
Az enyhe hőben, amely szeliden
testedből áradt, tested fényiben
elültem volna, napon a beteg,
lesve, mellemben hogyan bizsereg,
hogy’ oldódik a fájdalom, hogyan
oszlana már a test is boldogan
el, föl egy könnyebb táj felhőibe,
mely maga már az altató mese –
És lettem volna gyermek, gyermeked,
hogy, ha ölellek: úgy öleljelek.
Hogy mit szerelem csak sokára ad,
halljam már most vígasztaló szavad.
Fi a lánytestvért – úgy öleltelek,
ős vágy ízével enyhítve a bűnt,
így aludtam el – leghűbb kedvesed,
mire az első éjjel tovatünt.

 

 

 

Dél

 

1

Illik teneked ez a szépség,
kedvesem, ez a ragyogás,
arcodról ez a szétiramló
szemérmes elmosolyodás
s rá e pirulás – ez a lányos
nyujtózás, amelynek meleg
hullámaiból diadallal
merül föl, fénylik ki szemed –,
minden selyemnél, selyemingnél
ez, ez a testedre szabott
ifjúság, jókedv, melybe büszkén
fordul, csillan minden tagod,
a borzoló szél is fejednél,
fejed mögött a tág világ,
e nyár, e lomb, mely hódolattal
könnyű aranypénzt szór reád –:
 

2

kedveznek néked! – Hozzád illik
mint megnyugtató szép keret
még a hegylánc is és fölötte
a mozdulatlan fellegek,
még a madár is ott az ágon,
a bámész kutya is amott,
minden, mit dúdolva-dohogva
a természet körénk rakott,
minden e földön, tán még én is,
aki melletted heverek
s fütyörészve egy öröklétre
megörökítem ezeket,
e zsúfolt, sűrű, meleg órát,
nyugtalan zajokkal tele,
melyből kikél és szétcsap máris
a szép emlékek serege.
 

3

Ez a boldogság, ha nem tudnád,
a röppenő – most tudhatod,
a szép kárpótlás egy életre,
hogy asszonysorsod vállalod.
A legtöbb öröm, mit elérhetsz,
amit elértél – Soha tán
nem leszel ilyen tiszta fényben,
az élet ilyen szép csucsán,
ily lelkes légben, hol magasban
lebegő madárként szived
csak ringatódzik mozdulatlan
a zajló, messze föld felett,
ily tág csöndben, mit elviselni
nem is lehetne tán soká –
oly hihetetlen máris, mintha
csupán emlékeznék reá.
 

4

Ilyen békében! – Hogyan mondod?
Mintha lehúnyt pillád mögött
benned csillogna, csiklandozna
a fényes rét, a tó, a rög,
az egész tájék és úgy érzed,
mintha minden hang s gondolat
növelné, nemcsak lelkedet, de
tested is, két jó karodat
még egy, még bensőbb ölelésre,
melyben a földek, tengerek,
az egész föld beszorul, mint egy
anyátlan, árva kisgyerek –
Az egész föld és benne én is
kiről mosolyod még előbb
könnyes hálával azt vallotta,
hogy urad vagyok, vezetőd.

 

 

 

Óda egy hivatalba lépő afgán miniszterhez

Nem lopsz te többet! Ami még lopható
s egyáltalán mi még elemelhető vala:
magas elődeid már mind elemelék –
Kongó puszta honod! Reménytelen egén
kifordított zsebek gyanánt lobognak a
felhők s mögöttük, mint a forgalomból rég’
kiment tallér méláz antik fénnyel a nap –
nem váltható fel ő… hunyorg arcátlanul.
Szegény haza! nincs más disze már, csak amit
költői raknak rá: az őszi lomb nehéz
aranya, a folyók ezüstje s hölgyei
gyémánt szeme… de te tudod, mindez mit ér!
Te a valóságot fürkészed gondteli
arccal s objektiven! s meg nem téveszthetőn –
A helyzettel, öreg, te számolni akarsz
mesterséged finom szabályai szerint…
Azt nézed, hogy mi van… és – elhiszem – szived
búsong! Mit messziről édes oázisnak
véltél: délibáb volt! szélhordta homok és
állathulladékok halmán ülsz merengve…
Értem keserved én! Ezért volt hát vitéz
könyökforgatásod az ősi mód szerént?
Ezért hajlongásod? Ilyen pályadijért
nyaltál, miként csiga, utat e polc felé?
Ah, eljő majd a kor, tudod, akárcsak én,
eljő a nap, midőn minden tolvaj felel –
remegve állsz te is köztük – ártatlanul!
szégyenkezve dicső eleid közt: kontár!
korcs ivadék, aki már lopni sem tudott…

 

 

 

Paprikák

Király-kérdés megoldása,
pénzügyeink rendezése
nem érinti szívem úgy, mint
hogy a paprika megért-e.
Villognak már, testesednek,
fejjel le a kicsi fákon
úgy hintáznak, mint víg lány-had
pajkos kerti mulatságon.
A hegyükre nyomott csókban,
a ropogó harapásban,
a zöld ízek nyelésében
tudtam meg, hogy újra nyár van.
Mily ifjúság, mily vígasság
érlelődött friss husukba,
mily üdítő tiszta lelket
lehelnek beléd rajongva.
Nyár van, újra, nem is újra:
először ízlelem, érzem
e susogó kertben, e tág
vidék fölött és szívemben.
Túl vagyok én a virágon,
már nem köntös, nem a virág:
gyümölcs és hús nyisson rám hű
tekintetű vigasztalást.
Jönnek sorba, egyik édes,
másik szép szinét kínálja,
rádmosolyog s eszeveszett
haraggal harap a szádba.
Apáimnak eledele,
szülőházam koszorúja,
hálás szívvel dicsérlek én,
férfi nyeldeklők virtussa,
télen-nyáron a kiszáradt
kenyér hű ízesítője,
emlékeim váltakozón
csilingelő csengettyűje.

 

 

 

A szív szava

Ne nézz a villamos-szomszéd nyitott
olvasmányába – egy elszánt betű
reádugorhat és – vakarhatod! –
csíp, mar, tapad már, akár a tetű.
Ne olvasd el az ékes falragaszt,
mely ebzárlatról és szívről szaval,
sunyin reád vadászik mindegyik,
a körmondatok dróthurkaival.
Ódd kis családod nyugalmát! Kerüld
a különálló épületeket,
melyekben, úgymond, a tudás lakik,
művészet, szépség, stb. és szeretet.
Kültelki csapszékek előtt időzz,
az ablakokon át éjfél felé,
megütheti füled ott néha még
a szív szava s a tiszta szellemé.
Hasonképen a dutyikból, ahol
a hányt-vetett hős végre enyhre dűl
és népkonyhákból, amidőn a felsült
potyázó épp az utcára repül.

 

 

 

Ökrök

A kis tó közepén, melyre az est már kéklő
zománcot von, hasig merülve állanak.
Mintha innának a mesék varázsvizéből,
csurgatnak szájukból aranyló szálakat.
Buták, esetlenek; toprongyos szolgahadként
bámulják, siratják az elbukó napot;
hangjuk rossz trombita, de szarvuk, mint a gyöngén,
vágyódó égretárt finom leánykarok.

 

 

 

Nomádok1

Így láttam a Gironde-parton őket
s a Don-vidéken. Főzték a dögöt.
Ültek a szabad tűz körül és ősi
fölénnyel falták az ürgét. Röhögtek
Európa szolga népei között,
mint nagy titkok tudói-őrizői.

 

 

 

Üdvözlet bécsből

A munkásházakon a gránát
nyomait még nem meszelték be.
Különben rend. Vigyáz az Úr és
Fey úr tovább a drága Bécsre.
Csillog a fényes kirakatban
gyöngyök és hurkák garmadája.
S előttük léptekként a néma
koldusok kutya-pillantása.
Béke van, általános. Béke
ragyog a puskán, ágyúcsőben.
Sima arccal, rendben hevernek
a lázadók a temetőben.
Cseng a harang. A törökűző
hős unokája lovon, gőggel
viszi hadát, mely bajt vívott a
pékinasokkal s mosónőkkel.

 

 

 

Ajándék

Tengeri táblán fut át a vonat.
Integetnek a napszámos-leányok,
szórják két kézzel a jókívánságot,
a sok szerencsét, kellemes utat!
Annyi van nekik belőle? Olyan
fölös náluk a boldogság, szerencse,
hogy így dobálhatják csak a szelekbe?
Még sikongnak is hozzá boldogan.
Püspök az áldást, király a kegyet
nem oszthatná jobb szívvel, könnyedébben.
Senki sem omlik térdre a fülkékben.
Vissza is csak egy gyermek integet.

 

 

 

Mint két fuvallat közt az ág…

Harmadnapja se hír, se újság?
micsoda béke! – hirtelen
milyen szabadság leng köröttünk
e nyár eleji reggelen!
A váratlan csöndben, mely félve
lapul még, fülel és remeg,
a hajszolt szív, a fáradt elme
kapkodva föllélegzenek.
Végre egyedül! Végre nyugton!
Ha zúg is messze a világ,
ha úgy piheg is ez a béke,
mint két fuvallat közt az ág:
csend, csend egy napnyi még! – A pusztát
elkerülte jó messzire,
messze porzik az úton újra
a postás könnyű szekere.
Halkul és halkul – mintha morgás,
vad falka, dühös vérebek
fogcsikorgása távolodna
a fák között, a domb megett.
Elmúlt; fölöttünk mintha szennyes
hullám tajtékzott volna át,
rázza magát a völgy a szélben
s nevetve lélegzik tovább.

 

 

 

Ünnep

Csak a kutyák vakkannak néha
s a nyugtalan libasereg
csap zajt, ahogy futásnak indul
s kiválva hirtelen a porból
elszáll a malacok felett.
Csak méhek zsongnak itt a kertben,
s velük ez az árvácska-had
sugdolózik köröttem halkan,
oly halkan, hogy még én se halljam
hamvas, kislányos titkukat.
Ezt figyelem, ezt fülelem csak
lehúnyva csüggedt szememet
s a tiszta csöngést – mintha messze
hajnali időkből érkezne –
ahogy ottbenn terítenek.
Ünnep ez, ünnep; harangszó sem
kondul itt benne; hallgatag
áll a harangláb, kis kolompját
még gyermekkoromban kilopták,
mint hírlik, a szilasiak.
Eltűnt örökre… lám, de így is,
emléke is, hogy földerít!
hajdani eleven világnak,
együgyű vaskos valóságnak
hallom friss csöngetéseit.
Így ünnep az ünnep: fölnézni
s nem bánni, ami elsuhant.
Ha van még, szót váltani így kell,
békét a rejtező istennel,
ez az igazi áhitat.
Ez az igazi ima, melyhez
se szó – még gondolat se kell.
Itt vagyok. Élek. Nap melenget.
Mint nyájat őrizem a csendet.
Ottbenn a tepsi énekel.

 

 

 

Feledni

Feledni, feledni, feledni,
simítsd homlokom enyhe szellő,
gyógyítsd meggyötört szememet lágy
vonulásoddal puha felhő –
Feledni, mindent, elfeledni,
kiheverni, mint betegséget –
oldjatok fel, muljatok már,
hegedjetek be, óh, emlékek.
Fejem fordítom, fülem zárom,
óh hol a bölcs, a tudós hol van,
ki feledtetni tudná vélem
mit keservesen megtanultam?
A hasztalan harcot feledni,
óh feledtetni kudarcunkat,
hol a történész, ki homályba
borítaná megint a multat?
Hol az új hajós, ki útjáról
nagy híradással hazatérve,
szigeteket, új és új földrészt
lökne vissza a feledésbe?
Népeket, fajtákat feledni,
várost vágyok feledni, falvat,
csúcsokat, hol bukásaim most
gúnyoló visszhangként lapulnak.
Törlődjetek el messze tájak,
melyeken ifjan átsiettem,
merülj el hívó, büszke bércek
hona, szép ifjúság köröttem.
Elégni, mint máglyán, pirosló
arcom perzselő szégyenében.
Dajkáló vidék küldj egy álmot,
ránts vissza hozzád, szülőföldem.
Feledni, ahogy láncokat tépsz –
óh vakon, tétován, tudatlan,
beh biztosabban léptem én itt,
amikor hajdan elindultam.
Feledni, ahogy kigyult házból
fulladva kifutsz a szabadba,
míg mögötted kő kőre omlik
porosan, füstösen, ropogva.

 

 

 

Minden mi elválaszt

Elváltunk s minden, mi elválaszt:
éppen az egyesít;
ahány akadály, azt emeli,
szép foglalatként csak, amit
elzár előlem: kebledet, szemed,
jövőm tündöklő kincseit.
Mint lég a hangot, víz a fodrot:
a távolság szerelmemet
úgy sokszorozza, villogtatja,
erejét most mutatja meg,
torló dühét, mit nem éreztem,
míg együtt lehettem veled.
Áruló utat, anyagot
ez a messzeség ad neki,
áthatóvá, mindenütt-mindég
jelenvalóvá, ez teszi,
mint a bujkáló, észrevétlen
szellőt a fák levelei.
Ahogy a nyári föld csak este
ontja a meleget:
most hogy letűntél, én most érzem
lobogni szívemet,
most érzem tikkadtan, hogy akkor
nem is szerettelek.
Elmentél s mindig igazad lesz.
Te leszel mindig már a jobb.
Szolgálóm voltál: sorsomat most
kezedbe markolod
zsarnokin, durván és gyötörve,
ha nem is akarod.

 

 

 

Gyertyafénynél

Háromszáz ökör bőg köröttem,
lakásom körül – szakgatott
kórusuk csapong a vak éjben
mint meg-megiramló habok;
elülnek s újra nekitörnek,
szinte már asztalom verik –
az asztalon vén üveg ajkán
magányos gyertya küszködik.
Tanyán lakom most, itt a régin,
mely annyi romlás, szenny felett
úgy élt, úgy él emlékeimben
mint víhatatlan szép sziget;
mintha szigeten, hű magasban
ülnék s nem is itt, hanem ott,
azon a boldog ifjú tájon: –
reménykedek, ábrándozok.
Hajlik a gyertya, ejti könnyét,
szalad a könny az üvegen,
futnak szívemen csiklandozva
pajkos emlékek melegen;
leng a láng bent is, ott a szívben,
s ha meglebben is, föllobog,
peregnek róla percig élő
forró, futó indulatok.
Kis körben s enyhén mint a gyertya,
így jó már nékem fényleni,
országos sűrű sötétségben
virrasztani, merengeni:
végezni munkám… hogyha érte
nem ér is egyéb jutalom,
mint a mosoly, mely a dal végén
köszönni lebben ajkamon.
Künt zeng az éjjel, zeng a csorda,
a hegyről ma verték haza,
zeng, mint az őszi rengeteg, mint
az árvíz magas moraja,
mint kavargón ostromra szálló,
jelszavát bömbölő sereg,
amelybe itt-ott a vezérek
bikatorka is belezeng.
Lobog a gyertya – a fal hosszán
csatáztat kövér árnyakat,
mint künt a világ: azért vívnak,
hogy engem mulattassanak.
Elnézem őket és mosolygok;
a vén ágyból, hol dédszülém
aludt és fogant, kedvesemnek
lágy pihegése száll felém.

 

 

 

A kis cselédleányra gondolok…

A kis cselédleányra gondolok, aki hajdan
e régi házban szolgált. E huzatos pitvarban
szaladgált napestig, hol most oly elfogultan
állok, ahogy ő tán, amikor a mezőkről,
a tanyáról ide bevezették először.
S ahogy ő nézhetett akkor itt a jövőbe,
oly félve nézek én is vissza a mult időkbe.
Hogy bántak véle itt? Alig múlt el tizéves.
Hogy készült szegényke az első lefekvéshez?
Első éjére az idegenek között?
Úgy bámultak reá, mint morc mezei vadra.
A konyhában aludt, itt a tűzhely mögött,
mutatja asszonya, ki hajdan megfogadta.
Ismerem ezt a házat, tudok én sokat róla.
 
Mikor már bóbiskolva
hallgattam a nagyok szavát, egy puha keblen,
ez a ház úgy fénylett föl félszendergésemben,
mint a mesebeli próbáltatások tornya,
a felnyúlt idegenség, aláztatások pokla,
hol rémek kínoznak egy ártatlan, ijedt lányt.
Papuccsal ütötték, ha csak egy bögrét elhányt.
Nem láthatott ő senkit hetekig, mert vasárnap
délután is kötött, vagy mosta a harisnyákat.
Elképzelem az árvát, ismerős, szelíd arca
hogy torzulhatott félve kénytelen-mosolygóra
és félve hogy derült fel, ha ünnep reggelente
a víg mesterlegények a főtérre mentükbe
 
megálltak egy-egy szóra,
tréfáltak s mentek is már, gyors nádpálcát forgatva.
Mit gondolhatott ő? Ó, ha tudta volna: eljön
egyszer egy ifjú nővel egy férfi, hogy bejárja
minden lábanyomát és mit ő súrolt, e lépcsőn
szenvedve emlékszik majd hajlongó alakjára.
Arcára, mosolyára, így foszlányonként gyüjtve
e földről már örökre elröppent drága lényét.
Könnyezik s rángó ajakkal hallgatja a mögötte
csoszogó öregasszony fogatlan fecsegését.
Mert ez, ez még él itt. Tekintget nyálkás szemmel.
Pillog, feszeng, akár bírája előtt állna.
Ez volt. Ez verte hát. Nézz arcába mégegyszer,
ő az, a tünt mesék csonttörő boszorkánya.
Öreg már, félbolond már, nem tud már csak remegni.
Aztán könnyezni csak, látva a pénzt kezedben.
Köszönj és menj tovább. Nem, nem bűnös itt senki.
De mégsem lesz bocsánat, nem már hetedíziglen.

 

 

 

Házasok

Felriadtam, kerestelek,
felriadtál karom között,
mily idegen arccal! szemed
mily riadalmat tükrözött?
Honnan jöttél? Mily borzadály
villant rám egy pillanatig?
egy más létből mily vád s talán
átkozódás is már, amíg
lassankint ez a gyermeki,
görcsös harag lám ellobog
és kisüt szád körül megint
asszonyi meleg mosolyod –
s fej fej mellett, halálosan
összefonódva, mint nevünk
betűi itt a vánkoson
újra álomba merülünk.

 

 

 

Kiderül, beborul

Az előbb sütött még,
most vastagon esik:
kiderül, beborul
reggeltől estelig.
Az előbb a sárnak
nehéz szaga szállt még,
most meg nem érzek mást
csak a violáét.
Ülök a tornácon
borulva-derülve,
mintha megannyi ősz
és tavasz repülne.
Csöpög és szikrázik
az eresz fölöttem,
repül az ősz, repül a nyár,
száz évet öregszem.
Tünődve-nevetve
nézem a játékot,
ezer éve a gyászt s rá a
fényes ajándékot.
Befutnak a csibék,
azután kifutnak,
csillog-villog a napfényben
farka a kukacnak.

 

 

 

Jön az ősz

Jön az ősz, jönnek az őszi nagy alvások!
sűrű borzongások, hosszú ásítások,
melyektől a szív is megleng, mint a levél –
Hályogos az ablak, finom párájára
szerelmese nevét irkálja a lányka
s ásít hozzá, hogy majd’ beleomlik szegény.
Ásít jó anyja is; künn az istállóba’
a gazda is lova farára borulva.
Hátra néz a hű ló s ásit ő is egyet –
Ó, ez az unalom! – a beborult égre
harsogó ásítás a barmok bőgése,
ahogyan egymásnak visszafelelgetnek.
Dél volt s már este van. Dől a köd vastagon.
Csöpögnek az ágak. A nyálkás utakon
mint ingó kisértet, csusszanva tünedez
a vén levélhordó – eloszlik a tájról,
bekapta, benyelte a tejhabú távol,
mely lomhán nyújtózva, szuszogva közeleg.
Álmos a költő is, rímei botolnak,
a sor végén egymás karjába omolnak –
hullna velük ő is, hallgatja tünődve
távoli muzsika ki-kifutó zaját,
ahogy nyitják, csukják a kocsma ajtaját
s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe.
Kiért sarat, fagyot nem kell immár tűrni,
ó, drága szerelmem, gyerünk lefeküdni,
nem a mi világunk, mi odaki most van!
Egymással, egymásban hív nyarat keresni,
most jó szerelemmel igazán szeretni,
félig itt a földön s félig már álomban.

 

 

 

A töltés mellett

Egy tagban álló ezerholdakon
fut a vonat már órákon keresztül.
Nagy messze egy-egy falu; tornya félve
erőlködik a nap felé a ködből.
Minthogyha Pestet elhagyva e mái
időkből is kifutna a vonat,
s egy régi korba, egy letűnt világba
törne magának csattogó utat:
eldőlt temetőt vág ketté, odébb
pusztai tanya szalmafedeles
cselédviskói közt rohan… előle
sovány kutya fut, csirkehad repes.
Egy mezétlábas gyermek áll a sárban,
egy félvad, kócos jobbágy-ivadék.
Mit érez, ő nem tudja, én tudom csak,
minthogyha most is helyén állanék.

 

 

 

A Dunánál Esztergomban

 

1

Az ott a határ. Nézd az alkony
pírjában lent a vén Duna
úgy vöröslik, mint a térképen
határok piros vonala.
A tárt rét közepén a régi
ködlő rejtelem, ott halad
elevenen, mint mesebéli
állat, a fényes fák alatt.
A határ, határ, egy darabka
a nagy láncból, mellyel magát
gúzsba kötteti újra s újra,
ha feleszmél is a világ.
A határ, határ. Európa
tág mezein a néma jel,
amelyen innen élni, halni,
túlnan gyülölni, ölni kell.
Az árva nemzetek körül a
sötét folt… Mintha vádolón
vér szivárogna, áruló vér
megannyi haldokló alól.
 

2

Országom határa! – Túlnan
kis házak ülnek meglapultan,
nyakát nyujtva a zsuppos nyájból
egy vén gémeskút visszabámul.
Országom határa! – Földem
határa, melyből nevelődtem,
mely táplált illattal és fénnyel
szavak ropogó jóizével.
És ahol most fű, virág, hogyha
néven nevezem, bólogatva
néz vissza reám, emlékeztet,
megannyi ismerős tekintet.
Országom határa! – melyben
jogom van fennen énekelnem,
hol hangom otthonosan rebben,
mint jó visszhangzású teremben.
Melynek én is, ha nyelvem birja,
szívbeli, zengő akaratja,
követe lehetek, kiáltva
kiáltó szava a világba.
Minden árok és határ ellen,
minden átok és csaták ellen,
minden ellen, mi gátat vethet
mi bátor, tisztuló szivünknek!
 

3

Motorzúgás és dal is átjön
csempész-áruként a vizen,
bokrok közt, habról habra szökve
és fegyverek közt ügyesen.
Nagy ívben jönnek át a felhők
napfény űzte árnyékai,
váltakozva hullnak a kettős
partra az ég játékai.
Csupán a híd áll mozdulatlan,
két ország között idegen,
kitárt karokkal ég és föld közt,
mint a holt Krisztus mereven.
Jobbról és balról életosztó
tenyerét szögek verik át,
fáradtan őrzik itt is, ott is
elárvult néma katonák.
Itt is, ott is csillogó ifjú
szuronyok –, ide érezem
kamasz vágyukat: tüzes csókkal
ütni át békés szívemen.
 

1932

 

 

 

Őszi részegség

Kacsák bujkálnak lábaink között
e meghitt kocsmaudvaron… csipegnek
a borzas csibék, gyürt levél zörög,
hull asztalunkra, legyinti fülünket.
Alma lóg az ágon s fent pirosan
lóg a vén nap is fanyar mosolyával.
Hullóba’ van ő is – egy szélroham
s szétloccsant egy messzi, poshadt pocsolyában.
Tünnek a díszek körülünk! hideg
szél emelinti fent a dombos erdők
aranyos ingét: fölszáll és libeg
a lomb a légben – repülnek a felhők,
repülnek a gyors madarak, betör
a szél közénk is, fodrozza borunkat,
leng az emelt bor, csintalan’ kidől,
hűs cseppel hintve bódult homlokunkat.
Férges nap, őszi, gyümölcstelen ág
s alattuk, lengve az ősztől, a bortól,
fölgyürt gallérral öten cimborák,
poharainkkal csengőn olykor-olykor
összeütődve, mint az őszi gally
s mormolva hozzá, mint az őszi lombok!
dal volna az, dünnyögő őszi dal –
szakítják hosszú, eltünődő kortyok.
Oldódik, kavarog, szétrepül a táj!
s minden, mi józan s helyén volt köröttünk –
felleggel billen a tág láthatár,
reményeink lágy hazája fölöttünk.
És száll a dal és szállnak, mint kövér
őszi cseppek a kortyok mind sürübben,
jajong a környék s mit a szem elér:
hanyattesik az őszi őrületben.
Csattog az abrosz, repked, szárnya van,
fordul és röpül ő is már az őszbe!
s peremét fogva mi boldogtalan
öt száműzöttek, már fennen üvöltve!
Repül a szék s ha karod felveted,
röpül az udvar! szállnak és forognak
a fák, az asztal s az asztal felett
anyjukhoz fürgén a sóskifli-holdak.
Repül a szélben bukdácsolva egy
hajdani ének, egyre harsogóbban,
foszlánya rongyként száll a fák felett
és fennakad a hajlongó bokorban;
száll fent az ének arról, hogy mi volt
és megszakítja csuklás és a sirás
s mire himbálva feltűnik a hold,
úgy zeng a tájon, mint bús ebvonitás.

 

 

 

Érkezőben – távozóban

Két szomszéddal, három rokonnal
az állomásról a tanyára
úgy lépdelek, mint nagy családi
asztalhoz, mint hazai ágyba.
Akik sorából kikerültem,
úgy néznek már e kis népek rám,
mintha egy szép hír, jó megoldás:
életük boldog titkát hoznám.
Egy varázsszót, egy aranykulcsot,
mit elraboltak tőlünk hajdan,
élet, halál, szenvedés nyitját –
talán én visszahódíthattam!
Ki egykor rongyosan indultam,
szegényebben, mint a mesékben,
diadallal, a mosoly fényes
diadalával visszatértem.
Beszélgetünk és lassan-lassan
úgy látom én is már a multat,
magamat benne olyan hősnek,
ahogyan ők itt hinni tudtak.
Sárkánnyal küzdöttem, királylányt
gyógyítottam egy érintéssel –
Megfényesülve, tündökölve,
az emlék csoda-multat érlel.
Országom van és trónom is van,
varázshatalmam – hiszem én is,
örvendezek, hogy bár hatalmas,
mily hálás vagyok, tiszta mégis.
Elönt a melegség, dadogva
reszket a szeretet szívemben,
szemérmesen, mint hajadon lány
magátengedő szerelemben.
Melyőtök harmadolt apámmal,
ki kölcsönzött anyámnak lisztet?
Asszonynak gyöngy-pillést kínálok
és férfinak főúri tisztet.
Vegyétek díszemet, gyűrűmet,
a kardot és a cserfalombot,
a palástot és a palástról
a gyerekhad az aranygombot.
Fosszatok ki és küldjetek el
útravalóul mást nem adván,
csak a panaszt, csak: valahol még
visszavárnak, számítanak rám.

 

 

 

A kocsis csak állt…

A kocsis csak állt, állt s akkor hirtelen
a gazdatiszt rámért egy hatalmasat –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – A lélekzetem elakadt.
Szívem fölugrott, mint vad a hurokban.
Egy kutya szűkölt. A kocsis riadtan
szétnézett a tájon, szegény idegen!
s egymásután kétszer azt mondta: igen.
Aztán urára nézett szánakozva
mintha az ütést a tiszt kapta volna.
Vörös lett az, dőlt belőle vad átka,
rondán, akár a részeg hányadéka.
A kocsis csak állt, nézett könnyes szemmel,
nyugodtan, mint egy megcsúfolt új Mester.
Kalapot emelt, indult tova némán
s kutyája véle, mint ijedt tanitvány.

 

 

 

Bérestemető

A legelőn túl, négy akác között
licium védi a kis temetőt.
Márvány nem fénylik benne, semmi jel.
Kötésig érő gazfű veri fel.
Csalán veri fel ezt a temetőt,
mintha a holtak lelke még a föld,
a sír mélyén is rejtené magát,
fortyogna, égne: kínlódna tovább.
Itt nyugszanak az ősök. A magos
gazban az ifjú utas rátapos
néha egy dombra, rajt még a kereszt,
azon egy szép név: Énekes Ferenc.
Itt nyugszik minden őse. Légy dönög;
arrébb, a törpe licium mögött
csorda konog; ritkás kolomp-szava,
mintha egy mély álomból hangzana.
Az ott az élet, tompa, hangtalan.
Ez itt a múlt. Néha egy nyugtalan
tehén betéved a sírok közé.
Szaglász és felbőg a nagy ég felé.

 

 

 

Motoz a hold…

Motoz a hold a ház alján,
nem lel mást egy rossz csupornál.
Fölnéz a padlás-ablakra,
csorba kasza csüng ki rajta,
gúnyolódva, kötekedve,
mint akasztott betyár nyelve.
Szél támad a berek-aljból,
villog az istálló-ajtó.
Fölriad rá bent a bojtár,
azt se kérdezd: mit álmodtál.
Ha álmodott, olyat látott,
fölgyújtotta a világot.

 

 

 

Szennyesen, mocskosan, árván

Árnyékban, kövér kepe alján
hevertek már az aratók,
tagjukból ólmos fáradtsággal,
gyomrukban vén kődarabok
súlya gyanánt a bőlevü
gulyással, mit versengve faltak
s mely osztotta a friss erőt már
a zsibbadt lábaknak, karoknak.
Puffadt gyomorral, kiizzadva
hevertem köztük magam is,
a csípő polyvával hajamban,
viszketve tán szívemben is,
feküdtem ott a többi közt
szutykosan és halálra váltan,
mint kidőlt ló az út porában,
hevertem, mint disznó a sárban.
Összetörten, hogy nyujtózásra
sem tudtam testemben erőt,
oly tehetetlenül, mint mázsás