Egy másik naplóból

A naplók olvasására könnyű rákapni. Talán minden könyv között a napló az, amely a legkisebb ellenállással adja meg magát az olvasónak. Kompozíciója nincs, s akárhol ütjük fel: egy bizonyos meghatározott napnak az eseményeit találjuk. Nem tudom, miért, de ennek jelentősége van, érzem. Soha nem mulasztom el megnézni a dátumot a naplójegyzetek fölött. A napló: a megélt idő. Különben az a gyanúm, hogy másként hatnak ránk a régi naplók – a születésünk előtt írottak –, és egészen másként, sokkal nagyobb intenzitással, amelyekből megtudhatom, hogy mi történt egy másik emberrel az én életemben. Elkerülhetetlenül kísért ilyenkor az a gondolat is: vajon velem mi is történt ugyanazon a napon?

Én is rákaptam – a legkisebb ellenállás irányában – a naplóolvasásra. Mircea Eliade naplójáért úgy nyúlok, mint a munkakerülő, amikor a munka látszatát akarja kelteni.

Ma reggel is. Hisz annyi tennivaló, írnivaló ég a körmömre. Egyszerűbb előlük meglépni, át egy másik ember életébe, át egy másik időbe…

1960. augusztus 25-én Papiniról ír, a szélütött, szólni-mozdulni képtelen Papiniról. (Tegnap a költő Betocchi mondta el a felesége állapotát, aki szintén ugyanígy van.) Eliade úgy ír erről az állapotról, mintha nem a vég kezdete, a halál előlege volna, hanem ellenkezőleg: beteljesülés, sőt kezdete valaminek. Az indiai jógik beavatási próbáihoz hasonlítja. Azoknak is ki kell bírniok az élőhalott állapotot. Aki aztán kivágja magát belőle, akinek van ereje, magához térve, a követ elhengeríteni a sírja nyílásától, az mahasiddha lesz, a mágusok mágusa.

Ezt olvasva, én persze Ferenczy Bénire gondolok. S arra, hogy 1960 augusztusában már a Herman Ottó utcai lakás szép nagy teraszán üldögélt, minden pillanatban azt hitte, hogy meg tud szólalni, de hogy nem sikerült, legyintett, mosolygott, és virágokat festett. Béni akkor már mahasiddha volt. (Erzsi segített neki elhengeríteni azt a követ.)

S még inkább Ferenczy Béni sorsára kell gondolnom, az ő nagy élethalál-próbájára, amikor Eliade e napi feljegyzésének a befejező mondatait olvasom. Ő a jógikat idézi és Papiniról ír, de végül – s számomra ez most a legérdekesebb – az alkotó ember életművéről szól, amelyet az effajta néma bénaság felemel, új fénybe állít – megválthat.

„Nem képzeltem – a jógikról olvasva –, hogy az élve eltemettetés állapotába betegség révén is kerülhetünk. Papini esetében mindennek jelképes értelme is van: e században ő volt a legkíváncsibb, legegyetemesebb, magát leginkább szétszóró szellem, és most a legelemibb hangokkal és jelekkel bírja csak magát kifejezni. A tékozló élet után: magábafordulás, reintegrálódás. Ez a beavatási agónia talán a legszebb, leghitelesebb és legpéldaszerűbb szakasza Papini életének. Az egész életműve megnemesedik, talán megmentődik annak a bátorságnak és emelkedett derűnek a révén, amellyel elvállalta ezt a lassú halálra szóló ítéletet.”

 

*

 

Miközben ezt írom, az ablakból arra a sűrű ciprussorra látok, amely a kertem végében húzódik, a San Miniato kolostor (valamikor kolostorerőd) falai mellett. S e középkori falakon belül egy kis temető van. Ott nyugszik most Papini.