Gulyás Pál

Akinek verseit most várja mérték,

az már a föld mélyében hallgat.

Mért nem hallgatta élve a Föld léptét?

Mért nem csinált csendjéből forradalmat?

Húszéves se volt, mire az első világháborúnak vége lett. S meghalt, még mielőtt a másodiknak vége lett volna. Élete: eleven példa rá, hogy milyen eszeveszettség, mekkora őrület poétának lenni Magyarországon, ahol Csokonai idejében ez még csupán bolondság volt. Életrajza nem kevésbé megrendítő, mint a Juhász Gyuláé, a József Attiláé vagy a Radnótié. Költészete is egy kétségbeesett élet dokumentuma, baljós dobszókíséret a korhoz, megsemmisítő vád.

S nem is csupán ott, ahol költészete a csúcson, az előbb említett költőkkel egy magasságban jár.

Hiszen aránytalanságaiban, töredékességében, gondolatainak lidércnyomásos elnehezedésében még jobban fokozódik, még szívszorítóbbá válik költészetének vádoló ereje. Versei mondanivalójához – amikor már minden kép kevés – odadobja nyomatéknak a maga keserves életét. Amiről a tréfa is mindig olyan keserűre fordul:

Egyéni tragédiája akkor ilyen tréfás-keserű, amikor debreceni keretben villantja fel. Ott valóban fel se nőhet tragédiává. Csak groteszk túlzásai vallanak az iszonyat méreteiről:

Itt, ebben a debreceni környezetben, önvallomása mindig: öngyilkoló irónia. Még egy példát erre:

De menten vége minden öniróniának és akasztófahumornak, amint túllép Debrecenen, s országos keretben, népe költőjeként vall magáról. Ilyenkor őt is úgy láthatjuk, igazibb mivoltában, mint aki szintén „országos volt a pusztulásban”.

A franciák azt mondják az önfeláldozóan munkás lelkekről, hogy mindkét végén égetik a gyertyát. Így emésztődött Gulyás Pál is. Szörnyű sorvadozásából fennmaradt fényképeit nézve: illusztrációkat látunk költeményeihez, jobban mondva: költői képei önarcképek is, megannyi Veronika kendője. Figyeljük meg: milyen képre fordítja le azt az újsághírt, hogy Rómában Gömbös hozzákötötte az ország szekerét a fasiszta „tengely”-hez? A vére elfolyatott áldozatnak a képe ez, Gulyás Pál fényképe ez s egyszersmind a háború vágóhídjára szánt országé:

Ennek az 1936. április 3-i éjszakáról keltezett látomásnak döbbenetes méreteit később a valóság igazolta. Aki ezt így tudta átélni, az elégett ebben a látomásban, és kiégett, mint Cassandra a hiábavaló jóslataiban.

De itt még nincs vége a versnek. Az előző képet ódai ünnepélyességgel ismételgeti, szinte litániát mond a miniszterelnökhöz, és azután – no, még egy gyilkos célzás Mussolinire! – az eredeti képet úgy fordítja át, hogy azzal pofájába vágjon a címzettnek, de akkorát és úgy, ahogy az egy ligeti hamiskártyásnak vagy egy élelmiszer-manipulánsnak kijár:

Két év múlva, pontosabban: 1938. szeptember 15-én, csütörtök délelőtt tíz órakor, amikor a rádió bemondja, hogy „Anglia miniszterelnöke ma reggel repülőgépre szállt Németország felé” – Gulyás megint verset ír. A történelmi pillanatot a vers mottójában jelzi ilyen pontosan. A vers címe: Most repül! A verset azért idézem, mert megint csak azt igazolja, ami szerintem oly mélységesen jellemző Gulyás költészetére: testén érzi a rossz, a közép-európai történelmet, mint a vámpirt … Valahogy úgy érzi, hogy testének, családjának, az országnak és Európának együtt egyetlen vérköre van, és a bárhol meginduló vérontástól elpusztul ő is. Körülbelül így is történt. Külső seb nélkül – így mondják – elfogyott a vére 44 tavaszán, mint azoké az áldozatoké, akik rafinált gyilkosok keze alatt csak hallják a vércsöpögést, s ettől lassan meghalnak.

De lássuk a verset. Kevésbé képszerű már a látomás és jóval idegesebb. Szinte villámfénnyel sistereg fel itt az a szédítő-vakító-őrjítő evidencia, hogy egy a világ és egy a végzet is generációkon át.

S utána – mint elégetett Sibylla-könyv – még néhány kipontozott sor.

A halkan percegő rémület öblösen visszhangzott föl Gulyás költészetéből. Mintha egész szervezete erre lett volna ráhangolva, hogy elcsitított félelmeknek legyen hangszórójává. A maga pusztulására a világét rímeltette, a világ pusztulására a magáét. Helyszíni jelentése a két világháború közéből így olyan igaz és olyan megrázó, mint egy magát is halálraítéltnek tudó orvos naplója egy önfeledten sugárfertőzésbe hullott városból. Egy személyben hordozza a kollektív betegséget és a kollektív betegséget felfogó tudást is. Gulyás hangja – valljuk be – valóban elviselhetetlen volt, elviselhetetlen, különösen azoknak, akik bíztak benne, hogy különbékét lehet azért kötni a végzettel, mert elvégre is nem eszik olyan forrón a kását, s mert még sohase volt úgy, hogy valahogy ne lett volna … És ilyesmikben bízni eléggé emberi dolog. De Gulyás jóslatai éppoly kevéssé voltak „emberiek”, mint ahogy nem volt emberi az a valóság sem, amely később igazolta jóslatait. Magából kikelve és magába kuporodva ő csak mondta és mondta a magáét, soha ki nem fogyó látomásait a megsemmisülésről. Mindig az utolsó sikoltás jogán. Hadd idézzünk egyik ilyen, már címében is programszerű verséből: „Megsemmisülve – egy üldözési mániás naplójából”.

És így tovább. Barátai halála megint csak erre alkalom: apokaliptikus látomásra. Egy festő barátja fölött ilyen halotti beszédet tart, a lehető legzordabbat: művészetének halála és az emberiségé még hátravan. S amilyen zord, olyan esengő is, hogy amit prófétál, be ne teljesedjék.

Ezek a képek nem egyszerűen egy zaklatott idegrendszernek képzelgései, nem a rossz közérzet párái, nem holmi oktalan lidércnyomások. A bel- és külföldi miniszterelnökök utazgatására írott verseiből láthatjuk, rémülete rövidzárlatként jelentkezik, a sujtó rádióhírek ahogy átfutnak rajta. De épp csak átfutnak. Mert a konkrét történelmi alkalomból máris kinyílik a látomás. S akkor már nem a látott-hallott vagy revelált jelenség a fontos, már nem is az hat elsősorban a valóság erejével, hanem ezeknek láttán: a szorítás a szív körül.

Ebből a szívszorításból szakad ki aztán az átkozódás a nemzet vérének szétpancsolójára vagy a tehetetlenség a kipontozott sorokban, vagy éppen a kétségbeesett kapkodás valami könyörület után.

Erre is lássunk egy példát, erre a sajátos fohászkodásra, amely, persze, átok is ugyanakkor és a tehetetlenség bejelentése is. Egyik ilyen imádságba csukló verse az Itáliához.

Ennek a versének megindítója is valami rádióhír vagy szónoklat lehetett. Ettől válik hirtelen szívszorító valósággá Itália:

Mi lehetett ez a hír? Az abesszin háború híre? Mindegy. A lényeg az, hogy a csöppnyi debreceni biztonság széttört e hírre, a lényeges az, hogy „meghal Leonardo és Dante”. És így tovább fokozva:

A történelmi katasztrófa képe úgy bomlik át abba a másikba, amely már az emberiség csődjét mutatja, mint Madáchnál. Ahogy ebben a csődben felismeri helyzetét, és hogy mégis tenni mozdul, az is szinte ádámi magány és csak azért is harc:

A felismerés tárgya pedig valóban luciferi látomány:

S ezek a „közeledő látomások” meglepő módon német módiak:

Ezeket a valóságtól elrugaszkodó látomásokat, hogy utolérte aztán a valóság pár év múlva! Igazak – és mégis mily valószínűtlenek. Hol volt ezeknek a gulyási látomásoknak a „talajuk”? Vagy mint bizonyos egzotikus fák, a levegőbe eresztették gyökereiket? Milyen valószínűtlen a természetrajzuk ezeknek a verseknek – Debrecenben, 1936–38-ban, próbáljuk csak elképzelni: beleágyazva egy vidéki város átlagközvéleményébe, minden egyébtől elszigetelve, a nyaranta balilláktól nyüzsgő városban Gulyás Pál két éven keresztül írja ezt a versét Itáliához, két éven keresztül csigázza magát, hogy kifejezze azt, amiért jobbik esetben csupán bolondnak, rosszabbikban bitangnak taksálják, azt, hogy Olaszországban feltámadt a nihil, az alvilág, az Antikrisztus.

A vers vége: ima. Szépségében Berzsenyi Fohászkodás-ához méltó szakasz ez. De – hogy továbbra is a madáchi fogalmaknál maradjunk – nem az Úrhoz száll, hanem inkább a Föld Szelleméhez. Hogy váltsa meg magát attól, ami a történelemben rossz, vagy semmisüljön meg. Tehát azért a végső vagy-vagyért szól ez az ima, amelyről ma már – itt, az atomkorban – tudjuk, hogy nagyon is lehetséges vagylagosság.

Itáliához című versének párja lehetne a Nibelungi köd. (Adhatta volna azt a címet is neki, hogy „Germániához”.) Ennél megint Berzsenyit idézhetnénk, ezúttal mint példaképet a súlyos, kissé avítt mitológiai fegyverzetre. Persze, valamivel is nyíltabb beszéddel életveszélyes lett volna ez a vers 1936-ban, amikor megjelent a Válasz-ban. Így is félreérthetetlen volt már a címe is, az értelme is. A vége ennek is: ima a Megsemmisüléshez. Érdemes megfigyelnünk benne, hogy amikor csak mireánk, magyarokra csendíti ki versének értelmét, akkor se kisebb benne az egyetemesség igénye. Nem idéz külön végzetet nemzetének. A kilencmillió ember vére csak csepp az emberiség tengerében, s Gulyásnál mindig csak erről van szó: az oszthatatlan, egyetlen emberiségről, az élő és élettelen Természet testvéréről.

Azzal kezdtük ezt az előző fejezetet, hogy mennyire egy vérkör fut át a költőn és világán, hogy mennyire személyes és mennyire világtörténelmi egyszerre a lírája.

Az eddigi versek idézése során merültek volna már föl egyéb problémák is. Ne mellőzzük el továbbra is ezeket, vegyük számba inkább, mint keresztúton, a további tájékozódás lehetőségeit!

Az egyik ilyen továbbhaladásra csábító gondolatmenet elindulhat Gulyás költői nyelve és jelképrendszere felé. A másik úton azokat a képeket nézhetnénk végig, amelyeket a költő Magyarországról festett. A harmadik meg Gulyás világnézetét próbálhatná felderíteni …

Mindhárom út azzal kecsegtet, hogy költészetének sűrűjébe visz. Próbáljuk hát sorra valamennyit!

Az „elásott szó” immár másodszor kerül elénkbe.

Másutt meg elásott mitológiai alakokról beszél, akik növényi léttel élnek tovább, s ír arról is, hogy „földbe kell magunkat ásni. Lassan sűllyedő testünkben egy új indulat zsigerje fog zsongani, agyunkban új velő”.

Gyakori kép ez Gulyásnál: a földbe, az éjbe temetkező forma lappangva tovább él, s ha mint forma széthull is, ereje megsokszorosul. Nem csoda tehát, hogy hitt a régi szavak, a mitológiai képek, az orfikus költészet varázserejében. Az egyszer már eltemetett kultúráknak szava végigment a halál és az újjászületés metamorfózisán, megjárta az élő és élettelen anyag határait, ismeri a bomlás és sarjadás pillanatait – s éppen ezért gazdagabb Gulyás szemében – minden más szónál. Így jelennek meg nála, a vulkáni hévvel és erővel feltörő kifejezések mellett, sokszor kritika nélkül, olyan mítikus jelképek is, amelyeknek sosem volt értelmük nálunk, vagy ha volt, már elpárolgott.

Itt azonban figyelembe kell vennünk, hogy Gulyás mondanivalója annyira meghaladta – és olyan sajátos ugrással haladta meg! – a korabeli és debreceni „körebeli” olvasóinak köztudatát, hogy a költőnek valóban törekednie kellett minél több eleven erejű pátoszt kicsikarni a szavakból. Minden eddigi hitből, amelyet okkal vagy oktalanul elevennek hisz, megpróbál oltógallyat venni költészetéhez, hogy ezáltal hittel teljesebb, azaz hitelesebb legyen.

Nem lenne nehéz egy Berzsenyi-pört akasztani a nyakába. Gulyásnál is vannak „gőztorlatok Alpesi”. De ennek a pörnek Berzsenyinél sem volt sok értelme. Különben is Gulyásnak kijutott efféle akadékoskodásból mind ez ideig. Inkább az „engesztelő szózat” van most soron, a Kölcsey-súlyú leszámolás a kritika mulasztásaival, a költőtársak közönyével. De Berzsenyit valóban ne felejtsük el Gulyásról szólva. Stílusukban és sorsukban is volt annyi megegyezés, hogy remélhetjük: egyik a másik titkához adhat kulcsot. Magányosak voltak és eksztázisra hajlamosak, és mindketten jobban hittek a mitológiában, mint az korukban szokás volt. (Egy kisebb, Berzsenyiről szóló versében Gulyás – úgy látszik – vállalja is Berzsenyivel a rokonságot.)

A magányosságnak nagy része van abban, hogy a költő hangja egyénien fejlődjék, önálló sarjadásra kapjon. S arra is nagy kísértő a magány, hogy a szónak, az igének erősebb csengést és nagyobb jelentőséget adjon, mint a valóságnak, amit a szó jelöl. Filozófiában ezt idealizmusnak mondjuk, de a költészetben – ahol a szó olyan sokat jelent – ez még csupán költészet.

Gulyás maga így ír erről a mítoszok felé csábító magányáról:

Nem is csak a görög, hanem a germán, a finn mítoszokból, a román mitikus népmesékből és a keresztény szentek életéből is rajzanak be hősök és képek Gulyás verseibe. Ezek az ősi jelentéssel teljes, testes fogalmak ott segítik legjobban, ahol mondanivalója vitatható lenne, merész vagy paradoxonos. A szláv–magyar testvériségről írva, a merész ügy védelmében fellépteti Szent Cirillt és Szent Lászlót, sőt Petőfit is – aki különben Gulyás költészetében teljesen mitikus alakká válik. Babitscsal szembe a Kalevalá-t szegezi és a Kalevalá-hoz kulcsolt mitizált Adyt. A klasszikus apollói Csokonaival szemben pedig feltámaszt egy más elvű mítoszt, a népköltészetét és ennek élén egy másik, igazibb Csokonait. Krisztus és az Evangélium a régi világ pusztulására szolgál például: „Szétszakadt a betlehemi Krisztusnak óriás palástja, köddé vált a Hegyi Beszéd …” A germán mítoszok véres és vérengző alakjai – mint láttuk – a „Drang nach Osten” képviseletében tűnnek fel a látóhatáron.

Démonizált világ ez. Ahol még az élők is átalakulnak önmaguk ősképévé. Így jön Veres Péter a délibábból, így lesz pokoljáró alakká Oláh Gábor („sokszor hallom a temetői csöndben strázsáló lépteid zaját alul … Te jársz ott alattunk mágneses talppal, viszed fantom tested tótágasát”). S így nevezheti a költő jómagát is „hádeszi tanárnak”.

És vegyük számba még e mellé a nem kevésbé démonizált természettudományos és fiziológiai szótárt, a nem köznapi hőfokra fűtött fogalmakat, mint „atom”, „forma”, „éther”, „szubsztancia” vagy mint a sajátos értelmű, talán a halál véletlenszerűségét jelző „pillanat” stb. Néha mintha tudós-professzor Hatvani magyar-fausti nyelvét hallanánk. Érezni is gyakran, hogy nem komolyan, hanem diáktréfából keveri beszédébe a misztikus és tudákos szavakat. Különösen szatirikus versekben.

Igen, hajlik néha költészete a barokk túlterheltség felé, hajlik játékból a cirkalmas debreceniességre is, de ugyanakkor páratlanul biztos hangsúlyösztönnel tudja a népdal formáját is. (Lásd például A naptalan ház című versét!) A lényeges azonban az, hogy erre is, arra is az ő nyelve hajladozik. Ódában és pastiche-ben, népi ízű balladában és lírai pillanatképben egyaránt felismerhető csalhatatlanul a gulyási hangvétel, mondatfűzés, közérzet és filozófia.

Szemére vetni inkább csak azt lehetne, hogy verseiben sokszor nemcsak a tökéletes vagy találó, tehát érvényes kifejezést adja, hanem a harcot is a tökéletes kifejezésért, a mondanivaló megközelítésének sikertelenebb folyamatait is. Életműve nem remekbe szabott versek sora (van ilyen is benne jócskán!) – hanem folyton újuló kísérlet az egy-két lényeges mondanivaló teljes kifejtésére. Egy-egy gondolat, egy-egy szópár itt is, ott is feltűnik, ismételten, mintha helyüket keresnék a kontextusban, ahol teljes súlyukkal üthetnek. Ahol megtalálják helyüket: jó, ahol nem: ott kizörög az üresjárat. Nagyméretű versei közt éppen ezért ritka az olyan töretlen verse, amelynek sem anyagában, sem arányaiban nincs hiba. (Ilyen tökéletes, nagy ívelésű versének talán csak a Mozart idézésé-t és a Babitshoz szóló Búcsú a mestertől-t fogadhatom el. Mindkettő kompozíciójában érezhető egy versen kívüli ritmus és mérték is. A Mozartban a zene, a Búcsúban pedig az idő, az az öt esztendő, amely elvitte Babitsot, s közben felépítette ezt a verset.)

A távoli kultúrák jeleit és fényeit Gulyás – azt hiszem – azért is gyűjti olyan imádva, mert ezzel is erősödhetik legbensőbb élménye, az, hogy a világ egy. Ezek a halhatatlan jelképek, a kultúrák romolhatatlan elemei időben kötik-fércelik egybe ezt a korokra széthullni akaró világot. Egymásban élünk, megéledünk, elhalunk … Ellentétes ősi princípiumok ma bennünk új csatára kelnek … és így tovább. De mindez már a gulyási világnézet köreibe torkollik.

Az igének erről az időn átütő erejéről sokat írt s nagy apparátussal. De elmondta ezt egyszer nagyon egyszerűen is. Az a címe ennek a versnek, hogy Gyermekem a porban. Itt is nagy témái kerülnek össze jó szomszédságba: az elmúlás, a születés és már távoli kultúra hírnökeként: a dal. De nem az elme munkája hozta össze itt az asszociációt, hanem csak a véletlen tűnődés. Talán ezért is lett ilyen feledhetetlen:

Ez is egyik vezérlő eszméje lehetett Gulyásnak. A kultúra egysége és oszthatatlansága. Ez az eszme mindenesetre harmóniában van világképével, és sok mindent megmagyaráz, többek között nyelvének kedvelt mitikus idézeteit.

Nem volt politikai koncepciója, de utálkozásában és szeretetében olyan következetes volt, hogy az felér a leghatározottabb programmal.

A költészet érdekes paradoxona, hogy Gulyás látomásokra hajló gyúlékony képzelete milyen pontos műszer volt a társadalmi bajok mérésére, kora típusainak röntgenfényű fotografálására.

Minden további magyarázat helyett inkább egy meggyőző idézettel szolgálok. A Háló című versével, amely, ha akarom: panteista vízió, s ha akarom: megsemmisítő kritika és gúnyos halotti búcsúztató valamely egykorú közéleti típus fölött. Íme:

Szatírában szegény irodalmunknak külön baja, hogy a kritika is milyen botfülű a szatírára. Nem vette mindeddig észre az egyik legeredetibb szatirikus hangot, a Gulyás Pálét. A Rontó Pál naplójából című sorozatában olyan telibe találó szatírák vannak, mint például a vaskalapos professzort gúnyoló Naftalin-kabát című. Így szól ez a pokoli szellemességű vádirat a „keresztény kurzusnak” felszínen úszó tökfejei ellen:

A debreceni városháza típusairól írott Három ember című, finoman veséző versét bízvást be lehetne tenni Móricz Rokonok-jába illusztrációnak, annyira találkoznak jellemzéseik. Akkor is született a vers: 1931-ben.

A Horthyék–Bethlenék sokat emlegetett s tapintattal neobarokknak nevezett parádés társadalmát egy másik versében Gulyás zseniális vetkőztetőként megfosztja ruháitól és kellékeitől, s egyfelől bemutatja a halálra vált, rozoga testet, másfelől a barokk parádé titkát: a kínos és szomorú ortopédiát. Kitűnő már a vers címe is – az egyre nagyobb pipájú és egyre kevesebb dohányú úri világnak ez a nélkülözhetetlen szava, a már mód nélküli rang beismerése, az a szó, mely maga a hódolatra váró, üres fikció, a nagy nesze-semmi-fogd-meg-jól – azaz: Tiszteletbeli.

Ez a kép, a halál képe, ez kísérti, bármerre néz Magyarországon a költő. „Ez a város régen meghalt” – idéztük már egyik debreceni verséből. Az élet nem élet, hanem csak olyanforma karikatúrája az életnek, mint a hullának szakálla-körme növése. Így lesz belőle is „posztumusz hajszál”.

A halál nem „nagyszerű halál” – hol van az már? –, régen belefulladt a kicsinyességbe, a groteszkbe. Csak az utálatosság és gyűlölködés él túl mindent, ez fogja túlélni – így érzi – a költőt is. Ezzel az átokkal fején átkozza viszont a költő városa reprezentatív embereit:

Társadalomkritikájában így olvad össze a kétségbeejtő tragikum és a nem kevésbé kétségbeejtő groteszk szatíra. Éppen ezért is emlékeztet sokszor Gogolra. Például Gyulai út című versében:

… S azután találkozik még itt Gyulán, egy ingerült gróffal és egy csontvázzal. Emberhez méltó társaság? Igen, akad az is: az áradó Kőrös partján a fűzfák.

Hasonló tragikus fintorral ír Hajdúhadházról, ahol nem tudna jobb dolgot magának, mint ezt:

S e fölött az egyik háborúból alighogy kiláboló, s máris a másik felé bokázó Magyarország fölött ott szól az andalító és vészjósló esti trombitaszó. A groteszk képen át – a trombitáló katona „arca most labdává puffad, most hirtelen lelohad” – áttör a látomás, a valóság: a temető.

Mi az élet itt? Egy halottsiratóban leltárba szedi Gulyás egyik barátja életét. Tipikus élet, ez aztán az! Ez volt a summája – summája! –, inkább egy marék száraz homok, mert ez pereg így szét:

S mi jut a parasztnak ebben a világban? Kétszer is ír az országúton mulató és ácsorgó parasztokról.

Ez jut a parasztnak, ez a régi röghöz kötöttség, amikor pedig már sóvár lelkét vinnék vágyai messzebb. Ezt jelenthetné nekik az országút: belépést az országba, a magukéba – és ki a világba …

A szűkös élet határán csupa nagybetűs totem, csupa tilalomfa. És közben a vers – figyeljük csak zenéjét! – úgy dalol, mint a madár, lüktet benne a dal.

Gulyást a népiesek között szokták nyilvántartani. Azt hiszem, csupán azért, mert vidéken élt. Ha jelentkezik is nála a népies eszme: mindig mint drámai motívum jelentkezik, mint egy kötelék, mely a választás pillanatában a húsunkba belevág, tehát mint alkalom egy konfliktusra. Így például megírja, hogy a faluba, ahol paraszt ősei éltek, nincs visszaút: „befalazták Tiszadob ókapuját”.

Gulyás irányzata nem az, hogy vissza a népbe, hanem ki, a néppel együtt, a felvilágosodás és világszabadság felé – ha lehet. Mert a kétségbeesése legtöbbször azt mondja, nem lehet. De akkor se választ más irányt. Vagy ezt hirdeti, vagy ezt siratja. De mindig hű hozzá.

Ha remény villan fel benne, ez a remény:

És ha elhamvad benne a remény, mint erre egy évre, 1941-ben, akkor is ez a jelkép-Petőfi jelenik meg – halottan.

Az bizonyos, hogy Gulyás csak az olyan művészi formában hitt, amelyben a nép lelke is felvisszhangzik, s amely a természettől nem idegen. Ennek a felismerésnek jegyében fordul el Babitstól, s ezt írja meg mintaképéről, Csokonairól, egyik csodálatos szépségű versében (Csokonai fuvolája):

Erre példakép előtte Csokonai: a szintézisre a népi és a klasszikus kultúra között. S innen már csak egy lépés a másik szintézis: a panteista áhítattal felfogott természet és a történelem között. (Lásd Mozart idézése, amelyben Mozart mellé rendkívül finoman idézi Csokonait is, Diószegi Sárának nevével.)

Szinte megszállottja volt az egyetemesség eszméjének. S ezt a népekre is értette. Amikor legjobban szembefordították valamelyik szomszédjával a magyart, Gulyás rendszerint megírja „alkalmi” költeményét a testvéri csókról, a találkozóról, nemzetek fölötti eszmék jegyében.

Kassa kapui előtt című versében írja – felidézve „Petőfi csókját, Stefan Petrovics s Maria Hruz bolyongó, hontalan, országutakon kóborló fiának csókját”:

Sokszor fellengősek ezek az eszmék, pátosza nemegyszer épp valami kifejezési zavarnak a takarója, de igyekezete mindig helyes: ledobni minden nacionalista elfogultságot. Nem volt iránytűje, de a hazai szorongatásból nosztalgiája jó irányba lendült.

Hányadán volt a magyarsággal?

Utolsó adalékul hozzá, s egyúttal átvezetőül a következő fejezethez, egy részletet idézzünk fel Ady szobra elé című verséből. Akad ebben is épp elég a „fellengős eszmék nyomorúságából”, de milyen biztos egyensúly dolgozik benne, éppen a legnagyobb nacionalista felfordulás küszöbén, 1939 februárjában:

Juhász Ferenc figyelmeztetett arra, hogy itt a kulcs Gulyás költészetéhez. S nem is csak a Gulyáséhoz. A modern költészetnek egy egész tartományához. A létezés egységének élménye valóban uralkodó gondolat Gulyás igen sok versében, s ahol nem fogalmazza meg, ott is föl-földereng.

Biztatására leírom itt ezt Gulyásról én is, mert olyan igaznak találom felismerését, hogy enélkül éppen a leglényegesebbről nem beszélnénk. Ennek a felismerésnek fényében egyszeriben plasztikussá, elevenné válik a költőről a kép. (Szinte úgy, ahogy Rajzpróba című versében írja apja arcának megelevenedését.)

Ez az élmény – a minden: egy élménye – mint egy hirtelenül megtáguló horizont, Gulyásnál legtöbbször szívszorongató és döbbenetes érzést kelt, de ugyanakkor emelkedett és magasztos érzések is járnak vele. A halálfélelemben pedig ez a legerősebb vigasztalása.

Mert persze, hogy a halál félelmében fogant ez az élmény, és a halál ellen. Gulyás költészetére nagyon igaz az a régi mondás, hogy aligha filozofálna az ember, ha halál nem volna. Ihlete nagyon sokszor gyullad ki efféle riadalomban s máris ilyen ámulatra:

Első önálló kötetének címadó verse is a sírokon növő virágok banális képét fokozza látomássá: „misztikus ünnepi asztallá”.

Családja tagjai – mint a mesében – beleköltöznek a fákba, virágokba, vagy azonosulnak a Nappal, a Földdel …

Másutt meg – miként az ősi cseremisz népdal, mely a nyílótulipán-arcú Napban az anyát látja:

S már kapcsolódik is tovább a kép, a Nap-anya képe a Föld-anyáéval:

Ez – ha tetszik – az anya halála után a temetői föld, melyen átérzik a holt szíve melege, de – ha úgy tetszik – csupán a lebukó Nap után a napmeleget visszasugárzó talaj. Így is, úgy is pontosan stimmel a kép. Mind a két értelme egyszerre és azonos intenzitással szól, s így lesz a föld ebben a költeményben azzá, ami a mítoszban: áldott méhű, kegyes anyává, a termés istennőjévé.

Kozmikus látókör és odaadó figyelem, ez kell ahhoz, hogy megnyíljon a költőnek a termő rejtelem:

Egyik versében leírja, hogy az erdőből hazahoz két kis makkot, s otthon cserépbe ülteti. Mi történt? A mindennapos csoda:

Így lesz felemelő, így lesz himnuszt zendítő az élmény: egyetlen összefüggő varázsgyűrűben élünk. Gulyás filozófiája, hogy ne féljünk tőle, adjuk át magunkat a körforgás hullámainak. Az utolsó Ige című aforisztikus summázásában írja:

Ez az élet-halált összefogó panteizmus filozófiának nem új, de spontán életérzésnek, költői élménynek azért mindig új lehet. Néha mintha a debreceni füvészkör hangját vinné tovább és figyelmes természetszeretetét.

Így elmélkedik a kályhában égő akácfa fölött:

Másutt is egészen nyíltan Csokonai szellemében és Csokonai zenéjére békíti össze a halál gondolatát az életörömmel. Így kezdi a Költők tavasza című himnuszát:

És most külön és hosszan kéne beszélni a fákról, amiknek igézete alól nem szabadulhat fel soha Gulyás. Az újulás és a halál, a szerelem és a minden-mindegy, a gyermek és az apa-anya képe mind előtűnik nála a fák alkalmából. Utoljára Paál Lászlót babonázták meg így a fák, a lombok:

Mintha a fákban vált volna legjobban érzékelhetővé mindaz, amit felismert a természetben, ámulatra méltó tanulságot, titkot – mintha az egész költészet és minden egyes költemény egy zöld faággal kezdődnék, mint a román népdalok: a „frunza verdé”-vel –, mintha megismerésre és ihletre csak az ő lombjuk adhatna sugalmat – így ápolja, imádja, oltja, neveli verseiben a fák képét és emlékét.

Ha voltak neki antik jósokat idéző hangjai, sibyllai révületei – a lombsusogásból jósló Pythiával tarthatott rokonságot, annyi szent. Beleszédül az ember Gulyás fákról szóló verseibe. De hátha épp ezt az élményét akarta közölni: a szédületet? Hiszen ő is a fák varázslata alatt élt:

(Emmanuel Lochac egysoros versére – talán így fordíthatnám: „A legmegejtőbb fantomok a fák fantomjai” – rárímel Gulyás Pál majd mindegyik verse.)

De a társadalomban társtalanul maradott ember hiába menekül a természethez. Tartós idillben nem lehet része, az „atra cura” követi, megbántott lelke éppúgy riadozik, szíve éppúgy szorong, mint Debrecenben vagy a történelem kutyaszorítójában. A csillagos ég nemcsak felemel, rá is ülhet lelkünkre. A természet körforgását morzsoló malomként érzi magán, aki már megtörten tekint szét a mindenségben. Ádám csillagközi útja éppoly reménytelen, mint vegetálása az elárvult Földön, mint magánya volt a falanszterben. Gulyás panteisztikus örömeinek visszája: a mindenséghez mért magánya. S ennek képei pedig szinte logikusan fejlenek ki debreceni elhagyatottságának képeiből:

A természet nem adhat menedékjogot. Nem adott Vörösmartynak, nem adott József Attilának, Szabó Lőrincnek, Juhásznak. Nem adott Gulyásnak sem. Hiába esengett hozzá, hiába dicsérte. Csak egy nagyobb színpadot adott, ahol emberi végzetdrámáját tovább játszhatta. A Debrecenben kezdődő dráma ez, a Debrecenbe láncolt Prométheusz drámája, amelyhez a Mindenség csak olyan díszlet, mint – Berlinben, színházban láttam így – Faust mennyországa, amely német tájban, a város kapuja előtt, egy dombon áll.

… És a létezés varázsgyűrűjéből circulus vitiosus lesz, és a természet tündéri metamorfózisai csak arra lesznek jók, hogy a költő lidércfényként lássa fellobbanni az alakuló anyagon az öntudatot, a szerelmet, a halálfélelmet.

Itt vagyunk a jellegzetes világháborúk közti látomásoknál. De Magyarország, a kontinens már csak ugródeszka, föl, a kozmikus képek közé, ahol az elemek a statiszták, mint Lear király körül a viharban a „gondolatnál gyorsabb kéntüzek”.

Így bomlik fel végül a „minden: egy” mégis ama kettős világra, ahol is a Jó és a Gonosz harcának óriás árnyai jelennek meg a költő derűs és kétségbeesett hangulataiban. Mert a költő a történelem konfliktusait legtöbbször úgy éli át, hogy felépíti magában a világ értelmét, és azután összerombolja, azután megint felépíti, azután megint összerombolja, azután megint felépíti …

Nem ismerem életét annyira, hogy sértődéseinek, csalódásainak sorát elszámláljam. Ennek már úgyis csak az Isten lehet a tudója …

De egy-egy konfliktusa úgy világít ki a verseiből, hogy drámát lehetne írni belőle. Ilyen hevülete, ilyen jellemeket metsző fénybe borító haragja van a Gulyás-Babits konfliktusnak.

1928-ban Gulyás Pál hódol Babits előtt. A Misztikus ünnepi asztal című kötete végén egy verset intéz hozzá. Szép, komoly vers ez, egy szép és sokat ígérő kötetben – Dantéhoz hasonlítja benne Gulyás Babitsot. (S micsoda hatalmas rím lesz itt Dante piedesztálja: „emberiség-lemente”.) A versforma is bók: terzina.

Nem tudom, Babits mit szólt hozzá, gondolom, semmit, mert amikor öt-hat év múlva megszólalt, úgy tett, mint aki csak akkor veszi észre, hogy Gulyás egyáltalán a világon van.

A Tékozló című új Gulyás-kötetről írt Babits bírálatot. A bírálat veleje az volt, hogy Gulyás tetszelegve tocsog valami debreceni egzotikumban, és azt se igen tudja Európáról, hogy eszik vagy isszák.

Ha már érzem itt a drámát, itt a feladat is: próbálom „átélni” Babitsot. Brissagóban ül – onnan keltezte kritikáját, pálmák alól –, a kertben, ahonnan – házigazdája szerint – a világ egyik legszebb kilátása nyílik. Lába előtt a Lago Maggiore, mögötte a svájci Alpok havasai, és szemben már Olaszország, épp az a kis falu, ahol az édes Bernardino Luini született … Milyen valószínűtlenül távoli, mennyire nem is igaz innét egy debreceni költőnek panasza arról, hogy költő és hogy debreceni. Nagy lehetett a kísértés, hogy onnét, Brissagóból, ahonnan mint egy páholyból lehet bekönyökölni Itáliába, a jó sors kegyeltjeinek ezen a nemzetközi találkozóhelyén, elhárítsa magától azt, ami az otthoni nyomorúságra emlékeztette.

De mégis! Van, amit a legnagyobb rosszindulattal és a legnagyobb jóindulattal sem tudok átélni. Nézem a Tékozló kötetet, igyekszem Babits szemével olvasni. Mindjárt az első versben: „Mint az olajfa hajló derekán levelek rügye támad/ s bontakozó rügyüket lengeti lágyan a szél:/ úgy nyílt emberi formám szét …” stb.

De hiszen ez és az effajta sorok nem lehettek idegenek Babitstól! S tovább: „ily különös képlet voltam, burkolt ige, melyet Pythiaként rebegett titkon a hű szerelem …”

Hogy nem vette észre Babits a hozzá oly közel álló gulyási hangokat? Az eksztázisba csapó intellektuális élményeket? A címadó versben, ahogy a ribizlibokrot leírja:

Voltaképp Gulyás közel áll Babitshoz. Mindkettejük költészetében megnyílik az az örvény, amely szédítő, ha belenézel a közepébe, de mulatságos is, hogy a peremén milyen kitartóan táncolnak az olvasmányok bűvszavai. Igaz, hogy Babits költészetéről ez a hab akkor már javában letisztulóban volt, amikor Gulyás Pál jelentkezett. Vagy éppen az feszélyezte volna Babitsot, hogy Gulyás a maga meghaladott stílustörekvéseire emlékeztette? Csak találgatni lehet, hogy honnan támadhatott ez az idegenség két olyan költő között, akik formában oly sokszor voltak hasonlatosak, s akik megegyezhettek volna, ha másban nem, legalábbis közös Dantéért rajongásukban?

Az is lehet, hogy a kötetben programszerűnek – végzetszerűnek – bemutatott Csokonai–Gulyás párhuzam hívta ki maga ellen a lappangó Kazinczyt.

Nem tudom. Gulyás később egy megrázó versciklust szentel kettejük konfliktusának. (Búcsú a mestertől.) Először is magyarázza újabb jelentkezését – a háborútól félelmében, Európa védelmében nyújtja kezét.

A program, amit Babitsnak kínál, persze, kéretlenül és persze, elfogadhatatlanul: vissza a természethez, a mítoszokhoz, az elfelejtett Adyhoz.

Gulyásnak nagyon igaza van abban, hogy Babits eltávolodott Adytól és mindattól, amire Ady rokonian idézhető. Másrészt Gulyás is eltávolodott Adytól, mert nem látott benne mást holmi mítikus ős-Kajánnál. Ilyenformán mindkettejükre rávallanak ezek a sorok, Gulyás Pál ezután következő, megint csak perelő hangú versének sorai. (Úgy látszik, előző versére választ várt Babitstól, s hogy hiába várta, hat hét múlva adresszálta hozzá ezt az újabb verset, Utolsó szó címen.)

S azután még egy kis vers, 1941. augusztus 6-i dátummal.

A régi tanács első fele lámcsak bevált. Babits halott. Immár nincs akadálya, hogy megtapasztalhassa Gulyás igazát a „stirb und werde” lehetőségeiről:

Kettejük perét azért idéztem részletesebben, mert Babits elutasító állásfoglalása nagy hatással volt Gulyás sorsára, s talán nem tévedek, ha úgy vélem, hogy még ma is hat.

Vidéken maradottsága, a vidéki költőt tetemesebben érő igazságtalanságok is hozzájárultak ahhoz, hogy érzékenyebben reagáljon minden ellentétre, amely közte és Babits vagy más sikeres fővárosi költő között adódott. S a sértett emberek gyilkosan lényegre tapintó pillantásaival kapta el pályatársainak legjellemzőbb vonásait, és legrejtettebb hajlandóságukra csap rá egy-egy jelzőjével.

De nem kevésbé lucidus jellemlátó a lelkes, baráti versekben. Móricz, Kerényi Károly, Veres Péter, Németh László páratlan elevenséggel élnek verseiben. Mert nem csak mindennapi mozdulatukat vázolja föl, hanem azt is, ahogy a történelem mozdul bennük, a magyar történelem.

Például:

Akiket nem ismert, azoknak a soraiból is olyan dermesztő biztonsággal olvasta ki sorsukat, mint egy hivatásos léleklátó. Egy korai Radnóti-kötetre ezt írta feleletül vagy talán – ma már így látjuk – jóslatul inkább: „S rántsd le magaddal Dugovicsként versed végső hasonlatát!”

Kortársairól írva, legtöbbször nyíltan magára is fordítja a szót. Nincsen ebben semmi kivetnivaló. Természetes, hogy a költő versenytársának érzi kora többi költőjét, hogy elhatárolja magát tőlük, vagy épp szövetséget köt velük, hogy egyáltalán szemmel tartja őket, hogy eredményeik láttán felébred benne is a becsvágy vagy éppen a magatehetetlenség érzése. Méri magát hozzájuk, és mérkőzik velük.

Nincsen ebben semmi kivetnivaló. Madarat tolláról, költőt versenytársairól …

Gulyás meglepő tisztán látja, kitől mi választja el, s kivel mi köti össze. Így vallja mindig testvérének Németh Lászlót. (Vajon nem Németh László Kertmagyarországának fái, lombjai integetnek olyan búsan, olyan megejtően Gulyás Pál verseiben?) Nemcsak eszméikben azok, sorsukban is.

… Hogy aztán homályos célzásokban gazdag átkot szórjon a kettejüket verembe ejtő írótársaságra. Gondosan részletezi, milyen legyen a végítélet ezen az irodalmi világon. A jó átkozódók tudnak csak így átkozódni: parttalan dühvel és apróbb részletekre is kiterjeszkedve. Akárcsak Shakespeare hősei:

Az irodalmi harc így köröz föl nála oda, ahol a lét és nemlét harcává válik, lelkiismereti harccá, melyben üdvössége a tét.

Haragjaival és rajongó szeretetével, esengésével és utálkozásaival eleve kimérte helyét a két háború közti irodalomban – mint bátor halandók leendő sírjukat.

Ironikus sírversében értetlen kritikusainak sommás ítéletét mondja ki, előlegezve, a maga fejére – „népiesek” másodrangú csillaga:

Karnyóné komikus sirámaiból ismerős ez az irónia. Ott tört össze így nevetve egy poétaszív.

1956. augusztus