Illyés Gyula összegyűjtött versei

Nehéz föld¹

1928

Quis hoc potest videre, quis potest pati

Nisi impudicus et vorax et aleo…

C. V. CATULLUS

Jel¹

Didergő bokor koccantja ablakom,

– Ime a néma táj – mutat a völgyre –, ím őseid hona,

Csüggedt jegenyék őrzik a hegy taraját,

S csak egy elfeledett tűzhely füstje száll a januári híg levegőbe

A szegénység néma áldozása, eloszlik –

– Rejtett tűzhelyen, hajló lángokkal égett itt az én életem is,

Sercegve, ki-kigyulva, önemésztő lobogásokban,

De most, hogy fájva érezem már, szívemig kapott bennem ez a láng,

Szállj magosra kedvem az elfeledett völgy fölé kormosan

A csengő régiókba! a fölfegyverzett hideg fölé! s mint hajótöröttek

Széltépett rongya, lobogj, csattogj: emberek élnek itt!

Hajótlan hajósok, atlanti idők feledettjei,

Kik feledve hajdani utjukat, honukat, már önmagukat is feledik –

– Bitorolt földből táplálkozik bokrom, bitorolt földből fakadtam ki én,

Egy zsellérház udvarán, a grófi park mögött, vasárnap virradóra,

Recsegő hajlások törték, edzették, növelték derekam,

Virágom – te tudod, Anna – keserű mosoly.

Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák indítottak járni,

Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja visszhangját,

Tőlük e tekintet, mely mindig messze bámul,

S erdő felett, barmok szemében közönyösen nézi, hogy füstölög, hogy leng a halál.

Sokfelé jártam, de magamat jól csak köztük érzem én,

Csendesek ők, az vagyok én is, csendesen utálom urainkat,

Észrevehetik, nem az ő gyönyörükre való a fény, mely néha lobot vetett bennem,

Együgyűbb sziveknek gondoltam innen jelt adni vele.

Énekelj, költő

Meleg szájammal, élő szavaimmal

úgy állok itt, mint akit szél ütött,

megbénitanak

villanó dühök,

sistergő hirtelen akaratok,

fegyverért kellene kapni karomat,

kiáltani! – és szédülök, csak

dadogok –

Hallom, hogy buknak árkokba a vakok – a ködben

vér bugyog, elhal… hallom, a ködben,

hogy sikoltja sorsát kifeszitett leány, hogyan

zuhog a hant a zokogóra, hogyan

csobban a víz, állat szűköl… hogy csattog a gőg

skárlát lobogója a csendben nyüzsgő táj felett –

Ha kibomolhatna hangom, mint a fergeteg! mint égi

kanóc! fojtott ereje rohanó sercegésbe ha gyúlhatna

pillanatra is – de lángolón!

láthatnátok

e völgyet, mint feldúlt hangyabolyt, tele

futó puposokkal, gyilkosokkal, kik arcuk eltakarják –

éles

suhanás ha lehetne, mint a sikos,

precíz istennyila.

Tékozló¹

Üdvözlégy, falu, üdvözlégy, atyám, üdvözlégy, ájtatos ökör.

Megtért fiú porlepte cipőimben némán várom a csókot,

Eltékozoltam, mit eltékozolhattam, ifjuságom idejét, emlékeimet,

Nincstelenül és könnyedén mint születésem napján tárom felétek karjaim.

Kutasd ki zsebeimet, szél, fújj át fejemen, fogaim között,

Semmit sem hoztam magammal, mit elvittem vagy mit másutt gyűjthettem volna,

Ébredő fűzesek pilláim, nyugodtan folyhat köztük éltünk széles folyama,

Hűtlen szerető, hitszegő barát s a hon ezer baja.

Üdvözlégy, nehéz föld, horkoló Sárköz, Somogy kies bércei,

Kérődző torony, dögvészlengette méla táj,

Hol csak Ceres dalol, hol békés a világ, végtelen

És lapos, akár Galilei előtt –

Ezrediziglen e földbe gyökerezve, fajtám önkénytelen szava,

Jött-ment grófot, fürge izraélitát lenéző legátus az örök eklézsián,

Jogom van, szólván szivemből hozzátok, megfeddni az újszülötteket,

Kiprédikálni a késlő halottat, figyelmeztetni a gazdát, erény útjára vezetni a hajadont,

Kinek méhében csodálkozó arccal vár a kisded.

Számüzött

Megálmodott vagy elfeledett vidékek követe –

Úgy járok itt, oly rettegőn, mintha szívem

Hajlongó sötét tájain járnék –

Számban az enyhe szél, a sóhaj, a kiéhezett madarak.

Hol korom ülepszik a szájra, külvárosok forró rengetegeiben,

S ingó küszöbön elbűvölt szem issza a homályból a jövendő sós ízét,

Halottasház illatu vendéglőkben, omladozó sarkokon szerteszét

Várnak reám magányos testvéreim.

Esti falvak alatt útját kérdi tőlem az eltévedt jegenye,

Míg vetések iramló dalában én sorsunk szigorú jóslatát hallgatom

Tűzvészről, áradásról, egyenesülő kaszákról s látom

Barmok leheletében vérző lábai mint ragadják el az álmodó bérest.

Fölöttünk óvatosan mozdul a lég, a panaszokkal teli,

Szirénák jajai úsznak benne, a napszámos hétfő reggeli kedve,

Felvevő irodák csöndje, mindenestől a Grassalkovich utca,

S a katona utolsó áldása, ki hősleg honáért halt.

Csendben nyílik szivem, akasztófák szomoru virága,

Keserü próféta, csendben mondom átkaim imáit,

Forgószél gyors oszlopában forogva a dülőkön át

Magamban hadarom szörnyü jövendöléseimet a palotákról.

Ki életeden jössz át a fülelő erdei úton át jövet,

Szomoru ételek párájában, ki előtt álmok fanyar délibábja forr,

Magányos testvérem, neked hozok szívszakító üzenetet,

Elhajtott magzatoktól amit kaptam, holt levelektől, értünk hiába elhúllt halottaktól.

Énekelj, költő

Nyomomban szelíd borju lépked fürgén, így láthattok engem, jövök a dombok közt.

Kemény homlokomra veres koszorút csapott a nap, mint Árionnak

S énekelni küldött –

Dalomtól fölhevül a levegő, délibábot villog, ha álmaimról szólok.

Jövök toronyiránt, meg-megállok néha, a szederfa alatt, hol kőkorsóban hűsöl

Az édes ivóvíz, el-eltünődöm, nyugtom sehol sincsen;

Megyek csak, megyek, lábaim váltakozása friss gondolataimat

Ütembe ringatja, lágy hullámokban úszik kedvem aranyló rozstáblák fölött.

Talpamnak ravasz titkokat kuncog a föld, az én földem ez, belőle fakadtam,

Pólyám a dülőút pora volt vagy selymes televény kotló krumplibokrok alján.

Az ég fürösztött s tett szárazba meleg ujjaival, míg anyám kapált lent a völgyben,

Megnőttem a fákkal, üszőkkel, szelekkel, ezernyi lármázó, hű tejtestvéremmel.

Fáradtan térek hazafelé este, füttyszómra a nyúl megáll, tiszteleg – éld világod, testvér!

Alkonyattal nyílik szívem, akár a tök virága, harmatosan,

Fent ülök a padlásajtóban vagy kazlunk tetején, a gólyák másik honáról álmodozom,

Vezénylem az éj hangversenyeit, békákét, kutyákét, hajnal előtt a madarakét.

Néha mégis elborul homlokom, koszorúm lehullik csörögve,

A kémény füstjében Dózsa György sercegő bőrére emlékezik orrom,

Mintha haraptam volna belőle, gyomrom felkavarog.

Köpésem vitriol, ha isten segít, megláthatjátok még fekete marását.

Szomorú béres¹

Porhanyó kenyerem, kiszítta a nap,

Italom langyos, langyosuló vérem

Lassítja a nap,

Ülvén gondjaim s verejtékem gőzei alatt

Köröttem némán fordul a mező –

Dél van,

Erdő fenekén alszik a szél s a jövendő.

Kasznár hintaja gördül,

Nehéz kezem fáradtan emeli kalapom,

Por temet engem, hamu és pernye,

Ökreim tekintete érleli szívem.

A por mögött, a fák mögött,

Felhők terebélye, por lombjai mögött,

Amerre egykedvűen eltántorog a nap,

Távol városok élnek, fényes terek forognak a csillagok alatt,

Vannak tengerek, úszó szigetek, égő aranyhegyek –

Mindenről tudok én,

Telve van a föld, telve van az ég,

de én,

Tanácstalan ülök idegen mezőben,

Kéretlen jövevény, ki munkám végeztével

Kicsépelt kazal árnyékában ősszel

Hangtalan fordulok a közönyös földbe.

Szárnyak

Madarak, madarak, madarak, madarak,

Ha több vagyok, mint test: lelkem a csicsergetésetek!

Hajnalodik már, dalolva jöttünk a réteken át haza,

Szárny volt ma éjjel nékem a szó, a korty, az óraütés, szárny a simogatás, kedvesem keze.

Szárny volt a dal, a kilincs, vígan feküdtem a lepedők szárnyaiba,

Már majd elaludtam, midőn ablakom előtt a májusi nap trombitaszavára

A fák kirázták magukból a madarakat! Lármás reggeli áldozat

Harsant: áriák, tollak, gondolatok színes gomolya szállt az ég felé.

Repdeső zászlók, angyalok rakétái, bomlott mezei ágyutűz,

Első zajos csók, miután, lobbanás, elrepül a szerelmesek inge!

Oly ragyogó, győztes volt e rajzás, hogy szabaduló kedvem feléje lebbent,

Síkosan, fürgén beléje fonódott, mint illatba az illat.

Vízcsobogás e zaj! – Miért siratni hát a tünő ifjuságot?

Szabad ragyogó égi mezőkre oszlik el selymes áldozati füstként.

Szegénylegény¹

Bozótból bozótba,

Karom arcom előtt, futok szakadatlan,

Árnyékom is már leszakadt rólam,

Falvak fölé az esti szél

Hordja sötét áldásaimat,

Gazda óvatosan bezárja ajtait.

Mindenünnen kívül maradtam én, éjjeledik, mesgyék

Bokámra fonódnak,

Eddig és ne tovább –

Megállok az első házak előtt, hallom a csap csobogását,

Asszonyok kacaját, evőeszközök csengése ez, hallom –

Kuvaszok szőre fölborzad szagomra.

Fű alatt, láp alatt,

Elfeledett erdők éjféle alatt lakom én, kezemben

Furkóvá rándul a virágos ág is,

Így van – éhes vagyok.

Sóhajaimtól lebben a rengeteg,

Éjjel zsellér vezet, könnyezve mutatja ösvényemet, megáld,

Szoknyájuk alá rejtenek a lányok,

Ha szuronyaival keresgél a nap.

Itt alszom évekig.

Alszom forrás mélyén, határkövek alatt,

Érlelődik a csend –

A legsűrűbb éji óra alatt kel ki

Öklömből az első tűzmadár, égi rianás, a villám!

Megtorpan rá az ég

S – halljátok! – ő lép fölöttetek, döngve, ő a soselátott:

Patkó Bandi, likas csizmáiban! dülöng,

Énekel rekedten,

Nyakában a kötél,

Énekli rekedten

A halálraszántak részeg toborzóit.

Jövevény¹

November tiszta lehellete illesse arcát, fenyők friss illatától

ébredjen tétovázó lelke a kalácstestű kis jövevénynek,

Ki búcsú nélkül, fájdalom nélkül indult el s ime közibénk érkezett ma

S fölsír az alacsony mennyezetű szobában,

Míg mi, nehéz rokonok, zsíros kezeinket kinyujtjuk

S vastag üvegpoharakban harsogva koccintjuk össze az újbort

A mélytekintetű anya felé.

Mély, mély tekintetű és messze lát ma ő.

Gyűrt vánkosok közt kicsi feje hátrahanyatlik,

Mint virág, kinek beteljesült vágya s boldog ájulatban

Hallgatja a méhek tompuló zümmögését,

Hátrahanyatlik s mosolyog: feldúlt testét máris elfeledte.

– Sokáig buzogott mélyen a víz, míg kiszakadt – szólok én hozzá – s látod, indul a forrás,

Éjjel majd hallani fogod halk csobogását s apró gügyögéseket hallasz a ritkuló csöndben,

Két oldalt fák hajolnak fölé, távoli szél lengeti lombjuk, szárnysuhogás ez, elalhatsz,

Pihenhetsz, néném, gyermeked pihegésének enyhe zenéjén…

Alhat ő – nyugodhat –, ő elvégezte dolgát! Csak mi kemény

Férfiak állunk itt esetlenül, tavasz és az ősz

Szelei alatt értelmetlenül, karunk mint a lomb hajlong,

– Igyunk, rokonaim – lehullhatunk mi, elsodorhat minket ez a szél,

Nevünk és szögletes arcunk emléke megmarad és eltemetett

Kedvünk is kivirradhat még az újszülött mosolyában.

Szerelem¹

1

Amit már majdnem elfeledtél:

Csöndes rokonaid szavát tanuld meg újra.

A pohár friss víznél is jobban üdíti

A fáradt megtérőt a szivélyes fogadj isten,

Melyben baráti melegség gyöngyözik.

Ime itt a zsellérek csoportjában, kik a heti fizetséget várják,

Ingasd te is fejed, ha szólnak és csomós

Mondatokkal bontogatják sorsuk,

Nyomoruk okait,

Szájuk nehéz rebbenésében

Pihegő élet verdesi szárnyait.

Kaposváron egy fiatal utcában, melynek még neve sincsen,

Mindenszentek éjén tüzet kért tőlem egy férfi – szél fútt,

Egymáshoz szorultunk, egymás fölé vontuk kabátunkat,

Mint egy ölelésben,

A gyufa villanásánál arcába néztem,

Rám mosolygott,

Egy pillanatra szívünk egymásra ismert.

Kocsmában ültem máskor, sovány szabó kért helyet mellettem,

Oly örömmel, mintha az asztalra jó hazai ételt

Csomagolt volna ki, hogy megfelezzük:

Kibontotta előttem életét,

Előző héten kislánya született.

Ahány arc rádnyílik, reád süt: a te arcod annál jobban

Tisztul, fénylik, költő, rejtett melegüktől.

Ne szégyeld,

Hogy pillantásodban nagyanyád szemének

Tekintetét érzed langyosulni,

Hogy szíved pezsgett, mint boldog szamovár, forrt,

Midőn jó hírt mondhattál egy öreg kocsisnak,

Meleg pára csapta meg arcod,

Dadogtál az örömtől –

Ez érdes, szikkadt, sziklás talajon

Kedved gyökerei apró repedéseken át

Így találnak az édes televényre,

Egy arc hirtelen mélyedésén át,

Mit villanó mosoly nyit,

Egy szem pillanatra nyíló bogarán át –

Ez a föld táplál majd! s dalod így lesz hasonló

A mély gyökerű tölgyek lombsusogásához,

A legfölső levelek szívdobogásához,

Ahogy a magasban nesztelenül csúszó

Távoli szelek titkait kibeszélik.

2

Köszöntöm ezt a négy falat

Mely őrzi ifjúságom.

A patyolat mész illata

Tisztítja emlékeim.

Gyerekálmaim melege

Áramlik a sarokból,

Ahol annyiszor aludtam

Kis kutyánk karjában.

Jó állatom, teheneink

Ha tudnátok mi lettem,

Bejönnétek a szobába,

Hogy megvígasztaljatok.

Itt vagyok újra, alkonyi

Habos fény önt el mint bor,

A falakon a tányérok

Rózsái kivirulnak.

E nagy asztalra görbedve

Tanultam a betűket,

Míg kis néném a tűzhelynél

Őrizte a vacsorát.

Oly mélyről jő ez az emlék,

Hogy fáradtan örökre

Bennem marad, mint szegény

Forrás kis erdő-zugban.

Az ablakon az alkonyi

Nap meleg villanása

Anyánk szemének aggódó

Tekintete, mit egykor

Felénk-felénk vetett, amíg

Az udvar másik végén

Etette a malacokat

Az aranyszín fűz mellett.

3

A határt jártam egész nap kutyánkkal,

A munka meleg fáradtságát hoztam

Két vállamon este, mint jó köpönyeget,

Beléburkolóztam, szívem melegült fel tőle.

Lent a lombok között csipogott a szegény

Falu, elülő fészekalj, nehéz lehelletét ahogy megéreztem,

Mintha hegedő seb indult volna meg hirtelenül bennem,

Meg kellett állanom – pirosszoknyás bokor karjaiba dűltem –

Itt éltem – szennyes ködben és mocsárban, tudjátok meg jövendő férfiai!

Jöttem a hajlongó nyírfák alatt este, hajamat káromló szél verte szemembe,

Hoztam a szeretet súlyos örökségét, valakinek át kellett hoznia e koron,

Vidéki kocsmák mélyében ültem, szavam tüzesítőbb volt, mint a forró bor.

Néztem az asztalon elaludt kezeket, a búvó szemeket – ó ez a szegénység!

Mintha századok távolságából tekintett volna rám

A vén napszámos megvert pillantása: látod, semmi se változott…

Nahát változik majd! szökkent visszahajtott gallyként bennem a szó – susog a levél s átkozódva ömlik –

Zsellérek fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, bennem forr örökre, mit emiatt nyeltem,

A visszafojtott hang erjedő melege nyílt abban a csókban mely életem adta, az ég a szívemben,

Igen! ez a félszeg mosoly az arcomon a vázáttörő cselédlány kezének ijedt rebbenése

S e pillantás a szolga rossz leselkedése, ki hátulról vágja urába a kést.

Egy költő szól itten népének nevében! kérdezetlenül bár

De ő tudja, szava a szél alatt hajló kalászok élő zsinatjából szakadt,

Egy elnyugvó zsellér falu lehébe nyujtja kezét és úgy esküszik hulltodra, bitor

Elnyomatás! –Tüze, úgy érzi, a földből futott fel szárnyasult szivébe.

– Soraim teljes hosszukban e földön feküsznek, belőle táplálkoznak:

Zöldelnek, szertehajolnak, pillantástok alatt, úgy érzem, meglebbennek, ágaik emelődnek,

Ápolatlan hajtottak nehéz fáradt földből, ó milyen szomjasak…!

Fiatal lány-szemek, örök tavasz-egek, öntözzétek meleg szerelemmel őket.

4

Meleg habjaival nyári

alkony fürdeti a fákat,

füvek selyem hullámai

futnak – futnak át a szíven.

Halk csillogású, szélfutó

Jóság! ezüstlő levelek

remegő fényes csókjait

hozza szájamra a szellő.

Ez az az óra, amikor

úgy érzem, gondolataim közt

a Kapos gyerek-habjai

csillognak, sugdolózkodnak.

Futnak, futnak át a szíven,

mint gondolat száll rajtam át

lombsusogás, fürjek füttye,

bugyborékoló madárdal.

Szavak, szavak, kik úgy keltek

máskor, mint megdobott veréb-raj,

nesztelenül suhanjatok

az esti áhitat szelén.

Ússz el lobogó nap,

ússzatok el felhők,

hold szép gondolája,

ússzatok emlékek.

Kertünkben alattad

úgy fekszem, örök ég,

mint e vízállás, mely

napról-napra apad:

szikkadó talajon

tudja sorsát, némán

száll el – némán száll fel

mellemből a panasz.

Álmomban már felhő

voltam, elsuhantam,

árnyékom se bántsa,

akiket szerettem.

5

Nem feledhetem én

Soha, honnan jöttem.

Szalonban is azt hiszem, hogy

kutyánk jár mögöttem.

Itt élek köztetek,

Hallgatok, beszélek

S úgy érzem, távolról néma

Népek, barmok néznek.

Csüggedés ha elfog,

Vágy lepi a lelket:

Must-ízű szénán aludni

Teheneink mellett.

Két karomban halt meg

Egy kis borjú hajdan,

Bús fejét ringató részvét

Él most is karomban.

Sose feledem már

Végső pillantását,

Megismertem, mi a szótlan,

Tiszta szomorúság!

Álmodom, beszélek,

S szívem körülállja

Kerek szemmel nagyapámnak

Hétszázhúsz birkája.

Ludakkal vitáztam,

Lovakkal beszéltem,

Szépérzékem ott finomult

Sörény-fésülésben.

Ha simogathatnám

Kedvesemnek képét,

Megérezné kezem madár-

Óvó melegségét.

6

Itt élek köztetek,

Úgy nyomom a tollat,

Mint nemrég feles földünkbe

Nyomtam az ásómat.

Lassan közelg a dal –

Mint ki eke mögött

Lép dallal és szétver minden

Kiforduló rögöt.

Habzó új Csörsz-árkán

Erjedő vidékek

Boldog szülővérzése küld

Követnek felétek.

Kiszikkadt földem úgy

Várja énekemet,

Mint nyári estéken messze

Úszó fellegeket.

Hosszú gondolatim

Lobogva feléje

Szállnak vissza, mint vásárra

Vert csorda bőgése.

Itt élek, itt élek,

De hogyan feledjem

Gyermekként hány kuss-paraszt-ot,

Bugris-t kellett nyelnem.

Hej szép gyerekkorom,

Fonom soraimat,

Mint pántlikát, mint sallangós

Fényes ustorokat.

A zsíros barázdán

Mit dalolva vágok

Utánam bugyborékoló

Vad víz tör hozzátok.

7

Cece és Sáregres közt fekszik ez a magányos kocsma

A malom mellett; ide jöttem be estefelé én.

Kifárasztott az út, szünetlen fecsegtem

Az útszéli verebekkel s szárnyas gondolataimmal.

– Mit jöttök egyre vissza! hagyjatok engem, repüljetek el,

Ha hideg is az ég!… Szivem nem lesz örökös fészketek –

Hess tovább! De ők visszaszálltak, lármáztak, csiripeltek,

Zsibongó madársereggel nyitottam be az ajtón.

Egyedül ültem a félhomályban – madaraim

Lángoló szárnyuk verdesték, égtek, rikoltoztak,

De hogy megitattam őket három pohár friss aranyszín borral,

Elaludtak sorra, tüzük sorra kialudt.

Sokáig őriztem őket mozdulatlanul merengve a sötétbe,

A csend engem is elaltatott néha

S ekkor elvétve, mint alvó gyerek gügyögésre,

Halk csipogásra neszeltem, elfojtott zokogásra.

8

Hárman könyököltünk a pudvás asztalon,

Háromfelől jöttünk; a kocsma előtt

Három út találkozik. Estefelé

El-elcserélik sorsukat, életük irányát.

Mellettem vén béres hörpintgette borát,

Kémlelte jövőjét pohara fenekén,

Szemben egy molnár várta vacsoráját.

Az üvegek fölött egy percre összenéztünk,

Amikor a lámpa hirtelen kialudt.

Nyitott szemünkből a kigomolygó álmok

A gyors sötétségben összekeveredtek.

Hármunk jövendője, szilfa három ága

Lengette lombjait, susogott felettünk,

Három ikertestvér hallgattuk csak messzi

hangját, mintha még meg sem születtünk volna.

Elmenet sokáig álltam a ház előtt,

Ott, ahol a három út egymásba szakad.

Elindított végre a gúnyos szél, mentem,

Mintha csak most jöttem volna a világra.

Szülőföldem¹

1

Szekerem zajától

Rebbent föl a hajnal,

A növekvő nappal

Nőtt a táj és szivem!

Folyónkban hajukat

Mosogató fűzfák

A híd-dübörgésre

Mind felém fordultak.

Köszöntő zsebkendőt

Lengető kéményem!

Két karod az égre

Táró csacsi templom!

Nyuljatok, lengjetek,

Intsetek, szóljatok,

Lássam, hogy vártatok,

Oly megverten jövök.

2

A padlásgrádicson

találtam anyámra,

le kellett, hogy üljön,

úgy megörült szegény.

Nyakamat ölelő

karjain átfutott

a jó meleg, melybe

hajdan elringatott.

Kemény kötényéből

a tűzhely s az udvar

száz-szinű illata

szállt, megtörölgette

szivem, mint ébredő

szurtos gyerek-arcot:

mosolyogva néztem,

ebbe törölköztem.

3

Egy sugár, egy tünő pillantás is elég,

Hogy nevetve nyíljon, ami kész nyílani!

Az udvaron kutyánk egy kis fának szaladt,

Ömöltek rá a fa rózsaszín szirmai –

Megijedt a kutya, nézett föl az égre;

Hogy elállt a hullás, várt, azután sebten

Nekiugrott újra – álltam az ablaknál,

Fölnevettem: öröm hullt rám, fölébredtem!

Lágy szél öblítette ég ízével szemem –

A kis ablakokkal hunyorgató házak!

Illatjukkal karban éneklő virágok,

S a vén fák, helyeslőn bólintva egymásnak!

A tótágast álló fűrészbak! s hitvese

A tuskó s kölykeik a szőke aprófák –

Iszákos kútágas, kacagó kerítés,

Dolgos komoly disznók látták és hallották

Kedvem virágozni, arcomat nyílani

Egy alacsony szoba hasadt ablakából,

Vén parasztház nyirkos, könnyes homályából

Egy hangos májusfát az égre hajtani.

4

Különös tájról álmodtam ezen a délután a jászolban fektemben!

Vemhes tehenünk lágy lehelete pirositotta arcomat,

S míg az erjedő széna kedvesem szavait susogta minden mozdulatomra

S be-befüttyentett a nyár a pókhálós ablakon:

Én egy ösvényen lépdeltem Gyánt és Ozora között könnyedén!

Zsenge kukoricák között, mezétláb, leveles faággal kezemben,

Távol a völgyben egy cséplőgép verte a föld szivedobogását,

A friss szélben hajam örömömben majd’ kivirágzott,

Lábujjaimmal tréfált a bársony por, megismertem, nevetésre fakadtam,

S mikor egy fürj csattogva fölröppent előttem, kirobbant kedvem is,

S mikor a fordulónál egy vadszederbokor kedvesemről kérdezett,

Ej-haj, kitártam karom, feledtem életem, dalolni kezdtem!

S azonnal a völgyben a fák hajladozni kezdtek,

Mint kanóc gyors füstje táncolt az úton végig a forgószél,

Cicázott a fákkal, rohant részegen, részegen magát a Sióba vetette,

Felébredt a táj s a pihegő dombokra a nap csodálkozva nézett.

Egy alacsony kis felhőn két szelid tehén legelészett.

– Ej, meglepni őket – gondoltam –, megfejni, nem volna rossz dolog,

Megfejni s tejükkel megitatni kedvesem,

De ekkor már a vidám hegy csucsára értem,

A vén vadkörtefához, átöleltem, megrezzent koronája.

Egy kócsag úszott felettem az ég fodraiban

S kiáltott, kiáltott háromszor felém,

– Hej, kócsag! – feleltem –, hagyj békében engem,

Fiatal vagyok még, ezután csak kedvesemnek élek!

Egy toll hullott elém, felvettem, vele írok neki majd levelet.

Ha hegyemre ér a nap, aranyába mártom s vele írom meg vidám szerelmemet,

Ha ideér a nap… de a nap még szárnyát csattogtatva keringett odafönn magasan,

Leültem a fűbe, néztem a mezőket, a Sió bizalmasan rámnevetett,

Felemelte s lábam elé fektette fejét, szelid állatom! megsimogattam.

Így láttál volna kedvesem! A kis dombok a rónaságon szerteszét alattam

Összehajoltak, mint fiatal lányok, szoknyájukat fujta a szél,

Hátratekintgettek anyjuk felé; a Balaton szélinél

Ült ő komolyan s ezüst sugarakkal kötögetett.

Aranylegyek zümmögtek köröttem, zümmögő fényes gondolatok,

Virág virágzott, lomb lombosodott, emberek megemberesedtek,

Az erdőből égő nagy csillag szállt fel a horizontra,

Szivemre kellett szorítanom röpködni vágyó kezeimet.

Ezt álmodtam s ilyeneket; lombsusogást s szavakat oly lágyakat, hogy rögtön elfeledtem őket

S csak ízüket éreztem, röppenő illatuk, ahogy felébredtem,

Közönyös eső verdeste odakünn az udvart, a meleg ólak tetejét,

Csobogott, mormogott mint gyász-litánia, eloltotta kedvem fiatal kis tüzeit.

5

Kaszálásra érett

Sarjuban hevertem,

Hunyt pilláim előtt

Dél opál-vidéke.

Homlokomat meleg

Szél mosta, távoli

Kutyaugatásban

Szállt felém az álom.

Milyen nehéz lettem!

A rét hullámain

Csüggedten merültem

Gyerekkorom felé.

Már majd sírni mertem,

A rezedák anyám

Csókjának ízével

Csókolták homlokom.

6

Bús harmónika hangja szállt,

Lágy, karcsu éneket

Ölelt magába s szállt vele

Sötét falunk felett.

Leánydal volt –, be ismerős!

Megálltam a szelíd

Cseresznye-gally alatt, e dal

Rámrázta szirmait.

Énértem szállt a lány dala,

Kis öccse énnekem

Ölelgette vén hangszerét

Fent a szérüs-hegyen.

Ó, fám hótiszta csókjai,

Szerelmes havazás!

Reggelre elmegyek, e dal

Síró búcsuzkodás.

Legénykarom nem öleli

Azt, akit szeretek,

Hányszor kitárul –, s visszahull!

Dalt játszik teveled

Szívem, szelíd harmónikám!

Zengd csak jámbor dalod,

Aranypermet hull majd e szép

Tájra, mit elhagyok.

7

Nem vagyok való én,

Mint malom nyelvelni,

Oltatlan ezredes szomjra

Szelet-szavat nyelni.

Szűzi tejjel teli

Bögréje a holdnak,

Döntsétek fel, úszó felhők,

Szomjasak a holtak.

Ha előbb születek,

Betyár lettem volna,

Szegény-népek vadont búvó

Koldus pártfogója.

Sűrűk sűrűjében

Sírni sírni-valóm

S pisztolycsővel bekocogni

Búsan egy ablakon.

Bitófa királyi

Oszlopának dűlve

Ítélkezőn tekinteni

E néma vidékre.

Itt úgy ég csak bennem

a kedv, mint e hasadt

konyha-lámpa nyúló lángja,

kormosak a szavak.

Ellobbanok, testem

hallja csak a dörgést,

elfeledi hangom e táj,

mint a levélzörgést.

8

A kis ablakon át haldokló muskátlik

leheletével október híg árama

özönlik szobámba s táncoltatja lámpám,

agyagkorsóm teje

összeállt a csendben,

messze van a világ, mint egy búcsuintés

a csillagkönnyes éj

mély áhitatában

hallom a völgy felett úszó felhők torlódását

sötét istállónkban meleg teheneink

hogy’ harapják a fűvet

s a dombról az ugatást, mint áldozat füstjét

az asztal hideg

viaszosvásznára hajtott áldozó

homlokom csak ő, csak ő emlékezik

egy nyári délelőttre

enni

vittem az apámnak

s kilenc évem zajos gondtalansága

töltötte be habzó dalával ezt az egész völgyet

az ételes kosárt mint egy tömjéntartót

lóbáltam az örök lobogó nap felé

kedvem elvegyült a millió illattal

mit a dolgozó föld szerelméről gondolt,

elcsendült a dal, mik tőle ragyogtak

lehulltak, a halál messze tájaira sodródtak a lombok,

idegen lett a táj, szivem alig érti sötét susogását,

lehajló sövény alatt ültem ma sokáig

s szemlélvén az árok kiszáradt fenekét,

megbarátkoztattam szivemet a földdel,

ne féljen, lent igaz nyugalom melegül.

Mint sír mélyén búsan már úgy emlékezem

örömre s bánatra mik jártamban hajdan szivemet vezették

gondjaimra, melyek most oly magasra szállnak,

hogy utjukról csak e könnycsepp beszélhetne sima papiromon.

9

Itt fog kézen a szél, vezet, a patakban

Lassan elfoly a dal,

Bucsuszód.

A lombhullató táj tiszta és szelíd,

Szelíd s tétova, mint a köszönés,

Az elbocsátó, a szélbesodort

Mosoly.

Mint a harmat

1

Reádcsapódnék mint a harmat,

Mint folyóvíz átfolynék rajtad,

Gondolataim lágy szellőjét

Két kezeden megérezhetnéd.

Kezem úgy simul, mint hű állat,

Pilláim alá takarnálak,

Fektetnélek szép egem alá és

Jövendőm gyönyörű rétjére.

Hogy mondjam el? Midőn karodban

Legeslegelőször aludtam,

Álmomban gyerekkorom társa

Egy kis kutya nyalt a fülembe.

Búvok melléd s karolván védlek,

Győzelmi zászlómnak tűznélek;

Mint egykor anyámnak térdére

S borulnék úgy is rád, mint sírra.

2

Kacagásod fodrain még megcsillant a lebukó nap,

Pilláit mégegyszer reádnyitotta,

Azután buzogó örömödtől megittasulva elaludt

A puha dombok ölén.

Milyen nyüzsögés támadt a szürkületben!

Aztán mély tehénbőgések s kolompcsörgés között

Ömölni kezdett

Hegyeinkről az est,

Színig töltötte a völgyet,

Pezsegő tavunkból a halak már az almafák

Ágai között kergetőztek.

Aztán elaludtam én is

Karjaid közt a szegénység

Tápláló melegén, Annám!

3

A szomszédleány –

Egy fiatal parasztleány a kedvesem, mit tagadjam,

Hátán hátrakötött kendőben lép el ablakom előtt, hordja a vizet

S rámnevet együgyűn, mint ez a téli nap,

Dió-szemében ökreim bizalma,

Barna, szelíd arca maga a föld, szülőföldem derűs folyóival.

Ő tetszik nékem, néki tetszem én,

Estelente elüldögélünk az istálló küszöbén,

Fecseg, rám-rámnéz, fürkészi arcom, én hallgatok,

Mit is mondhatnék neki a hánytorgó hegyekről, melyeket megjártam.

Pislog, karomba hajlik, bárányfogai közt jóízűn ropog a nyers sárgarépa.

Hallgatok hát, hallgatom s hallgatom hogy süllyed

Bennem egy vidék, lebuknak a tornyok, serceg, kihuny a gőg.

Mit is akartam én, mit míveltem, amit elmondhatnék

Világosan mint a patak, érthetően mint a kasza suhogása –

Hallgatok, köröttünk átmelegszik a csend.

Szerencse, hogy kemény legény vagyok mégis, megpörgetem a kút kerekét,

Hányom az almot, elbirkózok a béresekkel, Anna híg kacagása

Itatja izmaim, fehér szoknyájával megtörli homlokom,

Leheletétől kivirágzik álmomban egy kert,

Míg friss mellein fejem elpihen, mint egy állat.

4

Ablakom előtt a karcsú torony, rajta a forgó kakas,

a nyújtózó felhő, a lármázó patak,

egy vidám kurjantás, e lekváros kenyér a kezemben,

a fürge fény, a dal:

mindez kedvesemre emlékeztet engem!

Barna leány ő, énértem született,

anyját elfeledte,

reményeit, multját,

szemlátomást nő a növekvő nappal,

este látjuk egymást, addig énekel

panaszos dalától míg bealkonyodik.

A homlok szelíd kemencéje süt,

melegít a tájnak olthatatlanul;

ha belétekintek, a két szem

micsoda tájra mutat,

lengő erős vidék,

jövendőm,

békésen legel a domboldalon a nyáj,

pásztortalanul.

Pezseg az egész test, zajlik, nyüzsög, forr,

szája mint víg madár csapkodja színes szárnyait,

álmában is rebben, hogy kezemben alszik:

fülébe jár hálni a legfínomabb

tengeri szellő sikos dallama,

szívében lassan mint a gyöngy érik

az opálos fényű

kisded-szeretet.

5

Mint meleg állat-lehelet

Érte jóság a szivemet,

Jöttem egy lánnyal a fasorba,

S hirtelen sírni mertem volna.

Völgyi falunkból úgy szállt, oszlott

A jó vasárnap, mint egy boldog

Gondolat a szegény fejéből.

Szállt az élet, a gőz a rétről.

Dalolt a lány és szállt remegve

Tekintete, mint az egekbe

Lágy áldozati füst, foszló jajjal,

Szállt az ifjuság szánkból a dallal.

Rongyszoknyás nyárfáim az árok

Partján mint meggyalázott lányok

Forogtak, sírtak, águkkal bután

Kapkodtak bukó levelük után.

Suhant a tájon a rőt elmúlás

Kedvesem dala mint sziromhullás

Lobogott –, mellemre vontam a tört

Fejet mint fázó rózsafőt a föld.

Föld alatt…¹

Föld alatt utazik a városokban ő, reggel a jövendő

S este a halál felé,

Tavasz-ősz, sövényei között az ébresztőóra vihara

Indítja a varrógép kerekét,

Dalaim kerekét

Hajta a varrógép szele,

Anna szive

Forog a varrógép dalán,

Hajtószijak forognak ég és föld között

S míg hervadó ujjai között zizegő vászon folyik, zizegő emlék,

A csattogó tű szaporán férceli

Délutánra az estét, estéire álmot,

Álmaira sóhaj lebbenő csipkéit.

Emeletek fölött, a szél fölött, ül Anna, ül, gyenge lábai rohannak,

Befutják a kemény meredek szirteket,

Tejnedvű fűveket, szájam cserepeit,

Hol jár: nyomor vitorlái lebbennek utána: száradó lepedők,

Gyárfüst, száradó ing

A kötelén száradó akasztott –

– Így száll tova Anna, kit elszántan követek

Könnyező ablakok alatt, sikátorokon át,

Hol a csend csapdája vigyáz, éjféli tulipán,

S fürkészve köszönt a gyanús ismerős –

Így őrzöm napjaim anyját, névszerint Orosz Annát,

Szomorú kezeim levelei így hullnak rá, rejtik, védik a téltől.

Csókom így zárja barna szemeibe lázadó

Ifjúságom erős, gyönyörű vidékeit.

Látod, hogy gőzölög…¹

Látod hogy gőzölög vén Mecsekünk már! Sűrű

Habokban csapódik lábához az őszi

Köd árja! Gúnyos szél rázza fáink jajongó

Ágait, leveri utolsó gyümölcseinket is.

S antik gondokkal koszorúzza ifjú fejünket!

S ránk száll lassan a tél, Annám… s e százados bánat

Hűvös üzenetként szálló a Kapos némuló völgyeiből –

Hallgasd – már a bibic csipog csak – fiait gyűjti az útra.

Egy hét s üres lesz szerte a táj és megered újra

A szennyes eső, elmossa e bíborban pompázó

Templomi szőnyegét az útaknak… cuppan a nehéz

Barmok patája majd a vas-színű sárban

S ereszünkről lerohanó víz bugyborékolva zokog…

Mit se sirassunk mi! Önnön mérgeitől

Bomlik e förgeteg és termékeny csend havazik majd

A vetések álmaira… Rakj addig a tűzre

S fonván sötét karod nyakam köré, dalolj

Madarak elhangzott versenyéről, ágaskodó göndör

Bárányokról, egy fel nem osztott tájról,

Melyről mint gyermekét viszi kalászát a barna arató.

Dal a galambról

Már ötödik napja haldokolt

szomszédunk leánya, nem tudott meghalni,

a hatodik reggel egy galambot kért,

lehoztam néki a ducról a legszebbet.

Hamvas-szürke volt ez a galamb,

a fészkek közt repkedett, nem félt még senkitől,

csőre puha volt s fénylő mint a rügy,

szemei, mint az inggombok, halaványkékek.

Mint a fészekben, úgy ült a lány kezében.

Ha eleresztette, forró kis arcához húzodott,

a pap szavait már nem értette a lány,

de a galamb susogásaira még egyre mosolygott.

A reggel, midőn halva találták a leányt,

a galamb ott ült két kis melle között.

Hogy megjöttünk a temetőből, tegnap,

a szomszédasszony sírva visszaadta.

Azóta itt ül az asztalomon,

egy rossz sapkában a tintatartó mellett,

néz-néz rám szüntelen, fejét félrehajtja.

– Költő, mit tudsz szólni a halálról?

Nem fú szél, ablakom előtt

önmagának bólongat a holdfényben a nyárfa,

egy sercegő lámpa, egy fázó galamb

voltak tanuim: mellem megérezte a legfinomabb szellőt.

Igen, most száll, most oszlik ifjuságom,

tudom, mi jöhet még, ma este meggyóntam magamnak,

s hol egykor kedvesem kezét

gondoltam melegíteni: szívemen egy galambbal aludtam el.

Halott leány

Nem alszol te, tudom: meghaltál; mosolyod

Nem fűti álom, arcodon e kedv, mint a jégvirág –

Nem hazudom most már, a közelgő tavasszal nem hitegetlek.

Meghaltál örökre… fogaid között megállt a levegő.

Mi tegnap még küszködött, könyörgött, mint zajló téli patakocska:

összeállt szemedben, szálkás lett a fény;

szíved megnehezült, elfordult; gyenge

testedben elakadt a sűrüsödő vér.

Nem jössz soha már te a szöllőkbe velünk,

Dalolva a lágy homokútakon,

Kacagva, mint akkor, hogy a telt meggyfára emeltünk,

Kacagva lehúllt cipőid után,

Várva szerelmesedet a táj tetején –

Combjaidat örökre összezárta a halál.

Csigás hajadban elaludni ki vágyna most? Idegen,

Idegen vagy nékünk s tán ellenségünk is már.

Ráddübörög

Holnap a fagyos föld, s míg mi majd hazatérve

Vacsorához ülünk, bánatunk elűzni keressük,

A nyirkos deszkán át hűs csepp hull gyenge nyakadra s feletted

A friss hant összeolvad, a föld becsukódik könyörtelenül.

Gondolunk majd reád s azután… anyád is elfeled!

Emléked elhúll, mint sorsod, mely könyörtelen játéknak nyílt csupán.

Játéknak! – erre gondoltam, hogy jöttem a pattogó cserjésen át ma este.

Feledjük véled ifjúságunkat is, dalos kedvünk lassan

Ég el a kormosra öregedett szívben s kisleány lelked

Elhúzódik tőlünk, ha valahol mégis egymásra találunk!

Lombtalan

Jobban hullatom leveleimet én, mint te, őszi tölgy!

Panaszló csörgés fakadt minden léptem után, ahogy

A sűrű völgyből feléd jöttem e dombra –

Híg levegő borzolja itt hajam, a halál lehelete.

A völgyben

Még láttam egy rózsát; hogy leszakítottam

Szirmai habzón ömöltek lábam elé –

Egy leányt is megszólítottam.

Kezem érintésére ijedten rezzent, megdidergett,

Lezizzent a mosoly ajkáról, elköszöntem tőle,

Jöttem tovább felfelé s mintha a sűrü év

Völgyeiből léptem volna egyre magasabbra, kifelé.

November magaslatán megállok itt, érzem, a csendben

Hogy’ lengedez belőlem az utolsó levél –

Szólj, kemény tölgy hozzám! feléd indultam én, kezemben

Szikkadt koponyájával az utmenti virágnak.

Egy ősz

1

Fáradó szél gyanánt az esztendő lassítva szárnyalását

Lesiklik a magasból, hajladozva zúgnak fáink koronái.

Tetőtlen Július! alig emlékszünk rád, szemünk a földre fordult,

Hol a megtérő év véresen kúszik a csörgő, rőt lapályon.

Megáll nemsokára egy hóviharos éjen: zuzmarás forgószélben

Foszlik jajongva szét a csengő ürbe s véle napos ifjúságunk.

Ittam a forrásból ma este és számban megéreztem

Üzenetedet rút öregség, számban, mellemben, tagjaimban.

Fénylő-rezgő kedvem, mint a lomb foszlott, ágaim,

Gyökereim fázva huzódtak vissza hozzám.

Az utolsó madár átkot kiáltva száll a vérben gőzölgő erdőből.

Mely egykor arcom mutatta, fátylat borít magára a víz.

Fáztam, el kellene mennem, gondoltam, itthagyni ezt a tájat,

Futni, mint hontalan, komor hegyek élén a hold fényes útjait követve.

Vége a játéknak! Tudom én, magam vagyok én hegyeimmel,

Az isten messze él, ha él, ezt tudom csak, mást nem mondhatok róla.

Futni köpenybe burkolva arcom, hátra se nézve kiáltani:

Egy igazi Urat ismertem itt meg én, a halál csámcsogó hatalmát!

Hanyatlik a nap, köd mossa a völgyeket, hallom

A takarodó nyáj ebeinek csaholását s a gyenge harangszót.

Mintha az utolsó kenet csengetyűzője közeledne felém –

Boruljatok le, fák, helyettem –

2

Az októberi alkony

fénye oly átható volt,

oly szívjáró mint kedvesem

bucsuzó pillantása.

Arany terhétől hajlott

a nyirfák koronája,

csengő lombok közt jártam,

mint emlékeim táján.

Messze-messzire láttam

egy percre önmagamban.

Mezők gőzölték szerte

az égre nyári kedvük.

Rossz recsegés felel már

bennem, ősz, szeleidre!

Folyóim megvakultak,

diszeim földrehulltak.

Bokraim véres karját

ápolgató ökörnyál,

befonhatnád ősz-nyirkos,

lombtalan bátorságom.

3

Lezúdul a szél a hegyekből – túlérett gyümölcsök,

Nehéz bucsuja s a halál vörhenyeges

Árnyéka bolyong kertünkben; az őszi

Levél bús kérdést csörrentve hullik a nap

Pocsolyái között a hidegülő földre –

Ápold csak telő szőleidet s vigadj,

Boldog apám! s dudolj, dudolj,

Hogy már szagos dongáju hordaid mosogathatod –

Nyári melegében, mit a munka nemes

Gyöngyei koszorúztak: homlokod derülhet:

Tavaszi kedved csillan nemsokára elő

Arany borodban, ha köszöntve a napfénybe emeled –

Föl, föl az égi lángba emeld s múló

Életünkre köszöntsed,

Megért szivünkre, mely mint falevél leng

Szállani vágyva az őszi szelekkel!

4

Emlékszel a havas novemberi

reggelre, amikor

ablakunkat kitárván a völgy

dér gyémántporában csillogott elénk,

hűvös pompájaként a halálnak?

Szemedből még egy percre

tavasz patak-mosolya villant reám,

a délután kedve! – márciusi

rügyeken át csörgedezve patakzott

fejünkre a napfény egyszer az erdőn!

Most mellemen fejed –

miért szóltál volna? tudtad,

hallom,

szivedbe száraz levelekként

zizzentek a percek.

5

Az őszi éjjel íze itt maradt ezen a tájon,

soha közelebb

nem éreztem magam a földhöz.

Az országút két oldalán a szürke köd falai.

Ilyen kihalt városban, félve

álmomban jártam egyszer.

Minden léptemben elmarad valami belőlem,

ködbe felejtődik,

utcáról-utcára, sarokról-sarokra,

zörgő folyók felett hidakról-hidakra

hív tovább egy hang,

mint álomban,

lassan megyek, lassan, egyre sulyosabban,

gőzölgő fehér források mentén,

a csend,

az öröklét szürke tornyai felé.

6

Észrevétlenül, mint a délutáni ég

borul homlokom alkonyatba; még nem

hagyott el a daloló bátorság, de egyre

lassabban jár mögöttem, meg-megáll, hangját

egyre távolabbról hallom a szürkületben. Dala

völgyi erdők felé hajlik már s hajdani

magosságát siratja bús vízesés gyanánt…

Huszonöt éves koromban

komoran, mint a tünődő hegyi fák

hallgatom a völgyet,

kardom markolata megnehezül kezemben.

Istentelenül s reménytelenül

nézem a tájat, meleg szemem fátylas délibábot játszik,

felhő kerekedik amottan, hangtalan

villám villan föl, dörgése egyre késik,

fáradt már útrakelni.

Vércse-vijjogás s szél – szél s fent madársírás:

fent már a tél vonul éles kürtjeivel!

– fáim levelei moccanni is félnek:

pihegő ajkak! lengő-hulló szivek!

Sűrű seregivel jön már a győzhetetlen –

Fegyverem csörrenve bukik ki kezemből.

Vártán, fegyverben is, ölelésre vártam.

Elégia¹

Nem volt elég a szerelem,

A gazdagság sem volna elég

S ha piros szájamról úgy ömlene

A dal mint habzó esti ábránd.

Nem volna elég a dicsőség

S ha jártamkor az utcán minden ember

Úgy fordítaná arcát felém mint selymes

Tavaszi napba –, akkor sem volnék boldog.

Ennek az országnak legszebb leánya

Fonja két karját nyakam köré,

Pelyhes jósága szívemet úgy takarja

Mint szerelmes szárnyak madárfiókát.

Feküdtem forrón mint fészekben

Puha arc sugallta mellembe melegét

Nem költem ki, nem feledtem el

Magamat, egyedül, egyedül voltam.

Egyedül voltam s míg két szemem

Csókok lágy vigaszát itta,

Szívem alatt hűvös áram

Húzott mint nyitott ablakokon.

Nyílani vágyó fényes szárnnyal

Számon mindig maradt egy csók,

A legutolsó, a legelső,

Miben életem heve rebben.

Legtisztább könnyeim fagy utáni

Ágak zöld vízcseppjeként

Remegve ültek, néztek,

Nem hullottak ki belőlem.

A legzengőbb magasban,

A legsüketebb mélyben,

Az elfulladt vagy összetört szívből

Szállana mindig egy sóhaj még tovább.

Hajlongó, őszi kertem

Kőasztalán síkos boromat

Hűsitő hold, szomjamat szédítő

Fényed sem csillapítja.

Hajnalok gőzölgő bokrai

Között siettem dús fejemen

Harmatok csengő ékszerével

Nem volt elég a diadal sem.

Nem volt elég a szabadság sem,

Csillagok hangos részegese

Jártam dűlöngve dallal

S keserű ízzel számban.

Merűltem karokba, részeg

Álomba, feledésbe.

Felmerűltem, partradobódtam,

Kihányt e tenger.

Felébredtem, a kerek táj

Fejemet úgy szorította

Mint Dózsa Györgyét a vakító

Fehéren izzó vaskorona.

Nem volt elég a hazúgság sem,

Nem vigasztalt meg engemet,

Hogy élni élnem kellett

Mint állat többi állatokkal.

Mosakodó lombok, kerti éjjel,

Ime, erőmmel már felszálló,

Szívem verése ver hullámot?

Mint hajótörött palackját, úgy bizom rád.

Egy dobbanásban halhatatlan

Magos szerelmem’ szálljon e vad

Zavaros, embertelen korból

Mint forgó gyémánt buborék.

Úrfelmutatás

Poharainkban már a hajnalcsillag tüzes

Tekintete sistereg… Barátaim, az én magányosságom

Nagyobb, mint ez az éj! Keserűbb, nehezebb

Volt nekem ez az éj, akár az óceán.

Nem veszem számra az isten nevét,

Ha nem látom szenvedésem okát,

Ha nincs kire panaszkodnom –

Lapúlva szűköl, forog mellemben egy állat.

Egy állat, mely kínjaiban saját

Lábába harap. Nem vonít ő, tudja,

Üres az éj, az ég. Tudja, egyedül van.

Néma tanúja leszek halálig önmagamnak:

Bármit tegyek is, ártatlan vagyok.

Novemberi ég alatt

Rémülten egymás

Kezét keresve

Egymásba bukva

Futnak a hajszolt

Felhők – –

– nékem

Ki mondja mitől

Kellene jaj futnom

Ha egyedűl is

Szálló könnyekkel

Sírja színét és

Tavaszi kedvét

S ég felé ijedten

Kapkod a cserfa.

Búcsúztató

1

Testvéremet, testem hasonmását tették le a sírba –

S én, kinek vére forog még, kinek nyelve mozdul még, hasztalan kiáltanék. Hasztalan,

Süketen, mint anyánk susogása áramlik, cseng a szivembe, meghalt ó, megölték,

Szájából szakadatlan habzik a híg, tört vér, a panasz, porba bukott szívének hangtalan átka.

Vér, mely a véremmel egy forrásból eredt évezredek mélyén,

Mintha az én szivemből folyna nehéz csobogással – sajogva hanyatlik

Szivem a földre, fivér, mely ma honod lett s hallgatva hallgat az éjben,

Első éjed ez ott! Hova vittek tőlünk, mit míveltek véled az éji hatalmak!

Földreborult testedből merre futott jajongva az, ami voltál, mily beborult tájak csúcsa felé menekült el!

Merre kiáltsak s mily névvel ma utánad, testvéred vagyok én, nem hagytalak én el!

Bágyadt fejemet szivesen hajtanám én most is, ez éjjeli órán, a karodba, mint amikor még

Édesanyánk lábánál aludtunk összefonódva.

Mint akkor, amidőn álmodban néha beszéltél: két napig remegve néztem fagyos ajkad,

Remegve vártam, a halál szörnyű susogásaira ha kiáltsz iszonyodva,

Melletted legyek én, aki élek, felrázzalak a szörnyű nyomásból,

Néma maradtál, álmodban egyre mélyebbre zuhantál –, betemettek.

Magát siratta mindenki miattad, mialatt a

Nyári meleg föld rettenes hála gyanánt felcsapva porát dörögve reádhullt,

Csak én éreztem sorsod, a komor Temetőhegy tetején nyirkos sírodba lenézve

Én tehelyetted sírtam, én tehelyetted fordultam átkommal az égre,

S néztem már, mint emléket a tájat, nagytávolban az égre lövő Balatont,

Lent a virágzó völgyet, ahol két csecsemő fiad aludt künt a napon,

Éreztem, testvér, mit tesz a földbe feküdni, éreztem, hogy’ torzul el arcod örökre,

Hallgatván kislány-feleséged sikolyát s a falánk föld zuhogását.

2

Mit tudunk mi a fájdalomról, a fájdalomról, minek már jaja sincs,

Szörnyű szárnycsapások, közeledtükre bújva hajlik a föld felé a test,

Felröppen a lélek, sikoltva kereng, visszafut honába, ó mit tudunk mi, mit a fájdalomról,

Az utolsó csengésről, mit hallat a szív s szüntével rezegve eláll dobogása,

Néz percig elszálló fénye után a szem, azután lefordul emlékeivel.

Sorsának összeállt vidékeit nézi az, aki meghalt, a tárgytalan, örök-élettelen tájat,

Melyen csak susogó bánata leng –

A legkönyörtelenebb kín, amely megölte őt, áll egyre felette, mint felettünk a hold,

Fekszik a halott, nincs égtáj körötte, tudja, nem pirkad már; karjait gyökér fűzi át,

Várja, bomoljon szét rettentő bomlással, talán fájdalma is felbomlik véle,

Kisarjad a földből és egy virágon át nehéz illattal egyszer eloszolhat,

Felszívja az éjjel s ő feledi magát –

Ó, ez a fájdalom! zengj fatörő szél, sikoltsd el villám, vidd magaddal felhő,

Ti, kik tápláltátok, hitegettétek, futó elemek, vegyétek magatokra testvérem bánatát,

Adjatok örök nyugodalmat neki.

3

„Élt huszonnyolc évet…” Fiatal hónapok, szárnyas hetek, zúgó

Századok! sikos szeleiddel felettünk magosan iramló jövendő!

„Élt huszonnyolc évet…” Megbotlott, évszakok

Egy percnyi résén át mozdulatlan, süket tájra hullt a bátyám.

Megbotlott – a földben, levegőben kúszó embertelen szörnyek

Reárohantak, hogy ifjú testén seb ütődött –

Nem védted meg, anyja, föld! Hajnal, fátylaiddal nem kötötted be sebét!

Hurkot vetettek rá, iszonyú csápok szívták ki életét, föld alá rántották egyetlen fivérem.

Ki e síkos piócáknak férgeknek parancsolsz, Bujkáló,

Alattomos, szörnyű pofáddal ne csaholj,

Nem rettegem én a fogad, Orgyilkos, nem rettegem én a színed,

Ha eléd kerülök –

Szennyes karmaidat, aki élő testekbe meríted, Dögevő –

– Mint fa, melynek letörték egyetlen páros ágát, csonka

Sorsom jajongva hajladoz a szélben.

4

Vihar támadt az éjjel, rázta az ablakot,

Rezzent vele szívem, mint hívásra keltem: nem testvérem kopogtatott?

Két kutyánk szűkölve vonított az udvaron,

Nem bátyám üres hangját hallották az udvaron?

És ha künt áll ő, láthatatlanul a kocsik s ekék között?

Künt áll tehetetlen, nem mer közeledni, csak néz s szeme könyörög.

Ha künt áll, mi bátyám volt, örök, s néz be az ablakon,

Néz engem szünetlen, mint szívemet védve görnyedek az asztalon.

Ahonnan száműzték: nézi a falakat s nincs tekintete.

Villám gyúllad föl, átvág rajtam tüze, mint emlékben az ő tekintete.

Fellobban pillanatra, bevilágítja a kútat, az udvart, a kerteket –

Testvérem, testvér, nem félek én, jöjj, szólítsd, érintsd meg testvéredet!

Engem fájó kötelek fognak még s tart itt lenn rossz burok,

Megbúvok benne, hátrálok benne, gyáván meglapulok.

De élő fájdalom, mint tojásának héját a madár,

Kaparja ezt a burkot és szállna-szállna már!

Testvér, ha árnyékodból átláthatsz rajtam, ki botlok harsogó lángok előtt,

Fogadd majd magadhoz, mentsd meg igazabb életem, a szárnyverdesőt.

Váltakozó fény és sötétség, pillanatnyi fény s örök titok:

Halál! érzem mozdulni, ami bennem is örök, keltik erjesztő, forró kínok.

Él, éhes a lélek, eszi lakását, már átdereng hozzám a külső világosság,

Bátyám, a te arcod fogadjon majd, ha rámtör a szörnyű örök-világosság!

5

Felszáll ez az éj is, már a barackfa könnyeit égi sugár

Hörpinti magába, csillog az elszállt könny csókjától a lomb –

Harmat-verte, dagadt szívemen is lágy fényt vet a reggeli ég,

Békét melegít… kezdődne az élet –

Kezdődik az élet – a kút-lánc már csikorog, füst száll szelíden,

Im, mozdul a táj… csak az én testvérem nyugszik örökre,

Fiatal arcát komoran fordítja a sír fenekére,

Elnémult szájából szakadatlan csurran a porba a vér.

Forrás

„ad aquae lene caput sacrae” (Horatius)

Feloldta a nap a vidéket, napbahunyorgó virágok között

Vigan dúdol patakom, villog a kedve, fecseg –

Hallgatom, itt fekszem partján, értem jól szavait.

Átfoly rajtam e boldog zaj, percenként ellep a béke,

A feloldódó csend, a szeretők csendje, a sziveket átmelegítő –

Feloldódik bennem s hangtalan elfoly a dal –

A dal, a szólító, az egyetlen, a kiáltó!

A dal, amire készültem, amire vártam!

Amit annyi fényes reggelen, midőn házunkból a ragyogó udvarra kiléptem,

Éreztem rebbenni, szárnyat bontani bennem.

A dal, amibe annyiszor belekezdtem, elnémultam, hangom sose volt elég tiszta hozzá,

Sose elég bátor.

A dal, a kiáltó áldozás, amiről hittem, nem hangzik hiába,

Nem párolog köddé – földeket önt el!

A dal, minek hallatára, ezt hittem, ablakok nyílnak, asztalától felkel a szikár napszámos,

Hallgatózva megáll a konyhában a leány, műhelyéből kilép a kovács s széttekint,

Megállítja lovait a szántó, fölegyenesednek a kapálók,

A dal, mire fölébred ez a völgy, zászló lesz jegenyém,

A domb taraján! mitől felhő foszlik, mi után dörögve

Századok betelő jóslatát halljátok menetelni s a jövendő éles kürtszavát –

Ami megtörli arcotok,

Mint a fiatal anya mosolygása.

A dal!… fájdalmam oly nehéz,

Oly sűrű, oly mozdíthatatlan volt,

Alig lélegezhettem –

Hány hangot próbáltam! – szóltam keményen, lázasan, lágyan,

Hizelgőn, mint a csiga-csalogató – kiáltottam haraggal,

Napsütésben forrás boldog csergését sohasem éreztem –

Süss nap, nőjj virág, dalolj csak patakom,

Megindul belőlem is egyszer a szó – nem az altató,

Az én szivemből való, a vérből induló, a kiáltó,

A számotadó, az elszámoló, a vádló –

Ne feledjetek el

Itt élek

Megrághatatlan szavaimmal, téli gondolataimmal, oldhatatlan kínnal.

Sarjurendek¹

1930

Nem ily dalra

Nem ily dalra készültem én sem!

Azt hittem, ifjúságomon

leánynevetés, meg madárdal

száll át mint fényes buborék

s azt nézem oszlani az égen.

A szerelem és a barátság

legvidámabb éjein is

egyszerre elnémultam és –

mim is hiányzott? mért nem voltam

boldog? mért lettem nyugtalan,

mint ki: meglopták, arra döbben

és kebeléhez kap riadtan?

Egy vén napszámost láttam

tegnap; pirulva, csaknem sírva

jött ki a kastély udvaráról,

szitkok meleg hegével arcán.

Könnyein keresztül szemében

egy pillanatra fölmerült egy

láng, mint kacsintás, majd víz alá

bukott dideregve újra, de

szívemen, éreztem, szívemben

egy percre átszaladt igéző

nagy fényed, bujkáló szabadság!

Sarjurendek

A holdfényben a lekaszált

rét alattam a hosszú rendekkel:

gyűrűző hullámaival

egy legyőzött tenger.

Az alvó, meg-megzizzenő

hullámokat elfogódva lépem.

Köröttem szép változás van

titkos ébredésben.

Habról-habra úgy közelgek

életem e percein felétek,

mint a könnyű-léptű Krisztus

Judea vizének

átlátszó kék habjain rég –

holdsütötte arcomon a béke

s a lappangó szeretetnek

gyermek-merészsége.

Csillognak az ezüst fényben

a kanyargó messzi sarjurendek –

hozom terhét a kigúnyolt

emberszeretetnek.

Képzelem, hogy állok bátran

fölinduló dagály tetejében,

egy süllyedő világ felé

magas küldetésben.

Mozduljatok, sodorjatok,

segítsetek susogó hullámok,

kisérjetek lábam körül

úszó szarkalábok.

Ki vasat forgató karok

parancsára most lapulva fekszel,

intek neked, tengerem, föld

s földből lett nép, kelj fel!

Mintha egy szebb multból szállna

üzenettel a széna illatja,

emelkedő szívem könnyű

reménység dagasztja;

ó ti távolban hangosan

felzokogók, nagy bajba esettek,

ti virrasztók, kéztördelők,

kétségbeesettek:

Vessétek föl könnyel-küzdő

szemeteket: kiben bizalom van,

száraz lábbal jár majd az új

özönviz-habokban.

Mozdul a föld, törve-zúzva,

tengerként megindul nemsokára.

Lépjetek a hite-bátor

énekes nyomába.

Dunántúli reggel

1

Kukorékolások fölfutó lángjától

tisztul a táj és nő szédítve a távol!

röfögve s kapkodva rózsaszínű orrát

gőzt fujva fut a nap a kis halmokról rád!

Táncba köröttem így fogsz ébredő vidék.

Fogom a foghijjas kerítés tetejét

s dülök mosolyogva a kis köcsögfának.

A füvekre, fákra fölugráló fények

körtáncba vinnének,

mintha nem is ember, még álomkép volnék.

Fönt vagyok és élek. Emlékeim még nem

ébredtek föl vélem, oly egyedül léptem

az udvarra, olyan egykedvűn, szabadon,

akár nyújtózkodó kutyám oldalamon –

Hátam mögött a ház, sötét ajtószárnya

mintha most indított volna a világra.

Hunyorgó vidámság,

a szabadság veri bennem fényes szárnyát.

Vívná a friss eget, mint a síkos madár,

mely dalán szalad föl és odafenn megáll

kiterjesztett szárnnyal s egy nagy ölelésben

magához szorítja az egész földtekét.

Széttekint, úgy váltja reggeli énekét.

2

Künt a dűlőúton megköpi tenyerét

a zsellér s mint hajós sötétlő tengeren

száll már igájával fekete, idegen

dombokon, felette gyászoló sirályok

károgják, hogy sose ér útja végére.

Állj meg, reggeli nap! a dagadó égre

e szörnyű látomás induljon Keletről

Nyugatra helyetted e kis halmok közül,

lássa őt a világ egyszer maga felett

vonulni, mint sötét lelkiismeretet,

mint barbár átkokat nyögő kisértetet

ahogy sáros öklét arcától eltartva

megtörli homlokát a föltűrt ingújjba

s halad fenyegetőn, komoran a felhők

közt előre dűlve s átkozódva köpköd…

3

Így dalol egy költő, ki kétféle gond közt

vergődik és csapkod s úgy száll, mint két szárny közt

a madár, a fényes jövendővel szemközt.

Anyánk

Térdedről gurulva milyen messziről látlak már, kis anyánk!

Ahogy kiszaladtam féltő kezed közül – mint nyögő gally, hogyha

kicsapja gyümölcsét a hirtelen vihar: kezed utánam nyúlt, majd az égre lebbent –

az úti por sodró habjairól még visszatekintettem, a kerítés mellett álltál hajladozva –

kék hegyek s füstölgő városok emelték lengő ingekből titkos karjaikat.

Tiszta szemeddel fürkésztem az ég s föld összegomolyodó, véres útvesztőit

s néztem hátrálva a fellobbant veszélyt: – a te szivedig rezzent! –

komor utcák során bujkáltam, vittem rohanva lázamat

és a bujtogatás mardosó csóváját s gyúltam végezetül

magam is sercegő, önemésztő lánggá, mint vad szerelemben, egy meg-megroppanó barrikád tetején.

Elestem, fölkeltem, megtöröltem kormos arcom átkozódva,

nem beszélek erről szomorú szüléke, mit tehetnél már te, mit tehettél volna –

igen, még sirtam is… te az istállóban este a fejőkén, homlokod a szelid tehén oldalához

hajtva Máriával társalogtál volna fiad érdekében?

mint olvasószemet húzogatva a jó vigaszt csobogtató rózsaszín tőgyeket.

De minden hajnalban új-új alagútból léptem ki, tisztára

mosdottam a szelek friss lehelletében s törülköztem a nap édes kendőibe,

ilyenkor gyakran eszembe jutottál –

egy mosolyt láttam rándulni a nyugvó nap körül, mosolyod egy leány áttetsző szemében, futottam utána,

csillagok alatt aludtam s aludtam karokban mint földben s reád emlékeztem.

Nagy-nagy kerülővel megtértem most hozzád, látod ilyen lettem,

öledből fakadva messze kanyarogtam, hiába füleled éji mormolásom,

nem feledhetem már, amiket megláttam, romokon és vérben tisztuló mezőkön csobog képzeletem –

ma még itt vagyok, ládd, aprítom a fát, de esténként újból szimatolva nézek kelet s nyugat felé –

fejemet kemény kék kötényedbe hajtom, – feledd el, szegény, kis babonáidat!

Kit nagy magányodban, üres éjszakádban csillagnak fogadtál, elárvult nénike,

s aki két melledből századok szomját és sós panaszait szivta éhes szájjal:

csillapíthatatlan szívvel megy, megy fiad hegyeken, völgyeken,

és át századokon hátra és előre, szomorúságával nem fér a világba –

vess keresztet, szegény, reggelre-elfeledt álmaid szaladnak, nekiszabadultan.

A rebbenő hajnal…

A rebbenő hajnal zajában siettem. Izmos, vidám szelek

Vertek a vállamra, bátorítottak és itattak hajnali

Ízes illatokkal – friss volt a reggeli szél, mint egy pohár viz.

Karomban éreztem az útmenti fákat recsegve hajlani.

S szájamban az ifjú vetések tengeri, habos gördülését!

Hegyek gerincén lépdeltem és dallal búcsúztam a vándor

Országtalan holdtól – s mikor az éj fényes hálóját felvonta,

Kedvem új s új hangot tanult a kiszökő madarak szavától.

Mezők füstölögték éji álmaikat, a fák kinyitották

Szép napernyőjüket, az indák vidáman kúsztak a lábomra,

S rám emelték fejük, kezét szeme elé tartva nézett egy nyúl…

Mindenki megismert… a békák cuppanva buktak az árokba.

Szülőházam állt lenn, hogy felkiáltottam, két szeme hirtelen

Felcsillant – hosszasan meredt rám, könnyesen hunyorgott a napban,

Az udvarra kijött a négy sovány tehén, összenéztek s karban

Fölbőgtek… boldogan hajlott szívem a mély hullám fodraiban.

Eldobtam botomat s kezet fogtam a vén kapu kilincsével,

S mint aki kedvese mellé fekhet végre és a drága mellek

Közé fúrja fejét, lefeküdtem a friss lapulevelekbe,

Anyám tejet hozott… így írtam dudolva eddig ezt a verset.

Így írtam a sürgős levél helyett, amit igértem, kedvesem,

Álmosodom… szemem gyerekkorom színes fátylai borítják,

Uszom, mint karokban… nézem a nagy eget… az apró felhőcskék

Lebegnek… mint egykor a konyhakötélen száradó pelenkák.

Sűllyedjünk! távoli ágyudörgés gyanánt zömmög fent, fent egy méh!…

Halkul… ó aludjunk, térjünk haza végre!… álmomban karomban

Boldog életemet ölelem: az alvó s álmában mosolygó

Nagy útra készülő kis parasztfiúcskát, aki itten voltam.

A ház végén ülök…

A ház végén ülök, a padlás-grádicson

s ilyeneket hallok: na te paradicsom

most keresztbe váglak… s mégegyszer keresztbe,

így ni… most azután huppsz, be a levesbe.

A kis öreganya, ő beszél egyre itt

magamagában, azt hiszi, nem figyelik.

De ha hallgatják is, ahogy tipeg-topog,

amihez hozzányúl, azzal eltársalog.

Ne ficánkolj, te tűz, ne füstölj már, hallgass,

mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas.

Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó?

Hozok egy kis rőzsét, az alsó udvarból.

Fölszedünk majd, krumpli, ne félj, hogy megfázol.

Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból…

Feleselve így jő a barackfák alatt,

a csillogó gallyak

lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen,

örömkönnyek folynak a kis leveleken.

Fönt felhők emelik, mint papok az ostyát,

az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják.

Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában

bújkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban,

ki a költőkénél jobban kinyitottad

nagyanyám két fülét ezer szózatodnak,

nekem, ki mint süket s vak tétova lábon

dülöngtem utánad e pörgő világon,

tedd meg nékem is, hogy úgy mint ő füleljek

szavadra s szavadra oly bátran feleljek.

Ime már az alkony, mint hatalmas állat

rámhajol s hüvösen végignyalja vállam.

Nézd az udvarunkból a szederfák alatt

hét tányér levesből száll fehér áldozat

feléd… Mosolyognak s rejlő szavaidnak

őrzői, ládd, meleg hittől áradoznak.

Mint rég ama zsidók végső vacsoráját,

áldd meg e megpróbált család vacsoráját.

Ki búzákba, fákba árasztottad véred,

és mondtad, egyétek,

hadd bekanalaznom e békés igéket

s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek.

Ime a folyókban már az éj közeleg.

Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek.

Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben,

menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve

s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.

Kiknek uruk előtt nézésük is dadog,

oly gyámoltalanok. Szavaik elbujnak.

Tanuljam el, amit mondani sem tudnak.

S mit a némán rángó vonások kérdeznek,

a nyilt kérdéseknek meg is felelhessek

és szavaim, mint nagyszülémnek szájában

hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban,

nem törődve azzal, nevetnek-e rajtuk.

Nem szokták meg itt még a szívbéli hangot.

Tisztán, mint a kérő kisdedek szemei,

könnyeznek a néma csillagok fényei

rajtunk… A virágok helyett vigasztalni

éjszaka ők nyitnak reményt árasztani.

Mint ezer kérdező kék szem tekint felém

a harmatraj is a káposzták levelén.

Ime útra készen, ma este úgy érzem,

állok egy igéző tekintet fényében.

Mosolygó és síró pillantások alatt

biztatgatják egymást cihelődő szavak

bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran

vigyenek e zavart, dadogó világban. –

Én, aki egy földrelapult ház végéről

állok fel, a világ forró mélységéből,

félve nézek körül, remegve szivemben

most sejteni merem, hogy kiszemeltettem.

A holdfényben kétsort hajladozó ágak

az útra fekete csokrokat dobálnak.

Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek,

nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.

Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének

ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.

Hazatérés

Mikor még a futó szellők ízét is éreztem számon, egy leányt szerettem, évekkel ezelőtt,

sercegve nyíltak kamasz ábrándjaim az éltető fényben – úgy láttam:

mosolya istennek volt válasz, szemében délibábbá

hevült előttem a víz-szinű merengés.

Házuk előtt eljőve ma este felparázslott,

apró lángra kapott ezernyi kis gondom, megálltam melegedni

– bemenjek? – tünődtem – dideregve széthajoltak

tüzeim hirtelen – szégyen és önvád sistergett körülöttem.

S mint ázott venyige maró füstje szállt belőlem az emlék,

keserű ízét éreztem és hangját, Káin oltárának futó átkozódásait.

Könnyű szél mozdította hajam ott az uccán, lágy üzenetként a jövendő vádja:

hol siklott ki belőlem életem értelme, a lenge remény? nem akkor, midőn utoljára

megfogtam itt e leánynak kezét s gondolkodva eleresztettem?

Hova tünt a mezőt-kószáló vidámság? hova a kisded-altató meleg kedv?

– Ej! – indultam tovább, fogam közt fütyörészve

s mint üszök között a szél, sípolt át rajtam a férfias bánat.

Hajnali pohár¹

Föl-föl, föl a dallal, a dallal, a dallal! – a tenger

árad a borban úszó vén asztalon és ring… reng, fut a szélben –

már a kelő nap tűz e messze habokra… barátaim! ó foszló sejtelem:

hajnal! s te hajnali

harangszó, a boros vizeken fodrozva, csengetve szaladó!

– Ránk virrad a reggel… Koszorúm húzza már

fejemet lefelé… Zúgj tengerem! Ó zúgj,

csengessed te dalom! ringass, dobj, te temess el,

vitorlák ragadnak álmomban bíbor tájakra révedőt!

hullámok csúcsaira szállót, zuhanva szédült életre ébredőt!

Igen-nem, igen-nem, igen, nem, nem, nem, nem! –

bongat a harang egy idegen nyelven,

melyet hajdanta megértettem – újra-újra hallom,

micsoda habokon

sodródunk mi tovább, barátaim, egyre,

dörgő temetésre, reggelek borzongó lángkeresztségére.

Ime itt a hajnal, lármázó madaraival

s ömlő tengerével, csengetve húz át fejünk felett,

a halál mint a tenger,

idegen partokról hoz csókot s hirtelen sós hullámaival

szájon csókol engem.

Ó hajnal kertjei és ti zengő hárfák! csak egyszer verhetném

szívem dallamára húrotokat, egyszer verhetném végig, föl a győztes égig

a dalt, ami vagyok, e kimondhatatlan

jajt s jajt, dülő testtel,

égrenyúlt félkézzel, részeg szabadságban,

csak arról, hogy élek s múlok és remélek; bár semmit sem értek.

Szétvert sereg

…Ez kell nekünk, ez a testes csaplárnő és e vad zsivaj!

E falnak-szánt pohár! s e borfoltos abrosz, mint téli harcmező…

Bor, füst és félhomály – ez, ez kell már nekünk s e trágár férfi-dal!

s a szutykos ujj közül vigan kipendülő

ezüst! s a szolgáló röheje, mely véle arcátlan összecseng.

Bömbölj vitéz! üvöltsd túl lelked jajszavát s a szörnyű roppanást,

midőn a győzelem recsegve összedőlt… Ki egykoron fejed

szűz mellre fektetéd s hallgattál kapkodón-vitázó dobbanást:

borulj e rossz-szagú leányra most! röhögj, vond a sarok felé…

ha már zuhanni kell! Jövődből, lázadó, egedből messzire

repítve hát zuhanj! rejtsd égő arcodat szennyes karok közé,

rántson ocsmány kolonc sorsod legmélyire.

Széthullt a szép sereg! Vértől s vad harci daltól részegen

hevernek távol a halottak s testükön az ellenség zömök

szekereket vezet kurjantva… Rőt pernyét hullajtó éjeken

fut át, mint életén s izzadságát nyeli a gyáva üldözött.

Nem halhatott meg ő – falánk kisértetként folyton bolyongni fog,

ablak alatt szalad, káromkodva csúszik a jégen, földreül,

surranva inni gyűl… Körötte mult idők friss látképe forog!

Néz s felsír hirtelen s társa vállára dűl.

Ott künn a szél szaval. – Hallgass, komisz ripacs, atyáink szelleme!

Szabadság? szent bosszú?! – fütty tör be, leng a mécs, félrőfnyi nyelvet ölt

s kilobban bűzösen – Jön a tragédia! – Kezdd hát nemes zene

a lánysikolyt, röhejt, hörgést, asztalverést! – Fölugrik, hasradől

s vért hány a vén palack! – Kinek reménye nincs, nem él az ő se már!

Önönmagunk kínos emlékei, táncra, barátim! – Véresen

folynak az ablakok… mögöttük messze, lent, mint lázkép léptet át

letiprott földünkön magos sovány lován

a Hódító… nyerít s szétnéz az elhagyott havas vidékeken.

Esti zápor

Zengett a gyors eső, dobolt

a bádogasztalon –

magamba űlve alkonyi

kocsma-eresz alól

nézem az udvaron vadul

ugráló csöppeket,

a künnfeledt tálcákat és

vizesüvegeket

s ott egy pohár vizet… A víz

a gyors zápor alatt,

mint tenger zajlik, habjai

dühödten ránganak,

a víz, e csöpp pohár ital

íme emlékezik

s őrjöngve, mint az óceán

csapna az egekig;

nézem e vad pohárt s szivem

vonaglik titkosan,

szűk öblein rejtelmesen

mély indulat suhan –

– milyen viharra vársz te szív,

mire emlékezel,

hová csapnál ki, gyors habod

kiket söpörne el,

magányodból mily távoli

testvér-sírás emel,

gátat törni a lázadás

vad hörgéseivel,

milyen közösség hí, milyen

káromkodó moraj

üzen e percben, hogy vele

tajtékozva rohanj! –

– nézem a vad pohárt s elönt

zápor gyanánt meleg

harag s mint jégverés jön a

borús emlékezet:

gyermekkorom, mint felleg áll

fölöttem és szakad

sírás, szitok, jaj és velük

ősi panasz-szavak –

kapnám kezembe villogó

fölindult szívemet

és nyujtanám magasra föl

köszöntő serleget

dicséretedre szép világ,

ihol a kóstoló

évszázadoknak erjedő

dühétől fortyogó –

Ülök magamban, künn az est

a záporral szakad,

mint egy baráti hű kezet

szorítom tollamat

kapkodva, mint midőn a szót

váratlan rémület

fojtja a szívbe és a jaj

az ujjakon remeg –

így fut kezem a papiron.

Nem-ismert jóbarát!

halld meg, ki sorsom ismered,

a költő jajszavát!

hadd higyje ő, baráti kéz

fogadja majd kezét

s megérti, mit nem mondhat el,

nem mondhat el beszéd –

de, szív, dagadj te, telj, fogadd

a kínok özönét,

igy csordulsz majd, ömölsz e bús

szomjas világra szét

zokogva, forrva, ám vigan

mégis hogy keserű

tartalmad – hűs könnyebbülés! –

bukdácsolva kidül.

Itt az első csillag

Bocsássátok meg egyszerű boldogságomat.

Ülök le-lehajló eperlombok alatt

egy útmenti kocsma udvarán, az ágak

az alkonyban lágyan meg-megverik vállam;

közöttük mintha most vonulna el végső

szélvésze sorsomnak, csendesül a szellő.

Csendesül, csak arcom simítja még egyszer,

anyámra emlékszem s szinte hallom: nézz fel;

szava a hajdani kedvességgel reszket:

hadd csipegessem le pilládról a könnyet.

Ide-oda lengve, mint tétova tenyér

suhan asztalomra egy nyárvégi levél,

mintha a mult, a mult idők szenvedése,

rossz istenem adná kezét békülésre.

A hegy mögött a nap

lebukott már, de a sötétlő ég alatt

jönnek a csúcs mögül rózsaszín fellegek,

mint rég várt levelek,

mint egy messze testvér szép üzenetei,

sötét napok fényes magyarázatai.

Indítják az arcot békülő derüre.

Könyökömre dűlve

a lágy estből nyugton nézek már elükbe.

Fejükön kosárral a puffogó porban

a hegyről itt lányok jönnek hosszú sorban.

Igy jönnek az évek is majd. Egyik tikkadt

szájjal, szegett fővel, másik rádkacsintgat

s mosolyogva hosszú szőllőfürtöt kinál.

Itt az első csillag. Langyos szememen át

szívembe csurgatja csiklandó vigaszát.

Pezsdül a sziv s ami rajt azelőtt seb volt,

a melegség mostan ottan bugyborékol,

ott ömöl legjobban… Lehajtom fejemet,

a villogó remény, nyugtalan szeretet

futkározásától nehogy fölnevessek.

Mintha az ég mostan fizetné a szegény

népeket, harang cseng a falu közepén.

De szólnék helyette,

csengnének-zúgnának szavaim az estbe,

előbb tétován, majd önmaguktól lassan

bátorkodva egyre-egyre hangosabban

a puszta határból csüggedten lépkedő

cselédnépek felé.

Ó ti üres kézzel, de nagy nehéz szívvel

közelgő testvérek, más világ lesz itten!

pirkad már a jövő, siet már hozzátok,

egyszer csak recsegni kezdnek a határok

és leomló falak porfelleges résén

egy új kor löveli kápráztató fényét,

igavonó népek, csodálkozva állunk,

pislogunk és gyorsan emberekké válunk.

Vegyétek éntőlem küzködéstek bérét:

a jövendő vígan közelgő csöngését.

Tisztán hallom én már, meleg hangon csendül

fegyver-ropogáson, jajokon keresztül –

Közeledik egyre… a sok szenvedőnek

szeméből hirtelen elmúlnak a könnyek,

mint a harmat, amely a legelők szelíd

növényein csillog és délre eltűnik.

Igy alkonyul reám az idő, az élet,

Kaposvárhoz közel egy országút mellett.

Künt az országúton napszámosok mennek

s ismeretlenül is hangosan köszönnek.

Ahogy tovább lépnek, vállukon a kapa

a holdfényben mintha visszamosolygana –

vagy fogát mutatva visszavicsorgana?

Telhetetlen kamasz¹

Minden lány után, kit esküvőről hoznak,

nem titkolhatom én, fanyarkodva nézek.

Ájtatosan lépdel a kedves lány… ezt is,

lecsapták kezedről – gondolom – s emezt is!

Ott ülök a lagzin, eszem s szívem görbed –

ó drága hajadon, akit bekötöttek!

Hogyha te azt tudnád!… Tudtad volna nemrég,

mennyire értem én hajlongó lelkecskéd…

Senki a világon nem érthet így! Látod,

hogy meglátom most is lapos hunyorgásod

mögött riadalmad’ s illegésed’ egyre

s azt is: mért iszol itt olyan kényeskedve.

És mennyi benned is, ami hozzám illett

s illene! Hány finom részlet, mit csak benned

fedeztem fel s ami nélkül hideg, üres,

jövőm hiányos lesz, mint idegen leves.

Egyszer egy erdőben kis tisztásra értem,

lombokon át villogó ezer ugri fényre –

az volt a vidámság! Ó, gondoltam, hogyha

volna leány, aki rám így mosolyogna! –

Sok ilyen példám volt. A kutyánk is, teszem,

úgy tudja csóválni farkát, oly kezesen

néz félretett fejjel, hogy lelkének ezt a

mozdulatát amely leány utánozza –

Igen, igen! szívem, te kapkodó, balga,

ó te emlékezel s tekintsz jobbra-balra!

Örökké hontalan, megismerhetetlen

leszel, mint áruló népei közt isten!

Hol van az aggastyán

Hova tünt közülünk a szelid öregkor

ragyogó szemével, s a lágy hószakállal?

s mosolyával, mely mint őszi szürkületkor

a nap, úgy csillant ránk langy vigasztalással

a kis ráncok közül, biztatván, hogy béke

várja az utazót, megnyugvás, értelem,

ha majd elérkezik útja legvégére

és a nagy forduló előtt egyet pihen?

Hol van az aggastyán, kinek sovány ujja

remegőn is biztos irány felé mutat:

„Fiam, kipróbáltam én ott azt az utat,

rossz felé vezet az, te ne kezdjed újra”.

Hogy tisztelném én őt! fogván eres kezét,

ifjú kedvesemet ültetném melléje

s ha mosolygnánk is jámbor intésére:

halk szívünk felé csurogna a beszéd…

Hogy tisztelnélek én – mondjad, mért szégyenled

vénülő barátom, hajló termetedet,

oldalról befésült fényes-kopasz fejed?

színehagyott hangod, ereszkedő térded?

Megroggyansz és látom, rágod száraz ajkad,

torzuló arcodat hirtelen vidámra

rántod s úgy nevetgélsz e fiatat lányra

s köhögsz, pirulsz, mint kit valamin rajtkaptak…

Állj meg, árva fiú, ne szégyeld sorsodat.

Emeld reánk arcod, aki száműzöttnek

hitted magad: dísze lehetsz e kis körnek,

beszéljed el nékünk vándorlásaidat.

Ülj le, öreg pajtás, itt az édes napon,

nyúlj lelkünkhöz, hisz te isten kezenyomát

annyiszor láthattad, annyi alakzaton,

hogy eltanulhattál tőle egy-két fogást.

Láttam én egy férfit, aki idő előtt

fölvette a bölcs kor nemes alázatát

s ki – éreztem! – lelkem tájait látta át,

míg kezdő verseim nagy árkusára dőlt,

hogy értem én őt ma! – fejének tünődő

bólintása vagy lágy tagadása bennem

egy-egy világot volt fakasztó vagy döntő.

Egy bús nézésétől a fiává lettem.

Órákig álltam itt ma Bécsben az öreg

Rembrandt képe előtt s néztem, mint forr ki a

mély szemekből a legizzóbb tragédia

s láttam: urak mégis ők az élet felett!

Ily arcot emelj ránk, tisztát, mint az estnek

bolygója, mely vigaszt vak bánatba merült

földre gyújt; ősz fejek, mint hű égitestek

ragyogjatok sötét útainkon nekünk!

Add vissza, barátom, a reményt nekem, hogy

nem hasztalan ifjúkorom szenvedése!

add vissza a reményt, hogyha erőm elfogy,

valamit majd mégis megértek belőle!

Hogy majd visszanézve látom, amit jövet

nem láttam a portól amely beborított:

igen, fáradtságos, kínos volt az út ott,

kínos és fullasztó, mert fölfelé ivelt…

Íme, férfi lettem

Csúcson állok, íme, életem tájait

látom lent s fent szerte ragyogni köröttem,

látom gyerekkorom arany úszályait

úszni vízgyöngyösen dagadó ködökben,

Rácegres-pusztát száz hajló gledicsfával,

apámat botjával s két csahos kutyával.

Látom a hársfasort, melyen elindultam

a dombos világba mezétláb, dalosan.

Ezer vidámsággal, mint sereg vonultam.

Tudjátok, dalommal az eget én mostam

kékre fölöttetek? Folyó tőle pezsdült

s a bús szikár sziklák széle tőle pendült.

Átkeltem hegyeken, meg-megálltam néha

útmenti házaknál, – finom bablevessel

kínált a beszédes háziasszony s néma

férje pohár borral vagy egy nyaklevessel,

ha vacsora után a konyhaajtóban

hajadon leányát vígan átkaroltam.

Szerelemillatú széna között háltam

egyedül vagy mással… de hogy csipogással,

háp-háppal s csengetéssel a mély éjszakában

neszezett a hajnal s láttam, hogyan szárnyal

fényes tollaival a kelő nap, keltem,

ittam a friss kútból, füttyentettem s mentem

hajnali hűs porban… Hátra-hátranézve

vettem csupán észre, egyre magosabbra

léptem rajtad, éltem hajlongó vidéke!

Csúcsra értem végre… a másik oldalra

hogy letekintettem, innen merre az út?

Megtorpantam, látva az út lefelé fut.

Csúcson állok, szél fú, öblíti fejemet

és csavar mint tölgyet, hajam lobogva hull,

hova vándor még friss erőben elérhet,

elérkeztem, szomjas szemem körbe fordul,

kedvem s pályám csúcsa… a lent váró vidék

már az öregségnek küldi őszi ízét.

Látom még mi várhat, látom lent a tájat,

itt gyümölcsfák állnak, azután végtelen

mezőkön át egy út, nap tűz, felhők szállnak,

hófüggöny… s az ég fut, sose érinthetem!

Utam nem ér, tudom, soha magosabbra…

Mit állsz, hegyem? Vess föl, mint a tenger habja!

Se jobbra se balra, vissza vagy előre

nem vágyom én, ettem már minden gyümölcsből

s tudom milyen ízű a lány hamvas bőre.

Szétnézek… mi kéne még e kerek földről?

Ujjam közt kicsorog a világ, mit szerettem

mint homok. Felnézek… ime férfi lettem.

Felnézek s nyelnem kell… oda törtem mindig!

Igaz barátomat, igaz ellenfelem

ott sejtettem s vártam, egyszer majd megnyílik

egy kapu s meglátom… erre fegyverkezem!

Ki harcra, de harcra, halálosra vágyom,

kardom a tajtékzó rőt tengerbe vágom!

Itt állok meztelen ököllel és szájjal

kézzel markolni és izmokkal lebírni.

Ellenségemet is én a birkózással

megismerni vágytam… a véréből inni,

ha méltó szomjamat más nem csillapítja –

érző öklöm üssön, ne bérelt parittya!

Királyfi vagyok én, száműzött, hazámba

jöttem a völgyekből fölfelé álomban;

fölébredtem… Király! ki szépségem sárba

rejtetted, lépj elő veres palástodban,

ha méltó vagyok rád, fényeddel ragadj el,

ha méltatlan, örök titkomtól tagadj el,

De ne maradj fényes, legendás ködökkel

bélelt sátorodban, közönyös! – pusztulok,

mint tábor, amelyet ragály dúl, szöknek el

már áruló gyáva katonáim, futok

magam is tán holnap rémült falvak között,

nyelvem, mint a leprás csengője, jajt csörög.

Most ütközz meg velem: még hiszek célomban,

engedj mezeidre, bonts ki, ma még bízom

friss gondolatomban: csengő acélomban!

Itt állok – állok, mint dülő hajóhídon –

társaim!… – Felhő forg fenn az égi habon

és rohan, mint szétvert, gyáva forradalom.

Vonulj vert seregem, felhőim menjetek,

zászlódat, amelynek gombja a rőt nap volt

borítsd le, merészség… hagyjatok engemet,

tűnjön mint dal, ami egykor zaj és had volt.

Lépek mint holdkóros… Ifjúság párkánya!

Egy hang… s – Annám! – bukom pörgve a világba.

…Az esti csordából a hegynek gerincén

elmarad egy bika… s míg a völgy sötétül

ő felnéz s elmereng a folyó ég fényén.

Sötét gondolatán keserveset bődül,

azután megindul, bután, elátkozva

lefelé… nyála foly a röst úti porba.

Szerelmes leány

Ó, Rozália, szép vagy te mint egy álom

s – hogy így nevetsz – olyan értelmes is – derült

arcodon a mosoly mint lomb közt szökdelő

rigó csapong, fülel, trilláz és elsuhan.

Rezdül a lomb a kis rugástól… Nó, mi az?

mi az megint? Milyen aranyhorgon akadt

fel újra egy pici gondolatod? Szavam

bántott talán?… Szelid szemedben tán ezért

rezzen e víz? rándul… már buggyan… nó ne sírj!

Pislogd el gyorsan ékes-édes könnyeid!

Nézd a virágok is köröttünk rögtön el-

sírják maguk! kicsiny karjukra hajlanak…

Derülj, nó, kis világ! világom, szép egem!

mutasd gyémánt napod s fényében mint vihar

után a csillogó felhőcskék, fussanak

édes homlokodról e ránc foszlányai…

Mély tájra látok én… szemed tópartjain

ülök szomorúan merengve sorsomon –

Indítsd – hab-hab után – panaszod s altató

kicsiny örömeid… Mit kuncogsz?… Nó, beszéld!

Beszélj, beszélj; szép fényt figyelek én futó

mosolyodon, amely mint vízgyűrű szalad

szívemre… s kezeden mely lágy felhő gyanánt

lebeg köröttem s száll hűsítni homlokomon –

Lefelé a hegyről

A gyönyörű égbolt

elvonult fölűlünk,

mint szörnyű átoktól

kiapadó tenger.

Ó, zajongó tavasz,

csengve elvonuló!

Tajtékkal érkező

s elfutó sok évszak!

Mennyi hullámotok

csapott által rajtam

és vitt, vitt valamit

magosan belőlem.

A röppenő fecskék

szövik már az alkonyt,

hegedj be, bukó nap,

ég, ne vérezz értünk.

Földrehajtott fővel

jövök már az úton,

mintha egy régi könyv

sorait betűzném.

Csak amit kedvesem

tűzött kalapomhoz

az ibolyacsokor

illatoz és őrköd

helyettem az éjbe.

Szerelmem huszonegy éves

Szerelmem huszonegy éves ma. Tanárnő

lesz, az akart lenni mindig ha majd megnő.

Iskolát játszott már kisleány korában:

sajnálom erősen, hogy akkor nem láttam.

Itt van ez a fénykép. Rajta ő, a szélén,

Egy kicsit kancsalít, könyvet tart a térdén.

Nem tudja már, míly kép volt e könyvbe írva.

Mit én is szívesen átlapoztam volna.

Milyen állat volt ez, mondjad? Vízitehén?

Máig se láttam még ilyen állatot én.

Lába az égnek áll, vége már szegénynek,

mint gyermekkorunknak, soha föl nem éled.

A szép fénykép-kertben a víg napsugarak

dominót játszanak a hűs lombok alatt,

háttérben a lugas lehajló ágáról

egy duzzadó fényes, édes szőllőfürt lóg.

Örömest sétáltam volna én is éppen

e kertben kilencszáztizennégy őszében

s ha netán e fürtöt leloptam is volna,

véle bizonyosan megfeleztem volna.

Ezt a fényképet – ráírták – Békéscsabán

csinálták. Én akkor még otthon a tanyán

libákat őriztem, s akárhogy is tudom

a jövendőt, nyilván hasztalanul tudom.

Nemcsak az apámnak, az egész családnak

nem telt volna annyi pénze, hogy vasúton

elvigyenek oda. De mit is csináltak

volna belépve e rácsos, magos kapun?

Álltak volna nehéz csizmáikban sután –

„Itt van ez a gyerek…”? – dadogták volna tán.

Mily félszeg helyzetbe sodor a költészet,

ládd, kezdetben nem így képzeltem el én ezt.

Mondjad csak, mondjad, hogy már akkor, e kertben

elringattad volna fejem az öledben

s pohár bort kérve az odaszállítóknak

megváltottál volna örökre magadnak.

Derüs öreg

Ah, szolgám, Feoktiszt, ilyen az ifjúság,

kinevetik a vén, nehéz legényt! foguk

csillog, mint az ablak… s hogy nyílik: gyors kacaj

lármáz belőle ki, mint szemtelen cseléd.

Korunk, igaz, lejárt. De csak most kezdem én

izlelni az aszú síkos kis csöppjeit.

Dagadt lábunk tipeg… de fürge kis szemem

kereng, mint víg kopó, a friss szoknyák körül.

Este kávét iszom s lágyan simogatom

a forró bögrét, mint rég a hölgyek tüzes

domborúlatait… és elméláz kevés

fogam a falaton, mint szép gondolaton.

Hüm… hüm… éltünk bizony. S te is, ecsém, ki most

itt ülsz s tatár szemed oly arcátlan röhög,

ki csak lapítsz, lapítsz öntelten és röhögsz,

mert vár már kedvesed, te hetyke bojsevik,

megjósolom neked: öreg leszöl te is!

eljő, vagy nem a nagy megváltás: – vén leszöl!

öreg s egyre könnyebb, könnyebb! megérted e

magányos felhő szép, szelid útját te is,

útját s – ahogy halad – finom oszlásait

s mely most vízként csobog, ilyen lesz lelked is –

tünődsz, mint az alkony s csak búcsúzás után

látod a táj szíves integetéseit…

Nyárutó

Ránk tör észrevétlen újra egy ősz, nézzed,

bomlik a fák kontya, zokognak a bokrok,

a sárga szőllőhegy illata leömlik

a völgybe s emeli, hajtja újra szívünk!

Töröld le kedvesem szótlan apánk fényes

homlokát s hozz széket a tornác ritkuló

vadszölleje mögé, ülj közénk – e csöndben,

miként házunk elől: lelkünkről is hullong

nyílik a nyers fátyol! társaink a fényes

órák elszaladtak és talán örökre –

mint komor hódítók, fönt a hegy taréján

feltünnek a sápadt, véres őszi napok.

Akik megmaradtunk, láthatjuk most tisztult

arcunkat, a mosoly kiapadt ágyait,

mint halál után… Az erdőből fölcsapó

madár sivítása nyomán vad tölcsérben

megindul az ősz! már zúgnak a zord tölgyek,

hajlik a szederfa, a temetőhegyen

zörög bátyánk sírján a bádog-koszorú

az utcai kapú sikolt s kicsapódik –

Csereg az éles por az ablak üvegén,

hunyjad be szemedet, rejtsd mellembe arcod –

Töltsön Édesapám! ha száll már, dalosan

sodródjon az idő-kavarta levéllel,

porral és szeméttel repülő jövendőnk!

Madarak szóltak fenn…

Törik a vadlibák vonala az őszi

tiszta magos égen s száll nagy karolással –

csapat csapat után, foszló ölelések

úsznak el feletted szűnő csipogással.

Madarak szóltak fenn s te ijedten kaptad

fejedet feléjük… s im most magad elé

bámulsz szótlanul és meg-megállasz, amíg

körül csikorogva fordul az esztendő –

Hányadszor, hányadszor, vándor s te még mindig

tanácstalan tekintsz erre-arra s várod

most valami lesz tán… tán ha hátratekintsz,

egy szelid titok, mint hű kar feléd nyílik…

Tél lesz újra, öcsém, hideg és koplalás!

Nyalja majd a vályú befagyott vizét a

szomjas barom és bőg, rózsaszín orrából

hosszan csap a gőz a hűvös alkonyatba.

Elfordul e táj is tőled és tovább küld.

Csörög lábad alatt majd a göröngyös út

vékony fehér jege, hogy föltürt gallérban

megindulsz hümmögve, merre rendeltetél.

Rázkódik a cserjés, rázza már magából

utolsó zajait, a végső madárdalt,

holnap föltünik és hegyeken, völgyeken

útaidra fekszik a szőrös fehér tél.

Dobd el virágaid s lépteid megnyújtva

födél után nézz már… rakj családi tűzhelyt,

erre figyelmeztet a ritka madárhang

s e távol erdőket durrogtató hideg.

Nem való vagy te már, hogy fűtetlen kamra

előtt rugdald újra lábadról a havat

bosszúsan, mert, lám, te nem gyűjtöttél most sem

se bort, se szalonnát, se kacagva törő

rőzsét, se kis hangon nevetgélő hitvest!

Halott

Fölöttem járnak, élnek,

kutyám máshoz szegődik,

barátom elsiet fölöttem,

asszonyom máshoz búvik.

A szép földről lebukva

nem hazámba, anyám hű

ölébe hulltam vissza, mint

végső percemben súgták.

Elejtett engem a táj,

el a ragyogó felhők.

A nap ujjai közül hűvös

bontó káoszba estem.

Fenyők tömjén szagában,

síromon égő gyertyák

lángján merengő testvér! sírj csak,

elejtsz te is, elárulsz.

Megenyhül az arc lassan,

mely egykoron miattam

vergődött rángva, hullt madárként

és mosolyt rebbent majd – tudom.

Évszakok alatt némán

fekszem én s emlékemmel

foszlom az időbe s tudom,

nincsen vígasz – –

Engedd peregni forró

könnyeid s búd lemosva

indulj útadra, testvér! értem

sorsod s zokogva várlak.

Az élet fordulóján

Ránkborul az éj már! megállnak a felhők, szitál a sötétség –

meztelenek a fák ágai odakünn s csillogó nedvesek

s ahogy a szél suhan, ontják könnyeiket –

Múlik az ifjúság!

Im ablakom előtt két lecsapó fecske szinte kéz-kézt fogva

suhan el, mint halak egy tenger fenekén –

egyik a szerelem, gondolom, s a túlsó a szégyenlős remény!

minden mi elkisért, elmenekül tőlem, visszafut nesztelen egy igazibb honba!

Ime bő ruhában és nagy, aránytalan

tagokkal mellémül a torz melankólia,

fejem nyirkos melleire vonja –

s – könnyezz, ha mersz… – gúnyol – könnyezz, boldogtalan…

Sirasd, ha van midet! tekintsd át életed!

Körül őszi eső zuhog és köd lebeg az erdős halmokon

s rohan tajtékozva a szennyes víz feléd a lejtős útakon,

hol elítélhető szándékkal egykoron vezetted kedvesed.

Mint olvasószemek futnak le a cseppek kicsiny ablakomon.

Ó ti fürge percek, évszakok, századok! – Az őszi alkonyat elfödi papirom,

amelyre hajolok mint tükörre – gyorsan elfödi örökre ifjúi arcomat!

Pergő cseppeken át látom a barna fák az őszi ködbe hogy’ kapkodnak, hajlanak…

Ó, ti…¹

Ó, ti szolgák, szolgák! – szememig emelem

vándor köpenyemet s hova hangos dallal

érkeztem, undorral fordulok el s futok

az ismerős völgyből –

Hátam és hegyre-görnyedő alakom

más részét mutatva sietek már barna

csuszamlós avaron, jeges patakágyban – arcom se lássátok!

mint zsugori rejtem, lopom tova magam

és szívem nemtelen

kéjben hánytorog, hogy emlék se maradjon

utánam, egy hang se! tünjek el örökre

és dalom és dalom foszlányai vélem

e csillogó ökörnyálakhoz hasonlón –

Alacsony sorból jöttem én, ahogyan

ajkamon a dallal megindultam, mintha

minden dombbal egy-egy derengő századot

léphettem volna át, lihegve siettem

sürgős üzenettel,

így akadtam rátok –

Ami még keblemet feszíted, nemes tűz, már futásom segítsd!

verjetek arcomba fagyos cserjeágak, szítsátok szégyenem,

ó, a szabadságról kezdtem dalba én itt!

Szóltam s elnémultam s gyorsan megfordultam.

Tekints le reám nagy magasságaidból,

te emberibb korszak: igazság, merészség

emelkedett hona, amihez indultam,

lássad botlásaim, majd menekülésem –

ami felé megyek, térdemet kezemmel

segítve e síkos úton, tekints reám!

mutass egy halvány fényt, hogy zuhantomban is,

te maradj szememben!

Az élet fordulóján

Mosolyogd el bágyadt mosolyod, esti ég,

nézz rám, ahogy illik, komoly arccal s ti fák

takarjátok ritka lábnyomom avarral:

Im’ életem hűsebb magoslataira

fáradtan lépek a méh-zümmögő völgyből –

Hallgass el, sikongó, habzó ünnepély.

Ó, szép koszorúm, dongó cserfa-erdő,

gúnnyal téplek le már homlokomról, fonnyadj

csiklandozó fényes madárdalaiddal,

szerelembe futó lágy ösvényeiddel.

Ezer lengő karral búcsút integető:

utolszór látlak így, leomló ifjúság.

Kiértem belőled s nem tudtam meg semmit.

Évek csatlakoztak hozzám s évek hagytak

szótlanul el sorra s nem súgtak meg semmit,

sem ők, sem a karcsú hegyek, mik könnyedén

föl-fölnyújtottak a veszélyes ég felé.

Hunyjátok le zavart szemetek, virágok:

hűvösen csendül már az elkomoruló

vándor ajkaidról a magányos ének –

De fehér fejem’ bár dér fűzze be gyönggyel

ó mégis, ó mégis hirdessem a reményt,

ha oly pislákolót, olyan reszketőt is

mint ott ez az első könnyel küzdő csillag.

Fordítom szigorú arcom már és lépek

merre a másik völgy bokáimat rántja –

megyek panasztalan a férfias tájra.

Fenyves vonít itten, alatta törésre

váró lejtő szörnyű facsonkjaival s az

érdes lapályon túl a szürke, végtelen

tenger, mely dörögve ki-kilő a partra!

Férfiak tája ez, barátom! felette

nincs még leselkedő, étel-tolvaj isten.

Este, hogy a fejsze-csattogás elnémul,

a tömör hegyvidék vas csúcsai közül

egyenesen száll a füst az üres égbe.

A durva szabadság hona ez! szememnek

ez kell már, e barbár rend s e társas munka,

hol bérem kézfogás, mély lehü alvás lesz –

Bízom én erőmben – ezt visszhangozd, környék –

ahogy a gerincről még egyszer lenézek

a gyenge vidékre, mely mögöttem oszlik.

Búcsú

Jobb oldalamon kedvesem,

balfelől a lebukó nap,

már fordul lassan a világ,

az ifjúság még rámkiált,

haraggal és utat mutat –

Öleljed át hát vállamat,

aztán borítsd rám köpenyem,

füstölög mint tűzáldozat,

lobog a foszló táj körül,

fönt a cserjésből villogón

kitűnnek a gyalogutak,

vetkeződik már a távol,

nézd a jövendőt, hogy lángol

azon, azon kell mennem át

utolérni az életem,

kivívni egy igaz hazát –

Mit balfelől csókolt a nap,

csókold meg jobbról arcomat.

Mondd csak bátorításodat,

ím fölkelek közületek

követni némán sorsomat,

vissza-visszaintegetek.

Elégia

A kölesdi állomás előtt

teleköpdösött járda szélén

ül egy napszámos –

mellette egy kislány, egy asszony.

Az asszony ölében kosár

a kislány tökmagot eszik,

a férfi fejében lukas kalap,

a lukból hajszál sarjadoz.

Nem beszélnek, közönyösen

várják a vonatot s jövőt,

előttük két nagyfejű kapa

ölelkezik, hunyorg a napba.

Mozdulatlanságukról is

látszik, hogy magyarok, e föld

népei ők, akik nevében

a kormányférfiak beszélnek.

Akik nevében hirlapok

vitáznak, akik érdekében

megcsinálták e csillogó sínt

és amott azt a templomot.

Értük lelkesednek a költők,

a hadsereg értük gyakorol,

értük gyűlnek tanácskozások,

s koccannak metszett poharak.

Nevükben suhan a miniszter

halk gépkocsiján s lelkükért

hajlong és könyörög a főpap

és emel arany serleget.

Őket, őket kerestem én is,

nékik kívántam szólni mindig.

Most itt vannak, néznek reám,

ujjammal érinthetném őket.

Igen, a nép, a szépszavú,

daltermő, munkás, harcias,

a végtelen folyam egy habja

itt felcsapódik s látható.

A férfi meztelen lábának

horgas nagy ujjai közül

kikaparja a port s a piszkot,

zsebébe nyúl, nem húz ki semmit.

A sínek mögül egy jegenye

kétága közt akár fészekben

ül a szárnyas nap, egy percre

megpihen itt, szétnéz a tájon.

Mint ezredévek mélyiből

tekint reá vissza a férfi,

mint kék égre a vízbefúló,

ki már kiáltani se tud.

Szennyes sikátorok tövén

Berohantam a kapualjba,

homlokomon és mellemen

szúró cseppekben hirtelen

kiütközött a rémület –

az égre néztem, társaim

rohanó lépte és rekedt

fegyverek csahintásai

verték szivem. Fejem felett

izzottak messzi csillagok.

Távoli korok, ti ózondús,

vihar utáni tág idők!

kiknek jöttében úgy hiszek,

emlékezzetek majd reánk!

emlékezzetek, férfiak, ránk,

s ti jövő boldog lányok is,

szennyes sikátorok tövén

lopakodtunk mi itt előre

szétszórva, félve, remegő

kezünk kapkodó kézfogása

meleg, foganást kereső

szerelem volt, ölelkezés –

erős lelketek szülője!

Növekvő szél

Nyerítve futnak a táj felett a felhők!

Lángkarikás csattan, a csillag-göröngyön

feldörög egy szekér, fordul – felkiáltok,

verj a lovak közé, hajrá, Dózsa Györgyöm.

Menekülj, mentsd magad! – Pocsolyák fröccsennek,

tüzes levük a vén kocsis arcába vág,

hátra és hátranéz, mögötte hajrázva

uszítja Zápolya százezer csahosát.

Leválnak a lőcsök, bukik a saroglya,

Dózsa gyeplőszárral veri a lovakat,

tört szekéren egymás nyakába karolva

ezt képzelem, szikár legények hajlanak

előre és hátra szédült részegségben

és közöttük állva én, én énekelek!

Századok egén így láthattok majd, lantos

ujjaimról tüzes pacsirták ömlenek.

Az út keletre tart, dalom az úszó por,

hogyha berekedek megitat majd a hold,

szél zúgja tanácsát, bosszulatlan holtak,

eltemetett élők hörgéseit dalold.

Varjú veri szárnyát még sűrű fürtömben

s mélyeszti konokul karcsú kemény horgát.

A kis állat, amely hasonfekve issza

az Ádriát, ránknéz egyszer Magyarország.

Ujjaim begyéből vért vágok eléje,

fölkel a kis állat, lerázza terheit.

Hajnalt abrakol majd, kocsink elé fogjuk,

nyerítve röpíti a nap vőfélyeit.

Mulató szolgák

– Nahát, nahát! nahát maradt lám nékünk is még némi tört dió,

a pókhálós palack alján egy-két pohárnyi bor s dicső urunk hibás

fogának szaggatott nyomával sok gyümölcs… Sonka! cukrozott kalács!

– Komák! komák, gyerünk, ez azt’ a dáridó!

– A szent sebekre, hé! – Hortyog már drága püspökünk!

– Álmodjék szépeket! – Akár a végnapig! – Töltsd már meg a kupám!

– Hej, drága sógorom, hadd nyaljalak kupán!

Urak vagyunk, urak! úrként iszunk s pökünk!

Szent Imre napja ma! Csörgő páncélosok a jó papi tized

porzó zsáklisztjeit, kitty-kottyoló borát, sok bőgő tehenét

szerény személyünknek a hegy felé sötét estig kisérgeték –

Sivít a szélkakas? Nekünk, nekünk, komák, csárdázhat a hideg!

Alszik már a merész hadfik seregje is – a korsók s a teli

pórhölgyek keblei itatták őket a szép küzdelem után!

Kérődznek most édes karok közt… Hallga! egy a kastély udvarán

öklendezik! – Na nézd! a hold alatt a kőszüzet ölelgeti!

„Majd úgy fogunk táncolni

Mint a molnár tyúkjai! (még egyszer)

Kik jóllaktak búzával

Az ellopott árpával, (még egyszer)

És zabbal

És zabbal!”

– És zabbal! ki a hanggal, a hála dalával, drága komáim, a hajnal

mossa az ablakot már! Kint a didergő földeken indul

már a paraszt, – hej! – húzza ekéjét, bűzt ereget ki a kíntól

(És cseng a harang s a tiszta harangszó égi zenéjén áthúz a reggeli angyal.)

Megered az eső

Megered az eső – fátyla alól még

kinevet egy percre a zöld hegyvidék,

aztán összerántja gyorsan fátylait

és kezdi már magos zokogásait.

Mint egy antik hősnő, ki a Sors setét

éjébe hullt és ott tördeli kezét,

elfordul jajongva, őrjöngve kiált,

szél zilálja szerte hosszú sikolyát.

Igy hallom a hegyet, ahogy eljövök

lábánál, a köd gyors bokrai között

s átfutok a három patakon, melyek

eltakart arcáról zúgva ömlenek.

Ez hát az ősz! hajt már engem is tovább

a Végzet ösmerni sötétlő honát.

Ködben futok tova, imbolygó világ

oszlik, fut előttem, mint ősz délibáb.

Fölöttem szárnyalva ki jöttél velem,

fordulj más vidékre gyönge szerelem,

eltakarom arcom, egyre távolabb,

mélyebbről halljátok kiáltásomat.

Mint a mosolygó merénylő…

1

Huszonhat év, mondod? Mit akarsz? Nézd, sima

hajadra most kezd csak a napnak sugara

merőlegesen és ragyogtatón tűzni!

Ládd eddig vakított, mert szembe jött veled,

de most melléd pártol s kezd hátulról fejed

köré csokrot fűzni.

S szemfényvesztő kézzel lebbentve a fátylat,

ajándék-kosárként fedi föl a tájat –

igy beszél fiatal kedvesem és szelíd

szeme mint hű ebé figyel rám és nevet.

Hallgass el, kedvesem, öleld át fejemet,

ha öledbe esik.

Fényes tekinteted nem vigasztal engem!

Sem a nap arcáról ragyogó gyűrűkben

érkező mosolyok, – úgy állok zavartan

előttetek, mint az idegen, kit a lány

kedvesének néz, fut eléje szaporán –

Megáll majd riadtan!

2

Nem az vagyok, akit, kedvesem, látsz rajtam!

Ki itt áll: áll talpig álarcba takartan,

félszegen mosolyog, fél hogy mosolygása

megcsúszik és ajka torz átokra rándul,

mint ki nevet, nevet a gazda borától

s egyszerre kihányja.

Megvonagló arccal nézek vissza feléd

fáiddal s lányiddal hajbókoló vidék,

ki mint habos dagály ifjúságom korán

földobtál zajosan merre szívem vágyott.

Most rőten visszafutsz. Ősz van. Fázva állok

nyögő fák avarán.

Földre dobja lombját az ág, mit jobb kezem

markol, másik kezem gyönge vállon pihen.

Igy függök csüggedten kifeszített karral –

Kifuthat alólam ez a föld, ez a kor.

Nem az én korom ez. Fejem hátrahajol.

S az ég se vigasztal.

3

Nem ide jöttem én, nem ide indultam!

Valamit rámbíztak, amit elárultam.

Tapogatom arcom: hová is tévedtem?

S merre tűnök tova? Fülelek, az órák

futtukban megrázzák tornyok kongatóját,

s a dacét szívemben.

Nem az én időm ez! – Ó te lármás hajnal,

ó, hogy nem szégyenled, égre lengő karral

futván a gőzölgő hegyeknek tetején

fölfedni e bolyként szétfutó világot!

Nem az én országom ez a föld. Hazátok

nem hazám. Nem enyém

sem a ti istentek, sem a ti királytok.

Láttam én eleget. Kapkodva hátrálok –

Szolgák nyirkos hona! – ó nagyon eleget

láttam, hogy remegő szájjal elforduljak

és – magamat védve – lerontsak, fölgyújtsak

mindent hátam megett.

4

Futnék vissza jajjal, ahhoz, aki küldött.

Már alig emlékszem. Messze ritka füstöt

ereget egy tanya. A nyomornak szaga

visszacsapódik s úgy jár házai felett

dühödten, akár az eleve kivetett

Káin áldozata.

Onnan jöttem. Égő arccal, mintha lángok

közt siettem volna, az elémbe állott

éveken úgy vágtam át, a szegénységen –

Fiatal arcomat szolga-mosolygásba

rejtettem s ráégett, ráfagyott e lárva –

Tagadom, hogy éltem.

Bocsásd le kedvesem, nyakamról két karod,

nem engem ölelsz te, ki arcom csókolod.

S fordulj el te is, nap, te sem ismersz éngem!

Hogy igazi s méltó arcomat lássátok,

le kéne az egész mostani világot

szemem elől tépnem.

5

Most, hogy karok, ajtók nyilnának már felém

s nevemen szólítnak: félve nézek körém,

s hallgatom szívemet: oly árulón dobog.

Úgy fogom lüktető haragod, ifjúság

mint sima mosolyú merénylő a bombát –

lassan így bókolok.

Három öreg¹

1931

Előbb a kalapot, aztán a kabátot,

aztán nyakkendőmet tettem le a székre.

Hazaértem. Anyám gyors főzéshez látott,

hallatszott a sülő tojás sercegése.

Nyitva volt az ablak, künt liba csapkodott

a házvégi ólban, ugattak a kutyák.

Ültem csak merengve, az ismerős zajok

hozzámnyúltak s lágyan vetkőztettek tovább.

Fáradtan hajtottam a viaszos vászon

hűs lapjára arcom, átadtam magamat.

Apró pöfögéssel ment tova a tájról

utolsó emlékem, az estéli vonat.

Ültem csak egykedvűn s éreztem, hogy kedves

ujjak szívem körül babrálnak már s róla

fejtenek valamit… Ültem mosolyogva,

mint ki elérkezik egy szép értelemhez.

Hogy mit is értettem? Hallgattam egy szelíd

tehén szuszogását a tiszta nagy estben,

majd egy kisded sírást… Hallgattam a csendben

a nyugvó szegénység halk csobbanásait.

Ültem s fülemen át fürge gondolatok

sürögtek mint fényes halak és madarak,

néha-néha majd elnevettem magamat,

egyik-másik oly víg volt, úgy csiklandozott.

Tétován az öreg szekrény tetejéről

kinyúlt ekkor felém s szinte hivalkodva

illatával hitet tett egy téli alma

a szegények rejtő, halk szeretetéről.

Ez volt a nagy élmény. Dalra méltóbb minden

csörömpölő harcnál! Mint szelíd karok közt

pislogtam, forogtam a vén butorok közt

s a meghatottságtól torkom köszörültem.

Igen, hazaértél, ilyesmit értettem,

– ó forró szegénység, ömölj által rajtam!

életem, jövendőm a te sorsodban van

s itt-ott benned csillog most is ifjú kedvem.

1

Nem volt olyan szigorú

ember a szegény nagyapa,

mint ahogy ez a nagyitott

fényképe mutatja.

Ahogy reggel szalonnázás

után megtörölte száját,

egész napra mosolyának

csinált helyet bajsza alatt.

Keveset beszélt, annak is

vége mosolyba változott,

további véleménye már

szája körül fénylett tisztán.

Így nézett szét reggelente

a fényes világba lépve,

kiballagott a méhesbe

s ott motoszkált ebédig.

Déltájt egy kicsit farigcsált,

igen ügyes volt mindenben,

rudat csinált a szomszédnak

vagy egy kocsikereket.

Templomban, mióta emlékszem,

egyetlen egyszer se volt,

ujság sem járt a házhoz,

csak egy méhész folyóirat.

Nem ment hazulról el soha,

bár volt szép ruhája a sifonban,

levágott csizmaszárt viselt s alatta

fiától örökölt bakancsot.

Harminchat esztendőt szolgált

az Apponyiak uradalmán,

munka közben most már gyakran

leült és két kezét nézte.

Egy ideig kapott havi

öt pengő kegydíjat a gróftól,

később ezt is beszüntették,

ma sem tudja senki, miért.

Harminchat évig nagymama

évente öt malacot hízlalt,

így tudták venni ezt a házat

békében hatszázhúsz forintért.

És férjhez adtak három leányt

s elég jól, a középsőt

egy módos juhász-számadó

hatodik fia vette el.

Ezt emlegette, ha idegennel

társalgott vásáron, vasúton

s elmondta kiki sorsa útját,

mint utazók vad világrészben.

Szegény nagyapa hunyorgásán

meglátszott ilyenkor, hogy szive

háromfelé is hogy futna szét

egy-egy röpke látogatásra.

Így múlt szépen az élete,

egyszer régen összekapott

legjobb barátjával, de később

szerencsésen kibékültek.

Ha néha borozás mellett

a nyelvek sorra megoldódtak,

ő e barátjáról beszélt,

Junkuncz István kovácsmesterről.

Jókedvű ember volt e kovács,

megtudtam sok-sok szép kalandját,

katonáéknál egy vasárnap

bevágott négy görögdinnyét.

S volt dolga egy özveggyel is,

nagy kópé volt… mosolyogta

kalandjait a nagyapa,

mintha ő lett volna a hősük.

Hogyha beszélt a nagyapa,

szeme a messzeségbe nézett,

bajsza komolyan bólogatott,

igazolta a szavait.

Örökségül tőle én egy

saját faragású fényes

rézzel pántolt botot kaptam

s e tünődő tekintetet.

A családból én ütöttem

legjobban rá, szégyellem is

dicsérni külső, belső ékét,

minthogyha önmagam dicsérném.

Ezernyolcszáznegyvennégytől

kilencszázhuszonnégyig élt,

Ferenc Józsefnél nagyobb volt ő

s e kor minden királyinál.

Most már három éve halott.

Az volt az utolsó gondja, hogy

ne ünneplőben temessék el,

kár volna a drága ruháért.

A cecei református

temetőben fekszik kopott

kabátjában otthonosan

több jó ismerőse között.

Ha lelke visszatérhet néha

e földre, tudom méhei

szárnyán csillog vagy a fényes

topor élén örvendezik.

Ha tükörbe nézek, reá

emlékezem és este így

rágondolván, szivemen áthúz

a százados szelid szegénység.

2

Elmondanám másik nagyapám életét,

aki negyven évnél tovább szintén cseléd

volt, de az ő sorsát, élete folyását

messziről látom csak, mint szerény folyócskát

egy távoli völgyben… Fűzfabokrok fedik,

ott megy észrevétlen s csak egy-egy kanyarnál

hunyorgatja felém ravaszkás fényeit –

Juhász volt ő a gróf gyánti uradalmán.

Gyánt, közel Cecéhez, a Kapos lapályán

fekszik Simontornya és Ozora között…

Vasárnapi hangos reggelre emlékszem,

amidőn pirosra mosdott s törülközött

arccal és ünnepi fekete zekében

mi gyerekek vidám, boldog izgalomban

ültünk sivalkodva a kocsiderékban,

míg a bakon apám ifjú anyám mellett

a lovakhoz beszélt, a zöld búzaföldek

mentén csettintgetve – Gyánt felé röpültünk,

fogtuk a lőcsöket, úgy rázta belőlünk

az ugráló szekér a csengő kacagást.

Mily ünnepi nap volt! Az úton fölöttünk

összehajoltak a kövér szedergallyak;

el-elkaptuk őket s dőlt reánk a harmat.

Kétfelől a dombok riadtan szaladtak

hanyatt hátrafelé, mint ijedt hatalmak.

Messzire füstölgött kocsink után az út.

Távolban ha láttunk egy-egy fehér falut,

fölálltunk s zötyögve bámultuk a tornyát.

Szegény pusztaiak

még falut sem láttunk. Mikor Simontornyát

elértük, hát Klári szava is elakadt.

Zengett a Sió-híd a gyors paták alatt!

Miséről tódultak ki ott épp a népek

s a vidám fogatra mosolyogva néztek.

Tündökölt a fényben a sok piros bársony,

álom ez már nékem, tarka, boldog álom,

ahogy kiabáltak, intettek utánunk…

Aztán újra duzzadt dűlők között jártunk,

mint éljenző tábor: a tengeri táblák

kardjukat jöttünkre ragyogtatva rázták.

Vagy mint lázadt sereg, mely a jelet várja,

hogy szerterohanjon, végre otthonába

térjen ezredéves, kínos szolgaságból?

Egyetlen nagybirtok az egész Dunántúl.

Aztán átkocogtunk a Kapos fahídján,

ahol három krajcár volt akkor a hídvám,

mért morgott is apám – és mi is utána,

míg hátra nem nézett. – Ezután már láttunk

nagy birkanyájakat. Ez már Gyánt határa,

látszott a számadó frissen meszelt háza,

de mielőtt oda lehajtottunk volna,

megálltak a lovak, tetején a csúcsnak,

lekefélte anyánk fölborzolt hajunkat,

megtöröltük sorra csizmánkat a fűben

s így vágtunk a völgynek, tisztán és kevélyen;

mint az uraságok, mi gyerekek hárman

kihúztuk magunkat a fonott ülésben.

Láttuk nagyanyánkat futni a tornácban

s nagyapát a porban lépegetni felénk.

Kiemeltek minket. Finom birka-ebéd

illata keringett a szikrázó légben.

Apám apja ezernyolcszázharmincnégyben

született Gyulajon. Az apja is juhász

volt s a nagyapja is hasonképen juhász

s annak apja szintén. Tán Ádámig juhász

volt a család, csupán ezerhatszáz táján

áll a hosszú sorban egy bús kanász árván.

Mosolygás csikordult nagyapánk arcára,

mint láncokat rázta ráncait a vén arc

ahogy ránk nevetett. Bementünk a házba,

amely egyszerű volt mint egy kisleány-rajz.

Két szoba volt benne, mindegyik szobában

egy-egy család lakott, hány, annyi tagjával.

A két szoba között volt a közös konyha,

nyitott tűzhelyekkel. Nagyapám szomszédja

az öreg parádés-kocsis volt. Bokrétás

kalapját, emlékszem, fejembe próbálták.

A kicsiny szobában együtt lakott vele

négy fia, két lánya és az egyik veje

és az egyik fiú négy fehér egere…

Hol nagyapám lakott, a szoba belseje

olyan volt, mint hűvös ünnepi kápolna.

Le volt függönyözve. A falakon sorba

nagy szentképek függtek, fölülről reájuk

a szögre akasztva dús rozmaring-ágak

borultak; alattuk a lepedős szentek,

mint honukban, pálmák hűsén lépdelgettek.

Volt a szobában még egy szép örökmécses,

nagy kék pohár volt ez s benne olaj égett.

Felette kereszten függött isten fia

és az ablak fölött egy szép harmonika.

Kicsiny volt a szoba, ámde hajdanába,

mint bővizű forrás vidám zajjal buzgott,

minden esztendőben új kisgyerek kúszott

kopott küszöbéről ki a napvilágba!

Felnőttek a fiúk és szerteoszoltak,

egyik fölfelé ment, a másik lefelé;

kiapadt a forrás. Már csak imádkoztak

az öregek s egyre több unoka-képet

akasztottak a nagy Mária-kép köré.

Középütt Mária s körülötte rajban

húsz-harminc meztelen tatárképű angyal;

fehér vánkoson a keretüveg alatt

úgy úszkáltak ott, mint a tóban a halak.

Ó fájdalmas Anya, akinek a könnye

hét zord tőrre csordult s vegyült piros vérrel,

hogyha rájuk néztél és e két öregre,

mosolyogtál mégis, legalább is éjjel.

Így éltek ők csendben s csak vasárnap reggel

dobogott fel szívük minden kocsizajra

s találgatták, hogy a dombtetején porzó

kocsi hátha egyik családjukat hozza.

Ha az jött, ó én is el tudom képzelni,

mily öröm lehetett nézni pisla szemmel,

ahogy a szekérből, mint előbb is láttuk,

egy halom víg gyerek, mint tej a lábosból

sisteregve három oldalra kifordul –

s ugrálnak, élesztik összezsibbadt lábuk…

S mily öröm lehetett nézni, hogy az asztal

végén miként nyelik, zsírtól fényes arccal

a sok nagy darab húst, amiket az anyjuk

rózsás tányérjukra szépen összevagdal.

Ebéd után egy-egy kockacukrot kaptunk,

vörösborba mártva. Azután nagyapánk

kivett a sublótból egy hosszú furulyát,

ránkpislantott egyet s ment ki a ház elé.

Meghatva veszem még most is néha elő

ezt a régi eszközt. Tétován kereső

ujjaim nyomában félve úgy kerengnek

az apró lukakból az elfeledt dalok,

mint sírhantok alól hosszú sovány lelkek –

egyik nevet, másik hirtelen felzokog,

jajongva szalad ki a tárt ablakon át,

sír, a régi fényes világ után kiált –

Amikor még éltek! Amikor még övék

volt a lapály s a gyors kapák fényeivel

kilométerekre kacsintó hegyvidék!

Úgy repdeshettek ott, mint madarak, szóltak,

a szeretők között hireket váltottak.

Volt ki börtönrácson csapott ki a szabad

levegőbe és szállt, mint a postagalamb,

fölhangzott egy tanyán és senki sem tudta,

mért fakad el sírva egy tízéves kislány

s mért szipog sokáig anyja széles vállán,

mikor azt a dalt egy sánta koldus fujta.

Pihegett nagyapánk, kis öreg tüdeje

meg-megakadt néha és ilyenkor vele,

megállt az ének is, mintha csak fülelne,

kijöjjön-e vajon az ósdi szerszámból.

Megcsóválta fejét az öreg varázsló,

lélekzetet vett és újra nekikezdte

s most ömöltek azok, jöttek kavarogva,

táncoltak a légben; összecsimpaszkodva

járták azt az édes láthatatlan táncot,

amit csak a lélek, s az se mindig láthat.

Hallgattam, hallgattam s úgy éreztem mintha

a dalok a fényes, csillogó gyepen s a

ragyogó lombokon ugrándoztak volna.

Körénk gyűlt a puszta egész gyereksége.

Kérkedve pislogtunk nagyapánk kezére,

amely járt, járt fürgén, fonogatta csodás

szallagát a dalnak… mikor abbahagyta,

hallatszott bentről az edény-mosogatás

és nagyanyánk szava, ahogy oktatgatta

eretnek kis menyét sütésre, főzésre,

fia szokásira s a szent üdvösségre…

Aztán zsivajogva csak fölkerekedtünk,

elmentünk megnézni a pusztát. Serényen

szedte nehéz lábát nagyapánk közöttünk,

mindegyik kezében

egy-egy kisgyerek-kéz csapdolódzott… Lássák,

visznek ezek engem, ezek a szárnyacskák,

mondta, hogyha itt-ott megkérdezték tőle:

nem fáradsz el, János, a nagy sietségbe?

Fáradt szegény, fújt, de jött mégis, nevetve

vonszoltatta magát, amerre akartuk,

megnéztük a rácson át a grófi hattyúk

úszkálását, s szintén rácson át, a kertet,

hol a pávák éltek; sajnos nem láthattuk

farkukat mert éppen ketrecükben ültek.

De láttuk a birkaitatást, a birkák

kiváncsin emelték felénk okos arcuk

s hirtelen kórusban s mintegy vezényszóra

mind bégetni kezdtek –

Benyitottunk aztán minden istállóba;

kicammogott itt-ott a tehenek közül

egy-egy csirásbéres, a kezét nyújtotta

nagyapánknak, aztán tréfából nekünk is.

Kezeltünk komolyan és megmondtuk sorra

nevünket, korunkat, apánk, anyánk nevét

s némi faggatásra, hogy mi volt az ebéd.

Hirtelen az ólak tájáról az egész

pusztát vad visongás, torz jajveszékelés,

üvöltés és hörgés egetverő zaja

töltötte be, mint egy szörnyű görög csata.

Így kezdődik mindig a disznóetetés.

Szaladva rángattuk nagyapánkat oda.

Apánkat leltük ott, a kis keritésre

könyökölve szítta pipáját s szemlélte

szakértő szemmel a csíkos állatkákat,

visítozva egymás hátára ugráltak.

Ez aztán a jószág! Az etetők közül

sokan mellénkgyűltek bámulni a falkát.

Kifogtak belőle egy hangos malackát

s méricskélték szegényt két lábánál fogva,

aztán kérésemre a kezembe adták –

Elcsitult és orrát hónom alá nyomta.

Így telt a nap Gyánton. Még sok mindent tudnék

beszélni e napról, melynek napja-holdja

mintha nagyapánk vén bronz-arca lett volna.

Az sütött be mindent.

Egyre újabb emlék

jön felém dödögve, mint estéli dongó.

Egy húron zenélve édes, szívbezsongó

dallal kötnek körül, hogy körberepdesnek.

Gyermeki reménység buggyan meg a szívben,

vigasztaló meleg bizalom a földben,

mint egykor anyánkban, ha az éj közelgett.

Remény és bizalom mégis a jövőben,

mintha most is ama régi gyánti estnek

tehénbőgései zengnének köröttem –

hasonlón egy harsány győzelmi nyitányhoz.

Még megvacsoráztunk. És vacsora után –

Arra még emlékszem

hogy vitt a kocsihoz zihálva nagyapám,

s a zörgő szalmával hogy takart be szépen.

Aztán megindultunk. Néha fölébredtem,

zötyögött a kocsi, pihegve mellettem

kicsi néném aludt s mellette kis bátyám

s lábukon keresztben egy ajándék bárány.

Szüleim halk hangon beszéltek a bakon.

Néha apám súgva rászólt a lovakra.

Fent csillagok égtek s köztük hallgatagon

úszott utánunk a hold arany ladikja.

Ladik, vagy hogy újra révedve fölnéztem:

mint fényes vadkacsa fiai körében.

Reggel álmélkodva ültem föl az ágyban,

egyetlen szép álom lett az, amit láttam.

Távoli kis tanya, hadd dobjam le reád

innen a távolból s immár férfi kézzel

emlékezetemnek fényes angyalhaját!

Tündökölj örökre e különös fénnyel;

a futó időben kis cselédházaid,

óljaid vidáman ragyogjanak, mintha

hálás tekintetem aranyozni tudna.

Viharok jönnek majd, dörögve omlanak,

tornyok és országok, de te földre fekve

őrzöd mint nőstény eb csöndes fiaidat.

Ó e csöndes népek –

ne is sejtsék, hogy dal szól róluk; az ének

hangosan ünneplő fényében feszengve

forgatnák nyakukat,

a sok tekintettől zavarba esnének.

3

A beteg béresnek,

ki tanított írni engem,

most is, hogyha betűt vetek

itt érzem kezét kezemben.

Reszkető kezedet

úgy vágyom most is, Czabuk Pál,

mint midőn ácsplajbászt nyalva

kinlódtunk az istállóknál.

Anyámnak nagybátyja,

gyönge volt már az ostorra,

mig társai a dülőkben

boronáltak kurjongatva:

ő két kanna között

jobbra-balra hajladozva

ott dülöngélt bent a pusztán,

a kis borjakat itatta.

S én, magányos gyerek,

kutyaként folyton mögötte.

Munka után le-lepihent

a nagy istálló-küszöbre.

Ott ült fent a dombon,

nézett csüggedten a völgybe,

visszanézett életére,

mely elfért e kicsiny völgyben.

Felesége meghalt

s négy fia is – szegény árva,

elsírta magát az ispán

első keményebb szavára.

Reszketett vén feje,

járt, járt, egyre nemet intett.

Mit tagadtál, szegény öreg?

Azt hogy nincs boldogság itt lent?

Azt hogy nem igazi

élet, nem élet az élet,

mit az isten s a gróf itten

élni rendelt a szegénynek?

Így látlak én, most is

fejet rázva e világra,

hol hatvan év robot után

sem lel a szegény hazára.

Anyámnak nagybátyja,

az itatás után vénhedt

hangon magad mellé hívtad

porban futkosó öcsédet.

Hallgattam, kapkodtam

összerázott szavaidat.

Hízelegve ujjad közé

fontam apró ujjaimat.

Írtunk, írtunk, írtunk

porba, kőre, meszelt falra,

ablakával szülőházam

ránk-ránkkacsintott biztatva.

Betűim, a néma

lélek jelei, a szavak

ott öltöttek testet, küzdve

mozgatták torz tagjaikat.

Szavaim először

ott indultak útra, ottan

lépegettek, bukdácsoltak

mint kis kacsák a homokban.

Lelkem jelei, ó

repülni ott tanultatok,

egy reszkető vén száraz kéz

segített, ha megálltatok.

Láttatok madarat

mint viszi karma között föl,

mint biztatja gyönge fiát

kirepülni a fészekből?

Mint ingerli szállni

fönt, fönt, a nagy levegőben?

– Lelkem apja, vén Czabuk Pál,

mit reméltél te éntőlem?

Te akartad, kérted,

hogy tanulhassak. Tanultam,

évezredek tanulsága

fortyog, zúg ifjú agyamban.

Emlékszem, mit vártam

attól, ha majd írni tudok:

nyúlként futnak, sasként szállnak

ujjamból a gondolatok.

Ó, a sorok széles

szárnycsapásokkal ragadtak,

s én repültem útján magas

gondolatoknak, daloknak.

Tegnap visszatértem

évek múltán e vidékre,

madárszivem, emlékezzél

a feldobó meleg kézre.

Tegnap óta újra

itt vagyok a régi pusztán,

emlékezem s akadozik

ujjam közt az írószerszám.

Most, most, hogy bejártam

minden utat, ami kint várt,

holt mesterem, tanácskérőn

látnád a régi tanítványt.

Tudom már, mit kéne

szólanom, de ládd lelkemben

gubbadnak a szavak, szárnyuk

próbálgatva, félve rebben.

Villám villan, fegyver,

köröttem egy néma ország,

jaj reccsen, de fülét fogja

aki hallja e jajongást.

Nyulj ki a sírodból,

tedd kezemre újra kezed,

nézzem e sort, mintha volna

félig enyém, félig tied.

Láttam a világot

s én is, én is nemet intek,

öreg bátyám, mégis, mégis

emeljük fel sziveinket.

Nemet intek én is

de még nem bús lemondással,

de haraggal, de kihívó,

harcra szító jeladással.

Aki papír hijján

irkáltam itt tenyeremre,

akarok e néma tájról

írni eleven szívekre.

Nagy-nagy bátorságra

van szükségem, segítségre,

őseim tömör szavára,

gyermekszemem friss fényére.

Most ébredek reá,

mért kellett nekem tanulnom,

mért kellett egykor zokogva

idegenbe kiindulnom.

Mért kellett apámnak

fáradtsága, anyám könnye

s búcsúzáskor a te selymes

simogatásod fejemre.

Azért kellett talán

dalolni száz holt parasztnak

és tűnődni szántás közben,

hogy én majd szóra fakadjak.

Nyelte le azért tán

haragját egykor keservvel

ura előtt egy jobbágy, hogy

belőlem keseredjen fel.

Csattogott az ostor,

a jobbágy ajkát harapta,

hogy az a jaj egykor fényes

hanggal szálljon a magasba.

Nyujtsd föl a grófi

földből szétmállott markodat,

vén bátyám s ti többiek mind,

ti mutassátok az utat.

Nemet intek én is

s kiáltok is e világra

és kiáltva és biztatva

nézek egy új pirkadásba.

Magyarország népe,

történelem mostohája,

kerekedj föl a pusztából

egy nagy új honfoglalásra.

Itt állok a földön,

amely neked igértetett,

nyögő fa vad vihar előtt,

hajladozok, integetek.

Repüljetek szavak,

kiáltsatok, ti emlékek,

zúdulj föl nép, sustorogd szét,

a te nevedben beszélek.

Állj mögém, Czabuk Pál,

te diktáld a hangos szókat.

Légy velem s ha büntetnének,

karjaid közé omoljak.

Nem előre – hátrafordulva

mondom búcsúm, az ellenséges

szél, mely arcom egy percre megkíméli,

hosszan elnyujtva viszi hangom –

Kiáltásom! – de meghallják-e?

és megértik-e az előörs

hosszú szavát, amely a sodró

időben egyre vékonyul s tán

csak halni érkezik haza –

Ó ti, akik utánunk jöttök –

Álljatok meg egy percre majd sírunknál.

Ha sírjainkra rátaláltok.

A dalos kedv, mellyel indultunk

hű völgyeinkből: csikasz-üvöltés

s gyanú, düh pokla lett az arc, mely

egykor mosolyok fészke volt.

Hazátlanok – így kémlelődtünk

fogcsikorgatva a jövendő

síkos hágóin, szerteszórva,

fegyverek, csapdák, vérebek közt.

De szűkölve is úgy halódtunk

győztes torokkal, hogy talán

meghallja ott lent jeladásunk:

kinek én itt is meggyalázott

nevére hitet teszek, igen:

egy új Dózsa egy új sereggel!

Ifjúság¹

1932

Gyermek voltam és férfi lettem.

S a tavasz, az ifjúság hol van?

Felhők közt kis fényre emlékszem:

két napra, mikor ifjú voltam,

Szörnyű esztendők nevelése,

keserű szívű kora-érett,

virágzásomat vihar tépte,

erről szól ez a kis történet.

Történet? Ó egy villanás csak!

A kedves arcok, kik nevetve

elémbukkantak, mint az árnyak

futnak vissza a sűrű estbe,

a vak homályba; honnan félve

az ismerős hangra kijöttek.

Azért beszélek, azt remélve,

hogy újra visszacsaljam őket.

Két tiszta nap, mint szigetecske

a szörnyű évek tengerhabján,

két magas nap, mint sziget s benne

egy fürgén forgó kis parasztlány,

ezt szeretném látni mégegyszer

s a földet, – ahogy akkor láttam!

fénnyel lobogó friss színekkel,

világkezdeti ragyogásban.

1

Bozótokon, kukoricáson

siettem át, utat kerülve.

Utat és embert, bokron-árkon

loptam kis életem előre.

Haza, előre! harmad napja,

mint megcsalt, elűzött szerelmes

bolyongtam, mentem jajpanaszra

a hűbb anyai szeretethez.

Tizenhatéves – humanista!¹

futottam sírva a jövőből,

lángoló arccal néztem vissza,

ó szép világom! ottan gőzölt

gyönyörű képe még mögöttem,

szinte láttam sok új tornyát még

sziporkázni arany ködökben,

magasan, tiszta délibábként.

Tizenhatéves szép jövendőm!

ifjú álmaim csodaföldje,

oly láthatóan, élőn, zengőn

csak egyszer tűnnél még előmbe!

Lobbanó kendő, édes intés,

egy jobb kor tündöklő kapúja,

hogy futnék én feléd megint és

hogy fognék fegyvert érted újra!

Mint akkor… Ó mostan is erre

emlékezvén és volt magamra,

dűlésed látom csak: dörögve

hullt égi városom halomba.

Kő kő után, mint földrengésre

s az omló tornyok közt kiáltva

rohan egy gyermek… arcom rejtve

futottam vissza a világba.

Abonytól, Pestről menekültem,

a csatavesztés vad lármája

ott zúgott, csattogott fülemben.

Ingemben piros pántlikásan

katonasipkám mentettem még,

aztán bevágtam egy bokorba,

nem őrizhetlek, drága emlék

s mintha szívem dobtam ki volna.

Abonytól Pestig s Pestről aztán

le Tolna felé, mint búvó vad

tévelyegtem a Duna partján

nádjai közt a tocsogóknak.

Nappal, mint orgyilkos osontam

s ha föltüntek a csendőr-tollak,

elakadt szívvel az árokban

lapultam, míg továbblobogtak.

S az álmatlanságtól, az éhség

vad rohamaitól fejemben

oly tarka képzelgések űzték

egymást zavaros förgetegben,

hogy megriadtan, meg-megállva

úgy bámultam szét, mintha akkor

születtem volna a világra,

menten minden tapasztalattól.

Emlékszem, egyszer gólyák szálltak

nagy lassan kerengve felettem,

elnéztem őket s egy fűzfának

dőlve hangosan sírni kezdtem.

Máskor egy fürj kiáltott hosszan

és mintha golyó talált volna,

megtántorodtam és félholtan

rogytam az útmenti bokorba.

Ó de volt úgy is, hogy egyszerre

nevetnem kellett, fölnevettem,

mert két virág úgy hajolt össze,

mint szívbéli nagy szeretetben,

néztem őket, nevettem folyvást,

víg-fejcsóválva továbbmentem,

kis levelökkel fogták egymást.

Hátranéztem, megint nevettem.

Galamb rebbent föl, szárnyát tárva

megállt ragyogva a kéklő ég

szeplőtelen szűz magosában,

mint maga a fényes dicsőség.

Néztem és a futástól, láztól

egyszerre gyöngéd hangulatban

pislogtam, mintha más világból

emlékezném már önmagamra.

Kérdem ma is még, nem álomban

történt-e aztán, ami történt.

Így botladozva fűzbozótban

követtem épp egy keskeny ösvényt.

Léptem s csak arcomról éreztem,

hogy el-elmosolyodom néha.

Hirtelen egy lány állt előttem,

fején nagy ételhordó véka.

Egy lány, egy kislány, megriadt

fürge, fényes tekintete

úgy ugrálta be arcomat,

mint megzavart tengelice.

Csak hozzáléptem, megcsókoltam,

csak bámult reám, mint a néma,

majd nyakonvágott, oly nyugodtan,

hogy meg se billent rajt a véka.

Majd hátralépett s büszke-bátran

végigmért ismét. Én is néztem.

Úgy állt, kosárral koronásan,

mint tündér egy paraszt mesében.

Csak néztük egymást pislogatva,

két gyerek távoli vidékről

s rokonként mégis. Egy mosolyra

kipuffantunk a nevetéstől.

Ez a nevetés, mint egy csengés

életem tündér szakaszára

nyitott játékot, szép cselekvést,

mindent, mi a szív boldogsága.

Hallom e kedves zajt ma is még,

tekintgetek szorongva hátra,

lebbenj föl függöny, nyílj meg ismét

ifjúság elborult világa!

Hogy milyen volt ő? Nem tudom már,

mert attól fogva bármi szépség

bűvölt, úgy néztem rá, ha hogy már

láttam volna s csak emlékeznék.

S szépet leányban, szerelemben,

tudom már, minél többet látok,

ő egyre szebb lesz, egyre szebben

ragyogja át a távolságot.

Gyönyörű volt hát… kedves arca

derűt villog, mint ha madárpár

ül virágzó almafagallyra

s az ág csillogva fel- s alászáll.

Így emlékszem rá, karja enyhe

mozdulatait látom, lassan

letette vékáját a gyepre,

nevetve mellékuporodtam.

Beszéltem néki. Mit beszéltem?

Tán azt, amit mostan szeretnék,

ha első szerelmem: reményem

szelíd hősnője megjelennék.

Ó hogy fogadnám, hogy karolnám!

Ülj ide mellém, olyan boldog

vagyok, hogy látlak. Tanítgatnám,

ne a szoknyádba fújd az orrod.

Az elején egy kicsit morcan

derengett felém arca, aztán

mint tavaszi táj olvadóban

egyre lágyabban villogott rám.

Fürge szemében meg-megcsillant

ravaszkás kisleány-értelme,

felbukkant, elbújt, újrabukkant

mint lukjából a játszi ürge.

Mióta élek, nem teszek mást,

csak magyarázkodok örökké,

bűnöm mondom, kérkedve folyvást,

mindent e földön elkövetnék,

csak érezhessem azt, mi ottan

e gyermek-szemből felémáradt,

hogy otthon vagyok, újra otthon,

mint egykor karjában anyámnak.

Ezt éreztem és dorgálását,

feddő szavát is úgy hallgattam,

mintha dicsérne. Meleg járt át,

hallgattam, szinte lubickoltam,

ahogy szidott. Majd örömömben

föl kellett állnom. Talpraálltam,

úgy újultam, hogy szinte nőttem

szavai fényes zuhanyában.

Szapult kegyetlen. Nem szégyenlem

urak dolgába keveredni?

De nem ám! mondtam s még tüzeltem,

majd látva, szíve kezd megesni:

magam még árvábbnak tettettem.

Fölkelt, megfordult. Tele hittel,

anyját a gyermek, úgy követtem,

ha lesi, mikor emelik fel.

Sürögtem mellette, serényen

elékerültem, elmaradtam,

mintha a szűk, füves ösvényen

nem egy, de három-négy alakban

táncolt volna körötte kedvem.

Ő lépdelt csak, rám se pillantva,

szoknyája egyre sebesebben

lebbent előttem jobbra, balra.

Egy tanya tűnt fel. Üljek itt le,

parancsolt rám a füzes szélén.

Majd kisüt valamit ügyemre,

kiáltotta, hogy visszanézvén

rámnevetett és búcsút intett.

A csillogó ösvény alatta

szinte lengett, mint kifeszített

kötél, a délutáni napba.

Kivel beszélt, hogyan csinálta,

ma sem tudom, de aznap este

már egy széljárta nagy pajtában

hallgattam friss szalmán heverve

vagy húsz arató lélekzésit.

Hasamat három tányér forró

krumplileves becézte és vitt

szebb létbe a csikasz valóból.

2

Másnap reggel a nap már jócskán

fönt volt az égen, mikor frissen

fölültem az aranyló szalmán,

hogy otthonom körültekintsem.

Egyedül voltam a pajtában,

a szétdúlt fekvőhelyek mellett

csak zöld munkásládákat láttam,

a gerendákról csizmák függtek.

Az ablakon úgy dőlt a fény be,

a szelid napfény, mint egy morgó

nagy arany állat lélekzése

édesen meleg illatoktól.

Füttyöngve, félig öltözötten

az ajtóhoz mentem, kinéztem,

oly édeni kép állt előttem,

hogy elbűvölve hátraléptem.

Esett az éjjel s most a fényben

a fürge csibék lábanyoma

úgy tündökölt, mint fent az égen

augusztus csillagtábora.

Ott jött felém, mezétláb járva

a villogó díszek között

emlékeim szelíd kislánya,

kezében kék tejes köcsög.

Ó, tündökölj, hadd lássalak még

tisztábban, ki annyit bujkáltál,

ó, lépj elébem, kedves emlék

valóbban minden valóságnál.

Jöjj közelebb és adj egy csókot,

ahogy első nap megígérted,

jöjj közelebb és adj egy kortyot,

hogy friss hangon tovább beszéljek.

A többiek már kint kaszálnak,

hallom szavát – ő mindeneslány,

leánya az egyik kaszásnak,

itt dolgozik a szabadkonyhán,

a tésztát gyúrja, krumplit hámoz,

bepislant néha a kondérba,

el-elfut ide a magtárhoz,

ha valamire épp szükség van.

Nos magam is, aznap egész nap

vizet hordtam, kondért súroltam,

hasogattam szörnyű tuskókat,

könnyes szemmel a tüzet fujtam.

S forogtam újra csak körötte,

figyelve minden mosolyára,

akár a kanálra – mit lök le –

a szakácsné kölyök kutyája.

Ez a szakácsné s ez a buksi

kutya úgy leng e nap emlékén,

mint szárnyas kisangyalok holmi

régi szentkép két felső szélén.

Ó drága kép, egy ifjú és egy

kisleány színjátszó világa!

ahogy fölötte a nap elmegy,

lefordul egy hegy vánkosára.

Dél volt még és mint részeg ember

üvegéből a maradék bor

a ledőlt nap fénye vörössel

máris a völgybe bugyborékolt.

Szürkült; az úton porfellegben

kocsik futottak, ének szállott,

a levest egyre sebesebben

kavartuk, jöttek a kaszások.

Megjöttek és a félhomályban

végigkezeltek, majd a gazda

magához intett. A bandában

helyem lehetne – akadozta

félig szives, félig erélyes

hangon, ahogy már azok szólnak,

kik nem értenek a beszédhez,

ha szavaik szívükből szállnak.

Ő – mondta – nem kiváncsi arra,

honnan jöttem, ne is beszéljem!

szükség van egy-két kézre… karra,

mert közülük egypáran éppen

most álltak arrébb… köztük éppen

az ő fia is… Haj, no, lássam,

oly soká nem látták… Nemrégen

jött meg… Négy évig volt fogságban.

Node gyerünk a vacsorához,

korán kell kelni… Ilyenkor már

ki egész nap fut, bizony álmos,

szeretne elnyúlni a szalmán.

Holnap vágják végre az alját

kilencedért… bíz megkésetten –

szólt s vállamon éreztem karját

ahogy mellette lépegettem.

Körben ültünk, szótlanul mertük

közös tálakból a friss ételt.

Hallgattunk, minthogyha fölöttünk

a sötétségben szörnyű rémek

szálldostak volna; szívdermesztő

hírekről tudtunk s vártuk szinte,

hogy testet öltve, rejtekükből

lecsapjanak kis köreinkre.

De én még ott is nyughatatlan

és vidám szemmel tekintgettem

a kedves lányra. Megzavartan

kanalazgatott velem szemben.

A leves ködlő páráján át,

mint együgyű szép glóriából

rámmosolygott. E mosolygását

hajnalként őrzi már a távol.

Később, mikor a többiek már

szájuk törölve elköszöntek,

én még soká a kondéroknál

topogtam, rugdaltam a földet.

Mivel küzdöttem? Mint hatalmas

úr ajtajánál, félve vártam.

Ő mosogatott. De nyugalmat

ő sem lelt, mozdulatán láttam.

Éreztük, hogy szivünk szorongva

frissen, fürgén hogy bujna össze,

és csak nevettünk félszegen, ha

szemem a szemét megkereste.

S csak nyeldekeltünk akkor is még,

midőn a pajta elé ülve

egymás kihagyó lélekzését

hallgattuk, mély csöndbe merülve.

Éreztem a forró sötétben

izgatott szíve dobogását,

gondolatait nyílni félve,

mint virág gyenge fakadását

s ültem csak bódultan és vágytam

reáhajolni s szemlecsukva

keblébe fúrni arcom lágyan,

mint illatos virágcsokorba.

Tavaszi szántások, párolgó

hazai étel drága gőze –

mi csapott arcomba? – sóvárgó

vágy szállott hirtelen szívembe,

tűzhelyet, édes biztonságot,

otthont éreztem melegülni

oldalamon és kívánságot

vele örökre egyesülni.

Szerelem, ó szerelem akkor,

még akkor első suttogásod

nékem nem buja alkonyatról

beszélt, nem vetkező leányok

öleléséről, de egy csendes

ifjú asszonyról, ki vidáman

tartja kezem, dől termetemhez,

mint otthon, a fényképen láttam.

Igen, a vágy… Búsan-mosolygón

gondolok arra az estére

s búsan-büszkén… az volt a gondom,

mikor jöjjek háztűznézőbe.

Kebelén fejem és fejemben

ház, tehén, mező, szöllő, gyermek

villogott egyre sebesebben,

nyelvem botlón követte őket.

Kikérem majd az örökségem,

három hold szántó, elég arra,

hogy napszámot vállalva télen,

paradicsomban éljünk rajta –

így törtem fejemet és láttam

magam máris ekét követve,

ő meg arrébb gyors hajlongásban

mártja nagy kapáját a földbe.

Szép tervek, „tervek”, ó ma is még

ha e szót hallom, én előttem

három hold föld tűnik föl s ismét

az az eke a sötét földben.

Jövőm, nem változtál azóta?

Nekem ma is még krumplitáblák,

zöld rétek felett lengsz ragyogva,

jöttödet fényes kaszák várják.

Emlékszem most is, paprikával

kezdtem volna gazdálkodásom,

ez – néztem rá – sok kapálással

jár, de Kaposban a vásáron

jól fizetik… Később e pénzen

még egy-két holdat vettünk volna –

így terveztem és így beszéltem

jövő életpáromnak róla.

Ő ült csak, kezem simogatta

hálából a gondoskodásért.

Vagy tán előre vígasztalva

az ólálkodó csalódásért?

Néha hozzámdőlt, oh de szép lesz,

suttogta akkor is, midőn épp

délibábos képtelenséghez

kértem lelkesen véleményét.

Majd később már ő is nevetve

tódította meg képzelgésem:

Igen!… Tudod!… Majd estelente

szalad a kapuba elébem.

Reggel dallal ugrik mellőlem

a dagasztáshoz… Aztán újra

elnémult. Node én beszéltem!

Reggelig is, ha el nem unja,

ha el nem alszik… Szégyenkezve

bújt karjaimba, hogy fölráztam,

meghatva öleltem mellemre:

ott aludt el csak igazában.

Aludt még akkor is, mikor már

feküdni vittem: itt a pajta –

Elbúcsúzkodtunk az ajtónál,

föl-fölriadt a csókjaimra.

3

Mint szorgos gazda nyáridőben,

frissen sürögve, ezer zajjal,

alig egy kicsit szenderegtem,

fölriasztott megint a hajnal.

Kutyaugatás, ökörbőgés,

a harangláb gyors fecsegése,

távoli füttyjel özönölt és

szállt imaként a nap elébe.

Szájból mosdani a nagykútnál,

szerszámnyeleket kipróbálni,

számítgatni, hogy dűlőnként hány

kévekötél kell, kalapálni

a kaszaélét, mindezt már jól

ismertem én; fürgén mozogtam

s hogy megindultunk a tanyáról

vitázva jártam már a sorban.

Illett a kaszanyél kezembe,

megmarkoltam, megsuhintottam,

beálltam gyorsan a helyemre,

megvallom, azért izgatottan.

Az ért szálak előttünk hosszan

csüggedt fővel nézték a földet,

hajlongtak, zúgtak szomorúan,

mint imádkozó elítéltek.

Dologba kezdtünk, megtorpantak

a szálak, majd sarkon fordulva

kidőltek sorra, útat adtak

jajdulva a hátrább állókra.

És minthogyha a nap csak erre

várt volna, hogy munkába kezdjünk,

mint bősz hajcsár kiállt a hegyre,

tüzelt nagy mérgesen felettünk.

Izzott, dühöngve verte már rőt

ustorát hátunkra, nyakunkba,

utánunk jött, a kis felhők közt

leskődött, futkosott dohogva.

Oldalt kapott, elénkbe állott,

szinte hörgött, üvöltött fönnen –

a számba csorgó izzadságot,

mint dühös macska, úgy köpködtem.

Kaszáltam én eleget otthon

feles földünkön, míg apámra

s később bátyámra is a fronton

kaszáját a halál próbálta,

de mögöttem a markot akkor

anyám szedte, de nem pörölve:

csitítva, minden fordulatkor

leültünk, homlokom törölte.

Most néztem csak a napra, mennyi

lehet tíz óráig még, délig?

Egyre többször álltam meg fenni

vagy pengetni a kasza élit.

Láttam, a többiek hol járnak,

fogcsikorgatva újrakezdtem,

úgy balrarántottam kaszámat,

magam is majd utána estem.

Látom a gyermeket, ki férfi

akar lenni időelőtte –

Ne siess úgy! – szólanék neki,

kiáltanám a múlt időkbe.

Lesz még idő, hogy visszatérnél,

rohannál vissza jajt zokogva.

Jöttem csak s néztem, hogy hegyénél

kaszám ne ütközzék a torzsba.

Mentem csak süketen s már lassan

erősödvén, tág utat törve

a szép bozótban, nem akartam

látni se, hogy majd hol dőlök le.

Férfi akartam lenni, ember

a lány előtt, ki most a sors volt

s ki már kegyesen a levessel

elindult biztosan hazulról…

Éreztem, győzök… halk sikollyal

tolongtak előlem a rendek,

elfeküdtek mögöttem hosszan

lágy csomókban, mint most e versek.

A mesgyéről a percnyi hűsben,

hogy munkámat meg is dícsérjék,

jobban vártam, többre becsültem,

mint most egy ország véleményét.

S még délben is, midőn bizsergő

karral mártogattam az ételt,

boldogság önttött el, ha erről,

derekas munkámról beszéltek.

Szemem sarkából gőg-rejtette

tekintet szállt a kisleányra;

el-elpirult ő, beejtette

kanalát kétszer is a tálba.

Pirult, de már szemembe nézett

és ha gúnyolták, visszavágott;

vígan voltunk, a gyors beszédet

pezsgették harsány kacagások.

Hajlongott ő is, álmélkodva

hallgattam kedves kereplését,

fölnevetett a tanácsokra,

hogyan kezelje majd legényét.

Árnyékban ültünk, a zöld lombok

nyugtalan rezgő homályán át

a fejünkre hullt napfényfoltok

táncoltak, mint aranymadárkák.

Boldog voltam és úgy éreztem,

az igazi, a férfi élet

megkezdődött ebben a percben,

valósulnak már a remények.

Ó, ha így folytatódtál volna

hullámfutású ifjúságom!

Ha ott maradok, hol ragyogva

mint hajnal dombos messzi tájon,

már nyílni kezdett a nyers munka

világa, melyre mint szép résen

beláthattam, ha újra s újra

két kislányszembe belenéztem.

Nem maradtam ott. Míg egyszerre,

egy nap így lettem férfi, gazda,

készült a vihar már fejemre,

hogy visszabuktasson a gazba,

a sárba ismét, hogy lehulltan

ismerjem csak meg, mily csodás volt

amikor olyan boldog voltam,

hogy majd kiléptem a világból.

Emlékszem, épp oszlani kezdtünk

egy-egy árnyékos kepealjba

s mi ketten összenevetgettünk,

tervünk volt, így osztoztunk rajta,

midőn egy hang, nő-sikoltásé,

szállt a dombról felénk, mögötte

ő jött rohanva, a szakácsné;

kutyája is jól megelőzte.

Hogy is volt? Egy torz villanásnak

látom ma is még azt a percet.

Az aratók mind fölugrálnak,

ő kezem fogja, el nem enged.

Az asszony fut csak s futás közben

hátramutogat és kiáltoz.

Valaki néven szólít engem,

lépek riadtan a gazdához.

Tekintek rá, de nem is kérdem,

követem szemmel pillantását

a dombra, hol most már a fényben

kardok és csákók csillogását

hozta, mint haragos szemeknek

szikrázását egy nagy porfelleg –

majd látom ismét, hogy rebben meg,

torzul el arca az öregnek.

Még meg sem értettem, mit mondott,

fordultam máris és futásra

készen, mint sarokba dorongolt

ebé, villant szemem a tájra.

Látom társaim, mint veszettnek

engednek utat s hallom sírva

dadog valaki, hangja reszket:

Aztán… egyszer majd, gyere vissza.

Árkon vágtam magam keresztül,

előre buktam, fölugrottam,

úgy siklottam a rémülettől,

mint fecske készülő viharban.

Futottam, ugrottam, zihálva

iramodtam újra előre.

Lármát hallottam, majd kiáltva:

Testvér! csak erre! az erdőbe!

Fejem lecsapva félrenéztem,

egy legény futott jobbra tőlem

meghajolt testtel át a réten,

föl-fölugrott a fű-erdőben.

Erre emlékszem még s nyomában

egy kis csapatra még: a dombrul

leügetve nagy karikában

porfelhősen elébe fordul…

Rohantam csak, tengeritáblák

csillogtak nem messze előttem.

Levelek kardélei vágták

fejemet, hogy közébük törtem.

Mocsáron gázoltam, bozótban

hajlongtam estig, mikor végre

félholtan bokor alá rogytam.

Mint sírból néztem föl az égre.

Mint Ádám az ellobbant égre,

mint hitves hitvese sírjára,

úgy bámultam a sűrű éjbe,

a csillagtalan éjszakába.

Ifjúság, szép merészség, élet,

ki megnyíltál és becsukódtál –

érzem még a keserűséget,

mit ott ízleltem zárt kapudnál.

Mit mondjak még? Három nap múlva

otthon voltam. Épp vacsoráztak.

Ajtóstul estem be, némultan

dőltem anyám kitárt karjának,

lefektettek. S mintha csak mostan

ébrednék, most mulna az álom,

fürkésző szemmel, csalódottan

tekintgetek szét a világon.

UTÓHANG

Gyere vissza… Most, rá tíz évre

sógorommal csikókat nézni

elvonultunk arra a vidékre,

hol ifjúságom napja fénylik.

Nem volt messze a tanya onnan,

hol egykor jövőm építettem,

házigazdánktól lovat kaptam,

kora hajnalban átügettem.

De nem találtam senkit már ott

a régiekből – eltűnődve

járkáltam újra be a tájat,

elvetődtem a dombtetőre,

ahonnan egykor ifjú lábbal

világgá rohantam. Leültem.

Bujdokoltam tíz éven által,

hevertem tompán most a fűben.

Aratók jöttek, köszöntöttek,

lányok nevettek rám – hiába

kérdeztem újra s újra őket,

nem tudtak semmit… utóljára

már-már valami nyomozónak,

csendőrnek néztek, útrakeltem,

kantárom nyakában a lónak

s tekintetem a fellegekben.

Ott kezdtem el a kocogó ló

hullámos, lassú ütemére

ezt az éneket… hogyha botló:

nemigen figyeltem előre.

Csak jöttem kantár, gyeplü nélkül

merre a vaksors épp kivánta –

Férfinak indultam. – Már szürkül –

Növekszik a szív árvasága.

Emlékeim szép pántlikája,

mit eddig fürge ujjal fontam,

földoblak már a magosságba,

lengj a sziszegő, híg habokban.

Ez volt az ifjúság, – hadd intsek

feléje utolszor, vidáman,

mint szép lakodalmi menetnek,

már el is tűnt az út porában…

Hősökről beszélek¹

1933

Hősökről beszélhetek végre.

Törvénnyel, joggal szembeszállva,

vagy előle bölcsen kitérve

kelnek naponta új csatára.

Ezer veszély közt tíz körömmel

kaparnak rettegve hazát.

Hordtam fegyverük én is –, büszkén

kezdem ma dalba fogni hát

e viadal diadalát.

1

Egyetlen tolvaj-társaság

volt a puszta, hol nevelődtem.

Ujjak nyúlnak az uraság

java felé képzeletemben.

Ujjakat, mohó markokat

vélek látni a mult sötét

éjében, matatásukat

hallom s a csőszök füttyjelét;

dobogó futást szerteszét.

Szegény szegények, kényszerült,

ártatlan, kedves tolvajok,

hogy róná nektek föl e bűnt,

ha dalt kezd róla fiatok,

ha a mult vastag éjjelébe

futó sorai fölfedik,

mint tolvaj-mécs cikázó fénye

arcotok rebbenéseit,

akkor volt az legemberibb.

Ha leemeli eltünődve

a kis tanya éj-fedelét…

Mint kőalatti hűs homályból

fölriasztott bogárka nép

futkos lám emlékezetemben

máris sok kedves kis alak.

Néhányukat nagy sietségben

látom testes terhek alatt,

ahogy a hangya-had halad.

Ó kedves táj, derűs idill

hona, mi drága vagy nekem!

Mint friss korty után, úgy üdül

lelkem, ha rád emlékezem!

Ó tiszta, lágy vidéki esték!

hallom ma is a neszeket…

minden hang után egy-egy emlék

villan, lehunyom szememet

mint hangverseny alatt. Meleg

borjúbőgés gordonka-hangja

hullámzik, leng a tájon át!

Mélyen zeng, mégis mintha kisded

fújná végtelen panaszát.

Ó régi, kedves, ismerős hang,

te indítsd el e tétova

emlékek sorát s vidd e verset

magasabb kanyarjaira,

mint postakocsi-trombita.

Vén istállóból jön a zengés.

Vén néne hallja a panaszt,

kapja vállára a nagykendőt,

gyereket, kutyát elriaszt

s megy, mintha sajátjáért menne

gyors papucsában sebtiben

az urasági szérűskertbe…

Hogy lopni megy, az fejiben

nem fordul meg egy percre sem.

Kezében lazsnak és szívében

békés, ájtatos nyugalom –

nem első alkalommal lépdel

azon a meredek uton.

Éhes a jószág, széna kell hát

s széna csak arra van, ugyan

urasági, igaz, de itt rég

e szónak oly értelme van:

mindenkié, csak titkosan.

Mint mesebeli élet-forrás

kiaszott vidék közepén,

kietlen sorsa sivatagján

az a szegénynek a tehén.

Abból jő, ami jó: a tej, vaj –

aranytej, örök valuta!

Azon át jut sóhoz az asszony,

egy kis füsthöz a ház ura,

és irkához az unoka…

Dicsőség néked, drága állat,

Egyiptom szentje, India

védője, nem is forrás vagy te:

éginél édesebb anya!

Mint a római anyafarkas

szobra alatt a két iker,

úgy ült egy-egy család alattad

jótorkú kisdedeivel,

szemét rád úgy vetette fel.

Dicsőség néked, tőgy, jövendőnk

áldást himbáló fellege,

fehérvillámú, aki töltöd

csuprunkat csordultig tele!

Tehén, Egyetlen, Egy, Hatalmas!

innen is úgy látlak: az ég

a te négy hű lábadon nyugszik,

annyi hő álom szállt feléd,

annyit folyt rólad a beszéd.

Mi lenne, ha elapadnának

egyszer ezek a rózsaszín

reménység-tömlők, e kis felhők

sorsunk sötét mennyboltjain,

hogyha hívebben, mint a bálvány

kövét a pogány: jászladat

nem rakhatnák meg reggel-este

szénával a pusztaiak?

Egy, az ő istenük te vagy!

Mint fészekben lágy völgyben bú meg

a puszta – felette komor

hegyen a szérű: boglyák, pajták

s kazlakból egész utcasor.

Messziről, mintha egy holt város

házteteje, toronycsucsa

világolna a hűs holdfényben –

körötte jegenyék sora,

megannyi sötét katona.

A határ körben urasági

meddig nappal ellát a szem,

sőt azon túl is… urasági

a láthatár, a nap, a menny.

Minden övé, ki láthatatlan

akár a mennybéli maga,

törvénye van, mint annak, ámde

a szegény mire jutna, ha

minden igét betartana?

Megy nagyanya is hát az estben

s bár óvatosan széttekint,

gyorsan kapaszkodik a hegyre,

meg-meghalkítja lépteit.

Látom siető kis alakját,

kerülgeti a bokrokat,

tolnám szét az egek kárpitját,

hogy a hold lágy fénye alatt

biztosan lássa az utat.

Azt az utat, mely a boglyákhoz

hátulról vezet s amelyen

a cselédekhez, kik felhordták

visszaszivárog szelíden

valamicske a gazdagságból…

Vékony az út, bár néhanap

meg-megdagad és úgy iramlik,

mint zajló, regényes patak,

ha tavaszi hegyről szalad.

Megy hát nagyanyám, hajtogatja

az ágakat maga elől,

rázza fejét, ha a lombokról

a friss harmat arcába dől;

megáll, visszanéz, a cserjésben

mintha hangokat hallana –

bátran tovább kúszik és véle

kúszik tovább a féltanya,

mint elszánt várvívók raja.

Húsz család él ott lent a mélyben,

kommenciós béres, kocsis

nyüzsögő, tompa zümmögésben,

bár néha fölcsattannak is.

Egyetlen hosszú házban laknak,

mely félig földre roskadott,

alóla bújnak ki surranva,

mint karcsú, okos állatok,

amint feléjük int a hold.

S ők, akik nappal marják egymást,

most oly békésen sürgenek,

mint lakmározó fürge ürgék,

valami dús falat felett.

Nincs vita most; itt ősi jóság

fűzi egymáshoz szívüket –

mit bánom én, hogy milyen célra –

boldogan zengem éneked,

megértés, testvérszeretet!

Naponta lop a kicsi béres,

hetente csen a számadó,

a gazdatisztek negyedéves

részben húzzák a gróf alól

a gyékényt, az viszont… de hagyjuk!

Elég nekünk a szép jelen,

a dicső múltat ne bolygassuk,

kész így is a kör: kecsesen

forog, mint fényes táncterem.

Kövessük csak a kis anyókát,

ahogyan én őt hajdanán

legelső ízben elkísértem

egy tiszta őszi éjszakán.

Lépdel, csusszan, zihálva is

mormolgat, terveken dönög,

végre ott áll a kert árkánál,

pihen az új munka előtt,

hosszan fújja a levegőt.

2

Közelebbről a hegy nem olyan

félelmetes, mint messzirül,

sötét képe, morcos alakja,

lépésenkint enyhül, derül.

Ó, képzeletben is sietve

igyekszem vissza én szelíd

hajlataira, dús ölébe,

hol ősi szokásuk szerint

föl-föltűnnek már hőseink.

Szentiván-éji tündérnépek,

víg olimpuszi istenek,

magas honotokban talán ti

éltetek úgy, sürögtetek,

oly boldogan, mint e kis népek

ott a szérűshegy tetején! –

Mint maszkos, bajszos angyalok

dagadó felhők peremén

kémlelnek, pislognak felém.

Nyujtja nyakát egy a sövénynél,

az ismerőse ráköhint

és hosszan huhog, ha olyat lát,

kinek egy furcsa jog szerint,

valami messzi érthetetlen,

urak-fundálta hatalom

szerint több köze van e kerthez,

mint nekik, kik mint a barom

túrnak érte az ugaron.

Arrébb, már a sövény mögött friss

csoport hajladoz, dolgozik –

hány kedves hívet ismerek meg

köztük a mozgásáról is!

S ismernek ők is mindahányan,

ha közöttük most hirtelen

testem is megjelenne: csöndben

sorra kezelnének velem

hogy persze, van köztük helyem.

Látom a szent hegy tisztes őszét,

nagy bottal jár, parancsnokol;

ő volna épp a szérű-csősz itt –

ám hívna arcára mosolyt,

aki most eszébe idézné,

mert annak jutna ez csupán

eszébe, oly vad-idegennek,

ki most hullt le az ég taván

csónakázó holdból talán.

Ő itt a csősz…? hisz épp azért megy

a dolog olyan rendesen!

nem túrnak össze semmit és nem

zaklatják őt fél-éjjelen.

Nagy rend van itt, s ő tudja jól,

kinek-kinek miből mi jár.

Intézkedik s az öregebbnek

segít emelni is, ha már

az indulásra készen áll.

Mert rendet tart ő s hogyha kell, hát

tudja azt is, mi a szigor,

sőt csak azt tudja… hangja itt is

egy kis mennydörgés, hogyha szól:

„A teremtésit! A nemjóját!”

Sőt: „A keserves rossebit,

még ezt sem tudod vállra venni?”

S: „Egyszerre minden kell nekik!

Nem voltál harmadnapja itt!”

Komor aggastyán meghatottan

idézem hajlott alakod,

keresztapám, kinek kezére

a lelkem üdve bízatott!

Látom, amint egy kis csoportból

a szérű árkához siet,

nyújtja két kezét nagyanyámnak,

magához rántja, rárecseg,

amiért késve érkezett.

Itt van hát ő is… szertenéz; ha

egykor a mennybe érkezik

– óh Mária – együgyű lelke

tán ott örvend úgy, ahogy itt.

Micsoda föld, mily mesebéli

táj ez, milyen tündérliget!

Csupa kincs hever szanaszét és

amit csak megkíván szived,

már rá is mondják, hát vigyed…

Micsoda ország! a szegények

álmában épül csak ilyen!

répahegyek és széna, széna

tíz évre is, oly bőviben –

jártatja szemét jobbra-balra

mint koldus úri lakomán

s alig tudja, hogy mit kívánjon

a gazdagságból, oly vidám,

ahogy lépdel a csősz után.

Kétoldalt hosszan szőke kazlak

dugják egymáshoz fejüket,

hallgatóznak, mint méla, csöndes,

fejésre váró tehenek.

Egyik-másiknál apró boglyák,

mint jámbor borjak alszanak,

szinte érezni lélekzésük:

szecska és sűrű repceszag

kereng a tiszta hold alatt.

Haladnak – itt-ott a kazalnál

halk beszéd folyik suttogón,

arrébb tán épp szerelmet fűz a

csábító édes alkalom –,

közöttük lépdel el a mord csősz

s nem lát akkor se, hogyha lát –

mögötte lépésre, mint illik,

szülém; mint furcsa bálon át

követi néma lovagát.

Beljebb egy jámbor kazal mellől

szigony-hegyű széna-vonót

vesz föl a zord agg, nekihajlik

és villámgyors fejésbe fog.

Minden vonásra jó nyalábnyi

dől ki a kazal oldalán,

omlik a széna, mint a friss vér

a szívbedöfött kard nyomán,

lelkesülve és szaporán.

Ontja vérét a kazal, szüli

a halmot, nő a kis halom,

enyhül a csősz, de szinte táncol

a nagyanya a lazsnakon,

tipor a szénán, hogy minél több

legyen csak, hogyha már lehet!

Hogy neki kell majd lecipelni?

Ha bíztatnák egy keveset,

vállalná az egész hegyet.

Nyalja otthon a vályú szélét

a kis tehén s az éjbe bőg,

szorul a szüle szíve, mintha

hallana éhes csecsemőt.

Megyek már, megyek, szól magában,

sőt bólogat is válaszul.

Boldog attól is, hogy panaszt hall,

mert hiszen most majd elcsitul:

nem járt-kelt ő hasztalanul!

Vidám a hold is fenn az égen,

nevet ottfenn a grófi hold,

vigyorog bárgyún ura kárán,

mint a félküllős udvaronc,

egyik szeme tán oda néz, hol

a gróf most alszik, vagy eszik

mérföldre innen – másikával

hunyorogva idetekint,

tudja, hogy mi következik.

Telik a lazsnak, próbálgatják,

összeér-e négy sarka még,

kár volna, hogyha itt maradna

hacsak egy marék maradék!

Gyömködik térddel mind a ketten,

erőltetik a sarkokat,

foggal húzzák a csomó csücskét,

hogy lélegzésük elakad

a szívbeli munka alatt.

Készen van végre, rátelepszik

a batyujára nagyanyám,

ül rajta diadallal, mint a

győztes vezér a várfokán,

törli homlokát kötényébe

s hogy nagy sóhajok közt kiszáll

a fáradtság melléből, fürge

szavak csapatja szállna már

nyomába, mint sereg madár.

Beszélne… ám a csőszt, a csőszt azt

elszólítja a hivatal,

hát ott is hagyja zsörtölődve

szülémet kész szavaival,

s tűnik a boglyák közt el, onnan

hallhatjuk békétlen szavát,

tanácskoznak… egy idő múlva

kapa csesszen… egész család

vermel ki egy kis burgonyát.

Megy itt is, ott is a dolog s ő

vigyázva jár a kert körül,

újra az árokpartra ballag,

hosszú botjára könyökül,

nézi a holdas, tiszta völgyet,

várja mérgesen, hogy mikor

érkeznek újabb ismerősek,

zord jóestével odaszól,

ha meg-megrezzen a bokor.

Álmos a hold már, ki-kidugja

fejét a lágy felhők alól;

rendbe megy minden… fordul egyet,

a takaró alá hajol.

Horkol az ispán is… ha percre

nem rezegtetné ablakát:

árvízként futna szét a vészhír –

De alszik ő… lágy muzsikát

zenget: forogj tovább világ!

Alszik a gazdatiszt, a gazda,

csak a kulcsár van éberen,

a magtár felé indul… ő is

porciót oszt majd csendesen…

Rend van mindenütt, ezredéves,

őshagyomány-szentelte rend!

Alszik az alvó, jár az élő –

Elnéz a tájon odafent

vén barátunk és elmereng.

Mire gondolhat? Talán erre:

jól esnék egy pipa dohány

egy pohár bor tetejébe

egy tisztes vacsora után

egy szőlőhegyen, a sajátján,

túlesve már a szüreten,

a pince előtt üldögélve

négy szép szál fia köriben

– ki mind a föld alatt pihen!

Nézi a völgyet, mennyi ösvény

mozog ott, él most, hány kis út!

Csak ő magányos… odaint egy

magában lődörgő fiút.

„Neked, mordul rá, semmi dolgod?

Mi vagy te, keresztfiam, úr?”

Válaszul az csak mellé áll és

vele szemléli szótlanul

a völgyet; ám így is okul.

Ilyenkor éjjel, mintha ott lenn

a réttel, fákkal tiszta táj

színét-visszáját fölcserélné:

a nappal oly hímes határ

mögött megérzed a szép hímzés

alapját, kúsza hátterét. –

Sorsok bogzódnak, szövik lentről

a vidék, az isteni nép

nemzetdíszítő életét.

3

Elfeledve és szerteszórva

emlékek, drága kincseim,

ragyogjatok fel hivalkodva

a mult kis rejtekhelyein!

Minden bokroddal ismerős hegy,

mesebeli gyémánthegyem,

kedves titkok világa! – gyúlj fel,

világosítsd meg énekem

messze lobogva, győztesen!

Hirdesd konokul hősi harcod

egy világ ellen – igazad,

mely százszor föld alá tiporva

százegyszerte is égre csap!

Vess fényt az elszánt harcosokra –

komor küzdelmük közben épp

pihennek egyet… a lágy szellő

üdvözlés, pusmogás neszét

kavarja és lebbenti szét.

Semmi veszély… végig a pusztán

béke lebeg, csönd, nyugalom,

egekbe zengő, méla hálát

bődül, ha bődül még barom.

Messziről bíbic-lárma hangzik

a sárvíz mocsaraiból,

vagy ehhez hasonlóan édes,

csiklandozó leány-sikoly,

a bokrok közül valahol.

Vagy ott fenn a kazlak tövében,

hova lassanként összegyűl,

kinek csak dolga lehet itt fenn –

de itt forog rajtuk kivül,

kit ébren tart, nem hagy nyugodni

valami öröm, fájdalom,

valami jó hír, mely oszolni,

szállni vágyik, mint a szirom,

ha rá lehel a fuvalom.

S a kazlak tetején… ó hányszor

hevertem én is ott! Hanyatt

feküdve ábrándoztam, néztem

a fészkelő csillagokat.

Hallgattam, mi történt a pusztán

s hallgattam később szivemet:

el-elakadva, majd rohanva

verte a zsúfolt perceket,

míg akit várt, meg nem jelent.

S megjelent. Messziről a versek

szűz-dicsfényében közeleg,

csak közelebb látni meg édes

kezében a jó kötelet,

a zsákot… széttekint szerényen;

nézem, míg forró vágy füröszt,

hogy száz gróflánynál ékesebben

mint válogat a répa közt

elvetvén rothadót, rögöst.

Ha buzg a szív, hogy nekibuzdul

a mellben attól külön is,

hogy gondos asszony lesz belőled,

világravaló, kis Maris!

Néztem, be gyorskezű tapasztalt,

jó anyja mellett – be serény!

S be helyre ottan is, a másik

szénakazlon, a lányokén.

Dúdol; onnan dalol felém.

Csak egy üdvözlést, így útközben,

hálaszót neked, szerelem,

ifjúságom napja, ki most állsz

delelőben tág egemen,

csak egy intéssel hadd köszöntsem

mosolygó szemed és kegyes

ajkad s köszönjem, hogy már ott is

kedves voltál hozzám, kezes,

bár egy kissé szemérmetes.

Lent az öregek s fent a kazlak

lágy tetején mi ifjúság,

kézből-kézbe ragadva fújtunk

egy-egy szál szájharmonikát.

Szállt a gyenge dal, néha-néha

szava elakadt hirtelen,

csúsztunk lefelé megriadtan

egymás fején át, hogyha lenn

mozgás támadt, veszedelem.

Majd vissza újra. Tanulgattuk

a baglyok, a békák szavát,

a fülemüléét – madárdal

töltötte be az éjszakát.

Párja hangjával fölkeltettük

a sárgarigót – álmosan

felelt egy-kettőt s aludt ismét,

új álmában tán boldogan

már kedvese szárnyaiban.

Egyik kazalról a másikra

villanó, fürge füttyjelek

repdestek össze-vissza tarkán

megannyi titkos üzenet:

ki távozott, ki érkezett meg

és aki megjött: hova tért?

egész hadsereg üdvözölte,

víg zenekar a jövevényt,

ha felkapaszkodott közénk.

Telt az idő, telt egyre jobban,

elevenült a szérű is,

egész kis család öregasszony

cseveg már szülém körül is;

kapkodják egymástól a szót, hogy

majd összeverik fejüket,

hajlongnak fürgén, mint a tyúkok,

ha az asszony udvarra vet

egy-egy marék ocsus szemet.

Néha hátranéz egyik-másik,

mintha keresne valakit:

hol az a lány? – szól, tudja bár jól,

hogy hol lehet, ha nincsen itt.

Elhallgatnak, ha késve néha

valaki feljön még, noha

ki nem jött fel végül? Sürít csak

a képzelet: egy éjszaka

idézve mindenkit oda.

Itt a vénasszonyok csoportja,

ott a menyecskéké – amott

sötét férfiak támogatnak

egy hosszú bükköny-asztagot.

Mindegyik közelében ott van,

sőt egypárnak hátán van a

lazsnak, a batyu, készen arra,

hogy ha huhog az őr szava,

könnyű legyen inalnia.

Mit tudod te, mi az, egy korty bor,

ki bár pohárszámra ihatsz!

Eszel éhedre – mit tudod te,

egy falatnyi hús is – mi az?

Micsoda boldogan zsibongó

úton – mint éljenző tömeg

sorfala közt az ünnepelt hős –

bátorítják a csüggeteg

rostokon át a – lelkedet!

Facsarja nedved ki a munka

s nyúljon feléd egy telt pohár:

a földé vagy, megérted akkor,

eredben annak vére jár,

általa vagy atyafiságban

a nyírfával, a repülő

sassal – az ős léttel! Ezért lesz

minden kínálás hittevő

szertartás, lélekemelő!

Itt vannak mind… És nemcsak visznek,

hoznak is olykor – példa rá

a pintesüveg, mely az asztag

tövén épp szájról-szájra jár.

Dícsérik, aki mérte… az csak

hunyorog, mint a néma – ő

a grófi pincék vincellérje –,

egy másik nyulat vesz elő:

ez meg az erdőkerülő.

Mellettük a szárító pajta

hallgatag őre álldogál,

kiosztódott a szűr ujjából

már az ígért kis szűzdohány…

Nyújtják neki épp áldomásra

a pintest – bajszához teszi,

nézi a holdat, véle – lassan

alakot vált az s mint deli

kakas, farkát billegeti.

Itt van a magtáros – ha semmit

nem hozott is, nagy tisztelet

fogadja mindenütt: ő méri

havonta a sórészletet…

A két juhász se hozott semmit,

se a bognár, se a kovács –

bizalom van itt… mindahánnyal

íratlan testvéri szokás

rendel viszontszolgáltatást.

Amit ma itt kapsz, évek mulva

adhatod vissza és ha nem,

majd a fiad… ha egy parányi

emberség marad szíviben.

Fűzik békén a puszta sorsát,

dörzsölik széles kezüket,

tanácskoznak bölcsen, mint némely

országban a miniszterek,

népvezérek és hercegek.

Ki viszi sorsod jóra, ország?

Nem aki föl, a bakra lép,

ők, akik lentről nyomják-tolják

rozzant szekered, árva nép,

árva magyarság! az ezer bajt

elütő nénék, nagyatyák,

öreg kocsisok, bölcs kapások –

az ő szemük lényegre lát,

őket csodáld ország-világ!

Hajtsd végre csak egy próbahétre

mind a parancsot és szabályt,

mellyel csendőrön, szolgabírón

által a felsőbb hely megáld

és háztetődön nő a búzád

és ekét húznak fiaid –

húznának, ha nincs elme lent is;

a sok szabályon valamit

az javít és az igazít.

Így kormányoz ez a mienk is,

parancsot oszt, törvényt szerez

s bölcs határozatának otthelyt

saját maga érvényt keres.

Jön barmodért a végrehajtó?

Ez mondja ki, hogy azt ugyan

nem viszi el senki a háztól,

nem veszi meg a faluban,

ha derekára gondja van.

Lép eléd pirulva a lányod,

hogy rövidül rajt a kötény?

A széptevőt ez fogja szóra:

tudd dolgod mostan is, öcsém!

Hirdetik mondák, víg legendák

e kormányzat bölcs tetteit,

fűtik jókedvvel a cselédek

lámpátlan, téli estjeit.

Említsek csak még egyet itt.

Híre kelt hajdan: az újonjött

tanítónál, aki szerény

ifjú férj volt akkor, szemérmes,

hétszámra koplal a tehén.

Aznaptól fogva minden este

s attól fogva nyolc héten át

telelopták padlását, csűrjét,

míg meg nem emberlé magát

és maga is a hegyre járt.

Ez volt a mult – a csősz, a fő hős

beszélte egykor el nekem. –

Ez volt a hősi mult, de tőle

nem marad messze a ma sem.

Szólok arról is… de – mi történt? –

mint szisszentető nyilalás

merengésembe vág egy újabb

emlék… viharként huhogás

zúg s mindent reszketésbe ráz.

4

Hosszú huhogás, rá fütty s újabb

füttyök, gyors veszéllyel tele!

Hallom a lármát, mintha most is

fülem mellett süvítene.

Hallom az éles szaggatott jelt,

a rohanó léptek zaját,

a percnyi csendet… majd a völgyből

a káromkodást s odaát

ebcsaholást, csengők szavát.

Majd lódobogást és egy régibb

éjből három kemény lövést –

mintha szívemen át tolongna

a bomlott, vak menekülés!

Torkomban érzem, itt ver egyre

a megindult riadalom

s a félelem, ahogy lihegve

átugrálnak az árkokon,

hőseim, a domboldalon.

Mint villám, mint jég, mint szapora

gépfegyverek magvas szele

söpör a kerten végig a vész

meg-megismétlődő jele.

Látom a kedves nénikéket,

mint megriasztott madarak

rebbennek széjjel; forgolódik,

kapkod kis nagyanyám, szalad,

botlik a nagy teri alatt.

Amott a bokrok közt fehérlő

szoknyák villognak: a sötét

éjben leánykák, lengő hajjal,

szállnak mint fürge őzikék.

Repülnek hangtalan – mögöttük

meglett férfiak, gyors fiúk –

meg- és megállnak, visszanéznek,

viszik, vagy gördítik az út

mentén a duzzadó batyut.

Mentik lihegve a zsákmányt, mely

az életnél is fontosabb:

megannyi kő, miből tán egyszer

egy kis falusi ház tapad.

Húzzák, cibálják, mint a hangyák,

átesnek rajta, púposan

kúsznak csigaként véle, míg lent

a két gazda, papucsosan

egyszerre hétfelé rohan.

Süvít a fütty, sokszorozódik,

vérveres, álmos szemeket

nyit egymásután lent a kastély,

a pöffedt, irígy szörnyeteg.

A hétfejű, húszfejű sárkány

dugja ki fejeit a mult

mély mocsarából s nyitja öblös

száját, a nagy kastélykaput –

már az is megvilágosult.

S fölmorran s ugrik ura mellé

a sárkány szolgahada is:

villantja szemeit az éjbe

az ispán, kasznár laka is

s folyik a hajsza és ki tudja,

hogyan folyna ma is tovább,

ha nem rejtené minden árok,

bokor, fa, sőt a csősztanyák

a rémült tolvajok nyomát.

Ahogy a kutya kölyke-védvén

kimutatja fehér dühét,

ahogy a kotlós szembefordul,

ha szétzavarják a csibét:

apáért, testvérért, legázolt

népemért hirtelen harag

fordul szívembe, elfelejtett

átkok élednek, vad szavak

fortyognak és morajlanak.

És vágynék vágyva visszafutni,

állni a régi táj fölött

védelmezőként, óriási

karral a fellegek között,

hatalmas testtel s mintha hangom

a tátott holdból ömlene:

kiáltani keserűen, mint

a föld és vizek szelleme

messzedörgőn a völgybe le.

Lopjatok! helyes! tiszta szívvel

mondom, csak bátran, lopjatok,

ez karddal harcol, az arannyal:

tinektek ez a harcotok!

És csak ügyesen! gyomrotokban

a tétova, halk kordulás,

első didergése a testnek,

felsőbb, isteni bíztatás,

tiszta kinyilatkoztatás!

Akinek nincs, nem azért nincs, mert

nem jut neki – hanem azért,

mert lefoglalta, ki korábban

nyitotta ki szemét, kezét.

S akinek van, ugyan miből van?

Két keze után nemigen!

Így, avagy úgy: szerezte, mondják;

még jó szerencse, hogyha nem

véren szerezte, fegyveren!

Látom én jól, hogy szavaimra

felém e szép dombok megett

börtönajtók nyílnak maguktól,

mint hajlongó lakájsereg –

mit bánom azt is! Mit ma mondok,

adósság, ősi tartozás –

jobbra és balra fizetnem kell:

oda bosszú és vádolás,

ide hála s vígasztalás.

Szólhat a pap: ez isten ellen

való bűn, másképp élj fiam,

feleljétek illemtudóan

a kegyes atyának: – hogyan?

Szólhat a bíró: büntetés jár,

s ha az jár, bátyámuramék,

másképp kellene élni, másképp –

válaszul neki is elég

ez az egy csöndes szó: – miképp?

S szólhat a társadalombölcsész,

csavartan, mint a lápi ér

és annyi szent idegen szóval,

mennyi tíz misébe se fér,

vonjátok elém ezt a bölcset

erdőnyi kötete alól,

hogy sok szavára ráidézzem

egy igaz bölcs szavaiból:

la propriété c’est le vol!

Lopás lett a tulajdon! – mondá

ez a derék jó francia,

arra mondta, kinek más bőrén

sikerül gazdagodnia.

De kiéből vesztek ti, kérdem,

ha sikerül markolnotok?

A napszámért mentek, amelyet

az erőszak visszafogott,

– mely testi tulajdonotok!

Megvetem én, ki a szegénynek

óljából egy tyúkfit kiás,

az uzsorást, a félkézkalmárt,

sőt a kétkezit, az sem más!

De itt ti vagytok meglopottak,

ti vagytok itt az áldozat!

De minek is a magyarázás,

hol ős időktől bűntudat

nélkül az ösztön ad utat!

Minden sorsban akad olyan perc,

amidőn – mert nincs módja más –

maga az igazság kiáltja

sorodat, önbíráskodás!

Ha millióknak mondja, akkor

jelensz te meg, forradalom –

Nektek csak susog még, de nékem

megadatott már hallanom

nagy szavát is; továbbadom.

Egy ország volt a föld, s egy ország

lesz, azé, aki műveli,

hamis a jog, az ige, törvény

mely másként s másnak rendeli!

Nem vesztek, mondom, visszavesztek,

nincs mit szégyelni! – nézzetek

a vádlók, üldözők szemébe,

míg pillájuk meg nem remeg:

ki itt a tolvaj – emberek?

Jön a válasz már, jön a válasz,

mennydörgőn hova odavág,

dadogó visszhanggal dől össze

a fal előled, jobb világ!

aztán eljön a kor, midőn majd

a megtisztult mezők, hegyek

felől nyugodtan hozza terhét

haza az őszi fellegek

alatt, ki szántott és vetett.

Közel a kor – szinte szagát is

érzem én –, könnyű, mint a tél

szennyes hava fölött ha egy nap

hirtelen meglágyul a szél.

Fürge, friss tavaszok sietnek

felénk, mint portyázó hadak –

a magaslatról, hova az ének

váratlan heve fölragadt,

látom gyors kanyargásukat!

Lobogóikat! s csillogást, mint

távol folyók acél-tüzét,

hozzák, mint ár, az osztályharcok

merész, magas üzenetét –

Előre! kiáltom búcsúzván,

betöltik végre az időt!

Kevély oszlopaival szédült

fordulatot végez a föld,

jog lesz, mi bűn volt azelőtt!

Lesz kor, midőn e mái furcsa

harcokon késő fiatok,

ha hallja őket: eltünődve

könnye között is mosolyog.

E mosolyért is, a derülő

jövőért, készülj kis sereg

keményebb harcokra, de közben,

mint minden hadbaszállt sereg,

tartsd fenn magad, ahogy lehet!

Tartsd fenn magad és gyüjtsd erődet

barátkozva, bajtársian,

mígnem egy nap majd az egészért

indul egy széles, szép roham!

S vidáman mindezt – már előre

ízlelve a jó örömöt:

a győzedelmet, a békét, mint

jó ügyért hadbaöltözött

katonák két csata között.

Lám én is, kit az ősi harc egy

hulláma előre dobott:

fiatok, én is már derülten

figyelem bujkálásotok.

Előbb még harag, most mosoly ráng

beszélő szájam szögletén,

így nézek kis szülém után is

fut-fut a veszély éjjelén,

mint a megtestesült remény.

Lelapul, fülel, megiramlik,

hogyha utat enged a csönd,

görnyedten igyekszik előre

árok alján, palánk mögött.

Viszi a lazsnakot és mintha

sorsom, jövendőm mentené

ős bozótjából a nyomornak:

hálásan szaladnék elé,

emelni egy világ fölé.

Hogy itt vagyok, övé a hála!

Kis batyujával ő emelt

felsőbb világba, iskolába,

egész Párisig – ő nevelt!

Ha ő lopott, hát mindenestül

én is egy nagy lopás vagyok,

lopás eszem, szívem, tudásom,

lelkem – mely folttalan ragyog,

így köszöntöm a nagyanyót.

Eltűnik előlem, de újra

fölbukkan… mily vígan szalad!

nézem és hangom elakasztja

szívbéli forró indulat

s elnémulok meghatva, hogy lám

haza ér… hogy az éjszaka

mélyén fölcseng egy kis tehénke

elégedett, öntelt szava,

mint győzedelmi harsona.

UTÓHANG

Csönd van köröttem s emlékeim közt.

A városból, hol most lakom,

hosszan nézek a sűrű éjbe,

könnyű ceruzám forgatom:

valamit még… de mit mondhatnék,

mit szólhatnék még? – nehezen

válok tőled, szép, nagy családom;

törném, törném soká fejem

valami jó üzeneten:

Adjatok jelt, ti adjatok hírt,

hogyan éltek most ott, ahol

tudom a jaj is félve száll ki

a Rend, a szörnyű talp alól.

Ti üzenjetek végre nékem,

adjatok bátor harcijelt,

hogy él a testvér összetartás,

lobogva bátrabb harcikedv,

miről fiatok énekelt.

Szálló egek alatt¹

1935

Egy sápadt nő egy kis szobában…¹

Nem volt riadalom a pusztán,

amikor megszülettem én

váratlanul, hivatlanul tán

halottak estelén,

novemberben, halottak napján,

gyertyagyújtáskor, amidőn

fejfák tövén a puszta népe

künn térdepelt a dombtetőn,

harangszókor, mikor a szomszéd

falvak magas sírkertjei

hirtelen testvér-őrtüzekként

elkezdtek fényleni.

A völgyben egy kis házban akkor

szédült nehéz kínra anyánk.

Elképzelem a téli tájat

és azt az éjszakát:

egy sápadt nő egy kis szobában

s körül a komor hegytetők

ormán villogó koronákként

lobogó temetők.

Körül a halál diadalma,

gyertyás, kisértő ünnepély

és lent egy váratlan sikoltás

a párás völgy ölén.

Fönt sírás, tompa jaj, harangszó

és lentről a völgy, mint meleg

tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp

sikongó életet.

Téli búcsú

Nyílik az ajtó, dús ködoszlop

csap ki a fagyba, fölszalad,

helyén a küszöbön röhögve

egy testes mészáros marad –

– Az ajtót, hé! – De lobban újra

és akár Mózes lángoló

bokrából: most egy kovács lép ki,

aztán egy kádár, egy szabó,

egy sánta kocsis – telik egyre,

zümmög a kocsma, sustorog,

pácolja, főzi már pöfögve,

mit a téli szél beledob.

Fedő billen így, gőzt sípolva,

ahogy kifordul ajtaja;

most egy kupec merült el benne,

egy kondás, egy csizmadia –

Gyűl bent a tábor, bőgve, minden

érkezőt rikoltva fogad,

mint bajtársak vesztett csatából

szállingó bajtársaikat.

Itt a púpos is! – Külön púpként

púpján a hó, vállán a hó!

A planétás zöld madarával –

Ez is a bandába való!

Jelen van még: egy utazó ács

s öt-hat más gyanús hontalan.

És köztük én is, nyughatatlan

bús eszméimmel, nyugtalan

képzeletemmel, két veszekvő

félkéz-kalmár közt, ez a jó,

ez a társaság már szívemnek,

e hóba, csöndbe roskadó

darabos hegyek s a szirt szélén

ez a kis kocsma – ez a nép,

mely így üli meg, öklendezvén,

hálaadó szent ünnepét:

üvöltve, szinte kérkedőn már,

hogy megmutathatja magát,

ilyenek lettünk! – szájba dönti

s falhozdurrantja poharát,

gajdolva egyre s nyelve egyre

a nyálkás murci nyers tüzét,

kész a vásár! – a pénz a zsebben,

– egy félmeszelyre épp elég!

Megvolt a vásár, a sok sátor

csattogó, vén ponyváival

repül a négy égtáj felé már,

kergeti markos hóvihar!

Siet haza, fut már bokázva,

ki lovon, kocsin érkezett,

meg-megcsusszan a kaptatókon

és szitkozódva hempereg.

Künt szikrázik a fagy és dörren;

egy éjjelen még jó helyen,

füstben, fellegben, mint a szentek –

– Itt csücsülünk a melegen!

Leng a füst, leng a sűrű füstben

a kocsmárosné maga is,

bő mellével a drága angyal!

Lebeg és hoz hozomra is!

Füstfellegekben, jó magasban

lakjuk vígan a lakomát,

messze gőzlik a föld alattunk,

a lapos, halandó világ,

a hitvány föld, hóval, gyerekkel

és vénasszonyokkal tele,

ünnep ez ma, a büszke tervek,

a férfi munka ünnepe! –

a kitartásnak, szorgalomnak

tora ez! – aki dolgozik,

hisz és remél és álla koppan,

egyszer kedvére ihatik,

s dalolhat hozzá maga módján,

maga hangján a sok torok

sipíthat, nyíhat, mint félfarral

csapdába szorult farkasok,

ahogy illik! – hogy klastromában

sok gondja közt dicső urunk,

hallván a messzi brummogó neszt,

tünődjön el, de jól vagyunk,

hogy’ mulatunk, együgyű szívünk

e bús napokban hogy’ derül,

hogy’ fújjuk, ropjuk! – Mint akiknek

maga az ördög hegedül.

Utazunk, rázódunk…¹

Ó, az a finom szín! A lágy zöld, melyet

az őszi vetések, fák felöltenek,

mikor a legelső dér rájuk leszáll.

Mikor az éj alatt csonttá fagy a táj.

Kocsin utazunk, a szaladó szekér

összeráz a kemény hantok tetején.

Körül a napfényben szikrázó mező –

szöcskemód szökdel a milljó drágakő.

A zöld táj a jég friss fénymázain át

úgy vakit, úgy villog, mint a másvilág.

Gőzt fúnak a lovak, mint a táltosok,

oldalukból órjás, fehér szárny lobog.

Nagy fehér szárnyakkal vágtató lovak –

Illés! hova visz e lángoló fogat?

Nem szólhatok, sajna, nem felelhetek,

nehogy leharapjam dalos nyelvemet.

Utazunk, rázódunk, szikrázó rögök

tetején, mint érdes csillagok között.

Ki ez útra téved, óh az néma már,

lemond a világról, önmagába száll.

Némán, elfogódva nézek szerteszét

táncoló környékem, gyémántló vidék.

Te vagy? Mintha már fent, halálom után

idézne sóváran hű fantáziám.

Fehér ez az út itt, akár a tejút.

Elmarad a föld és elmarad a múlt.

– Kirázza ez, bátyám, még a lelket is –

Még a gyereket is – mekeg a kocsis.

Köznapi mennyország! – Ilyet akarok,

ily kétkezi jámbor kocsis-angyalok

röpítsenek majd, ha fagyos orromon

az öröklét éles legét kapkodom.

Ez az örök-győztes szép szin várjon ott!

Ez az eleven zöld! amely úgy lobog,

ismerősen, mégis titokkal tele,

mint ifjú kedvesem nevető szeme.

(Kedvesemé, aki – míg én e magas

bús eszmevilággal töltöm agyamat –

békésen kuporog, puhán, csendesen

mint fészekben alszik itt a térdemen…)

Újév napján írtam

Karácsonyra hó lesz, jósolta a naptár

és lett is valóban. Mintha ezer kaptár

nyílt volna az égen: zümmögve kerengtek,

belepték a pihék már az egész kertet.

Néztem hogyan szállnak,

néha visszaszálltak,

mint aki megfordul még egy búcsúszóra.

Rajzott az egész táj! Estefelé csöngve

szánok szaladtak el valahol a völgybe,

láthatatlan, mintha mind álmodtam volna…

A lágy alkonyattal szétömölt a tájon

a zsongó karácsony.

Nyugtalan forogtam a kicsi konyhában.

Mire vártam? Ma sem tudom mire vártam.

Akkoriban én úgy képzeltem az évet,

mint egy hosszú utat. Mostan ér majd véget,

hallottam és láttam, hogy mindenki örül,

a kis tűzhely körül. –

Akkoriban én úgy képzeltem az időt,

mint egy hosszú mezőt.

Elején tavaszi virágok nyílottak,

arrébb a nyár arany kepéi ragyogtak,

majd gyömölccsel terhes őszi fák… e megett

magas, havas hegyek –

s ott a hegyek mögött, ott volt az év vége:

iszonyú szakadék zuzmorával, jéggel –

így képzeltem nyáron… és hittem előre,

hogy ott feljutok majd valami tetőre

s megláthatom onnan, a havas táj fölött,

reményeink honát, azt a híres jövőt,

mit el sosem értem.

Szép ligetnek véltem,

lombjai a szélben fényesen lengenek,

felette koszorút állnak a fellegek.

Titkos szorongásban

éltem napról napra december havában.

Kint a nedves kazlak

reggelente harsány aranyszint ontottak.

Aztán hó lett és csend. Nagy csend, csak a bezárt

kakasok hallattak pár kukorékolást.

Szinte emelkedni éreztem a tájat,

a kedves dombokat, az ismerős fákat,

havas udvarunkat fürge talpam alatt –

És eljött az ünnep s minden régi maradt.

Évre évek multak s azóta én sokszor

vártam még gyermekként az évfordulatkor,

hogy majd csúcsra érek s gyakran már-már hittem,

látok is valamit –, másszor legyintettem

s Szilveszter csuszamló, sikongató éjén

részegen pörögtem az év meredélyén.

Megtörten ébredtem, sík, havas reggelen

járt szemem s borzongva láttam: ez a jelen,

ez a lapos hideg, amelyből sárosan

nyult egy-egy országút előre gyászosan –

Megindultam rajta, tudtam nem fölfelé,

fázva lépdeltem új s új szakadék elé.

Néha még fölvágtam rémülten fejemet,

feléd, régi liget!

Újév napján írtam, amit eddig írtam,

halott emlékeim fölött virrasztottam.

Melyen át először néztem szét e földön,

a kis ablakot most szomorúan törlöm

s nézem a hófedte határt fáradt szemmel:

fehér buckáival, mint megőszült tenger. –

Elállt a havazás, csak itt-ott csap még fel

egy kis halfarknyi hó, mint vihar szüntével

az utolsó habok, aztán az is elül –

s ím a hajótörött szemén könny melegül:

hol vagy te jövendő?

Hóban, ködben állnak

jegenyéi ott fenn a régi hegyhátnak

s az uj esztendőbe bukott vidék felett

el-eltünedeznek, mint a kisértetek.

Ország süllyedt itt hó, éhség, nyomor alá,

rajta mint vizipók futkároz a halál.

Havas emlék

Megettünk téged kis malac.

Nyakonszúrt a szegény paraszt.

Kiknek jöttére boldogan

sikongattál és untalan

ugráltál a deszkák mögött,

rádrohantak az emberek.

Mert már november elején

nem volt számodra eleség.

Fülednél fogva húztak és

hiába volt a kérlelés,

aki úgy ápolt, mint fiát,

ki gazt hozott s kukoricát

és vakarta a hátadat,

anyám fogta a lábadat.

Hallottam jajgatásodat,

bent a meleg dunyhák alatt.

Sírtam, befogtam fülemet,

átöleltem testvéremet.

S képzeltem, jaj, mi lesz, mikor

reánk is ránkkerül a sor.

De már a pörköléseden

vidám szívvel voltam jelen.

Néztem a felcsapó tüzet,

körmömre húztam körmödet.

S a füstös, pernyés ég alatt

rágcsáltam megsült farkadat.

Az első tél, amire emlékszem¹

Lehullt a hó, a szürkületben

villogva szálltak a pihék,

megülték a barna göröngyök

apróka alpes tetejét.

Falta őket a sár, de jöttek,

csak kanyarogtak – ügyesen

gyűltek, mint nemrég még a lepkék

a kis pocsolya-széleken.

Ökrök bőgtek az itatónál,

kapkodták gőzlő orrukat,

rázták panaszosan nyakukról

a konok fehér rajokat.

Távolról ebvonítás hallott,

tyúkok karácsolásai,

rémült csipogás, mint egy szétvert

sereg vad sikoltásai.

Sötétül egyre s a sötétre

mint egy „Mene-Tekel” nyoma

fenyegetőn kirajzolódott

a fák tündöklő ág-boga.

Vonal vonalra, ág után ág,

a hófehér sövény megett

fölálltak sorra a gyümölcsfák

mint visszajáró szellemek.

Mesékben élő gyermek, vártam

ott az ablaknál a – csodát;

most jön talán, mostan „jövend el”,

most, fehéren, a másvilág!

Csak a hideg jött. Hasoncsúszva

bujt, bujt be az ajtó alatt

és harapdálta, harapdálta,

harapdálta a lábamat.

Fűrészelés

Fűrészelés gyermek-sírása,

a fejsze öntelt csattogása

keltett s litty-lottya a köcsögnek,

mit ablakomnál öblögettek.

Friss téli dél. A jeges gangot

napfény és fürge kislány-hangok

pezsgették, majd a kis harangok

kezdtek verni egy tiszta marsot.

Nem voltam itthon három éve,

most se jöttem épp vereséggel –

kedves környék sok kis zajoddal

tapsolj csak büszke vigalommal –

Itthon voltam hát végre bátran,

tisztán a régi cselédházban,

beváltva – kitünő diák –

mit elvárt pap és uraság.

Fölültem, aztán kiugrottam,

két vén papucs alázatossan

várt ott, mint két görnyedő szolga,

csak lépjek rá kövér hátukra…

Úgy, ahogy voltam, dudolgatva

pislantottam ki az udvarra,

apám izzadva a fűrésznél

rám nevetett, de nagy úr lettél.

Tisztelt úr, ha nem sértlek ezzel,

tüntess ki megjelenéseddel,

nézd a fejszét, hogy vár a baknál,

hogy neki is már kezet adjál…

Fűrészeltünk s mert előző nap

a nagy francia forradalmat

olvastam, füttyömre a sok fa,

mint zsarnok-fő fordult a porba.

Téli éj

Úgy, úgy, jó gyermekem, úgy lesz újra minden, mint e világban volt.

Künt az ablak előtt megropog a friss hó, csikorog, nyikorgál,

ahogy a favágók elcsoszognak sorra… Lent a puszta kútnál

szomjas ökrök bőgnek… nyujtva s panaszosan… mint e világban volt.

Mint e világban volt, úgy lesz újra minden… zsong a téli reggel,

Nagyanya dödögve tüzet rak a szoba kicsiny kályhájába,

söpröget, törölget, behoz három bögrét reszkető kezekkel.

Alszol még, de beleng álmodba is a tej édeskés párája.

Így lesz újra minden; álmélkodó szemmel ismersz mindent újra,

páros drótja közt a megtisztitott lámpát… a hű varrógépet, mely vígan csörömpöl.

Mintha minden újra kezdődne!… Egyszerre tisztán, megújulva

ülsz föl a dunyhák közt, pislogsz nevetve a hirtelen örömtől.

Ez lesz a másvilág… nevetve ismerünk egymásra, kik hajdan

elváltak, nevetve fűzzük egymás nyaka köré karjainkat –

Künt kerék nyikordul, a disznók visongva döngenek az ólban.

Tele fürge zajjal, nyüzsgő igérettel megkezdődik a nap.

Az édes, a könnyű, meghitt nap, a szép nap! és mostan beváltja,

mivel hajdan újra s újra hitegetett: sohase lesz vége –

Becsilingel a dél. Megáll a délután; ott ülsz az ablaknál és anyád karjába

dőlsz és nevetgélve tekintgetsz a téli derűs szép vidékre!

A gyönyörű völgybe! – s integetsz, ha néha ismerősök jönnek küszködve a hóba’

S elfeledsz más mindent, ami máskor történt és másutt: azóta mindig idegenben!

Ifjú könnyeidet, férfi vergődésed… a jajt, hajh-t, a négy sírt, melyeknél zokogva

nyögtél s átkozódtál… elfeledted mindezt. Ahogy kezdetben volt, úgy lesz újra minden!

S ezt az éjszakát is, e téli éjszakát, bús éjt, születésed harmincadik éjét, mikor zengve-búgva

leomlott körötted a jövő légvára, gyermeki játékvár! s te dideregve-fázva

kiáltottál volna – már az ég felé is! – s szenvedtél csak némán asztalra borulva,

mert se földön, se égen nem lelted helyedet, sehol e világba…

Isten ostora

Kik voltak, honnan, hova tűntek?

messze jártak már, amidőn

nagy robajukra kiszaladtunk,

megszorultunk a küszöbön.

Három megyéből ami pompa,

fény lehetett és hatalom,

ott száguldott a messze völgyben

fogat előtt és fogaton.

Lovak és urak és csillagként

forgó fénymázas kerekek

s büszke kocsisok vas derékkal

urak és paripák felett.

Isteneket képzeltem én így

később – a gyeplős Phaeton

szállhatott úgy, mint ezek szálltak

azon a nyári alkonyon.

Csak néztük őket elbűvölve,

élő mese volt! – a kövér,

kemény lovak farán síkos, gyors

villámokat dobált a fény.

Országúton és dülőúton

gyöngyházbélű híg ég alatt

versenyeztek, hátuk mögötte

nagy port vetettek az utak.

Itt is, amott is messzenyúlva

porzott a vidék, mintha csak

egy láthatatlan kéz mért volna

hátára vad csapásokat.

Egy láthatatlan szíjas ostor,

mely a mosolygó ég mögül

csak üt, csak veri azt a földet

dühödten, érthetetlenül.

Így látom egyre azt a tájat –

s népét, akit azóta sem

védett senki, hacsak a testvér,

a fiú költők szava nem.

– Ütésre ének! – golyónál is

messzebb száll – szálljon hát a dal!

sziszegve, élesen, a válasz

kitörő panaszaival!

Csatázva, küzdve, míg a régi

tájról csitítva, szeliden

föl nem süt anyánk mosolyával

a megbocsátó győzelem…

Újoncok

Rákóczi táborába

Egy csókot az anyának, egy intést a jóbarátnak

s egy hosszú rozmaringot, szerelmesem néked, nagy aluvó!

és ahogy az illik: havat a határnak,

bort, lámpát, citerát

s künn a kapun túl verje a földet a ló…

Aztán ti, társaim: táncra az éjjeli szép havazásban

egymás nyakát ölelve s szökkenve, ahogyan sikong a duda,

míg a toronyból elcsendül néhány éles ütés – száll könnyen a tájra,

e tájra, e házra

s lányra, akit nem lát közülünk már senki soha!

Ez való mihozzánk s nyeregbe zökkenve majd a csendes utcán

bódultan ügetni, mintha ez az éj is már csak emlék volna –

kakas szól majd, itt-ott kemence világol, kenyérszag száll… aztán

künn a határban

vágtára a porzó északi hóba!

Apánkat, anyánkat, így hagyjuk el édes szép szeretőnket;

dalra fiúk! – hogy lám, ha nevünket emlegetik majd

egykor, a holtat,

könny közt is mosolyogva mondja anyánk majd:

ó a szegények,

hogy’ táncoltak a hóban, hogy vigadoztak…

Szerelem

Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam

szerelmedbe és úgy sodortatom magam.

Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten

rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és

aki köré a bor egy régi nyárt igéz,

nem állanék meg, ha tekintetemtől e

hófedte hársfasor rügyezni kezdene.

Járok habok gyanánt futó finom havon,

mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom

egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,

két kezemen maradt szerelmed illatát.

Ami újra elmarad

Cseppre csepp, csöpög a hólé

sűrűn már az ereszen,

gyöngyfüggöny leng a ház hosszán,

hajladozik fényesen.

Minden ház egy tündérkastély,

csupa ékszer, csupa dísz,

gyémántos a kazal, boglya,

még a kutya óla is.

Cseng és csorog és sugárzik,

ünnepet ül a nyomor –

oly tétován, mint zokogó

koldus arcán a mosoly.

Süt a nap, a vékony sárban

vet biborló gyűrüket,

csülkig olvasztott aranyban

ballagnak a tehenek.

Oly fájdalmas, oly esetlen

ez a szikrázó öröm!

oly hontalan az új napfény

a fagyos göröngyökön,

oly fájdalmas, oly esetlen

a szívben is melege,

ingadozik, itt maradjon,

maradjon-e, menjen-e.

Hull arcomra, símogatja,

tűröm bársony-melegét,

félszegen bár, mint az árva

kegyes úrhölgyek kezét.

A cirógató, becéző,

jószagú ujjak nyomán

sötét bánat kél a szívben

igaz szeretet után!

Fénnyel, zajjal közelgő nyár,

elsőt csengő madarak,

azt idézitek csak újra,

ami újra elmarad.

Büszke nyitány, szép igéret,

harmincadik! – nagy zenéd

zajából kihallom az ősz

gúnyolódó fütty-jelét.

Tavasz volt

Puskámmal vállamon, tapostam

a szántást órák óta már,

hajamat a szél lódítgatta,

bokáimat a barna sár;

futottam is, elért a zápor,

de egy bőlombú tölgy alatt,

mint óriás kotlós tövében

kibőjtöltem a zivatart;

dőlt az eső, de ott meleg volt,

mint fészkek fülledt fenekén,

vígan forogtam, míg fejemben

kölni kezdett e költemény;

kiderült újra, füttyentgetve

kószáltam tovább, a nyulak

(tilalom volt rájuk) nevetve

rázták felém kis jobbukat;

galambcsapat rebbent előttem,

mint széthulló fehér csokor,

fölfelé hulló tiszta szirmok!

mint bugyborék a víz alól!

Hirtelen mintha víz alatt, mély

tó alatt, egy mesebeli

tájon álltam és néztem volna

meleg sóhajom szállani!

egy füttynyi fürge buborékot,

mely szívemből lobban elő

és száll feléd föl, a fölszínre

levegős, napfényes jövő!

Már alkonyult, midőn a tisztes

malom mellett, melynek öreg

szíve oly békésen tagolta,

mérte a könnyű perceket,

amidőn ráeszméltem arra,

hogy nem a zsákmány, nem a vad

csalt el hazulról… mást kutattam,

a rejlő, bujkáló tavaszt,

az érkező tavaszt, a lágyan

csipegőt, be-beüzenőt,

azt hajszoltam, a megújuló,

a megújító friss időt

s tán ifjúságomat… merengve

indultam üresen haza,

fiatal kutyámat vidáman

messziről üdvözölte a

völgyből egy másik kis kutya.

Oly időben éltem

Oly időben éltem, midőn halványodtak a királyok,

hátráltak, hátráltak s hirtelen porrá estek.

A lármás hegyhatárról ingatag füst kóválygott.

Nem sajnáltam őket, hogy sorra odavesztek.

Kezem hátul kulcsolva botomra nehezedtem.

Felettem évek úsztak, mint fellegek oly gyorsan.

Estékre emlékszem… csak vártam, míg köröttem

a táj horpadni látszott, mint tenger fuvalomban.

A táj, a városok, a zsarnokok szobrai –

Oly esendő volt mindez s nyúló, mint ostoba álom!

Csak vártam, mikor fognak már arcra omlani,

porfelhőt és bűzt vetve, végig a láthatáron.

Fejem leszegtem s álltam, vagy felnéztem meredten.

Előttem vetés habzott s mosta dühödten lábam.

Mint tőr szúrásai: hosszúkat lélegeztem…

Csak bokáig álltam ebben a világban.

Közöny és szomorúság. Ifjú lány állt mellettem,

alakja lágyan ingott ide-oda a szélben.

Sóhajtva vállamra dőlt, elaludt kimerülten.

Ez minden, minden, minden, amire még emlékszem.

Gyermekkor

Szép hullámvonalban madár repült felettem

s utána épp azonmód lebegve fürge párja;

harang csendült meg akkor s mintha e zaj még szebben

ringatta volna őket tovább a könnyű nyárba.

Szép kép volt ez, barátom, néztem utána hosszan

libáim közt meghatva s tán könnyel is szememben,

mintha egy titkos intés, hívó kar tünne ottan;

dél volt, a földre ültem, száraz kenyeret ettem.

Két régi vers egy kutyáról

1

Dícsérjék mások háladó

lélekkel tanítójukat,

az élet felé nékem egy

kutya mutatta az utat.

Vele indultam legelőször

az udvarból ki a világba.

Szaglászva cikázott előttem,

tanulékonyan én utána.

Futott az úton és a réten,

és hogyha valamit talált,

csahintott egyet. Szinte intett,

ahogy vígan kétlábra állt.

Egy ürgeluk itt – magyarázta,

itt meg egy róka fekhetett.

Félmétert szökkent, hogy elkapja

a fölrebbenő fürjeket.

Kavicsot dobtam a folyóba –

úszott máris. A közepén

szemrehányóan vakkantott és

fejcsóválva lépdelt felém.

Elébe térdeltem, fejét

magamhoz öleltem zavart

szívvel és néztem hű szemét,

de ő vígan arcomba nyalt.

Elugrott, rázta a vizet,

fröcskölte a virágokat –

így kellene már nékem is

lerázni minden gondomat.

És megbocsátani neked,

játékaidat, istenem

és játszani, míg fejemet

át nem öleled hirtelen.

1920

2

Völgyeken át és dobogó

hidakon át és hűvös kertek

mentén futottam lángvető

porban a zörgő kocsi mellett.

Futottam, fuldokoltam,

bordáim közül víz szakadt,

a porba-fénybe lógó nyelvvel

hullattam izzadságomat.

Senki sem hívott, senki nem

küldött, nem is nézett reám,

fent részegen dalolt a gazda,

futottam a gazda után.

Ugrottam, bukfenceztem is,

a szekér felhők között dörgött –

szóltam volna: jaj! – s újra: jaj!

torkom rekedten hörgött.

Zihálva, futva tértek

udvarba végre a lovak,

leszállt a gazda és megindult

az árnyékos tornác alatt.

Léptem dülöngve én is, végre

lábához hullni boldogan –

lehullni és felugrani,

ha csak egy kívánsága van.

Nyíva röpültem ki az ajtón,

ahogy vadul belémrugott –

zuhant szívem az éjszakában,

akár ti, hulló csillagok.

1921

Ajándék

Tudom, mi szolgának a jó szó,

fogolynak séta, nap,

egy kézfogás a hontalannak,

egy korty, szives falat,

sokat próbáltam. Köszönöm,

hogy megtaláltalak.

Se jobb, se rosszabb, csak a rossztól

tán jobban szenvedett,

hálás vagyok csak és köszönni

véletlent is merek,

szerelmet, ezt az éjt, szerelmed;

ne bánjad sose meg.

Egy szót se szóltam, ajkaidra

nyomtam öt ujjamat

lefogni győztesen megindult

boldog sikolyodat:

őrizd egy életre, mit eztán

ad még e pillanat.

Tudom, szegénynek percnyi jókedv

örök vagyon lehet,

engem melenget, hogyha rád ím

mosolyt melengetek,

játékom, díjam, büszkeségem,

hogy fényesítelek.

Szerelem volt ez? Azt tudom csak,

hogy mi a meggyötört

szívnek a munka elbutító

két ocsmány napja közt

emberré válni s bár egy éjre

vállalni a jövőt.

Dől künn a hó, végy két harisnyát,

elmentem, dolgozom,

ha csöngve felriaszt az óra,

derítsen kis dalom,

itt rögtönöztem, itt hagyom

az asztalon.

Az évszakok futásáról

1

Gyorsan röppentek az évszakok, be gyorsan,

be gyorsan, gyorsan, angyalom!

rozsdállott, fehérlett – zöldel az út újra

a domboldalakon.

Évszak, évszak után – milyen diadallal

futott le mindegyik

győztesen a maga színébe borítva

a nyír leveleit.

Dörögtek, cikáztak, óh be vakítottak –

már nem vakítanak,

lassul az iram már, szorongva lesem már

fordulataikat.

Jön a tavasz újra – be tétova már ez!

meg-megáll, csöndesen,

lépésről-lépésre jő, hogy ragyogását

megszokhassa szemem.

Szelíd napjaival úgy seregül körém,

mint ismerős család.

Egyenként veszem el, forgatom zavartan,

amit kezembe ád.

Mire jó már nékem, kérdezem tünődve –

ránézek s lepörög

lám a virág szirma, mit repkedő kezed

kabátomra tüzött.

2

Sört kortyolok, míg te kedvenc gyümölcsödet,

e tál epret eszed,

szívom a reggeli rét szagát és érzem,

ahogy öregedek.

Tisztul az illat is, ez is, az is külön

küldi lágy áramát;

oldódik a csomó, a régi, a tarka,

a boldog kuszaság.

Oldódik, s mi marad belőle? Ideje,

hogy nekem is legyen

kedvenc gyümölcsöm és kedvenc virágom itt

és kedvenc istenem.

Előbb a liliom sűrű illata, most

a tavalyi avar

rothadó szaga csap arcomba és vonna

lengő karjaival.

Erre-e vagy arra – jobb volna semerre,

jobb volna sehova!

szüköl a szív, mikor eszmélnie kell már

és választania!

Akármit választasz, csak szegényebb leszel,

szegény szív koldusabb,

míg a gazdag vásár csengő kincseivel

vígan tovább halad.

Elcsörömpöl s vissza már egyre ritkábban

fordítja a rudat…

Járt a tavasz hozzám s a rögös hegyhátban

egyszer csak elakadt.

Hársfák

Hosszú boros-pincét idéz

ez a tavaszi hársfasor,

hova az alkonyat határán

az ellobbanó ég alól

befordultam és enyhülést,

vigaszt keresve, meg-megállva

lépegetek magányosan

egyre szagosabb félhomályba.

A két oldalról összehajló

nyirkos, hűs boltozat alatt

ingerlő, sikos ízek úsznak,

mint pincék nyers fala alatt.

A bokrok, ágak, mint a dongák,

minden lépésnél új zamat,

fortyogó sűrű illatukkal

emlékek állnak sorfalat.

Mintha kétfelől a homályban

nagyhasú hordók ontanák

elmult nyarak hívogató

hevének tiszta illatát.

Mintha kétfelől mindegyik fa

törzséből csepegő csapok

nyúlnának, várnak, hogy nyikorgó

nyakukat ha megcsavarod:

hadd öntsék lelkesülve, mint a

néma, ki megleli szavát,

a föld, a hűtlen évszakoknak

hízelgő édes vigaszát.

Vigaszt a szívnek és ha kell, hát

mámort, hogy annyi tél alól

fényre vezet, tavaszra mégis

ez a hajlongó folyosó…

Más napra, égre – mosolyogva

magam már úgy figyelek,

oly megbocsátón, mint a csöndes

csecsemő-léptű részegek.

Úgy távolodom a városból,

mint titkos alagúton át.

Gyerünk, reméld te árva lélek,

vár még egy másik, jobb világ.

A hirtelen nyárra

Ország-világi vigalom,

gyepen, tetőn gyors fényű bál;

reggel óta az asztalon,

a morzsák közt is áll a nyár.

Füttyel lépek az udvaron,

mosolyom friss szárnyai visznek.

Peng a kútkerék ujjamon.

Jó szaga van a mosdóvíznek.

Napszagú a törülköző,

mely a sövényen vakitott.

Nyakadon is, szeplősödő

arcodon napfényt szagolok.

Mert bújnak ők is már elő,

kedves virág mindnyája nékem!

Négy kelt ki ma. Szerénykedőn

lapulnak itt szemed gödrében.

Te voltál ifjú tavaszom,

ékesebb, hűbb, mint a mezők.

Rajtad, mosolygó arcodon

szemlélem én már az időt.

Bízva köszöntöm benned őt,

benned a siető nyarat,

az ízzel-szesszel teletölt

fürtöt és a feledtetőt:

a daloltató poharat.

Fiatal asszony

Úgy ébredtél, oly nesztelenül, mint egy madár.

S most kérdeznéd éltedet –

Kis szemed pislog – kint süt a nap már,

igen, egy új nap érkezett.

S tán röppennél is már, oly könnyű vagy, oly boldog,

frissen hunyorogsz a napon,

puha arcod kis gödreiből mosolyok

szálldosnak szabadon.

Boldog a test s te jószívvel véle vigadsz, hogy

újra meglelte helyét –,

forgolódj csak, duruzsolj – mint a patak, ha

érzi a nap melegét.

Lám, újra születtél… vár a világ már,

hogy zord tárgyai közt

elkanyarogtassa kicsi sorsod, rázza nevetve

bujkáló örömöd.

Nézd, hogy nyúlna feléd síkos ujjaival már,

az ablakon át ügyesen

hogy csiklandozna a vén hunyori, hogy csak a hangod

hallja, naiv szerelem.

Szökkenj hát, mint a patak, röppenj hát mint a madár,

verd föl bús életemet,

e kietlen völgyet, a hajnali s alkonyi pírnak

páros rácsa megett.

Mindezt a néma vidéket! amely, lásd, annyi tavaszból,

annyi csapat

elsuhanó szép évszakból nem tartott vissza borongó

dombjai közt csak egy madarat…

Testvérek

Három nap néztem volna csak szemed

árnyékos völgyét, szemöldöködet,

a pillák sűrű sását, mely között

az eleven kis vadvíz incseleg,

villantja fényét, fürge terveit,

síkos halacskák szökdeléseit –

Három nap néztem volna hallgatag

az egyiket, aztán a másikat.

S töltöttem volna három új napot

csak nézni némán a lágy hajlatot:

ruhád alól kisejlő kebledet,

a csillagot, mely rajta szendereg,

s készül, fényküllőt feszítve selyem

leplén ragyogni vak éjjelemen –

Három nap néztem volna hallgatag

az egyiket, aztán a másikat.

S elég lett volna újonnan nekem

csak legeltetni, itatni szemem

szép szárba szökkent páros térdeden,

melyek hivalgón, mégis félszegen,

mint fényes kapu kettős szárnyai

tán biztatták már egymást nyílani –

Három nap néztem volna hallgatag

az egyiket, aztán a másikat.

Az enyhe hőben, amely szeliden

testedből áradt, tested fényiben

elültem volna, napon a beteg,

lesve, mellemben hogyan bizsereg,

hogy’ oldódik a fájdalom, hogyan

oszlana már a test is boldogan

el, föl egy könnyebb táj felhőibe,

mely maga már az altató mese –

És lettem volna gyermek, gyermeked,

hogy, ha ölellek: úgy öleljelek.

Hogy mit szerelem csak sokára ad,

halljam már most vígasztaló szavad.

Fi a lánytestvért – úgy öleltelek,

ős vágy ízével enyhítve a bűnt,

így aludtam el – leghűbb kedvesed,

mire az első éjjel tovatünt.

Dél

1

Illik teneked ez a szépség,

kedvesem, ez a ragyogás,

arcodról ez a szétiramló

szemérmes elmosolyodás

s rá e pirulás – ez a lányos

nyujtózás, amelynek meleg

hullámaiból diadallal

merül föl, fénylik ki szemed –,

minden selyemnél, selyemingnél

ez, ez a testedre szabott

ifjúság, jókedv, melybe büszkén

fordul, csillan minden tagod,

a borzoló szél is fejednél,

fejed mögött a tág világ,

e nyár, e lomb, mely hódolattal

könnyű aranypénzt szór reád –:

2

kedveznek néked! – Hozzád illik

mint megnyugtató szép keret

még a hegylánc is és fölötte

a mozdulatlan fellegek,

még a madár is ott az ágon,

a bámész kutya is amott,

minden, mit dúdolva-dohogva

a természet körénk rakott,

minden e földön, tán még én is,

aki melletted heverek

s fütyörészve egy öröklétre

megörökítem ezeket,

e zsúfolt, sűrű, meleg órát,

nyugtalan zajokkal tele,

melyből kikél és szétcsap máris

a szép emlékek serege.

3

Ez a boldogság, ha nem tudnád,

a röppenő – most tudhatod,

a szép kárpótlás egy életre,

hogy asszonysorsod vállalod.

A legtöbb öröm, mit elérhetsz,

amit elértél – Soha tán

nem leszel ilyen tiszta fényben,

az élet ilyen szép csucsán,

ily lelkes légben, hol magasban

lebegő madárként szived

csak ringatódzik mozdulatlan

a zajló, messze föld felett,

ily tág csöndben, mit elviselni

nem is lehetne tán soká –

oly hihetetlen máris, mintha

csupán emlékeznék reá.

4

Ilyen békében! – Hogyan mondod?

Mintha lehúnyt pillád mögött

benned csillogna, csiklandozna

a fényes rét, a tó, a rög,

az egész tájék és úgy érzed,

mintha minden hang s gondolat

növelné, nemcsak lelkedet, de

tested is, két jó karodat

még egy, még bensőbb ölelésre,

melyben a földek, tengerek,

az egész föld beszorul, mint egy

anyátlan, árva kisgyerek –

Az egész föld és benne én is

kiről mosolyod még előbb

könnyes hálával azt vallotta,

hogy urad vagyok, vezetőd.

Óda egy hivatalba lépő afgán miniszterhez

Nem lopsz te többet! Ami még lopható

s egyáltalán mi még elemelhető vala:

magas elődeid már mind elemelék –

Kongó puszta honod! Reménytelen egén

kifordított zsebek gyanánt lobognak a

felhők s mögöttük, mint a forgalomból rég’

kiment tallér méláz antik fénnyel a nap –

nem váltható fel ő… hunyorg arcátlanul.

Szegény haza! nincs más disze már, csak amit

költői raknak rá: az őszi lomb nehéz

aranya, a folyók ezüstje s hölgyei

gyémánt szeme… de te tudod, mindez mit ér!

Te a valóságot fürkészed gondteli

arccal s objektiven! s meg nem téveszthetőn –

A helyzettel, öreg, te számolni akarsz

mesterséged finom szabályai szerint…

Azt nézed, hogy mi van… és – elhiszem – szived

búsong! Mit messziről édes oázisnak

véltél: délibáb volt! szélhordta homok és

állathulladékok halmán ülsz merengve…

Értem keserved én! Ezért volt hát vitéz

könyökforgatásod az ősi mód szerént?

Ezért hajlongásod? Ilyen pályadijért

nyaltál, miként csiga, utat e polc felé?

Ah, eljő majd a kor, tudod, akárcsak én,

eljő a nap, midőn minden tolvaj felel –

remegve állsz te is köztük – ártatlanul!

szégyenkezve dicső eleid közt: kontár!

korcs ivadék, aki már lopni sem tudott…

Paprikák

Király-kérdés megoldása,

pénzügyeink rendezése

nem érinti szívem úgy, mint

hogy a paprika megért-e.

Villognak már, testesednek,

fejjel le a kicsi fákon

úgy hintáznak, mint víg lány-had

pajkos kerti mulatságon.

A hegyükre nyomott csókban,

a ropogó harapásban,

a zöld ízek nyelésében

tudtam meg, hogy újra nyár van.

Mily ifjúság, mily vígasság

érlelődött friss husukba,

mily üdítő tiszta lelket

lehelnek beléd rajongva.

Nyár van, újra, nem is újra:

először ízlelem, érzem

e susogó kertben, e tág

vidék fölött és szívemben.

Túl vagyok én a virágon,

már nem köntös, nem a virág:

gyümölcs és hús nyisson rám hű

tekintetű vigasztalást.

Jönnek sorba, egyik édes,

másik szép szinét kínálja,

rádmosolyog s eszeveszett

haraggal harap a szádba.

Apáimnak eledele,

szülőházam koszorúja,

hálás szívvel dicsérlek én,

férfi nyeldeklők virtussa,

télen-nyáron a kiszáradt

kenyér hű ízesítője,

emlékeim váltakozón

csilingelő csengettyűje.

A szív szava

Ne nézz a villamos-szomszéd nyitott

olvasmányába – egy elszánt betű

reádugorhat és – vakarhatod! –

csíp, mar, tapad már, akár a tetű.

Ne olvasd el az ékes falragaszt,

mely ebzárlatról és szívről szaval,

sunyin reád vadászik mindegyik,

a körmondatok dróthurkaival.

Ódd kis családod nyugalmát! Kerüld

a különálló épületeket,

melyekben, úgymond, a tudás lakik,

művészet, szépség, stb. és szeretet.

Kültelki csapszékek előtt időzz,

az ablakokon át éjfél felé,

megütheti füled ott néha még

a szív szava s a tiszta szellemé.

Hasonképen a dutyikból, ahol

a hányt-vetett hős végre enyhre dűl

és népkonyhákból, amidőn a felsült

potyázó épp az utcára repül.

Ökrök

A kis tó közepén, melyre az est már kéklő

zománcot von, hasig merülve állanak.

Mintha innának a mesék varázsvizéből,

csurgatnak szájukból aranyló szálakat.

Buták, esetlenek; toprongyos szolgahadként

bámulják, siratják az elbukó napot;

hangjuk rossz trombita, de szarvuk, mint a gyöngén,

vágyódó égretárt finom leánykarok.

Nomádok¹

Így láttam a Gironde-parton őket

s a Don-vidéken. Főzték a dögöt.

Ültek a szabad tűz körül és ősi

fölénnyel falták az ürgét. Röhögtek

Európa szolga népei között,

mint nagy titkok tudói-őrizői.

Üdvözlet bécsből

A munkásházakon a gránát

nyomait még nem meszelték be.

Különben rend. Vigyáz az Úr és

Fey úr tovább a drága Bécsre.

Csillog a fényes kirakatban

gyöngyök és hurkák garmadája.

S előttük léptekként a néma

koldusok kutya-pillantása.

Béke van, általános. Béke

ragyog a puskán, ágyúcsőben.

Sima arccal, rendben hevernek

a lázadók a temetőben.

Cseng a harang. A törökűző

hős unokája lovon, gőggel

viszi hadát, mely bajt vívott a

pékinasokkal s mosónőkkel.

Ajándék

Tengeri táblán fut át a vonat.

Integetnek a napszámos-leányok,

szórják két kézzel a jókívánságot,

a sok szerencsét, kellemes utat!

Annyi van nekik belőle? Olyan

fölös náluk a boldogság, szerencse,

hogy így dobálhatják csak a szelekbe?

Még sikongnak is hozzá boldogan.

Püspök az áldást, király a kegyet

nem oszthatná jobb szívvel, könnyedébben.

Senki sem omlik térdre a fülkékben.

Vissza is csak egy gyermek integet.

Mint két fuvallat közt az ág…

Harmadnapja se hír, se újság?

micsoda béke! – hirtelen

milyen szabadság leng köröttünk

e nyár eleji reggelen!

A váratlan csöndben, mely félve

lapul még, fülel és remeg,

a hajszolt szív, a fáradt elme

kapkodva föllélegzenek.

Végre egyedül! Végre nyugton!

Ha zúg is messze a világ,

ha úgy piheg is ez a béke,

mint két fuvallat közt az ág:

csend, csend egy napnyi még! – A pusztát

elkerülte jó messzire,

messze porzik az úton újra

a postás könnyű szekere.

Halkul és halkul – mintha morgás,

vad falka, dühös vérebek

fogcsikorgása távolodna

a fák között, a domb megett.

Elmúlt; fölöttünk mintha szennyes

hullám tajtékzott volna át,

rázza magát a völgy a szélben

s nevetve lélegzik tovább.

Ünnep

Csak a kutyák vakkannak néha

s a nyugtalan libasereg

csap zajt, ahogy futásnak indul

s kiválva hirtelen a porból

elszáll a malacok felett.

Csak méhek zsongnak itt a kertben,

s velük ez az árvácska-had

sugdolózik köröttem halkan,

oly halkan, hogy még én se halljam

hamvas, kislányos titkukat.

Ezt figyelem, ezt fülelem csak

lehúnyva csüggedt szememet

s a tiszta csöngést – mintha messze

hajnali időkből érkezne –

ahogy ottbenn terítenek.

Ünnep ez, ünnep; harangszó sem

kondul itt benne; hallgatag

áll a harangláb, kis kolompját

még gyermekkoromban kilopták,

mint hírlik, a szilasiak.

Eltűnt örökre… lám, de így is,

emléke is, hogy földerít!

hajdani eleven világnak,

együgyű vaskos valóságnak

hallom friss csöngetéseit.

Így ünnep az ünnep: fölnézni

s nem bánni, ami elsuhant.

Ha van még, szót váltani így kell,

békét a rejtező istennel,

ez az igazi áhitat.

Ez az igazi ima, melyhez

se szó – még gondolat se kell.

Itt vagyok. Élek. Nap melenget.

Mint nyájat őrizem a csendet.

Ottbenn a tepsi énekel.

Feledni

Feledni, feledni, feledni,

simítsd homlokom enyhe szellő,

gyógyítsd meggyötört szememet lágy

vonulásoddal puha felhő –

Feledni, mindent, elfeledni,

kiheverni, mint betegséget –

oldjatok fel, muljatok már,

hegedjetek be, óh, emlékek.

Fejem fordítom, fülem zárom,

óh hol a bölcs, a tudós hol van,

ki feledtetni tudná vélem

mit keservesen megtanultam?

A hasztalan harcot feledni,

óh feledtetni kudarcunkat,

hol a történész, ki homályba

borítaná megint a multat?

Hol az új hajós, ki útjáról

nagy híradással hazatérve,

szigeteket, új és új földrészt

lökne vissza a feledésbe?

Népeket, fajtákat feledni,

várost vágyok feledni, falvat,

csúcsokat, hol bukásaim most

gúnyoló visszhangként lapulnak.

Törlődjetek el messze tájak,

melyeken ifjan átsiettem,

merülj el hívó, büszke bércek

hona, szép ifjúság köröttem.

Elégni, mint máglyán, pirosló

arcom perzselő szégyenében.

Dajkáló vidék küldj egy álmot,

ránts vissza hozzád, szülőföldem.

Feledni, ahogy láncokat tépsz –

óh vakon, tétován, tudatlan,

beh biztosabban léptem én itt,

amikor hajdan elindultam.

Feledni, ahogy kigyult házból

fulladva kifutsz a szabadba,

míg mögötted kő kőre omlik

porosan, füstösen, ropogva.

Minden mi elválaszt

Elváltunk s minden, mi elválaszt:

éppen az egyesít;

ahány akadály, azt emeli,

szép foglalatként csak, amit

elzár előlem: kebledet, szemed,

jövőm tündöklő kincseit.

Mint lég a hangot, víz a fodrot:

a távolság szerelmemet

úgy sokszorozza, villogtatja,

erejét most mutatja meg,

torló dühét, mit nem éreztem,

míg együtt lehettem veled.

Áruló utat, anyagot

ez a messzeség ad neki,

áthatóvá, mindenütt-mindég

jelenvalóvá, ez teszi,

mint a bujkáló, észrevétlen

szellőt a fák levelei.

Ahogy a nyári föld csak este

ontja a meleget:

most hogy letűntél, én most érzem

lobogni szívemet,

most érzem tikkadtan, hogy akkor

nem is szerettelek.

Elmentél s mindig igazad lesz.

Te leszel mindig már a jobb.

Szolgálóm voltál: sorsomat most

kezedbe markolod

zsarnokin, durván és gyötörve,

ha nem is akarod.

Gyertyafénynél

Háromszáz ökör bőg köröttem,

lakásom körül – szakgatott

kórusuk csapong a vak éjben

mint meg-megiramló habok;

elülnek s újra nekitörnek,

szinte már asztalom verik –

az asztalon vén üveg ajkán

magányos gyertya küszködik.

Tanyán lakom most, itt a régin,

mely annyi romlás, szenny felett

úgy élt, úgy él emlékeimben

mint víhatatlan szép sziget;

mintha szigeten, hű magasban

ülnék s nem is itt, hanem ott,

azon a boldog ifjú tájon: –

reménykedek, ábrándozok.

Hajlik a gyertya, ejti könnyét,

szalad a könny az üvegen,

futnak szívemen csiklandozva

pajkos emlékek melegen;

leng a láng bent is, ott a szívben,

s ha meglebben is, föllobog,

peregnek róla percig élő

forró, futó indulatok.

Kis körben s enyhén mint a gyertya,

így jó már nékem fényleni,

országos sűrű sötétségben

virrasztani, merengeni:

végezni munkám… hogyha érte

nem ér is egyéb jutalom,

mint a mosoly, mely a dal végén

köszönni lebben ajkamon.

Künt zeng az éjjel, zeng a csorda,

a hegyről ma verték haza,

zeng, mint az őszi rengeteg, mint

az árvíz magas moraja,

mint kavargón ostromra szálló,

jelszavát bömbölő sereg,

amelybe itt-ott a vezérek

bikatorka is belezeng.

Lobog a gyertya – a fal hosszán

csatáztat kövér árnyakat,

mint künt a világ: azért vívnak,

hogy engem mulattassanak.

Elnézem őket és mosolygok;

a vén ágyból, hol dédszülém

aludt és fogant, kedvesemnek

lágy pihegése száll felém.

A kis cselédleányra gondolok…

A kis cselédleányra gondolok, aki hajdan

e régi házban szolgált. E huzatos pitvarban

szaladgált napestig, hol most oly elfogultan

állok, ahogy ő tán, amikor a mezőkről,

a tanyáról ide bevezették először.

S ahogy ő nézhetett akkor itt a jövőbe,

oly félve nézek én is vissza a mult időkbe.

Hogy bántak véle itt? Alig múlt el tizéves.

Hogy készült szegényke az első lefekvéshez?

Első éjére az idegenek között?

Úgy bámultak reá, mint morc mezei vadra.

A konyhában aludt, itt a tűzhely mögött,

mutatja asszonya, ki hajdan megfogadta.

Ismerem ezt a házat, tudok én sokat róla.

Mikor már bóbiskolva

hallgattam a nagyok szavát, egy puha keblen,

ez a ház úgy fénylett föl félszendergésemben,

mint a mesebeli próbáltatások tornya,

a felnyúlt idegenség, aláztatások pokla,

hol rémek kínoznak egy ártatlan, ijedt lányt.

Papuccsal ütötték, ha csak egy bögrét elhányt.

Nem láthatott ő senkit hetekig, mert vasárnap

délután is kötött, vagy mosta a harisnyákat.

Elképzelem az árvát, ismerős, szelíd arca

hogy torzulhatott félve kénytelen-mosolygóra

és félve hogy derült fel, ha ünnep reggelente

a víg mesterlegények a főtérre mentükbe

megálltak egy-egy szóra,

tréfáltak s mentek is már, gyors nádpálcát forgatva.

Mit gondolhatott ő? Ó, ha tudta volna: eljön

egyszer egy ifjú nővel egy férfi, hogy bejárja

minden lábanyomát és mit ő súrolt, e lépcsőn

szenvedve emlékszik majd hajlongó alakjára.

Arcára, mosolyára, így foszlányonként gyüjtve

e földről már örökre elröppent drága lényét.

Könnyezik s rángó ajakkal hallgatja a mögötte

csoszogó öregasszony fogatlan fecsegését.

Mert ez, ez még él itt. Tekintget nyálkás szemmel.

Pillog, feszeng, akár bírája előtt állna.

Ez volt. Ez verte hát. Nézz arcába mégegyszer,

ő az, a tünt mesék csonttörő boszorkánya.

Öreg már, félbolond már, nem tud már csak remegni.

Aztán könnyezni csak, látva a pénzt kezedben.

Köszönj és menj tovább. Nem, nem bűnös itt senki.

De mégsem lesz bocsánat, nem már hetedíziglen.

Házasok

Felriadtam, kerestelek,

felriadtál karom között,

mily idegen arccal! szemed

mily riadalmat tükrözött?

Honnan jöttél? Mily borzadály

villant rám egy pillanatig?

egy más létből mily vád s talán

átkozódás is már, amíg

lassankint ez a gyermeki,

görcsös harag lám ellobog

és kisüt szád körül megint

asszonyi meleg mosolyod –

s fej fej mellett, halálosan

összefonódva, mint nevünk

betűi itt a vánkoson

újra álomba merülünk.

Kiderül, beborul

Az előbb sütött még,

most vastagon esik:

kiderül, beborul

reggeltől estelig.

Az előbb a sárnak

nehéz szaga szállt még,

most meg nem érzek mást

csak a violáét.

Ülök a tornácon

borulva-derülve,

mintha megannyi ősz

és tavasz repülne.

Csöpög és szikrázik

az eresz fölöttem,

repül az ősz, repül a nyár,

száz évet öregszem.

Tünődve-nevetve

nézem a játékot,

ezer éve a gyászt s rá a

fényes ajándékot.

Befutnak a csibék,

azután kifutnak,

csillog-villog a napfényben

farka a kukacnak.

Jön az ősz

Jön az ősz, jönnek az őszi nagy alvások!

sűrű borzongások, hosszú ásítások,

melyektől a szív is megleng, mint a levél –

Hályogos az ablak, finom párájára

szerelmese nevét irkálja a lányka

s ásít hozzá, hogy majd’ beleomlik szegény.

Ásít jó anyja is; künn az istállóba’

a gazda is lova farára borulva.

Hátra néz a hű ló s ásit ő is egyet –

Ó, ez az unalom! – a beborult égre

harsogó ásítás a barmok bőgése,

ahogyan egymásnak visszafelelgetnek.

Dél volt s már este van. Dől a köd vastagon.

Csöpögnek az ágak. A nyálkás utakon

mint ingó kisértet, csusszanva tünedez

a vén levélhordó – eloszlik a tájról,

bekapta, benyelte a tejhabú távol,

mely lomhán nyújtózva, szuszogva közeleg.

Álmos a költő is, rímei botolnak,

a sor végén egymás karjába omolnak –

hullna velük ő is, hallgatja tünődve

távoli muzsika ki-kifutó zaját,

ahogy nyitják, csukják a kocsma ajtaját

s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe.

Kiért sarat, fagyot nem kell immár tűrni,

ó, drága szerelmem, gyerünk lefeküdni,

nem a mi világunk, mi odaki most van!

Egymással, egymásban hív nyarat keresni,

most jó szerelemmel igazán szeretni,

félig itt a földön s félig már álomban.

A töltés mellett

Egy tagban álló ezerholdakon

fut a vonat már órákon keresztül.

Nagy messze egy-egy falu; tornya félve

erőlködik a nap felé a ködből.

Minthogyha Pestet elhagyva e mái

időkből is kifutna a vonat,

s egy régi korba, egy letűnt világba

törne magának csattogó utat:

eldőlt temetőt vág ketté, odébb

pusztai tanya szalmafedeles

cselédviskói közt rohan… előle

sovány kutya fut, csirkehad repes.

Egy mezétlábas gyermek áll a sárban,

egy félvad, kócos jobbágy-ivadék.

Mit érez, ő nem tudja, én tudom csak,

minthogyha most is helyén állanék.

A Dunánál Esztergomban

1

Az ott a határ. Nézd az alkony

pírjában lent a vén Duna

úgy vöröslik, mint a térképen

határok piros vonala.

A tárt rét közepén a régi

ködlő rejtelem, ott halad

elevenen, mint mesebéli

állat, a fényes fák alatt.

A határ, határ, egy darabka

a nagy láncból, mellyel magát

gúzsba kötteti újra s újra,

ha feleszmél is a világ.

A határ, határ. Európa

tág mezein a néma jel,

amelyen innen élni, halni,

túlnan gyülölni, ölni kell.

Az árva nemzetek körül a

sötét folt… Mintha vádolón

vér szivárogna, áruló vér

megannyi haldokló alól.

2

Országom határa! – Túlnan

kis házak ülnek meglapultan,

nyakát nyujtva a zsuppos nyájból

egy vén gémeskút visszabámul.

Országom határa! – Földem

határa, melyből nevelődtem,

mely táplált illattal és fénnyel

szavak ropogó jóizével.

És ahol most fű, virág, hogyha

néven nevezem, bólogatva

néz vissza reám, emlékeztet,

megannyi ismerős tekintet.

Országom határa! – melyben

jogom van fennen énekelnem,

hol hangom otthonosan rebben,

mint jó visszhangzású teremben.

Melynek én is, ha nyelvem birja,

szívbeli, zengő akaratja,

követe lehetek, kiáltva

kiáltó szava a világba.

Minden árok és határ ellen,

minden átok és csaták ellen,

minden ellen, mi gátat vethet

mi bátor, tisztuló szivünknek!

3

Motorzúgás és dal is átjön

csempész-áruként a vizen,

bokrok közt, habról habra szökve

és fegyverek közt ügyesen.

Nagy ívben jönnek át a felhők

napfény űzte árnyékai,

váltakozva hullnak a kettős

partra az ég játékai.

Csupán a híd áll mozdulatlan,

két ország között idegen,

kitárt karokkal ég és föld közt,

mint a holt Krisztus mereven.

Jobbról és balról életosztó

tenyerét szögek verik át,

fáradtan őrzik itt is, ott is

elárvult néma katonák.

Itt is, ott is csillogó ifjú

szuronyok –, ide érezem

kamasz vágyukat: tüzes csókkal

ütni át békés szívemen.

1932

Őszi részegség

Kacsák bujkálnak lábaink között

e meghitt kocsmaudvaron… csipegnek

a borzas csibék, gyürt levél zörög,

hull asztalunkra, legyinti fülünket.

Alma lóg az ágon s fent pirosan

lóg a vén nap is fanyar mosolyával.

Hullóba’ van ő is – egy szélroham

s szétloccsant egy messzi, poshadt pocsolyában.

Tünnek a díszek körülünk! hideg

szél emelinti fent a dombos erdők

aranyos ingét: fölszáll és libeg

a lomb a légben – repülnek a felhők,

repülnek a gyors madarak, betör

a szél közénk is, fodrozza borunkat,

leng az emelt bor, csintalan’ kidől,

hűs cseppel hintve bódult homlokunkat.

Férges nap, őszi, gyümölcstelen ág

s alattuk, lengve az ősztől, a bortól,

fölgyürt gallérral öten cimborák,

poharainkkal csengőn olykor-olykor

összeütődve, mint az őszi gally

s mormolva hozzá, mint az őszi lombok!

dal volna az, dünnyögő őszi dal –

szakítják hosszú, eltünődő kortyok.

Oldódik, kavarog, szétrepül a táj!

s minden, mi józan s helyén volt köröttünk –

felleggel billen a tág láthatár,

reményeink lágy hazája fölöttünk.

És száll a dal és szállnak, mint kövér

őszi cseppek a kortyok mind sürübben,

jajong a környék s mit a szem elér:

hanyattesik az őszi őrületben.

Csattog az abrosz, repked, szárnya van,

fordul és röpül ő is már az őszbe!

s peremét fogva mi boldogtalan

öt száműzöttek, már fennen üvöltve!

Repül a szék s ha karod felveted,

röpül az udvar! szállnak és forognak

a fák, az asztal s az asztal felett

anyjukhoz fürgén a sóskifli-holdak.

Repül a szélben bukdácsolva egy

hajdani ének, egyre harsogóbban,

foszlánya rongyként száll a fák felett

és fennakad a hajlongó bokorban;

száll fent az ének arról, hogy mi volt

és megszakítja csuklás és a sirás

s mire himbálva feltűnik a hold,

úgy zeng a tájon, mint bús ebvonitás.

Érkezőben – távozóban

Két szomszéddal, három rokonnal

az állomásról a tanyára

úgy lépdelek, mint nagy családi

asztalhoz, mint hazai ágyba.

Akik sorából kikerültem,

úgy néznek már e kis népek rám,

mintha egy szép hír, jó megoldás:

életük boldog titkát hoznám.

Egy varázsszót, egy aranykulcsot,

mit elraboltak tőlünk hajdan,

élet, halál, szenvedés nyitját –

talán én visszahódíthattam!

Ki egykor rongyosan indultam,

szegényebben, mint a mesékben,

diadallal, a mosoly fényes

diadalával visszatértem.

Beszélgetünk és lassan-lassan

úgy látom én is már a multat,

magamat benne olyan hősnek,

ahogyan ők itt hinni tudtak.

Sárkánnyal küzdöttem, királylányt

gyógyítottam egy érintéssel –

Megfényesülve, tündökölve,

az emlék csoda-multat érlel.

Országom van és trónom is van,

varázshatalmam – hiszem én is,

örvendezek, hogy bár hatalmas,

mily hálás vagyok, tiszta mégis.

Elönt a melegség, dadogva

reszket a szeretet szívemben,

szemérmesen, mint hajadon lány

magátengedő szerelemben.

Melyőtök harmadolt apámmal,

ki kölcsönzött anyámnak lisztet?

Asszonynak gyöngy-pillést kínálok

és férfinak főúri tisztet.

Vegyétek díszemet, gyűrűmet,

a kardot és a cserfalombot,

a palástot és a palástról

a gyerekhad az aranygombot.

Fosszatok ki és küldjetek el

útravalóul mást nem adván,

csak a panaszt, csak: valahol még

visszavárnak, számítanak rám.

A kocsis csak állt…

A kocsis csak állt, állt s akkor hirtelen

a gazdatiszt rámért egy hatalmasat –

– – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – A lélekzetem elakadt.

Szívem fölugrott, mint vad a hurokban.

Egy kutya szűkölt. A kocsis riadtan

szétnézett a tájon, szegény idegen!

s egymásután kétszer azt mondta: igen.

Aztán urára nézett szánakozva

mintha az ütést a tiszt kapta volna.

Vörös lett az, dőlt belőle vad átka,

rondán, akár a részeg hányadéka.

A kocsis csak állt, nézett könnyes szemmel,

nyugodtan, mint egy megcsúfolt új Mester.

Kalapot emelt, indult tova némán

s kutyája véle, mint ijedt tanitvány.

Bérestemető

A legelőn túl, négy akác között

licium védi a kis temetőt.

Márvány nem fénylik benne, semmi jel.

Kötésig érő gazfű veri fel.

Csalán veri fel ezt a temetőt,

mintha a holtak lelke még a föld,

a sír mélyén is rejtené magát,

fortyogna, égne: kínlódna tovább.

Itt nyugszanak az ősök. A magos

gazban az ifjú utas rátapos

néha egy dombra, rajt még a kereszt,

azon egy szép név: Énekes Ferenc.

Itt nyugszik minden őse. Légy dönög;

arrébb, a törpe licium mögött

csorda konog; ritkás kolomp-szava,

mintha egy mély álomból hangzana.

Az ott az élet, tompa, hangtalan.

Ez itt a múlt. Néha egy nyugtalan

tehén betéved a sírok közé.

Szaglász és felbőg a nagy ég felé.

Motoz a hold…

Motoz a hold a ház alján,

nem lel mást egy rossz csupornál.

Fölnéz a padlás-ablakra,

csorba kasza csüng ki rajta,

gúnyolódva, kötekedve,

mint akasztott betyár nyelve.

Szél támad a berek-aljból,

villog az istálló-ajtó.

Fölriad rá bent a bojtár,

azt se kérdezd: mit álmodtál.

Ha álmodott, olyat látott,

fölgyújtotta a világot.

Szennyesen, mocskosan, árván

Árnyékban, kövér kepe alján

hevertek már az aratók,

tagjukból ólmos fáradtsággal,

gyomrukban vén kődarabok

súlya gyanánt a bőlevü

gulyással, mit versengve faltak

s mely osztotta a friss erőt már

a zsibbadt lábaknak, karoknak.

Puffadt gyomorral, kiizzadva

hevertem köztük magam is,

a csípő polyvával hajamban,

viszketve tán szívemben is,

feküdtem ott a többi közt

szutykosan és halálra váltan,

mint kidőlt ló az út porában,

hevertem, mint disznó a sárban.

Összetörten, hogy nyujtózásra

sem tudtam testemben erőt,

oly tehetetlenül, mint mázsás

bilincsek, rabláncok között,

kinyitott szájjal, fennakadt

szemmel meredve a magosba,

a könnyű égre, melyen apró

felhők lebegtek hosszú sorba.

Nehéz pillákkal, álmélkodva,

mint ki még nem látott ilyet,

bámultam csak a felhők csendes

vonulását fejem felett.

Mentek, csak mentek – mintha mind

lábujjhegyen libegett volna,

hogy senkit föl ne költsenek

idő előtt a vad valóra.

Meghatva nézegettem őket,

majd könny futotta el szemem:

oly jól esett ez a parányi,

ez a véletlen figyelem!

Oly kevés ért, ha ért is olykor.

Anyámra – lányokra gondoltam,

és szennyesen, mocskosan, árván,

a porban én is elaludtam.

Édes babám isten veled…

Szeménél kezdődött szakálla,

szinte bugyogott, úgy ömölt

foltozott öreg újjasára,

mit össze madzaggal kötött.

Ó a jó öreg! E szakállban

orra szigetként csillogott

s e sziget körül a dús árban

föl-fölcsapódtak a habok,

ahogy énekre nyílt a szája,

mert énekelt, a kék eget

nézve azt fújta a világba,

édes babám Isten veled.

Koldusok

Jöttek a koldusok naponta,

tarisznya kétfelől nyakukba –

harsogva, fennen énekelve

kapaszkodtak föl a hegyekre.

S ereszkedtek le libasorban

hosszú felhőt verve a porban,

fújtak templomi éneket,

jósoltak szörnyű éveket.

Vállukon kétfelől tarisznya,

jöttek a hegyről nagy visítva,

nyakukban zacskók ennek, annak,

lisztnek, kenyérnek – amit adnak!

Mintha csak a szél hozná mindet:

zacskók, szütyők, rossz kendők, ingek

rongy-szárnyai közt tántorogtak,

egy szellőszóra föllobogtak.

Szinte repdestek, énekelvén!

Azóta is így képzelem én

az angyalokat – öregeknek,

énekelnek és kéregetnek.

Jöttek egyenként, görbe bottal,

egy lábavesztett köztük lóval,

kicsi szekérben, mint egy bálvány,

kövéren, sötéten kántálván!

Nem kért az semmit önmagának,

csak egy kis szénát a lovának,

egy kis szénát a saroglyába,

hol már egy fél petrence álla.

Sánták érkeztek nagy mankókkal

és vakok sápadt kislányokkal,

ők nyújtották a csempe bögrét,

a kanálnyi zsírt belekenték.

És némák, akik csak hörögtek,

szapora könnyeket töröltek

és mutogattak a torkukra,

majd a távolba, majd hasukra.

És undorítók, oly sebekkel,

akikhez már a szegény ember

fia-leánya mert csak szólni,

a szörnyű kézbe krajcárt nyomni.

És őrültek, kik fintort vágva

csak beröhögtek a konyhákba;

követeltek, ha meg nem kapták,

a szemérmüket mutogatták.

És bohók, játszik, komor szentek,

kik nagy csontolvasót cipeltek,

s özvegyek, hülyék össze-vissza

dalolva, zengve, sipítozva.

Jöttek, csak jöttek, egyre jöttek,

micsoda földről özönlöttek,

mily szörnyű múltból, ahol karjuk

elmaradt szemük, lábuk, orruk.

Mily vad világból, amely ottan

kezdődött fent a hegyoldalban,

hol az országút lapult s tért el

tele varázzsal és veszéllyel.

Jöttek bőgve a vad csatából,

rettentő ütések nyomával,

mint dorongolt eb a kertvégbe,

a szegény népek küszöbére.

Volt köztük régi rab és elvert

pap és olyan, ki ölt már embert,

hajdani dáma és diák is,

volt köztük még egy vén betyár is.

Jöttek s mentek üvöltve s mégis

hogy mentem volna vélük én is

el, ki a messzi nagy világba,

egy próba-szerencse csatára.

Betyár

Lógó bajsza, szemöldöke:

egy-egy havas borzolt bokor;

havas bokrok ütöttek ki

két füle hajlataiból.

Csapzott őszes haja a szélben,

ahogy lefödte vén fejét:

mint téli táj fölött gomolygó

zuzmorás, szélkavarta ég.

Így emlékszem rá, félszeme,

ép félszeme is, mint fagyott

pocsolyán az el-feltünő

téli nap, félve csillogott.

Hangja is, mint a téli szél,

mint félholt farkasok rekedt

üvöltése, kiket nagy messze

most ölnek épp az emberek.

Így állt a küszöbön. Mohón

falta a nagy bögre levest,

s törölte reszkető kezével

állán, mellén a csöppeket.

Majd alázatosan lerakva

a bögrét kis anyánk elé,

búcsúzott Krisztussal, megindult

eldülöngélt a domb felé.

Eltünt, mint egy darab fehér

tél, téli mese, tétován,

úgy, ahogy jött azon a forró,

tikkasztó nyári délután.

Ezer mérföldre

Mint őrtüzek, mint hajdani

hiradó harci tűzjelek:

ablakom alatt éjről-éjre

apró tüzecskék lengenek;

Öt-hat sovány láng, mit a gödrös

telken az épülő falak

végében a napszámosok

bográcsuk alá gyujtanak.

Estéről-estére kigyúlnak;

nézem őket fél éjen át,

multam sötét hegy-völgyein

keltik az emlékek sorát.

Körébük csákánnyal, kapával

szállingóznak zord férfiak;

mintha a multból gyűlne föl

egy-egy didergő holt csapat.

Ott fáznak-áznak; néha már

az óra hogy éjfélre üt,

álmomból is fölver keserves,

elnyújtott, hosszú énekük.

Nincs köztük asszony, nincs gyerek,

eltévedt, árva harcosok,

így virraszthattak hajdanán

ama kalandos magyarok.

Ezer mérföldre, ami jó,

ezer mérföldre, ami vár,

minthogyha ismerős vidékre

nem juthatnának soha már,

mintha egy ezredévbe bolygó

csapat vert volna itt tanyát,

vert had, mely annyi harc után

haza még máig sem talált:

úgy ülnek, panaszosan úgy

szűkölnek ott a tűz körül.

Úgy vetik néha föl az égre

fejüket reménytelenül,

mintha már minden, ami vár,

és ami jó volt valaha,

a föld, a hon, az ő hazájuk

ottfenn a holdban ingana.

Volt idő, midőn állati

jajjal jajongtak. Hallgatag

merengnek már a tűz körül,

nézik a bíbor lángokat.

Mellettük asztag városok

szökkennek talpra, paloták;

út születik – a kész úton

csüggedten indulnak tovább.

Hová és meddig? – kérdezi,

ki soraikból kiszakadt

és útmentéről nézheti

lázálmú vonulásukat.

Őrülten, mint az állatok,

viszik az átkot, az igát,

éveken, évszázadokon,

a porzó történelmen át.

Ültem közöttük sokat én,

istállók, barakok előtt

raktuk dünnyögve a szabad

tűzre a ringy-rongy tüzelőt.

A láng vivódva, sírva lobbant

a kormos, vén bogrács alatt,

vad kisértetekké varázsolt

mindnyájunkat a füst, a szag.

Apám halálára

Imádkozó asszonyok, kezdjétek a Fájdalmas Urangyalát!

Szóljatok erősen, kiáltsatok fülébe – daloljátok fennen a legszörnyűbb imát,

hogy ő, aki porból vétetett s érzi már, szélben repül majd újra, mint a por:

higyje, valami mégis megmenekül belőle, kiszökik a por piszkos forgatagaiból!

Valami, ami ő volt, több e didergő testnél, – itt az idő,

távoli szép sejtés, lenge reménység: lélek, ha vagy, most tünj lebbenve elő!

Kit csalogattak: a férfi, a megpróbált, ím tartja magát még, néz mereven:

számotadás kell neki, Rend! Igazság s nem kegyelem!

Kalapját vánkosára kérte – úgy, ahogy illik –, tudja már ő, hogy eltávozik!

fekszik szigorún, szemrebbenésre se méltatja leánya kegyes hazudozásait.

Ritka haját borzolja a szél, nyitva az ablak – bólint hidegen –, nyitva az út!

Elvégzett íme mindent, gyónást, az imát, sorra az áldást és a búcsút,

mindent, ami kell! földjeiről is ott az írás, kis vagyonáról a vánkos alatt,

végső erejével, árnyékként mi a hajdani munkás karban visszamaradt,

ítéletet int: mellére jelet, az utolsó néma keresztet

s fölnéz komoran: átadja íme, lökjék vissza a földbe a testet.

Nem ez vala ő! Hogy mi volt: – most válik az el!

Most harcol az ottbent csapdája bogával, foszló kötelékeivel!

Harcol s rettegi ön-diadalmát – merre repül, ha ledönti honát? –

Imádkozó asszonyok, ti kilencen, harsogjátok erősen az ősi imát,

hogy az, ami ő volt, hogy a hajdani lélek, a férfi, ki benne lakott,

dal szárnyai közt szárnyalja keresztül azt is, azt az Éjt!

megvetve-feledve mindent, ami lesz, mindent, ami volt!

gyermekeit, házát, a határt, a hajnali drága fényt,

a mult gondjait s a játszi vak reményt!

Jog

Jogod van mindenhez, jogod,

míg ezt a köntöst hordozod,

ezt a hatalmat, örökséget,

ezt a lobogó szegénységet,

mely homlokodra annyiszor csap,

szorít parázsló koronát

és nyomja markodba a düh vad

tűzvésszel töltött jogarát.

Légy büszke rájuk, szívbeli

elrendeltetés jelei,

kiválasztásé: küzdened kell

bitorló ős szörnyetegekkel –

készülj fel, s hogy légy láthatatlan:

az aljnép szürke köpenyét

terítsd válladra s vedd kezedbe

a mesék minden fegyverét.

Kígyózsírt, lószőrt, őseid

fondorlatát, tanácsait,

kivül a falkán: hős, szabad vagy,

ha győztél, ne félj, föloldoznak,

ravasz légy hát – egy nép figyel rád,

csodát kell mívelned, csodát!

mert ha nem, jő máris a hóhér,

emeli máris pallosát.

Ó szép, ó édes büszke jog,

megvetni minden gazdagot!

fönnfénylő gőgjük ékességét,

bódító kegyük édességét,

ahogy ők egykor megvetették

a szolganép szavát, szagát,

mind a táborét, mely szivedben

zászlót emel, csatát kiált.

Eljuss bármeddig, le ne tedd

ezt a köntöst, mely fölemelt,

ezt a koronát; – soha semmi

ne legyen elég engesztelni –

a lázadást, amely halálig,

halálon túl is elvezet,

nyomva halott fogad közé is

kemény, konok kérdéseket.

Farsang

A zene harmadnapja szólt már,

harmadnapja a friss zene,

a kis parasztház harmadik nap

keringett szinte már bele!

A víg zenében, ami nappal

megragad még a ház körül,

de éjjel, már harmadik éje,

diadalmasan szétterül,

szétfoly és fölszáll büszke jelként

s a kicsi ház, a tél, a hó

fölött lebeg, mint mesebéli

víg népekkel telt léghajó –

Örömmel, vígsággal, reménnyel

duzzadó léggömb odafent

a téli éjben s kosarában

mi a kis házban idelent;

a kis házban, hol harmadnapja

a konyha és a két szoba

félfalunak volt etető-

itató paradicsoma;

mérföldre szállott hivogatva

a káposzta, a bor szaga –

körül a fákat is belepte

a kiváncsiskodók raja.

Kamasz voltam már, serkedő

bajúszú, embernyi diák,

hogy megmutassam, álltam én is

a tort már három éjen át.

Fujtam a nótát és a füstöt,

s a sűrű füstfelhők alatt

forgattam vidáman a tömzsi,

sikongó hajadonokat.

És ittam egyre, ha egy percre

a zene el-elhallgatott.

Mintha temetnem kellett volna

valami ősi bánatot.

S nevettem egyre, bár bújával

majdnem leszakadt a szivem.

Vadul, bolondul megszerettem

a kis menyasszonyt, kit sosem

láttam azelőtt s aki itt is

zavartan és szégyenkező

arccal és egyre félszegebben

csak néha-néha tűnt elő.

Tétova szeme a szegénynek

s már kendőbe kötött feje

hirdette, hogy mi már ilyenkor

megesik: megesett vele.

Néztem kerekded, szöszke arcát

s úgy elfogott a fájdalom,

hogy ültömben csak végignyúltam

féltesttel ott az asztalon,

könny és kidőlt bor mosta arcom,

sírt szívem mintha ezután

nem maradt volna, a világon

nem maradt volna több leány.

Mintha megcsaltak volna, mintha

egy szép ígéret foszlana –

mintha a földön senki engem

nem szerethetne már soha.

Künt pisztolyok durrogtak egyre,

hirdetni a hírt mindenütt.

Kutyák nyítak. Óh, vonítottam,

hogy nyítam vón’ én is velük.

Nyeltem a bort, hogy csillapítsam

az őrületet, mit magam

félve figyeltem; de a bor csak

tűzre olaj volt, magasan,

egyre dúsabban lángolt tőle

fájdalmam, vakítva, amíg

ködlő szemmel már azt sem tudtam,

hogy a sok lány közt ő melyik.

Körülnéztem – összefolyt minden.

Mindenre jól emlékezem,

mintha még egy alakban láttam

volna magamat mögülem.

Tudtam mit teszek, s tudtam azt is,

hogy mást teszek, mit akarok,

börtönben voltam s tudtam azt is,

hogy rab vagyok, vagy vak vagyok.

Kapkodva forgolódtam. Hol vagy

te szép, egyetlen, drága lány!

Megnéztem mind. Megnéztem újra.

Egyforma volt már mindahány.

Tehetetlenül, mint bűbájló

szemverés, varázslat alatt

bús mesehős, kerestem azt, ki

régi magamnak visszaad.

Jártam a párok közt s belül bár

csavart, fojtott a fájdalom

riadtan hallgattam a részeg

dadogásait ajkamon.

Derékon kaptam, akit értem

és roptam a táncot vele

a vad zenére, amely zengett –

bongott már harmad éjjele.

A zenére, mely most is itt cseng

fülemben, lelkemig riad:

azóta sem mult még a vakság!

nem lelted még ma sem magad!

A zenére, mely vad folyamként

sodort, forgatott, pörgetett,

a zenére, mely végül mégis

valaki karjába vetett.

Magam sem tudtam már, mióta

keringtem, amikor szemem

észrevette, hogy órák óta

mindig egy lány forog velem.

Csak szemem tudta ezt sokáig,

a szemem s még nem a szivem.

A szemem s talán derekának

karcsúságáról tenyerem.

Egy lány, ugyanaz járta vélem,

lebbent, fordult, de visszatért,

elémtünt folyvást, megismertem

két vállamon már a kezét.

Az asztalhoz is velem jött már,

mellettem ült, el nem maradt:

dugdosta, már ahogy az illik,

kezem elől a poharat.

Így folyt az éj, a harmadik már,

egyre sűrűbben, vastagon.

Mintha szédülve egyszer künt is

jártunk volna az udvaron.

Ott mondhattam el néki mindent:

holdat és csillagsereget

vélek látni szavát idézve:

„itt én is jó leszek neked!”

Ezt mondta – búsan, vagy nevetve?

nem tudom. Nem is szólt talán.

Se rá, se másra, semmire sem

emlékszem vissza ezután.

Reggel sápadtan, dideregve

oszolt a násznép a havon.

Az új párral a zene messze

szállt már egy zörgő fogaton.

Borzongva fürkésztem a csizmás,

kendős lányokat sorra mind,

nem ismertem meg egyiket sem,

nem ismertem már senkit itt –

Mintha akikkel együtt voltam,

az a vigadó, daloló

boldog násznép elrepült volna

egy mesebeli léghajón…

Kifosztva, idegenül, árván

tekintgettem magam köré

és botladoztam be a törpe

szánba apám, bátyám közé.

Futott a két ló, kövér combjuk

szapora változásai,

mint másvilági szörnyű arcok

rettentő vigyorgásai

gúnyoltak, ugráltak előttem,

amíg pillám le nem ragadt.

Verte hazáig gyors patájuk

arcomba a havat, sarat.

Magyar vagy?

Magyar vagy? Az se vagy.

Szomorú szolga vagy.

Bú, szép gond, a könnyek:

akiké a földek.

Tán ha német volnál,

pezsdülnél, rajongnál.

Mint mezőn a fűszál,

ezrekkel inognál.

Tán ha zsidó volnál,

sírva átkozódnál.

Milliókkal halnál,

ha szünne a felszél.

Magyar vagy, na hullj el

a bukó levéllel.

Százezernyi fájó

szív közt az ős fáról.

Nem őriz, nem táplál,

ki is dőlt talán már.

Emlékezés egy téli napra Debrecenben

Debrecen – szoba, nagy kemencés,

voltál gyermek-képzeletemben,

nagy hideg szoba, hol Petőfi

ül és versel füstfellegekben.

Szobában ültünk, füstbe mink is

reggel óta, lap-tervbe főttünk,

hideg volt ottkünn, hókuszálta

a város, az ország köröttünk.

Vasárnap délelőtt volt, ittuk

a homoki bort, egyikünk

fölsóhajtott, nem terem itt fű

a szellemnek már, minekünk.

Mint száz éve, oly lent a nemzet,

a nép ügye, az ősi nyelv –

koccintottunk, kalácsot rágtunk,

egyikünk folyton énekelt.

Kimentem aztán, jártam az utcákat,

melyek a város szélei felé

egyre tágulnak, mint a baromjárás

érdeke hajdan rendelé.

Míg megszólalt egyszerre

három torony is, csöngve

mintha ezer kést, villát, tányért

dobtak volna a földre.

Visszaindultam, mosolyogva

hallgattam, ahogy az órák

minden házból a tizenkettőt

más és más hangon eldalolták.

Sőt, megtudtam még a szagokból

azt is, hogy itt és ott mit főztek,

majd’ mindenütt káposztát főztek,

egy-két helyen birkapörköltet.

Ez hát a város, hol mindenki

oly zordon, konokan keresztyén,

rámtörnének tán, ha megtudnák,

itt járok, egyedül keresztény.

Ebéd után folyt a szó ismét

a lapról, lelkesen, noha

lelkünk mélyén tudtuk mindnyájan,

hogy nem születik meg soha.

Megszületik vagy nem születik,

születik-e új Magyarország –

fontuk, csak győzedelmünk

tervét és gyöngyös koszorúját.

Ó, ez a furcsa, csaló szép láng,

ez a mi életünk, gondoltam –

az ablak párájába búsan

nagy halálfejeket rajzoltam.

Kinéztem rajtuk, künn az utcán

nevetgélve két apró kislány

szaladt s utánuk egy ijedt eb:

meg-megcsúszott a jeges járdán.

Alkonyult aztán, a homályban

eltörlődtek a fák, a tervek,

nőtt a hőség, a kedv – daloljunk

hallottam s rá: na Jóska kezdd meg.

Koccintottunk és hörpintettünk

és rákezdtük, hogy megrezegtek

az ablakok és szapora,

kövér könnyeket eresztettek.

Ének Pannóniáról

1

Eső után, ha fölragyog a nap,

tört csattot, gyűrűt még ma is kivet

a föld magából, mint a lomha agy

ifjonti, régi, szép emlékeket.

Eljátszik velük – ez maradt csupán

a nagy időkből, a szabad világból,

midőn még hullám csillogott e völgyön,

hol most barázdák kormos húsa lángol.

Midőn a kis ér, a szerény Kapos,

nem száműzött, távoli rokona

volt a Dunának, de testvére: tágas,

rengő folyam, mint maga a Duna.

Hegytől hegyig mérföldes, ősi ágyban,

mit neki még egy jobb isten vetett,

hempergett, játszott és gyűrűs mosollyal

kerülgette a sok kis szigetet.

A földnyelveket, melyeknek magos

döngölt bástyáin kőbaltás vitéz

ügyelte a végtelen áradás

szellő-borzolta, pikkelyes vizét,

amíg mögötte szállt az ifjú füst

s a pörkölődő pontyok illata

s forgott a tűz körül gyors asszonyok,

éhes halászok meztelen hada.

A vár körül, hol most a kis falu:

Regöly magoslik, biztos őrhelyek,

földvárak álltak, melyeket a vízbe

emberkéz, férfi tervezés emelt.

Megannyi óriás vakondoktúrás,

gyepük, töltések, melyeken ma is

fölmenet lovát ostorozza és

lefelé kereket köt a kocsis.

Állt még Leányvár, Pillevár – Nyedám,

s amott Nebojsza vén szőlőhegye.

Hírül a harcos népből és időből

nem maradt rajta fenn csak a neve.

Áll még a sánc, hol egykor gepidák

izzadtak, ettek s táncoltak bizonnyal,

űzték a szép lányt s véreztek ezerszám

új nép baltái alatt vad jajokkal.

Új nép özönlött s újra özönlött.

Új fegyverével mindig új csapat

ült tort a sáncon, míg a víz, vörösen,

lebegtette az elmaradtakat…

Jazigok, kelták, avarok, herúlok

váltották egymást, míg egy reggelen

lovát egy tömzsi, ferdeszemű nép

úsztatta harcra a bodros vizen…

2

Nép népre, század századra merült.

Mint itt feledt nagy ős gyík fut magos

partjai közt, a szoknyás fák alatt

a hajdan tengerként habzó Kapos.

Apadt a hű víz, még Majtény után

kurucok búttak mocsaraiba;

betyárok később, majd a nád között

lövöldöző pandúrok csónaka.

Eltűntek mind. A dombokon új haddal

megjelentek a birtokos urak,

az új hódítók!… Népre nép, soha

nem ülhet el az örök forgatag.

Új fegyver, új mód – megy, folyik tovább

a nagy csere –, már egy-egy rezzenetben

látni a munkát, mit fűt, mit kavar

a történelem: mit jósol kegyetlen’.

Áll fönn a gyepű s körötte ma is

hullámzik, zúg a népek árama,

pusztul az egykor győztes, büszke faj,

s új nép dől a völgy lapályaira.

Szárazd, Kurd, Hőgyész… Pécsig, Kaposvárig

német az egész vidék már. Szakad,

olvad közöttük a magyarság, oszlik,

mint az utolsó nádas mocsarak.

Belőlük szállott föl, a pusztuló

völgyekből, mint fészkéből vert madár,

e riadt ének halálos hírével;

megyék hosszán nem érti senki már.

Tünnek a magyar falvak, bontja mind

fogas nyomor, halálos száradás.

Sikít az új kor szele, az ős házból

a fal marad, az életből a váz…

Mennyi van hátra? Száz év? Vagy ötvennel

több mégis ennél? midőn majd kiváncsi

utazók jönnek csak erre egy furcsa

szikkadó fajta foltjait csodálni.

Itt élt, igen s évezredig se tudta

e földet itt megszerezni – magának.

Zsellérként tengett rajta, tűrve-húzva

nehéz igáját, míg halálra fáradt.

S örül, ha hull – míg fent a föld öle

könnyű özvegyként friss erőnek tárul.

Ing már, egy intés: és nyugat felé

új nép karjába fordul a Dunántúl.

Nem harag: – bánat füstöl csak szívemben.

Körül új tervvel hangosak a népek.

Ez eltünt, mondják, nem tudott magának

új hont rakni: új gátat az időnek.

Új gátat rakni, rombolni a régit.

Fejét szegte csak s mint ketrecbe zárt

büszke vad ölte, gyilkolta magát,

taposta dühvel önnön magzatát.

Zajlik a táj és némul a magyar!

Csak urai vígadnak még dicsően.

Eb ura fakó! – reszkethet a föld,

ők fentmaradtak még minden időben.

Figyel a föld és dübörög az út,

villámlik rajta vonat és fogat,

néznek utána meggörnyedt cselédek

tartva kezükben gyűrt kalapjukat.

1933

Magyarok

Négy cölöpön nyaláb szalma,

ez a fészer, az a pajta,

közöttük az aklok, ólak

egymás nyakába omolnak.

Egy jó szél, ha kedvet kap rá,

az egészet elfúhatná.

Mintha csupán tegnap este

vetődtek volna e helyre

s azt forgatnák, hogy már holnap

újra tovább vándorolnak:

amit raknak, csak úgy rakják,

ha ledől is, ne sirassák.

Sátor-forma ma is a ház,

végiben már a ló tanyáz,

ablak előtt a pitvarba

bundán éjjelez a gazda,

nézi a csillagos eget,

sóhajt is hozzá eleget,

Vágyna nyögve már aludni

és ha alszik: fölriadni.

Szunnyad, ébred, úgy néz körül,

mint aki a vízbe merül;

amit elkap a valóbul:

még fojtóbb lidérccé torzul.

A gémeskút az udvaron

forgatja nyakát nyugtalan,

föl-fölszimatol az ürbe,

mintha ugorni készülne,

szökni feszült innal vissza,

honába az ősi síkra.

Oly szomorú, oly nyomorú,

olyan ez az egész falu,

mint egy megtorlott falka juh,

mint egy elvesztett háború.

Sűrű, tömött, mégis olyan,

mint ki a földön maga van.

Hűsöl a kutya a porban,

elnézi magát a holdban.

Mit őrizzen, amit őriz,

lopkodja azt még az ég is.

Úgy dől a panasz belőle,

mintha maga a föld bőgne.

Ezer éve vár így itten,

ezer éve idegenben,

tépázva a szélben, éjben,

ezer éve útrakészen

ez a falu, ez az ország,

ez az egész Magyarország.

Az utca a kapu előtt,

megbánta tán, hogy idejött,

visszatorpan, kanyarogva,

mintha görcsben fuldokolna.

Jobbról-balról az árkon át,

ráejti a palánk magát.

Túl a falun köröskörül

rejtelmes új világ terül,

idegen, mint valaha rég

Don partján a nyugati ég,

hatalmas is, tilalmas is,

elvesztél, ha befogad is.

Kik ott élnek, nem is élnek,

jó volnának kisértésnek.

Mintha mind évezrede már

cammogna így ökre után

más szavára, más földjére,

a sír felé, az övébe.

Haj, szegény nép, haj magyar nép,

napod hátra mennyi van még,

talán halott is vagy már rég,

nem vagy több, mint hiú emlék,

már hantot rád én is vetnék,

ha nem a te fiad volnék.

Emlék, hogy még jobban fájjon,

olyan vagy te már e tájon

vígságoddal, keserveddel

egész lenge életeddel,

mint rég hangzott jajszó, mellyet

a hegyek még visszavernek.

Hol örököd, hol a földed,

futó barmaid körötted?

Mit az ősök neked hagytak:

szép réteid merre vannak

s a kerítés, a friss fegyver,

ha a jussot vitatnod kell?

Hol a hazád, mondd meg nékem?

eltanyázni békességben?

Hol a hazám, haj, feleljél,

ha nemzettél, ha megszültél.

Az az otthon, mit igértél,

mikor emberré neveltél?

Ne e voltra, ne szavakra,

mutass egyszer tenmagadra.

Mit sirassak, mit sajnáljak,

hogyha egyszer itthagynálak?

Mutass csupán annyi földre,

hol egy ibolyám kikölne.

Haj szegény nép, haj magyar nép,

megfakult, füstös tükörkép,

nézek beléd, félve nézem

milyen arcot mutatsz nékem?

Mosolygót-e? Kesergőt-e?

Gyilkolásra örjöngőt-e?

Haj szegény nép, földre rántva

arccal a fekete sárba,

árvábban a fuldoklónál,

mintha szívemben forognál,

hogy felnyögjek én is, állván

apám pusztuló portáján.

Felhők közt a véres hold fenn

nyílik-zárul, mint húnyó szem.

Mint borús hír, gyászüzenet,

lengenek el a fellegek.

Úsznak, úsznak kelet felé,

a szívük megreped belé.

Az országút két fasorral

integet, mint felnyúló kar.

Ha kedves a sorsod, költő,

fuss tova te is e földről.

Amit láttál, amit szántál,

hallgasd el, mit megsiratnál.

Utóhang

Ez voltam én. Mint megsajtolt gyümölcs

leve ujjaid közt kiserked,

sor-sor után szívemből úgy ömöltek,

csordultak gyöngyözőn e versek.

Érzem a sajtoló nyomást még,

ritka órákon még felém nyúl

egy titkos kéz a messzeségből,

emlékeim lágy vidékén túl.

Szorongás fog el – mit vétettem,

mit kell vezekelnem? – vívódva

találgatom, hogy megfeleljek

a szóra-keltő ősi okra.

Szorul a szív – de egyre ritkább

könnyítő édes csordulása,

ha csordul is, nincs édessége,

karca van csak, savanyúsága.

Halál, szabadság s kit nevén is

szégyelve szólítottam: isten –

elérnek – s mint vihar után a

felhők lebegnek el felettem.

Közeleg a tél felém. Tágul

a láthatár, a lombok hullnak;

élesedik a tág hidegtől

fénye a messzi csillagoknak.

Nő a világ, nő árvaságom.

És nő az árvaság szívemben.

Jön a szél, hogy meddő magányom,

törzsem jajait elrecsegjem.

Rend a romokban¹

1937

Fogoly

Nem okosul, ki egykor otthonát

messzire hagyta, csak midőn megtérhet.

Kis falva előtt érzi: nincs tovább.

S csak ül, tövén a végső jegenyének.

Mint én; nem lépve még be, hol borát,

kenyerét frissen őrzik a testvérek

és – hallga – épp oly frissen szebb korát

a lágy estben a kút körötti ének.

Minden olyan még, mint volt egykoron –

mondja csak –, vagy már épp olyan megint!

s néz, mint kifúlt vad át a rácsokon.

Oh kezdet és vég foglya! Föltekint –

Így tekintek föl. Úti csillagom,

mint cella-mécs harmatos falon ing.

A kocsissorról…

A kocsissorról a süket Gyalog

nem is sejti, hogy érte harcolok;

hogy könyvbe írtam… s már ha lelkemen

szárad, hogy a népet képviselem:

őt képviselem… Meg-megáll, ha lát,

nem engem köszönt: az apám fiát;

köszönt rajtam egy ismerős nevet

s mögüle hunyorgó emlékeket.

Azokat nézi… Néz, néz – várja, hogy

valakivé csak visszaváltozok?

Igy állunk, állunk – lép végül tova,

várja a kút, a vályu, a lova.

A pusztán mindig sürget a dolog.

Senki sem tudja, hogy költő vagyok.

Nyugodt vagyok….

Nyugodt vagyok. Rozsdás ekék, törött

kerekek, szekerek, szerszámok között,

bedőlt ólak közt ténferegve már

úgy járok, mint ki sírból visszajár.

Régholt apáknak békességtelen

fejcsóválásait szellőztetem,

tenniszcipőben taposva a vad,

a júliusi őrjöngő talajt,

mely füstöl, mint készülő robbanás,

mely éget, mint tűzpróbán a parázs.

Rétek fölött hullámzó levegő,

remeg, lebeg a reszkető jövő.

Reszket, remeg a nyír; váratlanul

ezüstfehérből sötétbe borul.

Arcom mögött szívemben…

Hol mint a tervét mormoló vihar,

hol villámfénnyel annyi hősidal

dördült és zengett egykor el – reám

a bőingű múzsák tünte után

bár egy kocsis várt és az is süket,

oh Tolna! – költőd mégis hadd legyek.

Legyek azzá, mit a némult öreg

arcom mögött szívemben keresett,

az a vágy, az a hang, mit kiejteni

sóhajtani sem tud: álombeli,

bosszúkiáltás, lidérc-szülte kép,

melytől hőkölve ő is hátralép,

ha testet ölt az egyszer, szóra kel:

a szolga düh a süket égre fel!

Délben

Egy nyír, egy nyár, egy sornyi krumpliágy,

a krumpli közt egy törpe délibáb,

egy napraforgó… félszegen ezek

várják tőlem, hogy versbe lépjenek

és mint az emberek

a pusztáról tán elkerüljenek –

Mert meggyűlölvén bús szülőhonát

már futna innen mindenki tovább,

a cséplőgép pelyvafelhőiből

a részesek és ökreik mögül

a béresek – ki csak vágyódni tud,

gémlábával a keshedt csordakút,

a délibábban tocsogó akác –

s én is, mint nyája után a juhász.

Nagy idő

…Utcákon keltem át; a járdán

megállítottak, kenyeret,

vászonvégeket hajigálván

kézből-kézbe az emberek.

Rajtuk feledtem szememet.

Talicskán evett egy munkáslány,

üdvözülten, hogy ehetett:

a lelke ott mozgott a száján.

Hidak bocsátottak tovább,

s nők, éjszakák, ahogy megadtam

a tisztelgést arcraborultan.

Ülök már, apró pocsolyák

kékjén nézem, hogy’ száll felettem

a nagy idő a – fellegekben!

Rend, béke…

Rend, béke. Sok szelet látott gatyák

jelzik csak a táj csüggedt sóhaját

a vén kötélen, mely több nemzedék

vágyálmaiba leereszkedék…

Megáll, megfordul és a fél eget

végigokádja azzal, mit bevett

a részeg nap, ahogy a hegyre ér.

Furulyaszó kél, mint sebből a vér.

Apad, végsőt ráng, halványul a táj,

hogy már a mult és tán a sziv se fáj.

Itt-ott egy „rosseb!” még s nyögés… Haza-

tért lám a háznak régtül várt ura.

Az angelus hiányzik még talán

s az őrület: a kismadár a fán.

Ég kék

„Rekord termés lesz” – így a hírlapok.

A „csürhe” hát megint koplalni fog.

A sík haza, mint tűzhely lapja ég

és forr a tőzsde rajta, mint fazék.

Aranykalásszal habzó táj felett

ki ne szagolná már az üzletet?

Mint levesből a legyet, hallgatag

pöccintik félre a summásokat.

Ég kék, úr ír, a pap imádkozik,

a szűz ellenkezik még egy kicsit,

sóhajt a tolvaj, majd hüvösre jut,

csavaros a lét, mint a gyalogút.

De célhoz visz majd téged is, siess,

amíg nem késő, higyj, remélj, szeress.

Levél

…Egyszóval, nincs remény; úgy élek,

mint ebédtelen dél után

éh-kopp estélig a szegények –

az idő gondol csak reám.

Már szeretetből sincsen kedvem

áltatni – kit, mondd? Koravén

gyerekként ül a szív a mellben,

tud és lát mindent, amit én.

Kettesben így ülünk; a morzsák

asztalomon s a csillagok

egy ablakomon magyarázzák,

hol is vagyok. Kihajolok,

mint vonatból – hajlongó hársfák

suhogják századunk futását.

Fa dolgozik

Fa dolgozik – hogy dolgozik a nyárfa!

Dohog, mint méhkas, jó villanytelep.

Malomként jár: szí, fú a néma nyárba,

nem késik el, már büszkén integet.

…Nincs erre hal; a folyó csak habot vet

a csillogásra szomju nap felé.

Erőlködik a szolga táj. A felleg

száll könnyedén csak egyre; senkié.

Én csüggedek. Amit a fűben hagytam,

szinte várom, hogy alakom nyoma

fölkél, karonfog és azt mondja halkan,

feküdj csak vissza – leld örömöd abban,

hogy dolgozik a fű, a víz, a fa,

a felleg, s meg nem tébolyul soha.

Este

Ilyen az élet most, a pusztai.

Öcséimnek hiányzik a mozi.

A háztetőre egy kerepelő

gólya zörög le, mint egy repülő.

Egy rádió van, este, hogyha szól

a számadóék ablakaiból,

élvezni a távol szörny-híreit

a fél puszta a küszöbön eszik.

Egy lány új nótát kérdez untalan,

a bognár meg a moszkvai utam.

Betölti lassan a gallyak közét,

teríti hálóját a langy sötét.

Hány földrészről néztem bójáitok –

csak én nem vágyom el már, csillagok.

Egyenes út

Meg-meglobbanva, mint gyujtózsinór

füstöl, fut a dülőuton a por.

Harsogva messziről éhségöket

előbb a disznók, aztán egy sereg

csikó futott be, majd a tehenek,

majd a kirendelt napszámból jövet

mezítláb egy had iskolásgyerek

villogva, barnán, mint a kerekek.

Este lett, éjjel; hunyt pillám alatt

hegyes dárdának láttam az utat.

sivítva szállt a fellegeken át,

mennydörgés csattant onnan, hol megállt.

Nap, hold lehullt. Nem álmodtam. Meleg

a jobbkaromban még a lendület.

Menet

Októberi este – nemcsak ez az est,

vele már az év is esteledni kezd.

Zizzen izgatottan a lomb, leforog,

mint ágy elé női ruhadarabok.

Pirulnak a tölgyek – ó bús szerelem,

mely akkor ijeszt el, mikor meztelen!

Jelt ad a szél: lent fa, fent felhő tolul,

a földre a rózsa, mint horgony hajol.

Nem állítsz meg, szegény rózsa, semmit itt,

szép díszeivel a kert is eluszik.

Vitázva az éggel, feleselve bár,

indul a borzasan kapkodó határ.

Visszaint az útról, panasszal tele

felüti fejét egy ifjú jegenye.

Mint fa a makktól

Tépdesett engem is – de mi?

Váratlanul rámrontott,

tanított nyögni, csengeni

mint tölgyet, zászlót, bokrot.

Rántott, mint folyó vizei

kuszónövényes partot.

Rázott, hogy engedjek neki,

várt, mint visszhang a hangot.

El-elragadt, akár a lágy

harangszót, dalt az alkonyatkor

hazalépdelő lánycsapatból –

Nem bennem, benne volt a vágy,

hogy mint a makk – mint fa a makktól

váljak, maradjak el magamtól.

Gyalogolva¹

Utak

Sürgettem volna a gyorsvonatot;

sok volt a két óra Pincehelyig.

A másik kettő a porban, gyalog

fel Ozorára – lám ez jólesik.

Kút

Megismerem az útmenti kutat,

hűs rémülettel van színig tele.

Gyerekkori első kalapomat

két korty közt ebbe ejtettem bele.

Vödör

A vödör szélén az idők során

jó csorbát vájt a sok szomjas ajak.

Köztük enyém is. Vaj’ másutt maradt

jel ennyi is eltikkadt szám után?

Ürge

Füttyent az ürge és fut, hogy szalad!

Mintha az volna, kit egykor megfogtam

s eldobtam, látva, rögtön megharap.

Ne fuss, mosolyom cikáz csak nyomodban.

Egyszerű módszer

Nem titkolom költő-metódusom.

Minden fehér kilométerkövet

az ülőhelyért verssel tisztelek.

Bár így mehetnék végig sorsomon.

Béke

A szöllők közt magas, szép színes kőkeresztek

jelzik a helyt, hol okot halni adtak

az ozoraiak a pincehelyieknek

s a pincehelyiek az ozoraiaknak.

Világ

Mint bokára-éhes komondorok

morogják a távol világ dühét

mögöttem a táviróhuzalok.

Sietek, félek hátranézni még.

A temető alatt, hol a bátyám nyugszik

Itt bujócskáztunk egykor a mélyútban.

Kilenc sebéből itt folyott el vére.

A hegyre, úgy nézek föl sírkövére,

mögüle hátha tréfálva kibukkan.

Próba-futamok

Járhatnám Párist – mostoha

ifjúságom szép-labirintod,

mely bátran tévedni tanított –

És itt ülök

megint Gyánt s Ozora

közt egy vén kőasztal előtt –

az apró kávéházak teraszára

a szikvizként pezsgő, friss utcalárma

helyett vadméhek zsivajával

forog köröttem, zsong a nyári délelőtt –

és kinál könnyü italával…

Rigó füttyöng, harkály kopácsol;

kakuk ismétli bölcs szavát.

Tanulom a zöld iskolát.

Kikoptam megint a világból.

Megbuktam? – Mint vakáción rég,

két év kalodája között

lelkem fölnyult, kapkodva nőtt:

rab életem, nagyot nyújtóznék…

Nem a szabadság, a hires,

mit én is annyit énekeltem:

egy kis szabadság, négy hetes,

biztatja dalra csak a nyelvem.

Nem a békét keresem itt sem.

Nem a lágy vizet, de az örvényt.

A zavart mindig, nem a törvényt.

Nem lelt meg engem még az isten…

S ha a csönd hívott, ha az álom,

mit e föld föld-korától alszik,

legyek lidérc, kisértő arc itt:

legalább álmában kiáltson!

Mennyi fény – egy-egy boldog kiáltásra

rebbenő nyelv a millió levél –

Némán is milyen lelkes, büszke kórus

a körtefa, ha rálehel a szél!

Hangtalanul is milyen zengő kardal

vagyok én is, mert nyitva a szemem.

Boldog vagyok? Elnémulok. A szó is

kölönc a dalnak, mely indul velem.

Fölkél a szél

Fölkél a szél. Nyugatról óriási

fekete táblákat emel az ég –

elnézem rajtuk a hamar Jövendő:

a villámok vad gyorsírás-jelét.

Mi fenyegethet? Se barmom kint, se búzám.

Egykedvűn nézem, bárhogy zeng-vakít,

a nyers erőt, a villogó dühöngés

tábláit és parancsolatait.

Eszelősen, a harmincon is túl már

képzelt világban élek hallgatag.

Férfi vagyok s a szeszes, könnyü lázat,

nem hevertem ki ifjúságomat.

A munka vár, a gond szorít – kitartón,

mint ki dolgában eljár emberül:

kószálok… és ha kérdeznek, gyanakvón

húzódom el a polgárok elől.

Micsoda szekta tagja vagy, tünődöm,

milyen istennek, szörnynek áldozol,

miket jártodban is mormolsz, a szókkal,

míg arcodon fintor fut és mosoly;

a rögeszmével, hogy mint a madárjós

mindenből, ami eléd lebben itt,

kifejtsd egy sose-volt, sosem-lesz létnek

szépségeit és jelentéseit?

Alkonyodik; a hegytetőn megállt a

véres nap egy vén jegenye hegyén:

a láthatárról mintha egy levágott,

karóba-szúrt fő meredne felém –

Mért véres fő? Mért nem béke pecsétje?

Vagy rózsa! Mely szirmát ejtve konyul?!

A lélek hallgat; mint a büszke bíró,

elnéz, vállát se rántja válaszul.

Hegyen tanyázom…

Hegyen tanyázom, présház a lakásom,

csúcson, mégis meredek part alatt.

Mint fecske-fészekből nézem a tájat,

életemet is, amely lent maradt.

Por burkolja a kis falut; felette

a temető villog csupán ide;

kacsint a déli fény egy-egy keresztről:

a halál ravaszdi tekintete.

És ott nyugatra túl a láthatáron,

a gyümölcsfákkal csipkés halmokon,

mint óriási tündérkatlan izzik

a hegyek közt rejtőző Balaton.

Habját nem látni, csak a déli napnak

a vízről égre robbant sugarát –

ragyogtatja a tó, mint összehajló

szerelmes arcok egymás mosolyát.

Napszámra vén kőasztalomra dőlve

e két fény játékát nézegetem:

az életét és arrébb a halálét;

korty közben rajtuk áll meg a szemem.

Élet, halál – oly mindegy itt nekem már,

az egyik nem víg, másik nem setét:

egy óriási arc nyitja cserélve

reám hol egyik, hol másik szemét.

A kálváriára

Kószáltam, jártam a világot,

ülök most hűvös fák alatt.

Arcomon száraz béke és

szivemen, mint bonyolult számok

aljában az összegezés:

hűvös, biztos tapasztalat.

Tiszta a sor, kész az eredmény.

Homlokomat sem törölöm.

A hajlongó, hű táj felett

elnézem hosszan a keresztény

nagy összeadási jelet:

a Krisztusét a temetőn.

A harangokra

Temetnek, egész nap temetnek.

Mint ki egyszerre észbe kap,

riad föl a két kis harang

indulásakor a menetnek.

Gazdájukat vesztett ebeknek

hangján vonítnak szaporán

a konok gyászmenet után,

amíg sorra be nem rekednek…

Egy rigóra

Álmodtam csak? Már nem tudom.

Lassan nyitottam félszemem.

Ugy rémlett, hogy homlokomon

egy rigó lépdelt kényesen.

Hihettél halottnak, madár,

a nyári száradó füvön?

Hevertem, fejemből kiszállt

jó-rossz gond; minden bú s öröm.

Lehetett egy halk pillanat,

hogy nem gondoltam semmire?

Hogy elcsitult, megállt az agy

dörgő, falánk gépezete?

Testvérnek néztél, madaram,

valóban? Akár azt a fát,

amelyre aztán hangosan

rikoltva röppentél tovább?

Le-föl ugrálva szilajon

a himbálódzó ág hegyén,

füttyöd, mint harsány szidalom

zengett felém!

Egy barackfára

1

A kis barackfa

vállig sem ér.

De már barack van

ága hegyén.

Lábujjra állva

nyujtja feléd.

Mint szűz leányka

behúnyt szemét.

Állj csak elébe:

szál derekát

hajtja és lépne-

futna tovább.

Piheg és illeg,

melege van.

Legyez, legyintget

divatosan.

Rázza ruháját

lebke diszét.

Pirulva várja,

hogy megdicsérd.

Folyton azt nézi,

csak őt keresd.

Bálterem néki

még ez a kert.

2

Estém ott töltöm

naponta nála.

Holnap is jöjjön,

súgja utánam.

Fölzizeg lágyan,

ha visszatérek.

Rá még hatással

van a költészet.

Drága barackfám,

veled álmodtam

a zörgő szalmán

a hűs lugosban.

Mesgyénél, kútnál

szét-széttekintve

útnak indultál

hold-ezüst ingben.

Léptél, növelve

halkan a csendet.

Hoztad ölembe

jószagu tested.

Pirulva nézek

feléd azóta.

Nézz te is, kérlek,

félre pirulva.

A mécsesre a diófán

Diófán ég a vén pince-mécses.

Nem azért, hogy szájad el ne téveszd.

Int a hegyről hazabaktatóknak,

mint őrtorony tévelygő hajóknak.

Az ágbogas fa közepén ottfenn,

a harmatos, sötét levelekben,

úgy piroslik, mint a szív a testben

a nyárvégi hűvösödő estben.

Vén borisszák lassan botorkálva,

hosszúszőrű nagy homály-subába,

mint emlékek a multak ködéből,

támolyognak felé a sötétből.

Térdig vastag éjben gázol lábuk.

Úgy köszönnek: emlékszel-e rájuk.

Áldomásra úgy ülnek le néha,

ha másra nem, a Szent-Jánoséra.

Honnan jöttek? Mintha nem is szomszéd

pincékből, de dülöngélve onnét,

hol társaik horkolnak már holtan,

üdvözítő, örökös mámorban.

Köpenyemben a rossz falnak dőlve

felelgetek ritka kérdésökre.

Arcunkat a lámpa lágy aranyja

egy családdá szinezi-kavarja.

Elhallgatunk; a vén lámpát nézem.

Mintha fölöttem a közel égen

sors-csillagom volna az a lámpás –

Azt mutatja: itt van a megállás!

A gépekre

Rázkódik, mint az üzekvő bika

az új kazán. Fú, bőg a cséplőgépre;

a tiprott tarlón, mint egy ittrekedt

ős állatfaj mord hímje és nősténye:

úgy feleselnek, úgy durrognak ott

a fogyó asztag előtt szembenállva.

Túrnak habként nagy polyvafelleget,

s nehéz füstöt a könnyű nyári tájba.

A dombon arrébb rokonaik, a

gőzekék állnak. Köztük láncra kötve

kúszik a fogas, emeli fejét,

akasztja farkát a sziszegő földbe.

Mint óriási szöcskék szállanak

a karcsú, csillogó lovasgereblyék.

Bármerre nézel: gép és újra gép,

az egész határt csordamód belepték.

Meghódították. Otthonát, fejét

vesztve menekül róla régi népe.

Dohogva tűnik vélük a vonat

az éjszakába, az idegenségbe.

A gépek, gépek ottmaradnak és

foganva-nemzve úgy megsokasodnak,

akár a tenger szörnyei, amíg

a koncért ők is össze nem rohannak;

üvöltve, bőgve, mint az emberek,

uralma alól akiknek kitörtek. –

Kik nem tudták sem visszaűzni, sem

igába törni mind a kártevőket.

Bűnbánatom

Bűnbánatom, elmélkedésem,

magányom árnyékos helye,

a pince, hova elvonultam

nehéz szívvel, mint remete,

bő szüreteknek ára-nincs

borával van tele.

És fönt, hová szemét emelné,

ki megveti a földi bűnt,

helyén a napnak, föllegeknek,

egy megkezdett nagy sonka csüng;

jó karéjokban tünt le róla,

mi eddig már letünt.

Itt élek én. Itten vivódom,

bús gondjaimmal napra-nap,

hogy röppenő szekérbe fogjam

szárnyas gondolataimat,

huzom hozzám a tintatartót,

s tolom a poharat.

Órák telnek, napok suhannak.

Nem látok senkit, csak a csőszt.

És Barta bácsit, ki vidáman

a hegy lábáról már köszönt s

fölcipelve kilencven évét

lerogyva fujja: dönts.

Döntök, iszunk és ujra döntök.

Lágyul, megkönnyül a vidék.

Ormán, mint puha fellegen

hallom a börtöntöltelék,

a hajdani vén lókötő

ajkáról az igét.

– Ösmertem apád, nagyapád.

Dédapád! – szól s én békülő

szivvel ülök, nagy-bizalomban,

mintha mellettem nem is ő

locsogna, de az utján kissé

megpihenő Idő

– Meghaltak mind… Jó borivók

voltak… – szól s hosszan elmereng,

gégéje mozdul, az idézi

a letűnt régi ízeket,

bólintása azoknak áldoz,

minden mást elfeled.

Feledem én is, ami volt.

Könnyülök, jobban, mint a nyár.

Ha nevemet elveszteném,

azért se néznék hátra már.

Csak ember vagyok, és csak úgy

ahogyan a madár madár.

Évforduló

Az új hold, mint begyes kakas haladt

kényesen már a duzzadt fellegek felett.

Mint véres vadállat-szemek

csillogtak ránk a poharak.

S mi rekedten a daltól, nyolcan, férfi-rokonok

már hallgattunk a diófa alatt,

az ősz alatt, mely zörgő gallyakat

ejtve halkan nyítt s föl-fölzokogott:

majd fölüvöltött, mindnyájunk helyett,

kik némábbak voltunk, mint ő – a rég-halott

testvér, sógor, ki egykor velünk vigadott

s aztán… ki tudja, aztán hova lett!

Mert nem ő fekszik, nem ő odaát,

az éj taván túl a domboldalon,

csak ifju bánatom

alszik ott s lassan feledi magát…

A szabad sajtóra

Pihegve, fujva, homlokára

zord szókból vonva ráncokat

száll Gyántra is, rohan zihálva

a pesti esti lap.

Mint héjja csap le. Mint a bomba

vetné lángszikráit tovább –

Takács bácsi nem száll. A porba

álmosan huzza papucsát.

Nem szárny, papucs lebben bokáján;

vállán bádogtarisznya lóg.

Mint harcsák hápognak homályán,

fúnak a hirlapok.

De végre… „itt a lap!” – az óltól

odasandít a ház ura.

„Nagymama kukkantson belé” – szól.

„Ha majd ülök” – szól nagyanya.

Mert ég a nyár s a munka láza.

S nagyanya, ha ül, szendereg.

Álmait hű ebként vigyázza

orrán a szemüveg.

Ölén a lap, a lobogó, a

szabad szó zászlaja, lobog!

Tolongnak, egymást tulzajongva,

zúgnak a harcraszánt sorok.

„Ne bolygassuk a föld ügyét már!”

bőg egy kövér és szinte kést

emel, noha megkapta rég már,

amiért bőg, a pénzt…

– „Mi kell nekünk?” – zeng a vezércikk

s ahogy hajlongva énekel

(a gyáriparról), messze érzik,

megkapja ő is, ami kell.

„Jövök!” – csicserg a nagy szinésznő

s látni fénymázas mosolyán,

mit adott le e jó hirért ő,

s ad még le ezután.

…Ám nagymama csak alszik, alszik

s haj, a tervet sem tudja meg,

melyért egy bankár – bárhogy alkszik –

szintén leszur pár ezreket.

A célt, melyért kardot s hegyébe

jó pénzt ragadt egy honatya,

a bölcs, kinek aranyat ér, de

rögtön, minden szava.

A célt, melyért a nagy közgazda

a nép helyett üvöltve sír

és küzd… sikerrel, akkor is, ha

hallgat; komoran, mint a sír.

„Nó, mi az újság?” – hangzik este.

„Semmi jó” – ásit szüle rá.

– „Hach” – hördül szinte, lekerengve

a lap a szék alá.

Lassan lemond mindenről ottan.

Elfogja egy bús sejtelem.

Holnap… fejjel le… darabokban

csüng, mártir, egy horgas szegen…

„Buta vidék!” – süvíti mérgét

a közíró a vég előtt.

Elve van… csak kétannyi bérért

irna ellenkezőt.

„Kultúra…” – nyögi még – „előre…”

A vér a fejébe tolul.

Csend. Végre egy kéz, eltünődve,

feléje nyúl.

Ez már az élet

…Regényedet sem írod meg soha,

kedves barátom – költő nem leszel,

az már bizonyos… és gazdag sem és

nők kedvence sem, ahogy hajdanán

terveztük, hej… Öreg leszel csak, az,

vén adóügyi jegyző itt Kutyin,

legfeljebb kissé félküllős, minő

a holdas állatorvos volt, gyanús

mentorunk, akin hetyke ifjuságunk

idején annyit röhögtünk pimasz

fölénnyel. Igy lesz. Haj, haj. Úgy bizony.

Ez már az élet. Szervusz; no, koccintsunk.

Ezt elvégezhetjük magunkban. El.

Jobb már ez igy, ha igy van már – „fiam,

tapasztalatból mondhatom” –, nohát

hörpintsük ezt még föl, aztán gyerünk

a mélyúton a völgybe, hol megint

fészkein egy új tavasz csipog s ahol

aggódva vár az estebéd miatt már

a két asszony a négy éhes gyerekkel.

Délibáb

Simontornyán volt még három Mari néni,

nagyszámu Juliska néni és egy Rézi

néni s ugyanannyi bácsi, nagy hasukkal,

óraláncaikkal, a láncon zsuzsukkal,

főleg iránytűkkel, mintha titkon messze

készülődtek volna, baljós tengerekre.

Addig is vasárnap, litánia után

kuglizni gyültek a nagykocsma udvarán.

Beszopva bajszukról a sör üde habját,

fogták a golyókat, soká lóbálgatták,

azután kivágták s fütyültek utánuk.

Még föl is ugrottak, mint a régi ágyuk.

Guggoltak, pörögtek, úgy dörögtek onnan

felém, aki elül a dübörgő dobban

félve állítgattam a lekaszált bábot;

méltán, mert eldobták egyszer a bokámat.

Ennek köszönhettem, hogy már ifjú fővel

Kaposvárt is láttam, noha lepedőben.

Simontornyán ért a háború is, éppen

erős gombozásban a vén Vár tövében.

Csákókkal, zászlókkal, lovakkal zsúfolva,

mintha egy kis fiú tarka rajza volna,

csillogva ez a nap ugy tünik föl nékem…

Mit tagadjam, én is harci lázban égtem.

Előbb Laci, ángyom öccse esett el, majd

Imre sógor, aztán még egy sógor meghalt;

majd Joó Döme bácsi; majd a szomszéd fia;

még a kanásznak is meg kellett halnia.

A negyvennégyesek ezrede háromszor

pusztult el, tisztestől, utolsó bakástól.

Hol van ez a világ, hol van az ifjuság?

föld felett magasan, akár a délibáb

remeg és csillámlik: – akik egykor voltak,

fittyet hányva bohón a vaskos valónak,

testtelenül, fejjel lefelé vonulnak:

integetnek: te is közibénk állsz holnap.

Pihenés

Izzadtam, görnyedeztem ujra már:

Egy percem volt csupán az égre nézni,

Míg homlokom töröltem.

A felhők, mint egy óriás madár

Lenge pihéi

Usztak a tiszta, hüvös levegőben…

Két lovat vertünk…

Két lovat vertünk, négyet aztán

fölfelé a meredek úton,

biztattuk derekasan őket,

folyt az izzadság homlokunkon.

Egyikünk a zablát cibálta,

ketten a hátsó kereket

nyomták, midőn – csak ez hiányzott –

az őszi zápor megeredt.

Nem volt olyan hosszan kanyargó,

a messzefutó mennydörgés sem,

amilyen istenáldás erre

fölzendült a kocsiülésen.

Mondta a textust kitárt karral

jó apám, ő volt a kocsis,

fölnézett és levette hozzá

fejéről a kalapot is.

Farolt a szekér, még szerencse:

csak egy kereke roppant össze;

megindult így is, dőlt a csévés

kukorica és tök a vizbe.

A két keréknyom patak volt már

tajtékzó, fröcskölő patak,

fickándoztak a csévék benne

mint fürge, jókedvű halak.

Bokáig álltam benne én is,

tántorogva, az áradásban

és könnyem nyelve még dühöngőbb

vihart, bajt, égzengést kivántam.

Küzködésünkre bár özönviz,

a végitélet szakadt volna,

söpörjön vissza mindenestül

ahonnan jöttünk, a pokolba!

Meglassul a szekér…

Meglassul a szekér, hegynek föl döcög,

apró falu guggol a kis hegy mögött,

ünnepel, varázzsal zsufoltig tele,

látatlan is megcsap forró közele.

Karácsony, karácsony – ó be messze lát

szemem e réteken s éveimen át!

Hányadszor jövök már! – Régi hegytető,

hányadszor kutatsz ki, öreg vámszedő!

Hideg van, hideg van, földi vad hideg,

üresen loholnak benne a szelek.

Be más hideg volt az, mikor próbakép

Jézus ereszté ránk mennye friss legét!

Mikor a földre még az a fagy terült,

amely ott csillog a csillagok körül,

mikor a hóban az ablaknál vidám

mezétlábas angyal szállt angyal után!

Vidéki emlékek, mint e tar, fehér

havas úti fák, úgy lebegtek elém;

emlékek, emlékek, ó már hagyjatok,

kisértetek vagytok, rég meghaltatok.

Meghalt, tudom én jól, minden ami volt,

ez a falu sem az, régen ami volt,

úgy éli – üvegbe fagyva – életét,

mint asztalomon a levélnehezék.

Gyermeki, ártatlan, hiszékeny vidék,

én sem az vagyok már, aki rég valék!

Lábamnál az ülés rejtekeiben

Jean-Jacques Rousseau összes műveit viszem.

Messzi büszke tájak új elveivel

esetlen közelgek, csüggedt Gulliver,

amit megérintek, amihez nyulok,

mindent összerontok és elpusztitok.

Téli kép

Perecet dobáltak, dalolva

rázták az üveget kezükben,

ahogy a dombról vad iramban

lecsusszantak a szürkületben.

Repült a bor és szállt az ének,

szórták a jó kedvet magukból,

nekilódultak a szánszélnek

egy-egy váratlan fordulatkor.

Pezsgőn, pirosan úgy ömöltek

a dombtarajról, hol a nap

bucsuzót intett már a völgynek,

mint pezsgő, piros sugarak.

Szánkó szánkóra, pántlikásan

villantak el egymásután,

a legutolsó nagy batárban

szerszámán izzadt hat cigány.

Szállt a dal, csak a kis menyasszony

ült némán, kedves kérkedésben,

fátylát vigyázta, messze usszon,

hadd lobogjon a téli szélben –

erre emlékszem, hogy egy percre

előttünk robogtak; zihálva

szökdeltek lovaik előre,

nagy tomporukról szállt a pára.

S eltüntek máris; karjuk verte

az útra hajló ágakat

és szórták az ágak fejükre

a porzó, csillogó havat.

Meg-megszakadt egy pillanatra,

a dal, mintha a vad menet

hatalmasakat csuklott volna,

egy-egy fagyos göröngy felett.

Erre emlékszem – mint a rabló

mesebeli sárkány, lihegve

kúszott a menet a laposból

fürgén egy újabb meredekre,

úgy vitte, vonszolta magával

öntelten, büszkén kurjongatva

azt a kislányt, ki mosolyával

küzdött, hogy lám-lám elragadta.

S míg hasztalanul próbálkoztam

rést harapni a perecen,

bámészkodtam utánuk hosszan,

ez volt, ez hát a szerelem.

Kis nénécskémre pillantottam,

pirosan törölgette orrát,

topogott, forgott izgatottan,

alig várta, hogy elrabolják.

Ősapa

Fürge, ferde mandula-szemével

Panni, Sári, Katika hugom

csilloghatna nemcsak itt e szellős,

szőlőfedte kék hegyoldalon:

forgolódhatnának bort-jókedvet

töltve-öntve egy kán udvarán;

rokon lenne ott is mind a vendég,

egy kicsit tatár még mindahány.

Vagy mongol, vagy tungúz… tudja ördög:

minden arcon van valami nyom,

emlékeztető a közös ősre:

dőlt toronyra a sokféle rom;

az ősre, ki nevetve-ölelve

szerteszórta mind a kincseket,

melyeket magukra szedtek aztán

a Kállayak, Urhegyiek,

Hadfyak, Ferenczyek, Janiak:

zúg köröttem, vigad a család,

mintha azért gyűlt volna csak össze,

hogy megülje a zsákmányolást.

Gyémántgombként csillog egy hiúz-szem,

aranytálként egy japán-mosoly –

Én mit kaptam barna homlokáról,

a nagy ős vas homloka alól?

Gyermek-álmát, mely nyugatra hozta

s vitte volna még tovább, tovább,

zsebrevágni mindent, ami fényes,

mindenestül Páris városát? –

Nézek arra sóhajtva-nevetve,

ő sunyit ki belőlem, a vén

kalandos, kit főlehajtva István

sem látott, hacsaknem ág hegyén…

Nem paripák, a diófa mellett

két-három vén kerékpár lapít,

azon gyűltek össze a tatárok,

csepülik a kor áldásait.

Száll a szó és véle arcról-arcra

gúny és dac és düh ugrándozik,

mintha az ős táncoltatná lelkét,

próbálgatná hunn-fintorait.

Magamba, magamon mosolyogva,

vagyis kicsit lelkem jobb felén,

hívogatom én is… szinte mordul:

„csak szabadságod ne hagyd, öcsém!

Mit ér a kővár, kőház, a rend, ha

börtönfalként fordul vissza rád?”

Úgy hajtom a pohár bort le, néki,

mint koncot a vadnak, rácson át.

Egy régi városban

A feldult város

Éljen, trombitaharsogás –

mily pusztító bevonulás,

ünnepség nékem ez! – falak

repednek, házak omlanak;

hiába van helyén ma más:

csupa rom, csupa rombolás,

hol tekintetem megakad,

erdő foszol, hegy leapad –

Mintha csak ellenőriző

útra, megnézni még mi áll,

ő küldött volna ide, Ő –

én magam lennék az Idő,

maga az örjöngő Halál!

Gránátként tüzes hajnalát

hány ostromló év lőtte rád

óh városom! Mily küzdelem

folyt s aztán dúlás, förtelem!

Oh szegény összekaszabolt

homlokok, arcok; kirabolt

szájak, szemek s ti, kedvesek,

letiport, elhurcolt szüzek –

ne kérdjétek mért hallgatok

s tekintek szorongva körül;

kit megismerek: meginog,

felém lépve, gyors fintorok

között a sír felé röpül!

Kóborolva

1

Van egy-két hárs is még a fák között,

de egyet sem lelek meg a ligetben.

Illatjuk bárányfelhőként lebeg,

száll ide-oda az éjben felettem.

Az internátusból egy éjszakán

ideszöktem ki; reggelig zokogtam.

Miért? A kínt az ész elrejti már.

A szív, mint kutya nyí, kapar a porban.

2

A város végén leülök az út

szélére. Őt, ki már húsz éve vár rá,

őt békítem a kis zsellér fiút,

ki egykor idáig rohant világgá.

Mert itt is átok, megvetés nevelt.

Ha jössz, most állj mellém, hírnév, dicsőség!

Úgy járom be a sok meghitt helyet,

mintha egy arcról könnyeket törölnék.

3

Szeretnék hálás lenni. Nem tudok.

Mint pohár bort, úgy tartom föl a fénybe

a sárga multat. Belekóstolok.

Keserű még. Nem üllepedett még le.

Búcsú

Mint tengerre vetett rózsák, karikába-kerengve

szállt magasan négy-öt pihenő kis felleg – utolszor

visszatekintvén még a kanyargó gépkocsiból, igy

láttalak, oh Völgység ragyogó koszorúval! – akár ő,

akinek elsüllyedt tündérországa te lettél,

zúgva örök dalt s bút neki, hogy míg él, panaszolva

„hordja szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak…”

Szépülj meg, nekem is! Vaskos fájdalmaim ércét,

váltsd tündéri kohódban aranyra! Ha messze leszek majd

s vígaszt, fényt keresek – a Sötétben az égre világlón

zúgja felém is szép üzemed: nagy munka megy itten!

Itt kap az árva palástot, a kiskondás koronát és

kardot a nyurga diák, aki álmaiban hadak élén

küzd, míg népe szabad nem lesz, hős, mint a mesékben…

Előhívó

Mint fényképész ujjai közt a kép,

hogy élesülsz, idillek lágy hona,

kicsiny hazám, hogy tisztulsz! ami még

tavaly homály volt, hogy ködlik tova:

a dombnak-völgynek nem csupán nevét,

azt is tudom már, kinek birtoka,

a fésült szőllőhegyekről a bért

és hány kalóriát kér a kapa;

tudom, hogy hol lesz jókedv a cseléd

fakó arcának elszállt mosolya,

a kis bögrékkel elmaradt ebéd

lakájok-hordta úri vacsora –

csillog-villog a mesgye-jegenyék

beláthatatlan friss szuronysora:

tudom, kinek kell már testvérbeszéd

s ha költő vagy, az elme ostora.

Divat

Az úrvezető nyájasan int; a juhász

némán bámul a gépkocsi után.

A hátulsó ablakban két magyar-ruhás

baba hintál, mint öngyilkos a fán.

Az árokparton

Az árokparton tökmagot fogyaszt

egy sor magyar: hát itt az ősz megint.

Fölöttük kóbor szél böngész, kopaszt

egy kis szederfát, arcába legyint.

Megtántorul a fácska, reszkető

karjaiból gyöngy-olvasó pereg.

Pár csöndes áldást morg a mennyre föl:

de máskép jámbor lent a kis sereg.

Nyirkot súrol a pantallón a kéz

s bújna, ha volna meleg otthona.

Hozza az ispán már a fizetést.

Mért üvölt most is? Füstöt vet szava.

Betelt az év; most ülték meg torát.

Törlik szájukat illedelmesen.

Még egy ütés, egy végső. Nincs tovább.

Már foszlanak is szét a réteken.

Fénylik a fonnyadt fű. Az ól, a csűr

ragyogva izzad és csöpög. Amott

egy szántógép a gőzlő domb mögül

a ködön át az égre vánszorog.

Ez a hazám. Megnézem újra. Ez.

Kicsit kopott, ám mégis az enyém.

A mezsgye ismer, mint vakot vezet,

kitérve minden bucka s rög helyén.

Falukutatás

A táj szava

Tiszta, néma völgyek, ragyogó vizek

között kóborolva, hol a dél talál,

benyitok egy ajtón; mintha kezemet

sebre nyomtam volna, visszahökkenek;

öt éhes gyerekkel felbődül a táj.

Két tanya közt

Ceruzám homokra rág a papiron;

élményeim gyalog, mentemben irom

nemzetem tenéked! Követi nyomom

az utókor s, errébb, két csendőr, lovon.

Kényszerű várakozásban

Ült Vitéz, Petőfi? Batsányi az ült.

Sose éreztem ily közel szellemük!

Hála a megyének, amely mindenütt

egy korba, időbe varázsol velük.

Tetszik is, fáj is¹

Tetszik is, fáj is: nem köszön előre,

nem tudja szolgának magát a nép

már errefele… de tekint a földre,

vagy nézi hosszan az isten egét,

ha jő egy úr, vagy úrforma… Kabátom

után engem is annak tartanak,

elfordulnak – s én dorgálnám s vidáman

biztatnám is e jó magyarokat.

Hogy jól van ez! Igy van ez jól! – Keményen

nézzétek csak azt a szelid eget,

egy pár századon át, egy ezredéven

már ép eleget köszöntgettetek.

Nézzétek csak a földet, zord szülénket,

ki egy babszemért hajolni tanit –

míg meg nem hajtja elsőül fejét az,

aki tőletek akar valamit.

Két március

1

Hab a szájon, a rügy, a hús

forrja tajtékkal újra nedvét.

Fujja füttyöngve március

szoknya- és trónborító kedvét,

pisszeg – riadtan fordulok

hátra (ó, hátra, nem előre!),

míg az új s régi trónusok

hetykén feszülnek: mindörökre!

Ó, kamasz, csupa-reggel század,

a hegyeken át postakürttel

utazó eszmék, tervek, vágyak,

s ti naiv arcok, tele tűzzel,

jövőbe nézők lelkesen –:

be szégyenlem a rajongástok –

Szabadság, Harc, és Szerelem,

elmultak, mint a dilizsánszok.

Mint ósdi fiókok szagát,

mint sárgult imakönyvekét,

mint foszló menyasszony-ruhák

lázát elárvult nénikék:

úgy szimatolom, március,

úgy szívom újra lángja-dús

arccal szeledben azt a kort,

mikor lelkünk szűz ara volt!

Zúghat az ünnep; idebenn

így ünnepellek, hallgatag.

Nézek egy régi könyvet és

próbálgatom a szavakat.

Még kér a nép… – és fölmerül

egy arc: most adjatok!… vadul,

ajkát harapva néz körül

s egy ország helyett elpirul.

2

Vannak, akiket pártolt az idő.

A láthatárra zajjal feltörő,

a hadirendben érkező napok

hozzájuk álltak hirtelen

mint fölkelt csapatok;

kiknek az idő dolgozott,

várat vívott és toborzott vidáman,

gyúrta a lelkeket s a győzelem

eldőlt már ott, a portyázó csatákban.

Új március jő, új év – áradó

sereg napjával egy új áruló!

Ha vannak, kiknek diadalkapu,

füstölgő bástya minden pirkadás:

nekünk új háború,

hullt zászló, dúlt falu.

Az idő nekünk rontó hadak és

pestis, barátaim, tüz, áradás –

s hol a harang s a harangra a kéz?

Szikláról nézem kis népünk jövőjét.

Reménytelen vagyok – miért hazudnék?

Utolsó emelkedésünk az árban,

óh, március, csak azért tornyosulsz már,

hogy rólad még tisztábban

és még messzebbre lássam,

mi partjainkból az örvénybe szédült,

mit a vetésből visz már piszkosult ár

és vinni fog. Mert mi is csak beszélünk.

Dózsa György beszéde a ceglédi piacon

Ha a nemes útra indul,

ha megtér a hosszu útról,

mikor elmegy, mikor megjön

sír a paraszt kint a földön.

Ha a nemes lakomázik,

ugrál vígan, parolázik,

lódit serleget a falra,

a paraszt jajdul föl arra.

Ha a nemes szomorkodik,

halálról ha gondolkodik,

térdre zöttyen, úgy bókolgat,

klastromot rak a papoknak,

akár búsul, akár vidul,

lány után, ha kukurikul,

kezesíti kösöntyükkel,

fizetni a parasztnak kell.

Ha böjtöl, ha házasodik,

ha beteg, ha szaporodik,

nyaka közé a parasztnak

újra új adót akasztnak.

Még akkora, mint az arasz,

nyögi terhét már a paraszt,

ér alig tizenkét tavaszt,

érzi ustorát a paraszt.

Ha a birtokán tanyázik,

lovat ugrat, agarászik,

míg csak a föld hátán lépdel,

rajtunk jár sok háznépével.

Átkot hoz még halottan is,

lopó, csaló, rabló, hamis,

fejére ha száll malaszt is,

a paraszt fizeti azt is.

Kis sorsomból magas polcra

léptem én világos dombra,

szertenéztem, hogy ott álltam,

mást se láttam a világban.

Nyílott szájunk jajpanaszra?

dögölj, rugtak a parasztba,

korbács pattant, a torokba

rekedt a szó, fojtogatva.

Na, nem értjük a beszédet!

Elég is ennyi, testvérek,

balta, csép, már hadarólap

magyarázza igazunkat.

Vérszopó, dög, elég ennyi,

farkasféreg valamennyi,

testvéreim, – hajlokát is,

szélbe szórjuk a porát is!

Segél Krisztus minket!

Elképzelem, így szólt s nagy bajszát törölve,

néz a futó égre, majd a zajló földre.

Homlokán a harag rőt koszorújával

s szinte tántorogva nehéz igazával

indul Temesvárra süllyedni jeltelen,

szörnyű mocsaradba, magyar történelem!

S mint egy barát írta harcairól szólván:

nyomában ott tolong százhúszezer sátán.

Ozorai példa

A Válasz-nak

Ötven huszár volt akkor a Szabadság,

annyi volt itt a nemzet, a magyar.

És szembe, hozván a császár parancsát

tízezer fő, tizenkét ágyuval

végig a völgyön, a Sió lapályán

rohamra készen – középen a híd.

Egy fél országrész fordul vérbe-lángba,

ha az a hídfő, az is elesik.

Oh sármelléki törpe Thermopílé –

Haloványul a legendás görög

merészség és ravaszság a huszárok

merészsége és nagy esze mögött.

Megindultak – nem le, az ellenségre:

a hegyre föl és másfél napon át

kerülgették, csak járták körbe-körbe

a vén Kálvária-hegy derekát.

A hegy mögött, mint színfalak mögött, még

csizmát és csákót is cseréltek ők.

Előbb huszárok, most bakák vonultak

a hüledező ellenség előtt,

mely várta, várta rettegve, mikor dől

nyakába az a tenger népözön.

Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok

a másik hegyen, a Tükörcsösön.

Megdördült ott lenn végül is az ágyú,

hetedhatárig körözve szavát.

Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de

a többi csak járt, csak vonult tovább.

Míg fel nem tüntek baltákkal s üvöltve,

mint a nádasok csikasz kölykei,

a pusztaiak… s a szemközti dombon:

Dégről Perczel, Szilasról Görgey!

Szorító, Lődöző, egy-két dülőnév

hirdeti csak, mi történt azután.

Minthogyha ott lettem volna, merengve

ülök az őszi, vén Kálvárián.

Vadászkutyám elnyulva vár, a puskát

papírral cseréltem föl térdemen.

Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek

bozótját kémleli tekintetem.

Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk,

barátaim, de megritkult sorunk!

S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk

az édes ország, melyért harcolunk;

s be ingatag a hídfő és be hangos

az ellenség!… hogy tódul már felénk!

Még rejti gyáván – változik a harcmód –

de látom én már minden fegyverét!

Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is,

ha a veszély, mint zápor megered:

játsszuk már végig halálos mosollyal

a ríkató-vidító szerepet.

Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még

ezrek dalaként fújva énekünk –

Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön –

Legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.

Visszhang

Csak úgy a szélén megkavartam

egy kicsit ezt a kis vizet,

ezt az álló, az ég tudná, mért

magyarnak zengett életet.

Hogy fintorog, az új merénylőt

hogy fojtaná, hogy sistereg!

mélyében mintha a szél atyja

lakna, egy akol fergeteg.

Ámulva állok eszközömmel.

No lám, hát igaz a mese?

Ezt rejti egyre még a ringó

napfény aranyos szőttese?

Megtiszteltetve nézdelem

a csodát, mely velem esett:

derék szál medvék, ordasok

lettek a fák hátam megett.

Jő innen, onnan is a visszhang,

vádját új szókkal sziszegi.

– Áruló – hallom – mérgező! – majd:

fajvédő: – s rá: bolseviki!

Micsoda kardal. Visszanézzek?

Szegény, öreg kisértetek!

Ép a magyar pirulna bennem,

ha harcba szállnék véletek.

Láthatár

Magasodj – annál hamarabb

ledönt a szél –

De magasság-e, hol aggódni

tudsz még az életedért?

Csúcs-e, honnan lenézve nem

mosódik el

a régi ház, a régi völgy,

kis honod is a többivel?

S láthatár-e, mely nem daloltat,

nem részegít,

nem hív, nyujtva még ragyogóbb

kilátás új serlegeit?

Meddig megyek, nem is tudom,

de föl, tovább –

halkul a féltő szerelem

hangja lent, halkul a világ.

Kis halmaim, szelid Dunántul,

sziklatorok,

hegyi szél, szédület riaszt rá,

hova is lépek rólatok.

Próba és példa vár. Velem

lebegjetek,

ha emelkednünk kell, szelid

tehenek, néma béresek.

Táguló hazám, négy felé

intek világ –

meddig szemem, szavam elér,

pásztorként vigyázok reád.

Cigánytemető

Mikor voltunk elmenőben,

rigó szólt a temetőben,

aztán – akár duhaj hangra

hogyha belevág a banda –

százezernyi, milliónyi

tücsök kezdett hegedülni,

húr sikongott, flóta zengett –

megálltunk a kereszt mellett –

a hegytetőn kicsinyt megállt,

kifújta a két ló magát.

Mintha csak ők húzták volna,

kik itt kerültek a sírba,

itt is, mindig félretolva

útmentére, árokpartra;

sipolt a sok pirinyó lyuk,

mint megannyi tilinkójuk,

régvolt murik kedve tört föl

bugyborékolva a földből;

éjfél után, hajnal előtt

zengett a fű, zengett a föld.

Szerszámához jutott ismét

a fekete cigány-népség,

láthatatlanul az éjben

húzták-fújták a sötétben,

mintha most is egy ablaknak,

húzták egyszer csak maguknak,

fújták a legeslegszebbet –

hajnalodott, mennünk kellett;

elmenőben a part alatt

vágtatni kezdtek a lovak.

A zörejre, a robajra

ömlött a nyári hajnalba

ezrivel a parti fecske

barnán, cigánykerekezve,

kéregettek, rimánkodtak,

körülröpdösték kocsinkat –

már messze a völgyben jártunk,

özönlöttek még utánunk –

aztán föl, a magas égnek,

egy raj síró purdé lélek.

Beszámoló

A cipő mindig szorított,

a sipkát mindig örököltem.

Jaj üdvözölt, sóhaj, szitok,

ahogy konokan egyre nőttem.

Repedtek rólam a ruhák.

Mint éknek a görcsös, szivós fa,

úgy nyitott utat a világ.

Sziszegett, sziszegtem vivódva.

Kapkodtam daccal fejemet.

Vertek csak, döngöltek az évek,

míg meg nem leltem helyemet.

Mint a csapdába szorult féreg.

Igy állok fele-utamon.

Megszöktek mind, kik erre jöttek.

Futnék s koloncként hurcolom

lábamnál hazámat, a Földet.

Nem menekülhetsz

Lenéztünk a hajógépházba,

ahol a dugattyúk között

a fűtők futkostak pucéran

s vörösen, mint az ördögök;

a forró lég mintha valóban

pokolból zúdult volna ki –

Micsoda munka!… „Megszokták már”,

szólt könnyedén mellettem valaki.

Nyugszéken ültem a hajón már,

csukott könyvemmel térdemen;

kétfelől kéklő hegyek úsztak,

ápolták megfáradt szemem.

Dombok és felhők… megiratlan

vers volt ez is, az utazás,

futó képeit lágy ütembe

fonta a lenti tompa dohogás.

Úsztam a vízen, fönt a fényen,

boldogan, hogy felül vagyok,

költői szintjén a világnak,

amely alattam békétlen dohog,

izzad és köpköd fuldokolva –

– Megszokták… – nyugtattam magam –

Megszokták? – nyilalt belém ekkor

a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan.

Megszokták? – Meg tudtad te szokni

– (volt benne részed) – a kapát?

Emlékszel? Emlékezz apádra!

mit szokott ő meg? A halált!

Sorsa derekán mit szokik meg

mind-mind – (hisz tudod) – a szegény?

Kinlódva jártam föl-alá már

a hajó lüktető födélzetén.

– Bolond vagy – sziszegtem magamban.

– Áruló! az vagy, semmi más! –

csattan egy másik hang szivemben

s tagolta egyre rá a dohogás.

– Áruló! Hazug! Nyomorult vagy!

Lapuló bérenc!… – Ha megint

alul kerülnél, a fűtőkhöz:

megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?…

A korlátnak dőlve vivódtam

s úgy éreztem, mintha apám

fűtene lent, mint rég fűtött is

napszámra a gróf birtokán.

Mintha apám és minden ősöm

dohogott volna ott alant,

jajongott volna föl a sírból –

Verte a rengő padló talpamat.

Néztem kapkodva a vizet, a

futó tájat, mintha velem

már nem is ez a hajó futna,

hanem a dohogó történelem.

Mintha dühöngve, hányingerlőn

az rázna, könyörtelenül

tagolva a szót: nem feledhetsz,

nem menekülhetsz – bárhová kerülj!

Galamb utca

Fűtött mozdony, mely egyhelyben dohog,

parancsra váró katonasorok:

gőzt vet és sustorog,

remeg hosszan a téli virradat

hegyes szelében a rongyos csapat,

kigyóként hánytorog.

Tömött sorokban, test a test mögött

félezer férfi sóhajt, fú, köhög,

dől, mint szélfútta fa –

A kabátujjban összebú a kéz.

Úgy állnak, várnak, mintha mind nehéz

bilincset hordana.

A tél bús elitéltjei. – Kiket

padról, híd alól a markos hideg

s házkutató nyomor

ideterelt – a tört ablakon át

szippantják már az üst füstös szagát,

mely bent rotyogva forr.

Elnyúlva hosszan, fal mellé lapult

testtel kushad már, lesi a kaput

a régi friss tömeg,

mely egykor ugrott… hogyha most harap:

dühét vinnyogva csak magába kap,

mint bolha-marta eb.

Ó, régi harcok, utcák! – Föld alól

kibukkanó és eltünő folyó:

úgy zúg csak, mormol itt

a mély erő, mely egykor egy világ

hódítására küldte áramát –

alig emlékezik.

Szivarvéget, egy csutka örömöt

kutat az úttest kockái között

s fölfüttyent, hogyha lel –

Lejárt jegyet, rongyot, mindent, amit

egy felsőbb, dicsőbb légkör elhajít,

megvizsgál, fölemel.

Ez hordja el a város szemetét,

ez a hatalmas pondró, vaksötét

odvában ez eszi!

Moslékot, lucskot zabál, meg sarat

a föld alatt, hol sűrűn rajzanak

hamuszín kölykei.

A túlsó járdán (messze partvidék

biztos honában) nyitja üzletét

s gyanakvóan áttekint

egy kis kegyárus, boltjába merűl,

matat… lámpát gyújt… s függönye mögül

kikandikál megint.

Harang csobbantja a sikos leget,

a szomszédból misére rengenek

a tanító papok;

mint nádas, hogyha szélén szél zörög;

megleng a sor, hosszán félbetörött

„Dicsértessék…” susog.

Galamb utca! Pokol tornáca! – Vagy

mégis a Jövendő tornáca vagy?

A parázsló szemek

tekintete vesszőfutás nekem,

edző tűzpróba minden reggelen,

hivatalba menet.

Dörg a zajló jég arrébb a Dunán.

Mered a költő kőtalapzatán,

ökle, a vasököl

görcsösen mintha az Alföld fele

esküt? – parnasszi pofont intene!

Ajkán vad szél fütyöl.

A szél, a szél! – a sikátoron át

lengeti a hó őrült zászlaját,

lobog a vert sereg;

a lengő, bűzlő százezernyi rongy,

lángnyelve közt, mint máglyán, úgy jajong,

ugrál, röhög, sziszeg.

Külváros

Gyanús kartársak, szomjas némberek

közül a költő végre hazabaktat;

méri magán, mint hőmérőn, melyet

beteg és nyirkos test hevébe dugtak,

a bűnt, a bűzt, az undort, undorát,

a lázt, lázálmait e külnegyednek,

hol az ember is úgy kúszik tovább,

ahogy az álmok népei lebegnek.

Ez hát a föld, amelyen énekelnem

himnuszt rendeltél – szól és föltekint.

Mögötte tolvaj lép. Emitt rekedten

két korhely áldja a rend őreit.

Arrébb egy lámpa dicsfénye alatt

több hölgy mereng, akár hajóra várna.

Ám ezt, bocsátva mély sóhajokat

már a lépcsőház ablakából látja,

dalnokunk, hol újból s újból lenézve

dús ihletével feljebb félve hág;

minél magasabb régiókba ér fel,

annál kisértőbb: vesse le magát.

De mindez ködlő bosszúvágy csupán.

Egy hősi álom! Tündöklő regény-vég!

Élni fog, tudjuk. Annyija után

ízenként tépi ronggyá a szegénység.

Vidám hangokkal mint vadász-sereg,

jön a razzia rendes karavánja.

Aztán a hajnal. Vad érdemjelet,

rőt koszorút vág poros ablakára.

Regényrészlet

Az udvaron egy szegény vakember harmonikát javít,

Pin, pin… zenével szelidíti sorsa komor angyalait.

Fülét szerszámára nyomja, hangot próbálgat, mosolyog,

Aztán arccal az égnek dalba kezd, apró lábaival topog.

Mosolyog és topog, bizonyára azt hiszi, hogy röpül.

Három szurtos gyerek bámulja mindezt a vakember körül.

Jézus elé röpül diadallal, feledve teljesen, hogy reggel óta részeg!

Pálinkásüvegébe beleszemetelnek a kis csibészek.

A vakember szaglász, köpdös, üvöltöz és kapkod,

Sötétségében most az alvilág szörnyeivel vív harcot.

Négy szegény nő az udvarra fut s a gyerekek mögött

Bőgnek össze-vissza mint nőstényördögök.

Az udvar végén a Nyugatitól jövet elrobog egy tehervonat,

Füstbe, dörejbe temeti szörnyű világukat.

Nagynénémet keresem itt, a vakbuzgót; mint a föld alól

Hallom visongásait a nyomor poklaiból.

Munka után

Munka után egy röpke óra még marad;

erkélyen ülök, húnyó nap alatt,

a városszélen, honnan már lehet

látni borongó pannon hegyeket.

Zöld réteket és távcsövömön át

kocsit, lovat, gémeskút ágasát,

sőt egy ekét is… kék vasán a fényt,

úgy nézem azt a lenge tüneményt,

a nap csókját, mit az acélra vet,

mint messzi, édeni jelenetet.

Úgy követem a férfit ott, aki

egykedvűen végzi dolgát. Hallani

vélem lépteit, ostorát, ha int,

a lovak párás fujtatásait,

a frissen futó, sziszegő vasat

s a föld sóhaját, ahogy széthasad.

…Boldogabb volnék most, ha én is ott,

az ekénél, a földnél maradok?

Fáradt vagyok. Már alkonyul. Szemem

tüzel, vakul, lezárul könnyesen.

Vágtatva jő a porzó út felett

egy fürge kis szél, asztalomra csap,

kutat, dohog, becsapja könyvemet,

vinné az üres papírlapokat.

Csak hallom e zajt, pillám sem nyitom,

ringatózom szép hazugságomon,

a reményen, hogy van út vissza még,

lehet sorsomból mentő hasadék,

rés, melyen visszafuthatok oda –

hova? Ó a szív tudja csak, hova!

Egy istállóba! egy rosz nyoszolya

vén deszkáira! – hol még vágyni úgy

tudott, ahogy itt már csak fájni tud –

így állva bosszút a bántalomért,

mely tegnap is ért és máma is ért.

Feriam Sidera Vertice

Szánalmat érzel s enyhe furdalást

kegyes agg, hogy lám koszorús fejem

s szédült röptökre szárnyalt szellemem

napestig, sőt gyakorta még azontul

a lenge hold szép útja idején is,

alantas alkuvások, a sivár

piac mulandó följegyzéseit

és kalmár számvetések titkait

bogozza s hű nőm, fennkölt szárnyalásaim

társa e közben mos, sikál, – s mi több:

nekem, kinek füle az istenek

hangját várhatná joggal – köznapi

izmaeliták gyors szavára kell

hajlonganom, némulnom és fülelnem –,

nekem, kit egykor ország ünnepel majd

s merevít ércbe, fölvetett tenyérrel –:

helyezd lábamhoz kalapod, helyezd

belé palotád kulcsait, selyem

tárcádat, téres földeidnek bélyeges

okmányait, három nehéz gyürűd,

s szerényen mindezt – mert nincs más megoldás!

s hogy végül szíved egészen szabad

s könnyű legyen, még forditsd ki zsebed,

bókolj egy mélyet, aztán, hogy soha

arcod emléke se rezzentse mély

lelkemnek csöndjét: lódulj a pokolba

s ott egyen kedvére a fene.

Rossz gondok

Nekem nem az a szenvedés jutott ki,

melytől a szív hevülten villog:

magára ismer s borultan is

éles cikázást rejtegetve

forgolódik, egyszerre fölszáll

búcsúzva hűsebb régiókba.

Nem az a büszke, fölemelő

szép árvaság, megkülönböztető

boldogtalanság, tespedésből

riadó kín, mely szinte boldog,

hogy kardot kaphatott, derék haragvást

s egy ősi fuldoklásnak nyitja kél.

Rossz gondok, aljas számvetések, kétszinű

betegség s kétely – kétely s ujra szennyes

szükség, sunyin közelgő tél, szorító

csaholásával ez a falka

vett körül, kisért örökségként

apám házától vad kardallal.

Ez vert föl hajdan s hajtott marakodva

a kevés koncért, inaim fenyegetve –

igy jöttem kóbor Orfeuszként,

verve magosra tartott lantom,

e csürhe közt, amellyel háltam,

amelynek mormogása keltett!

Gondjaim mégis, seregem, folyóm,

kik sodortak és neveltek, ti visztek,

szitkaim, vaskos kötődésem

közben is, akart-akaratlan,

előre s föl tán, táguló

orrlikkal, dülledő szemekkel

kutatva az isteni zsákmányt!

Szegénység, örökös éhség

Mi oly szegények voltunk Cecén, hogy az már szinte tréfa volt!

Nagyanya az utcán minden korhadt faágért lehajolt;

egy szalmaszálért lehajolt. Megesett, hogy főzés közben a tűz egyszerre kialudt

s a család ifjabb tagjai egy kis csutáért benyargalták a fél falut.

Oly szegények voltunk, szemünk a földön folyton ide-oda járt.

Déltől fogva, mint megszállottak gyüjtögettük a vacsorát,

venyigét, sót és krumplit hajszoltunk és ha más nem akadt,

megfőztük levesnek a kéthetes kenyérhéjakat.

Gyüjtöttünk egyre. Ó gyüjtési őrült szenvedély!

Hazahordtam, amit csak leltem, bárhol, bármit is leltem én:

szegeket, ócska sámfát, rossz bögrét, régi kalapot,

elkopott seprüt, tollat, csontot, nálunk mindennek helye volt.

Szegények szenvedélye, sarkaló önzés, érzem én

örökre bennem égsz már, örök időkre! a szegény

lázával nézem én a földet, téged is fényes gondolat,

ragyogó eszme – tán azért, mert nem kérik tőlem áradat.

Ó, legparányibb villanásod drága kincsem nékem! Tellene

fejem rogyásig, ahogyan rég padlásunk szellős belseje,

szent zsugoriság: dicsőség vágya: gyönyörű éhség – mint magas gyümölcs felé

kapna a nap után kezem és véle sóvár népemé.

Reggeli meditáció

Ki annyit hazudtál, ne hazudozz többet.

Ne tettesd, hogy árnyak, illatok követnek,

hősök hörgései, magas kisértések!

Nem követ és nem hí senki; a költészet

nem arra való, hogy elámítsd a népet,

vagy magadat akár. Egyszerű a világ;

amit két szemed lát, ép elég dolgot ád.

Ragyognak a tárgyak. Nyald meg a ceruzád.

Lent a kapualjban a házmester neje

üvöltöz, nem tudja, hol a szemüvege.

Kezében a hirlap, a lapban a hirek

cincogva dugdossák egymáshoz fejüket.

Sűrű rejtekéből egy cukrász halála

ravaszul hunyorog a csodakutyára,

mely egy féltékeny férj és egy árviz között

két fejét maga is csodálja szerfölött.

A szemüveg, amely ez álnok világra

fényt vethetne, ott van az ablakrámába.

Ott csillog, ott szemez a reggeli nappal,

mely a tetőn prüszköl, mint haragos macska.

Igy éled a világ, csodálatos élet!

folytatásaikkal a friss jelenségek

igy villannak eléd s vesznek egérutat,

nem láttatva mást, csak gúnyoló farkukat.

Hosszu árnyék kúszik a kapún most, végén

egy elkeseredett házalót cipelvén.

Kiált a házaló, szétszaglász, kiballag

s most már ő vonszolja a csalódott árnyat.

Ki volt ez? Micsoda boldogtalan lélek,

micsoda testté lett

szimbólum, sejtelem? – mily haragos isten

megtestesült átka, mely elbődült itten –

sajnos, oly hasztalan e hitetlen házban,

akár a próféták egykor a pusztában.

Elhangzott, elnémult; folyik tovább ujra

békén a teremtés ezer babra-dolga.

Átveszi uralmát a tavaszi idény,

kirakja üzletét a nyirkos udvarra:

szines rongyot, gombot, egy összetört edény

fehér cserepeit s öt sápadt fűszálat…

Látszat ez a világ, olcsó, hiu látszat.

Atya, Fiú, Szent-

Lélek oltalmazzon mindnyájunkat ittlent.

Ó, édes betegség

Már csak akkor vagyok költő, akkor szabad,

mikor beteg vagyok,

szürke ruháimmal levetem sorsomat

akár az angyalok.

Akár az angyalok, akár a kisdedek,

akár a gazdagok,

várom pislogva a bókot, szeretetet

és az áldozatot.

Mint az üdvözültek egy ingben heverek

s a vánkosok puha

felhőiből nézem a földi életet,

nem is oly mostoha…

Ó édes betegség, ó áldott nyavalya,

egyetlen ürügyem

élni ahogy élni álmodtam valaha

csak a dalhoz hiven,

csak ama szép gondhoz: könnyíteni mikép

tudnám e nép sorsát,

elgondolok máris példaként egy vezért,

zászlót, győztes csatát.

Könyvet, metszeteket lapozok, egyiken

vig paraszt-had forog,

pajzán csapongásuk’ elnézem kegyesen

és velük vígadok.

Egyszer a téli nap, egyszer feleségem

kacsint be, rámnevet,

trónusomhoz oson, levest hoz, féltérden

könyörgi kegyemet.

Igy volna élni jó, költőnek ez dukál,

dukálna legalább,

egy aggódó múzsa, mély csend s lábainál

féltérden a világ.

Köröttem méz s befőtt, mit anyósom hoza.

– Jöjj Múzsám, lépj elő,

izzó homlokomon költői korona

a vizes keszkenő.

Dicsérjük végzetem, mely egy kis lázzal ím’

kulcsot, jelszót adott

kiszökni a láncos munka vaskapuin,

élvezni a napot,

napot, szabadságot, nyögve is boldogan,

hogy lám semmi se köt,

szállhatok szabadon, adósság, hivatal,

torz jelenünk fölött!

Édes kóstoló ez, kedvesem, énnekem

édes vigasztaló

ama percre, midőn kiszállok hirtelen

majd minden lánc alól;

jó kaptató, ha nem ad a világ körém

mégse szabad határt,

kalauzom gyanánt hívjam én is a vén

kapitányt, a halált!

Örökség

Hizelkedéssel és csalással

testednek otthont már szereztél.

Hű gyávaságodnak köszönd meg,

hogy kedvedre ma is ehettél.

Köszönd az ökör-türelemnek

a békét, mely körüllebeg;

a róka-ravaszságnak, hogy tán

holnapra is lesz fekhelyed.

S köszönd a tigris telhetetlen

szomjának, mely benned lakik,

ha lassankint majd tisztelettel

süvegelnek barátaid.

Otthon, tekintély, hír és sorsod

még jobb és emberibb lehet:

a sakál étvágyát tanuld el,

hiúztól a tekintetet.

A kaméleontól a színt és

a ganajtúró szimatát.

Utat nyit végre, diadallal

ünnepel, ural a világ.

Kiválasztott: – a Cél s a szándék

titkos utját te követed.

Egy a világ. És bízd nyugodtan

a galambra a lelkedet.

Szerény életed¹

Szerény életed ki ismerte?

Mi fájt, mi volt jó néha? – Egyedül

én tudtam azt, én tudom még ma is:

ismertelek; ezt kaptam örökül.

Ha van, mi oszló testedet túléli:

énbennem él az s nem halhat meg ott.

Mosolygok és lágy, tétova útjáról

megismerem ajkamon mosolyod.

Két éve, hogy meghaltál. Akkor is

meg-megjelensz, ha nem idéztelek.

Itt lapulsz bennem. Az utcán soká

néztem ma is a varrógépeket.

Ilyet szerettél volna. Szomjasan

kutatnám egyre: mi van, mi maradt

belőled itt még? Szívemet fülelve

idézgetem kis tájszavaidat.

Dadogásodat, ha munkát kerestél,

szívedet, mely torkodban dobogott!

Dobogó szívvel az öreg, magányos

munkásnők életére gondolok,

kik műhely után otthon, egymaguknak

nem főznek semmit, be sem fűtenek,

csak várnak s még az ágyból is kifutnak

megnézni: nem kaptak-e levelet.

Akiknek egy reményük, egy fiuk

maradt, de attól sem jő semmi hír;

ha ír is néha, soha önmagáról:

bonyolult tervekről, teóriákról,

forradalmakról, népjogokról ír.

Óda egy irodalmi ünnepségre

Társak, akik most fűzéres kapuk

s virágos lánykák során át vegyültök

egy könnyebb, fensőbb, tisztultabb világgal:

igaz nagyság és nem-muló dicsőség

boldogjaival, kiknek induló

mosolyától is kábultan dadog

a szív s elernyed –: ó emlitsetek

meg engem is, kit sorsom messzezár

e szép Elyziumtól… hol, különben,

tán méltatlan is lennék én, esetlen

kicsiny hiremmel, nagy végtagjaimmal –

Ó emlékezzetek rám, emlegessetek,

ki száműzötten senyvedek kietlen

zúgomban itt, vad Zaj fölött s leláncolt

Prométeuszként fürtöm’ borzoló,

őrült huzatban, három ugató

irógép mellett tépetem nemesb

szerveimet bús ügynökök rajától,

kik egyre jönnek, nem fogynak soha…

Itt élek én, itt pusztulok, de itt is,

szép hivatástok magán-másolója,

főnökim tüntén, itt is lángolok,

gyújtom az aljnép álmatag kedélyét

a szent közért és vágynék, társaim,

ó vágyom én is osztozni a hírben,

tündökleni s hódolni pártfogóink

szine előtt és énekelni fennen

nemes versenyben és kedvük szerént

a bércet, rónát, a habját faló

dicső tavat, mit nem láttam soha!

Fejedelmi sarj! te nemes, különb!

hazám dicsfénye: készpénzt küldj nekem!

a nyomorultat – válts meg engemet!

Juttass valamit őseink fonák

osztozásából – házat adj nekem!

egy kies bércet! hol kicsiny családom

lepkét s ibolyát kutatva eléldel –

Hajolj felém, míg nem késő! A gyors,

falánk idővel, mely semmit se tisztel,

sőt mindent megrág, úgy ám, légy dacos te

jutányos áron – hisz a kis hal is hal –

halhatatlanítsd idején neved!

Alkalmi meditációk

Metafizika

Isten – Halál, köztük mint légvonat

húz lelkemen át egy-egy gondolat.

Nem tisztít, nem söpör semmit se ki,

a port, az öntelt port lebegteti.

Eretnek!

Nincs rég velem már – valahol megállt,

jaj, rosszul végezte hivatalát.

Védangyalom, mit szólsz, ha odaát

panaszt végül majd én teszek reád?

Hit a kapitalizmus uralma alatt

Keresztény vagy? – Beh számitás ez is!

Azért vagy az, mert nem vagy boldog itt!

Igazság kell? – Csak bosszú! Meg a bér.

Jó helyed lesz a pokol fenekén.

Első csapda: az értelem ellen

Buta vagyok és félek tudni, mert

a tudásszomj volt, ami messze vert

körödből, Jézus… – Frissen, lelkesen

az ész hivságáról elmélkedem.

Második csapda: az értelem mellett

Amit felfogok: az nyomban kevés!

nem a szív: tán a telhetetlen ész

ragad fel mégis, visz tovább, tovább –

s még részegebben ünnepli magát.

Szomorú vigasz

Sem ez, sem az, talán majd az idő

lebbenti azt is fel neked: ki Ő.

Egy alkonyon csak szívedben terem

s célhoz vezet, mint rég a szerelem.

De addig?

De addig, Uram, addig? Jaj, Feléd is

annyi vívódás, förtelem, veszély visz?

bor, bordély, torz kéj, forró háború –

Mit szavalsz? Nem is volt oly iszonyú.

Jámbor számítás

Az vigasztalhat, hogy tudatlan is

szolgálhatod Őt, szolgáld. Törd fejed.

Buzgalmad látva tán nem állja meg

s jelt ad, mi volt jó és mi volt hamis;

dorgál s egyszerre, észrevétlenül,

azt látod csak, már szóba is vegyül.

Rigómező

Az egyik Hetyey börtönben ül.

A másik tán a vasúthoz kerül.

A lány, ki a vén ablak mögött

gőgjében nékünk vissza sem köszönt,

csak olvasott s hízott szegény feje,

most egy lezüllött kocsmáros neje.

A legkisebbik fiú Pesten itt

föl-fölkeresi ismerőseit.

Mikor hazulról eleget beszélt

és törli kezefejével szemét,

ki húsz, ki ötven fillért nyújt neki.

Előnevét, mely felső-hettyei-

sárcecei és rigómezei

mind hangosabban ismételgeti.

Hithű falu

Ágálva véres rongyával fején

mit hörg a kakas? Két riadt galamb

házamról tisztán úgy száll fölfelé,

mint hangolás közben ha peng a lant.

Csütörtök reggel. Két angyal repült

tetőnkről el. A többi ott iszik

az istálló zsuppján még. Kétkedel?

mert angyaloknak mégis túlkicsik?

Kicsik, nagyok! – Már láttad, mekkorák?

Láttál már angyalt? – Önző, ostoba!

Azt hitted persze, hogy a másvilág

e föld kényelmesebb utánzata…

És ha egy szoba az egész, ahol

– mint Dosztojevszkij hitte – egy sereg

pók nyüzsög – tudod, mitől fuldokol

s boldog mitől lehetne még szived?

És ha a kakas ugyanaz, aki

Péterre mordult? És ha odaát

a szomszéd, ki sertését pörköli,

egy sátán lelkét űzi ép tovább?

Semmit se tudsz. Menj dolgod kezdeni.

Mást úgy sem érthetsz. Titkokkal forog

e világ csak példával van teli;

Plátó is így szólt és felmutatott.

Sokat tudunk már? Vagy túlkeveset?

Sajna, az egyikből sem eleget.

Philologia

Egy vogul nyelvtan üres oldalára

Villám villan – a szteppén át forgószél fut, égve,

közepében egy sátánfi bokázik és hegedül –

roppan az ég – jámbor esti hazatérők, boruljatok térdre,

döngő léptekkel egy baljóslatu isten rohan kelet felől.

De ellép könnyedén a táj felett, – gyorsan oszlanak a felhők,

kiugrik az égre s elkezdi vig táncát az esthajnal csillag.

Lent a falu szélén sárgás fényt és gyenge, el-elakadó dalt

csurgat a friss estbe egy kis kocsma-ablak.

Kocsma előtt lóca. Rajta kilenc pogány

őrangyal ül, mivel ősi szokás szerint, tisztátalan helyre

nem léphetnek ők be – várják gazdáikat,

szomoru sorsukat mesélik egymásnak, nekikeseredve.

Kásával és apró süteménnyel kérlek – hangzik a szomszédból

egy gazda éneke, karjait jajongva az égre emeli –

te hatalmas isten, mulaszd hátfájásom! – fölnyujtja a kását,

aztán leereszti, azután megeszi.

…E törzs vallása az, hogy halála után

egy ember egy angyal kiséretében még negyven napig járja

régi lakhelyeit, s mit ott elkövetett: rossz tetteit menti,

a jókat pediglen az Úr küldöttének bőven magyarázza.

Igy vonul egy vogul ott a dombon épp egy angyallal vitázva,

mutogatnak egy jól-fedő bokor felé… előtte megállnak,

pirul a jó vogul, vállát vonogatja… de lám, megegyeznek,

egymás tenyerébe csapnak s kéz a kézben hirtelen felszállnak.

Édes illat terjed. Oly nagy a nyugalom, hogy az istállókban

a lovak is hasra feküsznek… kisdedként szuszog a mord bika,

a sötétben anyját keresi a borju, – felbőg a bús tehén:

egy percre fölriad egész Szibéria…

E tájra vágysz, fiú? megunván Napnyugat

vad berregéseit s füstfellegbe borult

egét: nyugalmadat hiszed, hogy megleled e tájon, mely fölött

most visz egy holt szűzet csónakján ép’ a hold…?

E tájra vágyom én, vagy ennél is tovább! mennék oly ég alá,

hol zúgó homlokom pihenni tudna és feledné keserű

emlékeit, e zord, üres világ bamba törvényeit! – ahol

beszökne szivembe egy kis szabad derű.

Lovam lenne, lovam kantárszárát lovam lágy nyakába vetném,

távol Európa üvöltéseitől léptetnék egyedül

az elérhetetlen őshazába; mennék vágyam után bátran

a titkos ősanya felé, kinek képe feledhetetlenül

szivemben él, kinek öle körül mesék meleg hona reszket!

Mennék dúdolgatva, nevetgélve halkan, néha meg-megállnék,

visszaintenék még lovamról és aztán tünve-álmosodva

lassan én is egy víg mese-hőssé válnék…

Alkalmi meditációk

Nehéz út

A kávéházban folyt a hitvita,

Mit szólhat ehhöz az istenfia?

A szomszéd asztaltól a füstön át

gyanus hölgy küldi kigyó-mosolyát.

Vagy tán az ördög? Imádkozzatok

lelkemért, neokatolikusok.

A vasárnap megszentelése

Hitetlenül hat sötét napon át

forgatok én egy üres masinát.

Oh, semmit-őrlő körforgó hetek!

S vasárnap: oh megnyíló mennyezet!

A harangszó friss madárcsapata

már kertemben húz fölöttem tova.

Mint hátfájást gőzfürdő heviben,

keservemet ott veritékezem.

Mint létem értelmét, irott jogát

nézem gereblyém és kapám nyomát,

aztán a tollét – bár csak egy napon:

köszönöm, Uram, hogy dolgozhatom!

Kisértés

Másodosztályon utazik a pap,

mert nem bírja ki a parasztokat.

Oly szókat hallhat közöttük, melyek

csak hallásra is bűnt jelentenek.

Hát ott ül; csend van. Elszenderedik.

De nem a sátán! Most a pad alól

búj bele! Bent van! Látni a szelíd

álmodó kéjes mosolyairól:

borjúként nyalja szája szögletit.

Meglelt bárány

Meglelt báránynak, annak lenni jó!

Hogy ragyog itt ez a kitért zsidó!

Megérintette lelked szent heve,

könyvet ír róla s jól keres vele.

És üdvözül! S én tévelygek szünetlen.

Én, én, aki szent kegyedben születtem!

Pokol

Sarkával a kigyó testén,

szelid szemét égre vetvén

a Szűz nem áll oly nyugodtan,

mint te, szép hölgy, e szutyokban

forgó földön; bele lábod,

lábod nagyujját se mártod.

Hova te lépsz, ott a szenny is

összeáll és megmerevszik,

mint bálterem padozatja

jégfénye úgy nyalogatja-

falja topánkád, ha rajta

áttipegsz, táncolsz kacagva.

Bár szakadnál bele térdig,

térdig, azután derékig,

kebled két kecses hegyéig,

bodros fejed tetejéig:

nyakuk tekerve remélik,

kik mindezt alulról nézik.

Kik ott élnek, lent, alattad,

hinárjában a mocsoknak,

álmukban lábon ragadnak,

álmukkal ha fohászkodnak,

ha még fohászkodni tudnak,

keblednél fogva lehúznak.

Ha látnak, csak röhögnek rád,

szájuk égő kigyóként ráng,

ezer forró kézzel, mint láng,

kúsznának tikkadva hozzád,

ez a pokol, ha nem tudnád,

perzselné, habzsolná szoknyád.

Ríjj lovagokat magadnak,

kik érted pallost ragadnak,

kerubinként oltalmaznak,

körülröpdösnek, lakodnak

ablakain bedalolnak,

sose fogynak, szaporodnak.

Nocsak

Nocsak tanakodjunk,

futja az időből.

Kövér-sovány kint a gulya –

bent jó gulyás gőzöl.

Kilakhatnak abból

kinti, benti strázsák –

Egy fi-levél se rezzenti

az idő futását.

Lent, hű falvainkban

békesség, okosság –

Megrághatja ki-ki köztünk

mondanivalóját.

Aludhat is rá – ha

reccsen is – vigyázva

reccsen a ház, hasal a vén

kapufa a sárba.

A jószág se bődül,

kéményfüst se lebben.

Ül a gazda családjával

bölcsen a hidegben.

Soha mit se várni,

azt is megtanulta.

Egy piszt se vét drága népünk

latolgatásunkba.

Nohát, hogy is volna,

ha volna, mi kéne.

Soha ilyen szép alkalmat

higgadt szócserére.

Jó dohánnyal, borral

vigalom az éjjel.

Mig mi innen föl nem kelünk,

kint a nap se kél fel.

(Kutya is ha vakkant,

mintha kútba vetnék.

Aki dalol, most fujja ki

utolsó keservét,

azután elhallgat,

befordul a falnak.

Strázsa ha kell, fejfájához

kell már a magyarnak.)

Példa kellene

A vallás nem az egyházi adó!

Tudatta vélem ma a kis szabó.

A színes minták és divatképek közt

vérző kebellel Istenfia függött.

– Ne a szolgát nézd, hanem az Urat! –

Hátha ép ő rak akadályokat?

– Oh könnyü volna – mondta –, ha már ittlent

kész angyalsereg szolgálná az Istent!

De később mégis beláttuk busan,

több szempontból is jobb volna, Uram,

ha szolgáid legalább oly szegények

lennének, mint mi, akiknek beszélnek.

Ez a taktika! Ilyen ez a kor!

Rossz gondolatokat szűl a nyomor.

Példa kellene – tünődtem, miközben

sovány, ruhátlan testeden merengtem.

Megjelenik

Megjelenik akkor majd Jézus

nem mint király de nazarénus

beszélget int a békességre

de mintha albánul beszélne

nem érti senki rossz cipőjét

nézik csak lukas felöltőjét.

S megjelenik Mária véle

kis cselédkönyvével kezébe

szégyenül valaki beirta

hogy gyermeke van hogy nem tiszta

helyet keres de helyet nem kap

mindenütt ortodoxok laknak.

Én sejtem csak meg kik lehettek

a kocsmaszinben kik pihentek

szomjasan a meredek úttól

elérem őket a falun túl

kar-karban itallal kinálva

dalolva visznek a halálba.

A havazásban

A havazásban egyszerre keményet

dörrent az ég és villámfény cikázott –

Villám a hóban? – A lovaslegények

dalolni kezdtek: alig hallhatóan,

húzták valahol hozzá a cigányok –

A felhők résén át talán, ahonnan

a fény, mint hajnali kocsmáké, áradt?

Füleltem, vártam, egy kicsit daloltam

s figyeltem újra. Tudtam, álmodom;

de honnan ismertem mégis e tájat?

E tájat, ezt a fáradt dalt, e sápadt

népet, a pusztulás vágyát a szívben!

Bódító mámorát a bujdosásnak,

futásnak, midőn gondját, mint a gyeplőt,

nyakadba dobja sorsodat az isten?

Vogulhon! Konda, Szoszva partvidéke,

fagy, éhkopp és vad bálványok hazája,

hol az őserdőn a szél fésűjébe

ember ha száz mérföldenként akad –

könnyezve álltam kengyelem vasára.

S zuhantam vissza, – a lovak ugorva,

mint amikor már hazai irányba,

rohantak (nem süppedtek be a hóba),

mint habzó tenger tetején repültünk

a metsző, éles, fütyülő halálba –

Vadak etetése

A gáttalan

Kár volt néked a lélekelemzés. Gyáva, hazúg, de

– érezvén nyomorod – néma valál

legalább.

Most szabadon s büszkén ömlik ki belőled a

szenny. Jaj.

Tisztulsz –, jaj, te szegény! kezd

kiderülni, ki vagy!

A beteg

Ő a beteg. Megvan minden nyavalyája, mit ismer,

Sőt ismerni remél egykor a gyógytudomány.

Harc és munka alól fölmentve, vértanu arccal

– harminc éve ma már – várja a szánakozást.

Látom a messze jövőt. Panaszossan metszi a sódart

Majd sírunk tetején és: „avas ez…” rebegi.

A nagylelkű

Üsd a zsidót és üsd a magyart és bánts meg akárkit:

Kandli barátom, ahogy hallja, magára veszi.

Védteleneknek pártfogolója? – Ó, sose higyjed:

Oly hiu, hogy mástól még sebet is irigyel.

Az elvhű

Fajvédő voltál s tele szájjal, bőgve csepülted

Azt, ami nem védte, istenitette a fajt.

Bolsi levél s az iménti költő s műve ezúttal

Marxi idézettől lelt kora, szörnyü halált.

Aggódva figyelem – fordulsz ujból – hova nyúlsz most

Uj ürügyért, irigyen verni a jót s igazat?

A nagy kérdés

– Pusztul a nép – kezdtem. Hangom elakadt. – A magyarság…

– Mit? Magyarok? – hangzott. – Csönd, te zsidógyülölő!

– Pusztul a nép… – Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés

Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?

Jog a XX. században

Hol az igazság? Mindenkinél –

Ölheti egymást, mind aki él.

Éjféli meditáció a legfelső emeleten

Atyáim Istene! Katolikus Isten!

Házak lebegnek, mint hajók lent a füstben.

Az egész külváros, akár egy kikötő.

Útra készen füstöl, nyüzsög a sok tető.

Két torony versengve az indulást kongja.

Álmos vagyok. Uram, vígy az igaz útra!

Barackpálinkát és sört ittunk az este,

dalolva, fecsegve… megint bünbe esve.

De borzongva most im egyre emelkedek,

önmagam Phönixe zord világod felett.

Ahogy józanodok, egyre messzebb látok,

bűnök fertőjének mondom ezt a várost.

Az utolsó kocsi, mint meghajszolt kutya

iszkol a sinein Újpest felé haza,

bőgve onnan, hol a mulatók fényjele

kacsint már csak, mint a Sátán tekintete.

Oh az a mocsár ott! Oh az a kárhozat!

Futva jöttem én is. Oh, oh azok a nők!

négytől tiz pengőig kinálják magukat

s mit nem sutyorognak még a hátad mögött!

Ahogyan Velence a tengerre épült,

ez a város bűnre, förtelemre épült.

Megálltam utközben. Nagy villamos halak,

vonatok usztak a Ferdinánd-híd alatt.

Messze, egyedül, mint nyilt vízen a bója,

lebeg föl-alá a Bazilika tornya.

Ez hát, ez az élet. Sóhajtozva fogom,

ölelem itt most az ablak keresztfáját,

nézem imbolyogni a szomszéd tűzfalon

kitárt karjaimnak ijesztő nagy árnyát

s a kapkodó fejét… Oh, hol van a spongya,

az ecet, hogy tikkadt szomjúságom oltsa?

Kétellyel, gyanúval töltözött a testem,

keserűen éget, mit oly vigan nyeltem!

A gúny, mit e versbe is fonni akartam,

szivemet hurkolja, fojtja egyre jobban.

Petroleum, földgáz tört föl úgy a földből,

ahogy körülöttünk csettintgetve föltör

szemérmetlenül az ördög buja nyelve,

hogy a biztos zsákmányt előre izlelje.

Panama! Panama! Oh micsoda példák!

Az árvák házából kilopták a téglát!

A kincstári lovak szájából a szénát!

Még a munkálatok megkezdése előtt

az egész telepről lelopták a tetőt!

Családapák gyanús pénzen éjjeleznek,

pisztolyra gondolnak, ha dörren az ajtó,

előkelő ifjak kommunisták lesznek,

micsoda megjegyzés a körmenetekre!

féktelenül izgat a köruti sajtó,

halotthamvasztó kell, épp az Debrecenbe!

egy lakatosmester lányát megejtette.

Ne szégyeld, hogy könnyek gyülnek a szemedbe.

Látom itt a Dunát, a csillogó vizet,

melyben nyáron karcsú pogánynők fürdenek.

Oh úgy fürdenek majd, oh, oh sivalkodva

igy csapkodják majd a pokol égő habját,

siratják a napot, mikor hivalkodva

a hív lelkűeknek combjuk’ mutogatták.

De miért könnyezed te csak a világot?

Micsoda tetszelgés, kérkedés még most is!

Sajnáld tenmagadat, ten nyomorúságod!

Tudod, hova kerülsz? lelked merre oszlik

és a végső napon mit döntenek róla?

Nem áldoztál te sem érettségi óta.

Oh, nép…

Oh nép, akadt hát pártfogód!

Szabadság, bajnokid teremtek!

Pusztuló tájak, dőlt zsellérsorok,

Fény Hunnián! – nem-rettegő fejeknek

lettetek édes gondjai!

Csitulj sziv, békétlenkedő,

nyugodj, magyar, hajtsd vissza fődet.

Tudják, mi kell már neked, sőt mi kő’

tapasztalt és hiv őrei a földnek,

kik őrzék tiz századon át.

Oh, megvédenek ők, meg ők

a rázkódástól, mely a honra:

szegényre, dúsra dőlne, ha a föld-,

és a vagyonbiztonság meginogna

s az ősi alkotmány vele!

És minden ország támasza,

talpköve, a méltó kamatláb!

Ily tiszta egység nem volt még soha

mióta mindezt ők meghóditották

a karddal, mely befele üt.

Védangyalom

Védangyalom, kivel álmodom, az angyal

kopasz s fehérszakállu… Antal

volt a neve s mestersége ős-kovácslegény,

ami meglátszik még ma is kezén.

Erről beszél, ha hófehér nagy szárnyát

és pihenteti jelen hivatását;

ezt emlegeti, meg a szakszervezetet,

ahol velem is megismerkedett.

Az volt a szép idő! Jog, Jövő, Igazság,

az embereket ilyenek izgatták –

Egy más világ reménye! Volt akit

(mint őt is) próféta-életre vitt!

Még érdemes volt élni, volt miért!

Most? Nem tesz mást csak engemet kisért.

Álomban él. Nem egy tanyát: tüzessen

csak engem izgat, hogy utját kövessem.

Vadak etetése

Egy politikusnak

Jellem, erő, jó ész (mint mondják, isteni szikra)

Kell csak a próbához: lesz-e iró valaki.

Nép-becsapás, köpenyeg-csere, hátba-döfés – remekelned

Ebből kell teneked, hogy csak a céhbe bejuss.

Honszeretetre te mersz minket kitanítani? – Ejha!

A szavazat mellé, nézd, ne kivánj szavakat.

Nem teszed ablakközbe az oklevelet, ha mi írjuk:

Szakmádnak máris mennyire mestere vagy!

Egy aggodalmaskodó főúrnak

Izgatunk? Nekem fáj legjobban, hogy téged,

S nem szabadságharcra igábatört néped!

Mindenáron minden-áron író

Célod eléred még: megmozdul a „bamba” magyarság;

Észrevesz! – és diszkrét ujjal a földre pöcint.

Népiesek és urbánusok közt

Két kulacsom

Váltogatom,

Kortyolgatom is, ha kérded,

Ebből ürmöt, abból mérget.

Szörnyű fegyver

Minden ütésed, átkod

Hiába ellenem.

Szörnyű a fegyverem:

A végén megbocsátok.

Egy népfinak

A Puszták Népe szerzőjének

Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal

Kellene: honnan jössz, – azzal, ecsém: hova mész!

Kétlaki

Egy miniszterelnök, egy agg ló, szegény,

valami rokon hölgy csapkod még felém

álmaim tavában, fúlni kezdenek.

Én könnyen kilépek. Megreggeledett.

Biztos földön járok. Vár a reggeli.

Itthon vagyok itt is, szörnyű kétlaki!

Hány világon vágok át, hány emberen.

Külön világrész vagy te is, szerelem.

Mögöttem ó mennyi hajóroncs marad!

Félve nézek hátra: mennyi áldozat!

Halként úszom, aztán sasként repülök.

Mondd meg, Uram, nekik, hogy menekülök.

Alkalmi meditációk

A vegyes házasság átka

Két szellem küzd itt, amint látható,

egy hívő és egy istentagadó.

Nagy próbát rótt rám már azzal az ég,

hogy vegyes házasságból származék.

Két nagyapa, két család szelleme

próbálja bennem: egyesülhet-e?

Az egyik csöndes, egyre mosolyog,

úgy kérdi gúnnyal: Hová is jutok?

Kitör a másik erre untalan:

Biz a pokolba, tisztelt nászuram.

– Oda-e? – Oda, és ez a gyerek,

ha így nevelik, ez is elveszett.

Pipára tömnek, fölsercen a tűz,

s a mennykék füst, mely mindent egybefűz.

Szemem elől felhőbe lengenek.

Egyedűl vagyok, veszendő gyerek.

Nézek utánuk. S ami lent maradt:

arcvonásaik itt az arcomon

hol mosolyra, hol könnyre állanak.

Örök harcukat tovább harcolom.

Hallgass

Se sértés, se gúny, sem a szolgai

ravasz könyörgés Őt nem csalja ki.

Énekelhetsz, fujhatod a verset,

Szivedről és nem hangodról ismer meg.

A híg panasz is hasztalan neki,

könnyed sincs elég Őt kiönteni…

A csiga, ürge példáját idézted?

Te bujsz a földbe, hogy ha Ő idéz meg!

Hallgass hát s készülj szavára: ha Ő

a szelet vetné, lehess levegő,

víz, ha a fodrot. Várj csak, várj. S ha nem szól:

tudj megfeledkezni te is magadról.

Munka közben

Rásüt a nap s mint Memmon szobra rég,

a havas méhes zümmögésbe fog.

Igy zeng a szivem is néha már. Zenét

vélek fülelni. Nyugtalan vagyok.

Két kas mögött babrálok s érzem

a vágyat már, hogy frissen letegyek

seprőt, fogót, s elkezdjek hirtelen

egy messzezengő boldog éneket.

Varázsló halál

Levág az Ujság, nem ejt rajtam sebet,

mellékesen űzöm a költészetet,

mint a cikkirást is, demográfiát

és jaj őt is, őt is, az isten fiát.

Egy csapásra senki nem végez velem,

mellékesen űzöm egész életem.

Ha ki derékon csap, ki kétfele tép,

megkettőzi sorsom, mint a kukacét.

Oh lucskos biztonság, oh nem egy kufár

bértollnok, de bennem nemes szervre már

a fő Irástudó dühe sem talál.

Mig darabszám össze nem szed a halál.

9, Rue Budé

Mint egy igazi költő, e padlás-szobában

éltem három évig. Föl-alá járkáltam,

hajamat turkáltam s asztalomnak esve

egy végtelen verset írtam főleg este.

Egy nagy hőskölteményt, amely egyre hosszabb,

egyre kegyetlenebb lett és egyre rosszabb.

Ugy vívtam vele, mint Szent György a sárkánnyal.

Éjről éjre egyre izzóbb harci lázzal

dobtam magamat rá, ott a tetők felett

ég és föld között, míg a kis nyulánk sziget,

Szent Lajos szigete bárkaként recsegett

alattunk a szélben s szinte utnakeredt,

tajtékos habokon – ahogy a jövendőt

képzelik és írják a fiatal költők –

Akiért a harc folyt, a szelid porleány

hetente változott. Az idők folyamán

csendes megadással cserélgette haját,

arcszinét, az arcát, lábait, sóhaját –

nőtt, majd összement –, mord hőseim mögötte

méltó ámulattal bámulhattak össze,

ha közöttük büszkén, emelt fővel tova-

sietett – mert lelke, a lelke, az soha

nem változott semmit, hasonkép hűsége –

Egy Kutnyánszky Liza nevü lengyel nőbe

voltam szerelmes, majd Germaine Joyeusebe,

majd Odette Lacosteba, Levinson Lujzába,

Manon De Chambartba, Marie Trépinardba,

s a legszebbe, a szép kalapvarró lányba,

Orosz Annába és annak a hugába

és emlékezetből Leveszy Pannába,

legtöbbjükbe, sajna, egészen hiába.

Istennők költözése

Egyenletesen, mint a tengeren a hullám

száguld a hófúvás és fejhangon dalol.

Bárkaként föl-leszáll, úszik a göndör pusztán

a háromablakos faházikó, ahol

Iván Ivánovics, Pjotr Petrovics, a kéklő

másolótintától szutykosan könyökig

irják eszméiket a Kezdetről, a Végről;

ujjukat szakálluk kócába törölik.

Észak s Kelet felől fölöttük most vonulnak,

megcsalt szerelmesek bús hevével teli,

kivert istennői a hitszegő Nyugotnak

dús idommal, ahogy a szobrász képzeli…

Ott száll haragosan a lángoló Szabadság,

arcát tüzesebbre csipte még itt a szél!

Báli ruhában van – már jó száz éve szabták –,

de tarlót járt a láb, mely alóla kiér.

Ott jő a Haladás, ki könyökkel üllőre

szeret dőlni iparmúzeumok előtt –

Mellette mécsessel a Tudás Terjesztője

s a Jog, aki majdnem önpallosába dőlt.

Szállnak égő arccal, de vissza mégse nézve,

egyik a kis faház csúcsára települ,

a másik, mert vacog, a füstölő kéményre;

lába között lenéz s könnyezve orrt törül.

A többi száll tovább… repül, repül keletre

próbálgatván arcán a hajdani varázst;

Voltaire volt kedvese már boldogan ölelne

egy rongyos kinait, egy vad burját vadászt.

Nizsnij, 1934

Nizsnij-Novgorodot úgy ejtik Novgarat,

ott sétáltam a platánok alatt,

aztán, mivel az eső megeredt,

a Kreml tetején, a házereszek

alatt Ljubával; ő beszélt, beszélt…

úgy hallgattam, mint a csöppek neszét

a bástya fűvén, oroszul beszélt.

De néha rámemelte kék szemét.

Fény villant abban, elkápráztatott,

mint a zsúfolt ciril föliratok:

…már nem is tudom,

belegabalyodtam a féluton.

A Volga s Oka a ködbeborult

városhoz lent a völgyben úgy lapult,

mint két kitárt kar. A szavak helyett

karommal próbáltam közölni ezt

s azzal kérdeztem azt is: érti-é?

Egyszerre, háttal Ázsia felé,

mellemre dőlt; a haja szőke volt.

Kalapomról a viz nyakába folyt.

Nevetett, közben sirt. Féltett nagyon.

Kért kézzel, szemmel, hogy maradjak ott,

mutogatta, hogy arra nyugaton

megesznek a vicsorgó burzsujok;

hallott ő róluk; mikor kisleány

volt még, egy este a gyűlés után

álmodott is velük,

oroszlán-farkuk volt, sakál-fejük.

Hogy vagy Ljuba most? Nem szerettelek.

Elaltatnálak, mint kisgyermeket.

Óda Európához

1

Európa, Európa.

Néztem, az orromig se láttam

Audun-le-Tiche és Esch-sur Alzette

között, három ország között

az esős téli éjszakában.

Salmon Ruhé rabinövendék,

egy útlevéllel három lengyel,

Hildegard Huxenrode jött még

s egy ágrólszakadt bolsevik,

nagy csontkeretes szemüveggel.

Balról valahol Németország

morgott kohóival gorombán.

Jobbkéz felől Franciaország

lapult csöndesen, mint a nyúl

egy zengő jegenyesor alján.

Luxemburgot kerestük, úgy mint

Jázon az arany gyapju földjét.

Vezess, vezess oh Ariadné

oda, hol nem kell útlevél, hol

kenyeret oszt még a rendőrség.

El-elszakadtunk, majd riadtan,

káromkodva összeütődtünk.

Mint nyálkás vén sárkányszemek

égtek a fináncőrhelyek

olajmécsei körülöttünk.

Nem tudtuk, milyen honban állunk.

A köd, mint üstök gőze forrott.

„Az anyaföldet, azt szagold meg

– gunyolt Salmon –, a Houbigant s a

sör illata vezesse orrod.”

Patak mormolt, mind hangosabban

az eső biztató szavára.

Ráleltünk nemsokára ott, hol

híd nyúlt át rajta vasbetonból.

Letapogatóztunk, alája.

Óh, Európa, ott szavaltam

először rólad a sötétben.

Rab gesztusai jobbkezemnek,

mint fogoly madarak repdestek

Hildegárd csitító kezében.

2

Moszkvában a Kuznyecki Moszton

citera pengett ki keményen

a sötétbe egy kocsmaajtón.

Éjfél elmult, sok minden elmult,

amikor Ljubával beléptem.

Részegen egy kicsit, nem bortól,

a meleg hálától a szivben,

csak könyököltünk, olykor-olykor

elmosolyodtunk, mint vasúton

két ismerkedő ismeretlen.

Kihörpintettük poharunkat

és egymást is – derülten, tisztán

hallgattunk, minthogyha valóba

vonatkerekek vittek volna

csattogva egy kietlen pusztán.

Véletlenül egy éjszakára

az idő őrült szerelvényén,

egy pár órára összezárva

könnyüek voltunk, boldogok tán

semmitől semmit se remélvén.

Egy zürjén újságírólány s én

emléktelenül már hazámból –

Mint anya elveszettnek hitt,

de megtalált gyermekeit

ringatott egymáshoz a távol.

Munkások és munkásleányok

csatornatisztitó ruhába

bujva s vörös rendőrlegények

sört ittak és ecetbemártott

nyers uborkát rágtak utána.

Majd elfeledsz és elfeledlek,

mondtam, hát kezdjed is Ljubácska!

Ismerlek, azt szeretem benned,

ezt szeretem, e gyorsvonatnál

gyorsabb utat új s új világba.

3

Leányok, ifjú lányok,

más és más hangsúllyal mosolygók,

ti nyitottatok titkos ajtót,

amelyen át beléptem

és megszerethettem hazátok.

Köszönöm, hogy anyámén

kivül más nyelven is dadogni,

sírni és megint bizni a szóba

megtanitottatok ti

gyermekkoromat sokszorozva.

4

Én láttam csillogásodat még,

bár lázas volt már, mint láz-marta szem,

hallottam biztatásodat még

bár meg-megakadt már öregesen,

midőn eléd álltam a szóra,

hogy örökségem átvegyem,

Európa, oh Európa –

Férfi szellem, ki csavarogva

szűz nemzeteket csábitottál,

rekedt hangodban, vén szemedben,

ráncaid közt is felfedeztem

egykor ki voltál.

Az észt, erőt, a férfi kellemet!

amelynek atyja sátrából jövet

boldog és büszke megesettje lett

a hajadon-nép is, a drága,

ki táplált engem s a falat kenyérrel

ízes jó szavait is számbarágta.

Fennhangon vallom én magam

fiadnak, bárha ma sem érted

szavamat s vallom hangosan

testvérnek mind a népet,

kiket te nemzél.

Emelkedj fölibénk, Atyánk!

Zeuszként száz és száz alakban

jelenj meg ujra! Szólj reánk,

hogy mégis egy vagy s változatlan!

A kacsalábonforgó vár

Vidékről érkeztem előző este.

Reggel, akár a ruhát, a szokottat,

tekintetem körém még úgy kereste,

hogy fölöltse a határt, a kopottat,

amelyben újra négy hétig forogtam,

az ismerős, a tág, lebegő tájat,

hol honn vagyok, hol a rongy-röptű porban

tikkadtan nyalja szájszélét az állat

s ember; de hisz már oly gyakorta szóltam

róla –

mit emlegessem egyre a hazámat.

Egyszóval egy nap óta

voltam itt fenn s még most is kicsit

oly érzelemmel, mint ki elfogódva

először érkezik –

Nem szokta még meg

a lusta lélek

a látható, aránylagos jólétet.

Feszengve hordtam, mint kemény, új inget –

Midőn látogatóba

fel kellett mennem: (mondjuk, olyan mindegy)

a Rácdombra.

Fülemben és szememben egyre

úgy sürgött-forgott még a honi emlék,

hogy úgy éreztem, mintha föl a hegyre

egyenest a pusztáról mennék,

az esti földekről, hol sok esetben

a napszámos-listát én készitettem.

Ezért ötlött eszembe nyilván

nézdelve a jegyet kezemben

már bent a hegyvasúti padkán:

ha egy parasztfiúnak is tán

kedve támadna e kis utazásra,

csak a jegyért egy álló napig ásna.

Mert nálunk hetven fillér most a napszám.

Lehettünk százan vagy százötvenen,

aki egy-egy vincellér napja árán

keresztbe vetett lábbal, könnyeden

hát fölsiklottunk a hegy hátán.

Villák, virágos kertek

mellett suhantunk; egy lapos tető

homokján ifju nők hevertek;

arrébb egy árnyékos dió

alatt zöld asztalon kártyát kevertek;

dúdolt a rádió.

Ahogy emelkedtünk, a levegő

mind hűvösebb lett s mind ritkább a por

és egyre barnábbak az orcák.

Mintha a lenti sík poklaiból

modern török mennyország

körein szálltunk volna egyre feljebb.

Vagy – szétnézve a kilátónál –

olyan volt ez, mint a varázslak,

mit csak a magyar s a vogul népmese ismer

tán még egy ázsiai isten

iszonyu vagy boldog lakának:

mint a Kacsalábonforgó Vár.

A bokrok fölé teniszlabdák szálltak

és mintegy versenyezve vélük,

mint láthatatlan víg madárhad,

gömbjei leánykacagásnak.

Az szállt feljebb, a nevetésük.

Nem ünnep, hétköznap volt. Délután,

de félig már az a szép nyári alkony,

midőn a kék ég átdérlik ezüsttel

s a zöld fény heve csak a fák csucsán

lobog, mint húnyó lámpa, szinte füsttel –

Hétköznap volt, de tele arcnyi öntött

békével, könnyüséggel szétpatakzón,

amennyit napba egy vallás se töltött.

A megvilágitott falombok

között egy kis tisztáson halk zenére

s el-kicsillanva, mint az álom,

hajadon-csapat pörgött-forgott,

elérhetetlen lágy jövőt igézve

a hontalanok, férfiak szivébe,

mint Dúl lányai a meóti lápon –

Lámpionok gyúltak ki egy platánon,

szinre lökve egy pizsamás urat,

ki hátradőlve, szivarral, kövéren

pontosan úgy ült a rőt fényben

házának eresze alatt,

akár egy kommunista gúnyplakáton.

Már fényben égett

az egész hegy

s percenként feljebb-feljebb szállott

s csak én nem feledhettem a vidéket,

lent, tán a föld alatt a népet,

az országot,

mely anélkül, hogy hallott

volna mást róla, mint meséket:

forgatja, hajtja, vak lovak a malmot,

ezt a kerek gyönyörüséget,

az élő édent, melynek csúcshegyében

a villanyláng több fényt vet,

mint például egész Tolna-megyében.

Szétnéztem és fölfénylett

a szomszéd hegy és aztán még egy.

Mint rokon-őrtüzek lobogtak.

Százszámra már, mint a lidércek

sikongtak, lengtek és forogtak

posványain a vak nyomornak

minden táján a világmindenségnek.

Mi szép ez – gondoltam s: – mi fáradt

vagyok én beállni a karba,

mely e csillogó körhintának

a zenét adja.

A nyári vendéglőben

hetven vagy nyolcvan asztal

csevegve fogyasztja ma azt el

amiért… így tünődtem átmenőben,

lábbal taposva szinte a konok,

csikorgó anyagot, mert én a versben

mindig az ilyen nyers valót kerestem,

remélve, egyszer mégis felragyog!

Egy heti napszám egy vacsora itt,

gondoltam szakszerűn hát s már-már lelkesülve

képzeltem el a sok finom csöveknek

szivattyúit és hajszálereit,

amelyek mindezt, mert hisz nincs fölösleg,

felhozzák – sokszor

áttörve, gyúrva, fölfőzve-lehűtve –

azoktól,

kik nálunk most a nyálukat nyelik.

A kert előtt, ahol hát eszerint

naponta egy hidat, kórházat

ropogtat s nyal szét e bájos, vidám had

és harmincezer halvaszületett

kisded jövőjét,

állt már a korzó; tapsolt, nevetett

a fesztelen menő-jövő nép.

Holdfény-árnyékán a falombnak

s a padokon halk párok andalogtak,

hogy így mondjuk,

mások a cukrászdákban társalogtak

s ha volt is gondjuk:

finom, leszűrt, akár az angyaloknak.

Óh költő, keresd a csodát!

A rendkívülit, a szokatlant,

mely szemnek, szívnek élvet ád,

csak azért, mert rá most mutatnak;

e boldog nép között például egy kanászt,

vagy egy juhászt, egy aratót, aki

egykedvűn nyelve a hűs ananászt

karszékben otthonosan, most kaparja ki

lábujjából a porrátört kalászt –

egy új szint, arcot az egyhanguságban,

mely tart és úntat ezredéve már!

egy gölöncsért, egy bányászt, péklegényt,

kik úgy elnéznék, tudom, mit csinál

teremtményük ottkünn a nagyvilágban,

mint anya messzekerült gyermekét –

Kerestem, ám egyet se láttam.

Ült, járt, forgott, az egyszínű tömeg,

s benne, mint ménesben a holdasok,

itt-ott egy nagyság, kit mindenkinek

ismerni illett, mint minálunk

a bírót, grófot és papot.

Igy – meg-megfordulva utánuk –

a fennkölt arcú álhirlapirókat,

a finnyás kezű ujságfejedelmet,

körében munkás és igaz hiveknek,

kik helyette zsarolnak.

Egy asztalnál két hölgy között kevélyen

a nagy állásközvetítő ült

hiteles okmánnyal zsebében

arról, hogy őrült.

Amott – mintha belőle akart volna

kortyintani – oly esdő

arccal nézett a holdra

a szétmetélt kappan felett

az ünnepelt szinpadi szerző,

hogy már-már attól lehetett

tartani, támad saját mondandója.

Sátor – mint egy piaci kofasátor –

alatt az erről híres „dzsentri”

nejét árulta itt is – enyhe fátyol

fedé a hölgyet –, mint gyümölcskosárból

csippentgettünk lágy kajszi mosolyából.

Ám komoly kötést nem eszközölt senki.

Amott – de mit folytassam? – Oly egyformák

voltak valahogy e sokféle orcák,

hogy, mondom, a művészet rajongóját,

zavarta szinte már a hasonlóság.

Beszéd közt, eladó szüzek

lengették lebke kezüket,

a vörös körmökkel jelezve

ők sose nyulnak mosogatóvízbe.

Hát néztem itten

e tündér népet, isten

kiválasztottjait selyem gatyában-ingben,

mely látni engedi a mell s kar szőrzetét

s szelíden,

mert indulat már rég nincsen e szívben,

csupán alázat s szolga-bölcseség –

mert e kebelhez

nem férhet izgató, írigy szó,

ismernek, békés vagyok, engedelmes

s oly türelmes, hogy az már arcpirító –

nem itélem, csak nézem a világot –

magam is gazdag

vagyok, vagy annak

tarthat, ki nem falhat kalácsot;

naponta eszem s ágyban hálok.

Hát – mint földnéző küldetésben –

az ősposványból fölmerülten

abban a tündöklő estében

csöndesen én csak arra

gondoltam, széttekintve ott körültem:

ha egyszer a mocsár feltámad,

vagy feltámadna

lerontani e ragyogó csodának

nagy tengelyét, ezernyi tornyát

s úgy, mint a mesék azt is előírják,

hogy „fű nem nő”: s „kő kövön nem marad” –:

én akkor is majd hallgatag

csak félreállok,

hogy midőn már minden letűnt

sorban,

még higgadtabban, tárgyilagosabban

tanúságot

tegyek, mint folyt az életünk

e történet-előtti korban.

Szótfogadok

Szótfogadok és megvetem,

akinek szótfogadok.

A kenyeremet keresem,

nem békét, rendet, érdemet,

nem is a barátságotok.

Meghajlok: hajlik a favágó,

ha napszámáért odavág.

Kivágni magam e világból

már eszközöm vagy, szolgaság!

Ki felettem áll és vezet:

mint kő, fa, vas, durcás anyag,

úgy vezeti csak kezemet. –

Meghajlok, hogy ne lássalak.

Gyengülök? Igy keményedik

a lélek bent. Hátrálva rég

Igy késziti ütéseit

s bosszul majd akkor is, midőn

én már tán megbocsátanék.

Szolga

Szolga – mondhatom én magamra,

jó légvétellel, szabadon.

Mint levetett ruhán, nyujtózva

lépek át tüstént láncomon.

Az örökségbe kapott átok,

igy oldódik velem, világ.

Mit isten helyett én kiáltok

bujdosó szivemre, a vád

igy hozza (mint erdős magaslat

dörmögő visszhangját) a tág

jövőből egy atyai hangnak

föloldozását, vigaszát.

Ráadás

Abban az évben, mikor e

verset irtam, szép, hosszú ősz volt.

Október utolsó hetében

szeplőtlenül fénylett az égbolt.

„Elhalasztották költözésük”

– írták a lapok –, a beteg

rőt fák közt riadtan kerengtek

a csízek és vörösbegyek.

Izgatott, különös idő.

Borzong a kora este már.

A reggel dérpaplanból ébred.

De köztük nyár volt, régi nyár.

Még forróbb, izzóbb. Mint bucsúzó

szeretők közt a szertelen,

könnyek között is ujra s ujra

lobogni vágyó szerelem.

Mindennap vártuk: vége már.

És ujrakezdődött a játék.

Minden nap, mint egy ráadás,

úgy érkezett, mint egy ajándék.

Nevettünk, hogy lám érteni

kezdjük a sóvár véneket.

Amíg fogunk merengve zúzta

a szőllőt, a túlédeset.

Majd nyugtalanul és zavartan,

mint rajtakapott kérkedők,

úgy nevettünk már… Úgy vigadtunk,

mint katonák a harc előtt.

Minden új nap… Mint mámorító

bizonyosság szállt a csodás

őszben a régi sejtelem:

az egész világ ráadás.

(Háború készült és nekem

attól is külön háború.

Ki csak életét vesztheti,

jó koma azzal már a bú.

Pajzsként, és a bucsúra is,

hű mosolyom vettem reám.

Hogy merre és mint végezém,

megtudhattátok azután.)

Jelek

Juhászodtam már, mint kutya;

csábított a csont, meg a tűzhely.

A tél lágy zsirral csordula,

a nyár meg édes borral, hűssel.

Vigasztaltak aztán egy szűzzel,

próbáltam is szagát, izét –

aztán egyszerre a sirét.

Volt már barátom, jóbarát.

És pendült nékem is a pengő.

Kezdtem megszokni e hazát.

Visszaköszönt a tisztelendő;

napfénybe játszó enyhe felhő

volt szigora, ha korhola –

aztán az örvény mosolya.

És volt úgy is már, hogy vidám,

boldog is voltam; feledgettem

a kivégzetteket – talán

csak itt nem nyughatnak, szívemben.

Pacsirta is szólt már felettem

s alattam sétány lett az út,

míg észrevettem, hova fut.

Fordultam sarkon: merre most?

A városvégi jó öreg szél

Jobbról-balról arcon csapott,

dohogva, hogy hol tekeregtél.

Rajtakaptam szívemet, hogy fél

attól, mi mást megnyugtatott.

Ez volt a jel, jól haladok.

Szimatolom a füst szagát,

a szegénységét, majd a vérét.

Nem adnám a bölcs ostobát,

ha végül az enyém is kérnék.

Érzem, haj, ifjúságom végét,

van úgy: már csak a perceket,

amíg magamé lehetek.

Míg, mint a kígyó a madarat,

a falánk sír nem kezd igézni.

Kegyetlen vagyok. Magamat,

de téged sem tudlak kimélni,

míg szívem utolszor kisérli,

miért sorsát nem tűrni, de

érdemes volna élnie.

Egykor¹

Mit rejt a távol,

szép hullámaival ez az alkonyi hegy s túl rajta a kéklő

tengeri ég, melynek partján, mint a lebűvölt, hűtlen előőrs,

lám a kalandos képzelet is csüggedve lehull, vissza se int már…

Ünnepi népek

boldog tánca kavarg ott? Tiszta vitorlák

szántanak egy gyöngy-fodrú messzi vizen? Felelj,

mit sejdítsz ott, szív, mondd, mire vágynál?

Mondd, mi ragadna, mi hív,

vonz oda túlra, ahol most, mint karokba

hajlik lágyan e nap – ki tanyáz ott?

mily rokonod, mily sose látott, vagy feledett rokonod?

Túl e hegyen három

út kanyarog le – tudom – dús lombokkal… az egyik

mentén most kocsma világolhat már – torkom

érzi, idézgeti máris hajdani mámorát…

Egykor lobogó

hajjal álltam e hegy tetején – emlékezem – álltam,

néztem a völgybe dalolva, ifjukoromban!

egy szép szeptember eleji estén…

Micsoda alkony

Ahogy köröttünk minden szó, tekintet

és vigyor után egyre közelebb

kúszott, szorult a förtelmes halál: –

mi szorult, szűkölt bennem is, riadtan?

S kényszerített, hogy én a rettegő,

boldogságommal és jó napjaimmal

velük lenni kivánjak, én a gyáva,

osztozni szörnyű végzetükben?

Hogy iszonyodva, öklendezve is

egymás vállára dőlve velük álljam

a szitkozódó arcok, a gúny s röhej

szédítő szennyes kavargását – ott fent?

Micsoda alkony volt az! Mint hurok

hullt az az est a kerek láthatárról – durva

ölelésével az antik, örök éjjel!

Ó fuldokló sziv, te minden hír után

rémülten föl-fölkapkodó, milyen

vonzalom, milyen testvér-kapcsolat

rándult körötted, duzzasztott, csavart

ájultan végre elhanyatlani?

Hanyatlani s éledni mégis aztán

egy szörnyű éj, vad meggyaláztatás

révületével, mindörökre árván,

a régi rokon földön, mely üres váz lett,

barbár kisértetek, farkasok tanyája.

Vihar készült…

Vihar készült, igen… távol néma villámok

írták a jövendő jeleit rángatózva.

Messze porzott a táj… Dal és nyerítés szállott,

népek tolongtak ott valami háborúba…

Csipogva, félve bújt mögöttem egy madárka,

vagy álom volt ez is? félelmem szép jelképe?

Fulladva kapkodtam, nyúltam előre-hátra

a pókhálós, poros, alkonyi szürkeségbe…

Mert nekem abban a halálos, száraz csöndbe

kellett volna felállnom s mielőtt eldörrenne

az első lövés: szólnom. Nyitottam szám. Recsegve

törtek ki fogaim, dőltek elém a földre.

Hirtelen csönd

Mily hirtelen csönd a zajos világban.

Az angyal elrepül.

Nem leszek a számkivető halálban

sem ilyen egyedül.

Mert néma szájjal a remény is elhagy,

felszáll és ellebeg.

Hallgatom, ahogy itt-ott még szavalnak.

Lehajtom fejemet.

Mi néked szeretőd, házad, a szépen

fülelő csecsemő,

ki él helyetted is majd: az volt nékem

a gügyögő jövő.

Én hagytam el, vagy ő hagyott faképnél?

Keresse az, akit

a magyarázat a kudarcok végén

vigasztal még – vakít!

Én az vagyok, ki hajdanában voltam,

a sort-álló szegény.

Hány éjet vártam. S elfogyott a boltban,

előttem a kenyér.

Itt állok. Hány éj telt azóta már el?

Lassan továbbmegyek.

A hírt arcomra esztendők írták fel.

Ne is kérdezzetek.

A semmiségbe

Öklömet ráztam és fenyegetőztem

a nép nevében: cselekedjetek!

mert hogyha… s elborult szemem vörösben

fürdette már a tájat, felleget.

Nem fenyegetőzöm, az ökleim már

nem rázom én, legyintek csöndesen.

Egy sóhajtás bújt ott ki ujjaimnál,

gyáván, hogy észre már én se vegyem.

Feszültségmérőből a víz, szivemből

hová futott le, országom, heved?

Lantom alatt az öblös völgy, a zengő

hangszekrény néma, mint ha megrepedt.

Akad a szó, mely ajkamon át nemrég

sípolva, vésszel teli tört elő –

Halottas háznak verjem fel a csendjét?

vagy a tiéd, országos temető?

Ha lázíthatnék, oh ha volna még kit,

életre téged, nemzetem, magyar! –

Már panaszolja az idő ütésit

recsegő káromkodásaival

az őszi erdő – népem hangtalan hull,

repül az őszi árkokba, az égre –

Mint rőt levél, mely leng még, utolsóul:

remeg, dadog a sziv a semmiségbe –

Ősz felé

Minden ősz felé úgy közelgek

reménykedve s gyermekül bízva,

mintha egy Édesanya várna

valahol engemet ott vissza.

Régi anyámnál is édesebb;

éri arcomat szemefénye,

békéltető, ki a férfit is

csecsemőként vonja keblére.

Kedvesemmel járom e rétet,

hol immár őszi szagok szállnak;

derengve emlékszem köténye

illatára e jó anyának.

Múlásnak, ősi nyugalomnak

terjeng e szagokban a titka;

tétován állok s futnék az ő

erős térdei közé vissza.

Tünődő mosolygás melegszik

a nap körül s kit soha sírni

nem láttatok: szivemet forró

panaszok sulya nehezíti.

Előbb még sirnék s már mosolygok,

úgy érzem az ő közelségét –

fényes felhők lebbennek, mintha

ő nyujtaná a zsebkendőjét.

Gondtalan

Beleütöm még kezemet

itt is, ott is egy akadályba;

de mind könnyebben lépdelek

és szabadabban e világba.

Csodálkozom és visszanézve

becsülöm az árkot, a partot,

a veszélyt, melynek meredélye

csak tegnap is még visszatartott.

Micsoda baj vehet körűl,

hogy, mint rossz szövetségesek,

gondjaim észrevétlenül,

azok is elfelejtenek?

Gondtalan és halk füttyszóval,

mosolyogva megyek a falnak,

s a falak kényszerült mosollyal

megnyílanak és utat adnak.

Nincs parancsom, nincs jelszavam,

mint kit nem harc vár, de mulatság,

fülelem, mit zeng magasan

egy szálló cinke, a szabadság.

Vonj kardot rám, a vizbe vágod,

golyód ködön fütyöl keresztül,

árnyékom veri szét a tábort,

vezérestül és pribékestül.

Énekelj, költő – magamat

igy biztattam egykor a harcra;

vértet, acélnál biztosabb

sisakot daloltam magamra.

Csikaszként szűkölő s gyülemlő

aljnép közt, Igazság, hadadban,

hangom és nevem külön feltör,

ott harcol máris, halhatatlan.

Rab voltam én, vagy szökevény:

„bőröm a halál rabruhája”,

vallottam – már nem vallom én,

szűnik már szívem bujdosása.

Szabadabban, mint álmaimban,

szállok, pedig csak szavam szárnyal,

mióta érzem, hogy megvivtam

első csatám; az elmulással.

Őrizetben¹

1

Lelkemre rovom e dal sorait,

ott őrizgetem, ott javitgatom;

elszedtek tőlem ceruzát, papírt,

megtapogattak minden oldalon.

Megölelgettek, mint jó rokonok

s kiváncsian, mint kedves gyermekek –

fohászkodva, mint az apostolok

tártam az égre kesztyűs kezemet,

míg tollat és kést, mindent, ami szúr

kiemelgettek, tegnap este még,

ártatlanul és ártalmatlanul

támasztom most e cella szögletét.

És váltogatom zsibbadt talpaim,

– oh lassu tánc, vén medvéknek való –

mihez zenét ócska szerszámain

az idő brummog, a bóbiskoló.

Dalt fűzök hozzá, mint a régiek,

úgy fejből s önnön vigaszomra csak,

légy hallgatóm te, hű emlékezet,

tápláljátok ti, röppenő szavak –

Szavak, szavak, kik hirtelen meleg

testtel keringtek köröttem, szavak,

ti övezzetek – védelmezzetek,

fonjátok bölcsen omló sorsomat.

2

Kuszált ez az éj, akár ez a ház;

folyosókon, átjárókon, sötét

lépcsőn vezettek fel éjjelen át,

mig átléptem e terem küszöbét.

Csak megálltam az ajtófák között,

mint akit égi látomány fogad –

bent kék bundákban, a padok előtt

húsz villamoskocsis állt sorfalat.

Feszesen, némán, mint az angyalok,

szinte vártam, hogy dalba kezdjenek

üdvözlésemre s édes himnuszuk

hullámain a légbe lengjenek.

Óh, kedvesek, angyalnál édesebb

drága fiúk, kik betakartatok,

biztatva, titkon rámnevettetek,

kulacsotokból tejet adtatok:

míg némán rátok visszapislogok,

a szív melegszik ittbenn s hirtelen

nagy dalra gyújt, hogy belepirulok

s szemérmes fátyol fut át szememen.

…Tilos a szó itt, tilos a dohány,

tilos moccanni is; hallgatagon

nézem a pókot dús hálózatán

és váltok egyet zsibbadt lábamon.

3

Tollat és kést és ceruzát,

mindent, aminek hegye van

elvettek tőlem. E kis dalnak

nincs teste még, csak lelke van.

Él majd? Megszólal? Még szivemben

mozog, mocorog melegen;

ha elveszek, elveszik ő is,

de talán el is feledem.

Vagy felkörmölöm itt a falra,

hol ákombákom rajz, vonás

diszlik s köztük az érkezőknek

pár szivderítő jótanács.

Vagy elsuttogom szomszédomnak

s ő is tovább suttogja majd –

szájról-szájra –, oh így képzeltem,

kivántam mindég én a dalt!

vigasztalónak, mely minél több

fülön és szíven búvik át,

annál frissebben, ügyesebben

viszi az ős reményt tovább,

hogy megtérve úgy hallgatom már

én is szavát, az ismerőst,

mint szerelmes, kit szerelmese

a vallomásban megelőz.

4

Fáradt a test; de csattog, zúg az agy,

mint az üres malom,

nekilódul és hirtelen kihagy –

riadtan hallgatom.

Egy gondolat egy perc alatt lejár –

mi is volt? Új suhan

utána máris, repül ujra már

üresen, hasztalan!

Terv, eszme, emlék – porzik a világ,

egy élet hite egy

fordulat volt csak! – mi van még tovább,

miben remény lehet?

egy csepp vigasz, egy cseppnyi, egy szemer

hűsitő-nyugalom!

egy röpke fényre fölrándul a fej

s megdördül a falon.

Nem én vagyok már – már nem én vagyok,

ki itt áll – cserepes

ajkam rágom s el-elmosolyodok,

ha a zaj ujra kezd,

már gunnyal várom, ott benn mi folyik,

a megbomlott vitát,

míg hirtelen kiürül, megint

köröttem a világ.

5

Erélyesen, ahogy a szakma már

kivánja, még zordabban is talán

kiált a rendőr – mily vigasztaló!

Úgy lejti a szót, mint szegény apám.

Már tudakolnám is, hová való…

Tán ozorai, talán kajdacsi,

talán ép’ háromürge-pusztai,

hol tavalyelőtt egy lagzi után

összecsókoltunk mindenkit, aki

elénk került a téli éjszakán…

6

Március Idusa közelg,

hazámnak ifjai,

kik gyűltök, lelkesült tömeg,

esküvel vallani

a Szabadság, a Népjogok,

Petőfi nagy hitét! –

mint egykor Táncsics, rab vagyok,

holnap tán elitélt.

Esküdtem én is – elragadt

arccal – oh Ifjuság! –

hogy röpitettem hangomat

a tornatermen át!

Nyujtottam gyermek-jobbomat,

csapjon szivembe le

az Eszme lángja! – hallgatag

küzködöm most vele.

Kitártam sóvár karomat

a Mult felé (miből

mást, mint ragyogó szavakat

üköm sem örökölt).

Szavak, szavak, csengő szavak,

óh élők énnekem,

ti vonzottatok. Sorsomat

nektek köszönhetem.

Egyenlőség! – Oh szép remény!

Szabadság! – itt vagyok,

egyenes úton jöttem én,

megyek utánatok.

Sötétség övez – melegítsd

szórjad kis körben is

nagy vagyonod visszfényeit,

lapuló, árva sziv:

utjelző lámpa – az lehetsz,

remegve is –, de láng!

esküdtél egykor, itt a perc,

hogy esküvésed álld!

dadogó visszhang – az lehetsz,

de amit most tovább

kiáltsz: a juss, az üzenet

már érted is kiált!

7

Tudtam, keskeny ösvényen járok én,

messze tőletek és ha lebukom,

mint annyian már, az út elején,

azt hittem s vállaltam is: sorsomon

egy ifju nő kesereg csak s pár szegény

napszámos, kiknek bús tekintetén

izzó parancsot láttam és rokon-

számonkérést, esdeklést egykoron…

Leszálltam, fölmerültem; itt vagyok

s mint messziről megtért utas, ki egy

családnak érzi az egész falut

s mindenkinek meghatva integet

s már nevetséges is, ahogy dadog,

mert hisz azóta mi sem változott!

De ő csak áll és könnye közt nevet,

mert sok új, kedves dolgot észrevett:

Barátaim, kik el nem hagytatok

s kéz-kézbe fogva élő lánc gyanánt

leszálltatok és fölrántottatok,

a part szélén, midőn még ég a láng,

mely homlokomra ott lenn jelt csapott,

hadd szorítsam meg biztos jobbotok,

megéreztem a hű fogáson át

a testvért… és egy kicsit az apát.

Mert nem az volt az élmény, ami ott,

hanem ami megtérve fogadott.

Heverő

Jó lesz ez is, a csönd. Szabad

óráid csendülő szavát,

boldogan dörzsölve kezed,

egyszer magadnak gyűjtheted,

mint zsugori az aranyát.

Szép ez a tavasz, szép ez a

vasárnap, ahogy estbe hull –

ahová nézel, mindenütt,

minden levélen egy ezüst

perc reszket még zsákmányodul.

Mily gazdag egy nap, ha üres!

Mily erdő, műhely, gond nekem!

Reggel dallal lépek belé,

este úgy jövök kifelé,

súlyos tervekkel terhesen.

Régtül remélt találkozás

már ott vár csak, hol ki se vár.

Legtöbbet akkor termelek,

ha munkátlanul heverek,

szemem, ha nem les, úgy talál.

Barátaim, elhagytatok –

oh ne térjetek vissza még!

Hagyd te is kicsit, szerelem,

a drága űrt, mely melegen

véd, mosdat, régi gyermekét.

Bele kell fognom, érezem,

életem főművébe már.

Mosoly zárja le ajkamat,

ha megértem jutalmadat,

dúsgazdag, végtelen halál.

Botok

Kutyák, rókák szelidülnek,

farkasok kivesznek;

vándorló vándor utján ha

gépkocsiktól retteg.

Már nem hetykeséget,

már nem bátorságot,

kopognak a botok csupán

közelgő aggságot.

A jó furkók, a jó bunkók

el s megözvegyülnek,

a sarokba, a padlásra,

szemétre kerülnek.

Nem pásztort a pusztán,

csak babot a kertben

tartott ez is, szégyenéből

kit én kimentettem.

Ép fején a birkafej még

és abban az ólom,

hol a fogason függ árván,

hol a könyvespolcon;

van ki észreveszi,

s az írást is rajta,

nagyapádé volt még? – kérdi

és visszaakasztja.

Él, mihaszna, a családban,

disztárgy lett belőle,

kiviszem jártatni néha

a friss levegőre,

mint beteg lovat, ha

este nincs más munka,

én újulok, én gyógyulok,

tudnék futni ujra.

Föl-fölvezetem a hegyre,

reátámaszkodva

vigyázok a szétszórt, messze

esztendőkre vissza,

miket megjárt, midőn

hivatallal járt még,

kampolva a birkák lábát,

néha egy betyárét.

Lépegetünk, jő velem, mint

kéz-kézben a gyermek,

néha-néha meg úgy érzem,

hogy engem vezetget,

s már nem is itt járunk,

fent a Farkasréten,

de a pusztán és az ősin,

Ázsia szivében.

Kutyák, rókák szelidülnek,

farkasok kivesznek,

megmaradok, hadd maradjak

embernek, ilyennek,

ki egy pásztorbottal

szebben, szabadabban,

nyugodtabban kél útra, mint

gázálarcban, tankban.

Szét a földön gépfegyver zúg

És fent repülőgép,

bátor vagyok, mert így se, úgy

se védekezhetnék;

nincs más fegyverem, csak

ez a görbe emlék,

nincs más védőpáncélom, csak

hogy elvágyom innét.

Szállás a békének¹

Egyszerre hozták az ujságot,

vadító hírekkel tele,

(hogy háborútól a világot,

ha még lehet, megmentik-e)

s a könyvedet. És félretettem

a híreket, a lapokat,

barátom és a kés kezemben

oly türelmetlenül szaladt,

mintha sürgönyt, levelet nyitna,

sorsdöntő nagy üzenetet,

tekintetem sóváran itta

előbb csak úgy a címeket,

azután kóstolóul itt-ott

a költemények sorait –

mert itatva szomjra indított,

még nagyobb szomjra mindegyik.

Várt a világ és várt a munka.

Vetettem felé néha még

egy oldalpillantást, de ujra

a másik hírt, a versekét

kerestem, járt a kés szökellve,

dőltek frissen a fölszegett

lapokról, szinte az ölembe

a betűk, mint borsószemek.

Betűk, eszmék friss hírvivői,

tovább plántáló magvai

annak, miért tud még örülni,

sírni, békülni valaki,

egy ember, egy csak a világból,

egy „rész” csupán – és izgatóbb

volt a világnál az a távol

világ, mit ő gyúrt s forgatott –

– Lángokkal talpra állt vidéknél

izzóbb talajon küzködök,

barátom, keseredve, még én,

s teszek rendet a rom között;

döntöm, hogy ellenség se jobban,

mi bennem, fölöttem inog –

hellyel, tág műhellyel fogadjam

a békét, ha még jönni fog…

Jó fürdő

Jó fürdő, vetkezőhelyet

keresgéltem a partokon.

Alkonyult. Vörös-feketébe

öltözködött a Balaton.

Mint óriási bársonyszoknya

úgy rezgett, suhogott a víz.

Szélén a fel-felcsillanó hab

a tiszta, gazdag csipkedísz.

Igy rengett, igy járt – járt egy ősi

lassu, de vaskos ütemet.

A szélben érces dalt sziszegtek

a testes, borszagú hegyek.

Simult a tó és fölcsapódott,

villantgatta kacér diszét,

illengett, mint a lány, ha várja

topogva, hogy táncba vigyék.

Kamasz kedvvel, hol legfehérebb

és leggyöngyözőbb volt a hab,

ott ugrottam belé – nevetve

próbáltam ifju izmomat.

Akár a föld

Arcodról a rőt haragot

no, töröld le egy mosolygással.

Ha akarod, nem akarod:

meg kell békülnöd a világgal

s velem, ki belőle vagyok.

Fáradt vagyok, akár a föld,

hogy tetteimet igazoljam.

Kegyetlen voltam az előbb?

Várom a fényt, nálad is jobban,

a csitítót, feledtetőt.

Már mint a messze csillagok

úgy tünnek, kerengnek köröttem

az emberek. Magam vagyok.

Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,

akivel még szót válthatok.

Fecskék

Nyisd ki az ajtót, nyújtsa be

rózsaszín orrát a hajnali ég,

árassza ránk, mint meleg állat

mezei, hazai lehét.

Be szép a völgyek kis világa

ottlent s ittfent e szálloda;

nyers légben, fényben a szűk erkély

mintha a mennyből nyílana.

Fenyők és felhők… Jöjj ki mellém,

úgy ahogy vagy, már süt a nap.

Meglátnak – legfeljebb a fecskék

s még vígabban sikonganak.

Még ragyogóbban, részegebben

köröznek ott a nap előtt,

forgatják ezt a vaksi bolygót,

ezt a tündöklő, gyors Időt,

melyből minket is kiragadtak

csapongva megint és megint

összefonódó, fonódva is

csapongó öleléseink!

Te is meghalnál

Te is meghalnál, ha én meghalnék, mondod.

Nem halok én még meg.

Emel is, lever is, hogy nem lehetsz boldog,

csak ha én is véled.

Tudod, hova viszlek, hogyha szíved párt lel

mellettem az ágyban,

mint a mesebeli egyszárnyú madár, mely

nem szállhat, csak párban?

Minél boldogabbá, annál jobban félek,

hogy csonkává teszlek.

Bár a hullásban is megelőzhetnélek,

ha majd eleresztlek.

Gyűlöltem a címert

Gyűlöltem a címert a paloták ormán.

Már csak mosolyom van.

Mint a kétfejű sas heverünk a párnán.

Oh, milyen magosban.

Összefonódva, csak fejünk hajlik félre.

Érzem, ahogy alszol,

szállsz mosolyod szárnyán. Én meg fordulnék le

már a szép magasból.

Nem fordulhatok le. Igy lel majd a hajnal.

Állsz a levegőben.

Ragyogsz a zsákmánnyal; meg a diadallal,

mit átvettél tőlem.

Szép, ha fiatal főn

Szép, ha fiatal főn fehér haj világlik.

Csalom magam: beteltek

a próbák, az évek s szeretsz még, halálig

szeretsz már, szeretlek.

Jólesik szememnek az ifjúság-vénség

csillámló gyors cseréje;

mint ha a szél a tó milljó kék cserépjét

átrántja fehérre.

Mint a nyír, ha zöldből egyszerre ezüstbe,

és újra visszarezzen –

játszik a szerelem lobogása-üszke

még ifjú szívemben.

Halál, szerelem – van rokonabb ezeknél?

Nem félek a haláltól.

Szelíd ragyogásban, mint ifjú fejednél,

mutatja a távol.

Ha majd vele támad, gyűrt lepedőn, harcom

s legyőzöm, ráomolva:

nevetést várok; s hogy öt puha ujj arcom

görcsét kibogozza.

Tenger

Álmomból ébredtem. A tenger, az enyhe,

nyí, úgy kap a partba,

s köpi-nyeli nyálát, mint az eb, ha fekve

fogait mutatja.

Végig a parthosszán, ameddig ellátok,

mint kígyózó szörnyek

vergődnek a messze kivetett hullámok,

holtan legörögnek.

Alszol, jajongó szád mosollyal övezve.

Nézem fényes szádon,

mit vet föl a mélyből – bár egy röpke percre –

a szörny-termő álom.

Megismerhetlek most? Nem látok a mélybe.

Sikoltsz s derü száll meg.

Ki támadott rád? A mosolygó örvénybe

kit fullasztottál meg?

Arccal le…

Arccal le a sárba, mint mikor granátok

vitáztak felettem,

vágódok előre, lapulok, kiáltok

e vak szerelemben.

Búnék oldaladhoz – oh de az ellenség

nem te vagy-e éppen?

Barátnak ismersz-e te is, hogyha melléd

szorulok az éjben?

Suttogom a jelszót, az ősit! – hiába

hányszor suttogtam már!

Szeretlek, szeretsz-e aztán is, csatázva

hogy karomba haltál?

Nemcsak menedék kell? – béke, béke bár a

rövid halálé, mit

a szerelem nyit – míg a nap bomba-lángja

újra ránk nem fénylik?

Oh, szomorú béke. Nincs ellen, barát: csak

mint harcmezőn szerte

végső görcseikbe meredt karok, lábak,

az eget ölelve.

S oh, szomorú, baljós feltámadás! Halkal

szedelődzöm, mint a

lélek, kit urához azért visz az angyal,

hogy visszataszítsa.

Könnyű vagy

Emlékeimben már oly kicsi vagy,

hogy – mint akkor az esti réteken –

rám-rámemelve lágy orcáidat,

itt sétálgathatnál tenyeremen.

Igy távolodsz. Már úgy idézgetem,

oly megszokottan titkos életed,

mint zsebórámat; fülemhez veszem,

még élsz? még jársz? Sorsod még perceget?

Könnyű vagy. Oh be könnyű! A szirom

nem könnyebb, lengébb itt a vállamon.

És a mosoly sem, amely ajkamon

megleng, ha rólad elgondolkodom.

Gondolkodom és némán, csendesen

képed ettől is halványabb leszen.

Távoli hang vagy, zümmögő, szelíd,

egy sóhajtás a semmibe repít.

Éjfél után

Kirakom a kést, az órát, a vén

naptárt, a sok súlyt, papirost;

ülve magamban az ágy peremén

nem bánom, nem fáj az se most,

hogy nem vagy enyém –

hogy melléd nem én

fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.

Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt

nézem a hessenthetlen éjt,

amely beszív majd és feloldja majd

a szenvedést és szenvedélyt,

lágy mosolyodat,

mely napjaimat

nyitotta-zárta, mint a hajnal s alkonyat.

Sötét világ. A sírhoz szoktatom

– elszoktatva tőled – magam?

Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom

hangosan száll, oly magasan

járok kapkodón,

zihálva nagyon,

mint vénen majd a rideg kaptatón.

A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?

Hogy elmaradtál, lágy világ!

Barackfa-illatod utánam ér,

átfog, visszahúz, elbocsát,

lassan, mint ki fél

nézek hátra mély

meredélyedbe, gyönyörű veszély.

Az óra, hol mint alvó csiz piheg,

hol mint… gyors lépteim után

köveivel az ösvény megered,

lefoly egy vad hegy oldalán –

Hullok, fölkelek,

némán így megyek

mind messzebb, meleg,

édes valóság, szép honod felett.

Betelik majd…

Betelik majd az álom.

Talppal mint nyers parázson

futsz sírva a világon

Szoknyád mint forgószél hajt.

De nem tudsz fölrepülni

se hullni hűvös tóba

se karba fölugorni

gyermekként megenyhülni

A valóság a féltett

mit legjobban szerettél

rád vicsorog mint véreb.

Az őriz űzve téged.

Fogoly leszel örökre.

Helyet cserélünk – Sírva

nézel a kék felhőkbe.

Ott szállok tündökölve

Hajnal

Együttaludtál – tudod még, kivel?

Honnan merülsz fel, árván, mint az árnyak,

s oly hontalanul is, ahogy kikel

harsányan, győztesen

a hajnal tojásából a madárhad?

Süt a nap. Nyár van. Káprázón ragyog

a férfikor. Leplét ejtve a környék

ezer fényével int és mosolyog,

s te – te mily elfeledt

hatalmak, baljós árnyak visszajöttét,

micsoda barbár mitológiák

kúszását érzed feléd napra nap,

dobogó szivvel e derüs világ

tündöklő tájain,

mióta ezüsttel vegyül hajad?

Mit követtél el, hogy nem lepne meg,

ha reggel egyszer versengve-tólulva

vád, bosszú, gyász – a rejlő istenek

dühe úgy hullna rád,

akár a vérfertőző Ödipuszra?

Mit rejtegetsz te – örökbe kapott

szived alján mily dac, vágy, bűn lapul?

Hogy ott él, te is csak arról tudod,

hogy rejted és ha majd

felelni kell, csak állsz majd szótlanul…

Csak állsz – fény csikland könnyes arcodon

s az ártatlanok sikolyaival

csak sirsz fennen, nyomorultan, vakon

s tán mégis boldogan,

hogy utat lelhet lám a férfijaj,

hogy van okod és méltó zengened!

és megátkozod ezt a földet itt,

amely anyád volt, aztán kivetett

karjából és soha

nem fedte fel néked a titkait…

Kirándulás

Már leng a lomb és mint kisbaba-kéz,

árnyujja, érzem, arcom illeti.

Mosolyomra a lány egy nevetés,

jólesne tán a testem is neki.

Fogfájás volt csak még a szenvedés,

mivel a végzet próbált, állom-e,

ha majd halálra kell megharcolnom vele.

A baj, ha jött is, sorra elhagyott.

Mától tudom, hogy mégis meghalok,

ne érintsen bár bomba, láng, se kés.

Csak elkopok. A homlok kezdi már

röpitve rázva, mint cser, sűrűjét,

s a szem, a szív… küld, fokonként kizár

a föld magáról. Sok díszét, izét

hogy vonja vissza sorra. Lám a nyár

sem oly meghitt, mint egykor. Izlelem,

mi is hiányzik fogásaiból nekem,

a légből, égből? Üres és hideg,

mióta nem reám vár a liget,

leánykacajjal, fordulóinál.

A sör ragyog, szikrázik a csülök,

mint anyamell, otthoni a kenyér.

Barátaim közt jókedvvel ülök,

lelkemmel vegyül, ki hozzám beszél.

Oda se nézek még, hogy őszülök,

Tréfálok s csak emlékkép rettegek:

vendég vagyok… s majd föl kell kelnem, fölkelek

a távbeszélőhöz hívnak talán

s anélkül, bárki emlékezne rám,

kimegyek és örökre eltünök.

Keserü ez. Bár szesszel édesen

(mint kik pohárral tudtak halni rég),

mosollyal édes arcokról veszem,

nyelem a mérget, amelyre itélt

Cézár-szeszélyű, durva végzetem!

Nevethetsz reám, ifjú hajadon,

mint pribékén, úgy olvasom szép arcodon

a hírt, a kegyetlen rendeletet,

hogy honodból is számkivettetek

és meghalok, egy puszta szigeten.

Kőasztal, madárka, este¹

A könnyű dalt én ezzel befejeztem.

Tiz évig tartott. Ennyi volt a láz.

Egy bukott angyal ágált e kebelben;

én pirultam, ha mint komédiás.

Néha, mint fenyvesét komor sziklákon,

azt hittem, magasság kelti dalom –

Hát zúgtam én is, míg a láthatáron

a veres nap kélt s húnyt hallgatagon.

Ő volt tanúm, kisérőm! Ódalogva

figyelt, mint tigris, ha prédára les.

Hát vittem a dalt egyre magosabbra,

félve, végem lesz, hogyha vége lesz.

Nem félek, immár nyugodtan tekintek

a némaságba, a sikos sötét

tengerébe, mely gyűrűzve kerítget,

s a hurkot hozva csúcsról csúcsra lép.

Nincs menedék, se magosság, se jajszó.

Mennyből mentőöv nékem nem esik,

se kötélhágcsó a Hajnalcsillagról.

Tudom a zsinórpadlás titkait.

Kőasztalom felett az éjszakában

hallga, madárka lép az ághegyen.

Te babrálsz ott szívem felé? – hiába

próbálod nyitját, édes istenem!

Poharam alján a remegő borban

kémlelem próbált arcom; fintorog.

Azt támasszátok fel, mit ifjan hordtam,

főniksz-lángjaim, lobogó dalok!

Befejezés tetszés szerint

Elmult a nagy dalok kora! Tünődő,

alázatos lett egykor büszke elmém.

Mintha kövecset szedtem vón’ a földről:

népet, sorsot, reményt búsan merengvén

csorgatok vissza ujjaim közt – teérted

se halnék már meg, mint nemrég akartam.

Igy törpül a híres, gyönyörű élet,

igy leszek, pajtás, úr végül magamban.

Pincém előtt a fára seregélyek,

aztán az alkony települ csipogva.

Pohár boromban figyel még az ének,

de nem vágyik már szám, hogy eldalolja.

Más másra hagyom e fura világot,

mely tudj’ az ördög elromlott kezemben.

Öregek vagyunk, s kik utánunk állnak,

még öregebbek lesznek ő szivükben.

– Kik naivabbak lesztek, mint apátok,

a nagy harci dalt zengjétek felettem.

Sasad, Farkasrét

Sasad, Farkasrét… réten farkasok,

a légben régen nincsenek sasok.

Cinkék, rigók, más jámbor madarak

keringenek a közel ég alatt.

A földön meg, mint földből nőtt kezek,

törpe barackfák nyujtják föl gyümölcsüket.

Itt élek, kelve amikor a nap.

Nem sajnálom a villamos-utat;

a völgyekbe, a tejes mélybe le

úgy merülök, mint tenger mélyibe

s mikor a munka este kibocsát,

a csillagokból szívná meg mellem magát.

Mint ostromló had lövedékei,

pufog a lejtőn egy-egy gépkocsi.

Ha irányt vált a felszél, éjszaka

gyors dagályával a város zaja

kertünkig ér. Léptenként fölfelé

előre húzódtam ki a hegyek közé.

Ki nem utálja még a telefont!

S a többi barbár csápot, mely befont,

áttörve téglát, cserepet, betont,

ropogtat, mint a Szörny Laokoont,

s kiért? miért? – a kultúrát ne mondd,

ha már legyűrtek, ne légy hozzá még bolond.

Nincs telefonom, nincsen rádióm,

bár volna sürgős mondanivalóm,

de megnézem már, szóm kire bizom

s azt is, kiét még én meghallgatom.

Vadulok – nem mint parlagon a föld,

de mint akit rég útra égi cél jelölt.

Meszelt falak közt ülve csöndesen

nincsen barátom, díszem, istenem.

Holdam van csak az ablaküvegen,

sötét lombok közt futkosó szelem,

kilenc gyümölcsfám, tücsköm egy határ

s szívemben farkasoknak kényessége már.

Nem is én, csupán a torkom morog,

egy zörrenésre arrébb kullogok,

gyáva a bátorságomnak vagyok,

a szennybe tisztálkodni gázolok

s ha érdesen is, azért dalolok,

mert hódítás már minden, amit elhagyok.

Avar

Tölgyfáról tépek levelet,

Piros, mint orcámon a szégyen.

Hol a tavasz, a merészségem?

Futnak a vert-had fellegek.

Özvegy fák zokognak a réten.

Arcom ökörnyál illeti.

Letépem, új lebeg előmbe.

Hogy szememet lágyan bekösse.

Itélet szavát zengeti

Az ősz. Igy fordulok az őszbe.

Habzik a föld. Ég, füstölög,

Úgy kúszik utánam az erdő.

Mint vad a kigyult rengetegből,

Mint sebesült, mint számüzött,

Vergődöm régi életemből.

A város balról feldohog,

Csitithatatlan, mint rögeszme.

Mentsd szívedet a rengetegbe,

Vagy még tovább, e hegysorok

Lépcsein, föl, a fellegekbe.

Könnyű vagyok és szomorú.

Mint ajtó mögül, melyet úntan

Valami vad zajra becsuktam,

Csak úgy követ a gond, a bú.

Mert távozni már megtanultam.

Hagytad el már hű kedvesed,

Mert lánc, minél hivebben csókol?

Léptél ki egy nap állásodból,

Mert… épp mert cél felé vezet?

Igy nézek szét én már e dombról.

Kötélen szakadék fölött,

Lángok közt egy sovány ösvényen,

Haladnék golyók özönében.

Mert ki közönybe öltözött –

Mert nem érhet már semmi éngem.

Mint szép vad, mocsárba zuhant,

Ártatlan, nagy őskori állat,

Nyög foga közt sebnek, csapdának

A nép még valahol alant.

Elér foszlánya jajszavának.

Óh, éltetőm, pegázusom,

Aki még röpithettél volna

Magas és hősi régiókba,

Melyekről már csak álmodom:

Szabadság – kilőttek alólam?

Emlékem annyi, mint e rőt

Ligetben a madár. Csipegnek.

Ó, szálljatok, fürödjetek meg

Délen, a tengerek fölött

Új dalt tanuljatok fülemnek!

A madarak, a madarak!

Éles repedések a kéken

Feszülő évszak szövetében.

Fülsértőn hogy mállik-szakad

Festményem, égi tervezésem!

Országok, tájak, szigetek,

Melyekbe reményem vetettem,

Mint gályák süllyednek köröttem!

Mindegyiken egy szűz eseng,

Míg a hab szájába nem fröccsen.

A jelen puszta sziklapart.

S lent a tenger… A mult is néma.

Egy emlék kicsap néha-néha.

Fut vissza, vinnyogva szalad.

Gyémánt-nyál száradó tajtéka.

Egy elszabadult vak király

Kering és zokog a sötétben.

A vastag habok tetejében

Száll föl-alá, mint a sirály!

Gyermeki sípláda kezében.

Hallgassatok mindannyian.

Dalomat meg ne zavarjátok,

Mely messzehagyva a világot,

Mint álmodó madár suhan.

Lebukik, ha fölriasztjátok.

Azon a felhőn ülök én,

Abban a rózsaszín ligetben,

Mely az alkony vizében lebben

S átsuhanva a fény körén

Eltünik lila rejtelemben.

És közben ittlent botozok.

Csikorg a nyers kavics alattam,

Akár a dac fogam közt hajdan.

Idézgetem a kóstolót:

A lázadást, mibe haraptam.

Magam vagyok. Oly egyedül,

Hogy egy hazátlan, kósza ötlet

Fajtájabeliként ölel meg.

„Hogy vagy?” Egy percre földerül

Arcom. Neki se szólok többet.

Csend van bennem. Ömöl a csend.

Mint vad ragály, amerre lépek

Csenddel fertőzöm a vidéket:

Erjed szivemben odabent

Egy világrésznek elég méreg.

Az ember inget, szeretőt,

Hitet is válthat, csak reményt nem,

Az ifjúságét a szivében,

Mely férfivá avatta őt.

De mi is volt az én reményem?

Nem életemet fájlalom,

Csak azokét, akik kísértek:

Meg-megálltak, botolva léptek,

Arcraborultak félúton

A harcos, ifjú szenvedélyek.

Tudjátok, hogy mit kaptam én?

A szörnyű gyász után a torban

Mit ittam én egyre mohóbban,

Micsoda észvesztő, tömény

Mámort, hogy megvigasztalódjam?

Mily képek, mily kápráztató

Világok gyúladtak agyamban:

Részegült ajakkal szavaltam:

Az ember jobbra váltható!

Ezt hittem abban a tavaszban.

Jönnek tavaszok, mik az ő

Arcát idézik, mint a gyermek

A régi kedvest és szerelmet,

De az a hév, az a Jövő,

Mely enyém volt, az nem éled meg.

Érintem ámulva magam.

Magamat is hogy elfeledtem!

Mintha más élt volna helyettem.

Próbálom hangom hangosan.

Megállt a lég is? Alig rebben.

Igy múlt el hát az életem –

Keltem a reggeli haranggal.

Zengett a táj, mint könnyű kardal,

A ház füstjében kényesen

Nyujtózott egy munkátlan angyal.

Úsztam vigan a víz alatt,

Föld alatt, kormos alagútban.

Vonaton, karok közt aludtam.

Hány ország, test, szív, gondolat

Fürdetett, míg idejutottam.

A szolgaság, a butaság,

Mint az ősz nyirka, a tél lucska

Hull völgyre, hegyre; hull az útra,

Amelyen lépdelek tovább,

Kalapomat szememre húzva.

S ha kővé válhatna a vád,

S kövek és golyók repülnének,

Válaszra akkor sem állnék meg.

Mert elhagyott az ifjuság:

Tudom okát a büntetésnek.

Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.

Nehéz sarába bár a földnek

Áruló gyökerek lekötnek,

Tanuld el életed csucsán

Vad pátoszát a szál fenyőknek.

Hűtlen jövő¹

1938

Haza, a magasban

Jöhet idő, hogy emlékezni

bátrabb dolog lesz, mint tervezni –

bátrabb új hont a mult időkben

fürkészni, mint a jövendőben –?

Mi gondom! – áll az én hazám már,

védőbben minden magasságnál.

Csak nézelődöm, járok, élek,

fegyvert szereztem, bűv-igéket.

Már meg is osztom, ha elmondom,

milyen e biztos, titkos otthon.

Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,

köréd varázskör teremtődik.

Ha új tatárhad, ha kufárhad

özönli el a tiszta tájat,

ha útaink megcsavarodnak,

mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,

csak mondd a szókat, miktől egyszer

futó homokok, népek, házak

Magyarországgá összeálltak.

Dühöngő folyók kezesedtek,

konok bércek – ezt ne felejtsed,

ha megyünk büszke szájjal vissza,

mint várainkba, titkainkba.

Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,

nem ölhet, mi csak ölne minket,

mormolj magadra varázsinget,

kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

Míg a szabad mezőkön jártál,

szedd össze, pajtás, amit láttál,

mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,

vidám vitáknál, leányoknál.

Mint Noé a bárkába egykor,

hozz fajtát minden gondolatból,

ábrándok árvult szerepét is,

álmaid állatseregét is.

Lapuljanak bár ezredévig

némán, mint visszhang, ha nem kérdik,

szavaid annál meglepőbbet

dörögnek majd a kérdezőknek.

Figyelj hát és tanuld a példát,

a messzehangzóan is némát.

Karolva könyvem kebelemre,

nevetve nézek ellenemre.

Mert ha sehol is: otthon állok,

mert az a való, mit én látok,

akkor is, ha mint délibábot,

fordítva látom a világot.

Igy maradok meg hírvivőnek

őrzeni kincses temetőket.

Homlokon lőhetnek, ha tetszik,

mi ott fészkel, égbemenekszik.

Ha mindent elvesztünk mi…

Eltelhetett másfél órája, hogy

barátunkat bevitték a műtőbe

„tíz percre csak” – mondták az orvosok.

Élet-halálról volt szó; már az első

tíz perc elég volt, hogy mindegyikőnk

ön-szívverése föl-fölbillenő

mérleg-játékán mérje, hogy mit ér

bent az élet néki – ha hiány lesz.

Öten jártunk le-föl a szőnyeges

folyosón, minden léptet és pillantást

úgy indítva, hogy félútról, ha kell,

az ajtóhoz röppenjen, mely egyszerre

volt rémület, remény s öröm zsilipje.

Sápadtan én is, mint a többiek?

Arcukról olvastam félelmemet.

Egyik kezemben bróm volt és pohár víz,

a másikban egy őrjöngő madárként

csapongó női kéz, a reszkető

feleségé; sírt az, de úgy, hogy könnye

a vigaszra vont gépies mosolyban

kanyargott; némán sírt, nehogy behalljék;

szemejárása kérdte csak a téboly

fényével: hitves vagyok-e vagy özvegy?

Miközben szája, mint szeppent gyerek,

rágta a csillapítókat kezemből.

A falnak dőlt. Aztán – ha nem fogom meg –

a földre hull. Nem bírta már. Öt éve

járta mind feljebb, mind akadóbb szívvel

a próbáltatás hegységét, amelynek

nincs csúcsa, tán az égben sem, hova

Jézus zokogva rajta felfutott…

Vigasz, ó szörnyű csapda! Itt is azzal

vigasztaltuk az asszonyt, hogy mi vár rá,

férj, gyermek iránt mennyi áldozat még!

Hallotta? S azt gondolta, nincs tovább út?

Hogy csúcsra ért, mert oly mélységeket lát?

Fölnézett, levegőért kapkodott,

kezét harapta, emberáldozatként,

majd torkát tépte: fájjon, mint neki.

Aztán megszédült; lankadó vonásain

láttam, milyen utat tesz lefelé, míg

karomba, majd a székre hull. Elájult?

Mi rázta fel? Szeme máris kinyílt

s verdesve, szinte dadogva ragyogta

felénk a kérdést: mi történt azóta?

Mióta vártunk? Már magamnak is

hazudtam, nem kilenckor: tízkor kezdték

a műtétet, még később s van idő még

reményre! Majd torzítva az a kép tűnt

elém, ahogy barátunkat bevitték…

kísértetek, egyenruhás pribékek,

majd vándor körül lomha nagy kutyák,

vicsorgón ezek s azok is… Midőn

kijött az egyik nyájas orvos és

„Nagyságos asszonyt kéri” – mondta halkan.

Az akarat, hogy fölkel, csak szemöldén

rándult a nőnek, ott is megbicsaklott.

„Nincs semmi baj” – szólt az orvos. A fordult

lélek csak erre dobta ki az arcra

a riadalmat, mit őrzött, hogy baj van!

Két oldalt fogtuk az asszonyt; ha egyik

lába lépett is a remény felé,

a másik megtorpant, minthogyha attól

nyílhatna sír, hogy ő feléje indul –

Midőn kigördült a toló-kocsi

a fehér párnán is fehér beteggel.

Nagy sötét szeme annak még nagyobbra

nőtt a fájdalomtól, mely – szóra némán –

odagyűlt, ott lelt kifelé utat.

Ezt vetette ránk a beteg, a jaj e

reflektorát, éjsötétet a fénybe,

s mert fuldokolt, csak súgta: megfulok.

Azért mondtam el ezt, hogy elmondjam még,

mi erre történt. Biztos és vidám

hang rezzent ekkor, rezzentette ki

szivemből, a folyosóról, a házból

a csöndet, mely már a halálé volt.

Tisztán repült e hang – a feleségé,

trillázva szinte akadályain!

Hogy mit mondott, már nem tudom. – „Ne félj!”

„Meggyógyulsz!” tán ezt – csak röptét tudom s a

mosoly, száj, kéz friss röpdeléseit, mik

az asszonyról áradtak, oly dúsan, hogy

egész-maga szinte egy szárnyverés volt,

az élet testet öltött könnyűsége,

ahogy perdült, szállt a kocsi körül, míg

el nem tüntek a beteg-felvonóban,

köznapin, mint a hiteles csodák.

Mi szülte ujjá? Mi váltotta át?

Honnan kapott erőt? Mily mennyiség lett

itt új minőség? Én már elfogadtam,

bár azt sem értem, hogy miként lehet

az ekrazit fehér pora vezúvnyi

füstté, robajjá, városnyi halállá.

A rossz az nem csodás. De mázsa kínból

bár egy porszem remény? A megtörött test

hogy végzi el ön-úrfelmutatását?

Ha mindent elvesztünk mi, férfiak,

mit rejtetek ti még, nők? Fájdalomtól

őrjöng világunk. Lesz, ki jajszavára

ujjá szüli magát? Ki megtanítja

torzult arcunk az elfeledt mosolyra?

Hazám

Hazám szorít és fáj, kisebbedik,

oh, nemcsak határain át!

Érzem a végek rezzenéseit,

hevét; testemen érzem a hazát.

Ilyen közel jött. Nemrég szabadon

mozoghattam még tőle. Mint apám

házát, eszembe őt is csak bajom

juttatta; úgy volt csak, hogy várt reám.

Mi feszíthette most körém? Rekedt

viharral nyomja hozzám a világ.

A bőröm szinte. Ki őt sérti meg,

elevenembe, jogaimba vág.

Szorongok benne; s érte! Igy enyém.

Ahogy szorítják – hogy lélekzetet

vehessek – vissza úgy szorítok én,

válok részévé, hogy szabad legyek!

Voltak, kiket a sors úgy megnövelt,

hogy országot tudtak betölteni,

hogy őket ölte, ki kést abba vert.

Kezdem a hősök jaját érteni.

Veszélyes kor. Fogadj be úgy, hazám,

hogy kezedet, ha védőn fölveted,

érezzem; én is úgy mozdítanám

s dícsérjelek, mint jó reflexemet.

Fogadj be úgy, ha még jóra-konok

ifjú erőmmel jobbat akarok,

érezzem: mozdul óriás tagod:

anyag, de véled lélek is vagyok!

Öt észrevétel

Rendbontó

A drótkerítés sűrű közein

átnyomja kínnal nagy fejét, nyakát

a harangvirág; ingyen, idekinn

szórja szépséges, mézes illatát.

Tíz férfi fekszik

Tíz férfi fekszik a forgalmas járdán;

nem fut rendőrért senki iszonyodva,

hogy mi történt?! – Mellettük ásó, csákány

jelzi, hogy dolgoznak csak, hajnal óta.

Vidéki vásárban

Nem ismerem a csillagok nevét. Nem

ismerek egy arcot sem e vásárban,

s mind ismerős. Éltek, midőn nem éltem:

magyarok; élnek örökké utánam.

Alkalmas példa

Koszorút, szűzet, jó ruhát, nevet,

még készpénzt is nyujtottak a nagyok,

hogy inségedről kezdtem éneket,

négy miljó koldus! – Orgazda vagyok?

Vagy előleg ez? Tégy próbát. Mit érted

elmondtam, ismételd meg az igéket.

Teremtő képzelet

Jár bibelődve bölcs tekintetem –

Én szenvedem,

amit kibogoz, az ítéletet –

Oh, éles képzelet

azt szeretem

benned, hogy senkinek, nekem

sem adsz pardont, nem bocsátasz meg sosem –

Igazságosztó! légy könyörtelen:

segítsed élnem e fél életet.

Naplójegyzetek otthon

1

Nem volt hó, ami elolvadjon,

eresz nem sír, ér nem nevet

kárörvendőn, ahogy a parton

alig bővülve lesiet.

Nem törölgetnek, nem söpörnek,

mint máskor, szárítva a kátyút:

a napsugarak, ahogy jönnek,

porzó uton szedik a lábuk.

Tiszta a táj. Nincs semmi dolga,

úri vendégként, gondtalan

áll, sétál a nap bólogatva

a határban, a faluban.

Amire néz, visszakacsint rá:

a fű, a járomszeg, az ablak,

a nyúlfarknyi ezernyi villám

szőrén a jólfutó lovaknak.

Lám, sárga már a barka bolyha,

minden helyén ragyog, csacsog,

már nem hiányzik, csak a gólya,

megszólal mindjárt: itt vagyok.

Nézi a nincstelen a tiszta

bárányfelhők sor barázdáit –

kapáját azokba akassza?

csak ő nem szól; már nem vitázik.

2

Csak ő és aki tudja sorsát,

fia, a költő hallgatag;

szívén, gondra övé az ország,

egy raj gazdasági adat.

A szakbeszédek, mint a versek

álmot fűznek – ő gondol arra,

mit mulaszt el megint e nemzet;

pirulna is, ha ő szavalna.

Mit mulasztott! A vízimalmok

kereke felnyög és forog.

Fordulna vén falvam is boldog

dologra; nyög csak és dohog.

Dől ingyen a tavasz fölébe

s mint szél s folyó elfoly hiába –

Néz árván a paraszt elébe

és néz még árvábban utána.

A háló, amellyel kifogná

mi három évszakban nyüzsög:

a föld, melyet – gondoljatok rá!

megigértetek, hol a föld?

– A határt jártam. Olvasatlan

gyűrődött zsebemben az ujság.

Az új tanyákat olvasgatva

olvastam sorsod, árva ország.

Dülő-út

Felkapják fénylő nyakukat

a fülelő lovak,

feléd tekint a ronggyal meztelen

csikós és később egy juhász –

Kopárságával vad és szertelen

a táj; azzal jajong, hogy hallgatag.

Felemel s rögtön megaláz.

Üres, azáltal óriás.

…Se fa. A dombon csak egy vén akác

éli száműzött életét,

villantja dereka fehér sebét;

betegen is még elmatat,

mint megtűrt vén cseléd.

Ő tetvezi ki az állatokat,

a szelekre is ő vigyáz:

minden kis szellőt rajtakap.

Lebben, ledől a por

fehér fellege, mint könyvben a lap

és ahogy eloszol

a kocsi mellől, újra ez a kép

fordul eléd.

A magas ég alatt

csak egy kétlábra álló csöppnyi vad,

egy ürge ugrásával gazdagabb.

Mégis e síkokat lapozva

egy népnek sorsát forgathatod át!

Itt tartogatja – ő tudja mi okra –

egy ezredév emlékeit hazád.

Őskora lappang a szittyós laposba,

cserény villantja vissza Ázsiát.

De ott az ól s a boglya-sor amott

Európáig ballagott.

Utána kunyhó: vályog-skatulya;

be sem vakolták a falát;

teteje nincs, előtte vad kutya

őrzi a körmös pusztulást.

Aztán sokára egy tábla búza,

szőlő. Az árokparton egy család;

költözködik: mellette batyuja.

Napszámos tol egy sánta taligát.

A népvándorlás leszakadt

csapatai, úgy tengenek,

viszik hiába-szerszámaikat,

viszik, vagy hozzák a nincstelenek.

– Hová? Haza?

Hol ami őnekik haza?

Egy madár áll a nyári alkonyat

csúcsán; száz éve még sas lehetett.

Meresztve égre egy kerek szemét

csak néz a vén rét-alji kút –

Kakas, cséplőgép, zörgő kerekek

jelzik a lomb közibe tért,

a csecsemő-álmú falut.

Mint kígyó tekereg

belé nyugat felől az út

s kiszopja belőle a vért.

Ide hoztalak.

A dűlő-utakon, mint színfalak

mögött, hol semmi díszlet,

csak por, huzat és egypár ingatag

kellék (kereszt) és őgyelgő alak,

itt ismersz engem is meg;

szerelmem, itt ismered meg magad:

hogyan fűzöd sorsodba sorsomat.

Minden jelenség, minden mozdulat

eszméim része itt: egy gondolat,

szerepét váró akarat, ha még

lehet miért. E nép

löki a vért szívembe, számba az igét.

Hazugság vagyok, puszta kép

nélkülük, létre nem lehelt agyag;

s szívedbe is csak álmod, semmiség!

Testem e nép, e táj –

Nem lehet szólnom, cselekednem,

néma vagyok és tehetetlen,

tetteim letörnek kezemről,

amig e szép anyag, amelyből

formáltattam és teremtettem,

talpra nem áll,

hogy felnövesszen.

Hódítók

Ez a vidék, jobbágyi esetlen

kezeivel ez nevelt föl engem

s tett elibéd… ahogy ezer éve

borát, rozsát urai elébe.

Elfogadtad: lába elé rántott,

ha szolgád volt, most az uraságod.

Nézz szemébe, nézz fel a határnál:

akarod vagy nem, ez a hazád már.

Köszöntsd a vén Mári nénit szépen,

gyerekkorom ott szunnyad szívében.

Türd a borzas Béni bácsi bajszát,

abban meg az öregségem bujkál.

Legyen kedves, mi csak érdekesség,

multam, jövőm: mind a csizmás vendég,

körben a raj tatárarcú gyermek;

gyermekeid is ilyenek lesznek.

Dobott pányva, csel, horog voltam csak,

ha neveltek, ha felhajitottak,

csak azért, hogy mint Dúl udvarából

ilyen zsákmányt fogjak a világból.

Örömükre vagy büszkeségükre,

ezer évnyi szomjukra-éhükre,

mely a mélyből, mint a sárkányhang jő –

nyugodj bele már, gyönyörű rabnő.

Otthon vagyok, bólogatva mondom,

mondd utánam bólogatva: otthon.

Apád, anyád, feledd el a multat,

szived sebe talán begyógyulhat.

Kötözze, mint enyémet, a lágy hit,

mely estente bölcsőm körül szállt itt

kolompszóban, így szelídítvén meg

magyarrá a messziről jött éjet.

Senki vagy, míg senkit se szerettél,

senkié, míg bárkié lehetnél.

Akkor voltál fogoly, amíg semmi

nem szólított magad elengedni –

Kóbor hajó, aszerint, hol várják,

utast váltva, váltja a hazáját:

asszonysorssal úgy lesz hazád annak

a hazája, kinek szíved adtad.

Keverő sors, kevert szép magyarság,

beolvasztja mosolyod aranyját,

beolvasztja hangod nemes fémjét,

homlokod és szemed szelid fényét,

elkeveri s még ezredek mulva

lányainak ékszer gyanánt nyujtja.

Forr a jövő, tán kiforrja végre,

mit isten belégondolt e népbe.

Ki szól?

A falukutatóknak

Emlékezem, akkoriban

gyakran megálltam a beszédben:

egyszerre hangsulyom, szavam

meghalt apámé volt egészen.

Mosolyát is érezni véltem,

szájam körül a tört mosolyt,

mikor néha jó kedve volt.

Hát fia vagyok, mondtam, és

lelke kicsit még élni vágyna;

nehéz a megsemmisülés

annak, ki vágyott s mind hiába.

Mi kéne? – tükör elé állva

faggattam a leleplezett,

bennem lakó kísértetet.

Az enyém az a fintor ott,

vagy övé, mely ajkamra lebben?

„Mi kell?” – „Te is azt gúnyolod,

ki ugyse kaphat semmit ittlenn?”

Zavartan néztem, redőimben

mig kibetűztem válaszát,

holt arca gőgös mosolyát.

…Van helyem, szavam sok helyen.

Szmokingban, márvány-kandallóhoz

dőlve vitázom. Hirtelen:

mit szólna mostan ő szavamhoz

– vág belém – s e finom kör ahhoz,

ha egyszerre az ő szavát,

a vén cselédét hallanák?

Tudom, mit lehet, nem lehet.

Már csak ha az indulat elkap,

futnak számra az elfeledt

tájszavak, mint rejtező hadnak

előőrsei, megriasztnak –

Ki szól? Ki vár ott egyre ránk?

Csend van. Vigyázhattok reánk!

Csönd

A népi írók pörbefogásakor

1

Nyugodni vágy az uraság –

kiméld az ablakát.

Vánkosba sírjon, aki sír, hasát

kucsmával fedje, ha korog,

s ha ki üvöltene, kapja be saját

öklét, még így a jobb.

Béke van, áldás, nyugalom

és minden a helyén!

Működik, mint jó gépezet a hon:

jő pontosan a tél, „henyél”

a földmíves, a tyúktolvaj oson

és a biró – itél!

2

Barátaim, bár szánkra csap

az állam, zord apánk,

anyánk, a lágy nemzet karjába kap,

megérti rettentő hibánk,

lesz kor, hogy büszkén még azért mutat

árváira, reánk.

Barátaim, kik megdagadt

ajakkal hallgatunk,

rakjuk, csak rakjuk, mit a szív, az agy

tárnáiba ma elrakunk.

Kérdez a sors még sokat, sokakat!

Legyen elég szavunk.

Hasztalan

Belőled büszke kurjantással –

belőlem forrósággal, lázzal

és látomásra hadart szókkal

és haragot harapó foggal

ütközik ki, hiába fojtnám

a magyarság, a mult, a fajtám.

Föl-föllégzem, aztán újra

kezem gyurva és szemem húnyva

küzdök vele, mint betegséggel,

rohammal, nyavalyatöréssel.

Titkolnám, ajkam összezárul,

arcom rándítja és elárul.

Ki baját, bűnét örököltem?

Hol ragadt rám, milyen tömegben

ez a ragály, mily szellőzetlen

szobákban, karokban, ölekben?

Bújnék vele, szabadba kerget,

a világ előtt szégyenít meg.

Ifjan vén könyveket lapoztam,

pír öntött el, lobogtam, ottan

fogott el, ott várt, lesben állva,

száz éve már áldozatára?

Egy lágy dalban, mely szállt, hizelgett

s egyszerre torkomon marok lett?

Torkom szorul, de ő nem enged,

jajong, hogy én is jajra keljek,

kiért, miért? Nem válaszol, csak

jajong, hogy érte is jajongjak

és bár tudom, csak bajt okozhat,

dől belőlem a szörnyű jóslat.

Hűtlen jövő

Emlékszel X-re? Fecsegő

jóslat-szadista volt. Ha szóba

kezdett: kié lesz a jövő –

már mentem is… És az idő

ráhallgatott, őt igazolta.

A jövő őmelléje állt,

(lám akkor is már ráhunyorgott)

benne lelte meg férfiát,

hőssé ezt a szive-puhányt

tette; bölccsé e félbolondot.

Sejthettem volna. Mért tegyen

e hiú lenge lény mást mostan,

mint amiért évezredeken

átkozta a történelem?

Tudhattam; tudtam; de csalódtam.

Előre néztem, őfelé.

Én hittem egyre, hogy a holnap

színe szebb, mint a tegnapé –

Nó, most, hogy fátylát leveté,

jobb is, hogy nem engem karolgat.

Nem tudom, mi vár. Kiderül,

hogy ha nem ő, hát a mult rejti,

amiért érdemes emberül

még élni? Vagy rajtunk kivül

s földön kivül kell célt keresni?

De kire bízzam igazam?

Terveimet, ha még akarnék?

Kesergek persze, hangtalan –

De nem veszejtem el magam

egy ilyen rossz ringyó miatt még.

Vidéki állomáson

Egy kortynyi vigaszt, örömet

igértél, Uram. Mosolyogjak?

Előre megfizetteted.

Ízét veszed az italomnak.

…Jönnek, mennek a vonatok,

hozzák a jövőt, ahogy jönnek

s mind kedvesem nélkül robog

be és el. Szívem egyre könnyebb.

Testemben érzem, hogy vál multtá

a jövő, hogy csepeg belül

percenként, amit adni tudnál,

hogy nő múlásommal az űr,

hogy ürül velem is az élet –

Topogok fagyos síneken.

Ahogy lemondok, meg úgy értlek:

győztesen, ünnepélyesen

te érkezel a semmiben.

Alkonyat

Elmult ma is a délután.

És csak a fecskék vigadoznak,

részegen a ház oldalán.

Ez a nap is, a lebukó nap

olyan volt, mint a szomjuzónak

a borral telt pohár, amit

feléje nyúlva feltaszít.

Irtam egy hosszú levelet.

Melegen, frissen, mint a hajnal

jön már reá a felelet

valahol szinte madárdallal.

A gyors napért csak ez vigasztal,

a gyors időért, hogy te is

vele jössz, egyre közelítsz.

Alakod könnyű vonalát

rajzolják a csapongó fecskék.

Léptedtől könnyül a világ,

várja a szív, hogy hitegessék.

Enyhül bennem az ős betegség:

az öregség is – kezemet

nyujtanám, mint a gyerekek.

A nyárfán ül megint a hold

s bízni lehet az emberekbe;

mint kóstolót, mint biztatót

ők adtak kedvesen kezembe.

Nyílik a jövő, mint nevetve

piruló szűz, midőn magát

nyujtja egy kézfogáson át.

Úrfelmutatás alatt egy falusi kertben

Rebben a harangszó, mint sereg madár.

A toronyablakból angyal kiabál

oly üdén, mint mikor e kertbe feléd

kis nénéd csipogta: benn van az ebéd!

Szomszédban a templom s nagybátyád a pap.

A kórusban Imre öcséd orgonál,

presbiterré tették két sógorodat,

Katikának is egy kántor kurizál –

Mint hatalmas, mindig pártfogó rokon

tartja szemét az Úr kis családodon.

Vasárnap mindenkit asztalához int.

Mindenki elmondja vágyait megint.

Csak te… de hallod, hogy téged is hivat,

elfeledte régen csúf pletykáidat,

azokat is, miket gyónván még Mari

néni se mer neki visszamondani.

Járulj hát elébe! hisz már csak a dac

tart vissza s a szégyen, hogy mit mondanak…

egy eretnek jegyző! egy csak testre-jó

orvos! a falusi ferbli-kaszinó

a nagy vendéglőben, mely a kuglitól

szentségtörőn döngve forr, mint a pokol!

(Így van, Uram! Így van. Így van már – fogadd

titkos áldozatnak vallomásomat.

Fénnyel, nevetéssel, mint pogány piarc

nyüzsg – de mi fölött már ez a hetyke arc?

Mint katakombákban az első hivek:

guny-mosolyom alatt várlak, zengelek!)

Esős, de még enyhe…

Esős, de még enyhe az évszak. A köd

istállók lehével bolyg a fák között.

Tünődik a család, hány szüretelőt

hívjunk – vagy reméljünk még napos időt?

Pénzt érne a fény most. A nap még tele

sajtárjából öntött arany ömlene

a szőlőszemekbe, gazda zsebibe.

Aszúvá most ér a muskotály leve.

Pincében prés, puttony, csántér mosva már.

Kádon ülve nézem az esőt, szitál,

tőkék sora közt kis vízesést csinál;

nagy bogyókkal küzdve fut a pici ár.

Ősz van! Emelődik a kútban a víz.

Messzebb száll a hang, a csíz panasza is.

Rekedt zaj úr minden dalon, éneken.

Szólnak a kereplők, mint nagypénteken.

De mérges-zöld még a diófán a lomb,

de minden lombot a köd fénymázba vont,

de oly üde, ékes, édes a világ,

mint végnapodon majd, könnycseppeden át.

(Mint végnapomon majd: bólogva ülök

a romlás aranyló jegyei között.

Isten veled, Édes, félévig sütött,

leáldozik arcod hegyeim mögött.

S forr az ősz a völgyben, zúg a laposon,

mint tavaszi ár, de sárga-piroson.

Álmodol velem még? Így láss: habokon

lépdelek, egyszerre némán lebukom.)

Szüret után

Megjártam hát, meg én, az életet,

és a tanulság? – egypár ócska közhely,

édes öcséim! mikről elmenet –

nos, kár volt szájalnom az öregekkel.

Mint, teszem azt: a fejtől büdösül

a hal; és kéz kezet mos; és szorít

a csizma, míg új… s amit örökül

hagyok: a disznó makkal álmodik.

Üres edények voltak, ma teli

erjedő szesszel mind, szisszentve forrnak,

mint bent a hordók. A gazda lesi:

elégedetten hallom, hogy motyognak.

Ez a szüret, az enyém. Amíg

ti itt atyáink földjét kapa-szóra,

én ezért róttam tenger halmait,

a vad városokét, épp úgy hajladozva!

Adnék kóstolót, ám, ami nekem

vigasz és mámor, nektek még ma lőre.

Ti forrtok, értek, haj, míg derüsen

bölcselni tudtok, bólogatni tőle –

Mint én – már némán nézve, mint forog

köröttem érdek, eszme, had, s zörögve,

– mint körhintán a festett állatok –

az állatöv tizenkét bamba szörnye!

Részegek

Én ezt hajtottam, te meg azt,

beh mindegy már, dohogva

ki mondott butát, igazat –

Ő mormolt magában, beszélt,

mindnyájunk érvét, kételyét

az idő, ő gondolta.

Barátom, csak nyelvek valánk,

vagy egy-egy lázas szó csak;

berekeszthetjük a vitát;

ha ezt, ha azt fogadjuk el,

bölcsebb nem leszel semmivel –

hogy hinnél egy bolondnak?

S ha így is volna és nem úgy?

Holnapra szép cserében

az lesz helyes, mi ma hazúg –

Fáj nékem is, hogy mint a bor

ő szólt belőlem is: a kor,

tettekre: késre készen.

Ő sugott. Vagy a háborúk

szép tervezői odafenn:

a szűz tekintettel kigyúlt

vad csillagok. A föld, mely itt

kukacokkal gondolkodik

rólunk. A világszellem.

Én gyanakodva hallgatom

már magam is: előre

tetteimet megtagadom,

mint ki terhelten születik

s várja, ésszel, mint ütközik

az őrült ki belőle.

Talány

Ágról a lágy körtét előlem

– csak úgy loccsan – a földre dobja.

Mert nem hajtottam fel időben:

ecetet köp pohár boromba.

Nem hordod? – elnyűvi ruhádat.

Nem költöd? – elveri a pénzed!

Késs csak egy órát – a buzádat,

gazzá kaszálta már a rétet.

Lót-fut, jár előtted-utánad –

Kiméld, vagy ne kiméld a nőket:

százszor kegyetlenebbül nálad

gyalázza, rikatja meg őket.

Mérlegeld – övé már az eszme;

a vágy, mit érleltél szivedben –

Én ismerem őt, versenyezve

vele éltem; ő élt helyettem.

Kézzel kapdosva most is itt van.

Félszemmel, öntelten figyel rám;

s gúnyból, míg ellene ezt irtam,

tövig szívta a cigarettám.

Töprengsz az ostoba talányon?

Megért: övé vagy, ha megérted!

Lop téged is tőlem, barátom,

tölti a korgó semmiséget.

Szabadon: védtelen

Papírt, port gyüjtöttél, követ:

hamut köréd.

Van házad, s benne fény, meleg,

ha jő a torz sötét

s a tél. Drót, ebszimat kerít,

kint egy szokástudó

vidéki nő ajtót se nyit,

annak, ki nem hozzád való.

Isszák a zajt a szőnyegek.

A ház előtt

topognak súlyos őrszemek

s csak előörsök ők.

Arrébb tábortüzeivel

sűrű tornyaiból

konok had figyel, hogy mivel

táplálkozol, vigadsz, mikor

szeretsz, sírsz. A vízből kiránt,

félreüti

a pisztolyt: őriz a világ,

őrültként már – neki

így kellesz. Ebből él, ezért

nevelted, gyáva. Hát

ne nyögj, add meg a bért: a vért.

Tekintsd a hurkos láthatárt.

Dagályként morg, követ a rend.

Nincs vége már.

Király légy, itt át az se ment

az óperencián.

Afrika? Észak jéghona?

A közösség gyűrűt

vet és – mártsd lábod bárhova –

rádfagy bilincsnek mindenütt.

Jajong a zsarnok. Milliók

legszolgaibb

szolgája ő, emberi szók

helyett azért visít.

Mit megszerzel, bosszút így áll

a tömeg, az anyag.

Megtanulhattad: vagy halál

vagy add meg embernek magad.

Nem én. Mint szirmát a virág

úgy vetkezem

a díszt, fegyvert, ruhát, mit ád,

adott e föld nekem.

Nem fázom, nem szégyenkezem,

rontom magam tovább.

Ott kezdődött, hol két felem

elhull, a rab s a porkoláb.

Csodák

Bölcsebbedem és a csodák

úgy nőnek, rajzanak köröttem.

Mint kígyó vedlik a világ,

fut a kövek közt tündöklően

azzal, ami csak eltünőben

kacsintja rád, hogy mit adott

és adna még, ha elkapod.

Népek egyiptom-éjjelét,

a Jelenések újratámadt

szörnyeinek ripacs-dühét,

a bőgő, lángevő csodákat

leintem untan, mint kutyámat;

nem ők lebegnek föl, nem ők,

hogy billen vélem is a föld.

S merülni kezd. Nem kapkodok,

mint szalmaszálba vízbefúló.

Köszöntöm, amit elhagyok,

mint férfi-szívvel sírba-múló,

köszöntöm, mi a futó multból

még búcsúszóra kihajol,

mint rokonok a kocsiból.

Láttam egy fát: nem dőlt reám;

folyót: épen átmentem rajta.

Mellémszegődött egy leány,

boldog legyek, csak azt akarta.

Tudtam, hogy aki él, haramja

s meghagytak; ettem, noha sem

földem, barmom, se fegyverem.

Szelét, havát kavarva fut

az eszelős idő köröttem

s a társadalom; háborút,

azt kéri, gyermekét ledöfjem.

Búcsúzom én is és könnyülten

bámulom: szívem mégse lett

oly gonosz, mint rendeltetett.

Külön világban¹

1939

Próba

Ki legközelebbről, legkevésbé engem

(mint téged is) az lát.

A távolság fed fel, mint az anya-tenger

a föld kerek arcát.

Mint multat az emlék, ha durván leverve

a házat, a régit,

törmelékeiből – de milyen tervekre? –

emberibbet épít.

Küldj el. A láthatár két kivédhetetlen

karjával ölellek.

Erre vágyom. Ronts le. S könyörögj, hogy isten

súgjon egy új tervet.

Sose panaszkodom…

Sose panaszkodom. Nem fér ki a számon.

Tollamon is alig.

Mit fedne fel a kín? A gúny ráncát rántom,

mihelyt megvonaglik.

Egyik kezével míg szép ajándékáról

leoldta az inget,

a másikkal engem a sötétben Ámor,

ő is csendre intett.

Ó, konok száj, mely a mosolyra se nyilt meg,

mit szerető ajkak,

puha-készen, mint a kisdednek az ételt,

két csók között adtak.

Vártam tele dallal – nem mint Memnon szobra!

Ha nyelvet rezzentek:

széttörök én, attól féltem, darabokra.

Így vártam, ki ment meg.

Ó, keserű egység! Mit lesbe kuporgó

csend, a fagy fog össze!

Feloldódva, jajjal fordulok ki forró

karodból a földre.

Nincs mit panaszolnom…

Nincs mit panaszolnom. Lám lehetnék boldog,

még ifjú erőben.

Ha csahol is, egy szemrántásra elkullog

a halál mellőlem.

Rövidül bár az út, mit rovok dalolva,

látok egy-két csárdát,

hol az utazót a komor alkonyokba

fehér ággyal várják.

Egy-két fekvőhelyet még lehet szereznem,

helyemet keresve,

kényesen forogva, amíg be nem fekszem

kihevert helyemre.

Mígnem – bármi jó volt is a közelséged,

a melegség és csók –

lusta szeretőként elfordulok, élet,

mert alunni még jobb.

Mint szobád…

Mint szobád egyszerre, ha villanyt kattantol,

otthon lesz, ragyogván,

e vak szerelem úgy lett otthonom attól:

neked panaszkodnám.

Egy lágy ütés – aztán mennyi fény a szívben;

mint rég, ha bajomban

anyámra gondoltam s máris könnyebbülten

feléje indultam.

Honnan e varázslat? Öregszem. Csititva

hova viszel vissza?

Az elvadult földön ráismerek újra

biztos otthonunkra.

Mily közös hazátok van, asszonyok néktek!

Elnézem fölényes

mosolyotok, ahogy a remegő, éhes

zsákmánnyal megtértek.

Nincs mit panaszolnom…

Nincs mit panaszolnom. Hacsak az a kín nem,

a nyilaló jóslat:

cserébe teneked azt adja csak isten,

hogy velem kínoztat.

Mit mér benned isten, micsoda mérlegre

állít, velem szemben,

hogyha én magosra, te annál mélyebbre

szállj e szerelemben?

Félve fogom kezed. – Egy pillantásodra

megindul a játék.

Példának mutat fel rettenetes jobbja?

Kapj el, ha lebuknék.

Tépi a zsebkendőt…

Tépi a zsebkendőt – mi helyett? – az ujjad.

Látom én: vívódol.

Egyetlen rántással azt a sűrű multat,

azt rántsd le magadról!

Csapd ketté, függönyként, mi jövőnk takarja,

ezt a nehéz csendet!

Mint szavalónő az üres szinpadra,

lépj ki és szólalj meg!

Mint Uriel, aki szétüti majd ráncát

örök éjszakámnak,

hátravetve fehér köntösöd két szárnyát

intsél: gyere, várnak.

Éjszaka borít, vas férfi közöny, hogy fényt,

életem ízt kaphat.

Mint kriptafödelet vonom hajnalonként

arcomra a paplant.

Az a régi gyengéd, az a kedves – légy te

a nagy angyal, kit rég

nevetve elhagytam; akit kéz a kézbe

könnyezve követnék.

Két fele ver a szív…

Két fele ver a szív, egy igen és egy nem.

Harc ez is – de kell szebb?

Mit tudod te, mért élsz, míg rá a kegyetlen

halál nem felel meg!

S a kegyes szerelem – ha egy szabadabban

szaladó ütemre

ráfelel egy lágyabb, akár e dalokban,

háláját üzenve.

A tenger a földdel, föld faggyal vitázik,

ti nők a halállal.

Öletekig csap, de felfutva odáig,

tajtékkal aláhull.

Ő dob tefeléd is, igéri, öledben

harcát ha kivívta,

tanyát verve benned, üresen hagy engem,

ha egy pillanatra.

Beh pihennék…

Beh pihennék. Harminc… harmincöt év, lássad,

hogy híven bevalljam:

levegőt kell vennem. Már a kimondása

nehéz egy darabban.

Tán csak azért mondom – szivedet gyötörve –

csak azért a multat,

hogy a másik részt, a még tele jövőt te

vállalni tanuljad!

Ahogyan tárgyait a kezembe adta,

ez a világ itt lent

úgy ürült, szegényült – küldött magasabbra.

Elejtettem mindent.

Ritkul a lég. Amit még ez a föld nyújthat –

vedd ki a markomból,

mint a gyerekéből a fegyvert s a gyujtót.

Vegyél át magamtól.

Elérhetetlen

Elértem ezt is. Itt aludt,

karomban boldogan.

A szélviharból lám fészekbe hullt,

fészekbe már – jó dolga van,

mert az lesz már – ezt hitte. Én

tudtam, sose lehet.

Most van a próba elején,

csak szenvedése lesz enyém –

nem ő, ki fejemet

már mint előleget

úgy fogta kebelén –

mint majd ha munkát és virágot s gyermeket! –

Elégedetlenebb

sohasem voltam s ő szegény

elérhetetlenebb.

A dicsőség csábít…

A dicsőség csábít, hogy fejeden nevem

– beh könnyű – koszorú lehet?

Már a magaméról is untan levetem.

Előled is csak elfedett.

Nem magam mutatni, de hogy mint a sólyom

messze le én lássak:

fel csak azért vágytam. De már lecsapódom

kiáltva utánad.

Mert tekintetével, ha elért a világ,

nővéreim, bár köztetek:

mint sebesült téptem nyakamon a ruhát.

Fulladtam, ez vetkőztetett.

Rejtezni akarok, mint midőn ölellek.

Mint majd ama percben!

Így vagy anyám után az első, ki mellett

nem kell szégyenkeznem.

Ne nézd homlokomon, s ha igen, úgy nézzed

a szikrát, a gyöngyöt,

mint kín-pattogatta lázas főn; tenéked

kell majd letörölnöd.

Külön világban

Külön világban és külön időben

éltél, be messze tőlem.

Már vége – vége!

Már új idő, új rend van készülőben,

egy új teremtés, könnyű kezdet:

susogja versenyt egymás mellett

egymást vidáman rábeszélve

két karóránk felém a langy sötétbe.

Mi egy ember? Egy élet? Oh, tudom, csak

kehelynyi külön korszak.

Beh vártam, várom:

napunk, holdunk egy égbolton bolyonghat.

Fülelem, hogy a két szív, melyet

egy karban tartok, hogy felelget,

hogy békül, mióta egymáson

majd összetört – hogy egymásra találjon!

Felriadok egy ideje, mint pásztor

apáim, minden pirkadáskor.

Mit féltek? Éltem

féltem az éji tolvaj elmúlástól?

Gyúl kint a nappal, tele széjjel

nyájként mozduló eseménnyel.

Kár már mi érhet? – kérdem,

mióta gondom tiéd, felerészen.

Nagy fényben alszom el. Álmomban, úgy szeretlek,

multamba is már beeresztlek.

Gyermekkoromban

jársz fel-alá velem –, ha est közelget,

nevetve rántsz kézen anyámnak

hívó szavára, tán anyám vagy –

Ismerlek; mosolyodban

forgok, heverek, végre megnyugodtan.

Változat

Ó, kongó órák, egymásbafonódók,

ó, együttverő boldog

tornyok az éjben –

Beh rossz, be rossz volt, míg egyedül éltem.

A fürge percek, mint rég, munka éjjén

anyám vén varrógépén,

úgy járnak, szállnak, fércelik, mi eddig

szétfeslett mindig. Most már összeillik.

Be jó, be jó, be jó lesz, magyarázzák,

percegik, szaporázzák.

Úgy ringok-rengek bízón az időben,

a lágy jövőben, mint rég a bölcsőben.

Falkát vakogtat még velük az emlék,

megtért bojtárainkét.

Ebek csaholnak, nyínak és kerengnek.

(Sötét van; mindent ólakba terelnek.)

Sötét van, éj; mint nyáj piheg köröttünk,

neszez, bú össze földünk –

véd engem is már,

fejem karomnál hűbb karokra bízván.

Egy idegen városban

Latinul, osztyákul, tudok franciául.

De németül semmit.

Mint gyereket, ki fél elválni anyjátul,

büszkén úgy vezetsz itt.

Jó neked ez, látom. Még messzebbre látok.

Gyengébb – de az egyszer

szavaidra tünnek el az akadályok.

Boldogan veszekszel.

Viszem a szorongást nevetve mögötted

(szívemben a csárdák

olajnyomatát, hol Rákóczira törtek,

Zrínyit tőrbe csalták).

Nézlek – oh ha ott is így tudnál beszélni,

a veszélyes honban,

hol ennyit sem értek, ha a Hang megkérdi,

merre fiam, honnan?

Hány alakban bujkál…

Hány alakban bujkál, mint egykor a Múzsa,

ajkán hamis fénnyel

a halál, hogy titkát egyszerre megsúgja

s rámszóljon: beszéld el!

Ismertem a Múzsát. Majmolva az istent

ő is száz alakban,

egy lány, egy napszámos mosolyából intett:

beszélj hát. Daloltam.

Így kerülget, lesdel a halál is mindig;

perverz harmadiknak

örömünk felezni közénk is besiklik,

bárhogyan szorítlak.

Arcod üdvözült volt, oly távolin édes,

midőn hódításom

féltve reádnéztem, mint az ő mellén lesz

majd a hideg-ágyon.

Vele vívódtál már? S én is vele voltam?

Zavartan, hőkölve,

de azután annál mohóbban hajoltam

a gyanús gyönyörbe.

Szavaira számon még dadog a válasz.

De te, mit tudsz meg te,

ha a vonaglás hab-csúcsán felkiáltasz,

rettegve, nevetve?

Álmomból ébredtem

Álmomból ébredtem. A tenger, az enyhe,

nyí, úgy kap a partba,

s köpi-nyeli nyálát, mint az eb, ha fekve

fogait mutatja.

Végig a part hosszán, ameddig ellátok,

mint kígyózó szörnyek

vergődnek a messze kivetett hullámok,

holtan legörögnek.

Alszol, jajongó szád mosollyal övezve.

Nézem fényes szádon,

mit vet föl a mélyből – bár egy röpke percre –

a szörny-szülő álom.

Megismerhetlek most? Nem látok a mélybe.

Sikoltsz s derű száll meg.

Ki támadott rád? A mosolygó örvénybe

kit fullasztottál meg?

Nyugtalan alvó

Kiáltsz és átkarolsz – pihegve, hirtelen

dallamra nyögsz már, szép szirén,

ahogy lebuksz megint és azt hiszed, velem,

az álom tünde hab-szinén.

Karod nyakam köré kulcsolva ki elől

kúsznál, remegő, fölfelé?

S ha fönt vagy, mért akarsz lehúzni lebegő

honodba, szolgáid közé?

Lemennék szívesen. Megtudnám végre ott,

kiket csalsz sorba le, ki űz?

Ha hunyt szemmel, ügyes úszó-mozdulatok

között karomból elmerülsz.

S mit készítsz ellenem, mert síkos testedet

átkapva egykor hallgatag,

félig-lény hugaid közül a rettegett

emberi partra hoztalak?

Az én fülem sérti…

Az én fülem sérti leginkább, hogy alig

fordulnak egy-két kört e versek

szabott zenéjükön, egyszerre mindegyik

riasztó zajt recsegtet,

gorombán, mint midőn a tű a lemezen

kiugrik, érdeset csikordul

s a szabad anyagot szakgatja élesen:

mi van a dallamon túl?

Mit rejt a dal? – Rendelt körén zengve fut és

egyszerre – mily határt súrolva? –

a lélek felsikolt, mint tányéron a kés

s egy szót nyög újra, újra –

Halál, halál, halál – bármerre fordulok,

válaszul nekem e világ már

azt súgja s hirtelen, kürtként azt zúgja, hogy

egy forgás még s lejártál!

A föld szalad símán; szédülten így kapok

szerelem, barátság, felétek.

Köröttem, jajra jajt tépve, így karmolok

mindenbe, mit elérek.

De nagy gondomról is…

De nagy gondomról is itthon jobban tudok,

tudnék már egy kocsissal, csősszel

beszélni, mint okos barátiddal, a sok

gyorsnyelvű, lélekbontó bölccsel.

Koporsók savanyú istálló-illata,

oh, a paraszt-szagú halottak! –

Hova vágyom, midőn azt gondolom: haza?

De itthon is már hallgatok csak.

Tudom én, mit jelent, hogy álmaimban és

a versben is mind szállanom kell!

Hajtja a lelket a megnemelégedés;

hajtja – de mit tudok meg ezzel?

Botolva kél a szó. Bomlás, agyag dohát

szívom, míg bátyáim beszélnek.

Mint a szerecsenek Afrika illatát:

hordják a sírét a szegények.

Az ősökét. Mintha mindenkit a halál

parasztnak lökne vissza ismét:

bólongnak biztosan – mindent jól tudva már –

mint egy konok, barbár követség.

Nyirkos, avas mezek, mint Lázáron – kezek

meredten s, már előre, sárral!

Összeölelkezünk, mélyet lélegezek,

mint majd ha holt apám kap által.

Esti dal otthon

Fáradt a föld, nyujtózni vágy.

Az almáriumról lenéz,

főt hajt a fonnyadó virág,

bólint, ládd ennyi az egész.

Egy nap. Kikelnek sorra fent

tojásukból a csillagok,

nyüzsögnek az éjben és kereng,

ragyog a raj, szinte csipog.

De lent a sötétség az úr.

Megkaptam, amit kaphatok;

s szenvedtem, néma válaszul.

Alhatok, próbát halhatok.

Vonaton utazom…

Vonaton utazom, nézem a táj képét,

még egyre ijedve,

ha az ég foncsorja hirtelen enyémét

dobja az üvegre.

Dobja ki az éjbe: ott remeg a távol

égbolton, ott csillog,

fut az óriás arc. Mint a sűrű zápor

vagdossa a csillag.

Megriadok tőle. Egy kisérteté, még

korai, hogy menjek.

Homlokomon holddal esengjem hűségét

halandó szívednek.

Hiába vártam…

Hiába vártam. Elpirult

az ég lassan helyettem.

Összekacsintva fent kigyúlt

két csillag, hazamentem.

Istenre vártam? Az az arc

ha lobban, mécsként lebben

felém s tán jelt ad: erre tarts –

De nem gyúlt fel az estben.

Egyedül aludtam. Anyám

ölére emlékeztem.

Hazám volt, nem fájt a magány,

amelybe visszaestem

az ifjúságból – vad, sötét,

az volt szeles, kegyetlen!

Ebként, szelíd szívem köré

fonódva melegedtem.

Együtt aludtál

Együtt aludtál – tudod még kivel?

Honnan merülsz fel, árván, mint az árnyak,

s oly hontalanul is, ahogy kikel

harsányan, győztesen

a hajnal tojásából a madárhad?

Süt a nap. Nyár van. Káprázón ragyog

a férfikor. Leplét ejtve a környék

ezer fényével int és mosolyog,

s te – te mily elfeledt

hatalmak, baljós árnyak visszajöttét,

micsoda barbár mitológiák

kúszását érzed feléd napra nap,

dobogó szívvel e derűs világ

tündöklő tájain,

mióta ezüsttel vegyül hajad?

Mit követtél el, hogy nem lepne meg,

ha egy reggel egy fordulón tolúlva

vád-csaholással a vad istenek

dühe úgy hullna rád,

akár a vérfertőző Ödipuszra?

Mit rejtegetsz te – örökbe kapott

szíved alján mily nyirkos bűn lapul?

Hogy ott él, te is csak arról tudod,

hogy rejted és ha majd

felelni kell, csak állsz majd szótlanul…

Csak állsz – fény csikland könnyes arcodon

s az ártatlanok sikolyaival

csak sírsz és sírsz és integetsz vakon

s tán mégis boldogan,

hogy utat lelhet lám a férfijaj,

hogy van okod és méltó zengened!

és megátkozod ezt a földet itt,

amely anyád volt, aztán kivetett

karjából és soha

nem fedte néked fel a titkait…

Áruló

1

Már alig adtam valamit

tovább a zengő ütlegekből,

melyekkel rajtam is keresztül

az emberiség sujttatik.

Daccal, ha áradó szívem,

hát öklömet is visszafogtam:

ha nem jajongok, haragomban

se könnyebbítsen semmi sem.

Mit azért kaptam, mert embernek

nőttem fel, így külön-magamra

vettem; konok gőg éltetett:

nekem Ő is külön felel meg,

ki ránk ítéletét úgy szabja,

mi hajtsuk végre, emberek.

2

De néma maradt Ő is. Állja

a kihívást. Ha rámtekint:

mint mesterember, ha megint

zavarják sürgős munkájába!

Hátrálok, nincs hova huzódjam,

ha szerszám-kapva rámkiált.

Lelkemben fog meg, mint kutyát

a csapdává szorult sarokban.

Látom a villám villanását,

tekintetem óriás mását

szemében, ahogy rámnevet,

az árulóra, aki hallgat,

mért állt is át a pokol-fajzat

mellé, mellétek, emberek.

Játszottam…

Játszottam; azt hittem, velem

játszol, Uram, vidám vagy.

Nevettél. S hirtelen a menny

eltorzult, fényes szájad.

Horkanás hallott – fogaid,

villámaid ragyogtak –

Néztem cikázó sorait

hánytorgó homlokodnak.

…Az apám szegény, ha ivott –

karba kapott, becézvén.

Egyszerre szemefénye ott

röpdelt a balta élén.

Lefogták. Téged senki sem!

Mi részegít? Hiába

nevetsz már. Félve figyelem,

hogy jársz, dülöngsz a Házban.

Az anyánk tisztította ég –

csattan, törik, mint ablak!

Lámpa hull, hó száll, tollpihék;

a gyermekek zokognak.

Megismerem már lehedet,

rossz apa őszi szélben.

Rámhajolsz? Még rejtelmesebb

arcod; mint tükörképem.

Csönd van mostan, tél; összetört

erdők; mezők letépve.

Hallgatsz. Neked is harc között

adatik már csak béke?

És szeretet csak elhalón,

ha könny közt vall, dadog már?

Mint nékem? Ki vagy, nem tudom,

csak azt, fiad vagyok már.

Elfordulsz…

Elfordulsz –, a sík táj, a tenger fölissza

lágy alakod, orcád,

s ragyog az ég. Fölém száll egy darab, tiszta

antik Görögország.

Az árnyék millió cserepe az éjnek,

szétszórva a tájba –

Villog két színével a kétszínű élet,

akár a sakktábla.

Megértem a játszmát – csapdaként a kocka

gyanús valamennyi.

Lesik az istenek, ki bukik a rosszba,

lehet-e nevetni.

Nem mozdulok. Tudom, hogy sohase látlak

e tünde világban.

S tudom, férfimód az lenne megoldás csak,

hogy szemem kivájjam.

Nem érdemelnek meg…

Nem érdemelnek meg az emberek minket.

Van egy világ, van egy szabad hon,

hol mi uralkodunk, hová leviszlek,

mihelyt elalszom.

Ott szerettelek meg. Jobbra néztem: álnok

Rómák (mert ott éltél) lobogtak.

Balról – hessentve füstként a világot –

szívemre foglak.

Elpusztul a föld, ég. Semmi se kell. Állok.

Nézlek féltékenyen, te gyenge,

hogy’ népesíted be a pusztaságot:

árulsz el egyre.

Semmit sem értünk…

Semmit sem értünk a halálhoz.

Hűvös és nedves az évszak. A köd

homályt vakol a hullongó homályhoz.

Vígasztalan szem: az ág csak csöpög.

…Én sem vonzódom a világhoz –

Ázottan bú az állat. Gomolyog

az est, az elme. Varjúként kiáltoz,

csapong a ködben eltünt alakod.

Nincs könnyebbülés. Annyi sem, amennyit

kutyám kihány, csaholva azt a semmit,

mely engem is azzal nyom, fojtva, hogy

üres, valóban. Úgy dermeszt, előre

hogy csak az űr, magányom csendje nőne

a suttogott jajtól is. Hallgatok.

Könnyező

Vigasz sem kellett már neki.

Csak jöttek, dőltek könnyei.

De nem zokogott: nevetett,

azon is, hogy úgy könnyezett.

A lágy árkokba, mosolya

öntöző csatornáiba

szálltak a könnyek, meg-megálltak,

az állán jégcsap-csillogásnak.

Mondhattam, hogy ki szereti.

Remény sem kellett már neki.

Bólintott, hogy mindent köszön.

Mint dőlt edényből, dőlt a könny.

Aztán, mint fuldokló, ha még

utolszor felveti fejét:

a sós cseppeket szerterázva

vad nemet intett a világra.

S eldőlt, új könnyektől vakon, –

görgesse hát a fájdalom!

Szólt még, kiáltott. De szavát

az leste már, a másvilág.

Az érthette, ki könnytelen

érti, mi itt az értelem.

Kezét fogtam. Hogy vígasztaljam,

rámosolyogtam s vele sirtam.

Konok kérdezők…

Konok kérdezők, kik a Válasz-t adtátok,

kikkel egy szekéren

szálltam torony-iránt vad kerék-ugrások

közt fagyos vidéken:

hol a jövő, akit – vőfély-módra szórva

pántlikát, kalácsot –

menyasszonynak hoztunk volna Magyarhonba?

Álljunk meg. Leszállok.

Minél közelebbről, nekem az a szép arc

szót mímelve némán,

rég azt mosolyogta: „ha megölelsz, meghalsz,

így szépülök én már.”

Mentem, amig láttam; de már őt se látom.

A gomolygó égen

vörös szőrzsák a nap, mint a bibliában.

Kocsit kell cserélnem?

Mint gyerek-szememnek: a futó felhőkből

kisejlik az angyal.

Hátrálok, ahogy szól s néz – mintha tükörből –

számolj le magaddal.

Hallik az ítélet. Kegyesen és híven

legjobbjai népét

csak azért futtatja előre az isten:

ne lássák, mi jő még.

Csend

Állj meg, ne állj meg – majd megáll a szél,

amely borzolta fürtjeid.

Megáll a csillogás, vele a falevél;

a folyók s fűzeik.

A kis örvények a rét rohanó szinén,

a legkisebb fűszál

emlékké merevül, se tied, sem enyém.

Bámulod, mire vár?

jégbefagyott virág, olyan lesz a világ,

amit reád hagyok.

Szólalj meg – zokogod. De hiába kiáltsz.

Nem válaszolhatok.

A lámpa lehull…

A lámpa lehull. Eldől

ott künn a hold az estben.

A szív rőten dadogja,

menekülj. Nem menekszem.

Leomlik darabonként

a ház körültem. Állok

vagy ülök, asztalomnál.

Nem bánom a világot.

Elhányt ruhaként hegy, tó,

gyapjas erdők a földön –

Várják, mit ejtek el még.

Emlékszem; így vetkőzöm.

Anyám volt? Szeretőm volt?

A bú csak számon járkál,

elszáll – szobornak így hagy

ebemmel kő bokámnál.

E zord időben

Tőled jön a fény rám. Kellene több is még.

Meg-megsimogatlak:

megtörlöm arcod. Behomálylik ismét,

mint ősszel az ablak.

Ez világít

Napnál, lámpánál, még vak ifjú szívben

szikrázó hirtelen haragnál szebben

e két kis hajnal, mit cirógató

ujjam szád sarkain kikölt.

Mi értelme…

Mi értelme a reggeleknek,

a fényeseknek? Ifjú szádon

kis réti vadként hemperegnek,

mind frissebben, ha tudják: látom.

Attól enyhül a föld, hogy játszom.

Pirkad

Tébolyban forgó, véres

rózsákkal néz a nyárutó rám

a kertből; várja, én is

díszeim ronggyá tépjem?

Meghaltál, azt álmodtam.

Most kellene felelnem,

azért, hogy szabad voltam;

benned magam szerettem.

Most kellene felelnem

mielőtt kiindulnék

bűnhődni véghetetlen

tündöklő tömlöcömbe.

Könnyű

Kezed kezembe

tekintetem tekintetedbe már

mint folyó a mederbe

mint szájra a pohár

Alakod könnyű képe rezge

fénnyel színnel tömött fejembe

mint őszi fák

lombjába ha csak egy madár.

Elrendeződik a világ.

Elmaradt háború

Örüljünk hát a könnyű hegyi ködnek,

fényes sineknek, méznek, a gyümölcsnek,

harmat szalad a fán, a fáknak –

Nézd hálával az éjszakáknak

tartályait, a házakat, sok hű hegyünk

s a tornyokat, hogy egyre állnak –

Mint messze ismeretlen tájat

fedezzük újra fel, hogy élhetünk –

S az ibolya alatt az árnyat

És ezt és azt és a könnyű madárhad

szárnyalásában boldog sóhajunk.

Hajnal

Csorog már ki az éj, fut ablakrésen, ajtón;

emelkedik velünk szobám

súlyosan és aranylón,

akár a tengeraljból

egy ezredév után

kiemelt bárka!

Ébredj szép áldozat, beszéld el

kalandodat a sűrű örökléttel.

Mit izleltél, hogy szem-lezárva

lefordultál az édes pusztulásba?

Mit kaptál ott, kiváncsi? Mutasd, hogy mit karcolt ma

foglaló jelként odalent

az alvilág arcodra?

Hogy jussom elharcolja

a szörny-had mit üzent

veled, mily átkot?

(Míg önnön szobrunkként, mint márvány

sírboltra vésett királyfi-királylány,

mi kéz-kézben, mosolyba vásott

szájjal romoltunk, csaltuk a világot.)

Gyűlölöm én az éjt. Mindent, mi volt! Az álom

torz akvárium-tájait,

az árnyakat e tájon,

kik egykor a világon

mi voltunk és akik

levonnak, húznak –

Már nem vagyunk óh! Nem, nem! Ha az éj le:

fölránt a hajnal is egy öröklétbe!

Én ott vagyok honn. Gyere. És ne szólj, csak

kövess, Eurydiké, kihozlak!

Szeress, ne kérdezd…

Szeress, ne kérdezd, hogy miért,

ha nem magamért: magadért,

a jövőért, egy napodért,

ezért a meleg mosolyért,

mit mégis ízlelhetett ajkad,

ennyiért,

ízéért e friss pillanatnak.

Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?

Az vagy, mit a szív, mit az agy,

a szem kintről kölcsönbe kap!

Ne félj kinyílni: szabadabb

leszel csak, minden porcikáddal,

gazdagabb

nem is velem, de a világgal!

Szeretünk, már nem is neked

mondom, nem is kell értened,

örülj: a tested is szeret,

a falánk föld, mely eltemet,

az idő: hogy átfolyna rajtad!

Istened,

ki így sejtteti, mit akarhat.

Megért málnánál hamarabb

ecetesül, lesz poshatag

a jó íz, mit egy nappal ad:

a kosár édes pillanat! –

tanácsolták már, higyj azoknak,

kik alant

a csontjaikkal tanuskodnak.

Fordulj szembe…

Oldalról szomorú, de vidám vagy szemközt.

Oly ragyogó és szép,

mint amikor a nap rejtegeti fényét

futó fellegek közt

s egy villanás alatt – meleg égi állat –

végignyal a földön;

fölnéz a földmíves, lova is: tavasz jön,

a halak ugrálnak.

De másról beszélek. – Bár kihűlt szívemben

a tél után épp így

melegül egy tájék, reményeim érzik,

miket eltemettem.

Fordulj szembe velem, belőled is, rólad

– rejtheted! – a nap szól,

fagyos ereimből, hívj ki láncaimból,

hogy visszaragyogjak.

Csendesül már…

Csendesül már, mint kör a tó-szinen,

melyet a behullt kő vetett,

már lassan-lassan nyugtot lel szivem;

símul, mosollyá lesz a seb:

fénylek, könnyebbedek;

míg szép szemed, fejed

álomtól nehezen

alámerül valómban, én föllégezhetem.

Hajnal van. Mint ottkünn a hangtalan,

szárító szél a lomb között,

keresztül rajtam halk vigasz suhan,

hozza a tétova jövőt –

Megcsillan, hull a csöpp.

Volt mégis örömöd,

gondolom; – bár búsan,

bár sírva, gondold majd te is, hogy nem volt hasztalan

a kín, a gond, a könnyek zápora!

Ha kő, vas, átok megmarad,

a boldogságnak is marad nyoma.

Te őrzöd ifjúságomat.

Széttört? Száz fénydarab

idézi majd a vak

éj fölé, mint ama

nagy Fényt a holdnak sátora, a bolygók tábora!

Isten veled. Nem veszhet semmi el,

csak színt cserél; ő is, a bú.

A harapás helyén – emlékezel? –

másnapra csöppnyi koszorú

tünt föl szép zálogul.

Békülni így tanul,

akinek múlni kell –

így élek én is, gazdagon a fénylő semmivel.

Remény, remény

1

A korcsolyázó önfeledt

ívelésével fut a síma,

síkos mennybolton egy pacsirta –

Ki fejti meg az örömet,

mellyel az eget teleírta –

Tavasz, tavasz, hogy vártalak.

Mint egy ismerős állomásra,

már a vonatajtóban állva

vártam, megáll egy percre csak

az esztendő zakatolása.

Kiszállok. Lomb leng, kút csobog,

emlékezem, hisz jártam itten:

rokonok és patyolat-ingben

lányok csapata fogadott.

Föld lesz alattam, csend fölöttem.

De fut az idő fényesen

zöld színnel, illattal a légben.

Itt vagyok benn a tündöklésben,

a férfikorban s nincs helyem;

idegen vagyok e vidéken.

Állhatok – száll, rohan a táj

az előbb zöld s már barna-sárga

halmaival. Nyomul kiáltva

tar karjaival a halál.

E főt immár készen találja.

2

Tavaszi határ, ifjúság,

Kinánál, Mexikónál jobban

örökös nyers forradalomban

lüktető-ropogó világ,

száműztek. Ó ha tudnám, honnan.

Bokrok, sziklák közt kanyarog,

visz ez az ösvény, emel könnyen,

mint az értelem egy jó könyvben.

Mit tudtam meg? Amit tudok,

már az is ellenség mögöttem.

Elárult. Ami vezetett,

a jövőt is, szép rögeszmémet,

úgy látom csak, ha visszanézek.

Mi van előttem? Úgy megyek,

mint aki fél, hogy visszatérhet.

S már a hódítás sem vígasz.

Lopott holmik közt, mint orgazda

járok a csillogó tavaszba.

Magáénak vallhatja az,

ki parancsát már nem fogadja?

Mit nyugtalan tekintetem

felszedett estig az utcán át,

a jaj, hajh, baj torz garmadáját,

izzó homlokkal viselem

egy ország parázs-koronáját.

3

Hiába éltem. Tegyetek

minél magasabbra a völgyben

kudarcom gyarapszik köröttem.

S a vád: kaptál egy életet,

mivel fizetsz most elmenőben?

Koronám, ékes koszorúm:

tág láthatár, fénylő vidékek,

meddig szemem körben elérhet,

leemellek már szomorún,

nem tehetek semmit sem érted.

Rend! – mondtam én is. A falak

– már láttam – ahogy ijedt görcsbe

rángva repednek, dőlnek össze,

amint varázsvesszővel utat

vágok én szüntelen előre.

Hogy útáltam a titkokat.

Ó, sejtelmek, csábos miértek,

nyüzsgő férget, poloskafészket,

dögöt, mely rejtetten rohad,

érzek, ha valamit nem értek.

És nem értettem semmit itt.

Pislogva hallgattam a szónok,

a tanult, hétpróbás bolondok,

a lánykák csevegéseit –

csak biztonságomért bólongok.

4

Reggelig kivilágított

szép ékszerüzlet, csillogó ég!

Fölnéztem, éjfél elmúlott rég.

Hát éltem, mondtam, itt vagyok.

A lét akkor volt szép, ha emlék.

Telt, ment az éj, közben ahogy

a vén ember megáll és hümget,

torony-hangjával mordult egyet.

Jó azt volt tudnom: alhatok,

múlok, ahogy a folyók tűnnek.

Hajnal lett. A koránkelő

verebek szálltak s az újságok,

fújva a napi ocsmányságot.

Szedte már fegyverét elő,

ki álmában légynek sem ártott.

A domb mögül a keleti,

a vérengző nap felütötte

vad tigris-fejét, legörbedve

kúszott, majd feldobta deli

testét az égi sík füvesbe.

Csillog? – hogy vacog, rezg a táj

veszélyes fényben! Szememnek

alaktalanság a reggel lett:

torz törmelék, homály, halál –

Szél zeng. Meleg karokból keltett.

5

Vonul a szél, mint hadsereg

a hajlongó, riadt vidéken,

tereli zsákmányát az égen:

völgyek és ismerős hegyek

futnak rabszolga-menetében.

Szülőföldem lágy halmai,

egy rét repül! – óh édes Tolna,

így szakadsz emlék-darabokra –

Valóságban is karmai

közt erre próbál már a horda.

Két napja üvölt ez a szél,

két napja csorognak e versek,

mint csapjai felszakadt sebnek.

Várom, a szív belealél.

A szenvedés se könnyebbít meg.

Ha száll, úgy száll csak már a dal,

mint a csikaszé olvadáskor,

mikor megint a hegyre gázol,

részegen az idei gally

s nősténye messze illatától.

Remény, remény, lánggal teli

szívemből bárha úgy kerengsz föl,

mint összeomlott épületből

a porfelleg szép griffjei,

ragadj fel omló életemből.

Új versek¹

1939–1940

Mérleg

1

Egy sarkon álltam: mit tagadjam,

pontos, hűs pisztollyal a zsebbe’.

Ily pontos, hűvös volt agyamban,

mi odaállított, az eszme.

Vártam valakit: hogy ha ő jön,

az élesretöltött igazság

tán leteríti… bár az ösztön

sugdosta, ez is csak gyilkosság.

Nem arra jött, így él ma is még,

ha él még az az ismeretlen –

De a ravaszt-babráló eszmék,

a biztatók kamasz kezemben,

ők merre élnek? merre szálltak,

hogy – sorsomat is szélbe vetve –

szétszórtam a röpcédulákat

a rámtarajló néptömegbe?

Hová röppentek hadonászó

kezemből, míg izzón szavaltam

s csattogva, mint arrébb a zászló –?

Gyűrötten csüngök most magamban.

2

Malterként épület falában

lapulnak, mégis testet öltve?

Hangsúlyként a szegény szavában,

ha visszavág a törtetőre?

Zsellér-kert, meggyfa lett belőlük,

csatorna s most vigan csörögnek?

Cseléd arcán próbálják röptük

s csak én nem ismerem fel őket?

Hallom, halad a világ mégis

és harcunk nem esett hiába –

zengi őket az ellenség is,

aki miattuk lőtt a szánkba –

Ez sem vigasztal; házi állat,

ne az legyen nekem a sasból,

ne kegydíj-, zálogház-szabályzat

bolygó-fordító akaratból! –

gondolom. Ám tudom, magamra

gondolok csak, mert kiszemeltek

és egykor szédítő magasba

ragadtak, aztán elejtettek.

3

Én nem hazudok le a multból.

Én nem toldom meg a jövendőt.

A dallam kiszórná szavamból

a rosszat úgyis, a veszendőt.

Költő vagyok, a kígyó-módra

bőrváltó tényt, a pillanatnyit

űzöm-lesem – elszomorodva,

ha rajtam is csak átiramlik.

Tudtam gyűlölni. Úgy gyűlölni,

ahogy ma érteni szeretnék;

vagy férfiasan csak eltűrni

a rámzuhogó balszerencsét.

Én nem értem, de szívem békül,

már ellentétjeit is érti,

mint midőn a számsorban végül

előjeleket kell cserélni.

Mit tud külön már? Mondja, mondja,

oszt, összead, hadarva méri,

betéve percenként megoldja,

amit a jövő felad néki.

4

Abban bízom, mit megvetettem.

Csikorgón megállnak a népek?

Egymást biztatva, ernyedetlen

forognak szorgosan a gépek,

most éjjel is. Mint az ütések

a motor szív-szerkezetében:

robbantgatja a mindenséget,

löki a gőz, a gáz serényen.

Szól az anyag. Míg félve ismét

mi hallgatunk, ő tovább lázad,

szavalja kórusban az eszmét,

mit belelehelt egy bölcs század.

Mozdony dohog a völgyben: inna,

s topog, hogy jöjjön az az étel!

s fut máris. Úgy hallgatom, mintha

zörgő ölében aludnék el.

Viszi a földet, lelkesebben,

a hajdan meglökött vas, egyre;

megnyugtat, hogy rá biztak, Szellem,

s nem ránk, e gyávuló seregre.

Jeremiás

Im itt a táj, kész városod –

s a romok mérnökei ott:

torzó-tervezők, az ősi

csend megszállt álmodói, rendezői.

És pontos terv szerint omol

büszkeségünk szép magosaiból

a kő, a vas, az anyagba kevert

nyujtózó eszme. Feldobott csokor:

úgy száll föl és kereng le majd a kert.

Vérző madárként sír, fut az idő.

Amit jósoltam, mind betelt.

Új bölcsek, új tudók jönnek elő.

Hűs orvos-ujjuk érintésitől

a nyelv kihull, a szem kidől,

elveszti amért létre kelt:

eszét veszti a csecsemő.

Amit jósoltunk mind betelt.

Ki lesz helyén a nagy cserében?

Ó, forditott világ. Patája

körül dörgéssel s gyors tüzek

korbácsával a dühös ég

a bokrok, ólak közt üget,

tiporja gyáva gyermekét.

Mult kék színével jár az égen

atyáink munkás házatája.

Ki lesz helyén? Nyugodt vagyok

s csak büszkébb, ha senki sem ért;

akár az est, elborulok,

elmémben is attól, mi ért;

tán sírok, tán játszadozok,

hogy nem felelek semmiért.

Üvölt…

Üvölt a zsarnok; dühe mint a szélé

a fába friss erőnek:

úgy száll a népbe, érleli keménnyé.

Fők, ágak emelődnek.

Emelkedik szivem példára; boldog,

ajzott feszültség biztat –

neked köszönhetem, ki ellen felcsapódok!

igy mérve, hogy ki is vagy,

s ki az, ki küldött, hogy beteljesítsed

a próbát, mit reánk ró.

Büntettél – oldtad szolga-bűneinket,

te forditott Megváltó!

Hát add ki mérged – már az is miénk lesz.

– Mi leszel te, ürülten?

Mi a vihar, lent kúszva már beszédes

megáradt csermelyünkben?

Szél voltál s felleg, mosni egeinken

a gyáva multak mocskát.

De könnytől-vértől szutykosan most isten

már elhajit, mint spongyát.

Kezek

Mennyi kéz, mennyi, mennyi kéz,

integetés, taps, szárnyverés.

Mit raksz és tépsz le hirtelen

magadról, erdő, fénylő értelem?

Millió ujjal, millió

karoddal mit szősz-fonsz folyó?

Repül a felhő és levél,

mit kapkodsz egyre éleskörmű szél?

Kapkodnak, mint a rengeteg,

a zsúfolt, teli nemzetek.

Jajdulva égre kavarog

falu és város, élő és halott.

Már nem mozdulok. Leteszem

fegyverem, két ügyes kezem.

Ősz van, érzem az oktatást,

magát öli, ki nem tud ölni mást.

Hallgattam…

Hallgattam s ahogy vádoló szavad

mind élesebb lett: igaztalanabb,

riadtan én az ős gyermeki kéjt

ízleltem, mint a konok elitélt,

ki ingét tárva azzal lesz nagyobb

a hóhérnál, hogy mindent odadob.

Csak néztelek; hát vágj ide s ide,

végezd te el, mit nékem kellene.

És vártam azt, mely kettőnk mérlegét

elbillenti és visszadob föléd:

a latnyi túlzást. Büntettél tovább.

Nem láttad arcom győztes mosolyát?

Szegény, vak voltál. Én, az áldozat,

szégyelltem már, hogy sajnálhattalak.

Önző

Ha a szerzéshez még nem is,

az eldobáshoz már e tájon

volt erőm, hitem, ravaszságom,

becsapva éber lelkem is.

Egyenként s titkon, mint aki

lopni készül, úgy tapogattam

s vetettem el mind hamarabban,

mi züllesztett reményleni.

Munkálkodom, az idő sürget:

tudjak még jókor megtagadni

mindent, hogy meg tudjak maradni

embernek, bár vaknak-süketnek!

Ritkul a táj, akár vonatban

a száműzött körül honán túl.

Szállok szédülten a világbul

egy helyben állva mozdulatlan.

Tudok már jól feledni, jól

csak állni, hű arccal előre,

sulyos csönddel tömörre tömve,

önzően, mint a kőszobor.

Keményedem, mint mag körül

a csontház. Mit kell megőriznem?

Ha feltör, megtudja majd isten,

keserűt nyelvén, emberül.

Vigasz

A fürdőkádban átölel a víz,

egy lételőtti boldog honba visz.

Az elme romlott, csüggedt, hontalan.

A bőr emlékezik, még boldogan.

Magányom szóval fel nem oldhatod.

Ki vagy, mi vagy? – Csak tárd ki két karod.

Társává az tesz, az segít, aki

hogy ember lettem, elfeledteti.

Háború van, az ész, erény, a hit

már hajtja halni választottjait.

Az eszmék győznek, sorra mind! S terem

új mindig, míg egy szál hivő leszen.

Nekem tűz, víz kell, biztos őselem.

Hát ments ki innen s jöjj te is velem

az ősi tájra, mit a szerelem

nyit bennem néked és benned nekem.

Teremtés

Rádébredtem ujra, ujra! Mit

gyűrtem le, hogy ily győztesen megint?

Pihegve nézek és nyulok feléd,

mint az uszó, ha lába végre földet ért.

Szülőhazám vár. Oly tenger hozott,

mely földre úgy tett, hogy visszafutott,

megismételve a csodát nekem,

midőn a part repült előre a vizen.

Igy nő a nappal, igy nősz benne te,

kétlaki létem szelid szigete,

igy nyújt magasra a naponta új

teremtés, mely naponta új kaoszba hull.

„Tán boldogabb már nem leszek soha…”

Mint fészekről meleg madáranya –

felrebbent, felszállt fölülünk az éj,

a szép madár, az idő madara.

Ne sirasd. Visszatér.

Mert mondd, elszállt-e azzal, hogy haza-

jöttél, a zene-ünnepély?

Nem zsong-e, nem kisér,

még bent is utolér?

Egyszerre mindent átcserél,

uj földet tár eléd varázslata,

mindent bezengve győztesen, akár az Úr szava.

Igy ő is szóra kél,

fölrebben, vonja látkörét,

kiáltva új mennyboltot ír föléd,

egy új mindenséget, ahol

nevetve azt, ki öregnek itél,

gyermekként jársz-kelsz, dudolgatsz, uralkodol…

Felelet

A lét átalakul mesévé –

mint este, ha a városok

köd-erdején karácsonyestjeinket

villantják a lámpasorok

s a fájdalom a sötét folyón elcsorog –

gyermekkort nyit rám a meleg tekintet,

egy tekinteted álomba meríthet

és álomba merítlek.

Quod – quid vidisti in via? – ha kérdenek

ott, hol majd szó nélkül is szólhatok:

ajkam mosollyal magyarázza:

az emberek még mint lehettek boldogok

mégis egy villanásra,

midőn a csend s a benne fülelő halál

a mindenséget, mint a fagy átjárta

és az pihent, ki zokogott –

– Tudtad? No jól van. Ez volt a te dolgod ott.

Pihenés

Boldogan, mint a tenger

egy jó vihar után.

Melegen s tele kedvvel

s örvény helyén mosollyal.

S mennél hatalmasabban

csak annál könnyedebben.

Kérdező

„Kié, kié?” – mi csodás

madáré e csipogás?

Nem ismerem, keresem,

nem lelem semerre sem.

„Kié, kié?” – még remeg

az ághegy, ott ülhetett,

porzik a por, odaült?

Már onnan is elrepült.

„Kié, kié?” – csak fecseg,

mint kíváncsi kisgyerek,

ide fut és oda fut,

mást kérdezni sose tud.

Meg-megáll az asztagon,

a kepéken, kazlakon,

„Kié, kié?” – kérdezi,

senki sem felel neki.

„Kié, kié, ez kié?”

Száll kiáltva fölfelé.

Zeng már tőle a határ,

Mégsem látom, merre jár.

Azt hiszi tán jámboran,

olyan madár-esze van,

azé a föld, a világ,

kit rajta dolgozni lát.

Ó te nagy csodálkozó,

költőnek példátadó,

mutasd magad, szép remény.

De csak játszik, mint a fény.

Utolsó madár

És csak dalol

és csak fecseg

az őszi galy alól,

mely megrecseg.

Rántja le-föl,

recsegteti,

kiséret kell neki,

akárkitől.

Nincs párja már,

se társa itt,

csupán a szél dudál,

felfujja tollait.

Megpenderül,

annak felel,

vivódva felrepül,

de énekel.

Habon futó

roncs fadarab –

Bár itt a szél a hab

s az őr a tó.

Táncol a csöpp

kis töredék,

neveti föld

és ég dühét.

Emeli…

Emeli – beh gyorsan! – az ősz

a tájat, hűvösül a lég.

Alpesbe tör az ismerős

szerény vidék.

Emelkedünk; nem állja már

november magasát a tölgy,

a lepke, énekes madár.

Ürül a völgy.

Kilép a fenyő; fenyvesek

zúgnak, jégi csókák, sovány

sasok, sirályok lengenek

itt, Ozorán!

Egy helyben állok; szeliden

rakosgatva perc-lépteit

emel az öregség, szivem

emelkedik.

Hajlik a nyír…

November van, torlódnak a fellegek,

sejteni csak, a déli nap hol lebeg:

hályogosan meg-megvilágul az ég,

mint mikor vak nyitja-hunyja holt szemét.

Csuklik, felsír a nyírerdő, elcsitul,

tanít dalra már engem is magyarul.

Morog a tó, hab-fogait felfedi,

a dühödt szél visszafelé tereli.

Hajlik a nyír, meghajol és visszavág,

úgy tagolja az ősz konok ritmusát.

Arra lépek, meg-megállva s hirtelen

nekifutva, mikor nem is tervezem.

Száll kiáltva, száll az égre, visszaszáll

s felcsap újra, lecsap újra, írja már

az ős baj lázvonalát a láthatár

sötétszürke táblájára a madár.

Barbár roham

Villantja karmát s köd mögül a napot

farkastorokként tátva, megint hüvös

halált lehel le ránk a kóbor

tél Buda halmairól, barátom!

Itt van megint a nagy kerülő után!

Föl-ette újra szép hegyeink arany

lombját – lapulva méri már, hogy

vesse magát a Dunán keresztül.

…A tiszta utcán, a derüs üzletek

között esővert földek ugar-szaga,

avar s a rajta csörtető vad

bűze lebeg – betör a vidéki

faragatlan, zord, barmai közt lakó

természet! – érzem lökdösődéseit,

esőköpenyben, félcipőben

törve utat haza a viharban.

Futkos, kiáltoz, nincs az az oszlató

rendőrcsapat, mely még az imént együtt

tolongó népből így kiűzze

mind a ruhája szerint gyanúsat.

Ez a nagy ellen! Északi szél rekedt

parancsuralmát, dührohamát hozó!

A többi mind nyomába jő csak,

mint had után keselyűk, hiénák.

Ezzel dacolj, ezt vedd idegen, pogány

importnak, ettől óvd fiaid, hazám!

A falvakat bevette, úr a

külnegyedek terein, amerre

szememre húzva vén kalapom, megyek

falhoz lapulva, újra magányosan,

borús követként, ki hiába

hozta a hírt; keserűbbet visz még.

Az ítéletmondóhoz

„Maecenas atavis…” –

Horatius

Munkám csak te veszed semmibe. Semmiből

én is főt s derekat fölfele szoktató

máris szembetünő művet emeltem, új

útjelzőt, e szeles, puszta homokmezőn.

Én sem múlok el így jeltelen. A halál

döntsön földre ma bár: űr marad ott, ahol

álltam, gyűrübe ráng ott a futó idő,

mint szobrot kerüli, érleli a hiányt.

Fölnéz rám, amiből jöttem, az alja-nép.

Bajjal tört utamon – mint hegyi sűrün át

kézzel tartva a gallyt a követők előtt –

úgy jöttem, hogy az út neki is út legyen.

S vár és jelre figyel s nagy fülelése tág

csöndjében ma rekedt hangom, az ismerős,

jólhordó közeget lel; ami terhe volt,

szétcsattan ragyogón, mint a megért vihar.

Nem fojthatja el azt semmi. A nagy család

bólint rá: szavamat mondja a tömzsi kún

vincellér, a szikár jász kubikos, a hű

székely, mind aki szót ért, magyarán magyart.

Tömbként állok. Üres füllel a szóra már

s bölcs érvekre; komor arccal, ahogy e kor

megformált. Mereven jobbom előre int,

daccal, mint amidőn fegyver előtt meredt.

Élvén sokszorosan így jelenek meg az

ökrénél szomorúbb szolgalegény előtt,

így ott, hol vacsorát már a szopós se vár –

Állok csak s mutatok s egyre emelkedem.

Babér

Tudd meg, hogy nemcsak a diadal jele:

a biztonságnak is jele volt, marad

Apolló fája, a babérfa.

Lombja közé nem ütött a villám.

Fejére fűzte mind, ki viharban ült

hajóra, lóra. Tiszta időben csak

költők hordták, mily láthatatlan

mennykövek, ős veszedelmek ellen?

Pálcával csaptam orron a Szörnyet én,

a csűr-dézsmálót. Messze az árva nép

hátrálva, integetve nézte

mit mivelek – mi kimélt meg engem?

Suhintást és fényt érzek. Az ég derült.

Tornyokban vadként ül, feszül izmosan

az omlás –, mily port rúg, ha ugrik!

Jelre fülel; vele én. De csend van.

Veszem babérom. Már nekem erre kell.

Szabadba ismét hangosan így megyek

bízva Uramban-Istenemben!

Óvni magam nem az én ügyem már.

Szembenézve¹

1947

Lehet még…

Lehet még költő, aki – bárhogy üsse

kintről és bentről ami ütni tud –

összezárt foggal, mint eb a megűzte

vadat, úgy tartja a csöndet, a bút?

S aki – mert neki a némán a tűzbe

nyúló hős útja a példa s az út –

nem jajdul akkor sem, ha épp e büszke

csönddel lesz sorsa harsogón hazúg?

Hát ne legyek. Hát álljak így merően,

csak te légy velem e hazudó csöndben

és életemben, oly odaillően,

mint testemben a szív, csak te vigyázzad,

mint ittbenn ez a hű és meleg állat,

fölöttem-alattam nagy éjszakámat.

A tájban…

A tájban bennerejtezik a bánat,

mint az eszme a márvány tömegében,

amelyet Michelangelo merészen

kifürkészett és kivésett magának.

Nézem és mérem s bontanám a fáradt

tájat, a fákat, a szittyóst a réten:

sejlik, mi bennük elrejtetett nékem,

az üzenet s hogy még mi munka várhat.

Anyaggá válik lassan szép világom;

szemmel és szívvel aminek örültem;

mint szobor-terhes követ bontom, vágom

és vágyom minden fölöset körültem

lerontani, mert nyugodtan-derülten

az él nekem, ami átment egy halálon!

Újító halál

Én belém haltál, halott. Hordalak,

az anyaföldnél jobban őrzelek

és bontalak. Jól harcoltunk, reám

bízva dőlhettél hát a harc után.

Mint szerelmes szerelmesébe, mint

tanító abba, akit jóra int,

úgy oldódsz át, hogy nem vagy. Egy éve már

ront úgy, hogy újra teremt a halál.

Mint sírodon a fűszál, ütközik

bennem, mi benned jobb volt, emberibb.

Múlok, öregszem; te ifjan tovább

így újulsz, harcolsz még egy sorson át.

Bocsásd meg, hogyha belepusztulok.

Talán majd én is megbocsáthatok.

Medve

Csüggeszt és aggaszt, fejemet

szédíti ez a kikelet,

szemem nagy káprázásba kap,

hipnotizálja ez a nap,

víz-ízű szellő altatón

tengert hoz be az ablakon,

aludnék nappal-éjszaka,

de mégsem alszom el soha,

renyhe vagyok és izgatott,

mennék, de mégsem mozdulok,

magányra vágyom s börtönül

kerít e kő-magány körül.

Azt gondolom, az okosabb,

aki most alszik, mint a vad,

ki az idő gyalázatát

medve gyanánt heveri át.

Ha testem erdő: közepén,

az erek meleg szövevény

bozótosának enyhhelyén

szívem a vad, a szökevény.

Űzték, aludni menekül,

s vele a szem, a száj, a fül,

átaludni, ami jő,

mert mi jő, micsoda idő!

Csípősen száll az ibolya

szaga, akár a vér szaga,

adja lehét a föld, a rét,

akár a seb, a vér szeszét,

bűzlik az árok édesen

s langyosan, mint a holttetem.

Vért, vért, vért és vért érezek,

mint kinek orra vérezett

s fordul bárhova, véren át

áramlik bele a világ!

Magamban hordom a halált,

mint próféta az Úr szavát,

egy rettenetes jóslatot,

hogy mit hoznak a holnapok.

Szétkiálthatnám – hasztalan!

halált harsogna csak szavam,

jobb eltemetnem hát magam,

hogy ne lehessen az se vád,

a tehetetlen tanuság,

hogy látva-láttalak, világ!

Kipróbáltátok magatok…

Kipróbáltátok magatok

már énbennem is, magyarok,

kipróbáltátok tüzetek,

a tűzre hamu-csöndetek.

Tiszátok, Balatonotok,

alkonyi nagy sóhajotok,

szőlőhegyi szép estetek

dalát, ott ültem köztetek,

s jaját, hogy is volt egykoron,

ültem csak, beintett rokon,

s hogy milyen mélyre estetek,

s van-e itt mit keresnetek,

mert bánat, szégyen be sok ért

s a nagy visítást a honért,

hogy medve esz, meg farkas esz

s hogy pajtikám, de így van ez,

s rá a hajnali tyu-tyu-tyút,

hogy feledjük a szomorút,

mert minek is, ha nincs remény,

ültem az asztal szögletén,

s hogy átok ez fejünk felett,

de most már halkan fölkelek,

gyermek voltam, nőttem, növök,

vagyok egy kicsit ősötök,

próbálja szívem hallgatag

a régi bujdosásokat,

mikor egy népnek szíve egy

mellben dobog: ki menti meg,

és a talp alatt a fagyott

erdei ösvény úgy ropog,

mint a holt apák csontjai,

és vigasz azt is hallani.

Isten forró agyában

Isten szép ötletei s gondjai:

összezilálva tolongtunk (mint álom

vagy láz képei, némák szólani)

e forró agyban, a bomló világon.

Fájtunk s nyüzsögtünk… fent, rajtunk kivül

útra-szabadult ráncokként vonultak

a felhők, égi rosszallás-jelül,

homlokára a nyüglődő nagyúrnak.

Bámult valaha iszonyúbb jövő

elé ez a szörny koponya, két kancsal

szemével: a jég holddal, a láng nappal?

Ki mondja, hogy nem volt őrült e fő?

Ez ölni nógatta, az meghajolni,

ez kézen járni, az kukorékolni…

Hídi vásár

Hol a vásár, ott a vásár,

közepében sámán kántál.

Közepéről messzire szét

az a síp, dob, hangzagyvarék,

közepéből az a lárma,

mintha Ázsiából szállna.

A sík alján a tág napból

jön egy lovas pejlovastól.

Kelet nyíló kapujából

jön a csorda, jön a pásztor.

A föld alól, mint a lélek,

mint a szöcske, ürge féreg,

mint a hangya, a tavaszi,

dől a magyar, az igazi.

Mint a király háznépével,

jön egy hajdú húsz ökrével.

Villan a felhőnyi porból,

kimennydörög a szíj-ostor.

Birka, borjú a bikára,

szimatol a kún a jászra.

Mint az árvíz, mint megéledt

kétezer évnyi kísértet:

a láthatár sír-árkából

dől a magyar, a javából.

Jön a gyerek, jön a bogrács,

tengelyen a sátoros ház.

Jön a kémény, ládd-a, füstöl,

jön az udvar mindenestől.

A kocsisor, mint a zsineg

gomolyaggá úgy tekereg.

Tekerül a kocsma köré,

mint falu a tornya köré.

Itt kanyarog karikára,

itt csobog Emese álma.

Mennyi utca, lenge térség,

futó állat, tarka népség.

Ni egy kabar egy ugorral,

egy onugor egy vogullal.

Ilyen néppel, ilyen fórum

lehettél, ős Karakórum.

Ni egy cserkesz, ni egy tatár,

egyik tikász, másik csiszár.

Kerek a vár, akár az ég,

kereng egyre, mint a kerék.

Hát maga, kínai, ma mi?

Láthatja kend, hogy vasuti.

Forog nyugatra, keletre,

a néptenger keveredve.

Van csízió, van dáridó

görög, török, örmény, zsidó.

Haj magyar sors, szétszakító

s újra összegombolyító.

Az a glóbus! itt van, itt jár –

Igyál, magyar, szebb lesz mindjár.

Égigérő porban szépen

nézd így jár keser levében.

Szennyben, szagban, jajban, zajban,

így forgat egyre vakabban.

Pokol ez, de édes, mint a

bakanépnek a körhinta.

Ebben élünk, ebben főlünk,

a napisten főz fölöttünk.

Közelgő háború

Nem ugrik meg az ágy még,

nem röppen ki madárként

fejünk fölül a lámpa.

Nem cammog ki a ködbe

dörmögve, zsörtölődve,

vén medveként a kályha.

Jő bár a had, még várnak

helyben a csűrök, házak.

Az új páni futásnak,

midőn az ajtó, ablak

majd világgá rohanhat,

a torz modern csodáknak

sora nem jő csak holnap.

De lassan már mozgolódnak.

Midőn a tálnak szárnya,

kilincsnek szárnycsapása,

székeknek sántasága,

kancsóknak lába támad

s mint ősszel a madárhad,

ha vadászpuska dörren,

a kefék, bögrék, vásznak

és kalapok özönben

körünkből tovaszállnak,

a zsebből a zsebóra

elbiceg tik-takolva,

nyakkendők, övek, szíjak,

szalagok elkígyóznak,

tekenők elmerülnek,

jegygyűrűk elgördülnek,

iszkolnak a nadrágok,

az ajtón kirepülnek

a falakról a képek.

Zongorák és darálók

versengve tovalépnek,

a hordók kigurulnak,

neki a hegyi útnak,

rohannak, mint sípszóra,

tanyákra, udvarokba;

mint héjavijjogásra

a csibék apró népe,

mint száz, mint ezer éve,

úgy fut szét, ami drága

a trombita szavára

a távoli vidékre,

megy nagyapa bundája,

anya vén varrógépe,

kifordul a holmikból

egy pipa s ő is indul;

de aztán a bölcs tárgyak

onnan is továbbállnak,

aztán a válúk, ólak

onnan is megindulnak,

viszik a vén kútgémet,

a boronát, ekéket,

mindent, ami csúful

elbitangol, elpusztul,

mindent, amit az ember,

a tébolyult agyonver.

Ásd aranypénzed, tőkés

a földbe régipénznek;

tárd ki szíved, költő, és

várd az új nemzedéket!

Középszer

Harmincnyolc év. Már Berzsenyi korát,

dühét és súlyát hordom tagjaimban.

Kívül és belül lomha július van.

Így tiprom itt a szőllőút porát.

Nézem a tőkék csecsesült sorát;

boldog lehetnék s egyre morcosabban

zihálok és zsörtölődök magamban

s viszem magam a csúcs felé tovább.

Hát ott a völgy, a sík… Hol kis családom

s a béke csipog, mint madár az ágon

rejtezve, amíg rejtezni lehet –

Egy kis halom, egy kis falu, egy kis nép –

kölöncök, indák, horgak: gyökerek!

Az Atyaisten sem ment már ki innét!

Kamasz

Rohant a vonat, csupa vágy volt

a szívem; lent a kerekek,

az egész dörgő szerkezet

falta, marta az engedelmes,

de ki nem elégülő távolt,

akár egy őrjöngő szerelmes.

Teperte, lökte szét a fürge

hajó az elterült folyót,

az ágyában fickándozót,

s vitt a gépkocsi föl a csúcsra,

a hegyvidéki szűzi ürbe,

akár egy boldog randevúra.

Hegyre föl, síkra le, sikoltó

hidakon, alagúton át,

fedte fel magát a világ,

tárta a legszebb kart és keblet;

nem ismertem soha olyan jó,

olyan jól feloldó szerelmet.

És végre Berlin, végre Páris!

S jött Moszkva, Róma! – s mind kevés

volt, mind meddő szeretkezés!

Csak nagyobb tűztől hevülőn

keltem új ölelésre máris,

kevés volt minden szeretőm.

A távolságot, azt akartam

megropogtatni én, a próbát-

kívánó szűzlány Európát,

ezt a bolygót, itt és amott

a holdat, Vénuszt, a karajban

forgó millió csillagot.

Nem voltam én keresztény! Nékem

nő volt az isten is maga,

ő vegyen a karjaiba,

engem ő olvasszon magába

és szüljön aztán újra szépen,

ha már a halálom kívánja!…

Csúcson

Mentünk a hegyre hajnal óta már

a nyaktörő vadászösvényeken;

őz-leshelyeket láttunk, őzeket,

aztán egyszerre, ahogyan az úszó

a vízből felmerül a levegőre:

a lombos erdők mind alattunk zúgtak;

elértük hamar a törpefenyők

s zergék világát; aztán elmaradt

minden erdő s a legtörpébb bokor;

társunk csupán a szél volt már s a nap,

mikor felértünk végül a tetőre

s leheveredtünk ketten a szobányi

szögleten, melyet az utolsó szikla

fekete karja tenyérként lökött

a felhők fölé a szeplőtlen űrbe;

ettünk, aludtunk, aztán hasoncsúszva

ki-kimásztunk a szikla pereméig;

néztük a hegy-hónaljakba rakott

falvak fészkein a kis tojásokat

s köröttük egy-egy lusta repülőgép

vércse-keringéseit és alattunk

(hol aznap indult meg a háború),

a kék mélyben, zöld moszatok között,

egy vonat lassú siklómozdulását –

míg el nem szomorodtam én… soha

nyomasztóbb nem volt még féreg-szívemnek,

hogy fogoly vagyok, lent e törpeségé

és itt e kietlen, rideg erőké;

nem volt pirítóbb még az öncsalás, hogy

van menekvés, külön szabadulás…

Meg is kezdtük a mászást lefelé.

Civódók

Hát öljetek csak vidoran,

ha kedvetek már ölni van.

Iszonyodtam, megnyugszom immár,

csak nézem, hogy mi van.

Ráncolhatod rám homlokod,

nem imponálsz már, jó halott,

nem vagy se jobb nálam, se hősebb,

elérlek, meghalok.

Szerény vagyok, nem kérkedek,

ha megsiratlak, féltelek,

orozva önmagam siratnám:

hisz én is elveszek.

Civódik itt a nagy család.

De kisöcsém lesz odaát

minden halott; anyának hívjuk

az egy, közös halált.

A lehelete, ez a szél?

Keze bársonya, ez az éj?

Hallom fölöttem suttogását:

fölveszlek, csak ne félj.

Nem gépkocsi

Nem gépkocsi, csak egy kicsi

fakó szekér, parasztkocsi

döcög velem, alig zörög,

por se kél a kerék mögött.

Mondanám is, ahogy máskor,

elmaradtam a világtól,

de nem szólok, de csak nézek,

mivel inkább én előzök.

Hátranézek, ahol jártam,

milyen verseny a világban!

Füstölt a föld, megforrt az ég,

kavarja, mint kanál, a Gép.

Ahogy az a kanál fordul,

mind a nemzet összetódul,

szétáramlik hátán-hegyén,

akár Dzsingiszkán idején.

Kígyózik és marja egymást,

készít egy új népvándorlást,

fut fegyverrel, halni készen,

valahogyan el ne késsen.

Válts te kocsis még lassúbbra,

hagyd a lovakat magukra,

ne bánd azt se, ha megállnak,

tépik a leveles ágat.

Ha farkuk jár csak légy-űzni,

szép délután ez az őszi,

madár kiált a zajon át,

hallgassuk az idő szavát.

Az időét, a jövőét,

ezt a kései pintyőkét.

Fujja a bokorba bujva,

amit száz év mulva fujna.

Mit ezer év mulva fütyül,

s elfütyül most előlegül,

vigaszul annak, ki tűr még.

Most fizet nekem a hűség.

Barna a fény még hajamban

s azt hihetem, rég meghaltam,

olyan csendes, tiszta minden.

A jövő is mult a szívben.

Közel ide már Ozora

lágy kenyere, hűs óbora,

szapora szó, jó vacsora –

Vigyük ezt a békét oda.

Ha kérdezik, mi lesz holnap,

legyen erőm, mosolyogjak.

Oly szörnyű lesz, nem is állja,

ki már most meg nem bocsájtja.

Falu az éjben

Recsegett, reccsent és lehullt

újra egy óra a toronyból.

Ürült a jövő, nőtt a mult.

Szerelmesek dülöngtek át

az éjen, egymást támogatva,

mint a sebesült katonák.

Kilencszáznegyven? Ment, szaladt,

folyt az idő, akár Tamerlán

hadának patái alatt,

mint Dózsa zászlói között!

Csuklott a torony fent a szélben,

ahogy a szélmalom zörög.

Háború folyt. Egy ósdi híd

karfáján ültem én hazámban.

Ki hogy tud, úgy tanúskodik.

Ez volt az éj, a várt, a félt,

Európa nagy éjszakája!

Szűkölt a szív, de csak remélt.

Nagy harmonika-szó szakadt,

mintha gyomrára hágtak volna

a lágyan elnyúlt falunak.

Vén talpát kapkodva rohant,

döngött a történet fölöttünk,

lapultunk, sürögtünk alant.

Sose volt ennyi esküvő,

sose volt ennyi terhes asszony,

sose volt ennyi csecsemő.

Mint jó fa, ha érzi, vadult

tavasz tör rá és szinte roskad

a virágtól (mely majd lehull),

a falu olyan tele volt

méz-illattal, nász-zümmögéssel,

meleggel, ahogy rámhajolt.

A fajta bírta még. Rekedt

dal szállt s megint párok futottak,

cincogva, mint az egerek.

Folyók, fjordok, kis falvak…

Mi volt Waterloo, Wagram, Mohi, míg

jajjal, ezer halállal teletöltve

nevük, az addig üres és szelíd

nem röppent, dörrent szét a fellegekbe?

Mit tudtunk még egy hava is, ti enyhe

folyók, fjordok, kis falvak, rólatok?

Beh jobb lett volna – volna? – beh jobb lenne!

némán maradnotok.

Így tágul a föld. Új mezők, hegyek

rögzülnek újra a gyermek-agyakba.

A földrajztanár pálcája helyett

a térképet az ágyúcső kutatja

s bár eltünteti, amit megmutatna,

az áll ragyogón, az a buta rom!

Az lesz mérföldkő örökegy utadra

megint a fordulón,

óh emberiség?… – Ki bizakodón

mentem veled, az útmentére állok.

De állhatok-e? S nem sodrott hajón

állok-e, míg az ár ellen kiáltok?

Lenne örök bár szellem-szolgaságod,

fajom, mit rád rótt irígy istened,

ha bűnt és bűnt fiadzik csak tudásod!

Kiáltok, míg lehet.

Hallgass, Petsamo, öböl, szűzi hegy

s ti rejtező völgyek, tanyák: sedáni

koncra lapulva leskelő ebek!

s ti kis szigetek, hol a halál száll ki

felfedezőként korszakot csinálni

s ti mind, nagy hírre kárhozott helyek,

pusztulás gazdag, új Amerikái –

Vagy hát üvöltsetek.

Töltsétek be a sorsot! Gyúljatok

új csillagokká s megseregesülve

necsak históriát rajzoljatok:

új geometriát is dúlt egünkre.

Véres-fényes foltoddal fölmerülve,

Petsamo, új rend kezdőpontja légy!

Magasba nézzen egykor, földerülve

mégis az emberiség.

Óda egy krumpliföldhöz

Ülnek, költenek, száz meg száz, ezer

burgonyabokor ül, feszeng, figyel;

az útig el és föl a házfalig

százezer kotlós költi fiait.

Micsoda rend és milyen buzgalom,

milyen nyugalom a tojásokon

és bizalom az ólban s a magas

udvarban s benned, égi szép kakas!

Repülő zúg, nem rebben egy se fel,

a kutya is csak félfüllel jelel.

Fickándozik az ember úntalan,

de megkomolyszik, kinek dolga van.

De bátor az, csak zümmög bútalan,

kinek kezében biztos munka van.

Mint testén át a fű, víz, édesen

áramlik rajta békés értelem.

Munkál a disznó, hízik, úgy serény,

munkál a dombon buzgón a tehén.

Mint magzatok, már meg-megmozdulók,

serénykednek a földben a gumók.

Munkál, mert tiszta és nyugodt az ég;

minden bokor egy fia-takarék;

nem pénz a pénzt, nem gyilkos gyilkosát,

az élet szüli százszor meg magát.

Vagy vedd úgy, hogy vad izzással tele

a láng napon, mint bomba fészke, de

– midőn az ember ráteszi kezét –

bár minden bomba így robbanna szét.

Vagy mindegyik az ember mostoha

sorsán töprengő tudós-koponya;

kisüt mindegyik valamit, tudom,

halkan lépdelek köztük az uton.

Rángjon a tenger gyors púpjaival,

engem te ringass, lágyhabú talaj.

Ezernyi kislány ülne így, ha itt

ülne le éppen kötni egy kicsit.

Fénylik, lobog a mulandó levél,

azért lobog, mert nem sokáig él.

Munkálok én is, a szavak alatt

magától érik gond és gondolat.

Dagadó öklök: elhullt, elfeledt

ősök öklei, emelkedjetek,

példázzatok, mit markolna ma még,

mivel fizet, ha föltámad a nép.

Így forr a föld, ó milljó buborék!

A mi erőnk így adná ki hevét.

A mi tűzünk ily vésszel törne ki,

rajtatok, isten kis kráterei!

Folyik az élet, az én földem ez.

Az erdőben a déli csend neszez.

Kilép gyanútlan, elszalad az őz,

de visszanéz, mint régi ismerős.

Férj, feleség…

Férj, feleség nagy fűrészt rángat,

lovagok így párbajoznának.

Bevág a férfi – hátradől, de

lendül is a kis nő előre.

Nincs pissze se köztük haragnak,

deresén csak az ágfa jajgat.

Szisszen ahogy lehull a mélybe

a feje, válla, törzse, térde.

Megy fönt a munka küzdve-kérve

a szerelem friss ütemére.

S bár a fa-halmot csecsemőknek,

látom a kis párt ős-szülőknek.

Vívás és harc, halál a munka

s lám a világot szüli újra.

Oh, hogyha mint ők, párba állva,

a nemzet is mind így csatázna.

Jő-megy a fűrész könnyű kedvvel,

noha vasból van, noha fegyver.

Ábrándom az volt…

Ábrándom az volt ma nekem,

ha túl leszek az ötvenen,

a hatvanon, a hetvenen,

bujdoklás lesz a kenyerem.

Vénen és vaksin, kopaszon

botladozom az utakon,

vén ebként szívem odavon,

hol lelkemmel ma is lakom.

Ismerős-ismeretlenül

csavargok vén tanyák körül,

szimatol szívem, megörül,

egy alom szalma csak kerül.

Kerül kenyér, morzsás, kemény,

langy leves a tál fenekén,

a konyha kopott küszöbén,

a gyereksereg közepén.

Lesz köztük is, ki könnyei

fényével mer csak kérdeni;

bólongva felelek neki,

mint gyermekkorom vénei.

De mikor már senki se szól,

mind a kiváncsi eloszol,

ott lesz a kút, a boglya, ól,

egy fél torony a domb alól.

Látom a magtárt, kocsiszínt,

a szérűt és műhelyt megint,

ott lesz nagyapám juha mind,

az ökrök is hű pár szerint.

S az örök fiú, aki fél,

s a vén, ki annyit se remél,

szívemben csöndes szót cserél

s helyet cserél, ahogy beszél.

Megszűnik, elszáll jeltelen

időm, jövőm, a félelem,

reményem is, megérkezem,

nem lesz utam, hitem, nevem.

Értem már most is, amit ott

a könnyült szív érteni fog,

ahogy melegen feldobog,

azt lükteti, szabad vagyok.

Mert nem lesz ország, sem haza,

csupán a fák panasz-szava,

csak jóslataink iszonya,

csak életem romhalmaza.

Honnan tudom? azt is tudom,

kántálva hogyan búcsuzom,

ahogy illik a mélyuton

s eltűnök, mint porban a nyom.

Könnyebbül bennem a teher,

ahogy a tenger táj, amely

kilökött, némán visszanyel,

már nem törődve semmivel.

Betyártanya

Gyepen ülök, füst megy kéken

fönt az ágak vörösében,

akár egy betyártanyáé,

de csak a cigarettámé.

Száll a levél, csönög, pönög,

átlátni már a fák között,

kilátni már az erdőből,

kilátni az esztendőből.

Mennyi kapu, ajtó, ablak,

nem akarom, hogy kijussak,

közepébe visz a lábam

– hogy a túlsó végét lássam!

Tágul az út jobbra-balra.

Szűkül a kör napról-napra.

Kicsi, kisebb ez az erdő;

de még kisebb az esztendő!

Mint kiről a tetőt rántják,

nézem a nyár pusztulását,

nézem az év beomlását,

gerendái zuhanását.

Morog ott kinn három ember:

kezdi dolgát a szeptember,

várja sorát morcos kedvvel,

a november, a december.

Moccan a szív, moccan, mintha

hajdan madáré volt volna,

de csak forog, de csak búna

valami medve-odúba.

Amit vártunk

Már magunk is pihegve vártuk,

villanjanak meg már az ágyúk!

Dördüljenek meg az egek,

fakadjon ki a förgeteg!

Hasadjon ketté a magasság,

mutassa meg iszonyú arcát

az isten vagy az ördög: Ő,

ki lészen értünk eljövő! –

Mi a borzadók, tiszta szívvel

kívántuk: öljön már az ember!

A vágy előtt, mit úgy se titkolt,

mire várt még a tett előtt?

Így volt.

Megérdemeltük, ami jött.

Hóseás

Szép a vesztett ügyet ápolni; hidegül

a lég szívem körül.

De bent a hűség, mint fészekben ül,

örül, hogy nem röpül.

Már semmi se gond, se bú; meghalt a győzelem;

magam vagyok, magam,

el nem árulhatón: mivel seregtelen,

bízva: mert társtalan!

Kényemre már enyém jövendőnk. Figyelem,

ha lépne, merre lép.

Kezes megint, szelíd, nevelhetem,

mint apa gyermekét.

Vívódásban telik napom és éjjelem,

ország dől, nép zokog.

Valahol az isten dolga lehet ilyen.

Sóhajtok; hallgatok.

Csörren a kés…

Csörren a kés a villára,

a kis nőnek nincs étvágya.

Nézni se tud napok óta

az enni-innivalókra.

Bámulja a téli fákat,

bágyadt arcán derű támad.

„Egy kis ropogós cseresznyét” –

mondja végre – „azt megennék”.

Csak olyan, mintha lány volna,

de belesül a mosolyba,

de csak irul-pirul benne.

Egy kis paprikát is enne.

Uborkát enne, de nyersen –

de elhallgat, de megretten,

szólna is, nem is valamit,

de csak tovább pironkodik.

Részegség

Mint spongya vízzel, elme gonddal,

telítődöm, telek idővel

s kapatosodom, mintha borral

töltözködném jó gondűzővel.

S feledem a bút, ezt is, azt is

s ha nem feledhetem, legyintek.

Iszom az évet, ad vigaszt is.

Be bölcs, aki így itat minket.

Kudarcok, kínok marcangolnak?

Oh, adjatok egy korty napot csak

és újult szívvel ébredek föl.

Minden múlik. No, igyunk bátran.

Horkolnom így lesz jó a sárban

tökrészegen az életemtől!

Tavasz elé, 1940

A ködből kinyúló havas csúcsok,

mint egy veszteglő kikötő.

Ó, tél, tűnő tél, ömlik már, zuhog,

lapu-illatú az eső.

Lebegnek, szállnak a fehér csúcsok nagy

vitorlái: új út elé lobognak!

Friss tenger jő

sós-édes habjain az illatoknak.

Mit küldesz újuló szemünk elé,

délszaki kaland, kikelet?

Próféta feje, vagy szörnyetegé

bukkan fel s zeng az ár felett?

Milyen próbára visztek az időbe

s visszahoztok-e újra kikötőbe

nagy lengeteg

fehér hegyek, vagy ott veszünk örökre?

Rohanó bárkahad, szélverte: Föld

s ti útra szálló nemzetek,

egy év Grönlandja és Tűzföldje közt

hány marad meg közületek?

Hazám hajója, megrecsegtetett

pallódon állva, hajh, be féltve-óva

köszöntelek,

ahogy kiszállsz a baljós fordulóra!

Áldozat

Vedd példának őt. Hogyha vért

szomjaznak fenn az istenek:

a népedé helyett

nyujtsd némán föl nekik a magadét.

Megízlelik s betelnek véle tán!

Mert olyan a kor, mint midőn Wotán –

Mert olyan a kor, mint midőn Zeusz

bitorolta még a Fiú helyét,

itta a bort és zabálta a húst.

Midőn tivornya-hely volt még az ég.

Barbár idő. De ilyenkor terem

Sárkányölőt a föld és Tűzlopót.

Barbár idők. De hősök s áldozók

ilyenkor győzhetnek a végzeten.

Ilyen volt ő is, aki most kimúlt.

Nem összeroppant, de fölmagasult.

Rom, rom és rom. S úgy érleli magát

rommá a ház, a város, a világ,

ahogy gyümölccsé érik a virág.

Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy?

Elég e vér, hogy megkösse falad?

Szorong a szív; bár hajnalod hasad!

Népünk jövője? Szó, te semmi rongy!

Jaj, az beszél ma, aki nem felel,

és nemzetét ma az emeli fel,

ki súlyával lerogy.

Fölfelé futva példát így mutat,

ki jobbra-balra nem lel már utat.

1941

Háborús délután

Piheg a kukorica nyelve,

mint kifúlt ebé, ha megáll.

Csend van. De egy kis drótfonál:

egy rádió horga az enyhe

csendből hány dörejt, hány halál-

jajt kapna ki és üvöltetne;

hány hírt, amely csak partravetve

eszmél: visong és rúgkapál!

De csend van, alig likgatott

egy vakkanással; terebélyben

áll ez a csend. S be jó, hogy ott

az égen is, mit gépnek néztem,

nem ember műve! – Szárnyait

lebbenti, sassá változik!

Szabad halott

Babits halálakor

Súlyától sóhajuknak

a szájak meglazulnak,

az élők meglapulnak.

Megszólalnak a holtak.

Mind fönnebben, mint messze

vízesés esti csendben;

harsognak örök mondandókat.

A test széthull, de rángnak

a holt nyelvek, mint lángok,

szentlélektűzként szállnak

kiáltva mindeneknek!

Lent néma, béna ország,

de vívja ottfenn sorsát,

kiált, zeng, ég, ropog a nemzet!

Csöndes barátom, egy nap

és szelíd szád milyen vad,

iszonyú indulatnak

szavát kiáltja, fennen!

hogy pontot kap a lenti

nagy mondat s fent kizengi

értelmét az ős küzdelemben!

(Magunknak:

Nézd szabad röppenésit!

S várj sorodra. Míg élsz itt,

ne bánd, hogy szód nem értik:

felelhetsz majd – halottan!

Kifarag, mint a szobrot

a szorgos csönd; és földob:

ott álld a harcot – mozdulatlan!)

Szekszárd

A ház, ahogy hűdött fejét behúzza,

a kancsi ablakok, padlás-lyukak,

a csempe part, a nyáladzó patak,

a bamba kis híd, a mihaszna utca

és körben a szeles, eszehíg puszta

és fönt a vízfejű domboldalak –

hát ezek küldték; ezeken haladt

sietős léptével az égi útra!

És dicső fajtám, nemzetem, a hún!

Fönnen, hogy magas szavát lám lebírják,

bőgtek, diadalt így vettek e szittyák –

Fekszik a halott büszke-szomorún:

lebeg alá még észvesztőbb homályba

a drága föld, amelyet elbocsáta.

Szöcskeszó

Mintha a vad hőség zenélne

sistergőn a sík ugaron:

zeng, zúg a szöcskeszó az égre,

szöcskegyász, szöcskevigalom.

Úgy zeng, cseng, forr a határ körbe

a nyári délben, mintha csak

fedő volna s már emelődne,

mert rögtön buggyan és kicsap!

Nem haragot forr az ég alja

végig nyugaton-keleten;

törpe sáskanép búja, jajja

és kínja ez a végtelen.

E tikkadt szík nem lázadást forr,

bár harsog, száj és nyelv ölég –

Egy lépéstől, egy botcsapástól

elnémul körötted a rét!

Nem harcra hevíti a tűz, mely

nyalja keleten-nyugaton;

vénasszony jajjal, szopós dühvel

viharzik e birodalom!…

Forgószél

Megrántja, mint végvásznat széthasítja

a szél a könnyű kék tavat,

felkapja, rögtön vissza is hajítja,

madár nyomába kap.

A szilva elhullt, már a körte sárgul,

bólong az ág, előredűl.

Hideg sikongás lesz a muzsikából

a vendéglőn kívül.

Még vízreszállnánk, de a két vitorla

tengerre vágyik, elvadult.

Lázong s megnő a táj, ahogy leszórja,

mit csinnal megtanult.

A dombon medve, égen óriás hal

és medvék és halak megett

az első jel: csuklással, horkanással

az őszi őrület.

Negyven leszek. Gyerünk. Nem értem én sem.

De nem riaszt, de vállalom.

Követ leszek talán s kezed fehéren

galamb jobb vállamon.

Elválik egykor, ki miért akarta

mindezt – s ha nem válik is el!

Tanultam így is: nem várok szavakra,

ha senki sem felel.

Gyors oszlopot gyúr a szél az avarból

s futva a vízre rakja ki.

Felnyúlok én is tán, ha összemarkol,

ki most ráz – hullani!

Semmi felettem és semmi alattam.

Mint a forgószél, ott a szél,

kerengek – merre? Csak te légy karomban;

csak te ne félj!

Talpak

Hajnalok emelődtek,

estelek lezuhantak;

le s föl úgy cserélődtek,

ahogy a futó talpak.

Napok, hónapok, évek,

szedték fölöttünk lábuk!

Sehova el nem értek;

csak ropták fürge táncuk.

Cuppant az égbolt sárral

és fröccsent csillagokkal.

Álltunk remegő állal

és küzködő mosollyal.

Mint hősi férfi-táncban

az ördög és az isten:

járták az éjek bátran

a nappalokkal szemben.

Tapostak, ahogy szőllőt

az ősök, néma csárdás

dühével, míg csak köllött –

Csak döngés volt, zihálás.

Dőltünk, törettünk s vártunk

egy szót fentről, hiába!

Csak talpat, talpat láttunk;

betiprattunk a sárba.

Széchenyi

Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős,

a döblingi alkony, ahogy

a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi

a napot, mint fövő tojást

s a próbált lélek, érezve a sors szelét,

fölnyúlik, mint a láng szakad

s a szakadó lelkű férfi, népe fölött

(hogy összefogja még magát)

magához vonja mind a bajt, a szenvedést

(mellyel kis nép is egy világ) –:

Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt

a végtelent ölelve küzd –

nekünk, kiknek a számadás is ösmerős,

a legutolsó, amikor

a düh könnycseppjén át a táj megfintorul,

pisztoly-lyuk kél föl hold helyett

s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! –

a jaj előtt, hogy „nem birom!”

zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt,

köpjék rá önnön vádjait,

mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést

(hisz hasztalan volt, hasztalan!),

hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej,

szitok, üvöltés fojtsa el –

adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors

az ő útját! – A félelem,

a szégyen és önmardosás vad elemeit,

mint gőzt – munkára váltani!

hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett

verejtékét simítsa szét,

még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan

s szájunkon, az eltorzulón

kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!”

s a bomló lélek, mint a láng

meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! –

Az volt talán az istené.

Bátrabb igazságokért!

Óh, a ti igazságaitok! Az a sok

döntő s föltétlen igazság! A súlyosok,

a letiprók! – nem ők kellenek énnekem,

nem a fölényes, a veszélytelen,

a küzdelemre már

eleve gyáva igazság, amely csak lesben áll

tankként kitörni vagy bunker gyanánt

inni pók-terében minél több friss halált

és első gondja: pusztítani! csak

aztán a győzelem (ha zsákmányt az is ad!)

Mert milyen az az igazság, mely úr

akar csak lenni, bárha zsarnokul?

Nekem a könnyen megtámadható

igazság kell; a mindent kihívó

és megvető, az ellenség elé a jó

előörs módjára kivágtató;

a büszke, régi s még büszkébben újra új,

mely hogy van s itt van, azzal bizonyul,

hogy zeng a táj és gépek és vasak

köpik dühük, hogy erő és anyag

és szolga gépként zörgő gondolat

és géprejáró fejű szolgahad

közt húsból, vérből máig megmaradt

egy ilyen lenge lény is – mit ha megtagad

a fél világ, csak annál igazabb!

Mert gyönyörű a győzelem, de szörny lesz

rögtön a győztes.

Ezt mondhatom,

holt anya eleven fia,

ki egy igen-re mindig konokon

egy nemet ütő szivemtől tudom

mi a

forradalom

és elhagyom, akit megnyugtatok,

és legigazabb épp abban vagyok,

mit e világ belőlem gyáván visszadob.

Pihegő

Én alig hogy kelek,

feküdni vágyom,

egy-kettőt lépdelek,

megállok, pihegek,

terülnék el megint az ágyon,

hol sűrű csönd hizlal – minek,

mért is futkosnék a világon?

Toll, papír is nehéz,

nehéz karomnak

és karom is nehéz

akaratomnak és

magam is sok vagyok magamnak;

szemem küszködve néz,

elejti, amit megragadhat.

Száj, váll, tag, nyak, derék

rendre elárul;

mi egybefogna még,

lazul a kötelék;

terjednék, mintha áradás dúl,

egy országé a renyheség,

mely engem választott lakásul.

Fekvén is, mint halott

s ily óriásra

dagadván fáradok,

tenger súlyt hordozok,

mert minden új emlék egy mázsa!

maga a föld vagyok,

a mindenség ős lustasága.

Betegen, ősszel

1

Minden bokor külön

munkálkodik serényen.

Mily szorgalom, öröm,

gyors kapkodás a fényen,

a szélben futkosó füvön,

fürtön, telő gyümölcsökön.

Mint alkonyat előtt

aratók, csépelők:

az ősz tevékeny.

Én meg, mint lusta gazda

heverek, nézek a magasba –

2

Betegen fekszem, próbálgat a kín,

munkál a halál testem zárain;

feszít, csavar; a száj még mosolyog,

de enged a fog, meg-megcsikorog.

Mint bennetek, nők, az élet talál,

énbennem úgy lel cinkost a halál.

Csikorgok, hajlok, félek nyílani.

De matat, biztat bent is valami,

hogy fogoly voltam s jó lesz odaki

szűk partjaimon túláramlani,

szép áradásként el-szétnyúlani,

míg fel nem tűnnek isten ormai.

Egy kis szél

Fúhat a szél dombon, aljon,

nincs szélmalom, hogy forogjon;

fúhat tengerre, folyóra,

nincs vitorlás, nincs vitorla.

Gépkocsi fut, mintha égne,

annak porát kapja kézbe,

a szegény szél, a munkátlan,

azt tépdesi haragjában.

Tele volna tettel, kedvvel,

de hisz a kutyának sem kell.

Megzavar egy felhő-nyájat,

mint facér eb a libákat.

Árvalányhaj, rezegtetni,

ingujj sincs már lebegtetni.

Ághegyen magát kínálva

ring egy szellő, egy kis árva.

Az ember már meg se látja

azt a régi kedves társat.

Mind a földön, földben kutat,

szenet, gázat, meg olajat.

Nem a hű társ, nem a régi,

új segítség kell már néki.

Árva kis szél, mire vágyol?

Huss, el is szállt már az ágról.

Ott iszkol a sövény mellett.

Neked adom ezt a verset.

Minek zúgjak, mit dudoljak?

Költő se kell már maholnap.

Fájdalom

Diadallal, mint testes terhek

cipelői, ha megpihennek

és – úgy, ahogy csak király ülhet –

a terüre rátelepülnek:

két fájdalom közt megpihenve

ágyamban úgy ülök pihegve,

úgy nézem büszkén, mit is vittem,

mit hoztam neked eddig, isten.

S már kérdeném is: mire kellett,

mire használod, ha rendelted?

De fohászkodva, máris nyögve

új cipelésbe görbedek le.

Mert lestem kezed fürge dolgát,

azért bókoltatsz, mint rossz szolgát?

Mint muzulmánt, ki földön hajkál,

mint zsidót a siratófalnál?

És megint mintha trónon ülnék,

vagy ülvén paripán röpülnék,

úgy visz a kedved s úgy vet egyben

útfélre: újra cipekedjem.

Mint kamaszt rég a kaszálónál,

hajlongtatsz, mintha kasza volnál.

Törlöm az arcom: mennyi van még?

De megállnék már, de nyughatnék.

Próba-halál

Mint ahogy, ha közel az ellenség

s a tengeralattjáró elmerül,

elsüllyesztett engem a betegség

térről, tájról, emberek közül.

Kék-opálos tejszínű világban

úszom és kóstolgatom halálom;

álom felett, ébrenlét alatt lenn

lengek meleg, édes ős elemben.

Lélekzeni elmémmel, szívemmel

volna cső fel, itt a telefon.

De nem izgat az élet, az ember,

híreit félfüllel hallgatom.

Száll a gépén, küzd, előz! – Mit mível

az idővel, melyet végül is nyer?

Akkor megint idő-űzni futkos,

akkor meg a célja elől bujdos.

Nem felülről, alulról tekintve

vagy mulatság ember-forgatag.

Őseinket mosolyogva szinte

látom én, ahogy lenn nyugszanak:

mint mi a lány-térddel ékes ágak

alá, alánk ők úgy kandikálnak.

Áll az isten fönt zordan a vártán;

annál többet röhög lenn a sátán!

Próba-halál a szórakozásom,

hevergetem ki a temetőt;

találgatom, kinek is hiányzom,

ki mélázna el sírom előtt

s elhessentve az ijesztő képet,

vigyorodat arcomról, enyészet,

ki gondolja: épp csak lemerültem?

s feljöhetek másutt, más időkben!

Máglya

Betegen újra, nem ott, hova vágytam,

nem atyafian hazai határban:

székely hegyeken, palóc halmokon

– mert énnekem már minden táj rokon –,

nem otthon fekszem. Tető, emelet,

zsindelyek nyüzsgő tengere felett

heverek, szinte ringatódzom, hogyha

kinézek s fekszem újra szemlehúnyva:

mint hosszúszáru vízinövény ér föl

a füst is hozzám a lenti kéményből.

Tetők, kémények! Nem a párisi

kémények kecses faunsípjai!

A kéményen ott sor virágcserép áll,

a füst belőlük hajladozva úgy száll,

úgy nő az égre, mint a virág szára

valami indus varázsló szavára.

Hányszor bámultam olvasásba kábult

fővel ajtómból – ajtó: s égre tárult! –

míg a sok száron: e versenyre kelt

kert minden ágán csillag nem feselt.

De nem látok már csillagot, virágot

és soha többé olyan éjszakákat.

Fejét behúzva a tetők között

a kémény itt mind füstölgő üszök.

Gőzlő gerendák, dúcok: hevenyében

összehányt kövek kormos tetejében

a város felett és hazám felett

ropogó, izzó máglyán heverek.

Húnyom szemem és fordulok a falnak,

add meg, uram, hogy fiatalnak haljak.

Újszülött

Ilyen kormos hajjal

angyal, angyalom,

honnan jöttél, messzi

és legközelebbi

kedves rokonom?

Óriásként, felhők

közül, félszegen

hajlok rád köszöntőn,

köszöntlek e földön,

pici idegen!

Nem hall még, nem lát még,

roppant anyaméh

ez a világ néki –

– Jobb volt az a régi!

sírja fölfelé.

Szeme ferdén szétáll,

mintha kínai

lett volna s most fogna

csak a magyarokra

hasonlítani.

Mintha most érkezne,

elvétve a célt,

Kínából, Japánból,

egy ősi hazából

örökségiért.

Füstös mennyországból

havas hajnalon

most érkezett messzi

és legközelebbi

kedves rokonom,

hogy mennék eléd én,

hogy menne anyád,

hogy neved, vallásod,

országod, lakásod,

hamar megtaláld.

Ide küldtek, mint a

cím a ládikán,

ide szól e homlok,

szem, száj, ilyet hordott

anyám, nagyapám.

Száz közt, százezer közt,

azon hirtelen,

akármi a próba,

megismertem volna:

ezt küldték nekem!

Itten vagy te otthon,

most s mindenkoron,

itt bontja ki minden

értékedet isten,

drága csomagom.

Mint csillag a vízre,

lomb közé a fény,

kerek arcod ebbe

a népbe illik be

itt lesz jó helyén.

Itt lesz hazád, házad,

anyád, itt leszek

apádnak én ködlő

jövőmmel dúlt költő,

míg el nem veszek.

Karollak, karol majd

más is, nemcsak én!

Itt vár, mint a kezdet,

a vég, meg a gyermek,

a végső remény,

kormoshajú kislány,

pici mongolom,

ó titkosan messzi

és legközelebbi

kedves rokonom!

Kapcsok

A szenvedély, mely a mulandó izmot

vaspántként kapcsolta testünk köré,

hogy megízlelvén őrizzük a titkot:

egy pillanatra sorsunk istené,

a szenvedély majd elmúlik. A boldog

percek, az éj, a kéj már senkié.

Heverünk torzan, mint a páros szobrok,

ha tömbjüket az idő széttöré.

De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,

megtartóbbak, mint minden karolás:

futnak arcomon, arcodon a ráncok

s majd fonalai őszülő hajaknak

tanítják, mi az összetartozás,

amelyet ketté Isten sem szakaszthat.

Körülvettelek…

Körülvettelek, ahogyan

ezer karjával a világ,

féltve, becézve, nyugtalan,

ahogy a víz, a lég, a fák.

De nem nyugszik most sem a vágy,

hogy megláncol, hogy megfogan,

betölti tested otthonát

és szíved alatt társa van.

Átszállunk majd nyomtalanul

rajtad és benned; lekonyul

a szolgaságba szép fejed,

de mint ág, ha terhét veti,

megint a menny ég kell neki,

mert ami él, csak – átmenet!

Az előbbi magyarázata

Mint az a szép és tiszta gondolat,

amely a fában kezdődik virággal,

kezdődik már a virág bimbajával

s lesz illat, majd ahogy a patyolat

szirmok kis ingei lehullanak,

lesz pirulás, majd színe-íze által

lesz végül alma s küzd máris az ággal,

új útra vágyva lent a fa alatt:

bocsáss meg nékem, a vak akaratnak,

hogy így vándoroltam át én is rajtad,

így vándoroltunk, szép törzs, rajtad át,

én, kinek vére véreddel rügyet forr

és ő, a termés, ki óvó karodból

hogy igyekszik le, hogy gurulna tovább!

Párban¹

Kitűnt a hold Szántód fölött

kékjén a délutáni égnek.

Ment le a nap Tihany mögött.

Messziről hosszan összenéztek.

Némán így tűnt föl hajdanán

Jézus halovány fehér képe;

így nézett szeme a pogány

krisztusnak, Plátónak szemébe.

Negyvenedik évem előtt

így néz össze jövőm és multam,

hogy se jövő, se mult időt

nem sajnálni már megtanultam.

Így néz ma a forradalom

farkasszemet a régi renddel,

míg lent az ember-tájakon

dal és jaj árad, mint a tenger.

Így tekint össze bennem a

kétféle emberség: lobogva

Sárrét zord prédikátora

s a bólongó tolnai szolga.

Így néz a legyűrt nyers erő

a diadalmas jámborságra,

így az állatszelíditő

lány a juházó oroszlánra.

Keresve s taszítva megint

kedvesem s egymást várva-vártan

tündöklő szívünk így tekint

egymásra sorsunk magasában.

Mint mérleg két tányérja száll,

mint kerekes kút páros vödre,

szolgálják egymást, küzdve bár,

a jó szeretők mindörökre.

Csillagok

Augusztus újra földön-égen.

Mérges méhek a csillagok.

Mint rég méhesünk kas-körében

félve ülök, nem mozdulok.

Ülök Tihany hegytetejében.

Ne szúrjatok meg, zúgjatok

fejem körül mézes zenében,

szálljatok szép hold-kasotok

körül ti mind, szűz messzeségben

tündöklő-nyüzsgő rovarok,

lelkemet széttépők serényen,

ha majd a testem sírba rogy!

Megmentett élet

A jövendőből

rám égő szem tekint

lehúnyva s megtágulva, mint

a nap midőn küszködve föltör.

Lapul és villan –

Leskelődő vadász szeme –

Egy isten s iszonyú ebe

szimatol nyomaimban.

Gyermek szűz szeme, aki épp

feléri az asztalt s úgy néz be,

mint poklából végre az égbe;

mint néz minden új nemzedék.

Fölkel az új nap, fölkel

az ember s a növő idő

s megkérdi komor arccal,

míg atyaként fölémbe nő,

mit tettem életemmel

és talán megvigasztal.

A betegség értelméről

Az én betegségem, hogy még itt vagyok

s hogy soha már nem is szabadulhatok.

Hogy magasan, de csak olykép magasan,

mint ki magasítva szégyenfára van,

hallanom és látnom ím mindeneket,

de tennem jottányi nem engedtetett;

hogy amire nézek, feddőn visszanéz,

úgy löki értelmét belém, mint a kés,

hogy bárhová nézek, vádló válaszát

szíjként vágja végig rajtam a világ.

Mit váltok meg én így? Az apró jajok

szisszeivel egy kis keresztfán vagyok.

A világ bűnéből ily óvatosan

nem oldok ki mást én, csupán önmagam:

amíg én jajongok, hallgat kint a vád;

jajjal verem vissza a világ jaját.

Úrhatnám szolgák és szolgai urak

fölött csak magamnak vagyok áldozat.

De nem hallgat, de nem alkuszik az ég.

Ilyen sovány bárány neki nem elég!

Fut és bú a lélek; jajom is talán

csak hívó kiáltás a futó után.

De bármitől futsz is, de lelkem ne úgy,

ne arra fuss, merre visz ma minden út!

Légy te büszke, lökd el mind e téveteg

vajákosokat és eretnekeket,

kik a gyónás titkát mernék csalni ki

és mernék istenként megbocsátani,

hirdetvén: magának szenved, aki él

s még a halál is csak torzult célú kéj!

Te merészen, szemközt merj szenvedni. Valld:

volt, ki attól élt, hogy más helyébe halt.

Valld: ki csak magáért szenved és jaját

úgy csörgeti, mint a fösvény aranyát,

legtöbbet magából dőrén az pazarl.

Szenvedj te, míg szenved a világ s akarj

még több szenvedést és valld, hogy a halál,

az is átváltozás és nem akadály,

akár a mesében, hol boldog király

az lesz, aki próbát legtöbbet kiáll.

(Amit még meg kellene írni:

Old és könnyít a te könnyed is talán

a világra vetett penitencián,

mert nincs hasztalan kín, számadás ha lesz;

vállald a szégyenfát, úgy lehet kereszt.

Szenvedj, így zsarold meg jajjal Őt, aki

néped szenvedését ím eltűrheti.

Mert a világ másképp tiéd nem lehet,

csak a terhével: ha épp azt viseled.

Ha van, aki büntet, mutasd meg neki,

van ki a büntetést daccal fölveszi.

Valld: ki megfut isten korbácsa elül,

az is isten színe elől menekül.

Midőn minden hallgat, midőn csak a gép

veti föl az égre láng- s üvegszemét,

finom idegzettel, mint minden paraszt,

fújd az évek óta elrekedt panaszt.

Mint kutya a holdat, azt a hideget

úgy kérd, akit kérsz, tán az sem siketebb.

Hallanak-e, vagy sem, többet azt se kérdd,

úgy szép az áldozat, hogyha: semmiért!

Nyujtsd hittelen szíved azon üresen:

„többi a te dolgod, édes istenem!”)

Kórházban, hajnal előtt

Fekszem sötét szobában,

fekszem hanyatt.

Félnék talán, de félni

azt sem szabad,

azt sem lehet:

a halállal kell néznem

farkasszemet.

Mit hoz a holnap, mit hoz

a perc is itt?

A végzet – csüngő szikla –

rám eshetik;

rámront a Vad;

isten szörnyű pillái

rámnyílanak.

Bújnék a súly, a szem s fog

dühe elől.

De az pusztul itt épp el,

ki menekül;

sorsa alól

félre épp az nem bújhat,

ki meghajol.

Nincs halál, mondom, mert a

nincs nem lehet.

Tekintetemmel tartom

fönt az eget;

mint bányarab,

ha karral, kézzel küzd már

a rom alatt.

Csak ne kelljen halálba menni

Csak ne kelljen halálba menni,

mi minden tudnál még itt lenni;

hogy adnád alább fokról-fokra,

kapásnak lenned is jó volna;

te gróf, ki oly grófnak születtél,

lakáj lennél ten személyednél,

gyűrűket, karórát leraknál,

kocsisként lovakat vakarnál.

Csak a koporsót rád ne csukják,

hogy gyűrnéd zsellér ingnek ujját,

te püspök! S te főhivatalnok,

hogy köpnéd lapátra a markod!

Hova tünnek a holtak innét?

Ökröt vezetnél, csak hogy itt légy;

nem egy évet, de többet száznál

kutyapecérként elszolgálnál,

öreg csiszárként sáros éjen

utaznál vásáros szekéren,

vagy lépnél még lentebb is annál,

segédnek téglát adogatnál,

vagy kint a jeges udvarsarkon

belet mosnál, mint koldusasszony,

mert beállnál bár vénasszonynak,

mennél négernek, eszkimónak,

bár törpének vagy bolondnak már

elmennél, csak hogy megmaradjál.

Nem bánva emberi formádat,

beállnál énekes madárnak.

Elmennél fürjnek is, hollónak,

tigrisnek, csikasznak, vak lónak,

akár pondrónak… rózsafának!

rózsavirágnak és fűszálnak,

s amiből ők tolulnak, jőnek,

mezőnek, lucskos puszta földnek.

Száz év mulva

Nagyra lesz, ki száz év mulva élhet.

Fent, fölöttünk, mint új kőfalon

lépdel büszkén, mert hogy újra kész lett

egy évezred, micsoda torony!

Le- s lehajlik majd a szakadékba,

a homályba, hol – ahogy szokott –

cserép csillan, máll kiszakadt véka,

ázott újság nyúlfüle mozog

s műveink és terveink s a szobrok

s csontjaink s a zászlók, zászlaink!

Hetyke lesz, mint ki várat hódított;

néz le ránk s le is néz egy kicsinyt.

Így lesz, pajtás, ismerős a gőgöd

s rá a szégyen és a szédület,

mert esőz közben, mint ránk esőzött

pernye és por s nő az épület.

Véled is nő s mint ágaskodó ló

téged is a mélybe vet csunyán

s pillér lesz csak hős tornyod, utolsó

hídpillér csak száz meg száz után.

Be sem látod, annyadik pillérje

egy nagy hídnak, mely a völgy felett

csonkán ível mégis a mélységre –

ott előtte még a meredek.

Csak hatalmas lépő láb, fehérlő

lábszár lesz szemedben a torony:

isten lépdel a végtelenségből

s halad tovább új és új koron.

A bokájáig kavargó porban

látod majd – velünk fogsz szállani –

hogy törnek föl, itt is ragyogóan

Dante s Homér őrült árnyai.

Ami megmarad

A csőszkunyhó, az megmarad

s a szőllőkben a zsuppos pince.

Cserények, szárnyak, oldalak,

a kalyibák se dőlnek össze.

A griffként fölkelt városok

ontják ríva még egymás gyomrát.

Vacsora-füstöt mosolyog

az égre már egy messze dombhát.

Putrik és odvak s vad-lyukak,

vackok is lesznek és barlangok.

Két messze rejtek fölriad

s egy szép ösvényen át kezet fog.

Mire emlékszünk? Vasra hág

s szétdurran egy-egy kósza állat.

Satnyább egy kicsit a virág,

hol hajdan a városok álltak.

Örök éjszakában

Kopognék ajtódon alázatosan.

Az ajtód sem lelem.

Zörögnék kövön, felhőn, sziklaszálon.

Az mind csukva nekem.

Hozzád az utat sem találom,

mondják, itt rejtezel

a fűben, fában s kék gyümölcsben –

lakod ki nyitja fel?

Nyitom, töröm, veszem a számhoz,

mi kezembe kerül

s elejtem és – ha volna merszem

felsírnék gyermekül.

Őszen maholnap, ritka hajjal

játszom, feszegetem

a titkod – dörrenne, mint bomba!

Az sincs, veszedelem.

Csak rend, fegyelem van, sivárság,

mint a börtönben, mint

a rácsos, párnázott cellában,

hol az őrült kering.

Napok és csillagok és holdak

és dongva le-leszállt

üstökösök vigyázzák bennem

az örök éjszakát.

Ma egy éve

Mit mulasztottál, ma egy éve

meghalt barátom? Közeleg

a nap, hogy elnyelt a föld éhe,

hogy beszívtak az elemek

s mind, amit rég istennek hívtak…

Mitől vittek el? Mennyivel

vagy szegényebb, hogy már nem itt vagy?

Sorsod, mely győztesen ível

nélküled is, mennyivel csorba,

hogy ez az egy év elmaradt?

Úgy mérem, mint te mérted volna

a heteket, a napokat.

Fájt, de miatta nem volt károd,

hogy elmentél, hogy férfi módra,

mint akinek már kész a dolga

itthagytad nekünk a világot.

Menet

Minden este katicabogarak

fúlnak a Balatonba százezerszám,

hogy napok óta vérpiros a hullám.

De egyre jönnek, egyre hullanak.

Mondják, özönlő öngyilkos sereg.

Ritkítja magát okosan a fajta.

Csörren alattam a nyárvég avarja,

ahogy a véres tó partján megyek.

Végig a part is pirosan lobog,

amint az avart a szél megkavarja;

hogy nézem, nem tévedtem-e a habra,

Jézusként vörös vízen taposok.

Nincs szabad szavam. Csak a képzelet

jár ki és be, jár szabadon át rajtam.

Oly tisztelettel lesi néma ajkam,

mint a középkor az őrülteket.

Ím józanon, egy nő s kislány között

megyek a parton, kutyával mögöttem,

s a való mégis, hogy vér- s lángözönben

gázolok és fentről is vér csöpög.

Hadak kúsznak és elnyúlt városok

füsttel az égre szöknek, kezüket

rázzák, sírnak, mint tébolyult szüzek;

mit csináltatok, mit csináltatok!

Tegnap Rotterdam égett, ma Rouen

ugrott fel, mintha csak azt várta volna,

hogy az áradó tűzvész körbefolyja

s ő sikíthasson lángkarjaiban.

Kúsznak a hadak fogyhatatlanul,

ahogy nyaranta rejtekükből hordják

bábjaikat más rejtekbe a hangyák.

Szétrúghatod, a többi csak tolul.

Mint alja-repedt üvegből a lé,

mint húsz karja a megehült polipnak,

Európa szívéből úgy futottak

a hadak a négy világtáj felé.

Kiállt a sorból, neki vége van,

Egy-egy fiú, dúlt homlokát törölte.

Dörrent a pisztoly, előre, előbbre!

s ment a menet, halálra szomjasan.

Én nem voltam már akkor fiatal;

láttam, az anya vérző térd-közéből

a föld ölébe mily egyenest szédül

milliószámra az emberi faj.

Zümmög a tenger katicabogár;

a fényképen a fiúk is dalolnak.

Ki húzatja e szörny lakodalomnak,

e bálnak, mely már harmad éve áll.

Diót szórtak, búzát, kendermagot

a mátkapárra hajdan a násznépek.

Örülne Freud a titkos jelbeszédnek,

ahogy az ólom és vas mag csorog.

Mit villantsz létre, villám képzelet!

Nők is harcoltak, nevették hogy rájuk

mint spermát köpték dühüket az ágyúk

fölmeredve a két kerék felett.

Mert régtől nem volt forróbb indulat

mint ölni, ölni s készülődni ölni

s vágy mélyebb – mélyben emésztőbb –: ledőlni

megtöretni egy barbár düh alatt.

Jó csók helyett, ki nem szívvel szeret,

ilyentől gyúlt föl s ernyedt el esetten,

így lett a szolga puhány, de kegyetlen,

így kelt és hullt, így ment a nagy menet.

Jó küzdeni s a harc is ölelés,

ha szerelemként fűl alája eszme.

De itt az a rögeszme gerjedelme

gyúlt: szenvedtetve fogy a szenvedés!

De itt a gyávaság s a rettenet

indult, hogy tán a világot lebírva

bent annak gyávaságát is lebírja,

ki úgy szeretett csak, ha fizetett.

Vallj színt! hangzott. Állj ki! Állj… Hirtelen

a költő úgy állt fel, mint a papírlap,

mit élére a szél az utcán fölcsap.

Ez volt megírva az én szívemen.

Míg a part mezőtűzként lobogott

és a katicabogarak úgy estek

a langyos légen át, mint a vércseppek

s kaptunk mindenre magyarázatot:

e menetből így álltam félre én

balkaromban kisdeddel, akkorával,

mint félkarom s jobbfelem anyjával

s gúnnyal s keservvel szám két szögletén.

Korforduló

Tegnap megölelt volna, ma

megfojtana,

elkapta az ár, a kor, a

politika;

szíve, az apró turbina

azzal teli

s nem tudja jobban, mint a gép,

mi kergeti.

Szívek és arcok és agyak

fordulnak át

és át, ahogy bent jár az ár

s a géplapát;

ezer, százezer dohogó,

serény üzem

vesz körül, zúg s mind, mint a gyár,

egyet üzen.

Gyárak s gyártmányok az idő

két oldalán!

De énnekem a nap s a hold

s a föld anyám!

De énnekem a nap s a hold

a rokonom

s törvényünk egy: bár haladok,

nem változom!

A ló mindig ló és a sas-

madár: madár.

Tegnap oly pontos gép, de te

mi vagy ma már

s mit mérsz, mit hajtasz, mire jársz

még holnapig,

és mire állít be, aki

majd megjavít?

Társam vagy? Hordom arcodat.

Hogy rejteném!

hogy ami tied, ne legyen

semmi enyém.

Ne legyen inkább semmim is,

nagyon elég,

amit már adtál eddig is,

emberiség!

Vigyen az idő titeket

hova akar,

én megállok az ég konok

barmaival,

aludjam oroszlán fején,

mint Dániel,

hogysem még fajtámból legyek

társ bárkivel.

Tolnai erdő

Örvénylik, mint a víz árja,

százezer tölgy koronája;

fut a tajték, száll a hullám

egymillió makkfa csúcsán;

mint a tenger, a kerengő,

olyan ez a nyári erdő,

olyan tömött, olyan kemény,

elmehetnék a tetején.

Messze látok, de ameddig

látok, hullám emelkedik,

zölden, kéken, sárga színben

váltakoznak a fölszínen,

kicsik, nagyok, meg akkorák,

amilyet a tenger se vág;

áttetszőn, mint a zöld üveg,

ragyognak, mint üveghegyek.

Itt is, ott is az égre csap

a hullámhegy, de fönnmarad;

nem hull alá, mit siessen,

ráér, akár az úristen;

ezer év alatt egy centi,

az is elég lesüllyedni,

hogy aztán felkeljen újra,

amíg ura meg nem únja.

Viharzón is, hab a habon,

áll s ragyog a zöld nyugalom;

ilyen tenger, ez a tenger

való nékem, tele csenddel,

de tele mégis énekkel:

tele halállal-élettel;

alszanak mélyén a vadak,

mint iszapban a nagy halak.

Ága között, gallya alatt

iramlanak a madarak,

ki-kicsattannak belőle,

mint halak a levegőre,

csiccsennek, buknak le megint,

felettük sasmadár kering.

Emse, kani a csapáson,

legel a juh a tisztáson.

Tágas termek, mint mesékben

sorakoznak lent a mélyben;

tartják a szín boltozatját

oszlopokként ősi nagy fák,

nagy ritkásan egymás mellett

várnak tán egy fejedelmet.

Jártam bennük: tiszta tenger

fenekén járkáltam egyszer!

Külön világ, csoda-rejtő,

álomhazám ez az erdő:

Bakonyon át nem is oly rég

elérte az ország szélét,

azon túl a világ végét,

maga volt a végtelenség.

Szabad élet, makkoltatás –

itt volt a szépapám kanász.

Mint a multba, a sötétbe,

vágyom e zöld tenger-mélybe,

ős-elembe s üdvösségbe

tüdőt, testet bár cserélve.

Mindig uton a nyájával,

mint hajós a hajójával,

nyáron gatyás, télen subás,

itt volt apám apja juhász.

Jó halált

Mit kérhetünk még? Jó halált.

Szép-nemeset

adjon, ha kegyével megáld;

adjon az isten jó halált,

pihentetőt, kényelmeset.

Hogy életünket ne bitó

s hóhérököl,

ne kerék, ne nyárs, ne karó,

ne tűz oltsa el, ne golyó,

ne füst, ne víz, ne gáz, ne tőr.

Némán és őszi derűsen,

halálosan

úgy is mosolygón, szívesen

múlhassunk (mint ma senki sem),

magunknak csak, magányosan.

Anyák, ti imádkozzatok,

ne emberi

kezekbe essen fiatok,

ha majd órája ütni fog

és ég és föld elengedi.

Koponya

Egy bombasujtott házra

A falak mögött nincs szoba,

kisüt az erkélyre a hold;

a ház vigyori koponya;

fényes ablak-szeme kifolyt.

Rom a rég tünde palota

az úri új villák hegyén,

a virágos hegy Golgota,

mióta így ül tetején.

Rámvicsorog a koponya

(ott járok el a ház előtt

munkából jövet éjszaka)

gúnyolja multját, az időt,

midőn a szél s holdfény helyett

mi jártunk bolt-csontja alatt,

mi: lelkes, ifjú ötletek,

egy raj zsibongó gondolat.

„Haza”, „szabadság”, „magyarok”,

mily szikrázó volt itt a szó,

mily férfias, hogy „akarok”

s mily szívbéli: „úgy volna jó”.

Mindegyikünk az lett, ami

benne eszmeként kibomolt.

A ház, ki mertük mondani,

egy eszmélő nép feje volt.

Te voltál az aggodalom,

ő a tervezés, az a gond,

én a népből a fájdalom,

mely a falnak is nekiront.

Mi ma a terv? Mi az a nép?

Mi a jövő? Egy romhalom

lett koszorúd, szép hegyvidék:

álombeli birodalom!

A kertre senki nem vigyáz,

kidőlve széles kapuja,

a házat már nem őrzi más,

csupán halálos vigyora,

az őrzi, mi a temetőt,

mi a ragályos beteget,

a mindenki kapcája nőt,

az elvadult rengeteget.

Eszmék, ki őriz titeket,

s ki téged, eltervelt világ?

szétestek, mint az épület,

a millió bombaszilánk!

Haza, szabadság… bombamód

szállt az is, a kis társaság –

Az erkélyen ültünk, amott,

hol semmit kocol most az ág.

Repülünk, szakadunk tovább,

amíg csak élünk, bombamód;

a tűzijáték-ifjúság

kigyúlt, lángolt, elhamvadott.

Tervezz új eszmét, iskolát,

vonj mosolyt fintorod körül,

nem veszed le a koponyát,

a vigyort egy ország fölül.

Légy

A körte már megérett,

de le még nem esik.

Az őszikék zenélnek

reggeltől estelig.

Érett, nehéz a nap már,

húsos, puhára tört,

de még magasan himbál

a felhők lombja közt.

Csak a fű, a nemrégen

oly dús, fényes, puha,

csak az teng-leng szürkésen,

mint vénember haja.

Még piros-pozsgás férfi

fején a szürke haj,

lobog a fű, a réti

ezüst szálaival.

Járok az őszi füvön,

a száradó gyepen,

az ősz, óriás földön,

a rettentő fejen.

Bottal (betegen újra)

rossz lábam félve lép.

Megyek, mint füle-orra

csüggeteg őszi légy.

Mi vár rád még, megőszült

föld? Még ezt kérdeném!

Mi vár ránk még, megőrült

fő, mit szánsz még nekem?

Egykor azt hittem, én is

egy ötleted vagyok,

egy csepp öröklét mégis –:

egy lélek! Szállhatok!…

Székfoglaló

A Kisfaludy Társaságban 1942. XII. 5-én

Felébredek, fölöltözöm.

Tavaszi reggelén a meggyfa

a hirtelen rádőlt özön virágon

csodálkozhat, ahogy csodálkozom

cipőmön, nyakkendőmön és ruhámon,

a lenge, lágy világon.

Zuhany üdített. Szellőnyi öröm

rezdülne bennem; aztán abbahagyja.

Pedig nem álom.

Viszem magam,

lépcsőn le, utcákon keresztül,

mint kinek útja s célja van.

Dologtalan: még maga van

karom, de hű szolgámként untalan

önként is kalapomhoz lendül.

S ha megszólítanak, ha kérdenek,

már nem félvállról, hetyke-durván,

hanem már csínján, ahogy illő,

nem hebegek,

nem vakogok, mint színműveitek

parasztjai hajamba túrván,

mint ő,

akit viszek.

többé már nem léphet elő.

De egyre nő.

Velem nőtt; mint vadon a jószág.

S oly rideg ma, oly kémlelő,

ítélkezőn

oly könyörtelen végzi dolgát,

mintha járván a napvilágon

ébren is én volnék az álom

s ő a valóság.

Levonom kesztyűm – ezt az új

bőrt –, itt van nyersen a kezem

akár baráti kézfogásra.

Födném föl, adnám meztelen

szívemet épp így válaszul;

hiába,

nemcsak enyém a dobbanása.

Mosolygok s kérdem: nem pojáca

rejtezett mosolyom mögé?

s szeretvén, bár fuldokló komoran,

azt kell kérdenem: hát e vágy kié?

Kihez lehetek még ma hív?

Tudom, hogy nincs olyan

és mégis olyan ez a szív,

mint összenőtt szörny ikreké.

Apám fiai, népemé

kémlel élesen kifelé,

ahogy én néztem, ültem a kemence

sarkában hajdan dacra edzve

a vigasztalan

sötétben és fullasztó igazamban.

Így él ő, változatlanul

versengve bennem, hogy ki lesz az úr.

Mert ő, ő nem okul,

nem okosul, nem finomul,

nem tanult és nem javult eddig

s nem is akar tanulni semmit,

az akar lenni konokul-elszántan,

ami még együtt voltunk hajdanában

a cselédházban, honnan én kiszálltam.

Járok és kelek a világban,

lépvén ím néha fényes polcra föl:

úgy húzna vissza ő sápadtra váltan,

úgy húzódik a fény elől,

úgy les, mint őszi éjek

alatt az ért kukoricásban

tolvaj a csőszt,

mint csősz a csörrenő levélnek

sok zaja közt

az uraság kis tolvaját,

s mindkettő oly vigyázva lépked,

hogy e mérleg

két tányérján leng a világ.

Úgy figyelget

odabenn külön éjszakámban,

mint a gyermek

a szülők neszére az ágyban.

Csitíthatom.

Elkísér minden utamon.

Van ház (falumban), melybe úgy megyek,

hogy azt remélem,

kijövet újra egy leszek

vele, mint régen.

Olyan ez, mint midőn egy eszme

a fejben formáját keresni indul.

Megáll, mielőtt megérkezne.

De van: egyszerre halk szavú beszédben

fogam, mint kövön, megcsikordul

egy elfeledett indulattól

felforr a szív, robbanna hevében,

a szó sziszeg, mint forrtában a lábos.

Elfog a szégyen.

Egy pillanatra ő kapott magához.

Ő voltam egészen.

Ez az én riadt ébredésem.

Elszáll az álom

és minden vigasz, ami volt.

Mint lakat csüng ott fent a hold

ezen a rendbetett világon.

Hova vinne még, hova vágyik?

Látom a zöldmezős gyerekkor

állatait, hajlongó fáit.

Van oda út?

De nem szól.

Látom nyílt tájaid, szabadság,

s a milliókat, kik hasztalan adták

érted, mit férfi adni tud.

Van út odáig?

De ő csak vágyik, egyre vágyik.

Az az idő és az a táj

kell neki, ami fáj

szépségeivel ott túl a hegyeken

és túl az emlékezeten.

„Kövesd csak és ne kérdjed”

hallom magamban s követem.

Mert amit az életből értek,

ő élte meg helyettem,

általa élek,

ha igazam van, ő beszél,

én vagyok a test, ő a kegyetlen

lényeg,

ki elpusztít és túlél engem.

Ezt is kívánom.

Itt vagyok fenn és nincsen egy barátom

s nem is lehet,

ha mit kínálnék, nem enyém a lélek,

ha senki még át nem karolhatott.

Valóban tán a füst vagyok,

mely puhán tekereg

a réseken át és az akadályok:

a szakadékok és folyók felett.

Nem gyujt még és nem éget,

csak hozza, hirdeti a lángot,

de végezi így is a dolgot.

Külvárosokban bolygok,

viszem magamban ki a faluvégre

e túszt, e csodálkozó foglyot

s mire másutt már szót se tud a nyelvem,

ki-kimondom a csendben,

jöjj, apáimnak népe,

szabadíts meg engem.

Tüzes trón¹

Egy hírlapi hadjáratra

Ültessenek a trónusodra,

másat akkor se mondhatok.

Egy új isten szörny csipkebokra

az a trón, ha izzik s lobog.

Egyre az ige zeng belőle.

Kiáltsa most az én jajom

a mélyben lakó hatalom

üzenetét e dőre földre.

Csapják fejembe koronádat:

csak messzehangzóbb, élesebb

lesz az a kín, mélységesebb,

mely szóra feszítette számat.

Dadogni fogok s tán zokognék:

élő jövőm van: gyermekem!

Halálig igaz az legyen,

mit ma dalolva mondhatok még.

Abban az iszonyatos hőben

remeghetek s vacoghatok,

vissza semmit se vonhatok:

zengőn oly messze szállt belőlem.

1943. III. 22.

Hegyi temető

Amott a hegytetőben

micsoda vadmadársereg

tojásai fehérlenek,

domborulnak a temetőben?

Sírok, új sírok száza!

Költi őket fentről a nagy,

a lángoló kotlós, a nap

s ők készülnek a szárnyalásra.

Micsoda nap lesz, ünnep,

ha az a fészekalja nép

száll a hegyről az égbe szét,

ha a koporsók kiürülnek.

Máris üres tojáshéj

vagy bátyám sírja? És lakód

kiszabadultan fölcsapott

és fiai fölött keringél?

S valahol mind megvannak

a Bözsi nénik, Lidikák?

Lengenek havas égen át,

mint sirályok, fekete varjak.

Jámbor rokonok! Itten

úgy szállnék én is föld alá,

hogy mégsem örök a halál,

hogy újra fényre költet isten!

Verses útinapló

A simontornyai vasúti-hídra

Jó volt állni a híd alatt,

ha már jelzett is a vonat.

Nézni a biztos szerkezet

vasvázait fejünk felett.

És mását, amely a vizen

lebegett kék-tündérien.

Jó volt félni is, bízni is,

kételkedni, de hinni is.

Gyúrni hetyke mosolyba át

a félsz tétova vigyorát.

Mérni a többi nagy gyerek

félelmén a félelmemet.

A halál jött s az élvezet:

hogy elszáll a fejünk felett.

Szorult, vonaglott, nyítt a sín,

mint nőstény, hogyha jő a hím.

Jött a halál s a híd megállt,

várta, mint üsző a bikát.

Jó volt kuksolni a csapat

gyerek között a híd alatt.

Kísérteni az ördögöt –

dörgött, dübörgött, prüsszögött!

Szorítottam Feri kezét,

hogy mégse rogyjon ránk az ég.

Egy másik hídra, melyet a költő családja emelt

Átmegyek rajta, csöng a híd,

dicséri Náci bácsi markait,

dicséri Józsi sógor ökleit,

apám vidám pörölyütéseit.

Oly büszke, mintha állna a Dunán;

áll csak egy szurdék csermely-fonalán.

Nem Pestet köti össze és Budát:

Ozora kocsmáját és templomát.

A Cinca fölött feszül – de merész,

fölnyúló páros rácsa mit idéz?

A Lánchíd ívét, az ív rácsait!

Egy vén számadó grófi vágyait.

Jó nékem lépteim rajt hallani,

csöngnek, mint nagyapa forintjai,

jövet-menet hídvámot a híd ád:

egy régi érdem arany kamatát.

Ahogy akarta egy okos juhász

és veje s fia, két komoly kovács,

áll jó kedvében is némán a híd,

dicsérhetne akár egy Széchenyit.

A lélekharangra

Itt csöndítenek arra is, ki haldokol,

szólítgatja a torony a fogoly:

a kézbe kapott lelket, mint mi hajdan

a csigát háza kanyaraiból.

A szőlőhegyre menet

Látom a présházat már a hegyen,

szelíd varázslat esik meg velem,

lélekben fent vagyok, hűs lomb alól

szánom magam, ki ittlent kutyagol.

A falubeli patakra

Ez a patak olyan patak,

hogy nincsen is, ha nem dagad,

nem is folyik, úgy elalszik.

Akkor van, ha megharagszik.

Fenekéről az akácfa

alig lát ki az utcára,

a fák alján van-e, nincs-e,

nem is gondolunk a vízre.

Nem is patak ez a patak,

amíg az ég meg nem hasad,

meg nem nyílik, meg nem zendül,

akkor indul meg a hegyről.

Akkor jő, mint a táblával

Mózes az Úr haragjával,

bőgve, törve, mint vad csorda,

villámcsapás ostorozza.

Kiugrik a főutcára,

épphogy nem két lábra állva,

akkor járja azt a táncot,

mitől forognak a házak.

Akkor él, ha színig tele,

dühtől feszül minden ere,

akkor él, ha halni bírna,

mint aki e verset írja.

Ragyoghat a nap az égen,

járja tovább csak keményen,

mint a legény igazában,

cigány nélkül, egymagában.

Egy öreg béresre

Völgyből dombra költözött a család,

a határ egyik feléből a másba.

Itt van, de mégse láthatok le Gyántra,

hegy takarja a kedves, hű szukát.

„Söveges megvan?” „Nem, Gyánton maradt”.

Hogy: „nem szok meg már ő még egy világot,

új ökröt, lovat, kutat, uraságot,

új villanyeleket, új markokat!”

A pannon lélekre

Pannonia, az arány földje ez,

a várkapuban márvány a deres,

a kapualjban, mely mint trombita

harsogta le a jajt a faluba.

A mesterművön elültem soká,

elgondoltam, kit huzatnék le rá,

bőgje világgá bűnét a bünös,

ítélt bennem a vad katona-ős,

de állt szívembe rögtön hökkenet,

ki húzatna le épp így engemet?

Moccantak, zúgtak a jobbágy atyák:

igazság! jog! csak semmi durvaság!

Philippo Scolari di Ozora szellemének

Tavaly még megvolt – volt és nincs deres,

elhordta azt is már a kőmíves.

Küszöb lett? Kőpad? Áll, áll, ellenáll,

de végül mégis omlik csak a vár.

Mely száz csata közt megóvta falát,

megadván mindig időben magát,

nem törte, csak az évek tábora.

Rakta alját Pipo di Ozora.

Rakatta tovább egy török basa,

és távozott épen ő is haza,

mert köpte markát bár, meggondolá,

nem temetkezett a falak alá.

Mit labanc, kuruc meg nem dönthetett,

mérik a várat műértő szemek.

„Ér másfélezret benne csak a fa!”

mond Béla, vélem első unoka.

Azon volna, hogy ketten megvegyük,

a vén mihasznát, a semmi becsűt,

megvegyük, lebontassuk csöndesen

s vegyünk egy szép nagy szőlőt a hegyen.

Játékszer

Mintha itt volna a tenyeremen,

az öreg várat úgy méregetem.

Hány művész s vitéz élt itt valaha!

Utánuk gyermekálmaim hada.

Majd ifjú s férfi terveim soka:

egy pórhad, kórház, népfőiskola,

az ős-szegénység! – adjátok nekik

szívem utolsó játékszereit!

Rab és porkoláb

Tagadhatnánk, mit érnénk el vele?

Ez a vár volt négy megye börtöne.

Akit Bakonyban elcsíptek betyárt,

itt szenvedett fogságot vagy halált.

Verte a pandúr a szegény legényt,

siratta lánya a legényt, szegényt,

siratta, míg hozzá nem ment, amíg

nem siratta meg férji markait…

Mint kas körül a méh, rajzott a nép,

vegyült a zsandár-, betyárivadék.

Lelkem egy fele rögtön öldököl,

ha nincs a másik ott, a börtönőr.

A szegényekre

A szegények szerények. Hova lett

haduk, a hű, hogy a család felett

jobb napok járnak; mint nemes vadak

lapulnak távol szűz erdők alatt.

Gyermekkoromban milyen gyolcs gatyák,

bőszoknyák lengtek küszöbünkön át,

s a bennük mozgó ángyok, atyusok! –

Eltűntek, mint a brontozauruszok.

Somfordál, mint a farkas menekül

a szegény a fény, a világ elől.

A régi sok rokon Julis, Maris,

a sírba siklottak előlem is.

Vad a ketrecben, némán ballagom

be a szép kertet, hol most lakhatom.

Hegyen, a tisztilak szebb helyen áll,

királyibban, mint sok királyi vár.

Puszta szigeten állok, idegen,

a bennszülöttek népét keresem.

Gyertek elő! Még értem szavatok.

Gyertek elő, mert éhen pusztulok.

Számvetés

Nem vágyok élni, ahogy egykor éltem,

ötödmagammal egy rossz tűz körül.

Itt élnék mégis ezen a vidéken,

itt élnék – élhetnék csak emberül!

A hivatalnok – ki eltartja bennem

a költőt – hálhat már paplan alatt.

A napszámos rég föld alatt pihenne,

az őserő, a nemzeti alap!

Minden megoszt. Nem élek meg, hol élnék

s ahol megélek, lelkem alszik el.

Így példázom időm kegyetlenségét:

kapuira felnégyelve emel.

A gyerekekre

Nézd a gyerekek arcát. Ott! A porban!

Mennyi öröktől ismert ismeretlen!

Mert nem kellett vátesznek lennem,

hogy megjósoljam:

ilyen arccal jő fel, mint napkelet

vigasza ő is, a te gyereked.

Kapj föl még egyet, ha kevesled

az otthonit, ilyen arcú az is,

így sütött apám, anyám arca is.

Hogy lengenek,

mint fa körül a sarjú bokrok, úgy

ágaskodnak a lányok, a fiúk.

Elgondolni hadd álljak közibük:

be jó, be szép, ha bokrosul a nép.

Ne feledjék, kiket a jegenyék

sorsára küld

magából magasba: nem díszleni,

de vihar előtt veszélyt inteni.

Boldog, ki ilyen rengeteg felett

hajlonghat jajjal, mégis boldogan,

de a veszélyben is nagy-gondtalan:

kitörhetek,

egy kézmozdulat voltam – de hány készül

még a jó karból, az erős gyökérből!

Mentség

Mentse e verseket: két nap alatt

írtam velük tele noteszomat

titokban, loppal, mint valami kém.

Lopkodnom kell, mi öröktől enyém.

Seb

Lüktet a kis seb ujjamon,

mint kisgyerek

lök, lökdös, ver az ujj: segíts,

segítsetek.

Nyafog kis pólyái között

a csecsemő

nyüglődésével: ne legyen

más gond, csak ő.

Úgy erőlködik, hogy tövig

belepirul

s el-elfulladva néz ki rám

a gyolcs alól.

Megszúrtam magam, a vihar

ezért esik,

baj, bú, gond ezért nem lehet

más, csak ez itt.

Gyerek? Nincs gyerek rettegőbb,

üvöltözőbb,

mint testem egy darabja a

halál előtt.

Férfi lehettem, terv, erő,

cél, gondolat,

egy ujj kiáltja el, mi a

legfontosabb.

Terv, cél? Bomló család vagyok,

minden tagom

egy-egy makacskodó gyerek,

minden atom:

egy-egy csecsemő, sírni kész,

üvölteni,

hogy ételt, italt, meleget,

ágyat neki!

Mondom: van más is, amivel

törődni kell,

mondhatom, a szív-anya csak

rájuk fülel.

De ki fülelne énreám,

ha mint gyerek

fölsírnék – hogy sírnék! – fáradt

vagyok, beteg.

És nemcsak én, és nemcsak én,

százmillió

atomból szállna már a jaj,

a vádoló.

De hol a szív, az óriás

hallgatni rám?

Van isten? Ahogy volt, amíg

éltél, anyám?

De kinek fájok én? De ki

gondol velem,

mint én az ujjammal, ahogy

görbítgetem?

Kinek az ujja vagyok én,

hogyha vagyok?

S milyen célt téveszt el, ha én

nem mutatok?

Mert tüzel, éget bennem is

már valami,

rángatja fájni őt, nagyot

kiáltani.

Fájok, fuldoklok, égek én,

a semmiség:

üvöltsd el végre már kínom,

emberiség!

Novemberi kertben

Az ablak már próbálja,

milyen lesz majd jege,

de lefut még a pára,

napfény süt újra be,

mint amikor a gyermek

sír egyet s földerül.

Kilépek, járok egyet

az öreg ház körül.

A fény mind fújja: nyár van;

ülök csak, hallgatom

kalapban, nagykabátban

a kerti kispadon;

szívom szemem lehúnyva

a nap mézes borát;

szívem kortyként tanulja

a vének mámorát.

Mezétláb kergetőztem,

nagyapa üldögélt,

ült nyáron is itt őszben,

örült, hogy ült, hogy élt,

örült, hogy láthat engem,

sarját, lába előtt.

Örülök, hogy szívemben

lám viszontlátom őt.

Hogy mint hajdan a fényben,

itt ül teljes maga

a szívem melegében,

emlékem magzata,

itt ül s én rejtett módra

vele oly egy vagyok,

mintha belém mult volna

s már fel is támadott.

Mert félnék, hogy a föld vár,

ki azt sem tudhatom,

nem támadtam-e föl már

egy győztes hajnalon

s nem vagyok-e az rég tán,

ki vágytam lenni: ő,

nagyapám, férfi, némán

helytálló s elmenő.

Elmenő s búcsúzáskor

bólintó csöndesen,

mint mikor az ősz rászólt

a tarlott földeken

és hazaküldte s ő ment

némán: helyin a mag

s buzog folyton a föld lent.

– Valamit csak kiad!

Nem félek a haláltól,

csak emberi legyen,

becsülettudó, jámbor,

ne jöjjön hirtelen,

ne üssön rajtam durván,

mint paraszton a vad

martalócnép, ledúlván

pajtámat, házamat.

Jöjjön, mint tisztes vándor,

üljön meg itt velem,

hívja ki induláskor

asszonyom, gyermekem,

becsülje meg a portám,

a népet, hová jár!

Oh légy keresztény hozzám,

keresztényhez, halál!

Egy jól-telt légiriadó után a Ferenc-hegyen

Ezzel a jó lélekzettel igyad

magadba ezt az őszi tág eget!

Vedd kezedbe, mint poharat

e völgyet (oly hűs csönddel csordulót,

hogy szinte kortyolgathatod).

Öleld fel, azzal, hogy lám nézheted

boldogan nyúló városod!

Mint gyermeked

hempereg lent az őszi fény díszéül

a gőzök, füstök szétgöngyölgetett

pólyái között baj, bántalom nélkül!

Oh könnyebbítő szeretet,

hogy van tovább és kit szeretni.

Oh megpróbált vég és megízlelt semmi,

mely gazdagítja szívedet!

Jégfellegek fenyegető

futta utáni tiszta csönd.

Beh tág a mell és a mező

és a jövendő odafönt!

Lapultunk – asszony s férfi –

anyánk, a halál karján, mint a gyermek.

Beh jó – letéve – újra földre lépni,

sietni egyet.

Nem így akartam, a sors ne így akarja,

ne így ossza, ne így röpítse szét

e várost, csupa nyomorék

és használhatatlan darabra.

Kémények, füstölögjetek

egy telitüdejűt az égre.

Adjátok ki félelmetek

utcák, terek a mindenségbe.

És társak, akikben tovább

buzogtatja ősi áramát

az idő, az emberfaj és az eszme,

sorsunk egy sorsba fonva össze,

hogy tudjunk emberként megállani:

egymásnak ajándékai

félszeg arcunkról vegyük át

tisztítsuk meg egymás mosolyát.

Két emlék

1. Hídon

Tízen vagy tizenegyen: a kis társaság

az esztergomi dóm-hegyről jövet

az országútra érve egy percre megállt

egy lámpa alatt – ottan áll ma is –

szélén Babits-csal; hajadonfővel haladt

kockás kabátban; nem feledtem el

sem őt, sem öltönyét, sem félszeg mosolyát…

Minden mást elnyelt a hamar idő,

azt a napot, az út végét és elejét.

Csak az a perc maradt meg, amidőn

az útra értünk, csak az a kis útdarab

maradt meg emlékemben. A futó

idő felett mint felmagasodó hid áll

ívén Babits-csal, ahogy mosolyog,

fedetlen fővel, félszegen, a győzelem

leronthatatlan szobraként.

2. Győztes óra

Álltunk Mihállyal a hegyen,

a szőllőkben Szekszárd felett,

hajunkat hűvös szél dobálta,

s elnéztünk a síkság felett,

az idő felett, mely alattunk

folyt a Dunával, a Sióval,

aztán lejöttünk s mi is folytunk

az időkkel és a folyókkal,

de az időből egy darab

föntmaradt a hegyen örökre,

lelkünk jobb része föntmaradt,

de a völgybe az sose jött le;

mint hadvezérek a futó

ellenség hadai felett

állunk Mihállyal a hegyen,

frissen minden folyók felett;

lent népek, országok bomolnak,

eltajtékoznak nemzetek,

szolga telek szennybe csurognak,

jön a szabadság-kikelet,

mint őrszemek, rendíthetetlen

állunk a kőkereszt felett

egy ifjú nővel s kisleánnyal

s bajunk már semmi sem lehet.

1943

Rózsák korai hóban

Még piroslik a rózsa,

ha dől is rá a hó.

A hó-tenger alól

véres fejét kitolja.

Véres szemét kitátja

a fehér gally között.

Mint vad, az üldözött,

riadtan bámul hátra.

Mint lukjából a róka,

a lángoló szemű,

úgy villog ez a rózsa,

a szemnyi tiszta düh.

Dől a hó, borzadozva

állnak – zölden – a fák,

némán a tátikák.

Csak ő visít, a rózsa.

Most vagy a legszebb rózsa

s a legiszonytatóbb;

hő száj-kínálta csók

s köpések véres mocska

és vérbeboruló szem

s pisla fény, otthonom

és fekély tiszta testen

s tilos jel utamon

s lebukó nap, köd-marta

s tej-arcon tűz-pirosság

s gyűrt gyolcson szűz-bizonyság

s szívben a harag marka

s piros levélpecsétek

s hamun húnyó parázs

és fegyver-lobbanás

s hogy élek, mégis élek.

A Móricz Zsigmond emlékkönyvbe

Nem fedte ő fel szívét senkinek

s okosan tette – mire jó? Szemében

a derű már-már a jégcsillogású

közöny volt: égő s átolvaszthatatlan.

Távolabb, igen: a jövő, a mult

s a nagy közösség (ami épp oly messzi):

sóvár szíve attól még lángragyúlt.

A többi? Baromvásár csak, piarc,

hol egyként üzlet az ember, az állat,

a jó férfikar és az édes arc…

Megvetett minket, világát? Figyelt,

fülelt és mindent megjegyzett magának.

S összevont szemmel: „ez ostoba úr,

ez még ostobább szolga, ez csaló,

ez anyját ölné” – mondta konokul,

„ez meg is ölte” – mondta két fakó

mosoly közt, mint ki belső hangra hallgat,

de szólván, mindent istennek beszél el.

S elment örökre és most itt vagyunk

– megismerve egymásban önmagunk –

fejünkön rettentő ítéletével.

Magányos angyal

Ady emlékének

Az évek között egy rejtekező

angyal kiáltja nagy szavát.

Nem az egek angyala ő.

Semmiből ő maga gyúrta magát.

Ím a mocsárra tévedt katona,

ki köd hátán üget ide.

Csaták fejetlen harcosa,

számkivetett fajták jobb-nincs hite.

Vadóc, dobáló szellem, amilyet

népeinek Ázsia szül.

Egykor emberként élhetett,

azért pusztult el embertelenül.

Fáról varjúként fára ilyenek

követnek dúlt-vert csapatot.

Szavára hull a csüggeteg,

elhull mind a szíve-nyomorodott.

Diadalát és ujjongó dühét

a sátán kiáltja vele?

Vagy mit akar még ez a nép,

kinek bezárult pokla és ege?

Kiált az angyal s harag s szeretet

emeli szívét és kezét

s szégyen, hogy egyebet nem tehetett,

csak azt, hogy odadobta életét.

Kit nem erősít, nem költ fel e hang,

sorsát sohasem érti meg.

Ott kezdődik az itt alant,

hol elfordulnak mint az istenek.

Hullaevők

Kiért maradt ott Szabadi,

ezért a szorgos kopaszért?

És Kiss és Tóth és mind, aki

ha élt is, épp csak éldegélt?

Beh otthonosan csillog már a fény

a márványtáblán, az új hősökén!

Beh otthonosan nyüzsög a csapat

vendég a Fehér Ló fái alatt.

Melyiknek kispörköltjét védve

halt meg Beke és Fekete?

Melyik söréért fagyott jégbe

Fábján füle, Kovács keze?

Csillogva cikáz, mint a villám,

kés-villa-pár a csirkehullán;

e szép hölgyért, hogy így ehessen:

melyik Nagy halt meg Voronyezsben?

Mert ha van képzeletben mérték,

a finom ujjak szét most vágják

az ezüst tálon Takács térdét,

Kántás karját, Pordán bokáját.

Nincs ehetnékem. Itt keringek

a téren félórája már.

Vérszínü borához melyiknek

tálal föl engem a halál?

1943

Az ozorai templomban

A bolygón, amely lánggal égve

s szabott köréből ki-kitérve

rohan a hideg űrön át,

rajta van Ozora

várdombja, temploma

és mind e picike banyák.

A vén padokban ülve-

állva s előre-hátra dűlve

eveznek Mária felé;

a zátony csillagok

közt úgy csapong daluk,

mint hős, erős hajósoké!

Vendégként (mert hitetlen)

kedvesem, szálljunk mi is ketten

velük ma tovább és tovább.

Nekik a másvilág,

nekem az ifjúság

dől kéken az ablakon át.

Melyik szebb? Zengedezve

hadd vigyenek egy percre mennybe

kéz-kézben veled, teveled.

Mária, szűz anya,

mind isten angyala

e kis banya: úgy zengenek!

A bolygón, mely kigyúlva

s szabott útjáról ki-kihullva

száguld az őrült semmibe,

e semmin is kivül

dalolva így repül,

akinek van mit hinnie.

Vezet a kemény kántor,

lendülnek föl és föl szavától

az ifjú s vén arcok, szivek.

Mária, szűz anya,

nem lehet, hogy soha,

soha partot ne érjenek.

Mária s Anna, Anna,

ő néz le ránk, Jézus nagyanyja,

a falról az isten napa!

családi hű fejek,

mint otthon az üveg

alatt a sok fénykép baka.

Hitetlenül és szótlan

ajakkal is jó e hajóban

szállni a hűvös űrön át.

Mária, szűz anya,

hallani Pannika,

Klárika, Sárika énekszavát.

Mutatkozik…

Mutatkozik oroszlánkörme

pirosan megint a tavasznak:

bimbózik a barack, a körte,

a szelíd karmok kifakadnak.

A levegőbe tiszta mancsok

emelődnek szaporán, mintha

valamennyi megállj-t mutatna,

egy ősi, mély parancsot.

Mintha óriás anyaállat

kelne, hogy kebelét kitárva

utoljára még útját állja

e vesztébe futó világnak.

Mennyi kar! Elnézem e karmok,

e tiszta kardok vítta harcot!

Mennyi nevelés, türelem

és kitartás és győzelem

emelődik a neveletlen,

ölni áradó ösztön ellen!

És szívemet okos keménység

szállja meg: erős lám a mélység,

erősebb a föld, mint az ember

és félni sem kell, futni sem kell,

dönthet házakat, tornyokat

áradhat tombolva a had,

legősibb nagy ellenfele,

mégis a béke győzi le!

Egy év¹

1945

Rangrejtve, 1944

Tavasz

A földben a hulla sötéten nyúlik

végig Európán,

de az almafa újra fehéren nyílik,

nem vért csöpöget rám!

Jeladás

Bementünk az ivóba. „Ni!… öcsém!…” –

állt föl egy vendég. Morcosan, hogy lássa,

szegény nevemre úgy néztem mögém,

akár egy hátrakergetett kutyára.

Tisztázás

Mi voltam én? Egy név? Vagy már a tett?

S csak visszakapnám most az ütleget?

Hisz csak beszéltem! – Hát szavadba vág,

majd megfogalmaz most ő, a világ!

Menekülő

Ez a szorongás, ez a baljós

szünetlen rettenet!

Fut a vonat és jön a pallós

híven fejem felett.

Visszhang

Igen, beszéltem s álltak a falak

némán, ezt hittem. S ím visszhangzanak,

s most szívdobogva én hallgathatok:

igen, ez voltam! Igen, ez vagyok!

Haza

Hazaáruló, nem lelek helyet

hazámban. Beh kicsi lettél, hazám!

S beh enyém! Akár hajdan a tanyán

kapunk sarka, ha kutya kergetett.

Katica néném

Katica néném, hogy babusgatott,

mihelyt megtudta, hogy bajban vagyok.

– Mi kell? Mi még? Legkedvérevalóbban

felkapott volna, mint pólyáskoromban.

Bezárva

Csak a pap – ördög vinné a papot!

Az unos-untan bekopogtatott.

– Hamar, a kamra!… Így volt: én e börtön

mélyén sinylődtem, dión és befőttön.

Férfiak és nők

Megfeleztük Lászlóval a zsilettet

s bedugtuk a cipőnkbe. Ha „lefognak”,

lesz egy bosszunk még: megölni – magunkat!

Az asszonyok nevettek.

Fürdő

Jó ez a fürdő, hazám, aljnépedben!

Szenny, szenvedés, mennyi mocsok között

úszom, mosakszom! Tiszta ettől lettem.

Hozd, szabadság, napfény-törölköződ!

Költészet és valóság

Kivert a félsz. Mert mégse vagyok oly

derűs, mint ujjam közt a toll!

Fütyül rám is. Gondja a messzi kor.

A jelen?! Légy a megvető mosoly!

Nyár

Mivel van a föld tele!

S zöld, zöld a fák levele:

nem olyan, mint illene,

nem alvadt-vér fekete!

Egy váróteremben

Aludtam. Zseblámpa döfött szemembe.

„Az iratokat! Hova megy maga?!”

Álmomban kantárt, zablát megeresztve

villámcsapás közt nyargaltam haza.

Dinnyések

Mezétláb léptem ki az úti gazba,

majd a szekérhez: „Messzi a rév innét?…

…Kérnek papírt is?…” Megnézett a gazda.

És búcsúzóul lenyujtott egy dinnyét.

Felébredt finnyásság

Meddig tart még? Nekem már amíg élek.

A számkivetés, öcsém, visszahat!

Megnézem majd, akihez még betérek.

Vissza sem adom könnyen magamat.

Nyugodtan

Hegyi pincében élek; asztalom

a megterített déli Balaton.

Csillog a só, a villa, az üveg.

Fény, csönd. Három megyét vendégelek.

Csillagok a vízen

Emlékszem, akkor is épp ilyen éj volt.

Ezüst kacsaként úszott ki a félhold

fent a mennyboltra s lent a rengő tóra,

hol ezer fia várta ringatódzva.

Segítő magyarok

Présház, diófa, esti völgy felett.

Hű arcok, hangok. Egyszerre, dörögve:

„Gyertek át! Vendég! Ne kérdd! Gyula jött le!

Hajtják azok a veszett németek!”

D. A.-nak

Megint veszély! „Egy csendőrszázados

három vármegyén át téged nyomoz!…”

Végre elért. Így zihált: Ismerem!

Keresik! Meneküljön, mesterem!

Biztonság

Veszély, veszély. De ma is képtelen

vagyok hinni, baj eshet itt velem,

hol dédapám élt! itt! e megzavart

jött-ment nyáj itt veszti el a magyart?!

Áldozat

Eltéptem, mit tegnap írtam,

meglelheti valaki.

Elfeledni is igyekszem,

ki találnám vallani.

Elkezdtem, de abbahagytam,

mi eszembe ma jutott

és megfojtom ezt is, ezt a

most mozgó vers-magzatot.

Rugkapálsz még benne, eszme?

Nem maradsz meg eleven!

Vers vagy így is? Szóra kelnél?

Kiálts égre, holttetem!

Melyik indul?¹

Fehérváron egy néma vonat áll.

„Zsidók!…” suttogja egy vigyori száj.

Csend. S már viszik is azt a vonatot.

Vagy a mienk megy? S én is rab vagyok?

Szívem megdermedt. Az a pillanat,

mint kést vágta belém sorsotokat.

Szégyen-bélyeg

Meg vagyok én is jelölve. A bélyeg,

amit viseltek ti melleteken,

ahányszor látom, forró foltot éget

a homlokomra: az én szégyenem!

Mindenkié, csak épp nem a tiétek!

Az a rongy (vagy az a kitüntetés)

lekerül egy-kettőre a ruháról.

Tudom, helyén seb fog maradni és

csak akkor fáj majd: mélyéig kitárul!

De lesz gyógyulás és lesz pihenés.

Házkutatás

Feldúltak mindent. Már nemcsak a gazdát,

a fegyvert, fegyvertáramat akarták.

Semmi! Tiportak könyvben, kéziratban:

bokán felül golyóban, ekrazitban.

Fölkészülten

Simítom nyakam, itt töri

ki majd a hóhér.

Tapintom szívem, ezt lövi

át majd a hóhér.

– Testvér! – súgom majd, tudva bár,

hogy kár a szóért.

Tűzben

Égett a város, bűzhödött,

olvasztotta ki vétkeinket;

sercegtünk mind a tűz fölött:

a romlandók, egymásra leltek.

Az volt a kéj: a szennyben, lángban

szeretni – nem egymást, hanem

utoljára még, részegen,

önmagunkat a pusztulásban!

Tető nélkül

Lebbent a szél. A hamuban, tele

dühvel, ki-kinyílt a parázs szeme.

Krumplit sütöttünk. Fent az esten át

repülők szálltak, rég nem vadlibák.

Könnyítő gond

De, bujdosva volt legjobb dolgom.

Ettem, sose fáztam.

Hogy élhetnék meg, ez volt gondom

a siralomházban.

Jean Paul versben

Emlékezet,

egyetlen édenkertem,

honnan sosem lehet

kiűzni engem.

Egy állomáson

Esztike, ő megismert. Őrnagy férje

mellett állt, nem szólt, épp csak elpirult.

Emlékezett kisdiák szerelmére?

Arcába újabb pírt lökött a mult.

Lehullt repülőgép

Mi ez most? immár önmaga

vége.

S egy új élet kezdete.

A harc romhalmaza:

béke.

A rom csendélete.

Érdeklődő nyaraló

„Maga őrzi ott azt a tehenet?”

szólt a zord úr a magasból, míg lába

átlökte könyvemet címoldalára.

Ment máris. Keats adott feleletet.

A szántódi révházban

Shakespeare ismerte igazán a népet!

Hogy árad ki s be, hogy éljenez, hogyan

abcúgol, ahogy – felhő magasan –

zengnek vagy lógnak szótlan a vezérek.

Véglet

Gyűlölj! S megmondtad, kit szerethetek.

Vess ki! És megmutattad házamat.

Itt tekergek a csillagok alatt;

örökké élek, ha most elveszek.

Öngyilkosság?

Szégyen, vívódás… Mintha magam volnék

egy személyben az egész elbukott nép:

csak tudnék talpraállni utolszor még,

hogy ledöfjem a hitvány hitszegőjét!

Hazám

Ha asszony volna: sose látna többet,

szívem, a szolga, bár beleszakadna;

ha ital volna, lódítnám a falra

s nézném a sarkot, ahova kiköpjek;

ha ház volna, hát vágnék az ablakba

s rúgnám az ajtót sarkig, hogy kitörjek,

kijussak, bár a küszöbre zuhanva,

a levegőre, végre a szabadba!

A feleségnek

Messziről, itt is te tartod a sorsom.

Nyugodtan fekszem. Erősebb, szívósabb,

egyre nagyobb vagy, minél távolabb vagy.

Országnyi két karodban ringatódzom.

Végrendelet I.

Ha jársz májusi meleg ég alatt

s nem tudni honnan, mert hisz süt a nap,

arcodra hull egy tiszta, könnyű csepp,

gondolj reám. Rádhagyom könnyemet.

Szerettelek és megsirattalak.

Végrendelet II.

A szélnek hagyom hangomat. Kiáltson

vagy susogjon egy szóval többet el,

ha fájdalmadra senki sem felel,

fiam, magyar, e rideg pusztaságon.

S a tóra hagyom bölcs mosolyodásom.

A bajnok búcsúja

Bomba és akna. Mint begörbített

ág recseg a front egyre közelebb.

Harsog a parancs: veszélyben a hon!

Futtomban benéztem egy ablakon.

Ki mer járni most kivilágított

házban? És megláttam a bajnokot,

s még vissza is néztem, jól látom-é,

ahogy iszkoltam a dörej felé.

Az asztalon négy ezüst váza volt,

a harc fia nyugodtan csomagolt.

Hátán a puska helyén is edény.

Így lépett ki a villa küszöbén,

megállt, legyintett s most ő is loholt,

de nem arra, ahonnan az ágyú szólt.

Csorda

A tornyot, oszlopot

legelő esztendők csapatja!

A vérben cuppogók

századokról századokra!

A szerelem édes

panasz-szavai

s a hős-jaj mind, ami

szállt innen a fényes

éghez, hasztalanul,

tipró lábak alól!

S csillagok, csillagok, sugaras

Csülök-nyomok!

S világür, hol szabadon az a

csorda robog!

A Kaposnál

Nézz rájuk: ez a szemedet

viseli, az a homlokod,

egy törzsök ez; próbálhatod,

de letagadnod nem lehet.

Mint vándorló madársereg

közül egy: egy vagy közülük,

repülsz az időn át velük:

életük örökéleted.

Ők megtagadhatnak s meg is

tagadnak, hogyha úgy kivánja

gyávaságuk vagy butaságuk.

De neked győlöleted is

azt mondja: életre-halálra

egy vagy velük, szaladj utánuk.

Szőllőhegyen

Este, mikor a puhaizű lágy bor

a táj arcára enyhülést varázsol,

megszelidíti a domb vonalát,

kibontja egy tűnt éden mosolyát

s a kerek holddal, mintha a völgy-mélyből

halott anyánk nagy szívét emelné föl

s amilyen keserű volt az elébb,

már olyan édes az emberiség,

ameddig elérzek a völgy-lapályon,

ülve e régi, tiszta Araráton –

Keres az ország, morcos mostohám,

de mi baj érhet engem Ozorán?

és Fürgeden és Gyánton, a pusztákon?

mely óceánom volt, szigetvilágom.

„No egy pohárral még, édes öcsém…”

S a falu ott lent egy csapat tehén,

egy csorda-béke, ahogy sornyi háza

belefekszik az éj istállójába.

Légiriadó

Kereng a halál fent, a vércse.

Kinek lehet még menekvése?

Bégetnek, rínak, port kavarnak

körötted a megriadt falvak.

Megiramodva belefutna

Orosháza egy ürgelyukba,

bemenekülne félve, fázva

Szabadbattyán egy hangyaházba.

Összebúnának, szétfutnának,

nincs, ahol megnyugodhatnának.

Juhász vagy, most tereld a nyájad,

jó akol alá a hazádat!

Repülő

Kereszt

árnyéka

futva a földön és az égen:

Jézus jelképe száll sötéten!

A ragyogó reggel kék csendjét

harsogás tépi hirtelen szét:

a mennyég

golgota

utjára

egy árva

katona

viszi kiáltva

szörnyű keresztjét.

E. A. halálára

Nem ember, hanem csak az emberek:

az aljasság fagy-szele ölte meg,

kik megtagadták, bomlott magyarok

s bomló zsidók, kiket megtagadott.

Mert megtagadott mindenkit, csak őt

magát nem, akit most büszkén megölt.

Elvitte lényét tisztán, kényesen,

nem hagyott munkát hóhérára sem.

S mi játszunk tovább. Íme, hogy szakad

a fésűs zápor: fésültesd hajad,

törülközz a nap keszkenőibe,

vár téged is a föld korgó bele.

Legyen erőd, hogy az örök mocsár

förtelmeibe tisztálkodva szállj,

fényesen frissen, égre a fejed –

A többi gondja úgysem a tied.

Ezt gondolom s ezt: ennyi csak, amit

halála árán a férfi tanít?

Élet, halál nem okulásra van.

Siratni tán – bár az is hasztalan!

Rendet

Induló-szöveg

Rendet, rendet, rendet végre,

ki a szennyet a szemétre,

házad tája ez az ország,

takarítsuk ki a mocskát!

Hol a rend, hol egyre lába

kél annak, mi nekünk járna?

Oda minden, ide semmi?

Itt kell mindent helyretenni!

Mit tír-túr az ügyeinkben,

told a tőkést félre innen!

Húst a tálba, kézbe fegyvert,

földjére a szegényembert!

Ócska odú maga a ház,

nem menti meg a vakolás,

rakjunk újat, meglakhatót,

egy egész nemzetnek valót!

Rongyos ez a ruha rajtunk,

ideje, hogy újat kapjunk,

szabjunk jobbat, varrjunk másat,

csináljunk egy szövőgyárat!

Acélgyárat, kenyérgyárat,

mutassuk meg a világnak,

mi lesz itt, ha kedve támad

a parasztnak, a munkásnak!

Sötét sarok, Magyarország,

elhozzuk a napot hozzád,

a ragyogó rendet föléd,

árva nemzet, elárvult nép.

Nem lehet a lég korommal

tele romlott gondolattal,

huzatot rá – tégy egy próbát,

szellőztesd ki Európát!

Iharos

Micsoda békét és nyugalmat

és csöndet lehelt az az öt

ihar a kis tanya előtt,

hol a bujdosók elrohantak.

Ahol hontalan elsiettünk

türve őszi esőt, vihart

s fülelve távol csatazajt

mögöttünk, előttünk, fölöttünk.

Tört, hullt, folyt minden, nép meg ország

biztosan csak az lebegett,

az a kis nyugalom-sziget,

feszítve öt ihar-vitorlát.

Sodródtunk pusztulni az árral,

csak ő úszott visszafelé

a gyerekkor felé, fehér

ebével, hangos kakasával.

Magyar a csapások alatt

Veri a sors a magyart, dühösen

vagdalkozik.

Egyet nem üt le testéről sosem,

a láncait.

A családom…¹

A családom nem apámé, anyámé

s az sem, mit hozzám lányom vére köt.

Jó melegség volt a hús-vér karámé –

Ma az hevít, ha rajta áttörök.

Közelgő elmúlás, ha ellenedbe

erőt lelni őseim keresem,

biztatva Arany néz vissza szemembe,

hogy az én törzsem sem érdemtelen.

Hogy van remény az eredetben… S Tolsztoj

s Petőfi bólint rokon-ismerősül.

S szívem egy percre menekül a rossztól.

S nem törődve, hogy számba ki vesz itten:

paraszt rokon, ki kérkedve erősül,

győzöm, hogy csupán embernek születtem!

Egy csillag

A légiriadó alatt

szeptember harmadik hetében,

ezerkilencszáznegyvennégyben

leszaladt egy csillag az égről;

mint két zápor-ömlés között

egy kis cseléd a sáros utcán,

mint két lyukja közt a kiégett

mezőn az ürge, úgy merült fel,

úgy villant s bujt a semmibe;

mint a halál s halál között

az egy percet élt csecsemő;

mint a remény a csüggedt szívben.

A felboríttatásra rendelt

trónok már félig felborultak:

készült meghalni keserűn

és hasztalan a hirtelen

felismerés-sújtotta férfi;

a gyávák öntötték magukból

bűzhödő görény-hősiségük;

fogalmak, addig ködben élők,

testet öltöttek; mint a rozmár

úszott és szörcsögött a vérszomj;

városok fölött, mint a templom

oly látható lett a hazugság;

szabad, szűz Amerikaként

szállt milliók felé a holnap:

ez volt köröttem és agyamban,

ahogy az erkély-vasra dőlve

néztem a fényszórók s világló

golyók közt a résnyi sötétben

azt a riadt kis csillagot,

ahogy iszkolt és végetért,

szinte dörrenve, mintha ágyú

találta s vágta volna szét.

Emlékek, emlékek, tündöklőn

hulló morzsák egy isteni,

egy fényes öröklétbe fölszállt

asztalról, melynél gondtalan

mi ültünk egykor – az a röpke

csillag Orosz Anna legelső

mosolya volt s a húszas évek

Párisa és a szombati

gyűlések láza s azután

itthon a megképzelt haza

és Boriska s Muca szemfénye,

az első lapalapítások,

kirakatba tett első könyvem

tündöklő öntvényeként szállott

az a csillag fönt, az a fény,

messzehagyva a valóságot,

amelyből egykor kiszakadt

és amelyből egy pillanat

alatt úgy szalad egy más létbe,

megvillantva az ifjúságot

a borzalmak korának, mint vak

éjben egy ajtó hirtelen

kinyílása-becsukódása

egy idegen otthon világát,

melyben a boldogság lakik,

annál meghittebben, minél

vadabban ömlik kint a zápor;

mint halál és halál között

csak emlék-sorsra felmerült

csecsemő; mint remény a szívben,

mely annál fájóbb lesz, minél szebb.

Ez az a kocsma…

Ez az a kocsma, hol Petőfi legelőször

föllépett, itt hevült, itt játszott, itt szavalt –

Eső- és csizmaszag terjeng. Három aszalt

szöllőfürt roncsa csüng egy mennyezeti szögről.

Magányos utasként – mintha letünt időkből

vert volna be a szél s eső, mely bezavart –

költőt idézgetek, eszmét és hősi dalt, magyart!

és szutykos poharam honomért hörpölöm föl.

Ősz van. Mint kalapom, lábbelim esőlével:

szívem bajjal, nyüggel szortyog, ahogy lép, lépdel.

Így nézem, kinek van vidulni kedve ma.

Nádon-éren búni illenék had-üzötten,

vagy lógni már a fán s nem itt, e langy büdösben

hallgatni, mit gajdol hat bajor katona.

Magyarok, 1944

1

Fel-alá, mint a halódóban

a rángó görcs, úgy futkosunk,

de sehova se juthatunk

e rángatódzó véres honban.

Fájunk – de még neki-e vajjon? –

Csak nekünk fáj még, ami fáj!

úgy élünk rajta már, akár

a növő köröm a holt ujjon.

Mi együtt voltunk: az egész

széttört; a sok cserépnyi rész

csillantja magát mind egésznek.

Mert egy nincs (s lesz-e valaha?

ezért van millió haza:

millió pondrójú enyészet!)

2

(Két hét mulva, a hajszoltságban elvesztve és

elfeledve a fent egyszer már megírtakat:)

Amitől féltünk, itt van az idő:

nincsen magyar.

Komoran kérdi a vén, mire nő

a fiatal?

Mert élni élhetsz, orvként rejteken,

de mi öröm?

Úgy élni, nőni, mint holttetemen

haj és köröm?

Itt a magyar, a véres áldozat,

itt a sebe –

Seb és vér? Nem volt (hagyd a szavakat!)

már vére se.

Csak bűze, gennye, szennye – az folyott,

folyik a két

folyam dühével, mert sírt sem nyitott

neki az ég.

Hogy mégis él, hogy hangja, jajja van,

görcse neki?

Futkosunk, nyögünk, élünk csakugyan

mi, férgei.

Tudjunk legalább – van rá mód, ha ok –

eltünni úgy,

ne köpjék ki az embermilliók

iszonyatuk:

az árokba, hol nemzet hánytorog –

vagy még magyar?

Bújj, lapulj, halj meg az erdők konok

vadjaival!

(Nincs befejezve)

Vigasz

Vége a vitának, barátom

(mely régtől nem volt már vita,

csak két szív külön igaza

szomjún, hogy egymásra találjon.)

De vége ennek is. A tények

veszik át tőlünk is a szót,

megvetve szerzőt és sugót,

mint tapstól berugott szinészek.

Minden tett gazdátlan? Az eszme

vallja halálig csak urát?

Itt van a csupa tett-világ!

S a gazdák furcsán néznek össze.

Csak szó volt és irodalom volt,

mit létre keltettünk mi itt?

Az eszme vért kér mindegyik?

Hadd töltök én neked meleg bort!

Nincs haza már. Mit te álmodtál,

elsűlyedt. Mit én keresek,

csak ködlik még a víz felett.

Így járunk, hajótlan hajóspár.

Tegnap te rejtettél, ma együtt

rejtezünk, holnap, úgy lehet,

ellenfeled, én rejtelek,

hogy párbajunk befejezhessük.

Nem is egymással. Kiki azzal,

mit a másiknak hitt. E harc

fedte fel nékem, mit takarsz

s ez minden sebért megvigasztal.

Rajz, eltépésre

Sárga a fa, de sárgább

a fák között a ház.

A völgyből – gyöngy a vízből –

négy réce igyekszik föl:

négyféle hápogás.

Egy karéj világoskék,

egy karéj Balaton;

aztán sötétebb kékben

a fehérfelhős égben

a tihanyi halom.

És lent a sín, amelyen

lassan hét éve már

kijött a sárga ködből

– várta az árva költő –

egy meghívott halál.

Üres a sín, az úton

kocsi kocsi után;

dől Pestről, a Dunától

a menekülő tábor,

a rémült karaván.

Már októberi árnyék

alatt ülök, ülök;

négy napja hegyen-völgyön

mentettem volna bőröm –

már nem menekülök.

Park itt a faluszéle,

végig dísz juharok

állnak vigyázzba szinte –

kössön föl az egyikre,

akinek sok vagyok.

Öt perc a temető csak,

harangszóval teli.

Hullnak fejemre bőven,

temetnek békítően

a csend göröngyei.

Ki ágyát adta egykor,

hogy osszam meg vele,

ki sorsát eddig birta,

üres a költő sírja,

hajítsanak bele.

Szárszó, 1944. okt. 17.

Nyáj

Belekapott az ősz lángja

a nyírfába, a nyárfába,

füstöl a fa, csak úgy lángol

dől pedig az őszi zápor.

Őszi szélben sercegően

égnek a fák az esőben,

piros levél, piros pörnye

sistereg a sáros földre.

Leég a fa, már csak a váz,

olyan, mint egy leégett ház,

szarufája, gerendája

mindmegannyi csupasz ága.

Lobog a láng, szalad tovább,

ameddig világ a világ.

Üszök minden, rom és korom

kétfelől az országuton.

Mint leégett hosszú utca

olyan most az országútja.

Illett rá, de rája illett

mind, akinek futni kellett.

Napkeletről napnyugatra

kocogott a kocsik sora

elől-hátul néma néppel,

egy-egy borjúbődüléssel.

Elhaladtak, üres az út,

várja szemközt a háborút,

a nyáj után, mely ellábolt,

magát a rettentő pásztort.

Szántód, 1944. okt. 23.

Napló

Nem akaródzik meghalnom. Lenézem,

megvetem, aki most vesztemre készül.

Nem márvány-dac: holt arcomon is szégyen

égne, ha meghalnék ezek kezétül.

Hullnék halálba bármilyen vitézül,

külön sebként a kezük szennye fájna.

Nem hősi sor: vén asszonyoknak átka

telne be rajtam. Nem az értelem

gyarapodna, hanem a förtelem.

Nem tűzláng nyelne el, hanem kloáka!

Nyugat felé

Nyugat felé, nyugat felé

micsoda áradat,

gyerek, kutya, szekér, csikó,

hídlás és ól szalad.

Hová, hová, hová, hová,

magyarok, magyarok,

elfogy, ahogy Tisza, Duna

ott hátul elfogyott,

elfogy elől is a határ,

fiatok házhelye.

Azután már a semmi vár,

abba futtok bele?

Aztán –az Óperencia!

a német szakadék!

A Vég, mellyen túlról haza

nép nem tért soha még.

Elfogy az ország: veletek

nyúlik, szakad, csobog.

Veletek mennek a dűlők,

a falvak, templomok.

Nem lesz magyar a föld, amely

magyartól megürül.

Mit ér magában az üveg,

ha a bora kidül?

Egy ország ráng mögöttetek

veszejtve véreit –

egy ország megnyitott ere

lüktetve vérezik.

Meddig? S miért? S kiért? Kiért?

Magyarok! Magyarok?

Beh szomorú, beh keserű:

kettőt kell halnotok!

A sors elé

Szemközt az áradással

kelet felé,

gyerünk mi csak barátom,

a sors elé.

Ha hullám is, mi ott jön,

tán fölemel.

S ha elsöpör is – szemközt

várta a mell!

Ha földob is, elejt is,

megmér talán

s az árból fölmerülhet

egy szóra szám.

Szólhat egy szót, utolsót

s vele hamar

egy elsőt ez a néma

nép, a magyar.

Egy átkot, egy pogányot

azért, mi volt

s egy jajt, hogy mást akart bár,

most is lakolt.

De lehet, nem sodor le

az ár, lehet,

nem visz egyebet el, csak

a szemetet.

S az iszapon, a sáron

s a roncsalék

fölött egy nép mezétláb

előre lép.

Mezétláb, hajadonfőtt

oly rettenet

mélyéből, mire nincs is

emlékezet.

És – nagy világ! – megindul,

előre néz:

megölte s újraszülte

a szenvedés!

Napló

A kétszínű gaz is, a maga módján,

áldoz a jognak; tiszteli a jót

azzal, hogy letagadja a valót

s szörnytetteire azt mondja, koholmány.

Nem úgy e hős, tős ős-lovagi kormány!

Ez nem takarja, ez le nem tagadja,

ma azt ragasztatta ki a falakra,

hogy a katonaszökevény helyett

lelöveti az asszonyt, gyermeket –

Vessz magyarán, föld maradék magyarja!

Lesz még rosszabbul is

Minden kesergés és panasz

után, amely próbálja ajkam,

fölcseng a szív mélyéből halkan,

hogy igazán nem is igaz.

Hogy a baj, amelyről szavam

lehet, amelyre segítséget,

amelytől menedéket kérek,

az igazi még hátra van.

Hogy baj csak egy van s ős-közön

minden más csak követség tőle

s iszkoljak sírva bár előle,

még sírni, futni is öröm!

A halál ez az ős, nagy ok?

Az csak! Csak az! – mondom. De érzem,

hogy ott is, a halál percében

majd nagyobb bajra gondolok.

Szomorú paraszti csalás,

Kín-látott ősök öröksége!

De legjobb még az óriás,

isteni értelmetlenségre!

Jó anya

Mindent megértő jó anya

lesz a legvégén a haza;

magához int és nekem ad

mindenek multán igazat.

És engem vesz ölébe ő,

a jó, az igazságtevő.

Fiának csak engem akar,

én leszek már csak a magyar.

A mindig bitang legkisebb,

én leszek a legkedvesebb.

Megáll tenyere arcomon,

az igazságot ragyogom.

Fűrészelek

Hull a fűrészpor, szőke púpja nő,

fűrészelek és telik az idő.

Szitál a hó, az első az idén,

nem marad meg, csak az ágak hegyén.

Szitál a hó, a rögtön eltünő,

mintha ő hullana, maga az idő.

Játszin a fürge pelyhek közt szalad,

kereng a tenger fürge pillanat,

lekereng mind és vissza egy se jő

s csak azt tudom, hogy telik az idő,

mint Cézár alatt volt teljesülő,

mint mikor lányra vártam s végre ő

öröklét mélyéről lépett elő

s egy álló percre ő lett a jövő,

és átöleltem, hálás szerető,

s lágy karja közt is tellett az idő.

Vitt a vonat, jött új torony s mező,

néztem s közben is tellett az idő,

bíróra vártam, büszke bűnöző

s a cellában is tellett az idő

s gondoltam, hol az a verem, melyik,

hol a gödör, mely vele megtelik,

hogy ráírhatnám, mint a temető

fejfájára, itt nyugszik az idő,

de nem nyugszik, de mulik monoton

azonközben is, hogy ezt leírom

s finom ködként, szemmel nem láthatón

lebeg a rétnyi fűszál-sorokon.

Krákog a fűrész, torkot köszörül,

lebeg a hó a kis fészer körül.

Vert a szívem, amíg a prüszkölő

lovak szaladtak s tellett az idő.

Présházban ültem, sáros hegytető

csendjében, minden zajra fülelő,

hogy ki lépdel ott s mit hoz a jövő,

mily szörnyű új hírt, s tellett az idő,

mint az audun-i bánya éjjelén,

mint a műtétek téli reggelén

és nem nőtt hegycsúccsá talpam alá,

ahogy egykor a gyermek gondolá.

Megy a fűrész és mintha őt magát,

az időt ölném, hullik a hasáb,

hull öt-hat percenként, megannyi fő

s azonközben is telik az idő

és eltünik s én nézhetem, ahogy

az otthagyott utas a fogatot,

és eltünik, bár nincs előtte út

és nyoma sincs, csak ez a pici púp.

Feleség

Veled jó, veled jó

a mező, a folyó,

meg a szél, meg az éj,

meg minden, ami él.

Ha fele nem tiéd,

ízetlen az ebéd,

a nap, a letünő,

a harag, a jövő.

Amihez csak érek,

válik ketté rögtön,

két részre a földön:

egybefűzni véled.

Ha fele nem tiéd,

kevés a föld, az ég,

meg a nyár, meg a tél,

meg a dél, meg az éj,

a mult, a kikelet,

a kisgyerek.

K. A. halálakor¹

A hang megromlik a fülben,

a szájban az íz.

Oly mindegy, hogy megmenekültem.

Életem szégyenem is.

Azt mondjátok, megmenekültem,

mert utól senki sem ért?

Épp csak a lét lett semmi körültem,

többé senki sem ért.

Csak a hang romlott meg a fülben

s a szájban az íz,

csak az nincs, minek éltem, örültem,

kétségbeesetten is…

Esti ágyúzás

Hajlik a gránát útja,

akár a nyél,

amelyen vízbe nyujtja

szerszámát a halász;

leér.

A kerek robbanás

hálója máris föl-, kiszáll.

Mennyit

fogtál ki közülük, halász halál?

Semmit.

De várj egy keveset –

– Egy háztetőt, egy oszlopot, két futó őrszemet!

Itt folyt a harc…

„…Itt folyt a harc. Ezen a kerítésen

kelt át kínlódva tíz lovas, gyalog

s már előttem is hős-fényben ragyog

a tegnapi nap, ahogy felidézem.

Igy munkál a hitvány idő. Serényen

aranyoz vért, sárt, széttépett tagot

s lám nekem is, ki szemtanú vagyok,

ilyet zagyvál: dicsőség, férfi-érdem.

Szajha. Mielőtt engem megkerít,

hadd szakítom meg fecsegéseit.

Igen, itt másztak. Itt csaptak az ágyúk

rájuk, itt vártak a palánk alatt,

a parancsnokuk holtan itt maradt

egy vizeletben, mikor megtaláltuk.”

Napló

Döng a fagyott föld, mintha odva volna,

mintha csak rejtegetne valamit.

Mit rejtsz öreg föld? Csak ami a dolga:

fák gyökereit, vetés magvait.

Csak azt, mi az én mélyemben a hit,

hogy bátran várjak jövendő napokra.

Nem csak a holtak haszontalan gondja,

az élet ügye is mélyen lakik!

Gondolj, szívem a győztes tavaszokra,

még teneked is meghajnalodik!

Énekes

Csattog a réz, kürt recseg, görögtüz ég,

öt égő szöllőfürtöt lenget az ég.

És újabb csattanás és a szín felett

ti vagytok az opera, gépfegyverek

és repülők és ágyúk, míg a falak

alatt két férfi és egy nő átszalad

s egy katona s ez meg is áll: jobb felül

egy fal színfal-könnyedén elébe dűl.

Int a katona, szól is, nem hallani.

Durrubum-ding! – szólnak a vég dobjai.

És: sirrri-i-bang! –zeng a zene-düh, míg

a háttér két kupolája eltünik.

És bengáli tűz újra. S a katona!

És: ta-ta-ta-ta- -ti-dung! és új harsona.

Mit mondott volna, égre lökve kezét?

Már elmerült. Hova tünt? Minden sötét.

Csak a vas csattog, csak a dob, dob dobol.

Zengd hiába-dalod, ha rajtad a sor.

Hat friss halál…

Hat friss halál, reggel korán

hat golyó szállt át a szobán.

Jelenlétükből melegen

itt lebeg valami tovább.

Úgy szimatolom, keresem,

mint eb a vadmadár nyomát.

Miért jártak itt? S miért épp itt?

Betörték – nézd! – az üveget

s a szekrényt is – a mindenségit! –

beh széles kedvük lehetett.

Mint ivó-pajtást kereső,

itallal be sose telő,

megrögzött, rossz-csont korhelyek –

ott mentek ki az ágy felett

vad hejje-hujjával rikongón,

hogy nem találtak engemet,

hogy nem találtak senkit otthon!

Félálomban

Szivemben ott él még minden, ami ép,

mi bátor és szabad,

nyüzsgő piac, hű kézfogás és selymes messze rét

s érintetlen falad, Buda.

Egyenest járok, gránát tőlem semmit sem visz el

és golyó nem talál;

az vagyok, akire emlékezel,

nem foghat kézbe a halál.

Micsoda hajók, sorsok, népek álma és dühe

sűlyedt el, hogy a föld

tenger köröttem, úgy hullámzott az üde

vidék a szűzi zöld.

Amit tudok, beh többet ér, mint én magam,

ki nem feledhetek,

a multat hozom könnyen hangtalan

a pusztulás felett.

Im anyád hangja, egy esti erkély, egy mosoly,

édes bár senkié

s vígy engem is, ha távozol

az egy jövő felé.

Harc-szünet

Mért nem dörög? Ne hallanám

szivemnek dobogását!

Két dobbanás között

a rémület vak csendjét

és – szinte csöppre csöpp –

a reménység fogyását.

Dörögj, dörrenj, te ágyú,

töltsd belém bár halállal,

reménnyel, míg lehet,

töltsd belém, bár halállal,

hogy nem vagyok magam,

vannak még emberek!

Buda, 1945. január

Hajlongva jönnek hegyi házamig

a katonák,

van ki letérdel, négykézláb kuszik

a havon át.

Lent ködlő, ősz tengerré válva fől

Pest, a világ,

mögülem bomba és akna fütyöl:

a Hármas-hegy húsz ágyuja kiált.

Front közt vagyunk. Lépek föl és alá

a balkonon.

Bizton vagyok. Körültem a halál

az oltalom.

Bujdostam s íme várrá vált a házam,

mióta rom.

Kopók, gondolom, most gyertek utánam,

mióta golyó kopog kapumon.

Mióta vendég csak olyan jöhet,

mint a granát,

amely bevágta tegnap a gyerek-

szoba falát.

Bevágta! – ülök a kihalt hegyen,

élem tovább,

vas-zümmögés méhésze, csöndesen,

az elrettentő remeteség korát.

Fogoly vagyok – de soha szabadabb

sorsom előtt.

Meghalhatok – de nem volt soha rab

reménykedőbb.

Hetes borostám félig bár fehér:

lakzit ülök,

nagy nászt naponta, mátkám a veszély:

soha ilyen pezsdítő szeretőt!

Neki köszönöm a fő férfi jót,

az örömet,

hogy – szállnak bár gyilkos jelek, golyók,

nem rettegek,

hogy bennem itt – ha mindent vesztenék –

embert lelek,

hogy – döngj, világ! – új sorsot ád az ég,

minden reggelre bátrabb életet!

Hajlongva jő a katona felém,

nézem szegényt,

hol megbocsátón, hol ilyen kemény

prófétaként.

Jöjj, tanulj tőlem harcot, nyomorult,

tanulj erényt,

halált úgy, hogy nincs se jövő, se mult,

hogy szélbe szórsz minden vigaszt s reményt

s mégis tudod, nem tetted semmiért!

Napló

Patyolatfehér volt az orosházi

zsellérek első egylet-lobogója.

Fehér galambként örömhírért száll ki

a tömeg élén május-virradóra,

így repdesett egy szép találkozóra. –

Dörrent a sortűz. Lebukott a porba

s a vérbe, amely ömlött bőven érte.

Lebukott és esztendőfordulóra

– a békés galamb helyett harci vércse –

bíborvörösen röppent föl az égre!

Nem volt elég¹

A házad itt állt – szerte szállt!

Ezt látod, érted. Azt nem érted,

hogy hazád éppen így ért véget –

A csoda, hogy addig is állt!

Mert nem volt hazának elég,

hogy emésztésed vacsorára

e dombok aszuját kívánta,

és e lapályok kenyerét.

És nem volt hazának elég,

hogy elmosolyodtál és oldalt

oda is néztél, ha megszólalt

ízes magyarul a cseléd.

És nem volt hazának elég,

hogy este letéve a könyvet

elnyeltél Bottyánért egy könnyet:

az volt a férfi, a derék…!

És nem volt hazának elég,

hogy kitekintve vonatodból

elgondoltad az aratókról:

mást érdemelne ez a nép.

És nem volt hazának elég

a három szín, ha rád se hagyták,

hogy egykor jelkép volt: szabadság,

egyenlőség, testvériség!

És nem volt hazának elég,

hogy idegeden átereszted

hő szeszként azt a néhány verset,

Adyét, Tóthét, Józsefét.

És nem volt hazának elég

a Gellérthegyen a rakéta

s a Városiban a bokréta

és a szobroknál a beszéd

s a szőllőhegyi estebéd

s a dünnyögés, míg poharadból

a holdvilágban a vörösbor

tigris-szeme villant feléd

és lengetted ujjad hegyét

az ég felé, mint ezred óta

minden magyar, ha szól a nóta

és Gracza György s a Feszty-kép

és ha, élvezve a veszélyt

és azt a kéjt, hogy megjósoltad,

hallgattál titkos leadókat

(és utána cigányzenét)

s a hortobágyi magas ég

s a négyes gémeskút nagy árnya

s az első király koronája

diszítve pénzed közepét

s ha úgy mondtad is: feleség,

e szép szóval s ha, bár bíráltad,

édesnek nevezted apádat

s a falon a festett cserép.

Nem volt a hazának elég,

nem volt elég, hogy el ne essen,

tudd meg, az volt a csoda itten,

hogy össze nem dőlt már elébb!

Mert attól nem lett a tiéd,

hogy hizelegve és hazudva

ráragasztottad egy hegycsúcsra

egy király, egy vezér nevét.

Nem volt elég, nem volt elég

sem a hűség, sem a szívósság,

mitől egybeáll egy-egy ország

s nemzet is lesz a nemzedék.

S a bátorság sem volt elég.

Külön-külön bár odahagyta

sorsát a sok hős áldozatra,

az sem volt elég menedék.

Mert sem erő, sem bölcseség

nem lehet elég, hogy megójja

a házat, amelyben rakója

nem lelheti meg a helyét.

Iszonyat

Láttam Buda égését,

az izzó koszorút

egy nép fején, nép („népség!”)

hulltát, a háborút.

Láttam, mint más az álmát,

csonka hullát, dögöt

a lecsapódó gránát

csipkebokra között.

Reggeli hatkor álltam,

az új év reggelén,

reggeli holdvilágban

egy ház-rom tetején.

Nyíltak a gránátok gyors

mózesi bokrai,

próbált az isten vagy sors

valamit mondani.

Láttam a fagyos hóban

az úttesten fejet

oly laposra tiportan,

mint a reliefek.

Láttam holt anya karja

közt még vak kisdedet

véresen vért akarva

nyalni a tej helyett.

Emelte véres arcát,

fölsírt a csecsemő.

Anyja volt: ez az ország,

ő maga: jövő.

(De iszonyat szivemben

csak attól vert, hogy ez,

ez is emberi – minden

milyen természetes,

hogy a rom is hogy illik,

ahová épp került,

hogy a valóság mindig

helyén van mindenütt,

hogy csak a képzelet lát

csodát és nem a szem!

Eleve a szégyen fájt:

ezt is elviselem.)

Óvópincében

Fekszem a szalmazsákon, még hajnal előtt is álmatlanul s hirtelen annak az apának elégtételével, akinek gyermekei már önállóan szorgoskodnak a világban, annak a csöndes belenyugvásával tűröm az érzést, hogy előbb a bal, aztán kisvártatva a jobb karom hogy indul egy kis kirándulásra, máris hogy tevékenykedik. A bal kar a Keleti pályaudvar mögötti pályatesteken (melyek ottlétét egészségi okokból mindíg helytelenítettem) illedelmesen összemarkolja a vasúti sínpárokat és óvatosan, a váltóknál olyanformán szaggatva őket, mint a tökindát, Ujpest irányába húzza. A jobbnak vér kell. Ebben a pillanatban csapott iszonyú erővel egy arcba, egy ismeretlenbe. Sose tettem ilyet, de milyen ismerős még az a mozdulat is, ahogy a nyúlós nedvet lerázza magáról. Ismét üt, ezúttal – ugyancsak az ismerős érzésről tudom – pontosan az állkapocsba. S ki fogja meg azt a nyulat a kukoricásaival már sárguló egresi határban? Mint sas röppen nyomába a jobb kar, hiába, ez a rakoncátlanabb.

Fáklya

Láttam Budát, szélvágtan

ahogy lángolt, omolt.

Fáklya, véglobbantában

egy nép fáklyája volt.

Fáklya, mint mindíg, lángra-

gyúltan, nagy, hangtalan

vádként a multba hátra –

s hajh mindig hasztalan!

Vetett világot messze

most is és makacsul

és állott szégyenkezve

fényén a geszti úr.

S szemét takarva ott állt

a jámbor bölcs, aki

báránnyal farkast próbált

megházasítani.

És volt ki kéz-emelve

mondta: nem így, nem ezt

akartam! – s szállt a pernye

és dölt torony s kereszt.

S Buda csak lángolt, égett,

tündöklő pusztulás!

Nem büntetett, nem kérkedett,

fénylett, mint a tudás.

Golyózáporban

Kopp-katt a kemény fejen.

S megoldódik minden.

Kihabzik az értelem

és betódul isten.

Ki az ördög fényesen

s be a sötét Nincsen,

akár egy falánk tavasz.

Fekszem szomjan, éhesen

s ő zabál meg engem

s nem mondhatom, nem igaz.

Élni fogsz, élni

Barátaim, szenvedtem én is

keservesen.

Emelem két kín között mégis

kábult fejem.

Ég a gyúlékony bőr, de bár ég,

győzöm magam:

ne bőröm gondolkodjék,

hanem agyam.

Hogy fájva se csak égő, fájó

ideg legyek,

hogy előre láthassak és túl

magam felett,

hogy távolba lássak úgy, hogy

már messziről

lássam, ítéljem azt is,

mi most gyötör.

Szót tőlem az Idő vár, én nem

hazudhatok.

Nem így vártam az oly régen várt

Fordulatot.

De eljött, de itt van és így is

a mi korunk.

De így is az lehet, mit

mi akarunk!

Számon még mosolygás ha mozdul,

csikordulok,

de – rozsdásan is belül jó gép –

megindulok.

De föl- és fölemelem újra

zúgó fejem,

nézzünk farkas-szemet hát,

történelem.

Fejedről véred bár karomként

szemedbe mar,

így állj meg, így kémlelj körébed

te is, magyar.

Láss túl azon, mi csak van és láss

túl magadon.

Élni fogsz, élni, élni,

jó magyarom!

Ki által éltél vérben-éhben

századokat,

ez a kín-próba mi tenéked?

Egy pillanat!

(Nyitja éj-kemencéjét s nyújtja

forrón feléd

millió és millió hajnal

a kenyerét!)

Napló

Én odaállok, látod, hol a harc foly,

mert nem győzhetem itt belül, magamban

a harcot, hogy elmaradjak a hadtól,

melynek zászlaját vittem én is hajdan

s amely csattog mostan csatazajban.

Népem kiált. Tán úgy fordul, túlélem

– kezemet ezért se fürösztve vérben –

az ütközetet, mely ott kavarog,

de (tudva itt benn, ki az ellenségem)

elpusztulok, ha távol maradok.

Megy az eke

Megy az eke, szaporodik

a barázda,

mintha egy nagy könyv íródnék

olvasásra.

Papirosa a határ, a

tengerszéles,

a tolla meg az a szegény

öregbéres.

Megy az eke, telik a könyv

sorról sorra.

Én vagyok az egyedüli

olvasója.

Én tudom csak, mit jelent ez

és mit ér ez,

először szánt a magáén

az a béres.

Megy az eke a felemás

két tehénnel,

mintha menne édesanya

kisdedével.

Elkerülik a páncélos

roncsát bölcsen;

legyen az a magyarázó

kép a könyvben.

Megy az eke, megy a magyar

sorról sorra

lankadatlan, mintha puszta

szerszám volna.

Fogy az ugar, nő a szántás

telve-terjed.

Magyarország, így írják a

történelmed.

Ki az a kéz, ki az a nagy

névtelen toll?

Megvárom, míg kifordul a

mesgyesorból,

hadd szorítsam a kezembe

valahára –

De meg sem áll, de csak int, hogy

még mi várja.

Áll a világ

Tavasz, nyárelő – a természet kezdi

a felépítést a romlás után.

Fut a vadkomló a ház oldalán

s a gránát-tépte sebet behegeszti.

Zápor, napsütés. S megint egy darab

mosórongy-felhő és újra a nap

aranyseprűje! S megint egy csapat

madár s bogár. Az ég alatt

mindenütt frissen takarítanak.

Nézd, a gazember föld be gyorsan ránt a

sírokra leplet, virággal csinost

(mint a télen az utcai hullákra

mi csomagolópapirost)

s nézd a búzát, a rengőt,

tegnap talpuknál nyalta még a meglőtt

tankokat s holnap – úgy nő és kering –

mélyre

sűlyeszti mind,

az emlékezet tengerfenekére.

Száll a pitypang hava s e havon át

a friss zöld fa előtt

sose-volt ajkak könnyű mosolyát

skiccelik a fecskék, a lepkék,

mintha ők

építették fel volna

kifestve, újrabútorozva

a vén diófa

ötvenszobás hangos hoteljét!

Ziháló, kegyetlen sietség,

micsoda hajszolásra végzett,

emberietlen postamunka!

Vártalak s megdöbbenve nézek

tavasz, új tavasz, e durva

erőszakodra, utó-háborúdra.

Egy percet se a könnyre, gyászra,

arra, ami volt, a búra?

„Nem!” S: „nem” – kiáltja

ahogy erőlködve kiválik

– előbb fejével s máris derekáig –

a rozs, egy egész tábla.

„Nem!” és „nem!” kiáltja utána

a kukorica, ahogy szinte

kézzel kilöki magát a földszintre,

a napvilágra.

Könyörtelen itélet

a halál – tanultuk a télen.

Még könyörtelenebb az élet,

tanulom most a verőfényben

s elfog a szégyen,

hogy annyi gyász után is van

reményem,

hogy sarjad bennem is a hit.

De sarjadoz, de ütközik

mindegyre följebb

és mint a zöld a földet,

elönt egészen.

És már cinkosként nézem,

ahogy a napfény zuhogásba

a pucér vadzab a sáncra kiáll,

hízik arrébb a mályva,

a potrohos lapu zabál,

nyújtja a szőllő tolvaj kaccsait

s forgatva fürgén könnyű kelyheit

a fénybe

iszik rogyásig a harangvirág

s áll a világ

mint száz év mulva, mint tízezer éve!

Zsivaj

Hogy zúg megint, hogy „nemzet!” és „magyar!”

és mennyire megint csupán – zsivaj,

árverések hang-dühével tele,

mennyire csak a nagy száj ereje

s a még nagyobbé! mely épp így – kiáltva –

árulja el, hogy szóra egyre gyáva.

Milyen kavargás, milyen zengzet-orkán

az ország parázspirította rostján

és tűzpróbáján! Játék? Ráadás még,

míg dől a ház és szerte a határ ég?

Mikor lesz vége? Hogy végre a száj

kimondhassa, mit kimondani fáj,

fáj tudni is, de mely az ajkakon

az, ami kapuink előtt a rom –

Ha majd én mondom ezt a szót: magyar,

elébe ezt tedd szótlanul magadban:

kard-vágta homlok, vér-áztatta haj,

földresúlyosult pillantás, lakatlan

tanyaházon át söprő zivatar

és béna kar és repülő avar

módjára forgó eszme-zűrzavar

a dúlt agyban, mely csak halált sugall

és néma jaj – de hozzá mégis ezt még:

derengő táj, hajnali, régi emlék,

amire a sebesült feltekint

és élni szeretne megint.

Hidak

A legszomorúbb látvány

ez volt: a betörött

gerincű néma hídak

a két város között,

ahogy feküdtek sorban,

mint leölt állatok

a bűnben és mocsokban

ők, az ártatlanok.

Óriás mészárszékre

kelt vörösen a nap:

a szem azt hitte: vérük

a nap-festette hab,

ahogy hevertek, holtan,

lehulltan, miután

kínjukban felugortak

azon az éjszakán.

Lesz kor, hogy talpraállnak,

hátukat megvetik

s te – akkor ez lesz álmod –

uszítva intsz nekik:

üvöltsenek bosszúért

és ágaskodjanak,

mert mi a rend, ha mindig

ő tűr, az áldozat?

De ők csak állnak, állnak

(egy tagjuk nem remeg)

a futó folyam és a

futó idő felett!

Budáról nézve

Fekete üregek sora,

amelyekben nem csillan ablak.

Kivert szemmel áll a Dunánál,

Pest városa vakon pillantgat.

Csak áll és áll és konokan

csak vár és vár és szinte lépne,

feléd, jövendő? vagy – egy lépés –

lába elé a víz-örvénybe?

És emeli üres szemét

az üres égre s szinte koldul.

Mit hajítsak, ha semmim sincsen,

tenyeredbe vigasztalóul?

Kiűztél, tetted helyemül

a nádast és a pusztaságot,

hogy hangozzék szavam hiába.

Add a kezedet, megbocsátok.

Kivetett, elűzött faluk

üzenetével jövök hozzád,

mostohánk, akiért pirultunk:

vár még egy ország, magyar ország.

Buda, 1945. május

Jól esik itt a rom között

ülnöm mégis, az otthonomban.

Nap süt, odaát tál csönög,

mert csak a ház fele van romban.

De én ezt választom, a félig

nyilt falú-tetejű szobát.

A kerti hármas sír se rémít,

én ástam nektek, katonák.

Összedobált székek és képek,

földre hányt könyvek, bútorok –

letörölöm a törmeléket

egy hű asztalról, így írok.

Ládán ülve itt írok és itt

olvasok, innen hallgatom

a madarak csevetelésit

s kislányomét az udvaron.

Elképzelem (s ez a valóság)

egy ország rom-csúcsán ülök.

De enged már a szomorúság –

Bár a jajok, bajok, dühök

fölcsapnak rám, fröcskölve-zúgva –

Ülök a tenger mult felett

s szeretnék énekelni újra,

mint a madarak s gyerekek!

Mélység és magasság

Süllyedek, ránt a szomorúság,

mi magyar bánat s fájdalom,

most rajtam próbálja a súlyát.

Merülök, de még láthatom:

mint a mérleg-rúd másik vége

mint kél vak pusztaságokon,

mint emelődik fel a fénybe

dúltan, véresen is a nép,

életem maradék reménye.

Vigyem le én minden bünét

a mélybe szégyenét, kudarcát,

csak neki legyen menedék

és megváltás ez a magasság.

Napló

Csak súlyom visz. Csak az, mi eddig voltam.

Elég ez is! Igy lettem én golyó

és patron, amely mögötte elrobban,

így lettem békén is hadakozó,

szemernyi rosszal is tengernyi jó,

gyönge kezdettel győztes a halálig!

Amit gyűjtöttem elmélkedve váltig,

az lett szívemben kemény lendület,

a tehetetlenség ereje rándít

és ejt, ha ejtek, helyettem sebet.

Ostor

Valamikor feléje vágtam

s végén csattanva engem ér

az az ostor: akinek szántam,

a magyar bennem él.

Él, éled, mint a sebesült, ha

ájulatából új döfés

riasztja – vissza még a harcba!

Mert egy halál kevés.

Valamikor vérig gyaláztam

s pírban most az én arcom ég.

Süss, szégyen, égj; e félhalálban

az élet pírja légy!

Csattogj csak ostorom, ütésem,

ha élni, ha pusztulni kell.

És legyen az a büntetésem,

ne dobhassalak el!

Ez a négy év

Ez a négy év,

ez a négy csikó,

ez csinált csak vágtatást.

ez volt a futó!

Hegyre föl és

hajrá völgybe le,

reccsent bele a szekér

minden kereke.

Ároknál hogy

„vette” a kanyart,

amíg aztán egyenest

bele nem farolt.

Míg kerék s lőcs

össze nem törött

s szánkázta a tengely-alj

a port és rögöt.

Míg el nem lett

tengely és rud is

és utas is és maga

a komisz kocsis.

De mit bánta

az a négy csikó,

most mívelt csak vágtatást,

most lett rohanó.

Az a négy év,

mit be nem repült,

a nyergesen tán maga

a vak végzet ült!

Haj, de nagy baj,

hogy vitt, hogy gyalog

rójjuk mostan az utat

sánta magyarok.

És csak nézzük

hogy rohan tova,

mit visz az Apokalipszis

kormos négy lova!

Magyar és magyar

Magyar és magyar és magyar

magyar, magyar akarok lenni,

leverten, megverten: magyar,

míg leköpheti minden senki.

Szép volt, beh szép volt – álltam ott –

minden nép fölött a magaslat.

De az én népem lebukott

s én vele zuhanok magyarnak.

Vezessétek majd vissza őt

a helyére, hogy – odahagyjam

még messzebbre, mint azelőtt –

érhessek csúcsra önmagamban!

Cserepező

Olvastam épp, itt

a rom-szobában

oly elmerülten,

magambazártan,

hogy bent, egy hang lett,

ha cinke-dal

csapta fülem meg,

vagy kocsi-zaj.

Közbe – (mióta?

magam se tudtam) –

valami ritmust

dobolt az ujjam,

monoton, messzi

ütem-zenét,

mint állomáson

a készülék.

Ejh, ez az ujj! Mi

üzen így néki?

Szinte csaholna!

Ugyan mi készteti?

Ujra madárfütty?

Gépdohogás?

Füleltem, vízcsap?

Nem – kalapács!

Persze! Itt szembe

dologba kezdtek!

Fönt a munkások!

Már cserepeznek!

Onnan jön ez a

friss üzenet,

ők verik ezt a

jó ütemet.

A sürgetést, hogy

álljam a versenyt,

hagyjam a könyvet,

írjam a verset,

tegyem, de tüstént,

amit tudok,

doboljam én is

az indulót.

Adjam tovább, hogy

ami volt, elmúlt,

hirdessem, éled,

ami elpusztult,

üssem világgá,

mint a tető

legtetején a

cserepező.

Öt rövid vers

1. Meddig?

Meddig gyönyörű a gyöngy, a szálló

föl a pohár borból, óceánból?

Amig elemébe visszajutva

szét nem oszlik levegővé ujra.

Mi volt az én életem? Csak ennyi:

vak nyomorból napvilágra menni.

Forogtam, fénylettem én is, míg hagyták –

Meddig emelsz, levegőm, szabadság?

2. Deviza, vagyis magyarul: jelmondat

Hogyha fény ér, a sugarát nyomban

elhajlítsam, továbbsugározzam

(mint zsebtükrömmel gyerekkoromban)

oldalvást a nyomorba, homályba –

világot a megvakult világba!

3. Zsebemet kutatva

Nekem meghagyta a sors, mint egy

rossz gombot az életemet.

Feldobom, elkapom, legyintek.

Jövendő, elveheted.

4. Halott fiatal költő

Járt a jó ebéd vigasza tagomban

s a kávéillat a meleg szalonban,

ettünk, vendégeskedtünk – hidegen,

az aranybetűk csöndjébe szabottan,

éhesen csak te vagy itt is jelen,

könyved hátán, a polcon, díszhelyen.

5. A költő joga

Legjobban én a szenvedés ügyetlen

szavát hallottam egy életen át;

ez kiáltotta túl az én fülemben

fegyverek zaját, piac zsivaját.

Hallom ma már a győzelem szavát,

dalát is – de nekem legyen jogom,

ki hangot mindíg hangtalannak adtam,

a néma kínt ma is kimondanom.

Ady és Móricz…

Ady és Móricz, Babits, Kosztolányi

s ti többiek, ti hamar elindultak,

jó volna ma is mögöttetek állni,

beh jó volna megmaradnunk fiúknak.

Próbája nem volt ilyen még e népnek

s terhe azoknak, kiktől a szót várja –

Mily gyerek-pokol jutott csak ki néktek

és milyen nehéz minekünk a várta!

Beh korán vágja itt a sors a sarjat

s a jó szálfákat le beh korán dönti

engedve szabad utat a viharnak –

Kegyelem nekik, kik törten elesnek

s irgalom, akik merészelnek nőni

a nyomotokban föl a vak egeknek!

Adhatsz lakást…

Adhatsz lakást, eleséget, mézet

a kaptárból kivett egy szem méhnek,

harmadnapra elpusztul magától,

azt mondja a méhész, hogy: magányt hal.

Adhatsz tetőt, tündöklőt a fényben

és hatalmat s dicsőséget nékem,

nem pompázni, de pusztulni tettél,

ha népemből szál magam kivettél.

Nyúlnak felém szíves kézfogások,

s markom sose vágyta így az ásót,

lábam sose vágyta így, hogy járna

apáimmal falka juh nyomába.

Tagom mintha mind kölcsönbe volna

s gazdájához rólam vágyakozna,

minden tagom, akár egy-egy ősöm

munkálkodnék külön a mezőkön.

Mint a kötél, ha szakadna éppen,

akkor ránt csak keményet a kézen,

fáj a szívem és fájóan enged,

ne fölfelé, de lefelé menjek.

Vágyom vissza a tündér gyerekkor

népe közé, kik elküldtek egykor.

Huny szivemben az ifjú tűz, fázom

kívül ma is a meleg karámon.

Napló

Tavaly ki is volt? Bizony elfeledtem

a kartárs nevét, ki nem a múzsáktól

sürgette, hanem a vérbiróságtól,

hogy keresnének fel már rejtekemben

(és teljesült is óhajtása menten).

A vétkem? Igen, végem a magyarság

megrontásáért kérte e badar sváb

a hív magyaroktul. Ahogy ma zordul

gyors vesztemért a munkássághoz fordul

e prolivá vedlő igazgató úr.

Nem a szegénységet…

Nem a szegénységet, csak a szegényt

dicsértem én szívem szerént.

Mi kincsemmé vált, tőlük kaptam

(töredékét ha visszaadtam).

Muljék el a szegénység! – vallom,

de el is akad itt a hangom.

S a szegények? A hívek, bátrak?

Megsiratnám, ha elmúlnának.

Hogyha kiveszne az a fajta,

mely nevelt engem hitre, harcra,

amely – ha lettem én a kard –

a kar volt, mely győzni akart!

Apáim és anyáim népe,

úgy változz, hogy ne változz mégse.

Akárhogy híjják az urat:

a bitorlót, ne hagyd magad!

Mert most érünk csak meredekhez

és annak vége tán sosem lesz.

Hogy odavágja, aki szenved

igazát bár az Úristennek!

Itt lakom…

Itt lakom. Ivó-készletem

nincs. (Nem is volt.) E két szoba

három családnak otthona.

Mim nincs még? Azzal kérkedem

amim nincs! Se zsír hát, se fa;

ha írnék – ez a kényelem –

kislányom itt sír térdemen.

Cseléd? Tán nem is lesz soha.

Épp amért lehetne talán?

De azt tanultam a tanyán

a bandagazdától, a csősztől,

hogy aki őriz és vezet,

a részeseknél az vehet

legutoljára a közösből!

Folttalan

Vesd szemed fel a mennyboltra,

nem mintha kegyelem honolna

vagy irgalom ott,

de mégis így mondd, hogy ostorozzatok.

Ne nézz azokra, akik vernek,

mert jöhet nap, mikor kegyelmet

a rosszak, a jók

között majd egyaránt neked kell osztanod.

Eljő s te örvendj: míg más kérked,

te már a vezeklést is végzed,

mert van perc, mikor

épp ahhoz áll a Jog, kit túlontúl tipor.

Mert van ütés, melytől a vesztes

nyerő: a bűnös áldozat lesz,

amely már felold,

oldja a nyelvet is, mely bűn-béklyózta volt.

Akkor se tudd: sárt kik dobtak rád,

légy magad, magyar, az igazság;

drót, sár, vér felett

hogy én is folttalan lépdelhessek veled.

Napló

Apám, anyám, nagyapám, nagyanyám,

kétkezi dolgozó volt minden ősöm.

Azért rokonom, lelki ismerősöm,

aki csak fárad műhelyben, tanyán.

Ezért nézett s néz ma is rám talán

gyanakodva, ki más légkört szívott.

Csak azt kérem, jogán e fordított

nemességnek, hogy vívni – bármi vádra

csak egyhasimmal kelljen állni gátra –

Ma se kenődjék rám úri piszok.

Segesváron

Millió kukorica-dárda,

úgy áll ma is a határ

és fent a néma nap, akár

akkor, midőn őt halni látta.

És néma, csukott szájként lent a

bezárt föld, a betelt verem,

mely befalta. Elevenen,

mint mondja ma is a legenda.

– Élek még! – jajdult fel. – Dögölj meg!

hangzott (volt erre is tanú)

s rémképnek is bár iszonyú,

a véres hullák rágörögtek.

S most csak a csend, a néma béke.

Állong egy felhő, néz a nap.

S itt az utca, hol átszaladt,

még szétüvöltve: vége! vége!

Álltam a hídon, hol előre

nézett még, hol még a jövőt

látta Bem zászlai fölött

(délben kitörtek a mezőre).

Szemem az ő szeme nyomában

siklott síkon, hegy peremén.

Aztán az a kín állt belém,

mint mikor tébolydában jártam.

Mit ragyogsz felém nevető had,

füvek, fák, van sejtelmetek,

mit tűrtetek, mit tettetek

s ti emberek s te eszelős nap!

Itt hörgött. S itt nézte kacagva

meghalni a bárgyú világ

legnagyobb épeszű fiát,

ki meggyógyítani akarta.

Nem volt kis dolog, amit ottan

megértettem, akármikép

tudtam rá eddig az igét,

amíg kocsinkhoz ódalogtam.

Mint aki azt hiszi, kilábol

félelméből is, hogyha fut:

mentem – mintha volna kiút

ebből a jókedvű világból.

Parasztpárt

– Hol hálunk meg? Hol megállunk,

hol elér az este!

Futott a tehergépkocsi,

közel lett a messze.

S lett messze a közel újra,

sorjáztak a falvak.

Hálás miatt nem éreztünk

itt sem aggodalmat.

Sorjáztak az ismeretlen

falvak, tanyák, puszták,

mint a gyöngyszemek – mi húztuk

beléjük a cérnát!

Nem aggódtunk, hol is hálunk,

mit eszünk estére,

közel otthon lett az ország

minden messzesége.

Ott hálunk meg, hol megállunk,

azonmód, mint tegnap,

bekopogunk, hol világos,

fényes még az ablak.

– Megmondjuk nevünk az első

parasztpárti tagnak…

– Bizonyos, hogy adnak szállást.

– Vacsorát is adnak!

Leterítenek, ha nincs más,

egy jó nyaláb szalmát.

– Született így máshol is már

egy nép és egy ország.

Úgy születik, ahogy hajdan

reméltem, akartam,

öccsét, bátyját érzi lassan

magyar a magyarban.

Egy szép, egy új egyház épül,

Oltára, az oltár

bárhol ott van, hol úgy érzed,

mintha otthon volnál.

Mintha apád, anyád nyitná

elibéd az ajtót,

mintha apádnak, anyádnak

kezdenél te is szót.

Futott sírva nagy Bercsényi

kastélyból, hazából.

Futott házról házra vígan

itthon Rózsa Sándor.

Beh szomorú, hogy ő tudta,

csak ők itt az útat,

az egyetlent – azt keressük

meg mi is magunknak!

Az a nehéz, az az ösvény!

Egy rossz lépés félre,

s Kárpát nélkül, hágó nélkül

hullsz vak sötétségbe.

Mit ér hatalom s dicsőség?

mit a száraz morzsák?

Szívszerint kell, vagy sehogysem

minekünk az ország!

Istenáldás

Nincs búza, nincsen tengeri,

de a szőllő telisteli.

De földig nehezül a tőke

alól a fürtök hosszú tőgye.

Tőgy s emlő, emlő, húsz talán,

sorban, mint az emse hasán.

Hat-hét tőkéről egy akó bor! –

nézi nyakvakarva a sógor.

Koplalunk, de nem szomjazunk,

éhkoppra is jót ihatunk!

Háború, dögvész s rá – ahogy már

illik is szinte – aszályos nyár!

Adja az ég dugig a bort,

hogy elfeledjük, ami volt!

Hogy a torkunkba szorult könnyüt

egyszer már igazán leöntsük!

Földé úgyis mi megmarad,

mert hordó nincs egy fél darab!

Lapda

Százszor lecsapva

te, népem,

te, mint a lapda,

keményen

szökj a magasba!

Jajpanaszt egyet

se adj, a

sújtó erőt vedd

magadba

megsegítődnek!

Ami széttörne,

az nyomjon

tömörre össze!

Az dobjon

föl, mi lelökne!

Könnyű repülni

súly nélkül!

A próba: tűrni!

S a mélybül

föl –, kikerülni!

Zárt foggal, jobban

mint régen,

megmakacsodtan

reményben,

mondd: így is jól van.

Fájt? Fájjon! Vissza

majd nem fáj!

Kincs ez a vizsga:

eldőlt már,

ki, aki bírja!

Tűrj! S törj magadra

hagyatva,

világ legalja

magyarja

még magasabbra!

Az új költőkhöz

Minden írás napló –: kötelezvény lett! Ha betűt látsz,

lássuk a dátumot is! – ahhelyt az jusson eszedbe.

Mert mi a szó pusztán? Csak üres flaskó! Az idő tölt

színt, ízt és zamatot bele s ő is érleli szesszé.

Itt ez a cimke:

szabadság vagy

szabadság vagyItt ez a cimke:

testvér vagy ezek, hogy

munka, magyarság vagy teszem ez: népjog, felelősség

gyorsan az ablak elé! Mi az évjárat jegye rajta?

Azt vizsgáld legelébb, nehogy aztán már tele szájjal

azt kelljen nézned, hova bukd ki a rosszízű lőrét,

hogyha nem a mérget! – szaporán köpködve utána.

Mert ami tegnap láng, ma hamu; ami tegnap erő volt,

ma puhaság; keserű, ami édes; gyáva a bátor;

jó, ami rossz, – mert nem bizonyos, nem örök, csak a forgás,

mert nem az istennek, nem a múzsának – minekünk szól:

mulandóknak a dal már! Vagy legyek én fali naptár!

Hullunk, mint a szirom. Mit bánjuk! Mit ledobálunk,

attól gazdagodunk! Meghalnék, hogyha megállnék

s nem tudnék hitevált szókkal is ejteni tisztán

jót, igazat, bátrat – maradandót! És ilyet újra:

Testvér! Munka! Magyar! s ismét és újra: Szabadság!

Tépd le kemény kézzel napi új prédád, fiatal szél,

szélkarú ifjú idő! Zörgesd meg a magvat a puszta

őszi virágfőkben. Mire jó énnékem a dísz már?

Az új nemzetgyűléshez

„Hazát kell nektek is teremteni…”

Petőfi

Amit mi kaptunk: előleg csupán.

Egy koldus-szegény nő előlege

a munkára, hogy rakjuk fel a házát

a háború és a tűzvész után,

hogy költözködhetnék újra bele.

Ne hordja senki fenn fejét közülünk

holmi glóriával, sőt hajtsa le,

mert tolvaj-bélyeg lesz fején a hírnév

s orgazda ő, ha nem lesz érdeme:

ha nem váltja be szorgalmas okosság

derék dolgával az előlegét.

Rajtunk fordul meg: lesz-e újra ország,

Lesz-e otthona ennek az anyának,

aki kezünkbe adta mindenét,

utolsó fillérként végső bizalmát.

Mirajtunk fordul most meg, lehet-e

olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák.

A nemzet velünk tette fel a sorsát

s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele.

Nem örvendve hát, hanem szívszorongva

iskolásokként álljunk a padokba.

Mert példák vagyunk. Befagyott folyó

jogtorlaszaiként országnyi rom

anarchiája köröttünk. A nemzet,

az önnön bűnével viaskodó,

minket emelt fel, szólván: ők a kezdet,

ők a virág, hol minden csupa gyom.

A millió önzés egy kaosza

mivelünk próbál teremteni rendet,

jobbat és szebbet, mint volt valaha.

A milliók, akik már önmagukban

félik – mert ott is látták – a csalót,

a tolvajt és a gyilkost, felocsúdtan

reánk mutatnak: íme ők a jók,

az ember-voltra példamutatók,

kik értünk magukon is erőt vettek,

hogy átválthassák arra a valót,

amit eddig csak eszmék ígérgettek.

Magunk vagyunk. Nincs köztünk, akinek

pisztolyából az elkeseredett

lövések már a történelmen át

dörgik, mint Botond bárdcsapásai,

egy népnek élethez való jogát,

és nincs köztünk a férfi mind, aki

hős is volt, mikor dőlt az áradat.

De hősöket vár és férfiakat

az élreállóktól nép és világ.

Milliók pillantásának soha

fénycsóvájában csapat így nem állt még.

Kegyetlen, nagy fény! Egekig vetül,

egy nép egére áruló jelül

mozduló kezünkről ma minden árnyék.

Fölös mondanom: száradjon le a

kéz, amely itt maga felé hajol;

ez a nagy fény, mint szálló kard vasa

csap felénk a nép millióiból.

Csapjon, suhogjon! Hulljon le a kéz,

ha csak magának akar itt is többet,

ha megtagadja azt a nagyobb törzset,

azt a szándékot, mely idenyújtotta

megfoghatóan a megbékülés

ünnepére és aztán a dologra!

S hulljon a fő, ha… úgyis hullni fog,

mert egy nép feje bukik le velünk,

ha gyengék leszünk a parancsra, hogy

hazát kell nekünk is teremtenünk!

1945. nov. 29.

Könny közt remény¹

1946–1948

Áldozás

Megettük Dózsát, ahogyan rég

megváltóikat a vadak;

hogy szálljon beléjük erősség

s a baljós égnek áldozat.

Megettük, megette a vert nép

első igazi hős fiát.

Magunkhoz vettük, térdenállva

a rettentő úrvacsorát.

Hogy megmaradjon, bármiképpen,

megette vezérét a had.

Keresztként korbács emelődött

s nem áldást – átkot szórt a pap.

Térdeltünk, térdeltek apáink,

nyelték a szörnyű falatot,

és Dózsa – így mondja az írás –

csak fölnézett és hallgatott.

Megettük Dózsa némaságát,

meg szavait és jajait,

dühét, hitét, reményét, mindent,

mi egy hős szívben lakhatik.

És vagyunk s élünk és él bennünk

hite, dühe, reménye mind

s most engedjétek legelőször

kiüvölteni azt a kínt.

Engedjétek, hogy kioldódjék

legelőször is az a jaj;

s majd elmondjuk, mit akart szólni

az eddig hangtalan magyar.

Amikor a Szabadság-hídra a középső részt fölszerelték

Bizony elnéztem, ahogyan a pontonon haladtam,

jobbkézt a Szabadság-hidat már teljes egy darabban.

Jó volt bizony a szemnek is, nemcsak az érdek észnek:

valami újra összeállt és győztesen egész lett:

megint miénk lett, biztosan, mint anyáé a gyermek,

mint orvosé a nagy beteg, kit létre visszamentett.

Piroslott még a mínium, mint kötés, melyből vér csöpög,

de állt mankó közt is a híd a tenger roncsalék fölött.

Fájt az a nemrég csonka tag, amely lám összeforrt megint,

s fájt arrébb fönt a hulla Vár s lent szörnyűségeink

vak tanúi, a ház-sorok, kifolyt, kormos szemükkel,

és fájt megint csak az, ami az ember és az ember,

nép és nép, haza és haza közt robbant és esett szét

és nem forr össze s áll külön romjával, győzedelmek

oszlopainál magasabb és hivalkodóbb emlék-

műve gyanánt a Bűnnek! Ádáz fő- s al-bűnöknek!

Széttépve élek magam is. Mennyi van, mit sirassak!

És mennyi mégis, aminek – hogy elmúlt már – vigadjak!

Mikor lesz hídunk effölé? Mikor lesz egész újra,

mi lelkünk városában is ledöntve, összedúlva

hullákkal kövei alatt? – gondoltam, ahogy mentem

meg- s meglöketve szüntelen az áradó tömegben,

mert szüntelen az új hídon járt két szemem és boldog

voltam, hogy lábbadozva is mily példásan feszült ott!

Teremtmény

Kerengtünk és összeálltunk,

összeállt egy gondolat,

tapadt, szakadt, állt, iramlott,

lelt akadályt és utat;

mint az ősi tengermélyből

egy szép teremtmény: a népből

színreszállt egy akarat.

Ámulhattunk, mit csináltunk:

gyűrűt vetett a mocsár!

Óriás test emelődött,

foszlott róla a hínár!

Szemet, szájat, ezer lábat

növeszt az ős csillag-állat,

ahogy tétován kiszáll!

Ámulhatunk: ezt csináltuk?!

Ezt csinálta ő velünk!

Tagok voltunk, szolga izmok,

ő tudta csak, mit teszünk!

Vizsla fül, pisla tekintet

gyanánt használt csupán minket

s használ, míg együtt leszünk!

Ő: ki szülőnk s gyermekünk is,

keservünk és vigaszunk,

ő: ki visz bennünk előre

s kit közben mi hordozunk:

az a szándék, mit ha értünk

megérteti, miért élünk,

hogyha bele is halunk!

Mindegy, merre menne Darvas,

Kovács, Farkas, Erdei:

árkon árvul (köztük én is),

ki nem e lényt követi,

őt, ki vádló és ki bíró

s levet, mint bőrét a kígyó,

mihelyt szűk lettél neki.

Vezér vagy te, Veres Péter?

Leghajszoltabb szolga vagy!

Szem és fül és kar pihenhet,

de álmában sem az agy!

Már az álmod sem sajátod

s kivánod vagy nem kivánod,

nincs módod, hogy rest maradj!

„Megmozdultunk.” Ám mozogni

mozdítónk csak most akar –

Csak a kezdet volt, mit eddig

végzett hű tagjaival.

Tengermélyből most lép fényre

s próbálja apáink népe:

lesz-e nemzet a magyar?

A békeszerzőkhöz

Egy én is lám a sorból, abból

az élő láncból, melyen át,

mint rég a kínai falaktól

Párisig a csúcsokra állt

hun katonák –: egy nép kiált

a jövő felé tán utolszor!

Egy vagyok az eleven sorból,

a költőkéből, egy vagyok

a fulladozó ajakokból,

melyeken át egy elfeledt,

sorsának mélyén elrekedt

téveteg nép még földadog

s küldi halott örsök szavát

feléd, ha meghallod, világ,

hogy igazságot: életet!

Megmondtam s most, hogy tovább?

A Duna fiaihoz

1

Nem megy a Duna, itt marad,

lustán, vénebben hánytorog,

mint a tejúti csillagok

öt kis nép kertjei alatt.

Történet előtti korok,

mesék roppant emlőseként

játszatja nagy hasán a fényt,

míg futnak fent a századok.

És kínálja két sor csecsét:

jöjjetek, kerekedjetek,

falvak, városok, nemzetek,

szíjjatok, van erőm elég!

S csörtet a bozótból a nép,

jön mind, kit szomj és félsz gyötör

Észak és Dél mélyeiből

és – egymásba veri fejét.

S zajdul sivítás, jaj hasít

s messzire zengve ki-kitör

a fülrepesztő torz-gyönyör:

megint legyűrtek valakit!

És újra valakit! S megint

egy másikat, harmadikat!

És táplálékot egy se kap,

csak vért – vagy sebet, aszerint

támadó-e vagy áldozat

s hogy mint fordult a szüntelen

felcsapó malac-küzdelem,

ez az ólvégi kárhozat.

Ezt hallom. És ezt üzenem

öt határon át, társaim,

költők, kikkel ha más nem, ím

közös talán a szégyenem!

2

Meggondoltátok, mit csináltok?

Most földön fekszik a magyar.

De láncai mellette nyúlnak

s ő talpra kelhet mihamar.

Meggondoltátok, mit csináltok

azzal, ki csak sebei foglya,

de lassan szabadságra gyógyul!

Nem ismeritek a magyart,

míg nem tér magához – amíg

nem tértek ti sem magatokhoz!

Visszatekintve néz a nép

önnönmagába. Egy a tükrünk:

egy a multunk! Uraink

mindönket egyformán tiportak

s örökösük egyenes ágon

az, aki még ma is tiporna!

Nem látjátok? Belétek szökhet,

amit mi, bár porban és vérben

rángva, de rázunk már magunkról!

Ragadós baj a hatalom

s dühe bőr-váltó, mint a kígyó!

Jól tudja, ki mindig alul volt.

Beh ismerős a teli mell

s hang fölöttünk! Beh ismerős

a parancs az örök magyarnak

(örök levertnek-lázadónak),

ki velem most még szót emel

s ki épp parancsra nem hajolt,

ha ezredszer is beleroppant.

Beh ismerős mind a coki!-t

lökő ujj e belül is rabnak,

kit én is egy életen át

csak nem-re és dacra szítottam,

de kinek ezt mondom ma: béke.

Mit tesztek? Tudjátok? A porban

s a vérben is előrekúszott,

tán elibétek, a magyar!

Századok bús ismeretlenje

most nyujtja megismerni arcát.

S ti most veritek szembe őt

keserű bosszúba vakultan

a vér miatt, mely rajta foly?

de mely már övé, csak övé!

Az embert veritek már s benne

magatokat! Ne adja isten,

rá fiaitok sírjanak föl.

Magyar vagyok. Testemben érzem,

hogy sarjad emberré e nép.

Azt hiszitek, van rendelet

a gyermeknek, hogy vesse ki

szívéből ő is szülőházát,

mert abból őt már kivetették?

Hiszitek, valaha is a grófé

lett a szülöttem föld, melyet

nem láttam (de ittbent azóta

láttam csak jól s beh jól), mióta

elűzték róla az apámat?

A történelem válaszol.

Most kérdez még. Majd talpra áll

a magyar. Máris emelődik,

most válik el, hogy dúlt szívében

– ahogy én oktatgatom őt –

egyenesre-e vagy a végső

vadzúg szűk sziklái alatt

ugrásra nyomva, mint a tigris.

Tudom, puszta szó, amit mondok.

De én a Sorsnak is beszéltem.

Bástya

Bástyának készültem elétek

és bástya lettem s hadakoztam.

S ahogy rendelték harcok, évek:

törettem, romoltam, omoltam.

Van vár, mely regényes hegy ormát

díszíti, népét is túlélve –:

ez szökevény. Az végzi dolgát,

ki helytállva elpusztul érte.

Hát összedőltem. Ez a lelkem.

S nincs – nem is kell – ki megsiratná.

Hagyjatok egy kicsit pihennem,

tán felépülök még magammá.

Új évre

Egy kalendáriumba

Minden elmúlik, s nem igaz,

hogy vál minden jó gazzá.

Negyvennégy telet láttam én

megenyhülni tavasszá.

Negyvennégy morcos, görcsös arc

lett mosolygó felettem,

szél szitkát, tél pofonjait,

negyvennégyszer feledtem.

És mit tanultam? Egyre több

idegemben a béke.

A bajban legnagyobb bajod,

hogy félve lépsz elébe.

Már nem félek, már derűsen

lépek elő az őszből:

beh játék vagy sors, isten és

jövő, negyvenötödször!

Nem igaz, hogy nem nő a jó,

hogy csak a rossz magaslik!

Van vihar – de vajh nincs hajó,

amely elér a partig?

Volt háború, de kéklik ím

megint a béke partja!

Minden elmúlik s legelébb

múlik a szív viharja!

Hányódik, őrjöng a világ,

de csaló kép, hogy állunk,

repülve jő a part felénk,

mely volt eddig csak álmunk.

Nyitja a dombon hófehér

sor sátrait a meggyfa,

lesz búza s mért ne lenne bor?

Lesz áldás a magyarra!

Nincs sújtó külön istenünk,

vagy nincs isten, ha mégis

dől s dőlne csak ránk a csapás;

kibírjuk csak azért is!

Mert az idő, nem gonosz ő,

de hű tanító mester;

azon fárad, hogy emberibb

legyen a föld s az ember;

arra okosít: okosan

hogy bánjunk ki a bajjal.

Felállva, felelő diák,

félig már fehér hajjal,

felállva, tán már a halál

nagy karjával felettem

felelem, és példámmal is,

emberibb ember lettem!

Bátrabb, igazabb! és ezért

őt illeti a hála.

Összefoglalom, magyarok:

az a legény, ki állja!

A Lago Maggiore fölött

Hullámzik a tó és hullámgyürük

a hegyek hajlatán is mindenütt!

Bástyára bástya, lépcsős kertre kert.

Nézd a tarajlást, mit a munka vert

és ver szünetlen! Lugassal teli

szallagnyi szöllők emeletjei

hullámzanak és küzdenek. Lemáll,

de felfut újra a fal és megáll

a föld, a zöld a sziklán! Szabadon

új terrasz zúdul át a terraszon;

bástya-tajtékok, terrasz-torlaszok

esengik s ostromolják a napot.

Árad és csobog

körben a tájék: fölfelé zuhog!

Ott, fönt, e szép vihart

vedd szemre: harminc évszázada tart!

Hullámzik lent a tó, a zöldelő

s fönt láthatón a színtelen idő.

Nézted a hetyke sziklavárakat?

Bámuld az apró bérci falvakat,

ahogy felállnak s végiglengetik

vacsora-füstjük zászló-jeleit.

Az a hódítás, az a győzelem

egyetlen győzelmed, történelem!

Álltam a völgy s a századok felett

az úton, melyen Cézár ügetett

s néztem, nézhettem egy szép dallamot:

a kőfalak hab-futamain át

s viharán át, mely szinte harsogott,

néztem a bástyák konok vonalát,

két szememmel, a hegyekre futott

vonalakban a küzködő világ

valami boldog dalát… Vén vagyok

már a reményre, de ez elkapott,

az a hang, ahogy újra-újra csak

megostromolta a havasokat,

elkapott az a szólam, az a szép

akarat, az a zengő hetykeség,

mely föl-fölcsapott a magaslatig,

hol jég és csönd és tán isten lakik

s amely, ha százszor is visszacsurog,

markában tartja mégis a csucsot.

Százéves március

Napfény a hóviharon át

s a nap-pászmákban hóvihar.

Mint jó ötletbe ha bevág

gomolygó bú, tavalyi baj.

Hóförgetegben napsütés

s a napban gyémánt-fényű hó.

Forr terveivel az egész

környék, az éjből ocsudó.

Eszelős, jeges hóesés

és győztesen megint bele

ez a jó meleg égi douche! –

Beh szeretlek én, március,

beh szeretlek én, ébredés,

reggel, friss tervekkel tele!

Te, az esztendő pirkadása,

az évben: kora délelőtt,

emlékeztetsz a régi házra:

csöbör cseng, szekérlánc csörög.

Béres jő apámhoz köszönve:

„szántunk, gépész úr?” Égre száll

a gémeskút fényes kölönce

s a nap mellett kicsinyt megáll.

A jégcsapokról versenyt esnek

a csöpögő tavaszi percek:

jár jó óraként a vidék.

Kong az ekelap. Ökrök bőgnek.

A dunyha-szag után a földnek

anya-szagát szívja a gyermek,

ahogy a szobából kilép.

Oh, március, nagy színező.

A lány-arc mind beh tüzesebb.

Igazmondó kemény idő.

Beh sápadtabb, aki beteg.

S szabadság délelőttje te,

új ember-voltunk hajnali,

gyermeki emlékezete!

Beh jó hangjaid hallani

egy század után is, ahogy

az óra – mint megmondatott –

ütésre kattan s végre üt

(Párisban, pisztoly-csattanással)

és üt és üt, micsoda lázzal

és sietséggel mindenütt.

(Bécsben már puskaropogással)

És üt, megannyi óra üt

a szívekben, a felhevült

erekben milyen dobogással:

hogy lépne fényre már elő,

az eszme-keltető idő,

az az ember-újító korszak!

S az első ütésre felelve

hogy vernek, kopognak s dobognak

a tornyok, daccal az egekre,

az ágyúk, Európa-szerte!

S késedelmét, hogy elvégezze,

hogy áll munkába ez a bús

nép is, a magyar, énekelve!

S mily énekes után eredve!

Hogy feledhetnénk, március,

mire keltettél bennünket te

és mire biztattál sokáig?

Mert most már halálig, halálig.

Kavarog ottkinn a határ,

ifjú főkben ó és új eszme.

Birkózik hó és napsugár

s bennem a gond: jó termés lesz-e?

Mennyivel láthatóbb a baj:

mert mennyivel nagyobb a fény!

Tél volt. Oh mennyi volt a jaj.

Tél volt. Oh mennyi a remény.

Tizenkét nap Bulgáriában

Prózai útinapló versben

Kettős vállalkozás

Prózában kezdtem. Nem akaródzott. Oly

sok prózát írtam! Az első soroktól

meghőkölve szinte tollam maga

áll meg velem, mint kényes paripa

s tekint rám hátra: megint ez az únt,

„szabad”, gebéknek szabad! lapos út?

Már soha többé átvágás, merész

árok-ugrás, ugratás! szökelés,

egy táncos lépés? Magyarázhatom,

arra nem ez a tárgy az alkalom:

száraz pontosságot, megbízható

adatot kér itt műfaj s olvasó,

olyat, mi versbe tán bele se fér,

oly vaskos, nehéz… Hát éppen azért!

felelt ő, feleltem én is vele.

Hisz a könnyűt, azt úntad eleve!

Ha költészet lesz csak egy sor adat,

száz vastag könyvnél szebb és – igazabb!

Jó! Vállalkozás minden utazás:

legyen ebből még egy vállalkozás.

Néhány adat

Bulgáriának lakossága hét

millió lélek… Földmívelő nép

csaknem egészen – ez vonzott ide.

A területe, a területe

négyzetkilóméterben – no, most költő! –

egyszáztízezernyolcszáznegyvenkettő.

Főfolyói: a Marica, Sztruma

és persze vén barátunk, a Duna.

Hegye: a Balkán, a Rhodop… de csukom

ezzel be máris Kogutovitzom,

nem másolom, nem plagizálom én,

csak amit isten könyve tár elém.

S nem is hegy-völgyet, nem folyót, nem tengert

jöttem én látni: – jól sejtitek – embert.

Első jel

Küldött elém ízt Belgrádig az ország,

mihelyt a bolgár vonatot betolták.

Másodosztályon mentünk – (hogy helyet

kapjunk, ha éjjel aludni lehet).

Az első s másodosztályú szakasz

nem külön kocsiban volt, ahogy az

nálunk szokás (hogy ne csak kényelem,

hanem distance is, külön lég legyen).

Nos, itt a háromféle fülke népe

föl-alájárva, dudolva, beszélve

egy kocsiban nyüzsgött, egy folyosón,

megannyi szegény s módosabb rokon,

kit elválaszthat rang, hatalom, pénz, de

boldogan vegyül s parolázik össze.

Testvérként olvadt talán még a hagyma

illata is a kényes hubigantba.

Híradó

Rohant a vonat Jugoszlávián át.

Mit látsz egy népből fülkéd ablakán át?

Nézem álló nap az élő mozit,

a híradót, mely engem okosít.

Zöld fejét frissen most veti ki a

paszuly, a krumpli, a kukorica

nagy hantok közül: itt nem boronálnak?

nem fogasolnak? Szántanak s kapálnak.

Kevés mező. Sziklás ösvény felén

legel a jószág. Ahány a tehén,

annyi az őrző: lányok, asszonyok;

baljukban guzsaly, jobbjukban forog

a gyalogorsó, mozdulatlan állnak,

dolgoznak mégis, jobban, mint a gyárak:

nincs rongyos ember; durva tán a vászon,

de ezt valóban önköltségi áron

kapja a férj, a fiú, az apa.

Mert az a hű gyár nem áll meg soha.

S nem drágít – azt a fonaladat, orsó,

vágja el bármi – bár egy agrár- – olló!

Tovább

Mit láttam még meg? Többet a szememnél.

Multunkba láttam ennél a jelennél.

A szerb falun át láttam a mienket,

a szerb nép lelkén át a magyar lelket.

Kerek és tömött erre mind a község,

megannyi zömök erősség s közösség.

A vasrostélyos, emeletes házak

nem magyarmódra, nem szétszórva állnak,

mintha nem házak, hanem egy nomád had

hosszan elnyúló sátrai volnának

ütve útfélre, mintha csak egy éjre,

mert készen egyre a továbbmenésre…

Minden kis község áll itt, mint a vár,

nem kerülgeti a nemzet-halál.

Alattuk – érzed – jó mély a gyökér

s csak vastagul, ha ömlik rá a vér.

Kőkerítések. Mésszel festve nagy,

szemkápráztató ciril felirat:

zsivió… národ… závod… zsivió!

A raktárokon piros lobogó.

Szűk udvarok, de tiszták. Lugas zöldel.

Cseréptető, de csupa félkör zsindely.

A hegy kopár, a mező buja dísz:

a Morava-völgy. Feltünt végre Nis.

Csillag

Táguló szemmel néztem dél felé.

Alkonykor értünk a határ elé.

Vártam szomjun az új látnivalót.

Mit láttam? Az est-hajnal csillagot;

de azt duplán is: fent, egy csúcs fölött

s lent egy folyócska habjai között.

Ottfent büszkén állt, mint az örök lélek,

ittlent zihálva nyargalt, mint az élet.

Kísért a csillag, jött Bulgária

bérce és bokra közt is, hű kutya.

Állt felettem és vágtatott velem,

mint végzetünk, mint a hű szerelem;

el-eltűnt, fürgén hidak alá bújva,

annál hívebben, szebben tűnt fel újra!

Hőmérő

Késő éjjel értük el Szófiát.

Úgy lett, mint vártuk. Hogy senkise várt.

Az állomás – akár a kaposvári –

kiürült végleg. Mit fogunk csinálni?

Egy fia leva nincsen a zsebemben,

egy fia bolgár ige a fejemben.

Dörmögtem én is – hogy el ne maradjak,

legalább kontrázzak a társaimnak.

Sose sajnálom, hogyha a véletlen

márt meg, hőmérőt, népben, nemzetekben.

Gyerünk, hőmérő! – mondtam, idegem,

bőröm mutassa, mi van idelenn

a rendezetlen mélyben! – hány fokon

áll a segítő készség, a rokon-

s ellenszenv a csupasz ember iránt?

Megismertünk egy hajóskapitányt,

egy forgalmistát, jelbeszéddel, egy

tanítót, annak lányát, akinek

diákemlékei közt megrekedt

néhány nyugati szó – micsoda kincs,

gyémántkő volt, nemes valuta mind,

ahogy lassan fényt: értelmet vetett

az áthatolhatatlan nyelvhomályba.

Telefon, kölcsön. Egy kis karaván

kisért ki, nézett gépkocsi után

s irányított – éjfélkor – szállodába.

Az első látogató

Az első látogató, első vendég,

az első bolgár, félig álomban még

reggel az ágyban, első jóbarát,

aki bedugta képét a szobámba,

nem is az ajtón: az ablakon át

és mosolyával máris indulásra

keltett, másfél nap fáradt utasát:

egy vén hegy volt, a hegyek óriása,

a Vitosa! Hó födte vén fejét.

Nem feledem ma sem üdvözletét

és ajándékát: eszembe juttatta,

ki ébresztett így nyaranta hajdanta.

Szófiában

Mentegetődznek: bíz nem „világváros”.

Én védem váltig: de milyen arányos!

– A szobranje… mondta Petr és legyintett

(mert ismeri a pesti Parlamentet).

– A törvényszék… – És azzal mi bajod?

– Csak egy emelet… bezzeg nálatok!…

– Az akadémia… (A többi száz

épület közt egy kedves sárga ház)

– A múzeum… Nekem tetszett nagyon

ez is, az is, szobranje, múzeum,

állomás, posta; mindegyik szerény

volt, de helyén volt, mint az a növény,

mely úgy nő, ahogy földje engedi,

mely táplálóját nem csikarja ki.

Mi a legszebb? Az arány! S csúf? Ami

magánál többnek akar látszani!

Ne nagyra nézzetek, hanem igazra,

nem az oromra, hanem az alapra!

Hány „világváros”: tojás üres héja

s még több hány olyan, mint a felfútt béka!

Tudományával akadémia

hány férne el egy parasztputriba,

igazával hány büszke Kúria

egy lyukba!… Szóval tetszett Szófia:

egy lombos főút, rajt a sok gyerek,

a régi tégla-templom, a mecset,

a bolt-negyed fecsegő, siető

népe (Balkán? Nincs egy kéregető!)

És este!… Olyan távolságra, mint

a Kálvin-tértől a Nyugatiig,

nagykörutakon kocsi-gyalogjárót

elözönlik a föl-alásétálók:

áll a Korzó! (Fütty hangzik, huhogás,

ha egy gépkocsi a tömegbe vág.)

Héttől éjfélig a népé az utca:

inast, diáklányt, munkást, tisztet össze-

olvasztva-fűzve – mint a vonaton –

halad a társaság – társadalom!

A két színház körül – míg odabent

egy Osztrovszkijt kezdtek s egy Beethovent –

oly vidám nyüzsgés, elő-élvezet,

mint Ozorán, ha cirkusz érkezett.

Szívja vitázva a nép a sok kőház

– nagy is van bőven, iskola és kórház! –

között a nyáron is friss levegőt:

hatszáz méterre a tenger fölött.

Parasztok

– A mi parasztunk – tudatott Tzonev

– vagy Likov – egy kicsit konok s merev,

még bizalmatlan… annyiszor becsapták

– bégek, basák, vezérek, hírlapok –,

öklöktől tanulta, hogy mi a – jog,

de öröktől, hogy mi a jó s igazság!

Gyanakodó. Nem hajt kemény szavakra,

de hogyha kérik… „Ingét is odaadja!”

szóltam. Rámnézett Likov – vagy Tzonev –

s folytatta: mondom, konok és merev,

így állt ellent. Mert sorsa törte bár,

saját portáján mindegyik… „Király-”

– C’est ça! Igy békés nagyon, de nagyon

harcias is… Majd látva mosolyom:

– Most jár először nálunk csakugyan?

Feleltem: „Otthon érezem magam.”

Gépkocsin mentünk. Szántottak. Tehénnel,

tehénnel és egyszarvú faekével.

– Van problémánk, szólt Tz, sok és nehéz!

S L: – megold mindent a gépesítés!

– Jöjjön két év mulva megint ide!

Nem lesz akkorra csak acéleke!

Hasznos tudnivaló

– Egy pohár sört – bort! A pincér nemet int,

de hozza mégis rendelés szerint.

– Átmehetünk? Bólint a biztos úr,

de visszaűz félútról zordonul.

– Úgy van ma is, hogy tagadva igent

és helyeselve nemet intetek?

Fejüket rázzák s nevetnek, vagyis

úgy van, tudatom, úgy van az ma is;

megköszönheti, ha más nem, aki

bolgár lánynak akar vallani.

A Rosicánál

Még áll a falu, de készül a gát,

a duzzasztó a sziklavölgyön át.

Csillék, daruk, csigák, tízféle gép

és lent a völgyben hangyakép a nép

és fent a dombon barakok, diák-

sátrak és arrébb a munkásbrigád

tábora és – mint Bábel lehetett –

megint csak állvány, gép, faszerkezet!

Még áll a falu s patak a patak,

mely tóvá, fia-tengerré dagad

s megfeszítve, mint jó kar, izmait,

majd kereket hajt, villanyt alakít,

„óránként 30.000 lóerőt!”

magyarázzák a lelkes mérnökök.

Még áll a falu, legel a tehén

a holnaputáni tó fenekén,

állnak a házak, amelyek felett

egy év múlva pisztrángok fürdenek,

még cseng a torony, amely hallgatag

áll majd ötven méternyi víz alatt.

Nézem a gátat, a távol falut.

A végzetes, de békés háborút.

Nézem a vasdarút, ahogy bele-

harap a hegy bozontos mellibe.

Ez fáj egy kicsit, de aztán a gát

mögött az új falu kőházsorát

nézem s a kaskás asszonyt: épp vajat,

tejet hoz tán a gép fiainak.

Kereskedők

– S ez – a rózsaolaj – mért oly halvány?

kérdeztem a boltban. – Mert hamisítvány!

hangzott a válasz. – És ez? – mert az is

hamisítvány! Mit itt lát, mind hamis!

Maga a boltos mondta; tanu rá

Fodor és Bödey és Barabás.

Elcsodálkoztam. – És hol van valódi?

– Nálam, sajnos, nincs! És kalauzolni

kezdett kifelé s magyarázta, hogy

ha itt fölmegyek, ott befordulok…

Befordultam egy másik boltba később,

hogy vegyek egy kis nyeles kávéfőzőt.

Volt, de nem adták. – Miért? Érte nyúlt

a segéd. – Lukas! – mondta s belefújt,

mert nem értette ámulatomat.

Sose értsétek, szófiaiak!

Karlovóban

Levszky Vaszil volt az ő Kossuthuk.

Megálltunk – arra vezetett az út

a Rózsavölgybe – születéshelyén,

apja házánál. Afféle szegény

paraszt kelmefestő volt az. A ház,

mint a többi parasztház: kétszobás,

lent a konyha, fent a lakószoba.

– Ez volt az anyja ágya, valaha,

szólt a ház őre s a padló alatt

megmutatott egy jó rejtek-lyukat.

– Ez volt a műhely – s egy szekrény megett

megmutatott egy másik rejteket.

– Ez volt a kamra; a kamra fölött

is mutatott egy nyílást: itt szökött,

szokott kiszökni s a palánkon aztán

egyetlen ugrással! mint az oroszlán.

Oroszláni volt szíve s ereje:

innen a Lev-szky is, harci neve.

Kibujt, kisiklott, seregek között!

Harminchét mult, amikor a török

bitón… igen… elfogták mégis, el.

Egy atyafia jelentette fel.

Csucsuliga

Kétezer méter körül a Rila

egyik hágóján – gépkocsihiba!

Mit bántam! Várt egy kis rét szőnyege:

hanyatt feküdtem. Dőlt a nap üde

aranya… Aztán az ég selymei

közt egyszerre egy szinte mennyei

hang, hangfutamok: láthatatlanul

egy harsanásnyi a meg i meg ú –

Madár volt, persze csak. De micsoda

madár? kérdeztem. – Un… csucsuliga,

szólt Grubeslieva, a francia

szót keresgélve. Közben, mintha a

madár akarná kisegíteni,

felzendült ujra egy sor a meg i

meg ú és ujra i meg ú meg a

és cs-s-cs-csi! – a madár maga

mutatkozott be s akart – csu! csa! csi! –

bolgár nevére megtanítani!

Vagy nem is arra! Arra tán, mire

nincs egy emberi nyelven sem ige,

a derűre, arra az állati

bölcsességre, hogy jó, jó szállani,

ha itt a nyár és bármily nagy a hegy,

még feljebb, feljebb, – a hegyek felett

daloljuk el – csi-li-csú-csa-csa! –

a hitet, reményt – csi!-csa! – a soha

meg nem érthető mondanivalót!

Különben, azt hiszem, pacsirta volt.

Délnek

Szeged és Jászberény között egy Tátra:

ez emlékeztetne Bulgáriára –

a sík országon hatalmas erődül

a Balkán hegység így nyúlik keresztül;

ez a fellegvár, a bástya, hova

bevette magát a nép, ha csata,

ha vezér, remény, ország elveszett;

ez tartotta fenn itt a nemzetet,

fönt a felhők közt! hű, örök bakony,

ez volt most a partizán-mozgalom

fészke… Ez hiányzott mindig nekünk! –

mondtam, ahogy a hegyek közt kitűnt

a sík vidék már – ez mint a miénk!

a miénk, mikor még Petőfi élt:

cserény, szárnyék, állófa, juhcsapat,

gangó-fán csüngő bográcsok alatt

lángol a nád, subában a juhász

– való, mit látok? – gulyást paprikáz!

A másik ablakon? – végtelenül

rizsföldek kockás tó-sora terül!

Kúnhalom, újra kúnhalom, csodás

sűrűn, mint réten a vakondtúrás.

Gémes-kút – csárda! Gulya legelész,

de aztán újra rizsföld, öntözés.

A gáton piroskendős lány siet;

gátak, csatornák, csövek, zsilipek

hozzák-osztják a vizet százfelé.

Petőfi kora? S unokáidé!

– Hogy hívják ezt a Tiszát? – Marica!

– És ezt a Hortobágyot? – Trácia!

A kukoricások fölött odább;

egy hegyi város, mint egy délibáb.

Plovdivban

Plovdiv a régi Filipopolisz.

Megnéztük a Lamartine-házat is.

(Nagy görög ház – a költő csak itt fért el

hatvan lovával és kíséretével,

ha jól emlékszem még a „Keleti

Utazások”-ra, – ott részletezi.)

„Ez volt a szoba hát – szólt meghatott

hangon Petr –, hol a nagy zseni lakott!”

– „Fölöttünk lakott – szólt a mezítlábas

asszonyka –, de abban most búza szárad,

így ezt mutatjuk, itt ezt a mienket

a vendégeknek, mégis ez a legszebb.”

És megmutatta a butorokat,

miket lányának majd móringba ad

s a fényképeket: az ünnepit öltött

sok ángyot, sógort, elbeszélve sorra,

hogy folyt s folyik ma mindegyiknek sorja

és megmutatta közöttük a költőt.

– „Lehoztuk, annyi ottfönt az egér,

ideillik a többihez szegény:

nem mondhatni róla se: csúnya volt”

– szólt letörölve arról is a port.

S mutatva máris egy négy fülű korsót,

négy lyukja közül víz csak egyikből folyt.

– „Ha nem találják el a jó lukat

– szólt vígan –, a víz orrukra szakad!”

Csak menet mondta meg, melyik a jó luk,

köszönve folyvást, hogy meglátogattuk.

Megnéztem mégegyszer a nagy zsenit

s azt gondoltam, hogy nincs rossz helyen itt.

Erő a nincsben (Újabb adatok)

Egy sereg kérdés – probléma –, melyekben

mi nyakig vagyunk, nekik ismeretlen.

Csak hallgatják, hogy: arisztokrácia;

gróf és nagybirtok nem volt itt soha.

A nemesség? Megtette a magáét,

ahogy kívánták kiváltságai:

a török ellen meghalt a hazáért

utolsó lábig – köszönet neki!

Az egyház? Szegény. A népnek a pópa

inkább csak holmi lelki kisbírója.

Magyarázni kell azt is, hogy van föld, hol

ki fönt van, szükségképpen nem alólról,

nem a népből jött – néznek: hogy van az?

Eredetre itt mindenki paraszt.

Zsidóktól halljuk, hogy bár nyelvre bolgár,

a zsidóság, mint teljes jogú polgár,

külön nemzetség; de választható,

mi léssz örökre: bolgár vagy zsidó

s nincs vita többé; a negyvenezer

lélekből nem pusztult itt egy sem el.

A tőke gyönge – most előny ez is;

van hát nép, kit épp hátrahagyva visz

előre történelmi sorsa néha.

A legfőbb: alig van analfabéta.

Gabrovóban

Képzelj millió bárányfelhőt össze-

markolva, gyúrva, bálákba kötözve;

így áll a gyárteremben a gyapot.

Forog a gép és vékony fonatot

sodor a fehér káoszból, veti

föl és alá, hengerre pödöri.

Kapkod a gép s a munkáskéz s amott

a sok orsó már visszára forog;

fut a fonál a rángó dróthorog

közt erre s arra, fut a vaskarok

közt, mint távoli sziklaoldalak

meredekén a cikázó patak;

kerékre – malomkerékre – zuhog,

de nem esik le, de vele forog,

de csillogó, de fénylő csermelyét

magára tekeri ez a kerék

s csak arrébb játszat – már a szövedék

emelésével a mennyezetig –

lassúfolyású, széles vízesést,

fátylasat, gyémántcsöppekkel telit.

Mögötte áttetszőn, mintegy a gép:

a gépkorszak védőangyalakép

egy munkáslány állt mozdulatlanul.

És újabb gép és megint újra új

és csillogtak és sziszegtek és húzták

sóváran szinte egymástól a munkát,

fűzték és szegték a kézbe kapott,

az alakuló, néma anyagot;

futószalag vitte már azt zömök

motorok varrógép-sora között

még újabb gép felé. Hányféle gép

volt még, hányféle kar, hányféle kéz?

Furcsa volt, hogy ez a sok szertevált

tag mégis egy test volt, együtt zihált

s működött! Jártam értelmetlenül

(bár értve mindent) az új lény körül,

ki a felhőkből, az összetömött

ősködből végül egy sapkát kötött.

Kezembe vettem, néztem a csodát,

és fölpróbáltam, mint egy koronát.

Ének közben

Ahány ünnep, felhangzik: Hej szlavjáni!

hej szlávok! s integetnek, hogy felállni!

Állok, fülelek s fordítja Petya:

Ste zsivee: élni fog – nasta recs:

a nyelvünk – zvanliva:

a zengzetes.

Ez a szláv himnusz, ezt énekli ma

Várnától Ljubljanáig, Mosztarig

az ifjúság és hogy lelkesedik!

Mint én a Marseillaise-ért valaha.

Szép a tenger s szép, ha külön szíved

milliók hullámáramán lebeg:

sóvár enyémtől tudom, milyen szép: itt

állni s elszállni a végtelenségig.

De fönt, magában, fenyves közt, a kis nép

tengerszem sorsa is, tudom, milyen szép.

„Melyik a szebbik?” Mosolyog: „Az a

tengerszem”, szól vígasztalva Petya,

szól kedvesen az óceánnyi nép

udvarias háziasszonyakép

és énekli már ő is: zsivee:

éljen – a világ minden nemzete.

A Sipka-hágón

A Sipka-szoros nevében a Sipka

nem sapkát jelent, azt jelenti: csipke;

csipkebokorral van a hegy borítva,

csipkerózsával hajlata behintve:

a völgy lapályán azt szemzik szelídre,

nem feledi, ki illatuk beszívta;

száz hold, ezer hold rózsa közül vitt a,

forgott a kocsi a szerpentinekre,

hegy- s hegyre, mígnem a legnagyobbikra:

az volt a világ, onnan letekintve!

Előttem milljó parasztkendő földre-

rakott országos vásárának zöldje-

pirosa-kékje: – szinte a világ

végéig – csupa kiskertgazdaság!

Egy percem volt csak nézni. Zúgva-zengve

görgött hátulról egy égboltnyi szikla:

tódult a vihar bazalt-förgetegje

neki a hegynek, szinte föltaszítva!

Köpenyem fogva, kalapom lehúzva

indultam a szél-, a porforgatagban

az ösvényen a nevezetes csúcsra,

felhő kóválygott mindenütt alattam.

Mintha nem is a csúcsra, de följebb még,

idők csúcsára vitt volna az út,

az elemek fölelevenítették

a népsorsfordító nagy háborút.

– Itt, ezerháromszáz méter magasban,

itt állt – kiáltja Péter – behavazva

itt állta Gurko fogyaték hada,

körülkerítve, Szulimán pasa

rohamát, végül – lőszere is fogytán –

már követ, sziklát gurítván az oszmán

fejekre, mígnem – a legeslegvégén –

feltünt a kereszt a félhold alatt.

Itt folyt a harc a sziklák meredélyén,

itt folyt – nem szólás – mint hegyipatak

a vér. Víz csobog most. Felhők dörögnek

ágyúi helyett orosznak, töröknek;

töri-söpri a szél az aszú ágat,

mint akkor a halál a katonákat –

míg föl nem szabadították a hágót,

a kaput testvérnépünkhöz a szlávok.

Két császár küzdött – sejtették, miért?

folytatták volna, ha látják a célt,

a végsőt, az időét? Melyhez ők

maguk is bábúk, percnyibb eszközök

voltak, akár a „legutolsó” káplár?

Mily erő mozdult hát, legyőzve császár,

természet, isten, vakhit akaratját?

A tied, kígyómozgású szabadság? –

gondoltam lejövet a meredek

szélén, markolván ágat, gyökeret,

nehogy a szél, mint könnyű levelet,

világgá vágjon a síkság felett.

A középkori fővárosban

álom vagy máris, én meg álmodó!

Való volt? Mese! Attól fogva, hogy

kocsink a Csipke-csúcsról lefutott

versenyt a nyomunkban hörgő viharral

s azzal a vadul-őrjöngő patakkal,

mely sarat-követ forgatva-fröcsölve

loholt mellettünk – de folyvást előzve –

a völgybe… Túl, a szakadék felett

ott tárja – kétszáz, ötszáz emelet! –

ott tárt a sziklaváros temérdek

házát, megannyi partifecske-fészket

az égnek – színes mesekönyvi kép! –

Mert rá fényt lövelt még az esti ég.

Valóság voltál, Tirnavo? A vad,

Jantra szédítő-gyors 8-asokat

írva futott a házakkal tömött

piros cukorsüveghegyek között;

mint rég a járdán, ha várta a cárt,

a félváros a folyóparton állt,

a félváros ott szedte a dagadt

vízből kosárral, kézzel a halat!

Valóság voltál? Nem voltál való!

Álltam az ég s a tajtékzó folyó

közt a nagy hídon (itt már zuhogott)

s fürkésztem, mit szemközt a meredek

(még napos) hegyen Petya mutatott:

a tornyot, hol Balduin szenvedett,

hol egy magyar királylány élt… S amott

a házat, hol ő, Petya született

és szenvedett; és bealkonyodott

s átmentem még egy szakadék felett

egy másik völgyhídon, a Cárevec:

a vár felé… De fent (az est haladt)

nem láttam már a hős romok körül

egyebet, mint szentjánosbogarat,

de azt rengeteget! és mind röpült!

fölvillantva és kioltva a fényt,

(mintegy Tirnovo ajándékaként,

mert sose láttam még ilyet): pici

aranyvarrótűk fürge százai

fércelték reménnyel az éjt, ezer

pont és vonás: szaladó morse-jel,

apró körhinták, kisded repülők

s ahogy mindez sokasult-nyüzsögött,

vele szállt szinte mind a kinyílt csillag

és vele forgott mind a kigyúlt ablak

és Tirnovo és Bulgária és

valahány ország és nép: az egész,

forgott az egész mindenség serényen,

dehogy hittem, hogy keserű levében!

Keleti hajnal

Tirnovóban

Álom voltál? Hisz ma is itt vagyok,

benned, Tirnovo! kürtszó harsogott,

katona-kürt; igen, hajnali öt;

kopasz szálloda-szoba; betörött

üveg alatt a Vadász Búcsúja;

kint bércek, klastromok, hol elfogott

királynők éltek, szerelmes papok;

azt hiszem, én vagyok Krúdy Gyula;

idegen nyelvű Boldog Margitok,

szentek éltek ott, kiket, mint szokott,

a mélybe löktek; fekszem, bejön a

folyosóról az árnyékszék szaga;

harang, roráté! Pécs ez, vagy talán

Sásd még, amikor elakadt a szán!

Van minden, csengő, rolló, mozaik-

mosdó; csak még semmi sem működik;

folyó harsog; a szekrény fenekén

száraz kenyér és összegyűrt levél;

találtam fésüt; de törülközőt nem,

így megtörölköztem a lepedőben;

elém veti a portás: Dobre den,

ahogy a bankár egy fillért kivet;

den, nyújtom neki minden kincsemet;

koldus vagyok, mint minden idegen –

Utcára nyílnak itt a pékkemencék,

a kenyereket éppen kivetették;

hosszú az árnyék, akár alkonyat

előtt, vagy télen: a házak között

bujócskázik, de hason még a nap,

az utcavégről dühvel szembeköp;

alján szűk minden ház, feljebb kövér,

a sikátor fent majdnem összeér;

zavarba ejt, hogy ami különös,

épp különösségével ismerős

és otthonos, nem jártam itt soha,

de éppen ez vonz, vonz mintegy haza;

az ajtó mind a járdára nyilik,

belátni rajt a kettős ágyakig:

alszik a város, a forráskutak

köré szállong csak egy-egy nő-csapat;

itt van Izolde is? tán épp ő fecseg,

míg a csap vize lassan becsepeg

a kerek rézbográcsba, mit a nők

párosával vállrúdon hordanak;

Lyonban vagyok ötszáz év előtt,

Budán vagyok Könyves Kálmán alatt;

egy férfi a házakra utcahosszat

felhívást? nem, gyászjelentést ragasztgat,

ma temetik itt a legjobb anyát

és nagyanyát, Kovacseva Marát,

ha itt születtem volna, délután

én baktatnék a koporsó után;

balkonok alagútján ballagok,

ez az álom, vagy hogy pesti vagyok?

üres a piac még, de hozza már

teher-nyergét egy öszvér s négy szamár,

két rácsos török ház közt lépdelek,

cipelem a rámnyergelt életet;

nyitja ablakát, az emeletit

a török s abban borotválkozik;

megmámorít, ha valamit nem értek,

és mindent tudni vélek, mint a részeg,

dúdolok és mint alkohol-ködön

erőltetem át szemem az időn,

mához egy hétre már otthon vagyok,

onnan látom majd méltón Tirnovót;

kecskék, tyúkok szaladnak, egy magas

padlásablakból rámszól egy kakas,

diák siet, ha itt vagyok diák,

én veszek el egy Marát, vagy Ljubát,

robogó szekér távoli zaja,

átüget rajtam apám két lova,

hajnal! hajdani mámorokon át

kettőzte így meg a világ magát,

kamasz-italom, ontológia,

rajtad tántorgok, tér gondolata!

Itt a bérc, hol megölték a papot,

és ott a nap, mely akkor ragyogott,

minden kettős, tízszeres, százszoros,

csak embert köt egyszeresbe a sors,

tele foltváró üstökkel, sarukkal,

itt minden utca olyan, mint az udvar,

egy cipésztől, a fillér dobr’ den-en

megvásárlom, hogy bolgárnak vegyen,

az ügyvéd boltja is utcára nyíl,

az ügyvéd szinte kint a téren ír;

mire jó, amit látok? jelenés?

rész a világ, csak én vagyok egész,

minek egésze? víg és szomorú

vagyok, most jöttem s vár már a búcsú;

mint asszonyok, a vérző anya-kínban

fáj és remél a szív, gyerünk tovább,

dúdoljunk, mint Rómában és Párisban,

itt hagyom, itt is jövőm egy honát,

itt hagyom magamat megint:

szalad a víz,

amely elvitte Balduin-t,

viszi az én szívemet is.

Tirnovo és Vidin között

Ez a „magyar út”, itt járt Hunyadi,

itt jártak László büszke hadai,

itt vitték délnek azt a zászlót!… – Aztán

itt hozta toportyán hadát a Szultán.

Ez volt a nagy verő-ér valaha,

itt folyt a történelem árama –

Ölnyi-széles út. Patak vájta ki.

Itt áradtak a sors hullámai,

e szűk völgy-úton, kis hazád felé.

Egy ledőlt szikla elrekesztené.

Itt szivárgott el, mint leterített,

itt folyt porba, mint padra fektetett

tetem hideg szívéből, cseppre-csepp,

Világostól a maradék sereg.

Dimitrovnál¹

Fáradt volt? Zárt ajk, félig lehunyt pilla.

Ez volt az arcra, a nagy homlokra írva.

„Unom a szót. De elviselem most már

ezt is, mint mindent, mi a szakmával jár,

mint ezt például”… A vrányai kertben

ültünk. Előttünk kávé. Nem aludt

az éjjel? Vártam. Aztán megkérdeztem:

– El lehet kerülni a háborút?

Felém fordult. Ahogy a lapuló

vad előugrik rejteke alól,

úgy villant elő kék tekintete.

Aztán egy hosszú perc után: „Mozse!”

mondta, de szinte kiáltva: lehet!

és vállamravert és fölnevetett.

– Mikép? – kérdeztem. S erre ő: „Reménnyel!

S ha összefogunk eleve keményen!”

– És Amerika? – „Az fantázia,

mit Truman hisz; a pénz nótáira

nem táncol már a világ!” – Odaát…

„Naivan nézik a politikát;

még fiatalok rá!” – S az angolok?

„Ők érzik, csínján megy csak a dolog.”

– Kompromisszum lesz, ez is, az is enged?

„Mi egyet nem engedünk csak: az elvet!”

– És az atom? – „Nyugalom, nyugalom:

nem abban: bennünk van ős tartalom:

az emberség – és az fog dönteni!”

– Azt kéne tökéletesíteni!

„Lesz időnk rá, csak semmi félelem!”

Barabás szólt most, hogy vajjon ilyen

derűs volt mindig, teljes életében?

„Igen!” – mondta. – És akkor, börtönében?

kérdeztem, mikor várta a halált?

„Akkor is!” – Mégis, hogyan… mit csinált,

hogy megőrizze épen a reményt?

Hát ő bizony ott – néha az sem árt –

két vallatás közt – múlatni az éjt –

megláncolva is – rímet kalapált!

Várjunk… Hogy is volt?… Es ist schön zu leben

mert németül volt… schöner ist zu lieben

sőt zenére szólt… – am schönsten zu kämpfen

s megint mosolygott… Für Freiheit und Frieden

s látszott, ha most magában volna, hozzá

a zenét is szívesen eldúdolná.

Összefoglalás

Utolsó este Szófiában. Egy

csöpp vagyok a hullámzó tömeg

sodrásában: könnyűlök, könnyeden

úszik szívem, mint holmi víz-szinen.

Miért oly könnyű? Mit vett tőlem át,

mit vett le rólam ez a sokaság,

mint víz a súlyból? Keresztben az utcán

megy – ezer hullám közt egy külön hullám –

kis társaságunk. Grubeslieva

azt kérdi (nyilván nem tőlem először);

milyen emlékkel indulok haza?

S Petra Szlavinszky; legszebbnek mi tűnt föl?

A híd? A gyár? Az est, ott Tirnovóban?

– A jellem! – mondtam. – Az a – hogy is mondjam –

lelki és testi közelség! Ahogy

a tiszt itt bakáival társalog –

(Láttam, nem értik.) – Ahogy a parasztok

közt Petr egy szóval nevetést fakasztott

ott, Pazardzsikban, mikor oda jöttek

a kocsi köré s rögtön lekezeltek…

(Ezt sem értették: mi itt különösség?)

– Ahogy mindenki első ismerősét

karonfogja, sőt átöleli sokszor…

(Majdnem kihúzták karukat karomból.)

– Ahogy itt díszvacsorán is kiki

a salátát közös tálból eszi…

(Rámcsodálkoztak. Neked, olvasóm,

teneked is csak félve folytatom.

Egy szóval az a szívbeli, az a

belső, nem-mímelt demokrácia…

Ti értitek tán – s vele kedvemet –

sarkadiak, parasztkörbeliek.)

Fejembe szállt

Belgrádban ismét. Éjfél. Várni kell

még három órát. Járkálok le-fel

a sínek között. Csak egy perce volt,

hogy elindultam Szófiából. Hajnal

volt, hány új jóbarát ölelt-karolt,

köszöntött félig sem értett szavakkal.

Szívemben ültök még mind melegen,

Ludmil és Orlin és Petr s Demeter

s ti, ti parasztfi költők, feleim,

s ősz Cankov-Dirizsán s Elin-Pelin,

háznépetekkel, megbocsássatok,

így együtt egy fészek rigó-fiók

vagytok szívemben, úgy csacsog, cseveg,

zsibong még bennem az emlékezet;

azt hittem, szomorú leszek s ime

jókedvvel vagyok szinültig tele,

most ízlelem (mint tegnap borotok)

azt a tizenkét-nap arany derűt,

föl-alá járok, egy dalt dúdolok,

az Imate-li vino kezdetűt.

Könny közt remény¹

Siromra rádől a világ.

A városok, a magas erdők, mind a Notre-Dame és a hegy; a mennybolt dől romba fölébem.

Fekszem alatta; közönyömet mi bontja mégis: hallga csak…?

A te lépted a törmelék e tengerén, a te utad e sivatagon, feketeszemü gyermekem.

Te, aki élsz utánam.

Nyugtalanító öröklétem. Az ősteremtés forgásából, mint a guzsalyról a fonál.

Hány bomláson és kötésen át: hány apa s anya életén át sodorult egy szál életem.

Az egyetlenegy! Az enyém csak? Te veszed át most. Megszakad majd? Vagy még erősebbre feszül?

Nem ez lesz gondom.

Hanem csupán ez: sírsz-e, nevetsz-e, kisleányom? Dideregsz-e, ha jő a tél?

S eszel-e? S nem bántanak-e túlságos fájdalmasan? Mert érzékenységem, az a tulzott, benned él.

S az öregséget, a magányt hogy viseled?

Könyörüljetek rajta, élők, emberek,

Akiken én megkönyörültem, akiknek tettem némi szolgálatot, hogy enyhüljön balsorsotok.

Ha volt érdemem, reá hagyom és rá, aki megszülte őt.

Egyetlen halhatatlanságom; emlékművem ő legyen.

Növekedsz és én búcsút intek.

Sosem ismersz meg, bogárszemű gyermekem. Amit alkottam: egy részem csak. Nagyobb a kőmíves, mint a ház.

Negyven év köztünk. Annyi, mint Cézár korszaka ide. Naponta messzebb szállsz mellőlem.

S csak a rejtelmes ajándék marad enyém.

Köszönöm, ismeretlen, amit elhoztál nékem a mérhetetlen távolságból, mint egy szivességi csomagot.

Nem kérdezem, ki bízta rád. Neked köszönöm a törékeny, a mosolyodba bugyolált vigaszt.

Kacagásodnak bátorságát. A tekintetedben érkezett derüt, amelytől im én is mosolygok.

Könnyeim között a reményt.

A munka és a halál közt

Egy öreg kovács emlékének

Ahogy két kezem tudta,

hát készen itt a munka.

Jó volna tán, ha itt-ott

pántjain még javítok –

Még jobb volna előlről

kezdenem az egészet!

De ime rámsötétlett –

Kifogytam az időből –

Hát – ha készen, ha félben –

vén este van, bevégzem.

S most, hogy szemem lezárom

s fáj izzón ez a két szem:

mi is a szép – most látom,

mi is a jó – most érzem.

Mily fényekbe is láthat,

ki szerszámához már vak –

Ő tudna csak dalolni

a világnak, a néma!

Óh, hogy tudna ölelni

és harcolni a béna!

Beh jó is volt igy békén

ülni rég a nap végén –

Oh, ülhessek ma is még,

lerakván minden eszközt,

– várva a végső estét –

a munka és halál közt,

megérezvén egy fájó

édesded sajdulásból:

Mint kellett volna jobban,

úgy ahogy élt szivemben!

Mint kellett volna szebben,

ahogy álmodom mostan

emelve könnyben ázó

szememet a homályból,

lebegő alakzat, rád

zord ösztökélőm, hozzád,

feltündöklő igazság!

E megmozdult világban

Én azt nézem, hogy kisded,

ki nem született volna,

mégis hány születik meg

a hadak multa óta,

és azt, hogy szerető hány,

ki padkán ölelőzött,

hány alszik lepedők közt

közös tulajdon ágyán

és azt, a majorságban

a bográcsból ma hányan

és mit esznek s mint éve,

mennyivel több a kéve –

költő vagyok.

A bankár

ügye nyergelni álmot

és vegyetek a papnál

szemre szebb másvilágot.

Legyek én csak így látnok!

Szótartó tények tiszta

jóslatain át látok,

jövendő, titkaidba.

Nem halott temetőkkel

vágyom szállni magasba:

eleven néppel, földdel:

ragadjak hát csak abba!

Bokáig bent a sárban,

lábomon egy országgal,

szívem, te hű, így szárnyalj

e megmozdult világban.

A dal

Szeme-húnyva, füle-dűtve

oldalvást a hegedűre,

hajladozva, mintha messze

susogásra figyelmezne:

tetszett nekem, ahogy – látszott –

szive közepéből játszott

az az egy szál hangász abban

a döngő lakodalomban,

föl-fölnézve, mint a baljós

vizsgálat közben az orvos –

S tetszett az a félig gyermek

inas is a műhely mellett,

ahogy fejét minden este

harmonikájára ejtve

az is mintha susogásra,

üzenetre muzsikálna,

fejét rázva olykor-olykor,

mikor a hang hamisan szól,

s fölnevetve máskor hozzá,

mintha most meg csiklandozná –

Abbahagyva, újrakezdve,

aztán belefeledkezve

ifjúságom idejében

jómagam is így zenéltem;

zeneeszközömre dőlve

füleltem a jövendőre,

fejemhajtva, szememhunyva

füleltem vissza a multba –

Vénen, újra,

újra igy lesem, mi zeng föl

leglentebbről a szivemből.

Nélküled

Nélküled, mint az olló egy fele

– van árvább ennél?

suta a sorsom: hogy vágjak vele?

Mit kezdenék, ha nem szeretnél?

Csak párban, mint a láb,

úgy mehetek tovább!

Vagy nézd, hogyan ivel,

vagy nézd a madarat!

Nem is én vágyok szállani, hanem

a két hű igen ütemeivel

a győztes szerelem!

Add párba szárnyul hát magad

s megköszönöm, hogy veled volt közöm

ahhoz, amire szánt a végzet –

Azaz, hogy köszönöm

ezt a tíz évet,

az örömöm,

hogy élek.

Abbahagyott versek¹

1949

Egy varázslatos könyvszekrényről

Magányos gyalogútjaimban meg-megállok egy könyvszekrény előtt, s elgyönyörködöm a polcain sorakozó könyvek szemlélgetésében. Szívem is belemelegszik, ahogy tartalmukat fölidézem; mert ismerem valahányát, de szinte betéve. Itt van, mindjárt ez a kis vaskos-zömök új Csokonai-életrajz, illetve lélekrajz, illetve korrajz és versmagyarázat; amit Petőfiről írt könyvemben valaha magam elé tűztem, mindazt e könyv valósította meg, makulátlanul. Mellette egy kötet gerince hosszán ezt olvasom oldaltbocsájtott fővel: „A kölesdi harc, hét énekben”. A kötet vékony, de szinte gőzölög belőle a sűrű sorú hősköltemények férfias vér-, hónalj- és ménszaga, az őszi mezők párája, bruegheli tanyák kéményfüstje. A következő kötet címe „Fejjel a falnak”, csak én tudom, hogy ebben nem oktalan vállalkozásról van szó, hanem épp nagyon is okosról: a szellem sziklarepesztő feladatairól. Nem állhatom meg, hogy ajkamat ne hagyja el egy-egy „remek! pompás!”. Két testes kötet ezt a közös címet viseli: „Borsó a falra”. Ezek – a két világháború közti időből – irodalmi és társadalomtudományi tanulmányokat tartalmaznak, világlóan jóserejűeket, mint egykorú címük is mutatja. A polc túlsó széle felé két újabb kötet gerincén ez aranylik: „Mennykő a csalánba”. Ezekben vannak azok a szikrázó vitacikkek, azok a csattanó feleletek, amelyeket évek során a félreértésekre és félremagyarázásokra azon nyomban el-elsisteregtem, oly nemes hévvel, hogy igazán méltóságomon esik csorba, ha utána még emberi nyelvre is lefordítom azokat. Ebben a könyvtárban sorakoznak soha meg nem írt műveim.

A legdíszesebb helyen egy arasznyi vastag versgyűjtemény áll. Csak a címe szerény. „Ami a művi népirodalomból már megmarad.”

Halott művek vajon? Elvetéltek?

Ezek a művek számomra nem halottak; ismétlem, ismerem alakjaikat, cselekvényüket, mondandójukat. Élnek annyira bennem, mint az elolvasott könyvek; hisz lelki szememmel tízszer-hússzor is elolvastam – szinte a valóságból olvastam ki őket – azonközben, hogy tervezésükkel foglalkoztam. Halva születtek? Hisz meg sem születtek! Egynémelyikük bizony a megszületetteknél is kedvesebb. Emlékükhöz nem fűződik semmi gond, semmi kín, semmi robotolás, hanem csak a fogantatás öröme: az pedig e téren sem pillanatnyi.

Bevallom, ha igazán kedvemre való prózát akarok olvasni, ma is azt a hatalmas arányú, többkötetes regényt veszem elő, amelynek nem is első része vagy bevezetője, hanem puszta helyszínrajza (amint jelezve volt: „körképe”) Hunok Párisban címmel látott napvilágot, s amelynek épp azért nem lesz folytatása, mert belőle, szégyent látni, ennyi is napvilágot látott. Ha szellememnek való színdarabot akarok élvezni, annak a „Korunk hősei” című ciklusnak valamelyik darabja elől húzatom fel a függönyt, amely ciklus a Lélekbúvár-ral nyílt meg és zárult is le azonnal, holmi érzékeny virág kelyheként mások számára. A „Népfi”, az „Ostyasütő”, „Igazság bajnoka” és a ciklus többi darabjának ugyanis csak megírásától ment el a buzgalmam, de nem teremtgetésétől. Ez a tervező-álmodozó élvezet a legtisztább: ahol érzi, ahelyt javítja is a hibát; ami által a mű mindig a lelkiállapot kívánta, vagyis mindig a legmagasabb szinten szárnyal.

Ifjúkoromban a versek átvett tüze néha a szem megnedvesedésében ütközik ki, néha a bőr kínos-kéjes borzongásában, a gerincoszlop közepe táján. Ilyen hatású versre jobbára már csak a fent írt könyvesszekrény versgyűjteményében akadok. Ott sem mindenütt. Az a vaskos versgyűjtemény eszerint két részre oszlik. Azokra a versekre, amelyekből egy sor sincs megírva és azokra, amelyekkel ez kisebb-nagyobb mértékben megesett. Az előbbi elismerő szavak természetesen az első csoportra érvényesek, azokra a versekre, amelyeknek, szűzin, egy betűjük se került papírra. A másik csoport darabjai, amelyekből egy-két sor elkészült, fél lábbal már a bírálhatóság területén állnak. Különös fél-lények a szándék és a megvalósulás közt. Megvalósult részleteikkel gátat vetnek az én képzeletem oly élvezetes csapongásainak a szabad űrben, ám ugyanakkor másoknak, hogy azt ne mondjam: a kívülállóknak épp ezekkel a papírra vetett részletekkel nyithatnak oda utat a meg-nem-teremtett művek különös világába. Úgy érzem, ezeknek új fejezetet kell kezdenem azzal a komolysággal, ami minden létezőnek kijár. Viszem hát ide az olvasót, ha ugyan e könnyed bevezetővel sikerült felébresztenem figyelmét ehhez a tárgyhoz, amely lényegében csak annyiban könnyed, vagyis szórakoztató – amennyiben minden művészi alkotás az.

Némely költői alkatról

Társaságban, társalgás közben meg-megesik, hogy amikor valaki belefog a mondandójába – mert rákerült a beszéd sora, vagy mert éppenséggel megkérték rá –, ugyanakkor másvalaki is szóba kezd, elvonja a figyelmet. Az első beszélő ilyenkor vagy elhallgat, vagy – fölemelve a hangot s riadt tekintettel legalább egy érdeklődőt keresve – konokon végigmondja a magáét; ha a végén a puszta mennyezetnek beszél is.

Hogy annyi verset abbahagytam, az nyilván összefügg azzal a megfigyelésemmel, hogy a társalgás ilyen pillanataiban én törvényszerűen elhallgatok. Láthatóan azok jellemcsoportjába tartozom, akik úgy érzik – nem mindig jogosan –, hogy az eszmecserében fontosabb annál a néha olthatatlan szükségnél, amely szóra bír bennünket, az a másik, amely odahallgatásra, figyelésre, új dolgok megtudására sarkallja az embert. Magányban nőttem fel, pusztán. Kérdezés nélkül vajmi kevésszer beszéltem, ezt eléggé belém nevelték. Írni viszont csakis önként, csakis belső felszólításra tudtam. Természetem hallgatagságának lehet köze ahhoz, hogy ilyen belső felszólítást rengeteget kaptam. Úgynevezett téma mindig töméntelen forgott a fejemben. Ezt mind megírnom egyszerűen képtelenség lett volna. Ezzel máris fontos keresztúthoz értünk.

Aki megszakít valamit, az lemond valamiről; aki lemond, az pesszimista. Én mindig azért mondtam le valamiről, mert egy más dolog még jobban vonzott. Az elfordulás mögött tehát éppenséggel nem lemondás volt; inkább telhetetlenség; a szegény ember kapkodása a lakodalmi torban; nagyobb volt a szemem, mint az erőm. Vagy csak a kellő rendszerességnek voltam híján? Azért tettem sutba annyi dolgot, mert – munkabírásomat nézve – öt élet is kevés lett volna valamennyi megvalósításához? S talán azért is, mert – őszintén szólva – valami nagyon az írói pálya sohasem csábított. Aztán – még egy vallomás – a kezdet ment nekem, úgy tapasztaltam, legjobban mindenben.

Regényről vagy drámáról szólva az ember alszik egyet az ilyen kezdeti sugallatra, nem kap azon nyomban ceruza után. De vers jelentkezésekor nyugodtan írószerszámért nyúlhat; a Múzsa effajta súgása a tapasztalat szerint néhány noteszlapon elfér. Ezeket elég engedelmesen följegyeztem. De hadd fedjek fel még egy személyes körülményt. Ezek a sugallatok engem csaknem mindig kora reggel, szinte a felébredés pillanatában értek. Ilyenkor viszont elég korlátozott volt az időm; föl kellett kelnem, dolgoznom kellett. Nem akarom a kenyérkereset áldozataképp ábrázolni itt magam. A versek megszületésére nagyjában az áll, ami a gyermekekére; kevés közülük az, amely azért nem fogantatott meg, mert nemzőik nem értek rá. Ha nem kellett munkába mennem, előbb-utóbb akkor is felkeltem, képtelen voltam félórákat azért ágyban tölteni, hogy akár a Múzsa suttogására is lessek.

Sok verstől azért álltam el, sőt sokat el sem kezdtem azért, mert megjelenésük reménytelen volt. Oly társadalomban éltem, amelynek erkölcse, törvénye ahhoz szoktatott, hogy a teljes kifejezést írói ábrándnak érezzem, vagyis hogy törődjem bele a rövidzárlatokba. De rendszerint mégiscsak egy-egy vers korai nyakaszegésébe törődtem bele, maga a mondandó épp emiatt foglalkoztatott tovább. Ezeket a mondandókat nemegyszer megírtam, több változatban is, gyakran tudtomon kívül. Nem szokatlan eset, hogy a helytelenítés vagy büntetés ösztökélően hat egy íróra. Ha forradalmi írásművet félbehagytam, ritkán a veszély miatt, az érte kapható büntetés miatt hagytam félbe. Sok verset a cenzúra csonkított meg örökre, ha a beadott s ottveszett kézirat egyetlen példány volt, a nyomtatásból hiányzó részeket pedig az emlékezet már képtelen volt pótolni. (Néha megmaradtak ezek a kitörölt részek, mint például, hogy csak ezt mondjam, az Ifjúság című elbeszélő költemény nyolc-tíz, még meg nem jelent versszaka.) Valamiféle szemérem tart vissza attól, hogy ezeket a részeket – egész verseket – emlékezetem alsó fiókjából most sietősen előszedjem, medáliának a mellemre.

De még ezeken kívül is töméntelen az ok, ami miatt egy író arrébb tol egy munkát. Az első köztük nyilván az, hogy elment tőle a kedve, azaz fellengősebb szóval: az ihlete. Vagy az ihlet rövidebb útra volt benzin, mint amilyet az író tervezett a nekibuzdulás első perceiben.

A szögre akasztott prózai műből egykettőre kipárolog a nedv, a költői érték –; cserbenfeledt prózai műveimről tán máskor mondom el a tapasztalatot. A töredékben maradt vers évszázadokig megtarthatja azt az értéket, ami épp abba a töredékbe került. A megrekedt prózai mű a fele falig felrakott épülethez hasonlít; a vers a befejezetlen aranyműhöz.

A kötelező abbahagyás

„Kevesebb több lett volna”, ez az egyik legfontosabb óvás a művészetben. Mindnyájan olvastunk már olyan verset, amelyet egy bizonyos pontnál írója helyében nagylelkűen elnyisszantottunk volna, amelynek felét kitöröltük volna – épp a maradandó másik fele kedvéért. A vers mindent kibír: nevetést, dührohamot, megvetést, csak azt nem, hogy ásítsunk fölötte: hogy abbahagyását áhítsuk. A vers alaptörvénye ugyanis, hogy minden sora valami meglepetéssel bukkanjon elénk, hogy figyelmünket egy fél sor erejéig se eressze el. A szépség – lélektanilag mérve – nem egyéb, mint a kellemes meglepetések és felismerések egy-egy csomópontja. Némely országban seregestől jelennek meg antológiák, amelyek a verseknek csak ezeket a csomópontjait közlik, a vers többi részét elhagyják. Újra és újra alakulnak bölcseleti és irodalmi irányzatok, hogy a szeszpárolás mintájára a versből kipárolják a „tiszta költészet”-et. Ez badarság, olyanfajta, mintha valaki a „tiszta élet”-et akarná kipárolni egy eleven emberből.

De a versek magvának, csontszerkezetének kitapogatása annál tanulságosabb. Ennek érdekében még egy kis próbaoperációtól, a költemények élveboncolásától sem kell riadoznunk. Mint minden téren, a költészetben is végtelenül ártalmas és éppannyira ellenszenves az a szakmai gőg (és gyávaság), amely a műhelytitkokat őrzi. Sőt gyártja, a művek fogantatását, keletkezését izgalmas homályba, valósággal papi rejtelembe burkolván. Holott épp a leleplezés volna izgalmas, mert valóban van ott homály, kibontandó rejtelem.

Rengeteg az olyan vers, amely kerekségét a szerencsés pillanatban történt odacsapásnak köszönheti. Legfájóbb a jó verseknek az a dandárja, amelyet alkotójuk azért semmisített meg, mert nem tudott a végükre jutni. Ez azonban már megint új fejezetet kíván.

Méltó befejezetlenség

Vannak tehát versek, amelyeket – a torzók mintájára – épp befejezetlenségük tesz megrendítően széppé. Vörösmarty verseinek utolsó lapján ez olvasható:

Fogytán van a napod,

Fogytán van szerencséd,

Ha volna is, minek?

Nincs ahova tennéd.

Véred megsürűdött,

Agyvelőd kiapadt,

Fáradt vállaidról

Vén gunyád leszakadt,

Fogytán van erszényed,

Fogytán van a borod,

Szegény magyar költő,

Mire virradsz te még?

Van-e még reménység,

Lesz-e még hajnalod?

Férfi napjaidban

Hányszor álmodoztál,

Büszke reményekkel

Kényedre játszottál!…

Egy kettétört vers egy kettétört életmű, egy kettétört élet végén! A halál minden életet úgy pusztít el, hogy kettétöri: a vers nyilván azért hat ránk külön a befejezetlenségével is. Ismerjük Arany szárnyaszegett verseit. A Juliska emlékezeté-nek négy első sora után ezt vetette papírra: Nagyon fáj! Nem megy. Mint a lelőtt, a földön még egyet-kettőt rebbenő madarak, olyanok ezek a versek ezzel az egy-két szárnycsapásnyi ütemükkel. Íme, az öregedő Arany arcképe, abbahagyott vázlatban:

Vén vagyok már – Isten látja! –

Minden ember „ura-bátyja”,

Bár még ötvenim felén;

Leng fehér zászlója főmnek,

Megadásul az Időnek:

Tőle békét esdem én.

Kik velem egyenlők korban,

Még virulnak férfi-sorban…

...................................................

Ismerjük Tóth Árpád s más költők töredékben maradt költeményeit.

Mint mondani szokás, ezek a kevéssé ismert töredékek az ínyencek kedves falatjai.

De általában nem sok töredéket élvezhet a műértő szem. Lírai töredék Petőfitől például talán csak egy maradt hátra. Van okunk gondolni, hogy ha több volt is, ezeket ő maga semmisítette meg. Versfogalmazványait is mind eltüzelte, mégpedig oly félős vigyázással, hogy rengeteg piszkozatából, első kéziratából mindössze néhány ívlap maradt reánk, olyan, amelyből munkamódjára s ihletének működésére következtethetünk. Nyilván korszakának hatása alatt tette; a romantika – és hajdan a sámánok kora – élt abban a különös hiedelemben, hogy az igazi költő révületben alkot, s így ajkáról vagy tollából egyvégtében, azon készen folyik a vers, mert vagy súg a Múzsa, vagy nem. Megérthetjük, hogy a költők általában büszkék szoktak lenni rögtönző képességükre, vagy arra legalább, hogy könnyedén dolgoznak, erőfeszítés, verejtékezés nélkül. Első fogalmazványait Ady is rendre elpusztította.

A versírás, mint tudjuk, hol szórakoztató, hol áldatlan szöszmötölés; a gyors megoldás ritka eseteit nem számítva, leginkább az óraműves vagy a vegyész munkájához hasonlítható. A képességen (s kézügyességen) kívül türelem kell hozzá; nem is türelem, hanem belefeledkezés, mindaddig a meglepő pillanatig, amíg a mű ketyegni nem kezd, illetve jelt nem ad, hogy kész a robbanásra. A mű akkor lesz mű, amikor lélek száll belé. Néha száz sáralakzatot is felgyúr az ember, amíg egy megmozdul. Léleknek az élő mondandót nevezem. Ez a legfontosabb, de ez mindaddig alaktalan – nagy szó! –, amíg alakot nem nyer. Ezt megfogni, ez a művészet. Ehhez persze szívós szorgalmat kell tanácsolni. Néha azonban épp azt kell tanácsolni, hogy ne legyünk szorgalmasak; tudjunk szívósan várni is, vagyis elhalasztani valamit. Hadd mondjak rá példát saját tapasztalatomból.

Egy példa

Huszonkét éves koromban Párisban, az édeskés benzinszagban úszó Páris kellős közepén ezt a verset kezdtem írni a szemerkélő tavaszi eső elől be-behúzódván abba a kapualjba, amely elé épp a lökésszerűen jelentkező ihlet pillanataiban kerültem:

Elszabadúlt nyulamat csak a vad hold kergeti! Immár

fusson! előtte lapos végtelen még ez a föld.

Fegyveremet keserűn a magas Medvére lövöm ki…

Valósággal berúgtam már a kezdettől, már csak azért is, mert soha életemben még nem vadásztam. A nyúl természetesen Ozorán szaladt, holdfényben (amikor képtelenség nyulászni); iszonyú sebességgel s már az első sorokban is mély filozófiai értelemmel rohant. A még lapos föld azt jelenti, hogy a nyúl még egy Kopernikus és Galilei előtti világban él – ellentétben velem, aki már túl vagyok a hiú örömökön s célokon. A vers a vaskos valósághoz való visszatérés hatalmas elégiájának készült; a sáros tájban nehéz ökrök és parasztok cuppogtak, de valamiképp mindig éteri könnyűségű szellők és szüzek közelében; a költő konokan a hegyek taréján vándorolt a szabadság irányában. Komor prédikátorok, fellázadt falvak, elszánt szegénylegények sorsa és alakja volt a továbbiakban végigmondva. Helyesebben csak végigérezve, mert a vers az első tíz-tizenöt sor után megállt. Voltaképpen már ott megrekedt, hogy „végtelen még ez a föld”. A pentameter itt érezhetően megdöccen. Jól tudtam disztichonban írni (egyik költőbarátommal tréfából hexameterben leveleztem), a döccenést egy pillanat alatt kijavíthattam „végtelen itt ez a föld”-re. A vers formája így is zavart; túlságosan simának éreztem. Vagyis ezt a disztichont épp azért hagytam abba, mert könnyen ment. A mondandót, amelyet érdesnek, parasztian vaskosnak éreztem, „könnyűség” nélkül akartam folytatni. „Átmeneti” ütemeket írtam tehát, kísérleteztem. De mindvégig az a nyulas, holdvilágos vers lebegett előttem, arra készültem; írói pályára addig sohasem gondoltam; egyetlen hatalmas verset szerettem volna írni, mintegy magamnak.

Külső körülmények szabták meg, miért jöttem vissza Magyarországra. (Családi ügyek, s lejárt a körözőlevél határideje.) Lelkem alján, nem tudom, nem vonzott-e ennek a versnek a képzeletbeli helyszíne is, vagyis maga a megírandó-megírható vers. Itthon tovább írtam hozzá a kísérleteket. Kidobtam belőle a medvét (hirtelen nagy ellenszenvet éreztem ellene, amidőn megtudtam, hogy a Göncöl helyét bitorolja). Mindazt, amit első kötetem, a Nehéz föld darabjaiban megírtam, ebben az egy versben írtam volna meg, ha sikeresen át tudom lépni annak az egy „még” szócskának az akadályát. Akkor eszméltem rá, amikor a Nehéz föld megjelent, és épp a fő vers, az az egyetlen nagy alkotás hiányzott belőle. Még mindig folytatni akartam. Amíg rá nem eszméltem végül arra is, hogy tulajdonképpen annak a meg nem írt versnek lírai anyagából épült fel a kötet. Vagyis azt a verset épp erjesztő kovásznak kellett félretennem. Ma is azt érzem, abban a kötetben csupa „abbahagyott” vers van.

Ennyi minden rejtőzhet egy be nem fejezett vers mögött; ennyi minden az író számára.

Elképzelem azonban, hogy találhat e fagycsípte gyümölcsösben valamit az olvasó is. Megismétlem a szót: elképzelem; nem vagyok bizonyos benne. Ismeretlen területen járok.

Az abbahagyás művészete

Prózai műnél a kezdés és a befejezés kérdése, vagyis a szerkesztés dolga elég tudatos; a versnél meglehetősen ösztönös.

Ami egy műben fölösleges, az annak kölönce. Tehertétele, mérgezőanyaga. Amit egy írói műről le lehet venni, azt tanácsos azonnal levenni, mert úgyis leesik róla, ha ugyan nem rántja magával az egészet. Különösen a művek végére ajánlatos az ügyelet, itt szoktak tudniillik ezek is nőni a tengeri kígyók példájára. De mi a fölösleges? Erre bizony szerfölött bajos a válasz.

Mondjuk ki: mű az, amelynek élete, szívverése, valami lüktetése van; hacsak annyi is, mint a gyík levált farkának. Akár az eleven testben, ez a leglényegesebb, ez a kis dobogás, ez a titokzatos ketyegés. Vigyáznunk kell rá a versben is, ha életre hívtuk. Végzetes, ha valaki ezt a kis szívet, amelyet dobogásra bírt, akkora húsba csomagolja, hogy egyúttal némaságba is temeti. Akkora testet akar működtetni azzal a kis szívvel, akkora sziklát akar robbantani azzal a cseppnyi sűrített feszültséggel, amekkorára az képtelen. Akkor bizony jobb lett volna előbb megállni. A műnek – magától értetődően – halála a nehézkesség. Mindez az abbahagyás bátrabb vállalását, mintegy szakmai tudatos kezelését tanácsolná. Hogy azt ne mondjam: abbahagyásra szánt versek írását. A művek jelentős része azért marad csonkán, mert szerzőjük ahhoz a szívhez nagyon is megfelelő testet akart teremteni.

Verset ennek a szívdobogáshoz hasonló lényegnek a megragadásáért írt az ember. Mindegyik ezek közül az abbahagyott versek közül, amelyet itt kíséretül vagy tanulságul közreadok, egy-egy hálókivetés, türelmetlen hálóemelés. Nem mondom, hogy mindegyik emelésben ott a hal. Sőt azt sem tudom, ha van, melyikben van. Magát a vers abbahagyását is két, egymással merőben ellentétes okkal magyarázhatom. Azért hagytam abba, mert ez az emelés eredménytelen volt. S azért, mert azt a lényeget az első emelés napfényre hozta. Érzékeltesse ezt is egy példa.

1944 tavaszán éjjelente egy óriási téma foglalkoztatott. Az a pokoli látomány, hogy lassanként Európa egész lakossága a föld alá kerül hullának; egyetlen, hatalmas hullaként bomlik az emberiség a kontinens mezei alatt. S a mező tovább virágzik!

A hulla a földben sötéten nyúlik

végig Európán.

De az almafa ujra fehéren nyílik,

nem vért csöpöget rám!…

Legalább tíz szakasz kívánkozott utána. Másnap, láthatóan ugyanannak a magnak a hajtásaként, ezt jegyeztem le:

Mivel van a föld tele!

És zöld a fák levele!

Nem olyan, mint illene,

nem alvadt-vér fekete!

De úgy fordult, hogy hirtelen, nyugtalanító körülmények közt el kellett hagynom azt a falut, ahol akkor voltam. Ősszel, amidőn kabátzsebemből előkerült, a verset azért nem folytattam (noha emlékeztem hangulati folytatására), mert azt éreztem, hogy a lényege legelső epigrammatikus formájában is benne van; a versnek csak terjedelmét növelhetném, nem súlyát.

Már most ezeket a torzó verseket azért merem idegen szem elé bocsátani, mert hátha egyik-másikban benne van valami a lényegből, ebben az alakzatban is. Ha pedig van bennük ilyesmi, akkor az járhat némi tanulsággal.

Azzal, hogy semmi baj nem következik abból, ha a lényeget a lehető legegyenesebb mozdulattal próbáljuk megragadni. Az irodalom-újítók rendszerint azért újítottak, mert nekik az az új mód volt a könnyebb, mert másképp talán nem is tudták volna. Egyszóval a kisebb ellenállás irányában haladtak, átvágó utat kerestek. Amiket itt nyújtok, nem eredmények. Csak ösztökélők arra, hogy könnyebben vessük le a fölösleget, vagyis a már halott formát. A fát védi a kéreg. A költészetnek a kéreg, a „ráhűlt bőr” a gyilkosa. A költészet olyanformán újul, mint a kígyó: vedléssel! S merevedéssel pusztul. A frissességhez, hajlékonysághoz szeretnék kedvet adni.

Használati utasítás

Magáról a közreadandó anyagról hadd jegyezzem meg még a következőket. A könnyebb tájékozódás végett helyesnek véltem a sűrűben nyíladékokat vágni, a verseket nem az elkészült sorok, hanem az elképzelt egész vers műfaja szerint csoportosítani, ekként:

1. vallásos és bölcselmi költemények,

2. lírai, szerelmi és családi dalok,

3. ódák és elégiák,

4. leíró költemények,

5. hazafias versek,

6. elbeszélő költemények és hősköltemények,

7. elegyesek.

A hazafias versek közé soroztatnak a forradalmi és politikai versek is; voltaképpen ezek mind ugyanabból a gyökérből, a közösségi érzésből sarjadnak. A csoportokon belül a versek időrend szerint követik majd egymást; a dátum hiányzása azt jelenti, már magam sem tudom.

A verseket pontosan a kézirat szerint adom közre. Néha megesett, hogy – mintegy az utolsó pillanatban – jeleztem azokat a rímeket, amelyekkel fejemben a vers tovább szövődött, amelyekkel épp megszakadt. Néha a lap aljára – abban a hiszemben, hogy folytatom – odajegyeztem néhány szóval, hogy mit akartam kifejezni vagy érzékeltetni. Ezeket is közlöm, mintegy ezzel tartva fenn a jogot az esetleges folytatásra. Azokat a szavakat vagy sorokat, amelyek a kéziratban át voltak húzva, mint eldobandók, itt ritkított betű jelezze.

Nemcsak az a befejezetlen vers, amelyből sorok hiányzanak. Befejezetlen az is, amely – noha külsőleg kerek egésznek hat – az eszme kifejezésének, a belső értéknek dolgában hiányos; amelynél a tökéletességig való kidolgozást hagyta abba az író. Példaképpen egy-kettőt ilyet is felvettem.

De félek, túlságosan is felcsigáztam az olvasó várakozását. Meglehet, egyetlen üde cseppet sem tudok kielégítéséül nyújtani. Megeshetik, hogy amit a vállalkozásból meríteni lehet, ezzel a bevezetővel már ki is merült, s az olvasó akkor cselekszik helyesen, ha nem követ tovább. Magam sem tudom, kopár szikre vagy kertbe vezetem-e. Eddig jóformán emlékezetből beszéltem ezekről a derékba tört versekről. Szétskatulyázásukat is homályos emlékeim alapján terveztem el. Most rakom magam mellé az anyagot, hajtogatom szét, próbálom kibetűzni az el-elmosódott papírlapokat s rakom be őket az asztalra képzelt kis karámokba.¹

A költészet mögött közvetlenül, García Lorca képzelete szerint, két alak áll. Fojtó-hurokjával, garrote-jával a fagyos nagyképűség és olajlevél koszorújával a mosolygó közvetlenség. Ezek felé küldve egy-egy szempillantást, nyújtom át mintegy felelősség nélkül ezeket a fura leleteket, s kérem az olvasó bocsánatát, ha úgy ítéli, hogy az első darab után abbahagyhattam volna.

1 A hajnalcsillaghoz

Hajnalban ébredek. Oh hajnali csillag,

latin néven akit Lucifernek hivnak,

a derengő égen

te büszke kihívás, szép káromlás, dárda,

emberi marokból legmesszebbre vágva –

te vagy a reményem!

Legtávolibb bolygó! Az égi hatalmak

elé előőrsnek, éber őrállónak

küldve, aki égsz fenn,

éjszaka s hajnal közt, mígnem a nap följön,

Te kitartó kis mécs a vaksötét földön,

te légy példaképem!

1923

Reggeli ájtatosság

Páris tornyai csengenek,

tengerkék ez a csengés – habja

mint magas szikla-szigetet

verdesi-nyalja

padlásszobámat. „Erre, erre

lépj ki már, erre a tengerre!”

Hajnali fél öt s a csoda,

a napi nagy csoda megint!

szobám fala

megnyílik s a résen beint

– mert sosincs békén a keresztény –

a kereszt az ablak keresztjén!

Mit akarsz ily korán, Uram?

Oh szólnod kell csak s én cselekszem:

utad utam!

Húnyt szemem ragyogva tekint Rád!

Hajadon fővel és mezitláb

haladok máris Feléd innen,

feledve, hogy még ágyban fekszem,

feledve, hogy nem reggeliztem,

haladok micsoda magosban,

feledve, hogy nem mosakodtam,

haladok feléd, oh nagy Úr,

borotválatlanul

és mégis tisztán a bűnök

fölött, tenger bűnöm fölött,

feledve, hogy már ezenközben

mennyit bűnözök, sőt bűnöztem,

haladok tróntermedbe, sőt

állok már trónusod előtt,

feledve, hogy – nyelved sem értve,

nem imádkoztam vagy tíz éve,

feledve, hogy nem énnekem szól

ez az ébresztő a toronyból…

– – – – – – – – – – – – – – –

és ahogy ébredek, úgy enged,

úgy párolog rólam kegyelmed,

– – – – – – – – – – – – – – –

Milyen hamar…

Milyen hamar megszokod a

fákon a lombot;

milyen hamar megszokod, ha

a lomb lefoszlott;

milyen könnyen véglegesnek

veszed a nyarat, telet;

milyen hamar elfogadnád

öröknek az életet…

A feltámadás

– A feltámadás? – Ott, a bejárónál!

Páncél, krinolin, frakk, suba.

Az angyaloknak tetszik a maszkos bál.

Itt áll Ábrahám, Don Quijote, Juda

minden virága, Kant, Caligula.

Caesar mellett Des Grieux lovag ágál,

Mert ki szebb itt is Manon de Lescaut-nál?

De búsan néz Krisztus, a múlt ura.

Krisztusnak nem tetszik a vásár.

Nem sikerült az ünnepély. A vendég-

sereg nem tudja, mi a mai illem!

– Ah, édes árnyam, ön itt? – S ön is itten?

Falstaff azt nézi folyton, mit ehetnék.

Egy hang: Mikor jön ki közénk az Isten?

Másik: Drágám beh szebb voltál, mint emlék!

– Mama, én most is izgulok még!

Töröld meg szépen az orrodat, kincsem.

Katica, épp ilyennek hittem!

Mivel csak magyarul írunk mi,

nem írjuk ide mind a szót,

az idegent, a bókolót;

ezt már fölösleges itt tudni –

– – – – – – – – – – – – – – – –

(„Fac ut credas!” stb. Megidézni,

amit egykor – képzeltél!)

Mint jó fogat…

Mint jó fogat,

párban halad

a tett s a butaság –

Nincs akarat

más lovakat

fogni eléd, világ?

Óh, hogy üget

bután a tett

és mily villám-sebes,

ha tettbe vág

a butaság –

1936

Vérem protestáló…

Vérem protestáló, de elmém feléd von

katolikus isten;

mert tudom, hogy sorsom nem kimért keréknyom

a porba sem, itt lenn!

Bár a féltékeny föld lábam le-lerántja

szolgai ütemben –

van mi fölemeli; a szárnyalás vágya

próbát tesz szünetlen – –

Nagy a föld. Vágyammal, mint a megveszett nyáj,

szélednék-szaladnék;

Fölnézek. Mint Gáspár, Boldizsár felett, már

halk, szelíd parancs ég – –

1937

Egy misztikus bölcselő halálára

Ahogy Dantét Vergilius,

őt egy idült furunkulus

vitte le a mélybe, hol

a lét értelme honol,

ahol – ahogy egyre várta –

ráébred a sors titkára.

– Mit leltél ott, Pál diák?

Benned volt a másvilág?

Szféra-dal helyett kukac

hullt füledbe, így igaz?

Mit súg az a kis bogár,

ki rágcsálva muzsikál?

– – – – – – – – – – –

(Fény és eső; isten és ördög;

veri az ördög a volt feleségét,

– az angyalt!)

Bántam is már…

Bántam is már bármi vár

rám, amint

megesküdtem, a halál

élve meg nem kaparint!

Hogy birom víg arccal is,

daccal is

a végsőkig – – – – –

harccal is.

– – – – – – –

1938

Feltámadás II.

Férgével, savával a szorgos

föld, az anyaföld, a meleg,

lemossa rólam testemet,

leszed rólam mindent mi mocskos.

Kitörölve a szemüreg,

a csigolyák, a bordák sorra.

Mint anyámtól hajdan, topogva

várom ünnepi ingemet.

Mert áldozás lesz! Tegnap gyóntam!

Gábriel csöndít a toronyban

és maga Jézus mond misét!

Fussunk; nehogy egy utcasarkon

egy kósza vétek nyakonkapjon

mielőtt befogad az ég.

Panaszdal a szolipszizmusról

(Énekli egy filozófus)

Az almafa közé s közém

odaállt rögtön a vágyam.

Nem is az almát láttam én,

hanem a vágyam láttam.

Nem is az almát ettem én –

An sich sohasem lett enyém,

mit szívvel megkivántam.

Magamat kaptam vissza én

a lét-automatában.

Egy darab múltam állt elém,

vitt bárhova a lábam

s nem jövőm! Így vagyok szegény

e mindig-gazdag mában!

Hej, volna csak fejem helyén

példa okáért májam –

– – – – – – – – – – – – –

Mint Jónást…

Mint Jónást az utolsó

percben a cet a vízből

– hamm! – kiragadta,

bekap majd hű koporsóm,

elvisz e földi vészből

új feladatra –

– – – – – – – – – –

Szabad vagyok

Szabad vagyok, senki énrám

nem hallgat;

mindegy: ajkam áll-e némán

vagy jajgat.

Így kaptam a legsúlyosabb

hatalmat

– – – – – – – – – – – –

Határoznom egyedül kell

magamnak – –

1939

Csontvázam keresztjén

Felnőttem, kínra; ember vagyok, mint Te.

Főm lebillen, de nem panaszkodom.

Itt függök néma-konokon

csontvázam keresztjére fölfeszítve.

Ami puha, emberi, ami reszket,

ami fáj, ami fél, az az enyém,

a legromlóbb, az vagyok én:

a hús, a vér, a hő, az agy, a nedvek.

Mint bilincs, melyet otthagyott a foglya,

csontom a szabadító föld alatt

századokig is megmarad,

mint elmerült korok fehérlő szobra –

De én, leszállva erről a keresztről,

mely, mint a Tiéd ott a Golgotán

úgy meggyötör, talán –

– – – – – – – – – – – – – – –

2 Gyermekkor

Csősz elől futtomban falva

az volt az alma! – –

Dédanya

Egy délután megjött a dédanyánk.

Alig nézett reánk.

Forgatta fennen apróka fejét;

mint kényes varjú szaglált szerteszét

konyhában, házban, kertben, ól körül,

azt mondtuk rá, a végén felröpül,

s csak sertepertélt. Gyerekek, mi még

sohasem láttuk; az Alföldön élt.

Azt mondta „kotu” s nem lelt semmi jót,

meg azt, hogy „górál”, és mindent leszólt

elevent-holtat, főleg nagyanyát,

mert elcsábította az ő fiát –

– Ha! A! Azt kellett volna hallani.

Az ő fia! – Ha-a! Egy Kállay

meg egy cselédlány! (Mert az volt szegény

nagyanya annak idején.)

– Tudod milyen menyem

akadt volna Gyulavárin nekem

most ötven éve? Polgárlány! A-ha!

„Hagyja már ezt a zöldséget, nyanya,

szólt nagyapa, hallg…” – Dehogy hallgatok,

beszélek én, ha egyszer itt vagyok!

„Már unokám van, kilenc unokám!”

– Igen, mert sose hallgattál reám!

Ki hallgat az én szavamra! Pedig

itt a példa, hogy beteljesedik!

Egye meg az iz! – – –

(Mert ő – paplány! S kinyitja a konyhaajtót,

kifújja orrát két ujja közt illendően az udvarra.

„Majd a zsebemben hordom, kendőben!”

És Gyulavári a világ közepe!)

Az él most…

Az él most, ami volt. Megérted? Az lehet

csak élő ma nekem, mi holtan is követ.

Való vigaszt szivem csupán abban talál,

mi értem leveri a hitszegő halált.

Mi volt a mai nap? Gyáva órák kudarca!

De süt napként halott anyám győzelmes arca,

de áll, mint vár erős talpon a cecei

ledőlt zsellér-tanya, friss élettel teli,

de zümmög méhesünk, jön a méz illata,

jön méz-illatosan Kállay-nagyapa,

hozza a füstölőt, mert kaptárokat füstöl,

méhek donganak el a túlért saszla-fürttől,

palánk fölé kinő a kertszomszéd feje –

ott ahol már kinőtt a tökvirág – – –

(Amerre a képzelet épp kanyarodik, de úgy,

hogy érződjék: szabad asszociáció ez,

„imagination creatrice”! Nő-rím szabályosan

négy soronként.)

1935

Egy csillaghoz…

…Egy csillaghoz vagyok gyalogúton

egy partja-nincsen tengeren úszom,

ha nem szeretsz, ki ment meg, ki szeret?

Isten veled –

fogam szorítom, nincsen menedék,

ahol megállok, ott vár rám a vég.

Itt vagy birtokom, min uralkodom,

országom, mit meg kell hódítanom,

rabom, akit őrizve rab leszek,

Isten veled –

örömöm, mely mindig csak szomorit,

pokolkapu, mely mennyekbe nyílik.

Megállok néha, én vagyok-e én.

Mert nem vagyok az, ha nem vagy enyém,

te se vagy te, ha nem kellek neked –

Isten veled. –

Nem akarhatsz…

Nem akarhatsz olyat,

mit én ne akarjak.

Változz tiszta tóvá,

hattyú leszek rajtad.

Hogyha zöld erdővé,

szarvas leszek benned,

csak te is kivánjad,

hogy megmenekedjek.

Mint ki már mesét sző,

fáradt vagyok, csüggedt,

álmos vagyok, végy föl,

mint majd gyermekünket –

Csak ne hazudj…

– – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak ne hazudj. Nem vagyok beteg, gyermek

s már oly szegény sem, hogy fel így emelj.

Ha könnyezek, nem vigaszért esengek;

így könnyezik a szél körmeivel

küzdő hajós – a part, a hű valóság

szedi a könnyek vámját és adóját – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gyermekkoromban…

Gyermekkoromban

fogtam

két kézre így a poharat,

ahogy most édes arcodat.

Hogy ittam

az életet;

hogy bíztam

abban, ki ágyba fektetett.

Itt van

szivemben az a bizalom.

Itt van

az ismerős íz ajkamon – –

Én könnyen állom…

Én könnyen állom, ami fenyeget,

amíg veled.

Tán vágyom is rá. Benned van, amit

elveszthetek.

Karolnám ott is, a sír fenekén,

ami enyém.

Önző vagyok? Irígy? Csak a halál

önző, nem én.

Vagy bölcsebb. Vagy szavunknak odaát

értelme más,

és menedék lesz úgy is ott, ha rám

omol a ház.

S ahogy szeretnem kín s bú nélküled

s álom veled:

pár kell már annak a halálhoz is,

aki szeret – – – – –

Mi lesz velem…

Mi lesz velem – már nem is firtatom.

Bizonytalan lét könnyít, old, ez enged

világodból ki, számitás, haszon!

Hol semmiért szeretek és szeretnek:

már arra lengek. A félholdas éj,

mint rég Zrínyinek, lantot s görbe kardot

nyom a kezembe. A habzó veszély

kushadva nyalja lent a sziklapartot.

Csak kép ez; vágy. De valónál valóbb

a szív mélyén. Így könnyűl és így indul

ez a világ. A legalulvalók

így emelkednek szabad szavaimtól –

Cecén az árvíz után

Csak a sír, csak a sír, csak a dőlt

két kopjafa kint az öreg temetőben –

már az csak enyém… Az udvar előtt

minek álltam volna meg elsietőben?

Már szétsimították a romot is, mely

a ház – tele gyermeki, édeni ízzel –,

házunk volt egykor egy tünde időben.

Vadsóska, bürök nő ott, ahol állt

az asztalom egykor a tiszta szobában.

Én voltam a csizmás ifjú diák,

aki ott írt, járt, föl-alá a homályban,

száguldva hevét fél éjjelen át? –

– – – – – – – – bólog a bodzafa-ág

– – – – – – – ahol álltam.

Nyugtalan volt…

Nyugtalan volt a kisgyerek,

de nem sír már, de mosolyog.

Dél van. A lomb, a levelek

résein a nap rácsorog.

Mert odatolták, fa alá;

ott fekszik, fülel. És nevet;

ahogy anyja – épp mosna rá –

meg-megcsobbantja a vizet.

Micsoda nyár ez! Népre nép

hullt és halt, ahogy lett oka.

Nézi anyja a kicsinyét,

nem sír-e? Most jön a foga –

1943

Hamar megőszülök…

Hamar megőszülök. Neked egy szál fehér sincs

fiatal nyers hajadban.

De érték milyen az, ami mert nincs, azért kincs?

Gyorsabban én haladtam.

Énrám már hó esik. Én már magasban járok,

ahol madár se szólal.

Délszaki, lombja-sok síkság a te világod.

Termékeny folyamokkal –

Én tudom, mi a tél. És ládd a hóban házat

csinálok, menedéket.

Hogy mire felkerülsz – – – – – – – –

mehessek majd elébed –

3 Ahogy sötétül…

Ahogy sötétül, felkattantom

a villanyt, fröccsen szinte szét a fény.

Riadtan éjbe rezzen kint az alkony.

Éj van megint. Mily üres és szegény –

Nézem a lámpát s újra elkattantom.

Gyere csak vissza, te, kit a zugolyból

a csillogó fény fegyvere kivert:

lágy szürkület! Ülj lábamhoz, dorombolj.

ismerd meg – – – – – – – híved.

– – – – – – – – – – – – – – –

Emlékezem a régi estetekre,

amidőn, mert az olaj drága volt,

el-elnéztem hosszan, merengve

mily drámát játszik a kis ablakok

rőt szinpadán a lelkes naplemente –

1931

Beh gyönyörű…

Beh gyönyörű ház és vidék,

fényes üzem, szapora gép

ez a fiatal anya;

hűvös forrás, tavaszi rét

– – – – – – – – – – – – –

mosolya, szembogara.

– – – – – – – – – – – – –

(Ahol az emberiség készül.

Van tiszta gyár is.

Az anyaghoz tudó férfiak,

a munka értésével.)

1934

Megtörte, rágta…

Megtörte, rágta, őrölte, kiszívta

és félredobta aztán testemet

a termelés, a zord üzem, a szíjra,

szíjról idegre forgó gépezet.

Szabadon, könnyen, ócska hulladék,

használhatatlan rongydarab e földön,

szállhatok végre, nincsen ami kössön.

A sűrű szennyből tiszta buborék,

lebegj óh lélek a mocsár felett!

Egy hétre újra ember lehetek.

Futott a gépkocsi a hegyre, minden

kanyarnál úgy ismételte magát

a lenti táj köröttem, mint szelíden

barátkozó leány a mosolyát.

Melegült, tágult – majd minél nagyobb,

annál ködösebb lett a föld, az élet.

Oly jó volt éreznem, hogy az egésznek

fölöslege, búcsúszava vagyok.

Egy csöpp nem hull, egy fűszál nem nő másképp,

ha egyenesen a felhőkbe szállnék.

Feltünt a csúcs, a nap mögéje dőlt el.

Puhán, simán, mint atyai tenyér

emelt a hegy egyetlen lendülettel

áldozatul a vérző nap elé – –

1936

Népi író

Mint a madár a faágon,

szálldosok kis családfámon,

dalolom tavaszon-őszön

ezt az ősöm, azt az ősöm – –

Bogról bogra, ágról ágra,

nagyanyáról nagyanyákra.

Az álom mind betellett…

Az álom mind betellett

Megcsalt akinek kellett

Elárult akitől vártam

Fürdik vidul a szívem

Gyönyörű biztonságban

Mi mulandó volt elmult

Mi hullandó volt elhullt

Mint egy viharzó tenger

Megcsillapult minden mult

Várnom már semmit sem kell

Ím semmi bajom gondom

Sose voltam így otthon

Ebben a tág világban

Béke vagy isten – –

– – – – – – – megtaláltam

Óda

Ez csak a kisebb baj: mérged valahogy lenyelem, de

hogy veszi majd be paraszt-gyomrom a hódolatod?

1939

Öt éve…

Öt éve vagy halott, de eltalálnál

a temetőből jövet még idáig

– nincs változás – a régi kávéházig,

hol vártam rád; hol utolszor te vártál

e sarokban, e füst-zsuppos homályban.

Mint csőszkunyhóban dideregtél benne.

Esett. Vitáztunk nekikeseredve.

Már „őrült” voltál, de még én se láttam.

Már az se vagy. Már annyi sincs belőled.

Az elfolyt, a rég itt-ringott időnek

partján magamban ülök hallgatag.

Nem vagy. Oly képtelen, mintha azóta

az egész világ megtébolyult volna

és neked volna folyvást igazad.

1942

Kigyúladt hajó…

Kigyúladt hajó az ég tengerén,

sűlyedsz nap, szép napom!

Micsoda rakomány remény

indúlt felém

az ifjúsági kék habon –

Most merűl el e véres alkonyon

és hágy e hidegen

sötétlő szigeten

magamban –

Most múltam hatvan – (?!)

1942

Mester

Ültünk körülte.

Mint kés a kést

úgy köszörülte

az ész az észt.

Aztán ő elvonult –

Mi meg: egymásnak!

Hisz volt mivel!

Elöntött…

Elöntött gyorsan a harag.

Oka épp ettől húnyt el.

Így oltja el a parazsat

a habzón kifutott tej.

Csak sisteregtem félvakon,

a gőzben csak forogtam –

Egy alkalmazkodó hírességnek

A hatalom hűs enyh-helyén

áll csak el a vaj a fején – –

Nagy vagyok?

– – – – – – – – – – –

Nagy vagyok? Kiemelkedő?

Mint most a házkémények,

hol a tető

leégett.

Lábam előtt…

Lábam előtt néhány darabnyi

nedves fa, nem tud lángrakapni,

csak nyöszörög, csak füstölög.

Rágyujtok én. Bekapja tüstént

a kandalló dohányom füstjét.

Köhögök, hamuba köpök.

Ez a tél. Ez negyven után a

magányos férfi éjszakája

karácsony és ujév között

idegenben, akár itten

Párisban; megverte az Isten –

1946

4 Szántás szélén…

Szántás szélén egymagába

üdezöld még az akácfa,

de lábához a levél,

de alája, ha a szél int,

pirosan dől a levél, mint

már csak a rogyásra gyáva

sebesült alá a vér.

Bokáig piros csatakban

küzd szerteszét szakadatlan,

utolsó percig a nyár.

Emelt arccal néz az égre,

szálanként kell, hogy letépje

mosolyának lankadatlan

vonásait a halál – –

Ünnepély

Milyen finom úri szalon;

mennyi vörös és arany!

Csöng lépésem az avaron,

új ajtó nyíl hangtalan.

Nyílik szoba szoba után.

Süt a délutáni nap –

mintha csillár szórna reám

kristály-törte sugarat.

Lépek tovább. Hol a gazda?

Mért üres minden terem?

Az erdő néma már…

Az erdő néma már,

nem száll csak egy madár,

az se a fák fölött,

csak a törzsek között.

Mint hogyha járna

ott házról házra,

hogy éjszakára

lakást találna.

Egyre sötétebb

körül az élet

s im’ szived szárnyal

riadalmával –

Már minden zárva,

csak a halálba

nyíl – mondja vágyad,

menedék, – várnak!

1937

Október

Ülök a ház mellett,

süt a nap.

Süttetem a nappal

magamat.

Meleg október van,

szép idő.

Takar a fény, mint egy

keszkenő.

Takar a fény, mint egy

régi szűr.

Szívem öregesen

melegűl – –

Egy láncrakötött csónak…

Egy láncrakötött csónak

hasalt, mint megkötött kutya,

s dobta fejét ide-oda

nagy udvarán a tónak – –

A recsegő ág…

A recsegő ág

szava kell nékem,

a recsegő ág

nagy jajszava a szélben,

azt az én torkom

fújná serényen.

A recsegő ág

panasza indul,

a recsegő ág

zokog ki szavaimból,

mit is tudhatnánk

mást negyvenen túl.

A recsegő ág

– – – – – – –

– – – – – – – –

(Az emlék – egy recsegés;

a szépség: recsegések mélyéből;

mint viharban távoli zene.)

Bakakorzó

Suhan a szél, pici zápor

zuhan le a gömbakácról;

süt a nap; mint öntött arany

olyan az a röpke zuhany.

Fut a kislány a fa alól

oda, ahol a nóta szól –

Egy jót lélekzeni

Egy jót lélekzeni,

tán még segíthetne.

Belélekzeni

a kék fellegekbe.

Beinni a mennyet,

azt a habos távolt.

A tüzet a napból,

mint egy jó pohár bort.

Estéli mezőkről

a harmatos zöldet.

Szelek síkosságát,

a holdból a csöndet.

Az egészből azt a

rejtező langy titkot.

Az altató istent,

akit már gyanítok – –

Emlékszel…

Emlékszel, mikor korcsolyáztál,

a hártyavékony jég alatt

a vízfenék hosszú füvére,

a halra, amely felriadt?

Roppant a zöldes jég. Rohantál.

Lábad köré csillag repedt –

Rohantál s rohant sziporkázva,

dörögve a csillag veled!

Rohantál versenyt a veszéllyel.

Míg siklasz, fenntartod magad!

– – – – – – – – – minél bátrabb

vagy, annál biztonságosabb –

1940

Az X.-i csatatéren

– – – – – – – – – – – – – –

Megmosolyogtat biz ez is,

hogy a gödörben, az ágyú helyén,

nem virág nőtt ki, hanem egy szerény

szamártövis.

Épül a házam…

Épül a házam, nem is ház ez,

ha elkészül is, csak ház-váz lesz:

négy ágfára zsupp nád szegezve,

három lépés hosszba-keresztbe.

Cella lesz, de szabad, magányos,

tapasztva szöllőm oldalához,

ha berakom majd a szöllőt is.

Addig csak tíz gyümölcsfát őriz.

Cella lesz s én a remetéje,

költözvén a táj tetejébe.

Életemet fogolyként töltöm.

A nap s a hold lesz börtönőröm!

Erős ház lesz, hisz terve is már

véd és emel, melegít s táplál –

– – – – – – – – – a remetét

a tanítvány fa-csemeték – –

Tavasz; a földön fekszem…

Tavasz; a földön fekszem. Két szememet lehúnyom

és két karom kitárva

és – mert boldog vagyok – síma tengeren úszom

és visz e tenger árja

s hajam lebeg utánam és már fiatal asszony

vagyok, mert az esik jól,

de miért: rég halott már? Mert messze kint a parton

egy harang angelust szól?

Mert nincs különb tenger a kéklő képzeletnél?

mért nem elég egy végzet?

– – – – – – – – – – – – – –

(De mit kínál – más végzetként vagy végzetek

egész soraként – a szabad asszociáció? Tréfásan?)

Árvíz

Fú a szél, fú a zord, az északi,

tajtékok fehér hadát kergeti.

Ezer meg ezer gúnár-nyak sziszeg,

repül a sáros áradás felett

a meglazult

gát felé széjjeltépni a falut!

Fú a szél, fú; a gyümölcsfák között

felpuffadt dögök

és bútordarabok kerengenek,

míg utat lelve el nem lengenek…

Még áll a falu, de kint a tanyák

világa már titkos szigetvilág,

Polinézia

a cigánydombok két sor putrija.

Fú a szél, fú, vén harang szava szól,

minthogyha szólna tengermély alól.

Mire emlékszik ez a víz, milyen

bosszút venne meg az embereken?

Le-lehajlik a sudár jegenye

állni dacos feje,

leng rajta torz győzelmi lobogó

gyanánt boglya-csomó – –

Verte futó nyáját…

Verte futó nyáját a villám-

botú vihar –

Láttalak, tó, tajtékaid vad

kosaival!

Az angelus…

Az angelus, amely napfényben bongott nemrég,

alkonnyal érkezik; jönnek az őszi esték –

5 Egy humanista költőhöz

Te is! Te is, barátom? – Elhagynád hivatásod?

Hagynád – te! –: legyen úrrá a sötétség a földön?

Egy pillantást köréd: a legszebb ősi ösztön,

a szív lázadása hunyóban máris, látod!

Vitted te is a fáklyát, melynek ragályos lángja

lángok ezerét kelté ragyogó értelemre;

csattogott bár a korbács s a szolga tűrt sziszegve,

volt, aki tanította legalább jajdulásra.

Most hallgat kint a nép s ha száját szóra nyitja,

torz ugatást hörög csak, mert újra állattá lett;

mint egy belőle, mondom: nyelve is áruló lett;

és már maga sem tudja, mi az igazi kínja.

Szólalj meg hát, vívódó, s úgy, ahogy egykor kezdted:

arccal a zivatarba! s megint: fortissimóval!

Add meg csupán a hangot! lobogó ifjú kardal

szakad föl diadallal, versenyez majd körötted!

Ha pusztul ideálunk, az igazság – dalolva

pusztuljunk vele mink is, elégő hittevőkként

átkozva bíráinkat, szörny máglyánkat, az önkényt

és küldve himnuszunkat egy tiszta, messzi korba!

Magadra maradtál? De micsoda szép seregből!

Kezdd rá, amit nem is kezdeni: folytatnod kell,

hogy: nunquam revertar! vagy – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – azt a fáklyát kezedből!

1929

Fáj, fáj…

Idegen nékem már e táj –

Minden, mi benne vonz, hív és tart,

csak az, hogy fáj.

És ez a nép is, ez a nép –

Enyém csak az belőle, mi

tört, vert, cserép.

Csak fáj és fáj, miért fáj folyton?

Fáj, fáj: így emlékeztet, oktat,

hogy ő az otthon – – – –

– – – – – – – – – – – – –

1932

Letartóztatás

„Kezeket fel!” – Micsoda rossz regény!

s e komor arcok! zord tekintetek!

s a motozás! – A század elején

pörgethettek ily ócska filmeket –

Most érzem, semmi sincsen a helyén,

mily rossz a rendezés e földtekén!

A rémülettől bár gyomrom remeg,

látom az embert, látom a szegény

ripacsokat, a bárgyú szerepet! –

Író vagyok és duplán szenvedek – –

1933

Van egy hazám…

Van egy hazám még a hazán túl,

a haza meleg közepében,

mint a magház a gyümölcsében.

Belőled sarjadtam, Dunántúl.

Fentszállt életem már köröz le.

De már nem emlék, nem is vágy visz

a Sió, a Kapos, a Sárvíz

vidékére, a szülőföldre.

A súly visz csupán. Egyenesben

repültem fel, ez a bizonyság;

meglőtt madárként zuhanok rád

– – – – – – – – mind sebesebben.

1935

Miért is, miért is…

Négy-öt magyar helyett magam:

csak én kérdezek, hangtalan.

Négy-öt magyar – egy nép helyett

csak én ejtem le fejemet.

Hol van a többi? S van-e még?

Nézem a társak hült helyét.

És várom, hogy mellém ki ül.

És várok reménytelenül.

Miért is, miért is, miért?

Szenvedj és halj meg semmiért!

Őrző…

Őrző úgy voltam, kutya voltam,

csak vonítottam és csaholtam,

kiverve nem csupán a házból,

kiverve a ház udvarából,

nádasok körül kóborolva,

elriasztva és megcsúfolva,

fagyot harapva, szelet nyelve,

meghallgatást sehol se lelve,

tátott számat már a mennyboltra

fordítva a tébolyult holdra! – –

Gyászinduló

Üdvözlet néktek, kik harcoltatok,

harcoltatok és halni tudtatok.

Dicsőség nektek, kik meghaltatok,

halálotokkal példát adtatok.

Ti felkelők, ti bátran elesők,

ti bírák előtt büszkén meredők,

ti lábon álló, élő temetők,

menekülők, titkon elvérezők,

oh míly magasra léptetek sötét

korunk fölé, mely élni-halni félt!

Míly tiszta csúcsról néztek már felénk.

Takarjátok ki kebletek sebét.

Özvegyek, árvák, úgy könnyezzetek:

századok sírnak majd helyettetek.

Apák, anyák ránk úgy tekintsetek:

hogy a jövendő lett gyermeketek.

S mi gyászolók, mi lépjünk mind elő,

a gyász minékünk zord keresztelő,

emelődjék arcunk, a könnyező.

A közös kín a legnagyobb erő.

Mondjuk példának a kicsiny magot,

ki hivatást a föld alá kapott,

ki élni akkor kezd, midőn halott –

Ki népért halt, már fel is támadott.

Mert nem múlik a földön semmi sem,

se hő, se fény, sem erő semmilyen,

alakot cserél csak rejtelmesen –

Eszméért halni ne félj hát te sem.

A Quadalquivir vize nem elég

kimosni bár a szenvedők sebét

– – – – – – – – – – – – – –

Üdv s tisztelet a zászlónak, amely

a földre úgy hull, hogyha hullni kell,

hogy félországot fed színével el,

követői kiömlő vérivel –

Almásy-tér…

Almásy-tér… Hát itt is, itt e házban

a Szabó- és Varrónők Otthonában

is összeesküdtem én hajdanában.

Oh hány tenger vitt forró áramában!

Ki fejti meg a fordított szomjat? Miért

vágytam szivemből ontani a vért,

mikor ők kérték, a munkásokért,

s mikor ők kérték, a parasztokért?

Minden betűm…

Minden betűm egy-egy gyerek,

vérem az ő vérük,

ha csináltam, megfelelek,

felelnem kell értük.

Lesz idő, hogy megeléglik

hatalmamat rajtuk,

felnőnek és – – – – –

lelegyintik apjuk.

Útrakelnek, elvegyülnek

– – – – – – – – – – – csinálnak

megismerem – – – – – – – – – – –

egy-egy unokámat – – – – – – – –

Páris körülzárásakor

Van Páris még? Remény már nincsen.

Látó szemünk mohón tekintsen:

gyüjtse hamar, amit lehet még,

fogy a mult és drágul az emlék.

Drágul az emlék, fogy a multunk,

oh be keveset is tanultunk:

vettünk abból, mi egykor értünk

teremtődött, hogy többet éljünk!

Többet s mélyebben s emberebben.

Meztelenedem a szivemben,

árvulok multamban; dühödten

kóborlok vadként majd jövőmben.

Szűkölve várom, mit veszítsz még,

veled kevesbedünk, emberség

s vadulunk vissza, míg a rom közt

a hős is sakálként üvöltöz…

1941

Csángók

Kívánkoztam a csángókhoz,

a künnrekedt pusztázókhoz,

Bukovinát sose láttam,

bele mégis visszavágytam.

Vissza, mint a gyerekkorba,

abba az őskori honba.

Istensegíts, Hadikfalva

volt álmaim birodalma.

Megindulván Napkeletnek,

ott pihentem volna egyet,

onnan léptem volna beljebb,

oda, hol a mese erjed.

Keletre, még keletebbre,

a sűrű nyelv-rengetegbe,

őseim Atlantiszába,

Kőrösi Csoma nyomába.

Mentem volna, sose mentem.

Ők indultak meg helyettem.

Nyikorgó nagy szekértábor

nesze kél az éjszakából –

Nyúlik messze a sík éjbe

kocsisereg lámpafénye;

sorban, hosszan, mintha házak,

utcasorok vonulnának.

Tejútnyi csillaggal mintha

Csaba népe térne vissza.

Zárkóznak be a parasztok:

ez a székely mindent ellop…

Gombolyagként kibomolva

tekerül le Hadikfalva.

Futó fonál az orsóról:

Istensegíts egy szekér-sor.

Hazátlan a hontalanhoz,

lemegyek a népfolyamhoz,

mint valami folyam-szélen

álldogálok az útfélen.

Maguk húzzák a szekeret,

rínak rajta a gyerekek.

Ver az eső, sehol egy ház;

ilyen volt a népvándorlás.

Törik a tej-kukoricát,

a szilvát a palánkon át;

zendül rájuk ebugatás –

ilyen volt a honfoglalás – –

– – – – – – – – – – – – –

Nézi a nép a menőket,

követi majd holnap őket.

Ez keletre, az nyugatra,

nyüzsög a nép, mint a hangya.

– – – – – – – – – – – – –

Szól az ágyú kelet felől,

feldörög rá nyugat felől;

ide-oda a csapdában

fut a magyar a honában. – –

1944

Áruló kiált…

Áruló kiált „áruló!”-t

és gyilkos „gyilkos!”-t

s nem némították el a jót

soha úgy, mint most.

S felkél a nap, mint elmebaj

vad rögeszméje

s lemegy véresen s száll a jaj

bár nincs ki értse.

S én állok csak, mert szólanék

még józan hangon – –

1944

Köszönöm…

Köszönöm ezt a két deci

remek bátorságot, barátom.

Akadozott már a batárom,

ez a kenőcs kellett neki…

Az győz, magam is úgy találom,

ki a veszélyt kineveti!…

Egy ellenállónak

Ha elfognak?… Akkor egy nemzet hőse

lehetsz, öregem. Egy percre a nemzet!

De áruló, ha rossz lesz az idegzet:

ha összeomlasz, egy nép omlik össze!

Ritka perc (egy nép örökéletében)

ritka alkalom (több lenni magadnál).

Amiért mindíg harcolni akartál:

ott a haza az öklöd közepében,

olyan lesz, amilyenné te teszed…

1944

Széchenyi emlékezete

Időzítetten, hova Hentzi rakta,

felrobbant száz év késéssel az akna;

a híd ledőlt –

S ahogyan akkor akarták, a vízbe

a büszke ívvel a nemzet gerince

az is betört – –

Út és cél…

Jönnek nyomunkban a parasztfiúk.

„Vár ránk az út!”

lelkendezik.

Útravalóul mit adjak nekik?

Eltéved, kinek az út az irány

és nem a cél: hová utat csinál.

6 Dózsa

Előhang egy hőskőlteményhez

Éljen a Szabadság! Éljen az Egyenlőség! Éljen a Testvériség! Minden hatalmat a dolgozóknak!

Megért bennem a szó, mint ágak őszi szélben, kiáltom törzsem panaszait

S gyökereimét, mik bitorolt föld alatt búnak, bogozódnak –

Halljátok a törzsök recsegő szavait!

Régóta készülök erre az énekre – káromkodásaim

Erre edzették remegő torkomat! Mint fiatal anya

Vártam, hogy belém nyilaljon már a kín

S kiszakadjon végre egy néma nép szava.

A huszonötödik ősz húz át felettem távozó madarak kiáltásaival!

Jöttem a mély völgyből, mint mély életemből – alattam a róna

Vérködöt gőzölgött. Vércseppként fordult elém minden levél őszi jajaival.

Vérben gázolva így értem föl a dombra s néztem szerte, mintha most születtem volna.

Hány dombon jöttem át! hány évet hágtam át kapaszkodva szorult szívvel meg-megállva!

Felettem ért almák lengnek itt a szélben… nem eszem belőlük, ismerem ízüket.

Botommal szunnyadó kavicsokra verek… mi volt itt az élet s élni méltó álma?

S mi, ami annyiszor föllobogott bennem, hogy az est tűzvésze jött, a vad üzenet?

Ó hányszor futottam volna vissza innen – eltakarva arcom – úgy űzött a szégyen,

Csak azért, mert éltem, tudtam itten én is ébredni, aludni,

Beszélni, hallgatni, meghajtani térdem.

Legszebb bátorságaimmal kancsalul alkudni.

Ám, vörösül az ég… A hold mint aranyos görbe kard közeleg

Jobbomba símulva… Jövő győzelmeink kitüntetéseit

Csillogtatja az ég… Képzeletemben már fájdalmas seregek

Gyülnek hátam mögé… zajonganak, eltűnt vezérük keresik.

Jaj, jaj, jaj – hallom egy zsellér orditását, fogja véres fejét

S szalad felém, – jaj, jaj – sikoltoz egy leány s fölbukik meztelen,

Várkapu csikordul, lovas csapat porzik – jaj, jaj, zeng a vidék,

Kunyhó lángja lobban, kard hull, jaj, jaj, jaj, jaj – cseng a történelem.

Zápolyáék! – Ó, ha vissza tudnék vágni e korból reájuk!

Soraim az idők végtelenségén át korbácsok legyetek,

Pörgő karikásként csapjatok le rájuk,

Vetvén fejem fölé, csattanásra ezért rántsalak titeket!

Szabadság! Századok óta készülő vihar az elborult

Ég mögött ki egyre sűrűbben dörögsz fel,

Verd föl képzeletem, mint az elkomorult

Tábort, aki feléd indult Dózsa Györggyel!

1927

Osztály-vizsga

Azt mondd el nékem végre, Múzsa:

kemény remény egy jobb jövőben,

ki megkísértesz újra-újra,

s többet kivánsz, mint telne tőlem;

te szívós hit, azt beszéltesd el

velem úgy: én is büszkén halljam,

hogy vettem részt utcai harcban

Szolnoknál a csepeliekkel;

az utolsó napon, mikor már

minden mi irva volt, betellett,

hogy próbáltuk a Tisza-partnál

feltartani a történelmet,

a huszonkettes vasas-ezred

egy töredéke még utolszor

hogy ment rohamra a híd mellett,

hogy tört volna ki a pokolból:

az elveszett csatából s köztük,

fél nap alatt, míg maradék

golyóinkat ellövöldöztük,

ifjú diák, hogy lettem érett

érettségitől messze még;

mint kaptam ott olyan leckéket,

melyekből, im, felelni illik

és felelni is fogok mindíg,

ha szólító ujjal te intsz rám,

mert ott kezdődött az én vizsgám,

ott, abban a percben, ahogy

megtelefonálták a rohamot – –

1932

Kolerások; 1831

Botját forgatva egy vidám paraszt

lépdelt az úton könnyedén.

Dúdolt, fütyölt…! Nem tudta ő sem azt,

hogy ő Végzet, ő a szörnyű Rém,

amelynek jöttét félte a falu;

hogy ő a Kolera, az iszonyu!

Vizelt, mivel már látta, odalent,

Simontornyát. Aztán szépen bement.

Bocskoros volt s nyurga ez a Halál.

Onnan fentről jött, északról, gyalog,

Megállt rögtön az első kapunál.

Vizet kért. Egy jó csuporral kapott.

Visszaadta a csuprot. S ott maradt

a csuporban, amíg ő ment tovább

a két megyére elég pusztulás – –

(Hogyan bomlik szét egy rendszer előbb anarchiába,

aztán a szabadság valami új rend-féléjébe.

A parasztok hiedelmei – „lényegükben”

most helyesen irányulnak. A lázadás.

A leverés: a halál uralma a halálon.)

1936

Botond

Invokáció, Kölcsey emlékének

Büszke magyar vagyok én is, fám nekem is keleten nőtt:

hozta szerény ősöm Bendeguz úr csomagait;

volt belső szobalány tán épp Álmos úréknál

egy ükanyám és… és onnan e büszke sasorr;

sok mindent fed az éj, a múlt éje kiváltképp!

Lebbentsen valamit rajta e kései dal.

Lélekhántók

Itt az idő, hogy végre jót is írjak,

helyreütni, mit eddig müvelék.

Az évek múlnak; senkinek se híjnak.

Oh, meddig alszol, költő-büszkeség?

Múzsa, hiúság, döfj az oldalamba!

Rikoltsak én is olyat, aminőt

nem harsog túl e század híg zsivajja:

daloltasd vélem a – jelen időt!

Oh add kezembe ezt a kort! E kornak

lelkét, melyet ma annyian boncolnak.

Vonultasd fel e boncolók, e fejtők

nemes hadát, mely – míg pusztul a nép –

megmentett annyi ficsurat és delnőt

attól, hogy – rosszul töltse éjjelét;

e hadat, amely olyan büszke-fennen

mondta magáról: progressziv! (Az is,

bár igaz, hogy csak olyan értelemben,

ahogy progressziv a paralizis.)

Így volt haladó e mélyanalízis

tábora is: haladt, de hogy haladt!

Könnyedén, mert – – – – – – – hisz’

– – – – – – – – – – – – – a nép lemaradt.

E mívelt urbánusok, citádínok

titka ez volt. Hát lássuk ezt a titkot!

1936

Az ozorai csata

– – – – – – – – – –

– – – – – – – – görgeti

– – – – – – – – Görgey

– – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – –

Országomlás

Alacsonyan négy repülőgép

szinte a tetőket súrolva

dörögte kora reggel óta

Budapestre vad ébresztőjét.

Az utolsó nap trombitája

az antikrisztus fölfútt száján!

Meghúzódott a gyáva gyáván

s a maga kis csöndjét kivánta.

A Duna fölött, a víz hosszán

járt föl-alá az a négy német

bombázógép – őrség se lépked

kimértebben kaszárnya-posztján.

Csepeltől Újpestig és vissza

és újra vissza, jöttek, mentek,

nyomták le, föld alá a lelket,

bőgve, szirénákkal-visítva!

De épp ezáltal – mit se tudva –

Ítélet kürtjei is voltak,

és mi, százéves tetszhalottak,

kezdtünk is eszmélni magunkra.

Eszmélt és szedte tagjait már,

aszott csontvázát Magyarország.

De erejét már elorozták,

de nem volt övé sorsa immár.

Jöttek a gépek, távolodtak.

Én Budán éltem. Füst-hínáros

nagy tó volt a hegyről a város.

Szédültem partjain e tónak.

Szörnyei egy új vízözönnek,

cápák, cetek voltak e gépek,

ahogy a dermedt messzeséget

beúszták s újra visszajöttek.

A rém-mese, a képtelenség

tengermélyéből merültek föl.

Meredt a szem a rémülettől,

megértve, mi is az a négy gép.

Muhit és Mohácsot idéztek,

oly romlást, milyen sose volt tán,

ahogy szálldostak a menny boltján

ezek a modern csillagképek.

Vártuk, mi örök csodavárók,

mikor dörrentik végre rájuk

életünk jeleit az ágyúk,

haragunkat, a valóságot!

A rémálmot mikor szakítja

ketté már tettekre-kelésünk?

Dörgött a két gép fönt, odébb tünt

s kanyarodott üvöltve vissza.

Elbúcsúzkodtam; zsebre dugtam,

nem pisztolyom (addig se lett meg),

„keféit” egy új verskötetnek

(úgy mondom, mint volt), s elindultam.

Tudtam, hogy valamit örökre

elhagyok, otthagyok szobámban.

A kapun kívül még megálltam.

Épp fölöttem szálltak dörögve.

Lementem – most jön csak az álom –

a legközelibb kávéházba.

Most is ott ült S. társasága.

„Bejöttek!” mondta B. barátom.

„És most mi lesz?” „A halál” mondta,

kivéve egy papirba-burkolt

dobozból egy kanálka cukrot

s a cukrot teájába szórva –

Zörgött a kávéházi ablak

a repülők kemény zajától.

Bejött Seress, Tolnai Gábor –

Földosztás

Mi dörmögött a domb mögött?

A háboru, a bika, verte-

rakta vérlucskos csűdjeit

– reccs-roccs – házakra, fészerekre;

acélhidakat roppantott be,

útfélre tornyokat rugott,

de – megtaposva Somogyot, Tolnát –

a Balaton betört jegén át

már Keszthelyen tul dohogott.

Távolodott!

És mi nyomába.

Surrant a kicsi gépkocsi.

Csörögtek, békét muzsikálva

csukhatatlan ablakai.

Félpercenként lassítani

kellett vagy kanyarodni egyet

gránát-tölcsérek, lódögök,

föl nem robbant ágyúgolyók

– – – – – – – – – – – – mellett.

Szőnyi, Kardos és Flóra s én

és ő, a folyvást nevető,

a remekszemű vezető

Garas – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – –

(Marcali romban. Böhönye néptelenül.

A zacskó-papírra rajzolt falu-terv. Ozora.

A porba rajzolt utcák. Ki szónokoljon. stb.)

7 Küszködöm…

Küszködöm; küzdve alakítom

nemcsak azt, ami lehetek,

ami lennem rendeltetett,

ami a lényegem s a titkom;

formálom azt is, amivé ti

válhattok; azt formálom én ki,

azt az embert, aki agyag

még bennetek is, kire vágytok,

amikor sürgetve mondjátok:

költő, előzd meg korodat!

Gyúrom az anyagot, a fájót,

facsarom ki a bennrekedt,

megáporodott nedveket,

én így sürgetem a világot.

Mert az előzi meg korát,

ki idején viszi tovább,

vagyis – hallván az indulás-jelt –

egy percnyi késés nélkül felkelt –

Két kéz¹

1950

Jövendő-rejtő ránca,

vonala, ékírása

nem volt temérdek

e nagy tenyérnek.

Sok ága-boga, lombja,

nem volt multját mi mondja;

külön jövője sem volt.

E kézben csak jelen volt.

Üres térkép volt, sárga

homokföld pusztasága.

Nem voltak ott szerencse-

jelek se.

Szinte baltával vágták

e tenyér néhány árkát;

hol másoknál a sors folyt,

nála verejték s por volt.

Lakatlan ország volt az,

be nem írt csecsszopóarc.

Nem volt azon csak érett,

csonthéjú kéreg.

És kérge halma fénylett,

mint karszti zord vidékek

dombjai, melyeket tél

gyalul kopárra meg szél.

A bütykök, az egykor fájók,

mint kiégett tűzhányók

elkövesedtek, éjjel

izzottak még fel.

Nem volt e kézbe írva

más olvasandó, mint a

híres nagy M, az,

mely azt hirdeti: meghalsz.

Aki kezelt e kézzel,

szoborral kezelt, érccel;

nem melegséget érzett:

vas merevséget.

Mintha nem is egy érző

lényé volna e kézfő,

hanem egy óriás nép

nyujtaná biztatásképp.

De ez a tenyér nem holt,

ez élő-eleven volt,

ez olyan hű erő volt,

mint maga a termőföld.

Mint koranyári felleg,

ez annyi áldást rejtett,

úgy óvott, növelt, táplált,

hogyha alászállt.

Ez úgy élt, ahogy élnek

szelek és vízesések,

malmot és hajót hajtók;

ez ős jóakarat volt.

Ezzel a természet szólt,

ha épp okosat gondolt;

olyasmit mondott ezzel,

mint virággal, gyümölccsel.

Mert hogy’ szállt az ostorfa,

ha kézbe e kéz fogta!

Kapa hogy sürgött-pörgött,

ha őhozzá szegődött.

Zsákok hogy telítődtek,

telten hogy emelődtek,

padlásra hogy repültek,

terültek és ürültek.

E kézzel állva párba

a kalapács hogy járta,

s hogy csengett, ahogy illő,

hozzá az üllő!

Bojtár-botját ellökve

tért e kéz a pörölyre.

Mert mihez is nem értett

tíz ujja e két kéznek?

Mert szolgált rég juhászt bár

s volt helyben most kovácsnál,

csinált ez kocsit, hálót,

sőt messzilátót.

A saroglyából egyszer

kis őzzel merült ez fel;

rálelt a fájó fogra

és – kreccs! – kidobta.

Ha ujjal csak hozzáért,

megindult a kazángép

füttyentve a másik

gépnek egy óriásit.

Ő műve volt kis varsám,

rézpatkóm csizmám sarkán;

a fatalpon a szál drót,

mely első korcsolyám volt.

Mintha mindegyik ujjba

kis mester volna bújva.

Tíz pici mester – járták;

hogy is csinálták?

Mert merevek voltak, restek,

már ki sem egyenesedtek;

böggyel befelé álltak

ezek az ujjak; vártak

görcsösen, mint a vadra

feszült vasfogú csapda,

mint a koldusok kérő

keze a kapu-mélyből.

Külön mind árva, néma

volt, sánta, béna.

Óh, de együtt! Ez

volt az együttes!

E tizek társasága,

ez volt a kaláka!

Mint méhek nyüzsgő kasban,

katonák harcban.

Labdarúgók a pályán,

halászok, ha van zsákmány,

tettre úgy álltak össze,

tíz tag, egy eszme!

Húzták, ha kellett, tüstént,

szememből bár a tüskét.

De hogyha nem szolgáltak,

csak vártak; vártak,

mint az ősember marka,

repülő madár karma,

horgony a hajóélen

tapadni készen.

Király az aranyalmát,

kalmár marék aranyját,

e kéz, e félig megnyílt,

úgy tartotta a semmit.

Úgy markolta a munka

hült helyét, el nem únva;

mint fészek, mint kalicka,

úgy várta vissza.

Fa gyökere, ha mordul

kidöntve égrefordul:

tétlenül úgy meredtek

ujjai e kezeknek.

Óh a bőr alá égett

szikrák, vas-reszelékek,

a pórusokba

evődött pernye mocska!

Amelytől ez a hő- és

szél-barnította ős kéz

maga is, mint hatalmas

tömör darab vas,

súlyos volt, szinte mázsás,

érdes volt, szinte szálkás;

óh, milyen lehetett ez

a vad kéz, mint szerelmes?

Parazsat fölemeltek

csipeszként e hüvelykek;

tüzet pipádnak

vele kínáltak.

Hogy volt e kéz beszédes

a kedves lány kezéhez?

Hogyan volt hajdan nyájas

törékeny asszonyához?

Ifjúkor!? A rézművű

karikagyűrű

úgy bedagadt a bőrbe,

fogóra tört le.

Belül az ujjbegy bőre

szénné volt perzselődve;

millió pici pikkely

fedte tűfejnyi zsindely.

Leégett rétek

füveként feketéllett

e láng-nyaldosta

kézen a szőrszál torsa.

Hogy hámoztak narancsot

e medve-mancsok?

Hogy vett e kéz föl

pólyást kis bölcsejéből?

Pici kupica s abban

gyémánt szesz égő napban;

szalonna jeges fénye;

kalács hó béle:

mindez nekem e durva

kéz horgas ujja

között lett létnél szebb lét:

gyermeki örök emlék.

Szétszedett óra

arany rugója –

félkéz-csavarta

fürge szivarka!

Mint kezes falka, jó nyáj,

e kéz körül úgy szolgált

köpülő, szecskavágó,

lámpa, daráló,

– el nem akadva percre –

kályha, kemence,

zárak, vasalók, orsók;

évszakok, bolygók!

Mit tud mindentudásról,

mindenható Atyáról

gyermek, ki kézre

nem ilyenre néz fel.

Mert hogy járt ujjácserélten

a tű a varrógépben!

Szántás hetében

a nap az égen!

Én most sem

tudom, hogy van-e isten.

Csak tudom, mi dolga

lenne, ha volna.

E kezekről a vas-szenny

nem vált le vasárnap sem.

De ünnep is azt lesték,

mi tennivaló esnék.

Hogyha – pihenni végre –

ki-kiültek a térdre,

akár a ház elébe

a ház két véne.

Ha egymás mellett

megtelepedtek;

ahogy fényképen állnak

vén házastársak.

Nyugodtak ott se voltak,

füleltek, szimatoltak –

és hogy repültek,

egy jelre hogy merültek

sárba, salakba, zsírba

– halak a vízbe vissza –

gép felnyitott belébe,

sertésekébe.

Kívül a munka piszkán

vacogtak volna tisztán?

Szén, olaj, föld, sár

volt elemök már.

És közben fent az égbolt

nekem e két tenyér volt.

Egem ha fedte felleg,

mögötte ők derengtek.

Belőlük ömlött fényem,

hű erősségem.

És belőlük az álom,

éjjeli biztonságom.

Tele friss hanggal

a hajnal

és pisszt!-t jelezve

az este.

Étellel ők kínáltak,

fektemben ők vigyáztak.

Egyik a hangos nap volt,

másik a hallgatag hold.

Mert az is belőlük folyt,

egyszer csak tehenünk volt

s a hegytetőn fönt

nekünk is szöllőnk!

E két kéz után kaptam,

ha elzuhantam;

ez símogatott, ez vert,

ez gyúrt belőlem embert.

Lelket

testembe ők leheltek.

Nekem e két eres kéz

volt a Teremtés.

Az örvény

ellen a tíz nagy törvény,

mellyel a mélyből partra

kúszott a fajta!

Amellyel

magát az ember

– a vizeknek felette! –

emelni kezdte.

Kinyúló két kéz, távol

időből, óceánból!

Ujjukat az egekre

meresztve-szertevetve!

Föl, ki az égig!

Ég vízszintjéig! Én így

látom őket, a Kezdet

ködében fölmeresztett,

Mózesi két kőtábla,

ragyogva és kitárva;

a Hírrel szállva

a galamb szárnya!

Értelem, mely kilángol

az őshomályból;

mint a fényküllők nyúltak,

nyíltak rajtuk az ujjak.

Két oroszlán és karddal

két harcos angyal

címerem közrefogva.

Jogom két szelid foglya.

A gyermek látomása

így fordul óriásra;

ma értem, hogy mit néztem

akkor e két nagy kézen.

Buzogány, kopja,

harci lobogók gombja;

pecsét, alvadtvér-barnán,

perdöntő okmány alján.

Rügyek az ágak hosszán,

ha milliószám

tavaszt szavazni nyílnak.

Ötujju, élő csillag.

És néha szinte félsszel

fejemre szállt e kézfej

és e tenyerek derce

arcom reszelte.

Éjféli horizonton

fölfénylő mozdony

két mécsével, ahogy gőzt

fú a bolygók közt.

A tömpe ujjak csorba

körme – letörve sorba –

kavicshoz volt hasonló.

Nem fogta olló.

A mutatóujj felső

ízét szétzúzta egy kő,

irányult akármerre,

földre meredt le.

Körül a körmök inyje

– vérbetört szörnyű csipke –

be és be volt, cafatra-

tépve, hasadva.

Rémálomnak is rossz volt,

ahogy a hús kifoszlott

ott a körömágy szélén.

S most mégis nézném.

Fájdalmak holt jeléül

e körmök lágy tövébül,

mint vörös félhold

úszott ki egy-egy vérfolt.

Íme ilyen jelekkel

nyúltak e hű kezek fel,

szentegyház kettős tornya,

vasszínű mennyboltomra.

És ahogy a verejték

cseppjét kézszárra kenték,

egy pillanatra

a szántást abbahagyva;

egy röpke percre

a kucsmát föleresztve

(mint amikor köszöntek).

Ezzel kit üdvözöltek?

S ahogy a pillák cseppjét

ökölháttal levették;

hogy ne mocskolják

könnyel a kormos orcát?

Félszegen is mily szépen

tették, míg az a vén szem

félretekintett, mintha

nem is ő sírna.

Mert nekem minden harcom

közben ők voltak pajzsom

s győzvén, aranylón

jövőbe nyílt nagy-ajtóm.

S néha – már föllendülve –

e kéz vállamra ült le

s olyasmit vert ki ottan

a kezek nyelvén, jól van.

És – a két szélén tartva,

hogy nyom ne essék rajta –

letette, mint egy pölyhet,

a bizonyítványt, könyvet.

S újra vállamra pártolt

s szebb volt, mint arany vállbojt,

mert ékesebb dícséret

már nem is érhet.

Jó volt a műhely-mélyben

csillantani meg fényem;

szurtos tenyéren

lenni kis érem.

Az aranyat, mit nyertem,

csak itt nem szégyeneltem:

a kormos kérgen

győzelem lett az érdem.

Jó volt gondolnom: innen

mire kell vinnem

az üzenetet, mellyet

belém neveltek.

Fának fekete földből

jó volt nekem e föltört

kézből kinőnöm, szép volt –

az apámé volt.

Volt úgy is, kézrefogták

kezemet, símogatták.

Tudtam, ha mosolyogtak.

Apám kezei voltak.

Tudtam, ha szomorogtak,

ha szinte fölzokogtak

egy néma kezelésben;

apám kezelt így vélem.

E néma, öreg ujjak

nevetni tudtak,

tréfáltak, gúnyolódtak,

apám ujjai voltak.

Arcára nem emlékszem.

E kéz tűnik elébem

ha felidézem; lénye:

ez a kéz hű arcképe.

Láthattam holtra-hülten,

keresztre merevülten

e kezet, az olajfolt

akkor is rajt volt.

Így lett útjelző ábrám

iránymutató táblán,

iránytű, figyelő domb,

nekem a Szent Jobb.

Hullámtörő gát, szirtkő,

előrevetett hídfő,

bástya, jel-intő máglya,

szolgák, próféták álma.

A jel, amelytől

Konstantin harcra kelt föl,

mellyel nekem is győznöm

kell égen-földön.

Mert most – mint másvilágban –

e két kéz itt él nálam;

fattyai csonka tölgynek:

új létre törnek.

Két vállamból kinőtten

szolgálnak itt köröttem.

E jól ismert kezekkel

eszem és öltözöm fel.

Ahogy más ökröt,

apámtól e pár öklöt

kaptam. Meg- és megnézem

az örökségem.

Mert e pörölyre-termett

marok csak nem pihen meg,

leskel dohogva

méltó dologra.

Néha – holt papírt szántva –

fordulna szinte hátra,

únja a semmi tollat.

Tudtunk mi, mondja, jobbat!

És néha megrándulnak,

szinte szívemhez búnak

és sajdul ilyenkor csak

belém, hogy kik is voltak.

Hogy mik lehettek

volna és mik lehetnek,

hogy mit is tudnak –:

millió évnyi multat!

Szolga dühöknek

mily öklei gyürődtek

mind görcsösebben,

a zsebben.

De a barátság

mily tág mezeit tárták,

ha parolát kínáltak

a jó komáknak.

Erről emlékezgetnek

miközben tesznek-vesznek,

védenek, fürge-bölcsen

járnak előttem.

Jelzik, mire áll készen

velem, ki kéz a kézben;

szinte csaholnak,

lelkéig szimatolnak.

Hű kutyák, előőrsök

bennünk az ősök?

Nem éltünk – zúgják kiáltva –

mi sem hiába!

Szinte harapnak:

nem magadé vagy csak!

Tenyeremben egy nemzet

dolga bizserget.

Tudom, nincs messze hátra

e kezek szabadulása

a tűzből, a fagyból – így szól

az igéret – a kínból.

Én hiszem, lesz aranykor,

csak munkálj, harcolj.

Föl, föl, mind följebb jutnak,

kúsznak e konok ujjak.

Lesz kor, a munka malmát

nem vak lovakként hajtják.

Ég-föld erőit

gyeplővel ösztökélik.

Nem világvége tombol,

robban ki az atomból:

az egyenlőség

kora, a bőség.

Mint őskorszaki lények,

ezek az összeégett,

bús kezek az időkbe

tünnek örökre.

És őskorszaki emlék

lesz, hogy mint a fenyíték,

hajdan úgy mart husunkba

a munka.

De mégis, bármi érjen,

e kezeké az érdem.

De mégis búcsúzásra,

övék a hála.

E kezekhez én mindhez

úgy nyúltam, mint kilincshez.

Mert ők az Igen és Nem

a mindenségben;

a végtelen határán

a kapubálvány.

Jegyzőfüzet¹

1949–1952

Jegyzőfüzet

Barackok

Megérleli egyenként és leejti

gyümölcsét az őszibarack-bokor;

lombja alól naponta úgy szedem ki,

mint a tojást egy szelid tyúk alól.

Juhászfi

Fekszem hanyatt a fűben, mint feküdt

munkája-téve annyi-annyi ősöm.

De én, mit őrzök én? Betük, betük

végtelen nyüzsgő nyáját őrzöm!

A Balatonnál

Áll, tartja horgászbotját mozdulatlan

napszámra ez a büszke és beteg

vasutas; csak tükörképe lebeg,

táncol, nevet a hullámvonulatban.

Szüret felé

Húzza földre gyümölcse az ágat,

tanulom az alázatosságot.

Talpig díszben pompáztam tavaszkor,

recsegek a dús tapasztalattól.

Új nép a parton

Fürdőruhában széplépésű nő –

Jó alakja az eleganciája.

Hogy ideillik! Mily „előkelő”!

S mi mindent mond el, ahogy kisfiára

pillantva elkiáltja:

„Hun mész te, Fercsi! Vigyázz, beeső!”

Mélység

Pihenhessek egyszer én is, akár a tó,

tükörsima szívvel csupán azt mutató:

mi fönt épp ellebeg. Csak játék lenne? Te

igy látsz, zavartalan, legmélyebbemre le!

A hegyen ülve

Megy – elől habot, hátul óriási

fecskefarkot vetve – a kis hajó.

Ideér frissen a tamburaszó

s az öröm, hogy milyen jó tamburázni!

A hajót várva

Jár föl-le, karját hátra téve s hátul

forgatva botját; mitől is a bot

akár a vígan csóvált ebfarok –

Ebből látni, hogy boldog a tanár ur.

Ars poetica

Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos,

mihelyt elkészül, az élethez áll.

Minden jó mű egy-egy szabadságharcos.

Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss,

ne fogja a halál!

Emlék az ostromból

Oh, kis korok nagy hangu verselői,

ti zengzetesek! Tudjátok, fülem

mit szomjazott, míg szakadt ránk a menny?

Forrás halk hangját hallja már csörögni!

Hangyák

Iszonyu volt. Vonszolta még kidőlt belét

maga után a zománcos bogár

és rágyült már és ette-itta már

s – híj-huj! – kocsizott rajt a hangya-nép!

Napraforgók

Rajongva nézik bölcs istenüket

a napraforgók: – Oh, a nap!

Saját arcára teremtette meg

málé nagy arcukat!

Tolna

Hű nevelőim, dunántúli dombok,

ti úgy karoltok, hogy nem korlátoltok,

nem fogtok rabul, amikor öleltek,

ti úgy öveztek, hogy égig emeltek!

Kettősség

Innen indultam el. S ha odaállnék

volt magam elé: így gondoltad-e?

Megreszketek, ahogy elönt dühe:

– Te árnyék!

Náncsi néném

– S a lánca, az hogyan feszül, a lánca?

Az új Lánchidról kell bőven beszélnem.

Addig beszélek róla, mig belém nem

nyilal, hogy régiben se látta.

Levél¹

Minden asszony mögött te állsz. Mosolygok.

Szépségeddel te sütsz át rajtuk.

Tőled világosulnak s lesznek olymód

fényedtől üresek,

mint ablaküvegek,

Te vagy a napjuk.

Materialista kinyilatkoztatás

Ér a fürtön megint az édes magyarázat,

az a tiszta, melyet szótári nyelvre nem

fordíthatón az agg föld nyujt egyenesen

– saját szavaival – az ember ajakának.

Az állomásról jövet

Hajlonganak a jegenyék aranylón

és öntik a diszt előttem, utánam,

ahogy elkerékpározok vidáman;

a feleségem ül a csomagtartón.

Kézrázás közben

„Hajh, hajh, havas a haj – hiába –

nekem biz már az idő: délután;

megdeleltem; megdeleltünk, Gyulám!”

Együtt jártunk valaha iskolába.

Nagy vadász

Nyúl! Puskám ha van, odatüzelek

és – dirr! és durr! – kupán lövöm bizonnyal

s futok látni a… vért? A tört szemet?

Magunk vagyunk. Megcélzom a botommal.

Tükrök

Fordítom főm barátaim elől.

Arcuk megannyi kéretlen tükör.

Riadva rajtuk látom,

hogy ront felém törve-zúzva halálom.

Emlékezet

Barátnőim, oh szép hajdaniak –

Becsuktam szemem csókotok alatt.

Nem öregesztek ma sem, sohasem!

Rátok nem szememmel emlékezem.

Séta a parton

Lépten-nyomon a kő közt ottmaradt

siklóbőr. Itt az őszi fordulat!

Ha ilyen nőne az embereken,

hány lengne már a pesti köveken?

Hitterjesztők

Hatezer éve ültetgette szét

egy délfelől jött hősi nép

Baranyában a nemes gesztenyét –

Sütöttük, ettük, remek volt. – Kiástam,

Tihanyba onnan hoztam ezt a két

példányt földestül, hátizsákban.

Egy éjszaka Somogyban

Ébren fekszem. Bizserg szívemben: föl! kikelni!

Pedig e gyenge fény még a holdé talán.

Döngnek a traktorok nagy messze, mint megannyi

dongó a pirkadó ég órjás ablakán!

Új roham

A földön jár a gép, száll égnél magasabbra

mégis; fent a jövő terein kanyarog –

Ő, ama Fényhozó, megy modern csapatok

élén – ezt képzelem – egy döntő új rohamra.

Őszi este

Hajlik az aszu ág hangjával: recseg,

elreccsen az égen a vadlúdsereg

vonala: itt az ősz; pálca töretett

a víg világ felett;

herseg a halott fű, sás torsa ropog,

ahogy a réten át haza ballagok

arra, hol mint égigérő oszlopok

vacsora-füst immár száz-szám gomolyog.

Lányommal a lépcsőn

Fáradt voltam. „Hadd ülök ide melléd” –

mondtam, míg csendesen

kislány-vállára tettem vén kezem,

csodálkozva, hogy elbírja a terhét.

Október 6

Kezét – mert ő ölt, maga a király –

egy nép arcába törölte bele.

Nem volt e földnek Petőfije már!

Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.

A tó I

Zúg, harsog a tó tegnap óta; így

harsog, háborog most már tavaszig;

nem nyugszik bele egy pillanatig,

hogy oda a nyár; így tiltakozik.

A tó II

Forog, zokog, mint nyűgös csecsemő,

mint megbékíthetetlen szerető.

Ne nyugodj bele rosszba semmibe!

locsogja ajka, veri vad szive.

A tó III

Mellette fekszem. Éjszakákon át

hallgathatom majd asszonyi jaját,

tarthatom nyitva hajnalig szemem;

gondolkodhatom az életemen.

Operáció előtt

Testem apámé. Jelzi, mint egy óra

(kín-percentésekkel) nincs messze már,

hogy ez a ránksózott gyártmány lejár

s – nyitogathatják! – nem indul meg ujra.

Jobb részem…

Jobb részem megmarad. A földben, lent leszek

s mondom fent mégis szószerint

eszméim ujra s ujra. (Mint

a papagájok és a lemezek.)

Vigasz

Nincs más megnyugvás, csak a munka. Végül

a sír előtt sincs más igaz vigasz,

más értelem, más menedék, csak az:

elvégezted, mit kaptál vala részül.

Évforduló T-ban

Tíz év, itt! véled! Mit adhat az ég még?

Van béke, munka, – hírnév! Helybeni!

„Ez – mondják rám – az az izé, aki

a csomagtartón hordja feleségét.”

A „Ça Ira”-t éneklik

Dal száll, oly messze, hogy a csend hajszálnyi része

a néma messzeségben az, ami

a márványban az erezése;

ettől lehet a csendet hallani.

Oly messzi s mégis oly ismerős, hogy magam se

tudom egy percre:

nem messzi-közeli ifjúkoromból zeng-e?

Ősz felé

Gyorsan libegve

egy piros, nedves bükklevél

tapadt a szélvédő-üvegre;

mint egy átlépő-engedély.

Új ruha

Őszül a hajam s hullik is, ahogy kell.

Új köntös készül rám: az öregember.

Feszengek, mint egy szabónál; hagyom:

sose csüngtem a napi divaton.

Harkály

Odaszáll az ághoz, a holthoz,

megkopogtatta: hol fáj?

és úgy fülelt a harkály,

akár egy orvos.

Krumpliszedéskor

Milyen kevés kell, erő és okosság,

hogy az anyaföld jól végezze dolgát.

Egy simogatásért bő lakomát hoz!

Nem kell kemény kar, csak az elosztáshoz.

Jutalom

Hivott a puszta föld: szöllőt raktam bele.

S már ő rendelkezett: köze gazzal tele!

Kértél, emberiség, tőlem szeretetet

s áldozatomat is immár keveseled?

Eh – tettem dolgom és –, hogy is volt? Nőtt a fürt

s kérgesülő szivem meg- és megédesült.

Józsi bátyám

Panaszkodik, hogy – miként minden molnár –

torka-reszelős lett „idő előtt”.

Krákog, köhög; de – új idők! – ha köp,

az ablakhoz lép, mely a vízre szolgál.

Őszvégi ablaknál merengve

Nem bocsátom be a legyet.

Kezet-

dörzsölve bárhogy kér kegyet.

Inkább arrébb megyek.

Élő szobor

Mit mondasz? Hogyha akkor meghalok,

tán épp e téren kőszoborhoz jutnék?

Tudod mit, álljak egyelőre úgy még,

hogy vacsorára hazaballagok.

Szüret után

A grófi szöllő is (amelyből egy

pohárnyi bort cseléd nem nyelhetett)

új birtoklatban. Ülünk. Kortyolgatva

tanul Jánosunk ím az új tanokba;

kocintásonként elismételi,

hogy „egy helyett most kétszáz élvezi!”

Az aszófői állomáson

Ötszázmillió fényévre kilát

az ember a vak ürbe – jut eszembe,

míg szívdobogva és szemem meresztve

vonatod lesem e vak éjen át.

Ködben

Sirály-kavarta köd. Tülök-szó. S végre: bárka!

Tatján hét férfiú, öltönyük csuklya, kámzsa;

némán, állva eveznek. Lovagok? Zord barátok?

Így kötnek ki naponta

mintegy a mai korba

barátaim, az állami halászok.

Egy füredi vendéglőben

Egyenként hozza, csoszogva köhélve

a kenyeret, a kést, a sót, a bort

Jancsi bácsi. A falon régi képe,

mikor pilóta volt.

Harag

Döglenek egyre az őszi legyek, de

mind részegebben zúgnak: párzanak;

csapnak szemembe épp egymást begyelve –

Látom Velencét a pestis alatt,

hallom az imát: „Végy Uram kegyedbe

bús bűnömmel…” s rá a méltó harag

mennydörejét: „Dögöljetek hegyekbe!”

Ősi társ

Félős volt s szomorú;

de meggyujtotta s nézte a tüzet

s kevésbé rettegett

a nagy üres házban a kisfiú.

Éjszaka

Nincs kapum, kutyám. Rácstalan világol

egy ablakom az elhagyott hegyen.

Írok, írok és hirtelen magától

megáll gyors tollam; vele fülelem:

mi neszt kapott ki a nagy éjszakából?

Hó a tóba

Hullik a hó és változik fehérre

tartósan már a tágas dombvidék.

Csupán a tó lesz annál feketébb,

minél sűrűbben dől a hó beléje.

Micsoda üzenet

Micsoda üzenet?

Oly nagy a csönd:

hallom a fülemet.

Csend, éjszaka

Figyel fülelve a szív: mi zörög

az éjszakában kint a ház fölött,

az udvarban, a határban, a csendben

most jól-hallható csillagrendszerekben!

Vendégség

Bejön Nagy szaktárs, a szikár halász,

ha remek a fogás.

Maga süti a halat, mit hozott,

tihanyi mód szerint,

aztán, ahogy halból, szóból kifogy,

indul, köszönve, hogy

megvendégeltem, ilyen jól megint!

Részvét

Ha más nem: tán hang a legelveszettebb

bolygón is van. Ledől egy szikla-fal

s a többi fal is, visszhangjaival,

felüvölt rá. Vagy némán belereszket.

Fájdalom

Egy szomszédom van, félórányira.

Egy vénasszony. Egymaga kapál kis

szöllejében s így tél felé borát is

egymaga issza s hozzá egymaga

tutul, hosszan, mint holdra a kutya.

Családi ékszer

Volt gyűrüm, órám, láncom… rendre mindet

elvesztettem. Kincsül ezt forgatom:

huztuk anyánkat szánkón a havon

a tó felé; jegén apánk keringett.

Harminc év után

Lehajoltam és éppen úgy, mint hajdan,

el nem feledve

kézmozdulatot egy felet se,

a csizmakapcát tüstént fölcsavartam.

Öröm szállt meg. Mi volt oly jóleső?

Valahol bennem nem mult az idő.

Fagy

Egy jég a tó. Igy fagy be majd e hív

e minden lenge szellő

szavára milljó fénnyel felszökellő-

leomló tiszta szív!

Télvégi szél

Télvégi szél nyögeti a fákat,

tördeli le róluk, ami száradt;

izmosítja a fiatal ágat,

indít benne kirügyezni vágyat.

S kérdi tőlem: veled mit csináljak?

Karóverés

Egy csattogás a vén hegy. Tűzdelik

helyre a szöllőkarót. Bizonyossá

most vált a tél halála! Most verik rá

koporsószegeit.

Cinkék

Verik a karót s a kopácsolással

versenyt szól – hogy tágul bele az ég!

a – „nyitnikék! nyitnikék! nyitnikék!” –

a legelső madárdal.

Feltámadás

A föld, az immár cserepesre szikkadt,

nyílt és nyílt, mint megannyi pici sírlap.

Fejét kidugta – hívta már a nap –

holt-fehéren, kis Lázárként, a bab.

Aztán percenként itt is, ott is egy

újabb parányi lap emelkedett.

Régen örültem olyan jót, mint másnap

az általános bab-feltámadásnak.

Vihar előtt

Látni a sok közt egy, csak egy fehéren

futó hullámot néha; jő habos

tajtékkal, fejét szegve, mint a kos,

köpködve szinte az erőt,

hogy a többi előtt

fröccsenjen szét a sziklatörmeléken.

Magamnak felelve

„Szégyen, hogy pusztán, mert igaz,

az ember észrevételét

hányféleképp

magyarázhatják! Kiki, mint övét!”

– Ez a vigasz.

Művészet

Gondolatoddal tégy túl a lángelmén,

az lesz a nagy dolog!

De még nagyobb:

mondd el az egyszerű nép napi nyelvén.

A pálfai toronyból

Kint a határban, hol mint a homok szállt

a napszámos nép, a folyékony ország:

új házak szerte. A még puszta föld

porában a zömök tetők:

megannyi szög, jól bevert szögfejek! –

A volt cselédek leltek ott helyet –

Nemzet ver ott honába gyökeret!

Tavaszi vasárnap

Eltelt a nap. Bucsúztam újra tőled.

Azt gondoltam, nézve a fekete

hegyormokat: mily édes gyermeke

halt meg a mai nappal az időnek!

Alkotások

Szép a szép mondat egyenes aránya,

szép a vaspálya sík területen,

szép a gyalogság szemlére-kiállva,

s az énekkar, ha rágyujt lelkesen,

de legszebb az első permet után a,

de legszebb a szép szöllősor nekem

megkacsozva, kapálva.

Emberek hona

Nekem odáig szép a táj, ahol még

látszik rajta az emberkéz nyoma.

Riaszt a puszta magasság. A hó, jég;

a szánthatatlan „istenek-hona”!

Batsányi emlékének

Tudom, hány ős tudása, terve, izma

kell, hogy egy táj ne pokol: menny legyen.

Ha meghalok, itten tegyen-vegyen

hű szellemem, „ez tájat tsinositsa”.

Télvégi szél

Sípol a szél, a jégcsapok

sípját fújja;

tavasz akar, tavasz akar

lenni újra.

Sötét van még, este óta

hallom, hogy fúj;

drót sikít, mint felső c-én a

hegedűhúr.

Mint mikor a prímás rántja

a vonót rá,

úgy rí hosszan, valahonnan

az a drótszál,

úgy cifrázza a magáét

szívbe szólva,

ág reccsen rá, mintha az meg

bőgő volna.

Búg a kémény, zúg a kürtő,

vaskakas szól,

húzza a szél gyantásan már

a tavasztól;

egy a vonó, millió a

húr alája,

zeng az mind, ha ez a vonó

szaporázza.

Szeg szisszen föl, kút nyikordul:

jár kegyetlen

az a vonó, a hatalmas,

az egyetlen;

váltja hangját, hol vígra, hol

keserűre,

zeng-zúg, sír-rí a tavasz vad

hegedűje!

Jár a vonó ajtórésen,

ablakrácson,

itt új házon, ott át sötét

romlakáson;

nád fütyöl, tó habja surrog,

szól a szikla,

fut a vonó egy országból

a másikba.

Ráng a vonó tengerparttól

tengerpartig,

de sok nótát tanul az meg,

ki nem alszik;

riad, révül: „szülöttem föld!”,

„édes rózsám!”

zeng a zene végesvégig

Európán.

Micsoda tor készülődik,

milyen lakzi –

Tavasz akar, tavasz akar

végre lenni!

Nyitott szemmel, hanyattfekve

éjszakázom;

zúg a zene végesvégig

a világon.

Minden nóta azt mondja, mit

belegondolsz –

ki vezényli ezt a zengést,

nem a vak sors!

Jégtörő szél, akárhogy is

muzsikálod,

minden nép egy szót írt rá, a

szabadságot.

Óceáni sziget zúgba,

szív-sötétbe,

ezt zenélte minden húrod,

ezt zenélje,

egyik fele magasan, mint

a leánydal,

másik fele a harag mély

morajával.

Az építőkhöz

Állványok, frissen fölrakott falak,

egy városra való

cement, homok, meg tégla, meg salak

s még frissen csillogó

villanyhuzalok, rézdrótfonalak

s városnyi friss tető

s körül a még tág mezőn újra: kő,

kábel, cső, pózna s fönt-lent szerteszét

a nyüzsgő hangyanép,

ahogy acél- s vasköteleivel,

daruival és emelőivel,

foglyul ejti itt is a Gulliver-

természetet –

Mentünk tovább és újra telep

következett:

állvány megint és félben, mint a rom,

de mégse rom, mert szinte láthatón

növő beton-házvázak, könnyedek

(nem tartva még csak önnön-terhüket)

s létrák, csigák és itt is csupa-fény

aranydrót-szövevény,

ahogy kötözte ez is megsodort

fonalaival – mit is? – a nyomort?

ahogy kötözte gúzsba rengeteg

huzalával az ős szörnyeteget,

a szenvedést, mely itt rejtezkedett,

a hurokra került

rossz végzetet, a bűnt.

Repült

velünk tovább a gépkocsi. – S ti ott

tavaly seholse-volt lámpasorok,

melyek megannyi jó stafétaként

lökitek gondolat-gyorsan a fényt,

mit köttök gúzsba ti? A butaság

ezerfejű rémállatát?

Repült tovább

a gépkocsi – És ti ott, új olaj-

vezetékek s új telefon-vonal

s csillék új kötélpályái, melyek

fonalán épp oly fontos hír siet

s bekötő utak új hálózata:

mi rosszat béklyóztok le úgy, hogy a

jónak teret tágat teremtetek?

Mert kettős mind a jóirányu tett:

épít, ha ront s fordítva. Szíkbe vájt

csatorna, mit fogsz le? Feleld: halált.

S mit szabadítsz föl? Azt, amit

orvos, ha gyógyít, tanár, ha tanít:

az életet.

Hogy föllélekzik, vasuti sinek,

sok messzi föld ha át ti kötitek

vasláncotokkal: boldog rab, akit

kemény karjába kedvese szorít!

Kettős küzdelem

hősei az új épületeken,

rajtatok

fordul meg: börtönt rakjatok

vagy bástyát, jól vigyázzatok!

Téglát téglára! Egy világ

zárja veletek s azon át

nyitja győztesen kapuját.

Mentünk tovább

s engem ez vitt már, ez a gondolat:

állványok, frissen fölrakott falak,

nemcsak vasat:

új létezésmód föltételeit

gyártják meg itt:

ti fölrakott s fölrakandó falak,

új, tiszta, nagy

utat ott lel, ahol a termelés,

az eszme s ész;

villanyhuzalok, rézdrótfonalak,

így lesz szabad

az ifjú szív, így lesz szeplőtelen

a szerelem;

kábelek, csövek, póznák és rudak,

erőre kap,

itt éled föl az önzésbe fagyott

jóság, a jog;

mész, kő, cement és bedöngölt salak,

ez az alap

a lépcső, melyen ember-sorba lép

végre a nép;

s te mindenféle épitő-anyag,

a kitagadt

tömeg ezen át leli meg magát,

így lel hazát;

s ti gépek és ti, nők és férfiak,

leomlanak

bálványok, trónok, égi-földi szentek,

de nem amit a munka megteremtett.

Üveghegy

Eső esett az olvadó hóra,

rá is fagyott mára virradóra.

Csuszik-botlik, aki ma gyalog megy:

Ozora egy óriás üveg-hegy.

Sziporkázik, gyémánt-mázba mártva,

csibelábnyom, kő, darabka trágya,

boglya, torony, fák a messzeségben –

Nyakig vagyunk a tündérmesében.

Benne járok, léptenként megállok.

Bottal vagyok, mint az aggastyánok.

Bottal volnék, de így is tipegve

próbálkozom föl, ki a hegyekbe,

arrafelé, ahol – mintha volna –

valamennyi kis magán-kápolna –

borospincék hosszú sora várja

a hivet egy kis föloldozásra.

Megy, aki megy, a palánkot tartja;

mosolyog a fiatalja rajta;

a gyerekség boldog: áll a lármás,

hét határra szóló korcsolyázás,

csúszkálás és gurulás! – A vénje

átkozza csak, lenézve a mélybe,

azt, aki ezt, hajh, megteremtette,

ily cudarul kifényesítette.

Versenyez a sok fia nap. Félve

lép lábam a szemfényvesztő jégre,

de a szívem emlékezik közben,

de a szívem egyre tüzelőbben,

de a szívem azt idézi: hajdan

korcsolyámmal én is így rohantam;

azt idézi: a világ végéig

hogy hívott rég, ami íme – rémit?

el Cecének, Sárbogárdnak! régen

hogy repültem a sárközi réten:

az a fényes, veszélyes sikosság,

az volt nékem az első szabadság;

előre, csak előre, előbbre! –

hogy repesett szívem a jövőbe –

Ha másért nem: látni addig újra:

föl, öreg csont, föl, csak föl a csúcsra!

…Ha azonmód összefagyna egyszer,

ilyen volna a viharzó tenger;

ilyen volna, mint innen a présház

elől, honnan szemem szerte méláz,

míg hallgatom, hogyan buggyan olykor

– mint bölcs elme – az erjedő újbor

s hallgatom a lenti lármát ismét –

Szivemben se bánat, se irígység.

…Itt az asztal, hol dédapám ült még.

Ülök, mint a megtestesült hűség.

Ülök, mint létrekelt jókívánat.

Örülök a boldog zsivajgásnak,

gazdagodva szívem mélyén halkan

azzal is, ha a kedv rajtam harsan.

Ülök, mintha a hajdan-volt népek

rám hagyták vón’ gondra ezt a népet.

Fa vagyok én, úgy borulok színbe,

ha gyökerem fut millió szívbe;

más kedvéből nyitok én virágot –

No, bort, búzát – békét is kivánok!

Egy mellékszoborra¹

Jólszabott, varrott, jólvasalt gúnyában

állt a szobor, a főalak. Alatta

– bronzból ugyancsak – a mellékalakja

egy szál nadrágban; azontúl ruhátlan.

Ez munkás volt. Öreg, de leffedt bőre

alatt inas még. Égnek állt szakálla,

ahogy ültéből fölbámult urára,

mint rokkant koldus a járókelőre.

Úgy nézett föl, mintegy az úti porból,

mint akkor világszerte gyúrni szokták

a köznép kongón „hálateli” szobrát.

Úgy ült ott, mint egy jólnevelt komondor.

Az úr, kit így a hála ércbe burkolt,

– ki is volt? Gyáros – tudós? Érdemes tán.

(Én azt tudtam csak róla, hogy Belecskán,

– Tolnaozora mellett – földesúr volt.)

Mindegy. Állt bárki ott – itt már, hiába,

e mondandónak csak mellékalakja;

az sem; hisz egy gránát úgy földrecsapta,

nem maradt helyén három porcikája.

Kapott sebet – csupasz vállába – s mintha

megingott volna a vén szolga is, de

megült; ült egyre erősödve, szinte

sebét is kiheverve napjainkra.

Utáltam a vén kovács szolga-voltát,

azaz a szolga-voltot a kovácsban.

Ó, más kovácsot láttam én, korábban,

vén volt az is bár s szóra-várva szolgált.

Szobrásza szolga-volta, e szoborban

az szegte útját – műélvezetemnek,

mely idők teltén mind igényesebb lett.

Mégis az ostromot záró napokban,

hogy megláttam – futtomban, gondban égve –

a nagy rom-tér fölött a vén kovácsot

már árván – nem visszatetszést sugárzott:

halk jóérzést gyászom mélytengerébe.

Főalakja nélkül is, egymagában

nyakát azonmód fölfelé csavarta –

Mi volt más mégis, az újszerű rajta?

– kérdeztem; később is, ha arra jártam.

Így, gazdátlanul is magasba nézett.

Úgy szegte égre aggastyán-szakállát,

mint aki messze csillagokig ellát.

Hiányával kezdett lenni egészebb.

Görnyedtsége, hogy nem nyomta csak égbolt,

a mindenséget tartotta szememben.

Ina-ereje, az az ernyedetlen,

a testetöltött emberi remény volt.

Még tört nyaka is, az a csúf alázat,

most – ellenpólus hijján – csupa dac lett.

Az egész alak, most, hogy főalak lett,

hogy csak őt néztük, szinte szóra támadt.

Hanghordozása – stílusa – a régi.

Épp azzal méri, ami benne régi,

a változó idő minden egy percét.

Memnon szobránál zengőbb szavú emlék,

mely minden új nap tényét kibeszéli.

Le ne rontsátok. Hadd hirdesse fenten,

milyen mélységből inditotta sorsát

újra ez az ország,

a magasságot nézve, rendületlen.

Hidon

Nagy viz fölött haladok,

nem folyamot látok:

millió kis patakot,

csermelyt, sédet, árkot.

Nem a Dunát becsülöm

a tömérdek habban:

minden habban egy külön

forrás szive dobban.

Nem holmi király nekem

a nagy Duna árja:

csöpp, csöpp, csöppek végtelen

szép köztársasága!

Vaj mi volnál, nagy folyó,

büszke tenger, hogyha

Koppány, Kapos és Sió

feléd nem buzogna?

Még Ozora vize is,

a parányi Cinca –

ők vezetnek! – úgy tekints

mindahányra vissza!

…Szeretem a hidakat.

Minden úgy haladtam,

mint egy vezér: hej, beh vad

fogoly ráng alattam!

Szeretem a hidakat.

Valahányra lépek,

azt hiszem, hogy szabadabb,

szebb vidékre érek.

Azt hiszem, hogy odaát –

azt hiszem, amit kell:

minden bút, bajt, akadályt

legyőzhet az ember!

…Árad a hidon a nép,

híd alatt a cseppek,

leckét adhat ez a kép

a legeszesebbnek.

Árad híd alatt a víz,

a hidon az ember.

Menjek köztük magam is

teljes életemmel.

Gyermek hittel úgy megyek

ma is minden hídra,

mintha kedvemnek teret

végtelenbe nyitna.

Csöpp, csöpp folyón, hidakon

így menjünk, kivánom,

szorosan is szabadon

végig a világon!

Gyors tavasz

Egy perc csak a tavasz minálunk.

Tél van s utána nyár.

Tetszik ez a havat virágra

cserélő gyors határ.

Tegnap didergett, ma ingujjban

szánt kint a földmives.

Fölötte reggel jég fütyölt és

délben csíz zöngedez.

Nincsen tavasz Magyarországon.

Nem lassu fakadás:

buja zsendülés jő azonnal,

szikrázás, robbanás:

lombjuk sincs és virágban állnak

a körte- s almafák.

Bimbók kis bombái lövelnek

életet – nem halált!

Dudva és búza araszonként

szökken, ahogy kikel.

Pihegnek szinte a vetések:

sietni kell.

Tegnap fejünket nyomta s mára

tetőtlen tág az ég.

Tornyokig lépne el az ember,

ahogy a faluból kilép.

Ozora hegyét járom újra;

mint rég, hajdanta rég,

a Sió völgy elémbe nyujtja

Simontornyát, Cecét.

Hét vers

Napok teltek…

Napok teltek és – villámgyorsan – évek;

évtizedeim múltak úgy oda,

mint vonatból nézve hegypart fala.

Hát hogyan volna enyém az az élet,

amely mögöttem is úgy semmivé lett,

hogy emlékeztetőül sincs nyoma?

(Lehet öreg, akinek nincs hova

hátranéznie s csak előre nézhet?)

Azóta övez élő mult s jövő,

mióta veled röpít az idő.

Kivel szeretet, szerelem…

Kivel szeretet, szerelem, barátság,

harc s eszme összefűzött valaha:

úgy nézem én, mint házastárs a társát.

A szenvedély elmulhat, de soha

nem az a jó perc, kettőnk birtoka:

közös kedvünk nem-testi gyermeke!

Ez is családom. Város és vidék

van ilyen ivadékommal tele!

Így lettem egy valóbb emberiség

patriarchája, termő vesszeje!

Téged szolgálnak…

Téged szolgálnak hűséggel a gombok,

melyeket újravarrtál ingemen;

mozdul a meleg kesztyüben kezem

s ujjam bögyével is feléd mosolygok.

Minden holmimról rád emlékezem.

Messze vagy tőlem és itt vagy velem –

Miktől magadat megfosztod, a dolgok

harcolnak érted, kis önzetlenem,

szép példám: sorom minél szabadabb van,

fűzöl magadhoz annál szorosabban.

Át- s átalakult

Át- s átalakult vérem, bőröm, minden

sejtje testemnek, bánatom, reményem.

Mily lakócsere az agyban, a szívben!

Bár nekem is a vakitó veszélyben

a hűség daca volt a menedékem:

más a jövőm, a járásom, beszédem!

Egy nem változott, szívem egy lakóját

nem cseréltem; úgy szeretlek, mint régen.

Te vagy bennem a biztos állandóság.

Te vagy – romolhatatlan láng! – a lényem.

Közérdekből

Közérdekből beszélek róla, hogy

mint egy újítás titkai, remek

tulajdonai elterjedjenek;

hogy átvehessék mind az asszonyok;

hogy a férfiak, még társtalanok,

tudják, társat milyet válasszanak;

hogy ezzel is erősebb, igazabb

legyen majd az a szelid és szabad

emberiség, amelyre énnekem

te vagy igéret, s zálog, kedvesem.

Én elfelejtem…

Én el-elfelejtem, ő tartja számon,

mi a kedvenc ételem-italom;

mi árt – betegnek – mi az orvosságom,

ki jóbarátom, ki még jobb barátom,

mi derít fel, mi keserít nagyon.

Én úgy öregszem, mind kevésbé aggat

sok ügye-baja e fura alaknak,

akivé át kell korosodva válnom.

Hálám? Szerelmem nő, hogy egyre véd;

egyre inkább úgy, mint a gyermekét.

Feljő az öregség napja

Feljő az öregség napja; parázsló,

gyulladt, pillátlan szem, csak messzi lát.

Perdül perzselten dísz, levél, virág:

minden élőről minden cifraság,

ha ránéz ez a forditott varázsló –

És az a fagy és az a zordon éj,

ha ez a fény is húnyni kész… Ne félj,

mert nincsen olyan puszta éjszaka,

hogy fel ne jöjjön –: le se megy soha

a szerelem kékfényü csillaga!

Kézfogások¹

1956

Bevezető

Két hegy között, ha nyitott a terep

s golyószórásba kerül a sereg,

de csak vonul, mert nincsen útja más

– s most célja sem – csak az a vonulás:

így jöttem, hoztam azt a csapatot,

aki a szándékaimmal vagyok;

aki hű eszményeimmel, konok

gondjaimmal egy s mégis száz vagyok:

ember, kinek a bolygók tere szűk,

magyar, ki már magyar csak mindenütt,

világjáró, kiművelt s ostoba,

vad pusztafi, ki nem okul soha,

annyi terv s út, ahányat vált agyunk,

de mégis egy sors, mert hisz meghalunk –

Hadként így hoztam, mint mindannyian,

számlálhatatlan s egyetlen magam,

midőn elért az ólomförgeteg,

mely megpróbál majd mindegyőtöket,

ha majd a csupa lomb-domb ifjuság

egyszer csak üres terepre bocsát

és fedezék és védelem sehol,

csak amit hajdan-magadból hozol –

Így meneteltünk – mi adott erőt? –

szépkorom után, halálom előtt.

Tizedelt kétely, gáncs, gúny, tévedés;

hullt s halt az egy, de haladt az egész.

De akárhány a sebesült s halott,

de a had megvan, de én megvagyok.

S mert öl halhatatlant is e halál,

futott eszme is, gyáva ideál.

De a haddal, mely fogytán sem fogyó,

megvan az is, a régi lobogó,

mit rámbizott egy nagyobb sors, talán

egy nép, talán csak pásztor nagyapám,

azzal, hogy bajban, szélben talpraállt

lángként küzdve hogy űzte a homályt,

tettel példázva, igazi vezér,

mit kér becsület, hűség, tiszta cél

attól, aki él! Hány sebem sajog,

vércsorgásuk e buzgó verssorok,

e szívből, melyet számadásra már

a teljes idő, a jövő citál.

Titkoljam, mit szenvedtem, értetek?

Nem titkolom: hogy ti se féljetek!

Kalicka

Kopár határ vén csőszháza,

épp csak a füstje cifrázza,

meg egy füzér kukorica,

meg az alatt egy kalicka.

Külön kis ház az a kalit,

benne egy örvösfi lakik;

egy kis elcsípett szabadság

lakja azt a fa-kalickát.

A „gazda”, a felesége

azt nézi meg, hazatérve,

az a jószág. Süldő lányuk

annak tölt egy pici vályut.

Egy kis rabot tart ott a rab,

azt hiszi, attól szabadabb;

szeretet-szomjú szeretet

gyötör ott egy kis életet.

Nem elég háznépe kínja,

annak, aki azt se bírja;

etetésre-itatásra

több kell annak kiszidásra.

Aki nem mer visszaszólni,

az kiván csak parancsolni;

a lélek, a szárnyaszegett,

lakik a fa-rácsok megett.

Lélek, nem is egy családé,

egész országé, hazáé

lakik azon óriásan

abban a kis kalickában.

1942

Viharban

Dörgött az ég, ömölt az eső,

nem szólt, csak egy madár;

ő tudta – úgy is lett –, kitisztul

most már a láthatár.

Hogy fújta itt a kis fenyőfán;

hogy jön a jóidő!

Úgy fújta, mintha fényben égne

máris erdő-mező.

Úgy fújta, versenyt a viharral

a büszke, hetyke dalt,

hogy végül is leénekelte

a bőgő zivatart.

Hogy mi az érdem, ha előre

tudta: közel a fény?

Semmi. Csak az – hogy’ ázott-fázott,

remegett, félt szegény!

A szomszéd

Elvitték és megölték

legény fiát.

„Hajh, a háború!” – nyögte

szántva tovább.

Most: „Nem tűröm! Elég!” – így

fogadkozik.

Holnap viszik sorozni

a lovait.

Most kél haragra? – kérdem,

de hangtalan;

valahol – én is érzem –,

valahol szörnyü mélyen

igaza van.

1943

Fecskék

Milyen természetesen, szeliden

lakta a kitört ablakú szobát

az a fecskecsalád

s milyen

vad ki-beszárnyalás, gyors csirrogás,

milyen bőszült fecske-káromkodás

fogadott bennünket, a ház

régi lakóit, mikor visszatértünk

a front után s mi raktuk meg a fészkünk,

elébb

leverve persze az övék.

Még ma is itt kerengnek

az ablakom előtt,

meg-megsúrolva lapját az üvegnek,

mint elszánt tüntetők.

És én a gazda,

gondolhatok percenként igazamra,

kimehetek,

bejárhatok völgyet-hegyet,

én, én vagyok

a betolakodott.

Táncolók

Tűzhely lapjára csöppent, sziszegő,

gőzvető sok csöpp, sírva szökdelő,

pöffenj, forogj, sistergő nemzedék,

csöpög utánad, csöppen újra még!

Apád, nagyapád így sírt, sziszegett,

kapkodta lábát parazsa felett;

kijutott mindig és kijut a kín

a Duna–Tisza tűzlapályain.

Elforrt Rákóczi, Petőfi konok

korszaka, dobva hány gőzoszlopot,

vetve hány hős táncugrást fölfelé

a nagyvilág, vagy a vak ég elé!

S ha volt égető mindig itt a föld,

lett égetőbb még mindig, mint előbb,

lett az a hopp-ropp egyre szaporább,

noha nem hallasz semmi muzsikát.

Sandítsz fölfelé? Milyen kárhozat

engesztelése ez az áldozat?

És meddig tart és ki mikor apad

a tartalék, amelynek csöppje vagy?

És nincs szünet. És csöppen, hull a csepp

és végezzük a szökelléseket.

Kinek nem elég? Miért nem elég?

Egy szép táncverseny minden nemzedék.

Szíved és elméd minél hűvösebb,

lesz sistergésed annál hevesebb.

Fordított tűzpróba, istentelen;

azt égeti el, aki bűntelen!

És nincs menekvés. Futhatsz bárhová,

bevág ez a láng talpaid alá

és visszahajt, ott járd, mint ők, akik

felrugták maguk a csillagokig!

Zürich, 1946

A boulevard Bourdon-on

Itt ballagok a boulevard Bourdon-on,

szemben

a régi úttal, melyen egykoron,

huszonegy éve,

Annát vezettem.

Itt ballagok a sűrüsödő éjbe.

Erre jöttünk a boulevard Bourdon-on.

Este,

hány este a szeles rakpartokon!

Már kéz a kézbe,

de még nem te s te,

a Bastille felé s a jövő elébe.

Erre jöttünk a sötét fasoron.

Bátran.

Oh mennyi dal, tűz, hit, forradalom

és remény fért be

szivünkbe, szánkba –

Nem elénk néztünk, hanem föl az égre.

Itt ballagok a boulevard Bourdon-on,

onnan,

amerre akkor ifjan, szabadon

az égre nézve

eltávolodtam –

Jövök szellemként óracsöndülésre.

Itt ballagok a boulevard Bourdon-on,

Ennyi

csupán a kín, a könny, a fájdalom

mindent túlélve

kisértet lenni?

Visszatérni az emlékek terére?

Örökre szép, mi szép volt egykoron,

Anna,

ezt dúdolom a boulevard Bourdon-on.

Köszönet érte,

hogy föl, magasba

nézve lépek ma is, semmit se félve,

a mindörökre sűrüsödő éjbe.

Árvíz¹

Vizben úsznak a kertek; félsziget

a kis falu már; s nő az áradat.

Megtettünk mindent, mit ember tehet.

Kint vaksötét: egy csillag sem fakad.

A teendő már Istenre marad.

Bűzlő olajmécs füstköde alatt

fujja az öreg iskolafalak

között a Himnuszt a gyülekezet,

majd a Szózatot, majd azt, hogy „Tebenned

bíztunk!…” Kézben a söveg, a kalap;

nyakak és tar fejek ere dagad,

üstökök gácsérfarkai rezegnek

a buzgalomtól. Csengőn ki-kicsap

egy kislány hangja, mint lélekharangé.

És énekel a kurátor, a pap

és tíz gyermeke közt a szikár papné

és korom száll és sűrű csizmaszag

s rebeg benne a lámpa sárga nyelve

és tenger már a világ és szakad,

percenként vadabbul nekieredve,

a téli eső a sötét vizekre!

Bodroghalász, 1948. január 24.

Göcsejben

Rakja lába alá kévéit ez a gazda,

emelkedik velük percenként magasabbra.

Döfköd maga körül, mint holmi várfokon.

Kerek itt az asztag, mint ósdi vártorony.

Ilyet rak a szegény; csupán a tehetőse

csinál errefelé asztagot háztetősre.

Kapja villára hát, ahogy hozzárepül

kévéit az a kis arató emberül,

veti maga elé, rendezi karikába

s ahogy egy sor kitell, rajta is már a lába,

tiporja ügyesen, egy lépést nem hibáz,

ez ám a győzelem, ez ám győzelmi tánc,

akár Kinizsié, akár Dávid királyé,

akár körötte itt még nyolc-tiz jó-komáé;

velük emelkedik.

Már fölemelkedett egy jó emeletig.

Már az adogató asszonynak az a gondja,

hogy fog leszállni róla.

És már én is azon mosolygok, hogy ilyen

fölemelkedésben tellnék csak örömem,

hogy nem vágyódom én, csak ilyen villa-rakta

emberi szép magasba,

hogy az én művem is, kévénként rendesen,

így nőjjön föl velem.

1949

Kovácsfiak

Megállt a fürge kalapács,

kezét nyujtotta a kovács

keményen, ifjan: neki meg, lám,

ez az évvégi bizonyitvány!

Mint – hányszor! – pörölye nyelét,

úgy markoltam meg tenyerét.

„Kapnék csak ilyet, kalapácsot,

megkalapálnám a világot”;

„én a gondolat, én a fő,

ti meg a szolgáló erő:

ez volna szerszám, igazándi,

az igazságért odavágni!” –

– mondtam szaporán, mert ki más,

testvérbátyám volt a kovács.

„Jó!” – mondta s visszanyomta markom

rámnevetve, hogy vajh kitartom?

Diák voltam, nyakas gyerek,

tartottam, amíg lehetett.

De aztán, aztán bíz én jártam

kalapácsként az ő markában.

Húsz éve, hogy porban enyész –

Fog ma is a testvéri kéz.

És én vagyok a kalapács.

Velem dolgozik a kovács.

Egy bagón

Egy régi szólás jut eszembe,

itt szunnyadt szívembe temetve.

Ma gyúlt ki, vakitón; akár ha

sötét szobában gyúl ki lámpa.

Hordtam gyerekként és kamaszként,

ma nyilt ki csak lezárt parancsként,

ma adta ki, akár egy titkot,

mit én is ím kinyilvánítok.

„Egy bagón voltak…” ennyi, nem több,

a szó, az ősöktől öröklött.

Egy bagón: igy mondták a régi

pásztorok: testvér-módra élni.

Legény legénnyel hogyha megfért,

szegény szegénnyel egy bagón élt,

a karámnál, a puszta-zúgban,

kuruc-táborban, vándor-útban.

Egy bagó, egy pofa bagója

került csak élveznivalója

két embernek vagy négynek-ötnek,

ha nem egész seregletöknek.

Azt rágta ki-ki sorra érve.

Undoritó! No, ki tenné be? –

Betették ők s köpték a nyálat.

Úgy élt az ember, mint az állat.

Egymás bűzében-melegében,

butykos- meg bagó-felezésben,

ez volt az apák sora, nem más,

hirdeti híven ez a mondás.

Hirdeti ez a tanu fennen,

tisztán, megvesztegethetetlen;

hirdeti atlantiszi mélység

feledésbe húllt szenvedését.

De ez volt mégis az erősség,

de ez volt a csírád, közösség,

de élt a szegény bármiképp is,

az emberség ő vala mégis!

Így éltek eleink, biz így ők.

Így mégis! – hirdeti e hirnök,

szólva paraszti módra zordan,

de mégis szív-vigasztalóan.

Gyalogút

Szép tábla vetés, zöldül, mert fakad,

meglátni benne a gyalogutat,

az ösvényt, melyet még a tavaszi

fölszántás után vágott valaki.

Vajjon ki kezdte ezt a hallgatag,

biz jócskán girbe-gurba kisutat?

Akárki kezdte, nem kételkedett,

célt fogott, indult és – megérkezett.

Itt-ott kitért, egy olyan rög előtt,

amely azóta régen összetört.

A szemmértéke nem volt mérnöki –

Kolumbuszi volt! Tisztelet neki!

Olyan az ösvény biz, mint a kötél,

ha két fa között már-már földet ér,

olyan az ösvény… olyan, vagy ilyen,

megy már irányán mindenki hiven.

Ha látja is fölös kanyarjait,

élő azokon többé nem javít.

Haladok rajta én is szisz-telen.

A hagyományt lám én is tisztelem.

A hagyományt és emlékeimet.

Én nem bánom, hogy így megtekereg;

így kerül zeg-zúgába ürgelyuk,

így lesz igazi, meghitt gyalogút.

Így lesz olyan, mint nekem volt, midőn

apám ebédjét vittem délidőn

s összeborultak és fejem felett

csüngtek szinte a kövér rozsfejek!

Az volt az út! Kétoldalt: rengeteg!

Jártam kamaszként rajta réveteg

arra gondolva: oh, ha most… ha itt…

Beh átöleltem volna valakit!

Ibolyaszag¹

Ibolyaszag, ibolyaillat,

bizony én téged is dalollak,

te magyarázod a legszebbet

nehéz szivemnek.

Honnan is jössz te, milyen mélyből,

milyen fény vagy te milyen éjből,

üzenettel a pokol földből

milyennel jössz föl?

Hullák honából, elmulásból,

mily vígasz vagy a rothadásból?

Szelid lehe szűzen-halt lányok

hű sóhajának?

Szívlak, szívlak, édes lehellet,

megújít, ahogy belehellek.

Ha van a földnek lelke, illat,

én annak hívlak.

Bölcs tréfa-szó régvolt apáktól,

szívemhez derűs biztatás szól,

hogy mindegy, ha fentről, vagy – holnap –

lentről szagollak.

Micsoda édes kóstoló vagy,

szimat bor vándor szomjazónak?

Mért bólogok, mért vagyok boldog,

pedig szomorgok?

Hát azt is hagyom én reátok,

sírom gyepénél kik megálltok,

biztató fogadóba ment be,

ki itt pihent le.

Vidám reggel

Nagymosást, milyen gyönyörű

teregetést csinált a zápor;

tündököl tető, ég, fa, fű,

meg a szivem a tisztaságtól.

Megyek, még nem tudom, hova

megyek, hang nélkül énekelve,

utaim korlátlan ura,

hű tagjaim friss fejedelme.

Megyek a munkámmal, ahogy

az a kapás paraszt a dombra.

Munkám: lássam szavakba fogva,

hogy milyen elhagyott vagyok!

Megyek szöllők kis útjain:

ne találkozzam senkivel;

soha nem voltunk ily közel

egymáshoz, embertársaim!

Amikor az óceán partjára jutottam

Kezdte az éj már bútorozni zordon

lakóhelyét: a csillagok kijöttek

és jöttek s jöttek s minden ismerős lett,

akárcsak otthon.

Tenger távoli halma alól kilépett

a Göncöl, saroglyájával előre,

s lett Franciaország oly kicsi tőle,

szinte enyém lett:

már nem szorított. Jártam föl-le váltig;

aztán a Fiastyúk láttán leültem;

úgy néztem szét a roppant világűrben,

mint aki járt itt.

Jött kútunk fölül szinte, oly nyugodtan

a Hold, társává törpítve a földet.

Mint apám mellett, ha a bakra fölvett,

ültem, dudoltam.

Milyen pici is az a nagy Mindenség!

Milyen óriás dolog: benne élek!

Mienk a világ! – szívem ilyet érzett,

érez ma is még.

Nagybátyám

„Arra az öt-hat évre,

mi nekem még hátra lehet?!” –

mondta, vidámat legyintve, a bátor,

szikár öreg,

„arra az öt-hat évre

a csudának kell új ruha!”

és ránk mosolygott és nem mű-mosoly volt

a mosolya.

Csak néztük – összenézve –,

hogy hogyan tud nevetni még!

Még ő ismétli, ő nekünk! – halálos

ítéletét!

Mert hisz a kert, az

egész szöllőfedte, szelid

dombvidék siralomház neki, honnan

halni viszik.

Mikor? Nem mindegy,

hogy öt év vagy öt nap mulva? Halál,

mi a legszörnyűbb hurkod? A közelgő,

szoros határ!

De Náci bácsi

nem félt, de vidáman tekintgetett

a permetezőgépre, melyet aztán

hátára vett.

S ment, hunyorítva,

ravaszdi képpel, szinte sunyin,

mint aki végül kifog valakin, már

ő tudja, kin!

Bújt a dologba,

vitte csak a dolgát – akkoriba

már hetven éve összeforrva véle,

mint héj s csiga.

Hirtelen háború

Hallgattuk, mint kulcslukon át,

a messziség szavát.

Hallottuk, kulcslukon, hogyan

dúl-fúl a nagy világ!

Játszottunk. Aztán hirtelen

üvöltés, lárma, jaj.

Kitárult ajtó, ablak és

velük – földig – a fal!

S ott álltak a Hadak: a vad

ezeréves Szülők!

S mi most remegtünk, bőgve, mint

egy raj begyult kölyök.

Aztán futottunk, a világ

s lelkünk mezein át;

amíg ránk nem zárul megint

a fölnőtt, vad világ.

Tikk-takk

Elült a vendéglő zenéje.

Elült a rév, elült az út.

És lassan fölhangzott az éjbe,

ahogy a hullám partra fut.

Ki-kifutott a sziklagátra s újból

visszazuhant. Tikk-takkolás

lopakszik elő így a szoba-zúgból,

ha elpihen a ház.

Tikk-takkolt lent a tó. Hevertem,

aludtam, mélyet, jót, ahogy

csak otthon rég, amíg felettem

öreg óránk tikk-takkozott.

Mélyen a mély gyermekkor melegében

szunnyadtam, amíg valami

nem kezdett – hiányával éppen –

nyugtalanítani.

Hogy újra s újra felneszeltem.

Sötét volt. Hány óra lehet?

Mérte a tó a mérhetetlen

perceket s véges szívemet.

Járt az idő egykedvű zajjal

– tikk-takk –, ahogy az óra jár.

És újra elaludtam, azzal:

mikor fog ütni már?

S egyszerre érc-zöngésű szörnyű

kondulást ütött a – világ?

az a tikk-takkos égi ős-mű?

És újra vert, és akkorát,

hogy elsőül is föl az ébredt

bennem, a gyermek-döbbenet:

betelt az Idő! az Ítélet

végórája – elérkezett!

Aztán, no, persze hát – fölültem;

dohány, öngyujtó, hosszú slukk,

és máris helyén állt körültem

szék, asztal, ablak, tó meg út –

kinéztem, mélyet – mosolyogtam;

nagy éjszaka volt, fönt a hold

– az óralap, a mutatótlan! –

s már bántam: mégse szólt!

És gyűlt már újra a szivemben

az emberi ős szomjuság:

igazságot! belegebedjen,

belevesszen bár a világ!

– Te sem akarnád, szólt az addig

néma ész. S a szív: – Itt vagyunk,

tennünk kell! – Teszünk is! – Ugyan mit?!

Tikk-takkolunk.

Élő halott

Miket fejfámra írnak, esztendeim zömit már,

föld alá tapostam, java éveimet.

Jobb mivoltommal így rég sírban pihenek.

Csaló csontváz csupán, ki még nevemben itt jár? –

ezt kérdezem. Meg ezt: akivel belekezdtem

munkámba, akivel szereztem diadalt:

kimúlt az ifju férfi, belőlem az kihalt?

Szelleme zordonan biráskodik felettem!

Merész volt, lobogó! – Én „bölcs” vagyok, „lehiggadt”,

így gúnyolna s biz én – félholt kortársaimnak

szavára adok. Ő – akár a gyermekem.

…És mégis ő vezet. Mert ő döntötte el:

közös életünket föltenni mire kell

s mint kell leélni úgy, hogy érdemes legyen!

Beesteledett

Beesteledett, addig vártalak.

Hol tűnsz elő? A liget hajlatag

bokra közül melyik rezgő fenyőcske

lesz meselény megint: kibújsz belőle,

– mint tojásaikból a madarak –

hogy – szinte szárnyalva – felém szaladj?

melyik hajlongó nyírfa-csemete

lesz varázsütésre egyszerre te,

tündér, kit a természet nekem ad,

hogy végre jót is adjon –

Szeretek itt a rév körül a parton.

Veled terhes a táj. Mozgásodat

– ahogy lépsz, fordulsz, fölveted nyakad –

rajzolja, skicceli,

el-eltalálja, aztán elveti

a nád, a sás, a fűzfaág kitartón;

ahány bokor, tréfálva fölmutat,

– jó volna? – mondja s rögtön visszakap.

S ha végül is megkönyörül az alkony

s ha végül is te vagy, oly csoda vagy,

mint a tengerhab-szülte istenasszony,

az alaktalanságból, a csaló

homályból a mellreszorítható

szelíd, biztos valóság… főleg aztán,

hogy belekezdel, hogy hogyan utaztál.

A hajó már csilingelt

A hajó már csilingelt.

Födélzetén egy asszony

karját lassan bucsúra

emelte, úgy feledte.

Az arca szinte lángolt

az öröm és a hála

arany ötvözetétől,

ahogy némán csak állt ott –

Így mozdult véle és ment

a gőzhajó, így vitte

oly óvatosan, mint egy

szinültig tölt edényt, mint

vékony üvegből épre

sikerült drága szobrot –

úgy vitte ezt a boldog

percet az öröklétbe,

közülünk, kik a parton

maradtunk, mozdulatlan,

percenként szegényebben,

örökre gazdagabban.

Az őszi Tihanyból

1. Üres éden

Naponta átböngészem a gyümölcsöst.

Naponta nagyobb öröm, ha akad

a falomb közt, a sárgán gyérülő közt

egy ritka szem, egy árván ottmaradt –

abba képzelem az egész nyarat.

Ömlik a levél, aranyeső támad,

ahogy megrázom a dér-nyalta ágat.

Üres határ, kék ég, tiszta távol.

Magányos Ádámként járom e sápadt

édent, melyből legjobban te hiányzol.

2. Tél-elő

Nevük-sincs-már virágok nyílanak

az őszi hegyen: a nyári sereg,

az ágáló, hős, hangos, vad szinek

után a rokkantan kúszó csapat –

Didergő nőkként a hűvös szelek

karjai közt rongyosan inganak.

Mit várnak? Ki termékenyíti meg

száraz kelyhüket? Lepkék, darazsak

helyett itt holnap már hófellegek

őrült, fehér méhei rajzanak.

3. Fogoly

Csuklómra csatoltam naponta én is

karóra-bilincsemet: jó, megyek,

merre pórázán gyors időm vezet,

– annak enged a világmindenség is!

Rész voltam, bú- és gondtalan. De mégis

este felé, hogy éreztem: feléd visz

megint az út s megint elérkezett,

hogy órát, tárcát, ruhát letegyek:

be boldog voltam! Nem a világ engem:

én vittem őt megszárnyasult szivemben.

4. Diadal

Az arc „megromlik”? Csak elsőnek ér meg.

Az ifjúság szabvány rózsa-szerű

színei – szinfalai – mögül kilépnek,

mint zordon végkifejletben, a Lélek

szerepvivői: jő rángva a Düh,

az Irigység, a Bosszúvágy, – de nézd –

szemérmesen a Jóság is kilép

és mind az addig rejtetten, belül

érlelt erények. Mikor más halódni,

te akkor kezdesz győztesen ragyogni!

5. Másvilág

Kevés ez az egy élet? Rövid arra,

hogy baj, boldogság, harag, szeretet

oly „bölccsé” gyúrja konok szivemet,

hogy végül is békülten elfogadja:

nincs élete több csak egyetlenegy?

Kevés ez az egy életem? De hisz

mióta veled élek, át lehet

lépnem egy másikba, tiédbe is.

Szép másvilágom! Búmat felező,

minden örömöm megkétszerező!

6. Sokszoros szeretet

Minden örömöm megkétszerezem

azonmód, ahogy véled megfeleztem.

Óh, ostobák, kik nem kétszeresen

éltek, kik nem szerettek önfeledten,

nem osztódtok – nem csak szerelemben!

És ostobák mi, százszor ostobábbak,

kik nem hiszünk e szép példaadásnak,

fönnen kiáltja, csak sziveden áll, hogy

kapj egy helyett sorsot két milliárdat –

a szeretettől, mely soha el nem fogy.

Elmultam harminc…

Elmultam harminc? Sőt elmultam negyven?

Nem igaz.

Ezerkilencszázkettőben születtem?

Nem igaz.

S holnap kilencszázötven… mit is írnak?

Nem igaz! Elég már,

meddig higyjek még zagyvaságaidnak,

eleget hazudtál,

világ! Eh, világ! Nem élnék örökké?

Nem igaz.

Én leszek holnap a kukacos földé?

Nem igaz.

Nekem parancsol ez a csillagrendszer?

Nem igaz! Hiába

ok, indok, érv, jog – jobb, ha rá se kezdel

a „példák” sokára,

hogy nyárra ősz jő s őszre tél s tavaszra…

Nem igaz.

Nem vert le engem soha más kudarca.

Nem igaz,

hogy mi jó, mi szép volt, csak mert sokáig

tartott, vagyis kellett,

egyszerre rosszá, iszonyúvá válik

érdemiért szenved!

Állok és mondom konokan, mig élek:

nem igaz,

nem rend és nem jog, nem igaz itélet,

nem igaz,

hogy semmivé vál szívünkben e minden.

Betömheti számat

itt fenn az ész és a marék rög ott lenn,

az se magyarázat.

Állok és küzdök… S valahányszor meglep,

mindannyiszor ismét

küzdeni, tenni, teremteni kerget

az elmulás: nincs vég!

Az vagy, a munkád! S az sose veszendő,

az soha meg nem hal.

Fogadj be, örök jobb-világ: jövendő,

bár egy gondolattal!

Bélyegesek

Vitt a villamos; – mint a háló

szűrte szemem a tömeget:

rögeszmém volt már nézni, bárhol,

ki a nálam is öregebb.

Ez, az, amaz! Saját jövőmet

vizsgáltam az arc-romokon.

S belém nyilalt a szívriasztó

hasonlóság: mind rokonom!

Velük kaptam egy anyanyelvet,

egy édent, egy szülőhazát

(téged, délszaki, barnabőrű,

fűszerszigeti ifjuság!).

Velük volt közös ideálom,

hiedelmem, egem, hitem,

velük égek közös pokolban,

ha e hitem elveszitem

(abban, hogy oda bár az éden,

van föld s munka, gyümölcsöző,

elszállt a menny bár, áll fölöttünk

csoda-népesen a jövő).

Kinai és kinai közt vagy

néger és néger közt se több,

a szín-, a vér-, a sorsközösség,

mint mi bennünket összeköt.

Közös célt, hajh, közös utat

mi lelünk, egyívásuak!

Sárgafoltunk van, közösebb, mint

nemrég a kivetetteké –

velük megyek máris menetben

egy szörnyű téglagyár felé –

Ezt gondoltam, meg ezt: velük kell

feleznem hát bút s örömöt;

a többi – bámész utca-nép csak;

ha szán, ha pénzt lök, ha röhög:

más! Más az étele, szokása,

sorsa: idegen! Nem-rokon!

Dacosan, sértetten soká ezt

gondoltam. Már nem gondolom.

Mert már tudom, hogy kik a járdán

úgy feszítettek az imént,

a menet végén, folytatásul,

mind bekerülnek mi közénk.

Tudom: néhány perc s oh milyen vad

zűrzavar lesz, micsoda vak

rémület lesz köztük a „gyűrű”,

az igazoltatás miatt –

Szeretnék odaszólni nékik:

fussatok, míg ideje van;

fussatok gyorsan – csomagolni,

mert a menekvés – hasztalan!

Motyóba gyorsan kenyeret, gézt,

vajat, aszpirint, takarót,

s csókot hamar, kiknek a búcsú

nem is az, ha nincs búcsúcsók,

aztán, gyerünk! Elég a holmi,

sőt fölös is, bármily kevés!

Így szólnék. Nem szólok. Hiába

ez is, a figyelmeztetés.

Hisz megadták hajdan az intést

s hasztalan adták nekem is;

pedig nem is akárkik adták –

utoljára szegény Babits…

Nézem némán a járda népét

s nem bánva, ki ért, ki nem ért,

tisztelgek bensőmben nekik, mint

elitéltnek az elitélt.

Őrültek

Elnézem ezt a kis agyat,

ezt a hidegen villogót,

amely szaporán itt forog

karórám üvege alatt,

konokan egy gondolatot

forgatva folyvást: „Elszalad,

elröppen minden pillanat,

jaj, számláld, míg számlálhatod

a vagyonod!” – ezt pihegi

pengetve arany percei

„vagyonát”! Nézem s nevetem

szegény őrültjét! Este sem

pihenhet el; saját kezem

huzza föl, már gépiesen.

A sárga házban

Láttam Napoleont zokogni,

zsák-ruhában Jézus-királyt,

az élő Buddhát, őt röhögve:

éppen saját sarába vájt.

Láttam egy zubbonyban-vicsorgót,

kinek arc-rándulásai

csapdosták rám, amit ököllel

nem tudhatott rám sujtani.

Láttam négy szörnyű folyosón a

békétlen elesetteket,

kik nem birták már józan ésszel

továbbvinni az életet.

Oh, elképzeltem bonaparti,

jézusi nagy fájdalmatok:

testvéreim, a súlyt, amelytől

lerogytatok s – fölszálltatok!

De aztán irigység fogott el,

bárhogy – ledobtátok a súlyt!

A lázadó lélek, akárhogy,

de végül is fölszabadult!

De én, ki hordom, józan ésszel,

ki tudja, én mit szenvedek,

mi nyom s mi köt s, jaj, mi kisért, míg

kezet nyujtok mindenkinek?!

Gyomrom, szivem, idegem rossz már,

egy rendíthetetlen: agyam;

nincs még oly szörnyű Sárga Ház, mint

amibe én zártam magam!

Mohács

Tükör előtt állok – nicsak,

a fejemben ezüst sisak;

vasálarc az arcom előtt,

ütött-kopott, kitört-bedőlt.

Aki voltam, nem is régen,

áll az ifjú nehéz vértben,

áll az ifjú talpig vasban,

megriadtan, hogy hol is van.

Tartja magát jó vitézül,

tudja pedig, hogy mi készül;

de tűri: hadd öltöztessék,

vad lovukra fölültessék.

Ifjú király Budán tegnap,

szót fogad már, mit is mondhat.

Hol mosolygott, hol könnye jött

bent a szörnyű álarc mögött.

Doleo, ergo sum¹

Minden tagom fáj, mindet érzem; fájok: vagyok!

Gyűlölöm és nevetem ezt az állapotot.

Nevetem, hogy mint házigazda, a testi kín

mutatja be vendégeimként a szerveim.

Istennyilák futnak a csonton, idegemen.

Hunyt szemmel rögzitem, hol éget. Ismerkedem.

Ahány kín, annyi kézszorítás; fölszisszenek,

fintorgok, aztán: önmagammal kezelhetek!

Mit tudtam én, garat, tüdőcsúcs, máj merre van

s hogy ami hátul úgy dörömböl, a nyúltagyam.

Tudok már mindenről, mi bennem szúr, mar, kopog.

A kín, mint lámpák sora gyúl ki. Fájok: vagyok!

Álomvilágban él, kinek csak öröme van.

Rosszul érzem, de legalább én érzem magam!

S ez nagy tanács és nagy tanulság. Ki tudta, mi

világ és élet? Ők csak, ők, a „betegei”!

Kik tudták a valót e földön és föld fölött,

az igazságot? A szegények, a szenvedők.

Kik tudták a jövőt? Az ilyen érzékenyek.

Így lehettek a gyógyítók is a – betegek!

Szent a tanács, mit ma s örökre adni tudok:

népek vezetői, legyetek izzó idegducok!

Menedék

Hiába csitítasz, vigasztalsz,

hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog;

beteg vagyok s áltatni azzal

nem mersz te sem: meggyógyulok.

Halálos nyavalyába estem,

nem tegnap s nem tegnapelőtt

és nincs mód rá, hogy kiheverjem,

öröklött baj, mitől nyögök,

és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa

kínját, pedig be nagy, be sok –

kit ez gyötör, arról előre

lemondanak az orvosok;

egy napra bár elhessegetni

rémképét, nincs arra se szer;

nincs hátra csak a szembenézés,

a belenyugvás: veszni kell.

Mert ez az ősbaj az öregség.

Annak lepnek tünetei,

olyan riasztón, szinte félek

tükör felé tekinteni.

Így érezhet, akinek arcát

sárgítani kezdi a rák,

így, akinek vérbaj-fekély üt

homlokára szentenciát;

minden nap elérhet a vég. Így

nézem magam; így nézz reám;

lassúbb-gyorsabb agonizálás

minden élet ötven után.

Nem erősítesz engem azzal,

ha eltakarod szememet

az elől, amitől talán már

nem is oly nagyon rettegek.

Tudjam nem elgyávulva nézni,

mit elkerülni nem tudok,

erre használd, édes csitítóm,

asszonyi tudományotok;

tudjak, ha meglep ama végső

ebtámadás, a végzeté,

hátrálni úgy, hátra se nézve,

mint rég anyánk térde közé;

tudjam, – halld a szép, régi verset:

te spectem suprema mihi

cum venerit hora – „utolsó

órám, ha majd távozni hí:

szememet tereád emelnem”

és – te teneam moriens

deficiente manu – „téged

fogjon bukó kezem.” Te ments…

Mert angyali fölényetekkel,

asszonyok, ti, ti értitek

kezelni a vérébe mocskult

hőst is úgy, mint a kisdedet,

s mert halál és szerelem egy ágy,

s mert végezzük bárhogy is itt,

lemeztelenít a halál és

tisztátalanná aljasít,

s mert régtől fogva te előtted

a titkom se csak az enyém,

segíts át anya-türelemmel

elpusztulásom szégyenén.

Vadludak

Kezdik az égen mértanukat újból

a vadludak:

illesztik hegyes szögbe lengve úszó

vonalukat.

Hozzák együgyű rajzaikat ismét

a vadlibák.

Ősz! – riad félve föl bennem ma is még

a kisdiák.

Szállnak a példák, a libegő ábrák;

írja megint

s törli egy titkos kéz az égi táblát

kedve szerint.

Készül ezredszer a rejtelmes képlet.

Szivem figyel.

Mint a tanyán rég, többet ma sem értek:

indulni kell.

Menni, anyámtól, messzi, más világba:

ez volt az ősz!

„Más leszel, mint mi!” Otthagyni mi drága,

szép: ismerős.

Engedtem, mentem s lettem, ami lettem

s szivem sajog;

fáj, hogy nem vagyok – bármily érthetetlen –,

ki nem vagyok!

…Írják a libák, kijavitva gyorsan,

a jeleket.

Gágognak egyet, mint gyerekkoromban

s ellengenek!

Óceánok

Szabadabb lettem volna, bátrabb,

büszkébb, bizony már eleve,

ha nekünk is: Magyarországnak

lett volna tengere;

ha kamaszként, vággyal tele,

elülhetek, bár képzeletben,

nagy sziklás part-meredeken

s alattam zengve-zúgva-élve

– mint zöld erdők kék messzesége –

a Végtelen!

Tágabb, szárnyalóbb volna lelkem,

ha legalább a gondolat

megutaztat szűz szigetekben,

hol nyártól nyárig süt a nap,

és ami jó, minden szabad,

ha szűk szülőhazám, amelynek

csak por, drót s kő határa van,

csupán egy kis csücskén kiárad

a mindenségbe, ha nyílást kap:

határtalan!

Rokon a kék viz és a kék ég,

a kettős látkör összeforr;

rokon a tág tér s a merészség,

a mese-táj s az ifjúkor,

a Valaha s a Valahol!

Rokon a Csöndes Óceán s a

másik, az a még csöndesebb,

melyben szigetként nem Szumátra:

hanem a Föld, a Hold, a Márs, a

vad Nap lebeg!

Szabadság, Messzeség, ha akkor

a ti leckétek kaphatom!

Késő már. Előttem pohár bor

ősz-esti kőasztalomon,

meg lent e pohár Balaton –

Ez lettem. Én! Fejem lehajtom.

Csak a konok szív súgja, ha

fölállnál – állj föl! – kiviláglik,

ma sem ér neked, csak bokádig

e kis haza!

Be jó volna, s be fájsz fölöttem

csillag-bójákkal fényes ég!

De szenvedve is nő a lelkem;

ismerkedés, testvériség

számomra minden messziség –

Szűk magyar voltomnak s hazámnak

s éveimnek gátja között,

tőled vár, népek óceánja,

új utat e szív s ha bejárta,

új kikötőt!

Égettfa-pusztán

Égettfa-puszta – látom égni

a régi fát;

lobog egy vén fa s megvilágul

egy volt világ.

Látom a szilfát, melybe nyilván

villám csapott,

melytől aztán a vad, kopár táj

nevet kapott.

Égettfa-puszta – látom égni

a régi fát,

az önfeláldozó, a hősi

keresztapát.

Szememmel nem láttam a vén fát

magát soha,

világol annál ragyogóbban

a fa maga.

Jártam a dombon, ahol egykor

égett, ahol

helyén már juhász-házak álltak

s öt juh-akol

s nyüzsgött a nép, két sváb zenész fútt

réz muzsikát,

vigadt együtt a puszta, mint egy

ős szép család.

Együtt dalolt – mert lagzi volt – vő,

nász, pap, kocsis:

ittunk; ittunk végül a régi

vén fára is!

Hunyt szemmel

Mihelyt a szemem nyitva van,

lehunyom rögtön önmagam:

nyomban nem leszek semmi sem,

csak szem, csak világ-teli szem,

De ha szememet lehunyom

én nyílok ki: birodalom,

földrész leszek, oly végtelen,

határaim sem érhetem.

Zenit-Nadir: pólusig ér

lábam és fejem közt a tér.

Kedvemre utazgathatom

biborszín folyamaimon,

zuhogókon, erdők, mezők,

szorosok, zord csúcsok között;

hol se nappal, se éjszaka,

se nyár heve, se tél hava.

Biborszín táj fölött hiven

egyenletesen süt szivem.

És idő sincs s a képzelet

sejti az örök életet.

Elégia egy öreg vincellérről

Levágta még a napraforgó-főket

(megannyi pici napot), majd kirakta

a présház oldalán az őszi napra

száradni őket;

a paprikát is leszedte a kertben,

fűzni is kezdte s ahogy telt a fűzés,

ívbe aggatta, mikor is leült és

meghalt ahelyben,

meg, a vén Náci, végelgyengülésben.

Ma hozták le. Hogy ne halljam az „ejh”-t, „hajh”-t,

ide jöttem föl dolgozni, hol meghalt,

s csak nézem, nézem

az ő bevégzett s abbahagyott dolgát,

e lejárt napok, földrepottyant bolygók:

e törzsnélküli, csak-fej napraforgók

katonás sorját,

s a paprikákét, a diadal-ívben –

s olyat érzek, mint mikor oszló hang van

a levegőben – óh mi tiszta dallam

szakadt meg itten! –:

csak én tudom. Az sincs, ki elfelejtsen,

vén Náci! Hozott – visz az idő sodra –

légy eltemetve és bebalzsamozva

ebben a versben!

Napraforgók

Nap hasonmásai, Nap fiai,

nagy aranypillás napraforgók,

vége bókolni, körbe hajlani!

Lenyakazódtok.

Lenyakazódtatok. Még jár a nap.

Fejeteket az őszi fénybe

most rakják száradni: a nagy

Atya elébe.

Nincs több hajlongás, forgás, bókolás.

Mindegyőtök egy nagy meredt szem.

Nézhettek föl már. Nincs vigasztalás.

Nincs felelet sem.

A szíl s a szél

Rezzent a vén szíl: szisszent, jött a szél;

villám rándult, mint megrántott kötél;

egy percnyi csönd. És bömbölő haragra

fakadt a vihar százezer harangja.

Kapkodta fejét a szílfa, az agg,

vallatott rab a pofonok alatt;

ahány karja volt, mind hátracsavarta

a nyár haragba-kékült zivatarja.

Zúzott, tört, csépelt, őrjöngött a szél;

kiszállt a fából végre egy levél,

egy, és csak úgy, ahogy végül kiszáll a

fiai mellől a hajszolt madárka.

Egy levelet, egy sárga levelet,

az öreg szíl csak annyit engedett;

azt vitte a szél, azzal írta égig

a maga égigérő gyöngeségit!

…Elült a szél s a büszke szíl ugy állt:

legyőzte – mindörökre! – a halált.

S hat hét mulva egy őszi szellő szóra

minden levelét önként sárba szórta.

Evezés

Evezek. Mint a szárny kitárul

s mélybe feszül a két lapát.

Rántok rajtuk és élvezem, hogy’

siklunk tovább.

Jó vinni téged! Mosolyogsz? Lám,

neked mi súgta meg,

hogy ettől is jobban enyémnek

éreztelek?

Mindentől, mi úgy jó nekem, hogy

még jobb neked!

A titok

Betübe, képbe, hányszor, s arcba írva

olvastam én is: tépd le ma a rózsát.

Ma! Mert halandó! Mert e ma a titka

minden titoknak! Ma: ez a valóság!

Betübe, képbe s – hajh – szép arcvonások

filmdrámáiba (melyeket az évek

pörgettek) láttam írva a tanácsot;

tépd, ma!… s olvastam az iszonyu érvet:

elhull!… s én kímélve, hogy ne csináljak

se a törékeny tőnek bajt, se másnak,

téptem is – téptem?! Csak e mai Másnap

döbbent rá: nem, nem, nem fértem az élet

titkához! Miért? „Azért, mert nem élted!

Nem a halandót – a halált kimélted!”

Vita

Örömet akar a hús, semmi mást

s neked, csak neked akarja a jókat:

– szállójában az egyetlen lakónak –

ízt, illatot – fűtést, világitást!

Vigaszt, védelmet akar adni ő.

S mert általad él ő is csak, a bölcs hús,

duplán akarja, hogy sohase légy bús;

örülj, derülj – lesz sírni még idő!

Dajkád, anyád s leghívebb szeretőd e

földön nem hívebb nála; s mint előtte,

nem lesz jobb híved soha őutána.

Ki el nem ámul nagy-lelke előtt,

vak vagy eszement s ki gyalázza őt,

az: önmagát utálja!

A halál halála

Két földult, egymásnak fordult vad arc,

mindegyik szűköl és egyik sem enged;

két kegyetlen s kegy-esdeklő-tekintet,

melyeknek – átok? – áldás ez a harc;

ádáz birkózás, melyben még erősebb

kart kiván ki-ki az ellenfelének;

jajszó, mely egyben diadalmi ének;

zokogó hála: – „legyőztél, – legyőzlek!” –

betapasztott száj, amely életet szív;

vártan várt szúrás, égtén éledett szív;

seb, mely annál több gyönyört ad, ha fájt:

lét előőrsei, igy küzdenek ők,

igy ölik meg ők, a jó szeretők

egymásban, egymáson át, a halált!

A késlő télre

Mikulás napja… Gyerekkorunkban

tél volt ilyenkor;

zúz-lepte hegyről jöttünk, kezünkben

nagy demizson bor;

csusszanás ellen feszült az ember

botja, meg izma;

fagyot roppantott a kerékvágás

jegén a csizma –

Most meg itt zölden rezeg a fénybe

a bodza lombja.

Parázs nap, kék ég… mintha csak délre

utaztunk volna.

De jó is volna, ha, mint tudósi

nyelven is mondják,

„délrébb huzódna temperatúrád”,

kis Magyarország!

Jó volna, hogyha – mit oly jól kezdett

Árpád meg Álmos –

közelebb jutnánk, fényre-sovár nép,

az örök nyárhoz!

…Jó volna, – be jó hinni egy jelre

betegen, ősszel:

meleg, nem fogysz el, nap, nem ürülsz ki,

tél, sose jössz el!

Fügebokrok

Mért hagytátok el déli hazátok,

harcolva, csatázva,

– s hajh, mit veszitve! – mi vezetett e

téli szél-kaszálta,

hó-járta határba

s meddig tovább még, légionisták,

meddig nyomakodtok,

egyre lefagyó, egyre kihajtó,

boldogtalan-boldog

konok fügebokrok?

Meddig, gödörből ujra gödörbe

ugorva, lapítva,

s újra kinyúlva, édes húsba burkolt

magvatokat, mint a

bombát, kihajítva

egyre előre?! – Előre! Beh ékes

példáim is vagytok,

ahogy a halál határvonalán is

áttörni akartok

s egyre lefagytok.

Ősz van, takarás ideje, de süt még;

s ti egyre lobogtok;

hadd viselek gondot, rátok is, boldog

szegény hadifoglyok,

vitéz fügebokrok!

Lábnyomok

A kétnapos hóban jól láthatók

a lábnyomok.

Itt jött a férfi, széles és nehéz

léptekkel, akár az elrendelés.

És szembe – könnyedén, szaladva tán –

a lány.

Itt találkoztak. Aztán – hol a nyom?

A völgy felé, a hó-fuvatokon

csak az a súlyos férfi-láb

megy már tovább,

a mély havat mélyebbre törve még.

És ő, a kicsi könnyüség?

Óh, bár örökre-

tartó boldogság kapta volna ölbe!

Hegyre, hóban

Locs-pocsos este, tocsogó,

talpat átáztató.

Hullongva fehér csak, de lenn

csunya csatak a hó.

Tündérfátyol míg leng, de lenn

fölmosó rongydarab.

Lábam ránt le, ég függönye,

s gyúr belőled sarat.

Mit bánom! Hegynek törtetek,

dohogva; de – nini!

egyszercsak lenn a talaj is

elkezd fehérleni.

A lepedők (a lebegők

fönn az éj kötelén)

azon szűzen, tündérien

terülnek le elém.

Szemlátomást, szemem előtt

kap szőnyeget az út;

szemlátomást, szemem előtt

lesz gyönyörű a rút.

Két oldalt is fehér, előbb

csak a hantok hegye,

aztán az egész hant-világ

liliput alpese.

Diadalszőnyegen megyek:

vékony még, talpamat

nem állja még, léptem nyomán

még sötét lyuk marad.

De még egy méter s hirtelen

megbír! És hirtelen

egész lényemet könnyűnek,

szárnyasnak érezem.

Tisztábbnak! Milyen súlytalan

minden! Ámuldozom

a változáson – majd az én

átváltozásomon.

Hát ennyi kell csak, ily kevés,

hogy jókedvű legyek?

Mert az vagyok! Mert már vigan

talpalom a hegyet.

Hogy is volt? Hisz egy perce sincs,

hogy elhagytam a bút,

mintha átléptem volna egy

varázstevő kaput.

Nincs még tán tiz méterre sem

mögöttem a határ,

hol baj s gond elmaradt… Miért?

Mert elmaradt a sár?

Azért! Ne szégyeld! Csak azért!

Ittam az örömöt,

hogy ennyi csak az átmenet

a rossz s a jó között.

A csúf s a szép, a gyász s derű,

az ó és új között.

Be jó – szivem ezt itta –, hogy

ily kicsi a küszöb

a bizalom, a fény felé,

mindenben fölfelé –

Be jó, hogy a legegyszerűbb

lépés a – kezdeté!

S be jó, hogy egy kis hóval is

igy tudsz még hatni rám,

szenvedtető-nevettető

jó természet-anyám!

Óda egy jólműködő tanyai kályhához

Miket susogsz kezemnek, kályha?

Hogy jó, jó, oh be jó

egy percre is jót kapni, bárha

fagy mar, leköp a hó?!

Mire tanítsz a melegeddel?

Hív, hív, hogy hív a hő

s egyszerre szinte arcul üt, hogy:

– Vissza, szentségtörő!

Tíz ujjam begyével, tíz tikkadt,

szomjas szájjal nyelem

vad szeszedet: áradj erembe,

tűz, mennyei elem!

Butává fagytam; megmeredtek

gondolataim is –

Idegeimen szaladó fény,

be jó, ahogy derítsz.

Világosság, igaz okosság

jön be a bőrömön,

s milyen öröm! Prométeusz szent

szelleme, köszönöm!

Szemem könnyes még, de szivemben

kacaj már, s lám-ni, dal!

Édes meleg! Mama! Talált kincs!

Te legdrágább ital!

S fő-fő tanár! Az a pimasz fagy

csak félnapig gyötört,

de egy életre megtanultam

a legmélyebb gyönyört.

Szerelem, eszme, férfi-munka:

szép volt – de soha tán

boldogság nem hatott igy át, ily

állati-igazán.

Csak félnap éltem úgy, akár a

jégkorszakban a nép

s be jó, be jó, be jó, hogy eltelt

az a százezer év!

Hogy kályha van! hogy a vad ős-tűz

így, ólba-fogva vár!

Verd csak a szárnyad, drága kotlós,

áldott arany madár!

Lobogj, dobogj, szép meztelen szív,

lét látható szive,

egyetlen s mégis osztható szív,

sorsunk reménye, te,

legfőbb való s titok; halál, te,

s örökös ifjúság!

Karomba! Hő-ha! Megbocsáss, hogy

nem ölelhetlek át.

Déli szél

Szalad szőrmentén a szél

le a Duna hosszán;

gondol egyet – visszatér;

pikkelyzik a hullám.

Felpikkelyzik a Duna

minden pici fodra,

mintha maga a folyó

egy nagy potyka volna.

Visszafelé szánt a szél,

borzolódnak tőle

most meg épp úgy a habok,

mint a macska szőre.

Hídról nézem lent a szél

s fény közt a fogósdit.

A tavasz fú – rét, mező

épp így bodrozódik.

A kontyok és a szivek

csak így borzolódnak –

repül a por, a papír,

a felhő is gyorsabb…

Gyárkéményről füstszalag

szaporábban leng el;

seper a szél, országos

takarítást mível.

Villan fehér tolla ki

dróton a verébnek,

drótok, rácsok húrjai

fényükkel zenélnek.

A nyomott mennyezetű

tél alól most lép ki

szinte küszöbre a szem –

be jó messze nézni!

Könnyebb vagyok, csak azért

mivel messze látok,

vígabb vagyok, csak azért:

látom a világot.

Visz le a kőpartban ott

szűk lépcső a vízhez,

összebújva ül azon

máris két szerelmes.

Melegítik nem csupán

egymás lelkét-testét,

bárkiét, ki odanéz –

ők az első fecskék!

Jön még az Alpok felől

egy-egy rideg német

jégtábla, rajt a sirály

kapitányként lépked.

Visszarúg még a hideg,

de szeretők, fecskék,

párba lengve hirdetik,

útban a Melegség!

S fodrozódik a Duna,

mintha óriás hal

úszna benne fölfelé

– az összes fiával!

Mintha délről a vizi,

ősi Bika jönne –

nehéz lehe, test-szaga

messze megelőzte.

Itt az előhad, a gyors

éleskésü fények –

jó a védő-támadó,

harcos ifju élet.

Nézem a Szabadság-hid

ívéről a lépcsőt,

lépcsőn a fiút, fiú

karjában a kis nőt

s nem azt mondom: „jó nekik!”

azt mondom, be jó, hogy

ültem egyszer én is így,

voltam én is boldog!

Cinegemadár

Hull a hó, szitál,

de dél fele már

beleszól a téli csöndbe

az első madár.

A hó rácsai

közt kezd szólani.

„Ki, ki, tél!” – ezt mondja egyre,

„Ki, ki, tél, ki, ki!”

Hull, hull, hullogat,

de oly ingatag

hull a porhó, amióta

benne ez a hang!

Es, es, esedez,

szinte beteges

a havazás, úgy kipörli

a kis énekes.

Ami pihe száll

szinte kunyerál,

kegyelmedet kéri immár,

cinegemadár.

Az csak hangicsál,

mint ablakba állt

lányka fujja: „Ki, ki, tél!” és

aztán: „Be, be, nyár!”

Lefele a hó,

fölfele a szó,

vita folyik elszánt, el nem

hallgattatható!

Csak úgy zeng bele

a tél börtöne,

nem fujja pedig, csak egy szem

pici cinege.

A hó lengeteg

rácsai megett

hol itt, hol ott hívogatja

a kikeletet.

Elég volt a hó,

jöjjön már a jó,

jöjjön le a szép idő már,

a nekünk való!

Addig könyörög

egy kis örömöt,

míg hó között, hó helyett, lám,

eső nem csöpög.

Míg az egy-darab

ég meg nem hasad

s a résen ki nem nyilaznak

a napsugarak.

Tündököl a sár,

ragyog a határ,

bizonyuccse a te míved,

cinegemadár.

Emlékezés egy gyerekkori havazásra

Sütött a nap és hullt a hó!

Március volt és havazott!

Nem pelyhek hulltak: ragyogó,

szikrázó hulló-csillagok!

A Göncöl omolt, a Tejút,

fehér világvég-zuhatag

alatt emeltem ég felé

gyermek-arcomat s karomat

és fölrepültem. Nézte a

fényhullást addig a szemem,

mígnem egyszercsak – csoda! – azt

éreztem – oh! – emelkedem!

Néztem, csak néztem, hogy omol

a csillag, minden egeké;

hullt mennél több hó, a szivem

szállt annál szebben fölfelé.

Aztán egyszerre vége lett.

A játékos arany napot

épp az a felhő fedte el,

amelyet megaranyozott.

Be kellett hunynom szememet,

úgy széditett a zuhanás.

Aztán – föld! Álltam; mentem és

éltem tovább, mint bárki más.

Cser-erdő

Tavasz van és itt

most hull a zörgő

sárga levél – most

vedlik ez az erdő!

Mert ez csererdő,

mert ez a lombját

megőrzi ősz-tél

minden viharán át.

Most hogy az új rügy

kezd mocorogni,

csak most lebeg le

a levél, az ósdi.

Győz az újdonjött,

bukik a régi,

mintha ablakból

röpitenék ki.

Hull a levél, hull

tegnap estétől

az öreg cserfák

húsz emeletéről;

mintha megannyi

gyermek a mélybe

ápoló édes

anyját lökné le.

Ez nem az őszi

lomb muzsikára

kerengő édes

öngyilkossága,

amely a szivnek

szinte vigaszt ád;

ez a hullás itt

csupa gyilkosság.

Csupa erőszak,

harc a javából.

Hullik a hulla

a vár fokáról.

Az a sok véres

tetem kerengve

hull özönével

az én fejemre!

Szól már a cinke,

száll már az illat,

már a meleg szél

biz a szivekig hat;

örül mindenki;

merengést, gondot,

csak nekem adnak

a tavalyi lombok.

Pedig ha a vén

lomb le nem hullna,

az a fiatal rügy

anyjába fúlna,

pedig hát hull s hull

bennem is a régi,

mert aki nem újul,

hogy is tudna élni?

Mennyi fájó van

szivemben – tavasz, te,

kegyetlen évszak,

gyere taszítsd le.

Segíts temetni,

segíts feledni,

újra és újra

segíts teremni.

A tihanyi Templom-hegyen¹

Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi

Balaton, tavasz, hegyorom!

Alig tudom magamba szedni.

S egyszerre – sok nagyon!

Szeretném – azért, hogy te is nézd –

szemembe tenni szemedet.

Magányba zár, fojt, fáj a szépség,

ha nem együtt látom veled.

Nem érzed, amit én – ez is fáj;

semmi se jó már nélküled.

Szeretném a szivembe tenni

lüktető, élő szivedet.

Mennyi szín! Nem tudok betelni.

Mekkora távlat! Mennyi fény!

Szeretném, szeretném, ha lennél

tetőtől talpig én!

Pihenés

Szívja testemből már az ágy

a fáradtságot. Még nem alszom,

de érzem, hogy enyhül az arcom,

érzek már egy lágyabb hazát:

alattam már a Pihenés.

Tagjaimból a kín ahogy foly,

akár a tél a jégcsapokból.

Facsar egy édes, tiszta kéz.

Facsar és szinte már terítget,

mint anyánk a fehérneműt

s már újulok, már mindenütt

megértő, hű nap melegítget.

És már olyasmit gondolok,

hogy a tíz gödör, mit kiástam

(facsemetének): munkatársam.

Élnek, terveznek, boldogok.

S jobb, több – okosabb! – a világ

fáradságommal, mit kiadtam.

…Mintha gyermekem nőne ottan,

ahol forgattam a kapát!

Élettársak

Fölébredek s a reflex-szerű mozgás

belém költözik, velem van, a részem:

vezet és szolgál tüstént, hogy a mosdást,

öltözést is csak felerészben végzem,

felét ő végzi, e benső cselédem –

Fölébredek s mint őt testrészeimben,

úgy lellek téged lényem főhelyén,

úgy szolgálsz, úgy segítsz, csak még hivebben,

úgy élsz velem, kedvesem, a szivemben,

így vagyunk együtt estig, te meg én.

Aggódó szív

Április van, még hallgatódzik

nagy csendjével a tó.

Halkan megyek a parti úton;

minden oly csititó.

Hallgat a tó, hallgat az erdő,

figyelnek engemet.

Megállok és figyelem én is

fülelő szivemet.

Mintha tovább lépne belőlem

a szivem! –: az ami

itt fájt, gyötört – járkálni űzött.

Oly jó igy állani,

egy percre föl- s föllélegezni,

elképzelni, hogyan

lépdel feléd szivem, magában,

kitartón, konokan.

Jó elképzelnem: már előtted

áll, üdvözöl, beszél:

„Az aggódás küldött, mivelhogy

se sürgöny, se levél…”

Ennyit látok. Azután újra

itt gubbaszt csendesen.

Üzentél mégis? Oly nehéz, hogy

majd megfojt a szivem.

Örül már minden…

Örül már minden a tavasznak,

már a gyümölcsfák rügyei,

mint szökőkút, ha ömleni

készül: csöpp-nyomva dagadoznak.

Löki az élet, az ős-tartály,

a mélyből nedvét, illatát

millió hajszál-csövön át

s esőz le – míg kopog a harkály –

esőz a szívre mennyi balzsam –

Csak én állongok hallgatag,

az égi permetek alatt,

zordan az országos zuhanyban.

Nem szoktam még meg a telet sem,

s tavasz, megint! – nemcsak vigasz,

nemcsak dal vagy nekem, tavasz:

vészjel, te is már – oly veszetten

kereng a négy évszak felettem!

Alig szakítom le, röpül

virág s gyümölcs kezem közül –

Állok göncrángató szelekben,

abban az éles léghuzatban,

mely a kezdet, az anyaöl

s a vég, a sír között söpör,

s elér itt is, e szép lugasban.

Beh ritka az öröm, be végső

izű a vágy s be ingatag

bizalom, eskü, kapcsolat

s be sűrű a „hiába!” s „késő!”

Aki szeret, gyorsan szeressen,

s aki kérdezne valamit,

gyorsan kérdezze meg, amíg

nemcsak árnyékom szól helyettem.

Én, itt, ma! – mindenre megérten,

de áldva így is, búcsúképp

a lét gyönyörű szőttesét,

bár fonákja felől sem értem!…

Fülemülék

Esik, szemerkél,

szemetel, ömöl már két hete;

itt az idő rá, mégse szól a

fülemüle.

Este dalolna,

de ha máskor nem, este zuhog;

megcsiccsen s elnémul megint a

sok kis torok.

S a kis szivekben

gyűl, gyűl, gyűl a dal-tartalék;

idegesebbek naponta már a

fülemülék.

S ha csak egy percre

a zuhogás mégis csak eláll,

micsoda kardalt zendít azonnal

mind a madár!

Robbanva, szinte

haraggal, elszánt, civakodó

szaporázással csap ki, mi édes

dalba való!

Micsoda ádáz

panasszal, milyen szitok-özön

förgetegével védi a jussát

– halld – az öröm.

Magányos házban

két erdő közt, kert közepén

fülelem, hogy éled, hogy hal el, oh, hogy

küzd a remény!

Egy percnyi csönd, egy

percnyi kitörés; érzem, ahogy

valami nagy szív kint, a világé,

értem dobog!

Látogatók

Írok. Bejön a halszag. „Jónapot”

– szól némán, orromba, tüdőmbe,

egyenest szívembe köszönve –

„a tó küld: hogy vagy?” – Megvagyok.

Sürget az asztalon a munka.

De nem dolgozhatom.

Új vendég. Gomba-szag? A hegymögötti

erdő lép be az ablakon.

Aztán, fülig szerelmi lázban

egy jegenye, szinte dadog.

Egy szántóföld, harsány-vidáman:

tavaszra friss trágyát kapott.

Venyige-füstjével egy kémény.

Bőgve a szomszéd tehene.

Aztán a rét minden fűszála,

ég minden fellege,

s oly testvérien magyarázzák,

hogy élni jó és kell s lehet,

hogy szemem alig tartja vissza

válaszomat, a könnyeket.

Kezdőbetük

Kezdőbetük, kezdőbetük,

kikelet idején mindenütt,

fákon, falakon, ligeti pad

támláin madarak

módjára egybegyült

és rendre párba-ült

nevek, ti késsel-rótt, szivekben

– megannyi fészekben – ijedten

összebútt ismeretlen,

csupa legszebb nevek,

milliószámra is egyetlenek;

csupa leggyönyörűbb

kezdőbetük, kezdőbetük:

szerencsés utazást!

Kakuk szól, zeng a fütty.

Készüljetek.

jelzi a tavasz a nagy indulást!

Szárnyaljatok

s a gyönyör délszaki táját bejárván,

egymáshoz majdan a hitvesi párnán

s a síri márvány

kövén is így szoruljatok!

A sikló és a hal

Siklik a tópart kövei között a

sekélyen lebegő

vizben, mely mintha nem volna egyéb, mint

látható levegő;

siklik e más tüdőre mért világban,

mely csupa tisztaság

s a kő a mozgó fénytörés alatt úgy

leng, mint szélfútta ág:

e szűzi, elzárt édenben az ős báj

mozdulataival

siklik a sikló: szájában csapong még

– mit bömbölhet? – a hal!

Nyár volt, délután…

Itt-ott hangtalan buborékot

böffentett föl a víz.

Nyár volt, délután; szenderegtek

maguk a halak is.

S egyszerre: „Jaj!” S bőgve: „Segítség!”

S fölnyúlt két kar, kitárt,

és elmerült! S egy hosszu percig

megállt az ég-világ

nagy szíve is. Aztán, sikoltva:

„Csónakot! Evezőt!”

Úszók, rohantunk, fejeseltünk

és hoztuk máris őt,

az ájult lányt. S: „Él! Él! Megél!” – szállt

büszkén part s víz felett

úgy hoztuk, vígan, mint egy épp most

született kisdedet.

S a tó, mely maga a halál volt,

a dögevő banya,

most úgy hevert, pillogva, mint egy

édes, álmos mama.

Rohanva össze-vissza, estig

kasként zsongott a táj;

hogy egyszer – bárhogy is – de ő szült

életet, a halál.

A költő s a galamb

Rálőttem a galambra,

de nem találtam el;

zsákmányom nem maradt más,

csak egy lengő pehely;

meg az a szemrehányó,

riadt elröppenés,

ahogy a galamb oldalt

szökkenve hátranéz.

Elsüttette a fegyvert

ifjúi vad remény;

látom ma is a pelyhet,

hogy leng-libeg felém.

Rálőttem a galambra,

nem lőttem meg, de ő

tekintetével újra-

újra szivembe lő.

Kamasz

Május volt s véget ért az iskola

váratlanul! Utazhatunk haza!

Vonatoztam egy álló éjszaka.

Otthon: bezárt ház. „Apa és anya?”

– Cecére mentek! Névnap! A rossz éjjel

után gyalog még kilenc kilométer!…

Délután értem oda – hetyke hévvel,

nem volt bár számban másfél napja étel.

A szaletliban – körül a család –

megettem a délről maradt kacsát,

egy szál kolbászt, az esti dísz-csukát,

majd: „Bukta?! Jöhet!” Nevettek, nevettem;

oly szép volt, ma is azt zengi mögöttem

az a nap, hogy egész Cecét megettem!

Idők

Megtelik folyékony idővel

s kiürül újra,

telik-ürűl a szív, akár a

hal kopoltyúja.

Szürve e semmi híg időt, így

úszunk előre,

halai vagyunk – semmi mód ki-

jutni belőle!

– Ez az elemünk! – No de már én

mind hevesebben

csapongok föl-le, fuldokolva

az elememben!

Ki! Csak egy kortyot inni abból

a fent, fölöttem

lebegő másfajta időből,

amely – időtlen!

Egy ó-görög versre

Úgy mozdul, a tiszteletlen sorok

hajlásaival oly konok

elevenséggel mosolyog

az eszme ebben

a régi versben,

akár egy arcon;

s úgy löki – hang nélkül is – át

szivembe lobogó indulatát,

olyan viharzón,

hogy képtelenség, babona,

rossz álom,

hogy csontként sincs meg már a koponya,

lelkem rokona,

legjobb barátom!

A Duna partján

Ki nem ült még szerelmesével

dunai lépcsőn, nézve, hogy

ölelik, ölik, viszik egymást

a sáros tavaszi habok?

Ki nem ült még szerelmesével

elnézve, hogy rohan a viz

s megérezve: valami így fut

– ne futna bár! – ővelük is?

Ki nem ült még szerelmesével

vízparton egyre szorosabb

szorítással fogva az ujja

köré font kedves ujjakat?

Gyors folyót nézni mért szeretnek

a még szótalan szeretők?

Szemükben csupa eliramlás,

szivükben valami örök.

Alvó asszony

Úgy alszik a földön oldalt feküdve

ez a komoly,

ez a szép asszony, mintha neszt fülelne

a föld alól;

összehúzódva, félarccal a fűben,

úgy aluszik,

mint aki azért hunyja le szemét, mert

hall valamit;

mint aki tud is hírt, valami jót már,

de nem beszél:

csak nemes arca nyugalma sugalja:

semmi veszély!

Úgy alszik, ahogy két tennivaló közt

biz’ csak a nők

alszanak el, ha temetés után, ha

szülés előtt.

Jövendő édes cinkosai, hányszor

kutattam így

arcotokon egy mély értesülés fény-

futamait.

Férfiak, görcsös arccal aluszunk mi,

csikorg a fog;

álmotokban ti – napratárt virágok –

kinyílotok.

Mit tudtok ilyenkor? Hogy bár idézzen

haja havat,

előttetek, szép alvók, aki férfi:

fiu marad?

Tücskök

Micsoda tél volt! Ölnyi hó!

S alig hogy olvadt: újra fagy!

Jégpáncélt kapott a világ –

élő nem él meg azalatt!

S már láttam is a sok pici

barlangajtót a fű között:

elönti víz, betömi jég –

megfúl egy szálig a tücsök.

És megsirattam őket és –

elfeledtem!… S ma délután,

hogy elkezdték a muzsikát

végig a dombok hajlatán,

s hogy eszembe jutott a gyász,

téli gyászom a tücskökért,

úgy tetszett, hogy zenekaruk még

vigabban-hetykébben zenélt!

Tusst húztak s rá csárdást, vadat,

mitől a holt is táncra kél –

Megvagyunk! Ezt fujták – ihaj! –,

nem is volt – tyuhaj – soha tél!

Két üdvözlet

1

A tihanyi toronyból

Mint üres papír, lent a tiszta tó

oly biztató,

hogy ráirjam Fűzfőtől Györökig

gyönyörü betüit

édes nevednek

oly óriásmód, mint ahogy szeretlek!

2

Hullámverés

Kék ég fölöttem és kék víz alattam:

a csónak alján feküdtem magamban

és soha édesebb

nem volt agyamnak még emlékezet

s nem voltam soha hálásabb irántad,

meg e jótettre-sose fáradt

világ iránt, mint tegnap délután

a hullámverés hús-puha hasán.

Csillag, ha lángol

Mint a magasból

ledobott kő, úgy

hullunk. Minek? Bíz,

sárnak, a sírban.

Node, ha így van,

mint az esésnek

vad melegétől

csillag, ha lángol:

zuhanjunk át oly

ős lobogással

a gyujtó űrön,

ami az élet,

hogy bármi véget

ér is a szívünk,

azt mondja rája,

ki szállni látta:

oh, idefénylett!

Poharaim¹

Bort inni nem, de töltögetni,

az jól esett.

Hallom ma is: üres a korsó!

Fuss le, gyerek.

Átcsikordult a csap kezemben.

Megszúrt koca:

bukta a hűs mélyben levét a

hegy oldala.

Kőasztal; holdfény; öreg öklök-fogta

pohár – s ahogy

szitok s nevetés, biboran, s az ének

belebugyog!

Terhünk a föld¹

J. Supervielle-nek, hálásan

Súlyosabb egyre, minden egy

halottal nehezebb

a Föld, Földünk, de vinni kell,

letennünk nem lehet.

Mert mi hordozzuk, mert mienk,

általunk lett, ami

és csak addig lesz Föld, amíg

meg bírjuk tartani.

Súlyosabb egyre; láb inog,

kar bénul, váll sajog,

mert mi meg egyre ritkulunk

hűséges Atlaszok.

Nehezül a Föld: egyre több

benne az áldozat,

a kín; de ő, ő büntelen –

elhagyni nem szabad!

Tartani kell, bár könny s kudarc

erőt, reményt legyőz;

minden katona az egész

seregért felelős.

De vinni kell, haladni, bár

egyedül cipeled;

mert ha belebuksz: belehalsz,

veled is nehezebb!

A reformáció genfi emlékműve előtt

Száznegyvenhármat léptem; ez a hossza

az emlékműnek. Hírnök, ki megölt

milliók végső tisztelgését hozza,

úgy mentem el a szobor-sor előtt.

Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel

a hadrakelt hit zord hadnagyai,

a Vilmosok! és Coligny és Cromwell

– ők néztek rám – s a szablyás Bocskay!…

Hátrálnom kellett közelükből: mindet

nem fogta össze csak messzibb tekintet.

Fölhúzódtam a kert felé, a fákig

s lelkemben is hűs tárgyilagosságig.

S most mintha ők

álltak volna kaszárnya-számadáson

az én szemem előtt,

feszesen-katonásan

kilépvén éppen akkor

a hátterül kapott nagy szikla-falból

s abból a másik, épp oly teli tömbből,

a mögéjük kövesedett időből.

Addig jöhettek, maguk is meredt

kövek a napfénybe, hol nem lehet

szavuk már. Szavuk immár csak a tett,

mely idővel ad magyarázatot!

Holtak, vigyázz-ban állók, szóljatok!

Vagy előbb én beszélhetek?

Kik „ott álltatok, nem tehetve másképp”,

mert ez vagy az, de megalkuvás nincsen,

mert a langyosat kiköpi az Isten,

kik után tárgyként maradt fönn a szándék,

mennyi az igazság még öklötökben,

mely négy százada oly nagy esküt markolt,

mely kőbe s öröklétbe görcsösödten

tartja ma is a bibliát s a kardot?

Mit adott, melyre fölgerjedt szerelmes

dühével törtetek, a cél, ahogy

elértétek?

Ti kérditek?

Ti kérditek?elértétek?

S ha nem lesz

örömötökre meghallanotok?

Elmondom. Épp mert nékem is keserves.

Álltatok, égve az Úr igazától;

állt szemközt épp oly tűzzel teli tábor;

aztán dönteni kezdett ezredegyszer

az ész helyett a fegyver

s a láng.

Hogy várja örök üdv a lelket:

rángtak milliószám kínban a testek

csatamezőn, bitófán, vérpadon,

karón, keréken, meg a fájdalom-

szerzés új mestergépein; növesztett

egymással szemben erdőnyi keresztet

Jézus példája, végig Európán;

égtek, hogy égjen itt a kép s a „bálvány”,

ott a „csalárd könyv” – városok és falvak,

hol újra emberhúst faltak a félvad

zsoldosok, eladdig míg tűz a tűzzel,

nem állt egymással szemben bűn a bűnnel,

eladdig, míg nem jött – a győzelem?

Az idő. Okosan, türelmesen

s némi humorral.

A kétféle had

és hit várai szemközt állanak

ma is, az én hazámban is; a zordon

fehér-falú s arany-cifrázta templom

vén tornyai még ágyúként vitáznak

minden beharangozáskor, vasárnap

papjaik bent még ősimód dörögnek,

de kijövet az utcán átköszönnek

s ujjon mutatják, hogy hány órakor

s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor

s egy kis ital.

Szép. Magam is helyeslem;

ha pap vagyok, magam is így cselekszem:

„értsük meg egymást!”

De nem volt nagy ár

mégis a harminc évi döghalál,

d’Aubigné dühe, Coligny halála,

Szent Bertalan bosszútlan éjszakája,

fél Németország, a ketté törött

Európa s hogy itt volt a török

százötven évig és a mi hazánk… –

Ez lett a „győzelem”! Ezt küldte ránk

Isten azzal, hogy „napként kimutatta”:

nem érte folyt a harc, hanem miatta;

ilyen volt, mit díjul szánt, a jövő:

– mert volt-e vajon győztes, kit nem ő

rendelt eleve győzni?

Győztetek.

Maga a Sátán győzött veletek!

Balekok voltatok, mind! Hátra arc!

Nincs jogotok egy lépés sem előre.

Törlődjetek be kőbe és időbe.

Elveszett – eleve! – a harc!

– mondtam keményen, mint aki magára

támad először is az igazával;

majd:

Megbuktatok! A haddal simára

törölt kontinens – e fekete tábla –

közepére mi iratott eredmény?

Egy betű, egy már tréfának sem új

buta betű s az is csak magyarul:

mért több a keresztyén, mint a keresztény?

Értelmet annyi millió halott

véréből ennyit párolhattatok,

midőn – feledve, kinek mi a dolga –

karddal csaptatok ti is a Csomóba:

a Föladatba, mely épp a kötés

kibogozásával szép és merész.

Ez az „eredmény”!

És ha – ez se volna?!

– kondult bennem is, ahogy várható volt,

a tulsó torony az innen valóra

(és attól fogva mind a kettő bongott)

s kelt ezredszer is – alig finomodva –

bennem a két ős ádáz szó-birokra:

a mindig úrhitű tolnai pásztor

s a csupa dac sárréti prédikátor.

Mert mi szorította kézbe a fegyvert?

Nem a Rossz ellen támadt, aki felkelt?

S ha annyi sem lett volna harc? Ha szótlan

„hal el a hit” a „római mocsokban”?

Ha arra tart eszme s világ, amerre

a „tiarás templom-kufár” vezette,

ha nincs, ki a bűnnek ellenszegül

s – ha úgy fordul, hát reménytelenül,

de csak annál szebb önfeláldozásképp –

odavágja, hogy „nem tehettem másképp!”,

ma hol vagyunk?! Akkor tán elmarad

a kín, a vér, akkor nincs áldozat,

nincs – inkvizíció?!

Ha – bár „hiába” –

Gusztáv Adolf nem ül harci lovára,

s jobbágy-iga helyett nem vágynak inkább

fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták,

valdeusok, husziták, Bocskay

írást-imát se tudó hajdui,

hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár,

amilyet az imént lemosolyogtál?

Hiszed, hogy volna olyan-amilyen

magyarság, ha nincs – Kálvin?

Nem hiszem.

Vagy mást mondok: szobádban volna villany,

ha nem lép Giordano Bruno a tűzbe?

Hol kezdődött, hogy atomerő is van

s holnap rakétán repülsz ki az űrbe?

Övék az érdem, kiket sem a máglya

nem riaszthatott vissza, sem a gálya –

sem harcaik bukása,

a léptenként fölmeredő „hiába”!

Látták vagy nem a céljuk,

azt jól látták, hogy nincs visszafelé út;

a mult, ahogy füst-vetve összeomlott,

úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot:

előre! és ők vállalták e sorsot –

Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk!

Álltam némán, hírhozó katonájuk,

már azt forgatva, hogy én mit kapok,

nem is őtőlük magyarázatot:

a tettektől, melyek – akár a gyermek –

magukért csak felnőttsorban felelnek.

Végül, ezt mondtam, önvigasztalásképp:

volt bárkié a szándék,

maga az Isten se tudhatta másképp.

1946

Mors bona, nihil aliud

Mottó: …Blasphèmes

Suprêmes

A faire crier nos Dieux!

Egy régi versből

Mivel nincs túlvilág, sem Kárhozat, sem Üdv s már

nem is lehet a régi módon,

hisz amit rontani lehet, késéssel is bár,

elrontva a hinni-tudókon;

mivel nincs túlvilág, se jó, se rossz remény-lét,

sem Ítélet s nem is kell,

de mert, hű kétkedők, végső jutalom-félét

kiérdemlünk az életünkkel:

tegyünk rendet magunk – hisz elménk egy-istenünk rég –

a legvégső rosszban, mi várhat,

teremtsük meg magunk maradék édenünkképp

üdvét a jó halálnak.

Mert minden búnk s bajunk úti baj, úti búnk, ha

rendben jó célba érünk,

mert minden türhető s úgy fáj csak, mint a munka,

ha zsebben már a bérünk;

mert minden jó, ha jó – biz így igaz! – a vége!

S mi a legfőbb jó a világban?

A végső oltalom! A jó vég! Ezt igérte

vallás, feleség, vagyon, állam.

Nyugodt, méltó kijárást, ha nincs erőnk egyébre,

csináljunk oly kaput,

emelt fővel, melyen az utazó kilépve

nem szorong, hova jut.

Legyen egy átmenő ház, hol – mintegy saját torára –

puha szék, feledtető asztal

várja az érdemest: a vég euphóriája,

amely mindenért megvigasztal.

Legyen egy haltató hely! – mint altató, valódi –

átszálló állomás, zenével,

honnan, mint befűtött, jófekhelyű vagon-lit

visz ki a végső éjjel!

Csináljuk meg hatalmunk s dacunk konok jeléül

az Ember Háza tervét,

ahol, mint az anyák már, a vén is, kínja nélkül

teheti le a terhét.

Mivel nincs túlvilág, sem éden, sem gyehenna:

az erényben bízó, a jámbor

szíveknek vigasza, ereje ez legyen ma:

nem kell tartani a haláltól.

„Jó halált, semmi mást!” – mert ez a kulcs, amellyel

kitörhet félsze börtönéből

s magára lelhet, mellyel e földön már az ember

édent idéz, új ég felé tör!

Új atomrombolóként ez nyitja ki s nyújtja kézbe

a repülő por-pillanatnak

ezer rejlő csodáját, melyek így – láncban égve –

tán öröklétnél többet adnak.

Mivel nincs túlvilág és semmi oly titok ma,

meddig az elme el ne jutna,

esküdjünk ésszel is szívünk-rég-gyanította

Mors bona, nihil aliud-ra!

Egy percre föl nem adva jogunkat az örömre,

végig így lesz víg a tusa,

s ha mégis győz a sors, legyünk – éljent dörögve –

sorsunk Dugovics Titusza;

a harcot, mely továbbtart, a létet éljenezve,

melyet föladni nem szabad!

Azt védi hullva is – az itt a Vár, az Eszme –

nemzedékeivel a Had.

És mert nemcsak előre, hanem így hátra is süt

fénye ennek az új erőnek,

(hogy új hősök vagyunk): ha munkánk végbe visszük,

erényeink az égbe nőnek.

Mert ha nincs rettegés, nincs gyávaság s e kettős

gyökér nélkül a bűn se hajt ki.

Önzést és önkinzást lelkünk egyként levetkőz

és nem kell csak akarni,

hogy szépség és igazság és jóság és szabadság

mosdasson, derítsen: segítsen

befejeznünk Ádám föld-szeliditő harcát;

mivel nincs túlvilág, sem isten.

Tihanyi barátaimhoz

Köszönöm ezt a

meleg fogadást, hű barátaim,

kartársaim ti, házak, ólak deszka-

s kőfalain,

s fatetőn s boglyán

felsorakozott és oly lelkesen

hurrázó régi ismerősök, hogy lám-

lám könnyezem.

Vágja a csontom

az úti hátizsák, de nehezebb,

aminek súlyát a szivemen hordom;

hadd pihenek,

adjatok inni

félúton is egy kis üde igét,

átlátszót, tisztát, örökéltüek, ti

fülemülék,

csízek és pintyek

s pintyőkék és mind, akikből a dal

tizezer éve is úgy zengett-keringett,

akár tavaly.

Ahány rigófütty,

annyi arany korty, a szívnek; igyuk!

Azé az élet, ki veletek, dal és rügy,

újulni tud!

Minden-tudók ti,

mert minden-feledők, oh be igaz,

nincs maradandóbb tanulni való itt,

mint a tavasz.

Halandó szívem,

ő szomjazik, arra, jó a világ!

Micsoda győztes áriák!

Köszönöm nektek az örök ifjúság e

csöpp italát!

Kidőlt fenyő

Kidőlt a hegytető

dísze, a nagy fenyő;

földön nyúlik a hosszú szál derék;

tövén, mint tengely végén a kerék,

égnek forditva áll az ép,

a földestől kirántott, sáros,

az embermagas gyökérzet.

Nézzed,

akár egy város –

Mintha csatornái beleivel,

szabadon lógó vérereivel

egy metropolisz szakadt volna el

talajától s mutatná – égre tárva –

hogy mi a mélye és fonákja

annak, mi fölül bozsog és ragyog;

hogy milyen örök-nagy föladatot

teljesít ottlenn bár a dögbogárka.

Csodáld, hogy milyen hősi a kloáka,

és milyen tisztán-szép – mihelyt halott!

Könyörületet s tán bocsánatot

s tán értelmet és ami csak kell,

mi is így nyerünk kidőlt életünkkel,

égretárt szükségünkkel, bűneinkkel –

Így szépűl majd meg, amikor már nem él,

sorsunkban is – ha nyugodt szem itél –

a vak ösztön, a süket szenvedély

és mind a mély

tápanyagokat szomjazó gyökér –

Akár

e halott fa-alvilág, amelyen

nincs egyéb eleven,

csak hangya, dögbogár

fülbemászó, kéregtetű –

De azokkal is milyen gyönyörű!

Egy falusi forradalmár sírjánál

Jó volt ez az ember

hozzám,

bánatot először

hoz rám;

hálám elől földbe

tünt örökre;

nézek – kirekesztve –

a rögökre.

Hol esze, jósága?

Itt van,

nagy lelke e horpadt

sírban?

Állok, hív adósa,

tehetetlen;

fáj, fáj, hogy fizetnem

lehetetlen.

Nyár van, ragyogó nap

süt le.

Leheverednék a

fűbe.

Hogy könnyít az ég tág

tisztasága!

Azt súgja a szívnek:

halj utána!

Azt mondja az ég, a

kéklő: –

légy oly könnyü, könnyed,

mint ő –

Fáj, nehéz a szíved

terhe? Tedd le:

oszd magad te is szét

új szivekbe!

Égj a tűztől, melytől

ő fült,

légy olyan, mint ő! – „Oly

őrült?!

Az volt! Szívét-lelkét

szétdobálta!”

– Nem is ide halt – a

napvilágba!

Lángol az ég, fennen

mondja:

nem is oda tünt, a

porba,

széthullt, oda lett, de

nem rögökbe,

nem a multba tünt el,

a jövőbe!

Ami fénylik, mind azt

súgja,

te se le készülj a

multba.

Hála sarkal? Rajta,

küzdj helyette:

amiért élt, nincs még

befejezve!

Azt súgja a kék ég

vígan,

ami benne jó volt,

itt van,

ott van a szivedben,

hajt előre:

élet itt az élet

temetője!

Oly nagy itt a béke

csendje,

mintha ő fülelne

benne,

fülelné: mi munka

várja őt még?

– Felelj; te vagy néki

az öröklét!

Árpád

Halmot is alig látott az a nép még

s most: égbebökő sziklák és csucsok!

Eső s – október végén! – hó suhog;

jégrög csusszantja a riadt ló léptét.

És nincsen út! Csak összegyült lucsok

a szurdikokban. Se ösvény, se lábnyom.

Törik a kerék köves patakágyon;

bukik a sík földhöz szokott tulok.

S rohanni kell! Előre, bármi áron!

Tegnap megint nyomukba lovagolt már

egy had besenyő s bosszúálló bolgár.

Tovább! Föl, arra! Túlra! Bármi várjon!

Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj.

A bosszúállás nem kegyelmezett.

Vének se voltak. Minden elveszett,

mi összetartott: biró, jós, pap, oltár.

Egy csapat özvegy férfi s egy sereg

árva siheder, ez volt a magyarság?

Ez asszonyát siratta, az az anyját.

Így érték el a legfelső hegyet.

S ott érték csak a baj igazi nagyját.

Nem volt kilátás, de ha léptek: mélység.

Köd volt s a jövő benne csupa rémség.

A holtakat a csupasz földre hagyták.

Mert nem lehetett itt se pihenés még.

Nemzet? Jobb volna tán szétoszlani:

fusson rossz sorsával külön ki-ki.

Nem méri Ukkó oly vadul ütését,

ha nem zömre, nem törzsre mérheti!

„Röpüljön szét, mint istenlángja-ért fa,

Attila király vére-maradéka!”

ezzel töltődött szív és ész teli.

Lám a vezér is – mitől olyan néma?

Mert az volt Árpád, ahogy szinte földre-

érő lábával visszafogta törpe

ménjét indultában a szakadékba.

A tiszte volt, hogy gondoljon előre –

Mit gondolhatott, míg lehúnyva ferde

vadmacska-szemét megpróbált egy percre

az eszével belátni a jövőbe?

Ha megállt itt egy bősz lesz-ami-lesz-re,

tán visszajuthat a rokon világba,

ki visszajut majd – örökös igába!

Mert legkutyább, ha a testvér kötöz le.

De hogyha mennek tovább, odaátra –

mivé vál ez az özvegy-árva nép

vadidegenek közt? Egy nemzedék

s néz idegenként vissza önmagára!

Lehet új otthon, lesz új feleség –

ő az uráé, de kit szűl, a gyermek,

idegen arc lesz és idegen termet;

keverék lesz s majd nem is keverék!

A csóktól szinte, melyet rálehelnek

a latin, a szláv, a germán anyák,

elveszti a bőr sárgás aranyát,

kisímul a szép hiúzszem-szögellet.

Lesznek minél jobbak az új arák,

lesz méhük annál mélyebb temető:

ott enyész el a napfényként sütő

mongol mosoly, a hunn pupilla-láng,

és mind a jel, a szív-melengető,

mellyel halott apádat kelti létre

– törzsednek örökéletet igérve –

újra és újra minden csecsemő!

S úgy élni, szívig lehántva, mi végre?

Eldobva testet-lelket – mert a régi

isten is a maga-arcút segéli –

mi marad mégis? Mit kapunk cserébe?

Ez furhatta, bár szóval kibeszélni

nem tudta, ez gyötörte a vezért,

míg meg nem lelte, amiért ha vért,

ha lelket váltva is érdemes élni.

„Akárhogyan is – még most sem beszélt –

szabadok leszünk” – ez suhant talán a

szívébe inkább, mintsem az agyába,

miközben megsarkantyúzta a mént

s a menetből egy sziklára kiállva

jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel,

mint juhász, aki minden ürüt ösmer,

hogy tódul népe át Európába.

Zrínyi, a költő

Nagy asztalán cirádás kicsi könyvek:

eszméből lett lakóik ki-kijönnek;

mint sziklákon száritkozó szirének,

nyüzsögnek a kis Cid-ek és Chiméne-ek,

ha csitul a gond… Félévente hozta

Bécsig komisszár, Bécsből hadi posta.

Ha csitul a gond s szebbre vágy az elme,

övék a tér… a néhány röpke percre,

ha a két végvár közt épp nem jajongnak,

a sebesültek, a karóba-vontak

s a bomló hullák bűzét odaátra

csapja a szél, a toportyán pogányra –

s hősöket láthat, hadakat teremthet,

kezében tollal diadalt szerezhet

nézve mereven a Mura vizére

a magyarok seregtelen vezére!

Széchenyi hídja

Hány könyvet írt! És valamennyinél

többet ér

ez a híd. Hogy él!

Egy mondandón, mit nem papirlapokra

bízott, ki észbe fogta

és létre hozta,

egy derék eszmén járok át naponta.

Napi örömöm ez a jó

anyagba burkolt közölnivaló.

Vigaszom

lépnem e szép értelmű sok vason.

Egész mozgó testemmel olvasom.

Kézzel érinthetek egy győzedelmet.

Ledönthették, amit ő megteremtett.

Akár a jó fa, tőből ujraserkedt.

Egész lényemmel értek valamit,

valami boldogitó igazit;

így szól a szívhez:

dehogy hal meg a gondolat!

míg ember él a nap alatt,

itt mindig híd lesz!

Egy eszme itt

látod, örökre működik,

mint csoda-óra.

Pedig

csak ember volt – hány elbukás tudója! –

a fölhúzója.

Bartók

„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz!

Azt! Földre hullt

pohár fölcsattanó

szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

reszelő sikongató

jaját tanulja hegedű

s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

a bearanyozott, a fennen

finom, elzárt zeneteremben,

míg nincs a jaj-sötét szivekben!

„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz,

hogy van, van lelke még

a „nép”-nek, él a „nép”

s hangot ad! Egymásra csikoritott

vasnak s kőnek szitok-

változatait bár a zongora

s a torok fölhangolt húrjaira,

ha így adatik csak vallania

a létnek a maga zord igazát,

mert épp e „hangzavar”,

e pokolzajt zavaró harci jaj

kiált

harmóniát!

Mert éppen ez a jaj kiált

mennyi hazugul szép éneken át –

a sorshoz, hogy harmóniát,

rendet, igazit vagy belevész a világ;

belevész a világ, ha nem

a nép szólal újra – fölségesen!

Szikár, szigorú zenész, hű magyar

(mint annyi társaid közt – „hirhedett”)

volt törvény abban, hogy éppen e nép

lelke mélyéből, ahová leszálltál,

hogy épp e mélység még szűk bányatorka

hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl

a hideg-rideg óriás terembe,

melynek csillárjai a csillagok?

Bánatomat sérti, ki léha vigaszt

húz a fülembe;

anyánk a halott – a bucsúzót ne

kuplé-dal zengje;

hazák vesztek el – ki meri siratni

verkli futamokkal?

Van-e remény még emberi fajunkban? –

ha ez a gond s némán küzd már az ész,

te szólalj,

szigorú, szilaj, „agressziv” nagy zenész,

hogy – mégis! – okunk van

remélni s élni!

S jogunk van

– hisz halandók s életadók vagyunk –

mindazzal szembenézni,

mit elkerülni ugysem tudhatunk.

Mert növeli, ki elfödi a bajt.

Lehetett, de már nem lehet,

hogy befogott füllel és eltakart

szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg

s majd szidjanak: nem segitettetek!

Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,

mi neked fölfedetett,

a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –

te bennünket növesztel, azzal,

hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.

Ez – ez vigasztal!

Beh más beszéd ez!

Emberi, nem hamis!

A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:

a kétségbeeséshez.

Köszönet érte,

az erőért a győzelem-vevéshez

a poklon is.

Ím, a vég, mely előre visz.

Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja

a rettenetet, azzal föl is oldja.

Ím, a nagy lélek válasza a létre

s a művészé, hogy megérte

poklot szenvednie.

Mert olyanokat éltünk meg, amire

ma sincs ige.

Picasso kétorrú hajadonai,

hatlábú ménjei

tudták volna csak eljajongani,

vágtatva kinyeríteni,

amit mi elviseltünk, emberek,

amit nem érthet, aki nem érte meg,

amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,

csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,

példamutató nagy ikerpár,

zene csak, zene csak, zene,

a bányamély ős hevével tele,

a „nép jövő dalával” álmodó

s diadalára ápoló,

úgy szabaditó, hogy a börtön

falát is földig romboló,

az igért üdvért, itt e földön,

káromlással imádkozó,

oltárdöntéssel áldozó,

sebezve gyógyulást hozó,

jó meghallóit eleve

egy jobb világba emelő zene –

Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;

ki muzsikád ujjaival

tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,

ahol a baj

s beh különös, beh üdvös írt adsz

azzal, hogy a jaj

siralmát, ami fakadna belőlünk,

de nem fakadhat, mi helyettünk

– kik szív-némaságra születtünk –

kizenged ideged húrjaival!

1955

Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről

Hol folyt el mégis a ciszternából a víz?

Nem a repedésen. (Noha menten,

azt is, hogy lett elég cementem,

becementeztem.) Folyt továbbra is?

üres a tartály, újra! Beleszálltam

s a falát alul végigkalapáltam.

Egyforma hang. De az egyik sarokban

valami – mégis! – más dallamra koppan.

Kocogtam ott hát fokkal, éllel addig,

amig egyszer csak a beton megomlik

s lukacska támad. Nyúlok bele; bent

sáros a cement.

Szöget nyomok be; az valamit ér,

puhát. Kihúzom. Mit gondolsz? Gyökér.

Gyökér a tartály arasznyi beton-

falában a belülső oldalon!

Sejtettem noha valamit, de

szívemmel inkább – elmém most se hitte,

ami kiderült, miután tovább

verdestem körben a tartály falát

alul mindenütt – mindenütt gyökér!

Vékony, finom, de él az mind s hogy él!

Átfúrva a vaskemény anyagot

úgy szorongtak a szinte látszatul hagyott

réteg alatt, mint bőrünk alatt az erek;

vagy mint a termeszek.

Körbenéztem a tartályt erre kívül is.

Egy kis kaparás – mindenütt: gyökér;

úgy fogta lentről, mint egy nagy tenyér.

Hát itt folyt el a viz.

Csak néztem! Milyen szivacs-szerkezet:

milyen szívós tüdő lélekezett;

szívta levegőjeként a vizet!

Milyen polip-erő, micsoda csáp-

erdő szopta ki így e sziklás

hegyből, hol semmi víz más,

a maga zord igazát?

S kerestem máris, hogy e sok víz

kinek kellett? Itt a bűn, hol a gazda?

A vadszöllő talán, az ampelopszis,

mely a ház frontját beágazta?

Nem odavitt a gyökér, melyből hegyi jó íz:

megízleltem – gyanta jó szaga jött.

Hányszor dicsértük, emlékszel? azt a fenyőt,

mely társai közt itt a ház előtt

oly szépre, délcegre, magasra nőtt!

Tőle származott ez a csíny.

Vagy ez a hőstett.

Fejem csóváltam. Állt sunyin.

Aztán egyszerre hősleg,

büszkélkedően.

Mert most én is megilletődtem.

És este – elmondják majd Paliék –

a vitában, hogy mindenen át, mindenütt a nép

győz majd, az élet,

ki mondott annyi kemény

és konok érvet?

Én.

Szeretet, gyűlölet

Hol a szeretet? Csak a gyűlölet

habköpései érik szívemet.

A szeretet – hogy kit szeret a nép,

az óceán! – az mindig messzeség,

az mindig köd? Mindig a gyűlölet

jégtáblás habja ver hajót s szivet?

A szeretet az mindig csöndre-kész?

Mindig a gyűlölet zeng az egész

nevében is? Vagy nincs is más, csak az?

Mindig ütés csak, soha se vigasz?

Sehol egy meleg áram, mely izen

Kolumbusának, reményt, e vizen?

Nem érzem. Gyűlölet és gyűlölet

habrohamai verik szívemet.

Egy szirmot, pihét, míg meg nem halok,

egy levelet az ugató habok

agyar-tajtékán, egy élet-jelet,

irány-jelet, Indiám, Szeretet!

A fiatalokhoz

Milyen ember vagyok is én!

Milyen voltam már, mint gyerek!

Én örültem, ha szekerünket

megelőzték más szekerek.

Boldog voltam, ha ló-dobaj

hangzott mögöttünk s – gyia-gyi! –

mellénk futott, elénkbe vágott,

előttünk táncolt egy kocsi.

Szerettem nézni a futást,

a sörényt, ahogy lebegett,

a küllők fényét, a farával

föl-fölvetődő szekeret,

a vágtatásban széthuzó

s összetekintő lovakat,

azt a legényt, ki az ülésből

fölállt, ostort vesz, odacsap

s kalapját fogva nagy-vigan

hátra nevet, hogy: sikerült! –

Vele is az én telhetetlen

kedvem repült!

Kézfogások

Apám szokása: nehezen adok

kezet

s nehezen fogadok.

Mert hány kéz illetett becsületes,

szives,

olyan, mely – kötelez!

Kezembe tiszta „úgy lesz”!-t hány csapott,

hitet,

mint csengő foglalót.

Letétként mennyi érték gyűlt belém,

kemény

hűség, fénylő remény,

fémjeles jóság, tömény bizalom:

vagyon –

El nem pazalhatom.

De meg se tarthatom: szent s köz

dolog –

tollat ezért fogok.

Vonatból

Ami közel van, hogy rohan

hátrafelé, eszeveszetten!

De milyen híven-komolyan

tart velünk, ami messze van –

akár szivemben.

Hogy nyargalnak hátra a fák,

a sürgönypóznák a sín mellett!

De ti, ti messzi, hű tanyák,

akár a mult, az ifjuság,

ti úgy követtek.

Lám, a távolibb, hajdanibb

ragaszkodik hívebben hozzád?

Oh, hogy botlik, akadozik,

szakad az is, az a szelid,

messzibb valóság!

Vonakodva bár, tétován,

a téli rét lágy ködein túl,

a tanyaház is valahány

megtorpan a domb oldalán

és hátraindul.

Mint filmen, ha film tűnik át,

mint fonál fonálra szövődve

fut a futó közeli fák

között az a messzibb világ,

– a mai nap s az ifjuság –

az egy időbe!

Szekszárd felé

Kis vonat megy nagy domb-

oldalon;

terhes kicsi nő a

vonaton.

Jár itt is, ha más nem,

a szeme;

affajta, ki nem röst

sohase.

Homloka az ablak

üvegén,

rázódik a tengely

ütemén.

Néz ki, bólogatva

szüntelen,

oldalvást a vastag

üvegen.

Nézi mit a tágas

táj kinál;

gyermeke helyett is

nézi már.

Mosolyog és pillog

nagyokat,

mint lány, ha szeszt, édest

kortyogat.

Ablakrázta arca

szeliden

azt bólintja folyvást,

hogy igen.

Izlik neki, lám csak,

a világ;

száll szemén át park és

pusztaság.

Pusztai menyecske,

jelzi ezt

üveggyöngye; gyöngyön

kis kereszt.

Kereszt mellett kis kép:

az ura;

térdén köteg színes

brosura.

Szalad át szemén ház

és fasor,

szökdel ajkán egyre

friss mosoly.

Mintha nem pillái

közt, de szép

szája hosszán szállna

a vidék.

Tábla búza, tábla

baltacim

hagyja szinte ízét

ajkain.

Kéklő szöllők, sárga

asztagok

becézik az alvó

magzatot.

Lebeg az lágy élmény

közegén,

anyjában is egy nép

közepén.

Most dől el, mivé s mint

alakul;

most érinti tán egy

titkos ujj.

Úgy becézi, hívja,

a világ,

mint házából rég mi

a csigát.

Megy szülőmegyémben

a vonat;

bennem is megy jó sor

gondolat.

Így vitt egy kis nő rég

engem is;

itt alakult az én

lelkem is.

Néz, néz a kis asszony,

gyüjtöget,

termi csöndesként a

gyermeket.

Hova viszi, honnan,

nem tudom;

fölvidít, hogy véle

utazom.

Nézem úti tájként

a szelid

nőn a tegnap és ma

jegyeit.

Jár szemem a terhes

kicsi nőn

s azt gondolom, itt megy

a jövőm.

Visz tovább egy népet:

eltakart

csempészárúképp hoz

egy magyart.

Egy ilyen kis nőben

rég Babits

épp talán anyámat

látta igy.

Gondolta, hogy abban

él, aki

őt fogja fejében

hordani?

Jár szemem a kedves

kis anyán

s azt gondolom: itt megy

a hazám.

Viszi, mit se tudva,

szakadék,

örvény fölött Árpád

örökét.

Benne él talán, ki

engemet

holtomban is meg-meg

emleget!

Gondom, hitem, eszmém

talaja,

öröklétem vagy te,

kis anya.

Néznem is jó téged –

megbocsásd.

Kívánok szerencsés

utazást!

Látomás

Látom nagyapám birkanyáját,

az ürük és kosok

nagy áradását, amely engem

hátára vett s hozott.

Látom emlékeim határán

a rengeteg juhot –

hogy ömlött, folyt, forrt – szürke tenger –

ha tarlóhoz jutott!

Látom a sok kis pata-verte

port a tar földeken;

látom a gyors bárkát, amelynek

útam köszönhetem!

Minden állat egy kicsi hullám,

a hajós nagyapám;

jő ülve-rengve hab között, hab

fölött hű szamarán!

Hozza, szinte a bibliából,

sorsomnak kulcsait,

a gyapjú-pénzt, melytől nekem majd

ajtó s út nyittatik!

Látom a vén hajóst, mögötte

a nyurga gyermeket,

kedvencét, kit miért, miért nem

mégis próbára vet.

Látom a vén bárkás mögött a

vékony, komoly fiút;

meg kell nyernie, ez a próba,

valami háborút.

Semmit se tud még. Gyanú nélkül

jő a fura hajón.

Mire végzi? Nem tudja. Innen

van a rosszon, a jón.

Mire végzi? Én se tudom. De

szívem hittel tele:

oly élőn érdes tenyeremben

a csacsi szőrzete!

S a régi gyermek-büszkeség is

lobogó eleven:

hogy vittél, ringattál – vigyél csak –

gyönyörű tengerem!

Erdélyben

Köröz, ereszkedik a gép; de hegy

csak nem emelkedik egyetlen egy.

Laposra vasaltak a repülők,

téged is, Erdély, bérccel büszke föld!

Hegyek, hegyek, erdélyi hős hegyek!

De az utcán száncsengők csöngenek.

De szán jár a repülőtérre is.

Csergét terit a nagybundás kocsis.

De az épület falán a plakát,

mely nálunk arra oktat: óvd a fát,

itt arra tanít képpel színesen,

hogyan irtsuk a farkast helyesen.

Föntről pici, de lentről s közelebb

be nagy az élet! (Akár a hegyek.)

Be valódibb: költőibb s hihetőbb,

már attól is, hogy száncsengő csönög!

Fadöntő fejszével hóna alatt,

oly bocskorban, mely könnyű léptet ad,

oly sipkában, mely fület fagytól óv,

jő mosolyogva a hajdani gróf.

És csöng a szán s mint ötszáz éve már,

ha megrándul, rajt összebú a pár.

Leheletük – huszonhat fok hideg –

mögöttük vőfély-szalagként libeg.

Szalag leng a lovak szájáról is.

Minden fogat lakodalomba visz?

Az ifjuságba! – mely mintha örök

csak ott maradna, hol még szán csönög.

Csing-csöng a csengő, szobámba követ;

tőle a csönd is emberiesebb.

Az ablakon két függöny; egy belül,

egy kint: a hó, mely csipkét ontva dül.

Csing-csöng – szüntelen a falon is át;

magány kerit, de mégsem árvaság.

Csing-csöng – már alszom és úgy alszom el,

a ringató hang mind följebb emel.

Csöngött csengő, pohár, baráti szó,

más-más nyelvű, de egymód biztató.

Milyen magasság, tisztaság, milyen

nyugalom fürdeti fáradt szivem,

Erdély, oh Erdély, nem attól csupán,

hogy itt vagyok, annyi idő után:

attól, amit e más-más nyelvű szók

vallottak, mint köz vallani valót,

hogy: „egyetértés”, meg hogy: „türelem”

meg: „az ellenfél versenyfél legyen”.

Úgy legyen, Erdély! Példáddal, mit adsz,

légy a szivekben hótiszta-magas!

1956. január

A költő felel

1

Dolgozom: küzdve alakítom

nemcsak magamat, aminő még

lehetek, akinek jövőjét

az „ihlet óráin” gyanítom;

formálom azt is, amivé ti

válhattok – azt munkálom én ki:

azt próbálom létre idézni,

azt a lényt, ki még csak agyag

bennetek s halvány akarat;

akire vágytok,

amikor sürgetve mondjátok:

költő, előzd meg korodat!

2

Nagy föladat; mert nemcsak bátor

nyelv kell rá, de fül is! Mert valahányszor

azt hallani,

barátaim, hogy valaki

nekiszántan

előre rohant a korából,

egy új, egy tiszta tájig,

valójában

a kor maradt csak hátra tőle,

még jó, ha nem ekkép süvöltve

a föl-fölbukó uttörőre:

– Hova fut? Elbujt! Játszik!

3

Játszunk – igy száll énekünk fel.

Játszunk

szavainkkal és életünkkel,

mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk.

Legyetek értelemmel hát irántunk,

mert nincs vállalkozóbb s bizakodóbb

szerzet minálunk;

a rosszat nem szántszándékkal csináljuk,

csupán a jót.

4

Ide teszem az akácról az illatot.

Ide teszem a Dunáról a fényt,

leányról a mosolyt, a fiuról a dacot;

ebből csinálok költeményt,

hogy gazdagodjatok.

Mert az illat a fán mégsem kevesebb,

sem a vízen a fény;

a lány s fiú csak szebb s elevenebb

s magam is több vagyok, ha én

általam erősödtetek.

Semmiből nem lesz semmi? S ára van

mindennek, ami valamire jó?

Babrálva e világ dolgaiban

valami mégis ujdonan

marad kezünkben, olvasó!

Új versek¹

1961

Túl az innenen

„Hogy van, apám?” S ő szeliden:

– Ahogy kell túl az innenen.

S elmosolyodott, hogy az ő

szájára is már tréfa jő.

Nyeltem egy kis itat mosolyt.

Tudtam én is a móka-szót.

A vének szó-bujósdiját

arról: közel az – odaát!

Az innen az az életünk

szebb fele, mit még élvezünk,

de amin túl már fájni kezd,

mert túl azon… De hagyjuk ezt.

S ha mégsem – arról férfinak

szólnia is csak így szabad.

Mit ijedezzenek a nők,

a gyerekek idő előtt?

„Hogy van, apám?” Röstellte még

előttem is annak nevét.

– Túl az innenen! – s nevetett

(szemével csak): – ne félj, gyerek.

Baj, bú, betegség végeképp

jő, jő – amiről nincs beszéd!

Jő, jő, amit csak úgy lehet

idézni is, hogy megveted.

Mit várni is csak úgy szabad,

hogy mégse adod meg magad.

Átnézel rajta, ránevetsz:

milyen eb-komédia ez?

Kitalálója mennyire

nem tudta, mi is illene.

Mennyire nem lovagias,

sőt még csak nem is férfias.

„Hogy van, apám?” Már haldokolt

s még szégyenlős mosolya volt.

Isten helyett röstellte, hogy

nem örökéletet adott.

Azt bizony én sem adhatok

és vigasztalni is csak így tudok

paraszt apáink módján: Semmi baj;

aki nem fél, halálig fiatal!

Ifjúság

Balkeze a kedvese derekán,

jobbja a völgyi város felé tártan,

úgy beszélt a diák a szélfuvásban,

úgy bámult rá a kis munkásleány.

Amerre néztek, szoknya, fejfedő,

köpeny s haj arra lebegett-csapódott.

Nem álmodhatott szebbet soha szobrot,

díszt magának az a tar hegytető.

Rohant alant, mint kinek az a cél,

eszevesztve egy-egy magányos mozdony,

hogy utolérje füstjét, amit folyton

elébecsapott az őszvégi szél.

Így álltunk. Vizszintesen por s levél

szállt ottlent, mintha szállna láthatóra

válva megannyi boldog perc meg óra –

Egy áradat volt már az ősz, a tél.

Úgy lobogtunk, mint villám-érte fa,

melynek ezer kis lángját ága hosszán

szítja, de közben oltja is az orkán.

Úgy lengett rajtunk haj, kendő, ruha:

mint midőn szentek beszurkolt husát

lobogtatá a máglya már – beh hősen

égtünk, évekig, egyre sercegőbben,

és sziszegőbben, mártír ifjuság!

Oh, ifjuságom! Mit vártunk? Csodát,

nem kevesebbet, nem, mint hogy beváltsa,

mit álmunk rárajzolt a lenti tájra:

az ifjui hit paradicsomát,

hogy beváltsa az igazság honát –

ki is vajjon? Az ember? Hit? Vagy eszme?

Ezt is, azt is be sóváran kereste

szemünk, miközben lobogtunk tovább.

Lobogok egyre. Ropog már a csont,

forr velőm, homálylik szemem világa.

Összecsapott rég fölöttem a máglya.

S nem jő az angyal. S nem vagyok bolond.

…Tudok, ha mást nem egy ifjut, ahogy

eget és földet magához ölelve

Mózesként tekint mégis a jövőbe

és égten égve sem lehet halott!

Tavalyi tükör

Kinyitom az ősszel lezárt szobát

a nyári házban – villan a tükör.

Üdvözlöm azt, ki onnan üdvözöl.

Aki ott várt, egy ujabb télen át.

Hogy megszikkadt; hogy meginasodott.

Hogy megmunkálta megint a magány!

Alig van hús megvéknyult ajakán.

Csak a szeme – még mohóbban lobog!

A fagy-fércelte ajkak, a meredt

vonások téli ág-boga felett

vad napként tűz, küzd, vádol messzi fény:

„Amért beléd költöztem egykor én,

én, én, a szikra, abból – ismered! –

mikor kezded már boldog életed?”

Remény a légben

Megjöttek a fecskék, a gólyák

s kerengve, eltünt fészküket keresve

föl-fölhúzták egy röpke percre

a templom földre omlott tornyát.

S a paplak kéményét (a bombák

karácsony este

azt is a – földre? Egyenest e

kék égbe dobták!)

Beh éteri, kecses anyag

az a torony,

amit a fecskék vágya rak!

Sose fogom

feledni a kéményt, amely

két gólya emlékezetéből épült ujra fel!

Utak

Ösvényt, utat, akkor csinált

az emberfaj, mikor – megállt.

Mikor, mert állt, szétnézhetett:

hol talál végül is – helyet!

Mert nem úton van: bujdokol,

akit a félsz hajt s a gyomor.

Vadonban, éren-nádon át

csörtet a nép, amíg nomád.

Farkas-zúg biztos otthona.

Akkor örül, ha nincs nyoma.

Nem célja, csak szimata van:

feléd, meleg, asszony, arany!

Vonzza a rabolnivaló;

törli nyomát a fű, a hó.

Amikor az ember megállt,

akkor lett övé a világ.

Akkor, hogy széttekinthetett

s földet, eget fölmérhetett.

Széttárta boldog karjait,

útja első sugárait.

Akkor indultak céljai

végzetét meghódítani!

Magának? Szomszédainak?

A jövőnek rakott hidat!

Így adott-kapott parolát,

nyert biztatást, tovább, tovább!

Így lép ma félelemtelen

dzsungel-éjedbe, Végtelen!

Ferenczy Béni

1

Dacos kis állatot,

kezébe vett egy-egy darab konok követ.

Tapogatott rajta, simítgatott

és az – lám – engedett,

bólintott, járt, hangot adott

s most már bennünket is követ.

Születünk s máris este van.

A fény oda

s már messze van

a milliónyi reggeli csoda.

A lét vigasztalan,

mihelyt a nap komorra fordul.

De neki halálig s azon túl

falka nyüzsög nyomába

okosan, tele értelemmel,

akár a földhódító első ember

mögött a háziállatok világa.

2

Fölvett egy marék agyagot

s most épp úgy – szemmel láthatón –

a Szelídség, a Nyugalom,

a Rend, a Hűség, a Szabadság,

a Bizalom lelt alakot,

tárta felénk kisdedi karját,

sugározta az örömöt,

dalolva szinte, csak azért:

világra jött,

megélt! –

Kődobáló férfi, új Deucalion,

hiszek, neked hiszek,

hogy hátrálnak a vad özönvizek

s a puszta partokon

lesz kiért és kinek

(s minek!)

ujravetni az életet!

Ha te sujtanál rá, a szikla

ma is mózesi forrást szólna vissza.

Oszd hát a példát, hogy semmi se meddő –

Leheld agyagodba esendő

vágyainkat, alak-teremtő!

3

Segíts, vezesd el

vad ösztöneinket is egyszer,

kik követnek épp ugy sereggel,

békéltető karámba,

naponti s örök éjszakára,

mindenség-szelidítő mester!

Tavaszelő¹

Bútorozatlan, mész-szagu,

huzatos még, szél-járta még

– se ablak rajta, se zsalu –,

mily óriási távlatu

– ha bele-beledörg az ég –

ez a tavaszt-váró vidék,

ez a gyalulás-, fölmosás-

illatú világ, amely épp

most szellőzi ki hidegét!

Oh tágas, tiszta Épület,

fogadj be, készülő Lakás!

Még beföstetlen kikelet,

kinyíló év, köszöntelek,

fáradt és meghatott lakó –

Mi működik már, mi a jó?

Mutasd, hol van a kapcsoló,

hadd csavarjam föl ragyogó

napodat, tejszin holdadat,

tündér csillag-csillárodat!

Be ölég volt már a sötét,

a jég, a hóvihar, a fagy!

Oh központi fűtésű lég-

és meleg- és fényvezeték,

épülj fölénk, kék boltozat,

te szabadság és menedék –

csúnyán kifagytunk az uton.

Meddig lakom itt, nem tudom.

De úgy kell már a nyugalom,

ablak és festmény a falon,

könyv és gyümölcs az asztalon

s az az ártatlan kényelem,

hogy itt ül s beszélget velem

néhány barátom, őszülő

és ifjú, akiket

elvitt a förgeteg,

de meghoz tán a jóidő!

Séta az árnyékommal

Előttem fut az árnyam,

akivel egy vagyok.

Milyen mohón mozog!

Életrevalóbb nálam.

Ha várja bucka és kő,

púpot vet – lenyeli!

De máris kiveti.

Nincs nála jobb emésztő.

És milyen simulékony!

Ha fa jő, macskaként

fut föl, fut le megint.

Oh milyen tanulékony!

Arccal tör át a sáron

s még csúfabb anyagon.

Ilyenkor nem nagyon

tetszik, hogy ő a párom.

Úszott imént a szennyben? –

Siklik most szűz havon.

S utána semmi nyom!

Ő, mégis ő a – lelkem?

Szeretnem kell s – gyülölnöm!

Nem volna jobb, ha ő

magasodhatna föl

s én kúsznék lenn a földön?

No mégse! Bár ha – néha –

fölállna s kézbe-kéz

sétálnánk, hány merész

jöhetne szóba téma!

Tapasztalatcserének

micsoda ünnepe!

Hogy vívna-küzdene

a Látszat és a Lényeg!

Lényünk állati része

ha szólni tudna, mint

beszélő kutya!… Mit?

Vajon mit is beszélne?

Nekem már föl-fölhörgi:

Ismerd meg, hogy hol élsz.

Csak így lehetsz egész!

Vállalj mindent, mi földi.

Ha nincs pokol s mennyország,

csak ez – mi más? – lehet

gyehennád s édened,

ez a „mocskos” valóság!

Keresd hát, te tudod, hol,

és használd bátran azt,

mi enyhet ad s vigaszt

s ne félj sem undorodtól,

sem a világtól – isten

sem volt jelenvalóbb

mindenben, mint ahogy

minden apró kis ízben

– csúfban és szépben – itt vár

a boldogság-esély –

Aranymosó, ne félj,

kezed ha szennyet is váj,

s te sem, eléd emelvén

a termő sárt, tudós –

Angyal-tisztára mos

azonnal az eredmény!

A fenyők násza

Fújja ujra a szél a mord fenyők

sárga porzó-porát.

Szeretkeznek a fák,

a zord fenyők a derűs völgy fölött.

Nincs tarka szirmuk; nem libeg s donog

feléjük lepke s méh;

szél vág a lomb közé

s töri őket s ők ettől boldogok.

Nagy messziről, hegy s hegy közt füst-szalag

módján úszik a vágy,

szemed előtt, világ,

a titkolt, szégyelt, legszebb akarat!

Bombaként robbantja széjjel a port

s gyantás ondó-szagát

virágából az ág,

miközben reccsen, hördül és jajong.

Sírnak a büszke fák, hajlonganak.

De orkán kell nekik.

Csak úgy ölelhetik

a szomszéd csúcsokat.

Két éj között

Átkozom feledékeny kezemet,

karomat, hogy fogták bár, szoritották,

zsákmányukat, csak egy-egy röpke órát

tartottak meg – átkozom szememet,

ajkamat, minden érzékszervemet;

hálójukban volt fogoly a boldogság,

bennem lakott a gyönyör, mit a csók ád

és szökik ujra, foszlik, szertemegy!

Az éden üdvét, melyet megszereztem

üres emlékül őrzi buta testem –

s azt is mikor? Ha hiánya sajog!

Megtudtam, mi az élet, az egyetlen

s sirnék, ha tudnék, olyan érthetetlen,

hogy élek, s közben halandó vagyok!

Amiből az előbbi lett

Bor és kenyér hívebben melegit,

tovább táplál egy hír, egy kósza dallam,

mint főtudásom s étkem, az, mit ajkam

(s minden pórusom) belőled beitt;

elmém galambdúc-rekesztékeit

lakja ma is a frissen és a hajdan

bevett adat, gond, élmény, tarka rajban –

épp csak a legfontosabb, az tünik:

az öröm, az égi korty! Tegnap este

testem-lelkem főétkül itta-ette,

főtüzelőül! – S árván, hogy vacog

máris a szív! Él két karom, kezem még,

de amit befogadtak: puszta emlék!

Hülök, merülök – halandó vagyok!

Az első légy…

Az első légy az ablakon, ni,

dehogy száll! Mászik, térdre rogy,

mosakszik s tárt karral köszönti

– Allah il Allah! – a napot.

És tántorognak börtönükből

az első hangyák; félvakon,

sántán, meszesen segítik föl

cipelik egymást a napon.

Tisztítják magukról a földet

zöld, sárga, piros rovarok,

úgy örvendeznek, ölelőznek,

mint győztesen kitört rabok.

A föld-alatt, mint bánya mélye,

nagy börtön volt – kinyílt! Szabad:

árad a lét apróka népe –

S bensőmbe is lám fény szalad.

Indul, mindent feledve ujra

tárt karral szinte fény felé,

szegény szivem is, hogy: hozsanna!

és: aleluja! s: evoé!

és: üdv, örök Nap! – bár tudom, ha

tél jő, mi jő… De hadd legyek

legalább annyit boldog – Allah! –,

mint a rovarok s a legyek!

Óda a gyorsasághoz

Gyorsulnak a vonatok, repülők –

Hogy kicsinyül a föld!

Ahány sín és út – annyi ölelés

köréd, vadóc Föld, annyi óvni-kész

kar és kéz, mely – becéz!

Ahány futó gép, annyi óriás

simogatás rajtunk is, markolás:

legyünk már végre más!

Másolva anyánk dagasztó kezét,

dugattyú karjával mit gyúr a gép?

Téged, emberiség!

Gyorsuljatok, vonatok, repülők,

kicsinyüljön a föld,

s nőjön, mely szemünk láttán áll elő,

az a sorsunkat is kézbe-vevő

emberi új erő!

Álmunkból és elménkből új világ-

szellem szökell? Új eszme-góliát

kezd sose-volt csatát?