A Kos jegyében

 

Katherine Mansfield naplóit olvasom, franciául.

1918. április elején Katherine Mansfield Párizsban van. A Földközi-tengertől utazik haza. De a német ágyúk már (még) olyan közelről dörögnek, hogy Párizsból nem lehet Anglia felé továbbmenni. Így reked ott hetekre Katherine. Gyógyulni jött Franciaországba, s most fog tönkremenni, érzi, halálosan. Február 19-e óta vért köp. Igazuk volt azoknak a fecsegő fekete asszonyoknak, a vonatban, amikor utazott Nizza felé, azt tárgyalták, hogy milyen érdekes, a tüdősöknek nem tesz jót a Földközi-tenger. „Fatális” – mondták. Az is lett. Ott köhögött először vért, amikor elfogta őt a kimondhatatlan boldogság a gyönyörű enyhe kora tavaszi reggelen, a nyitott ablaknál. A nagy fellobbanás, hogy milyen jó élni, ez az, ami fatális volt. Menekülnie kellett onnét. Haza! Haza! És erre most elakad Párizsban. Szaladgálnia kell az engedélyért, hogy továbbutazhasson, s ha nem kapja meg, akkor azért, hogy tovább maradhasson.

Kimerült. Meg fog halni, érzi. Csak a művét, azt tudná még megírni előbb!

– Rajta, Katherine…

Április másodikán este írja a naplójába ezt. Megint rengeteg vért köhögött.

Holnaptól felveszi a harcot az elmúlással. Munkára fel!

1918. április 2. Este.

Ezt a dátumot már láttam másutt is. Női kézírással. Anyám írta be az imakönyvébe.

Éjfél után, már április 3-án jöttem világra.